2017. október 28., szombat

Arany főnix, arany lovag (Népmesék nyomában a világ körül 61. - Kanada)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Megint megjegyzem, hogy kanadai indián történetekkel is egy külön kihívásban foglalkozom majd.


The Golden Phoenix
And other French-Canadian fairy tales
Marius Barbeau, Michael Hornyansky
Scholastic Book Services, 1968.

A könyv összesen nyolc tündérmesét tartalmaz Marius Barbeau kanadai néprajzkutató gyűjtéséből. A történeteket a Szent Lőrinc-folyó mentén gyűjtötték élőszóban, és mindegyikük európai eredetet mutat (annak ellenére, hogy Tomboso Hercegnőjét például az ojibwe indiánok között gyűjtötték fel először, akik a telepesektől tanulhatták el). Volt közöttük, ami nagyon hasonlított a 18. századi francia irodalmi tündérmesékre.

Fénypontok

Ezt a könyvet annak idején azért szereztem be, mert ebben szerepel az egyik kedvenc tündérmesém, Tomboso Hercegnője. Ez tulajdonképpen egyike a számtalan változatnak a Fortunatus mesetípusra, de valamiért az eddig olvasottak közül egyértelműen ez a kedvencem (többek között azért is, mert a végén a királykisasszony nem megy feleségül a hőshöz).
Az Arany Főnix meséje egy szép, összetett történet volt, amelynek sok eleme magyar olvasók számára is ismerős lehet. Aranyalma-lopással kezdődött (pedig a legkisebb királyfi zseniális megoldással már a madár érkezése előtt leszedte az almát, hogy ne lehessen ellopni), majd kosárban föld alá szállással folytatódott, majd mindentlátó-királylányosan egy alakváltó szultánt kellett háromszor megtalálnia a hősnek, majd mágikus menekülés lett a dolog vége szultánlánnyal, arany kalitkával. A föld alá szállásnál a hős megküzdött egy unikornissal, egy oroszlánnal, és egy kígyóval is. Ezeknek a mesei elemeknek ilyen kombinációjával még nem találkotam, de nagyon szép, szórakoztató történet kerekedett ki belőlük.
Szintén szép, kerek sztori volt a Valenciennes-i Mestertolvaj története, akit hiába próbált megfogni a király, mindig kicsúszott a kezei közül - amíg a királykisasszony rabul nem ejtette.

Kapcsolatok

Érdekes volt megfigyelni, hogy az Aranyhajú Kertészbojtár története két mesére volt bontva a könyvben: Scurvyhead a fiú menekülését mesélte el a boszorkány házából (és szinte teljesen megegyezett az általam ismert magyar verzióval), Aranyhaj Lovag pedig a királylány elnyerését (melyben nagyon bájos volt a kertészfiú és a királylány szerelmes kettőse, és a fiú és a táltos paripa barátsága is). Sok magyar meséből volt ismerős a Fiatalság Forrása is, ami mind a királylány, mint a két gonosz testvér részéről sokkal szerencsásebben végződött, mint ez a mesetípus általában szokott... (alvó királylány megerőszakolása nélkül).

Hova tovább?
Izlandnál megérkezünk Európába!

2017. október 21., szombat

Vannak-e az amcsiknak népmeséi? (Népmesék nyomában a világ körül 60. - USA)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Ezt a kérdést elég gyakran felteszik nekem - vagy egyszerűen feltételezik, hogy nemleges a válasz. Mostantól egyszerűen csak ezt a könyvet fogom ajánlani minden kételkedőnek; ennek megfelelően, hogy illusztráljam is a dolgot, ez a bejegyzés kicsit hosszabbra sikerült a szokásosnál.
(Indián meséket majd egy külön kihívásban tervezek részletesen olvasni)


Cinderella in America
A book of folk and fairy tales
William Bernard McCarthy
University Press of Mississippi, 2007.

A kötet célja kristálytiszta: Összeválogatni rengeteg (pontosan 122) olyan népmesét, melyeknek európai gyökerei vannak ugyan, de az évszázadok és generációk során teljes mértékben amerikai mesékké váltak. Ízükben, szimbolikájukban, helyszíneikben, szereplőikben. A kitűzött célt a szerző nagy sikerrel, tudományos alapossággal, és rengeteg láb- és végjegyzettel viszi véghez, amitől a kötet tartalmas, mégis olvasmányos élményt kínál. A fejezetek kulturális hagyomány szerint oszlanak meg: A legkorábbi feljegyzett történeteket sűrítő kezdés után sorra jönnek az ibériai eredetű, francia, brit, német, skandináv, és egyéb európai származású mesék (közöttük cigány, örmény, és néhány egyéb ritka példa), sőt, olyan nyalánkságok is, mint az afrikai-amerikai vagy indián hagyományokba beszivárgott európai mesemotívumok. Nagy élvezettel olvastam a kötetet már csak azért is, mert rávilágított az Egyesült Államok lenyűgöző kulturális sokféleségére. Az egyes fejezeteken belül alfejezetek is voltak: az ibériai hagyományok címkéje alatt pl. olvashat az ember Puerto Rico-i, délnyugati, Louisianába vándorolt kanári-szigeteki, és New Englandbe vándorolt zöldfoki meséket is. Nagyon nagy élmény volt a különböző hagyományokat képviselő, gondos kézzel válogatott, színes történetek közül csemegézni.
Az USA folklórtérképe
A szerző persze nem titkolja, hogy a könyv csupán az európai hagyományokra fókuszál: Ha belefoglalta volna a többi amerikai mesehagyományt is (afrikai, bennszülött, ázsiai eredetű, stb.), több kötetre rúgna a projekt. Szerény véleményem azonban az, hogy így is elérte célját. Nagyon sok fehér amerikai mesemondótól hallottam már azt az állítást, hogy nekik nincs hagyományuk ("kultúrájuk"), mert az amerikai népmesék mind indiánok, vagy afrikaiak, vagy mexikóiak, stb. Ez a kötet szépen rámutat arra, milyen korán átvándoroltak és gyökeret vertek a legnépszerűbb európai mesetípusok az Újvilágban, és milyen gyorsan idomultak az új tájhoz és a keveredő kultúrákhoz.
Amerikai népmesék igenis vannak, és aki szeretné megismerni őket, annak melegen ajánlom ezt a gyűjteményt.

Fénypontok

Az egyik legszebb mese a kötetben a Mágikus Menekülés (Rózsa és Ibolya) Massachusetts-i, 19. században gyűjtött változata volt, Lady Featherflight (Pihekönnyű Kisasszony) címmel. Külön érdekes (és Salemhez ilyen közel nagyon amerikai) volt benne, hogy a fán üldögélő tündérlányt a helyi asszonyok boszorkánynak kiáltották ki, és megindult az egész falu, hogy máglyára vessék... a pap azonban még idejében megállította őket, meghallgatta a lány történetét, és valahonnan előkerítette a férjet (Jack barátunkat) is, mielőtt a mese tragédiába fulladt volna. Egy másik Mágikus Menekülés, az afrikai-amerikai hagyományból származó Az Ördög Lánya, abban volt érdekes, hogy Fehérlófia módjára a hős a saját húsával etette az óriási sast, ami elvitte az Ördög házába munkát keresni...
Régi nagy kedvencem a Bazsalikom-lány mesetípusa, ami itt a Puerto Rico-i mesék között szerepelt. Egy éles eszű lány és egy fiatal király egymásra licitálnak, melyikük tudja jobban leégetni a másikat; természetesen a lány győz, és temészetesen a végén össze is házasodnak.
Továbbra is nagyon szeretem a cajun meséket. Volt a kötetben egy szép változat az Aranyhajú Kertészbojtárra (Aranyhaj), és egy csodás változat a Hófehérkére is (Snow Bella), amelyben a lány a törpék öccséhez ment feleségül, aki végig jelen volt a mostoha által elkövetett gyilkossági kísérleteknél (és nem csak a legvégén lovagolt be a mesébe).
Az afrikai hagyományból származott Peazy és Beanzy meséje, a Holle Anyó (Szorgos és lusta lány) egy változata, ami abban volt különösen érdekes, hogy a lusta lány ment először, és az anya mindkét lányát szerette ahelyett, hogy a szorgosat sanyargatta volna. Szintén a fekete hagyományból származott a Csipkerózsika egy rövid, mondóka-szerű verziója, amelyben az alvó lányt (La Dora nevűt) egy királykisasszony mentette meg és ébresztette fel. A szerző ezt félrehallással magyarázta, de úgy tűnik, az eredeti mesélő nem csinált belőle problémát.
Lengyel eredetű volt a Fekete cica meséje, amelyben a hősnek az volt a dolga, hogy egy fekete cicává változtatott királykisasszonyt simogasson, akármilyen szörnyűségek próbáltak is rátörni az éjszaka folyamán. Skandináv eredetű volt a Porkígyó legendája, melyben egy szegény fiú kaszabolt le egy mérges port köpő, óriási sárkánykígyót. Örmény családdal került az Újvilágba a Két álom meséje, melyben egy férfi egy álom alapján kereste igaz szerelmét, aki a főnöke felesége volt... és végül mindenféle furfanggal sikerült megmenekítenie a nőt zsarnoki férjétől.
Az Appalache-i mesehagyományból is bőven akadtak remek mesék a kötetben. Ott volt például Rawhead and Bloodybones, szintén egy szorgos és egy lusta lány meséje, amelyben hátborzongató, foszló koponyákat kellett felhúzni egy kútból, megtisztítani, és kitenni napozni. Itt bukkant fel az a mese is, amit szívesen megszavaznék az amerikai tündérmese-hagyomány legszebb darabjának: Whitebear Whittington, vagyis a Szépség és a Szörnyeteg fehér medvés, medve-férjes, csodaszép változata.

