2017. október 3., kedd

Mesemondó Erdélyben kószál

Amikor kilenc éves voltam, a szüleimmel részt vettünk egy erdélyi körúton. Sok híres helyet bejártunk, megmásztuk a Hargitát, elmentünk a Békás-szorosba, pancsoltam a Szent Anna-tóban... pont a tökéletes életkorban voltam ahhoz, hogy mindenre emlékezzek, de valahogy megmaradjon a varázslat is, amit gyerekszemmel ilyen tájakban lát az ember. Azóta készültem rá, hogy visszamegyek majd felnőttként is (vagyis inkább mesemondóként, maradjunk ennyiben), és a korábbi bejegyzésben említett Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál megadta erre az alkalmat. A fellépések és mesélések között arra is akadt némi idő, hogy ellátogassak szép, érdekes, és legendás helyekre, mint például:

Kisbacon, Benedek Elek emlékháza: Néprajz vagy irodalom (az emberek szeretnek ezen veszekedni), nem lennék ma mesemondó Elek apó könyvei nélkül - és azt is szentül hiszem, hogy ha ma élne, ő is storytellernek vallaná magát. Kisbaconba érkezve átmásztunk egy csatornázási területen, és jobbra mentünk, amikor balra kellett volna, de végül elértük az emlékházat, amit egy hölgy készségesen ki is nyitott nekünk.
Maga a ház nem nagy, mindössze két szoba, de tele van csodákkal, és persze könyvekkel. A legérdekesebb élmény az volt, hogy ott sorakoztak egy polcon Benedek Elek forrásai - közöttük egy egész sor eredeti kiadás Andrew Lang mesegyűjteményeiből. Valahogy hirtelen sokkal közelebb került hozzám. Plusz tele volt a kertje szarkákkal.

Szent Anna-tó: Ugyanolyan szép, mint ahogyan emlékeztem rá, és hétköznap kora délután meglehetősen csendes is volt. Szeretem a tó legendáit - főleg azt, amelyben a tündérek ellopják a kápolna harangját (pontosabban megfizetnek egy pásztorfiút, hogy lopja el, de aztán bűntudata lesz, túszul ejti a tündérkirálynőt, és visszaszerzi a harangot). A kápolnához fel is sétáltunk, és ettünk kürtős kalácsot közben, remélve, hogy a medvéknek nem szottyan kedve rá. Utána elindultunk megkeresni a Büdös-barlangot is, szag után, de egy táblába ütköztünk, mely szerint "medvehordák" járnak a környéken, és úgy döntöttünk, inkább kihagyjuk a hegymászást.

Kézdivásárhely: Itt csak áthaladtunk, megnéztük a főteret meg az udvarokat, és megemlékeztünk Gábor Áronról, akinek a szobra a tér közepén áll. A legemlékezetesebb látnivalóba véletlenül, parkolás közben futottunk bele: A parkoló mentén egy épület egész falát elborította egy hatalmas képregény-falfestmény, amely Gábor Áron életét és munkásságát mesélte el, tipikusan képregényes formában. Annak ellenére, hogy néhol jót kuncogtam a képkockákon, én abszolút támogatnám, hogy több ilyen fali képregény szülessen más városokban is... Ha valakiből érdemes lenne steampunk szuperhőst csinálni, az Gábor Áron.

Segesvár: Marosvásárhely felé menet álltunk meg itt egy rövid pihenőre. Meglátogattuk a Petőfi-szobrot, és utána az emlékházat is Fejéregyházán. A kiállítás nem csak Petőfi életét és halálát adva elő nagyon érzékletesen, de a történelmi hátteret és környezetet is, amelyben élt. Lehet azon vitatkozni, hogy tényleg meghalt-e Segesvárnál vagy sem, de az biztos, hogy a története itt végződik. Érdekes volt a szobor mellett állni, és elképzelni a csatát (a házban volt terepasztal is), ami ugyanitt zajlott le másfél évszázaddal korábban...
Segesváron felmásztunk az óratoronyba, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és megtekintettünk Vlad Tepes állítólagos szülőházát is (kívülről). Szép város, és szépek a történelmi utcái is, érdemes kószálni rajtuk.

Törcsvár: Közismertebb nevén Bran Castle - az a kastély, amit "Drakula kastélyaként" adnak el a turistáknak, annak ellenére, hogy az égvilágon semmi köze Drakulához. Cserébe Erdély egyik legépebben fennmaradt kastélya, a két világháború között is lakták, és bár nem nagy, nagyon csinosan be van rendezve. A dolog hátulütője az volt, hogy borzasztóan sokan voltak (szombati nap), és a csak a tömeggel együtt lehetett mozogni benne; fotózni, nézelődni kevés idő adódott. Egy nyugalmasabb napon, tömeg nélkül, órákig el tudtam volna szöszölni benne. A kiállítás egyébként csak futólag érinti Drakulát (a kínzókamra-látogatásra mondjuk külön nem fizettünk me). Nem volt kár, hogy meglátogattuk.

Székely Nemzeti Múzeum: Két mesélés között volt alkalmam rá, hogy bejárjam a múzeum zegeit és zugait. A legjobban az az időszaki kiállítás tetszett, ami egy első világháborús katona leveleiből állt. A felfüggesztett, kinagyított, képekkel illusztrált levelekből a katona-lét apró pillanatai köszöntek vissza, az első hónapok "unatkozunk, és a háború úgyis véget ér pár héten belül" üzeneteitől egészen a "mind itt fogunk meghalni" kétségbeeséséig. A kiállítást járva a végére már borzasztóan izgultam, túlélte-e a közlegény a háborút - szerencsére igen, és azt is megtudtuk, mi történt vele utána... Klassz kiállítás volt, több ilyent kéne csinálni.

Nem választok kedvencet - minden pillanat szépséges, értékes volt. És maradt bőven belőlük a következő utazásra is...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése