2017. május 17., szerda

Még egyszer a hegyek között - Speak Story Series, Shepherdstown, West Virginia

Keresve sem találhattam volna tökéletesebb utolsó fellépést az amerikai kalandhoz.

Adam Booth, egy kedves barátom szervezi a "Speak Story Series" nevű előadás-sorozatot, melynek keretei között országosan elismert mesemondók lépnek fel Shepherdstown bájos kis városában, a helyi egyetem és közösség támogatásával. Adam nemrég olvasta a készülő népmese-gyűjteményem kéziratát, és az ötleten felbuzdulva meghívott, hogy vegyek részt az idei sorozatban. Olyan szerencsém volt, hogy a félév vége és a hazautazás között még pont akadt néhány napom, amikor el tudtam vállalni a kiruccanást Ohióból West Virginiába.
(Akinek már szól aza a bizonyos dal a fülében, attól előre bocsánatot kérek)

Hétfő délután érkeztem repülővel Baltimore-ba, ahonnan Adam kocsival vitt tovább. Jó egy órát utaztunk az Appalache hegyei között. Sütött a nap, zöldek voltak az erdők, és én jókedvűen elmerültem még egyszer, utoljára, szeretett Appalachiám látványában. Átkeltünk két folyón, a Potomacon és a Shenandoah-n, és végül megérkeztünk Shepherdstown bájos városkájába.
Ha azt mondom, hogy a hely festői, még mindig nem mondtam eleget. A város egy apró egyetem köré épült, és minden megvan benne, ami egy ideális déli-amerikai kisvároshoz szükséges: Apró könyvtár, apró kertecskék, és egy sor boltocska a "történelmi" (kétszáz éves!) főutca épületeiben. Külön látszott, hogy erősen liberális a helyi lakosság: Volt biciklibolt, teázó, organikus gyógynövénybolt, kézműves-műhely, cukrászda, szusizó, és két virágbolt is, egymás mellett. Engem egy helyi család kiadó házikójában szállásoltak el, egy szépséges virágoskert és az erdő széle között. A fesztivál szervezőbizottsága még aznap este elvitt (értsd: elsétált velem) vacsorázni a Blue Moon Cafe nevű helyi éttermbe, amit egy volt benzinkútból építettek át, és amelynek árnyas kertjén keresztül csobogott a városka patakja.

Mindkét fellépésem ugyanazon a (keddi) napon történt. Reggel kilenckor Adam jött értem, és elfuvarozott egy helyi magániskolába a gyerek-előadásra. A Morgan Academy egy kicsike kis épület az erdőben, ami összesen hetven diákot számlál, öttől tizennégy éves korig. Alternatív, gyakorlati oktatási modellje van, amivel azonnal szembesültünk is: Amikor besétáltam, három nagy alumínium kádat pillantottam meg az iskola folyosóján. Mint kiderült, a gyerekek kiskacsákat keltettek bennük... Tanárok és diákok egyaránt lelkesedéssel fogadtak; nem én voltam az első mesemondó, aki megfordult náluk.
A mesélés maga érdekes rendszer szerint zajlott. Az összes diákot egyszerre ültették be a nagyterembe, piciktől a tinikig; az első mese után a piciket elvitte a tanító néni, majd a második után az elsősök is elköszöntek, így az utolsó két mesére csak a "nagyobb" gyerekek maradtak ott. Eleinte izgultam egy kicsit, hogy mit mesélek egy ennyire vegyes közönségnek, de szerencsére nagyon udvarias, figyelmes kis csapatnak bizonyultak. Úgy döntöttem, magyar népmeséket válogatok; azokat biztosan nem hallották még, és szélesebb korosztályt tudnak lekötni, mint a direkt kicsitknek/nagyoknak válogatott történetek. A Mindentlátó királylánnyal kezdtem (azt a picik is szeretik), majd a Jégország királyával folytattam, ami egészen lenyűgözte őket. Mire csak a nagyobban maradtak, elmeséltem a Szépen szóló pelikánmadarat (megkérdezve előre, hogy oké-e egy félelmetesebb történet, mire harsány IGEEEN volt a válasz). Itt akár be is fejezhettem volna; a program szerint már csak az volt hátra, hogy válaszolgassak a gyerekek kérdéseire. Remek kérdések voltak. Volt, aki azt szerette volna tudni, hogy más népeknél is léteznek-e ezek a mesék; volt, aki azt kérdezte, honnan hallottam őket, vagy azt, hogy milyen mély volt a verem az elvarázsolt várban... végül az egyik kislány rákérdezett, hogy melyik a legismertebb népmese Magyarországon, mire megemlítettem a Fehérlófiát. Zanzásítva nehéz lett volna elmagyarázni, így rápillantottam a tanárra, hogy van-e még időnk, mire lelkesen bólogatott, és megkérdezte a gyerekeket, szeretnének-e még egy mesét hallani. Zengő IGEN volt a válasz. A Fehérlófia remekül működött, nagyon élvezték; a végére visszajött Adam is, akivel rögtön meg is tárgyaltuk, hogy ez a mese létezik az Appalache-i hagyományban is, a Jack-mesék között (ami külön lenyűgözte a gyerekeket).
Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor a gyerekek megkérdezték, hogyan mondják magyarul, hogy "happily ever after" (mert az egyszervoltot magyarul mondtam). Erre elmagyaráztam nekik, hogy a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" szó szerint mit jelent; szokás szerint kissé ledöbbentek a magyarok realizmusán. Cserébe, amikor a Fehérlófia végén azt mondtam, hogy "they lived happily ever after," az egyik kisfiú bekiabálta, hogy "until they died!!!"
Amikor elköszöntem, az igazgatónő lelkendezve közölte, hogy én voltam a legjobb mesemondó, akit valaha hallottak (majd rögtön bocsánatot kért Adamtől, aki ott állt mellettem), és elárulta azt is, hogy nem volt még, hogy a gyerekek még egy mesét kértek volna. Borzasztóan büszke voltam magamra. Mesemondói szemmel a "mesélj még egyet!" a legnagyobb kitüntetés.