Kapcsolatok

Azt mondani sem kell, hogy a gyűjtemény céljának megfelelően minden benne foglalt mesének bőséggel vannak európai párhuzamai - nem fogom egyenként felsorolni őket, csak kiemelek néhány érdekesebbet: Voltak változatok a skót óriásölő lányra (Polly, Nancy, és Muncimeg), a Grimm-féle Kristálygolyóra (Az elvarázsolt nővérek), az írek által igen kedvelt Tündérbábára (A tündér születése), és a vámpírhercegnőre (Az elátkozott királylány) is.
A Puerto Rico-i mesék között bukkant fel megint Csótány Kisasszony, aki Egérkéhez megy feleségül (és perzsa, arab, és spanyol mesékből ismerem). Ez a mesetípus egyébként több változatban is szerepel a könyvben; ibériai hagyományokban a szerző szerint nagyon népszerű. Szintén a mediterrán vidékről származott a Fehérlófia több változata, melyeket spanyol nyelvterületen Juan del Oso (Medve Juan), franciául pedig Jean L'Ours (Medve Jean) néven ismernek. Az utóbbi váratlanul felbukkant egy "kovács és az ördög" mesében is, melynek során úgy trükközte be magát a Mennyországba, hogy behajította az ajtón a mindent elnyelő zsákot, majd belekívánta magát. Szintén szerepel a kötetben az Appalache-i Fehérlófia, Old Fire Dragon néven. Nem ez volt azonban az egyetlen "magyaros" mesetípus: Felbukkant többek között az ír-amerikai hagyományból a rátóti csikótojás is...
Természetesen a változatos hagyományoknak köszönhetően a kötet lapjain szinte tobzódtak a tricksterek. Róka asszony átverte Prérifarkast a kátránybábuval; Quevedo (spanyol íróból lett bajkeverő) helyet cserélt a rabságban egy ártatlan pásztorral; Lapin megitta Bouqui elől a bort, és azt hazudta, hogy keresztelőre ment; Nyúl koma ugyanezt játszotta el Róka komával, Farkas komával, és Medve komával, majd maga is bedőlt a kátránybábunak; Naszreddin Hodzsa mindenkiből gúnyt űzött; Coyote kikapott a Kismalactól, és alulmaradt egy emberevő csecsemővel szemben; Tyl Eileschpijjel pedig megosztozott az ördöggel a veteményein, mindig az utóbbi kárára.

Hova tovább?
Kanadába!


2017. október 14., szombat

Istenek és mesemondók (Népmesék nyomában a világ körül 59. - Mexikó)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Ez a könyv már nagyon régóta csücsül a polcomon; egy amerikai régiségboltban találtam egy halom porcelán között. Nem a legautentikusabb forrás (értsd: nem néprajzi gyűjtés), de szerettem volna elolvasni.


Star Mountain
and other legends of Mexico
Camilla Campbell
Whittlesey House, 1946.

A kötet elég régi kiadás, és látszik is rajta: A mesék, legendák nagyon szórakoztatóak, de egyértelműen újramesélések. Akad bennük pár látványosan elavult szó (pl. amikor az aztékokat "rézbőrűnek" hívja, vagy a kínai lányt "orientálisnak"), de alapvetően a szerző igazságosan nyúl a történetekhez, nem billenti el őket egyik vagy másik fél (értsd: spanyol vagy bennszülött) javára, és megmarad a népmesékre, mondákra jellemző strultúrájuk is. A kötethez kiejtési útmutató tartozik, de különösebb megjegyzést, forrásokat nem fűz az egyes szövegekhez. A fekete-fehér-kék illusztrációk szépségesek, és a meséket is érdemes volt elolvasni.

Fénypontok

Szívem csücske volt a gyűjteményből a Kisjézus és a Barnacukor (El Niño de la Panelita), amelyben egy szerzetes ételélt járt a városba, de a többiek ezt hitték, a cukorsüvegeket mindig megtartotta magának. Egyszer aztán rajtakapták, hogy a kápolnában a Kisjézusnak adja a barnacukrot, aki boldogan kacarászik... azóta is cukorsüveg van a szobrocska kezében. Történelmi alapok nélküli, de szintén bájos a China Poblana viselet eredettörténete, amely egy kínai lányról szól, aki Mexikóba vetődött, és annyit mesélt a gyerekeknek, hogy ajándékba virágokat hoztak neki a ruhájára (ez persze mesemondóként engem megvett kilóra).
Nagyon tetszett a Hold Istenéről szóló maja indián történet, melyben a Hold éjjel az égen járt (mindig teliholdként), nappal pedig egy csiga alakú korall-barlangban aludt... amíg egy nap hazaérve egy teknőst nem talált az ágyában. Hiába dobta ki, a teknős mindig újra megjelent, és egyre nagyobb lett; végül a Hold úgy döntött, egy-egy darabját otthon hagyja, hogy a teknős ne tudjon az ágyába beszemtelenkedni. Azóta vannak holdfázisok.
Szintén klassz volt a bátor mixtec harcosról szóló történet, aki magával a nappal vívott íjász-párbajt, hogy uralhassa a földet (legalábbis a legenda szerint, amit a mixtecek meséltek az aztékoknak, hogy békén hagyják őket...). Szép volt a Szarvas Útjáról szóló legenda, amelyben egy fiatal lányt megpróbáltak elrabolni, de a szelíd szarvasa megmentette őt a támadóktól.

China poblana szökőkút, Puebla

Kapcsolatok

Természetesen itt sem maradhatott el La Llorona legendája - mégiscsak a mexikói verziót ismerik a legtöbben. Itt Malinchének, Cortez szeretőjének történetével szőtték össze, bár azt is megjegyezték, nem mindenki ért egyet abban, hogy ő lenne a Síró Asszony.
Szó szerint mások tollaival ékeskedett a Cú madár, aztán nagy kevélyen el is repült velük - azóta is keresik őt a galambok, a baglyok, és a gyalogkakukkok, mind a nevét kiabálva.
Az ügyeletes trickster Hermano Coyote volt, vagyis Prérifarkas koma - bár azért Mosómedve komának sikerült átejtenie egyszer.

Hova tovább?
Érkezés az Egyesült Államokba!

2017. október 7., szombat

A Természet Őrzői (Népmesék nyomában a világ körül 58. - Belize)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.


If Di Pin Neva Ben
Folktales and legends of Belize
Timothy Hagerty & Mary Gomez Parham
Cubola Productions, 2000.

A kötet történeteit a hetvenes években gyűjtötte a két szerző, eredetileg spanyol és kreol nyelven. A könyv két részre oszlik, legendákra és népmesékre; ezeken belül pedig téma szerint csoportosulnak a történetek. A bevezetőben megemlítik, hogy eredetileg etnikumok szerint szerették volna rendszerezni őket, de nagyon sok legenda és mese átível a kulturális különbségeken, így végül meggondolták magukat. A tíz népmesét tartalmazó második részben a párbeszédeket meghagyták kreol nyelven, amitől elég nehéz volt olvasni őket, de legalább visszaadtak valamennyit az eredeti nyelv ízéből. Minden mesénél megjelölik a gyűjtés helyét és idejét, valamint a mesemondó nevét és életkorát is.

Fénypontok

Nagyon sok történet szólt a könyvben a természet őrzőiről, akik azért felelnek, hogy az emberek ne kínozzanak állatokat, vagy öljenek meg többet, mint amennyi a túléléshez szükséges. Ilyen volt például Tata Balam, a természet "gazdája", és Burucat, a segítője, aki kimondottan az állatokért felelt (egy emberarcú csacsi, egyébként). Warri Massa a vaddisznókra vigyázott (és ostorral verte meg a vadászt, aki összevissza lövöldözött). Nohochtat, az Erdő Ura, leszidott egy ügyetlen vadászt, hogy megsebesíti és hagyja szevedni az állatokat, de gumifa-ültetvényt is mutatott a szegény erdei vándornak. A kókuszültetvényekre is külön ügyelt valaki, de a legfontosabb az összes figura körül a Duende (Tata Duende) volt, az erdők őrzője, aki hol segített az embereken, hol meg gyerekeket rabolt el.
Hátborzongatóan szép bolt a belize-i Halottak Napjáról (Los Finados) szóló történet. Az ünnepen az emberek asztalt terítenek a halottak lelkeinek, akik ilyenkor járnak vissza a rokonaikhoz, és az étel illatával táplákoznak (és jut külön teríték az elfelejtett lelkeknek is, akikért nem imádkozik senki). A legendában egy kislány látta a megérkező lelkeket az asztal körül; az egész történet nagyon szépen, érzékletesen volt leírva.
A népmesék közül az egyik legjobb a Hétszínű madár volt, ami a férfi Hamupipőke (nálunk pl. "Szegény ember szőlője") mesetípus helyi variánsa. Egy gazda földimogyoró-ültetvényét éjjelente dézsmálta egy hétszínű madár - de amikor a legkisebb fiú megfogta, alkut kötött vele, hogy a segítségére lesz. Ezek után megtömtek egy papagájt földimogyoróval, és a fiú beadta az apjának, hogy az volt a tettes... Az is klassz volt a mesében, hogy a királykisasszony, akinek az ujjára vágtató lóról kelett gyűrűt húzni, mindig ide-oda görbítette az ujját, hogy csak annak sikerüljön, akit ő maga kiválasztott.
Mókás volt a Belize-i változat a "Miért zümmögnek a szúnyogok az emberek fülébe?" eredetmagyarázó mesére - itt ugyanis Szúnyog pénzt adott kölcsön a barátjának, Fülzsírnak, aki az emberek fülébe bújt előle, hogy ne kelljen visszafizetnie... a szúnyogok pedig azóta is hangosan követelik a jussukat.

Kapcsolatok

Belize-ben is él a hiedelem a folyók mentén vagy erdőkben ólálkodó női démonokról. Itt Xtabay néven ismerik őket, és amellett, hogy férfiakat leckéztetnek meg, védő szerepük is van: Az egyik történetben például egy kisfiút rettentettek el attól, hogy madarakra lövöldözzön. A Sisimite nevű szőrös szörny, ami embereket rabolt el, Costa Rica Sisimiquí-meséjére emlékeztetett; a bőrükből kibújó alakváltó boszorkányokkal (Heg) pedig találkoztam már a Karib-tengeren is.
Esélyes, hogy utunk során egy időre utoljára találkoztam itt Ananszi-mesékkel (Afrikába átérve majd megint lesz hozzájuk szerencsénk). A népmesék nagy részében ő volt az ügyeletes trickster, de akadt azért Nyúl-mese is - például a Costa Ricából ismert "nyuszi a tatu hátán" történet egy helyi, némileg véresebb verziója.
Sok történet szólt föld alá temetett kincsekről, amiknek láng mutatta a helyét, és csak bizonyos feltételek mellett lehetett kiásni őket. A magyar hiedelemvilágban is sok ilyen monda van - bár nekem úgy tűnt, hogy Belize-ben jóval gyakrabban járnak sikerrel a kincskeresők, mint a tanulságos magyar mesékben...

Bónusz: Ha többet szeretnétek olvasni a Belize-i szájhagyomány mai helyzetéről, és felhasználásáról az oktatásban, ajánlom Kristin Pedemonti könyvét a témában!

Hova tovább?
Mexikóval hivatalosan elérkezünk Észak-Amerikába!

2017. október 3., kedd

Szerelem és szívfájdalom - Spanyol mesemondó Budapesten

Ezen a héten abban a szerencsében is részem volt, hogy vendégül láthattam egy régi barátomat, Nelson Calderón kolumbiai mesemondót, akit még az első, Lausanne-i FEST konferenciáról ismerek. Nelson Bécsben járt fellépni, és átjött Budapestre is, két est erejéig - az egyiken tolmácsolással mesélt, a másikon pedig csak spanyolul. Mindkét előadás emlékezetes élmény volt!

Vasárnap este az RS9 színházban került sor a tolmácsolásos mesélésre, Szerelem és Szívfájdalom címmel. Nelson elsősorban saját maga által kitalált, megírt történeteket szokott mesélni, és az előadásában költészet keveredik humorral. Pergő nyelvű, izgága mesemondó, aki úgy is le tudta kötni a közönséget, hogy esetenkét várniuk kellett a tolmácsolásra; sokan már az előtt nevettek, hogy a magyar verziót meghallották volna. A történetek között volt meglepő (melyben Cupidó bűnronda csecsemőként született újjá a halandók között), szépséges (melyben a Halál szerelmes lett, és elfelejtett ölni), és kacagtató is (utóbbi egy kitalált személyes sztori volt, melyben egy lány tévedésből a mesemondóval ment el randizni egy chates ismerős helyett). Mindhárom történeten sóhajtottunk, nevettük, és gondolkodtunk is. Amerikában ritkán hallottam mesemondókat teljesen saját történeteket előadni - de Nelson nagy mestere a műfajnak.

Hétfő este a Noches de Cuentos keretei között a HellóAnyuban került sor a spanyol nyelvű mesélésre. Kellemes, nagyjából harminc fős közönség gyűlt össze, legtöbbjük dél-amerikai országokból. Itt "Egy utazó történetei" címmel változatosabb műfajú sztorikra került sor: Volt közöttük természetesen megint saját novella, de kolumbiai népmese és személyes sztori is. A közönség barátságos és lelkes volt; Magyarországon élő dél-amerikaiaknak jutalomjáték, hogy Nelson mesélt nekik, és ezt hangosan értékelték is. Ittuk a forró csokit meg a bort (ki mit), nevettünk, ámultunk, beszélgettünk. Utána még elvittük a mesemondót egy magyar étterembe is, ahol rajongását fejezte ki a gulyásleves iránt (és a Túró Rudi is ízlett neki!).

A látogatás egyetlen szépséghibája az volt, hogy a BKV az első villamoson azonnal megvágta a mesemondót 8000 Ft-ra, mert rendes jegy helyett átszállójegyet vett szegény. A jó hír az, hogy a lelkes közönségeknek köszönhetően sikerült visszaszereznie a tanulópénzt. Tervezzük, hogy meghívjuk majd megint, és hogy legközelebb mesemondó workshopokat is fog majd tartani. A hírekért kövessétek a Noches fe Cuentos vagy a Holnemvolt Fesztivál Facebook oldalát!

Mesemondó Erdélyben kószál

Amikor kilenc éves voltam, a szüleimmel részt vettünk egy erdélyi körúton. Sok híres helyet bejártunk, megmásztuk a Hargitát, elmentünk a Békás-szorosba, pancsoltam a Szent Anna-tóban... pont a tökéletes életkorban voltam ahhoz, hogy mindenre emlékezzek, de valahogy megmaradjon a varázslat is, amit gyerekszemmel ilyen tájakban lát az ember. Azóta készültem rá, hogy visszamegyek majd felnőttként is (vagyis inkább mesemondóként, maradjunk ennyiben), és a korábbi bejegyzésben említett Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál megadta erre az alkalmat. A fellépések és mesélések között arra is akadt némi idő, hogy ellátogassak szép, érdekes, és legendás helyekre, mint például:

Kisbacon, Benedek Elek emlékháza: Néprajz vagy irodalom (az emberek szeretnek ezen veszekedni), nem lennék ma mesemondó Elek apó könyvei nélkül - és azt is szentül hiszem, hogy ha ma élne, ő is storytellernek vallaná magát. Kisbaconba érkezve átmásztunk egy csatornázási területen, és jobbra mentünk, amikor balra kellett volna, de végül elértük az emlékházat, amit egy hölgy készségesen ki is nyitott nekünk.
Maga a ház nem nagy, mindössze két szoba, de tele van csodákkal, és persze könyvekkel. A legérdekesebb élmény az volt, hogy ott sorakoztak egy polcon Benedek Elek forrásai - közöttük egy egész sor eredeti kiadás Andrew Lang mesegyűjteményeiből. Valahogy hirtelen sokkal közelebb került hozzám. Plusz tele volt a kertje szarkákkal.

Szent Anna-tó: Ugyanolyan szép, mint ahogyan emlékeztem rá, és hétköznap kora délután meglehetősen csendes is volt. Szeretem a tó legendáit - főleg azt, amelyben a tündérek ellopják a kápolna harangját (pontosabban megfizetnek egy pásztorfiút, hogy lopja el, de aztán bűntudata lesz, túszul ejti a tündérkirálynőt, és visszaszerzi a harangot). A kápolnához fel is sétáltunk, és ettünk kürtős kalácsot közben, remélve, hogy a medvéknek nem szottyan kedve rá. Utána elindultunk megkeresni a Büdös-barlangot is, szag után, de egy táblába ütköztünk, mely szerint "medvehordák" járnak a környéken, és úgy döntöttünk, inkább kihagyjuk a hegymászást.

Kézdivásárhely: Itt csak áthaladtunk, megnéztük a főteret meg az udvarokat, és megemlékeztünk Gábor Áronról, akinek a szobra a tér közepén áll. A legemlékezetesebb látnivalóba véletlenül, parkolás közben futottunk bele: A parkoló mentén egy épület egész falát elborította egy hatalmas képregény-falfestmény, amely Gábor Áron életét és munkásságát mesélte el, tipikusan képregényes formában. Annak ellenére, hogy néhol jót kuncogtam a képkockákon, én abszolút támogatnám, hogy több ilyen fali képregény szülessen más városokban is... Ha valakiből érdemes lenne steampunk szuperhőst csinálni, az Gábor Áron.

Segesvár: Marosvásárhely felé menet álltunk meg itt egy rövid pihenőre. Meglátogattuk a Petőfi-szobrot, és utána az emlékházat is Fejéregyházán. A kiállítás nem csak Petőfi életét és halálát adva elő nagyon érzékletesen, de a történelmi hátteret és környezetet is, amelyben élt. Lehet azon vitatkozni, hogy tényleg meghalt-e Segesvárnál vagy sem, de az biztos, hogy a története itt végződik. Érdekes volt a szobor mellett állni, és elképzelni a csatát (a házban volt terepasztal is), ami ugyanitt zajlott le másfél évszázaddal korábban...
Segesváron felmásztunk az óratoronyba, ahonnan szép kilátás nyílt a városra, és megtekintettünk Vlad Tepes állítólagos szülőházát is (kívülről). Szép város, és szépek a történelmi utcái is, érdemes kószálni rajtuk.

Törcsvár: Közismertebb nevén Bran Castle - az a kastély, amit "Drakula kastélyaként" adnak el a turistáknak, annak ellenére, hogy az égvilágon semmi köze Drakulához. Cserébe Erdély egyik legépebben fennmaradt kastélya, a két világháború között is lakták, és bár nem nagy, nagyon csinosan be van rendezve. A dolog hátulütője az volt, hogy borzasztóan sokan voltak (szombati nap), és a csak a tömeggel együtt lehetett mozogni benne; fotózni, nézelődni kevés idő adódott. Egy nyugalmasabb napon, tömeg nélkül, órákig el tudtam volna szöszölni benne. A kiállítás egyébként csak futólag érinti Drakulát (a kínzókamra-látogatásra mondjuk külön nem fizettünk me). Nem volt kár, hogy meglátogattuk.

Székely Nemzeti Múzeum: Két mesélés között volt alkalmam rá, hogy bejárjam a múzeum zegeit és zugait. A legjobban az az időszaki kiállítás tetszett, ami egy első világháborús katona leveleiből állt. A felfüggesztett, kinagyított, képekkel illusztrált levelekből a katona-lét apró pillanatai köszöntek vissza, az első hónapok "unatkozunk, és a háború úgyis véget ér pár héten belül" üzeneteitől egészen a "mind itt fogunk meghalni" kétségbeeséséig. A kiállítást járva a végére már borzasztóan izgultam, túlélte-e a közlegény a háborút - szerencsére igen, és azt is megtudtuk, mi történt vele utána... Klassz kiállítás volt, több ilyent kéne csinálni.

Nem választok kedvencet - minden pillanat szépséges, értékes volt. És maradt bőven belőlük a következő utazásra is...

A Vidám Királyfi és a Lánghajú Lány - meséltem a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválon!

Idén ősszel az a megtiszteltetés ért, hogy a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál meghívott előadója lehettem. Tulajdonképpen hazatérési jutalomjáték volt, és több szempontból is mesés alkalom: Utoljára kilenc évesen jártam Erdélyben, ami a mesék, legendák, és varázslat földjeként maradt meg az emlékezetemben, és ráadásul olyan műsort vihettem magammal, ami a szívemhez nagyon közel áll: Pályuk Anna tündérmeséit, A Vidám Királyfi és a Lánghajú Lány című új mesecsokromban. Külön szép egybeesés volt, hogy az indulás előtti napon fejeztem be az utolsó simításokat a mesék angol nyelvű kiadásán!
A fesztivál során öt nap alatt három városban nyolc fellépésem volt, és összesen huszonhét mesét mondtam el. Közben sokat utaztam, láttam sok szép tájat, és turistáskodtam is egy kicsit - ezekről majd a következő bejegyzésben számolok be. Most mesélek inkább a mesélésről:

Kép a Székely Hírmondóból,
ahol interjút is olvashattok velem
Székely Nemzeti Múzeum: A fesztivál első két napján gyerekeknek meséltem a múzeum szépséges nagytermében. Nagyon figyelmes, jó fej csoportok voltak, akik vették a lapot, és hangot is adtak a véleményüknek, ha tetszett nekik a mese. A második osztályosoknak és előkészítősöknek vegyes történeteket mondtam (Utgard-Loki és a Sütőtök-lány különösen jól szerepeltek), a művészeti iskola hatodikosainak sárkányos legendákat (amik végül Dietrich-estbe torkolltak, de nem tiltakozott senki), egy másik hatodik osztálynak pedig középkori sztorikat, mint például Dame Ragnell, és örök kedvencem, Wedderburn Kapitány. A tanító nénik közben néha kissé túlbuzgóan próbálták fel-, le-, és szétültetni a csemetéket, de azért sikerült megtartanom a figyelmet. Rengeteg energia ment bele a mesékbe, és legalább annyit vissza is kaptam.

Vártemplom, Sepsiszentgyörgy: A helyi református közösségnek meséltem egy varázslatos hangulatú régi erődtemplomban meséket olyan értékekről mint a szorgalom, az őszinteség, és a szeretet. Itt felnőttek és gyerekek vegyesen voltak, de majd' egy órán keresztül hallgatták nagy áhitatban a meséket. Kicsit meglepődtem, hogy a "Szerencséjét kereső fiú" történetét néma csendben fogadták (ezen a közönségek, például a fent említett hatodikosok, hangosan szoktak derülni), cserébe viszont a "Kis kondás" fiú meséje Pályuk Annától, ami először hangzott el tőlem az ódon falak között, nagy sikert aratott. Vittem is tovább magammal a hét hátralévő részében.

Csíkszereda, Szabadság tér: A Magyar Népmese napját ünneplő rendezvénysorozat részeként érkeztem meg szeptember 28-án Csíkszeredára, ahol a Szabadság téren állítottak fel színpadot a meséléshez. A hideg szél ellenére több iskolás osztály is kivonult meghallgatni Pályuk Anna meséit, elsősök és idősebb gyerekek egyaránt. Az egy órás műsor legszebb pillanata az volt, amikor a "Felhőkön járó fiú" történetét meséltem, és együtt néztünk fel a szép kék égre és a felettünk úszó bárányfelhőkre... ezt a mesét csak ilyen ég alatt lenne szabad mesélni! Az előadás után négy tévé- és két egyéb interjúm volt, és könyveket is dedikáltam (Interjút itt olvashattok)

Marosvásárhely, Spectrum Színház: Teltházas, nagyjából száz fős közönségnek meséltem egy otthonos kis színháztérben. A közönségben gyerekek is voltak, de nem annyian, hogy az egész közönség gyerekként viselkedjen; még a két kisfiú is, akik négykézláb bemásztak a színpadra, és a lábaimhoz ültek, nagyon illedelmesen és türelmesen hallgatta a meséket. Jó volt látni, hogy Pályuk Anna meséi a felnőtteket épp úgy lenyűgözték, mint a kicsiket, és mivel sokan voltak a szülők, elmeséltem a Vidám Királyfi történetét, hogy a műsor címének is legyen értelme (a Lánghajú Lányra nem került sor, mert az egyértelműen felnőtt, sötétebb hangvételű mese). 

Toró Attila fényképe az előadásról
Bod Péter Megyei Könyvtár, Sepsiszentgyörgy: A fesztivál záró rendezvényén, szeptember 30-án a sepsiszentgyörgyi könyvtárba vittem el a mesecsokromat. Itt is majdnem százan ültek a közönségben, gyerekek és felnőttek vegyesen. Először meséltem nagyközönség előtt a Nyírfaerdő Királyáról (ezt a mesét Pályuk Anna apja a katonai szolgálatból hozta magával), és elővettem egyik régi nagy kedvencemet, Tündér Ilona álmát is - ez volt annak idején az első mese, ami miatt beleszerettem Pályuk Anna tündérvilágába. A közönség készségesen jött velem a gyöngyvirágos erdőbe. Méltóképpen megemlékeztünk Anicáról.
Külön megtiszteltetés volt, hogy a színpadon két csángó népi mesemondóval, Dobos Rózsával és Csernik Máriával osztoztam, akik zseniális sztorikat meséltek - szentpétereset, aranyalma-elrablósat, szorgosleányosat, meg egyéb klasszikusokat, pergő tájszólással. Helyenként gurultam a nevetéstől. A közönség is elégedetten távozott, és még díjakat is osztottunk a fesztiválhoz tartozó meseíró pályázat győzteseinek (a mesék olvashatók lesznek majd a fesztivál Facebook oldalán. Alig várom!).

A mesés hetet és a fesztivált közös vacsorával, és éjszakába nyúló beszélgetéssel zártuk. Sok-sok élménnyel távoztam Székelyföldről, annak reményében, hogy hamarosan megint visszatérek majd. A varázslat semmit sem kopott; a mesék megtalálták a helyüket kis és nagy közönségek szívében egyaránt. Külön köszönöm ez úton is a meghívást Szabó Enikőnek, a fesztivál szervezőjének!

Találkozunk az úton!