Az esti előadás az egyetem színháztermében zajlott, és elsősorban felnőtteknek szólt (bár volt néhány gyerek is a közönségben, tízévestől felfelé). Itt Pályuk Anna-népmeséket adtam elő, a hamarosan megjelenő könyvemre való tekintettel (és mert azok a kedvenceim, na). Több, mint száz fő ült a nézőtéren, és legalább öten magyarok, vagy magyar származásúak voltak - erre nem számítottam pont West Virginiától, de nagyon megmelengette a szívemet. Még korábban, a két fellépés között Adam elvitt ebédelni, ahol egy magyar származású úriember is csatlakozott hozzánk; remek thai kaja felett beszélgettünk hosszasan Magyarországról, és a magyar mesékről. Az úr (Jim) természetesen eljött az esti koncertre is.
Az egy órás programba összesen négy mese fért bele (részletesen és kényelmesen). A Csodakúttal indítottam, ami egyszerre bájos és mókás történet, és remekül bejáratta a közönséget (akik amúgy is lelkes mesehallgatók a koncertsorozatnak köszönhetően, és ösztönösen merültek bele a hangulatba). Másodjára a Vidám királyfi került sorra, ami a egyik új kedvencem Anicától, és nemrég kezdtem fellépéseken mesélni (tulajdonképpen a Rumpelstiltskin nőbarátabb verziója). Harmadszorra Tubavirág kisasszonyt meséltem. Korábban a szervezők említették, hogy egy hét múlva kertész-fesztivál lesz a városban, ahol az emberek bemehetnek egymás kertjébe, és megcsodálhatják a virágokat; ennek örömére meséltem Tubavirágot, és nem csalódtam a hatásban. Amikor az apa kitépi a rózsákat a kertben, az egész közönség egyszerre hördült fel... A sort a Széttáncolt cipellők meséje zárta. Ez az egyik első mese volt, ami miatt megszerettem Pályuk Annát, és amikor van időm rendesen kibontani, egészen lenyűgöző történet.
Az előadás végén a szervezők ajándékkosárral köszönték meg, hogy eljöttem hozzájuk; volt benne süti, póló, könyvek, és csodálatosan megírt üdvözlőlapok. A kölcsönös köszöngetés után volt idő arra is, hogy kérdezzen  közönség; legalább egy tucat kérdésre válaszoltam a mesékkel, a mesemondással, és Magyarországgal kapcsolatban. Egy úriember utólag elárulta, hogy ez volt a legjobb közönségreakció, amit eddig a sorozatban látott, mivel mások egy-két kérdést szoktak csak kapni... A kérdések megint csak vegyesek, de érdekesek voltak. Volt, aki azt akarta tudni, melyik a legősibb történet a repertoáromban; mások a mesék sötétebb elemeiről kérdezgettek, vagy arról, hogy miért pont hét feje van a sárkánynak.
A kérdések után lehetőség volt rá, hogy a vendégek megvásárolják a könyvemet. Végül tizenhat példány kelt el, ami elég csinos eredmény egy fellépéstől (és külön örültem, hogy nem kell hazahurcolnom a könyveket). Mindenki dedikáltatta is a példányait, és a magyar származású vendégek külön odajöttek beszélgetni hozzám.

Bár három nap volt csupán, erre az utazásra sokáig emlékezni fogok. A szervezők a tenyerükön hordoztak, a városkát azonnal a szívembe zártam, és keresve sem találhattam volna barátságosabb közönséget. Jutalomjáték volt, elejétől a végéig. Remélem, egyszer visszatérek majd.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése