És akkor most lássuk a fénypontokat:
Népmesék, mítoszok, legendák
Idén januárban indult útjára a Népmesék nyomában a világ körül blogsorozatom. Az év során tizennyolc bejegyzést ért meg, de mivel előre olvastam, valójában 26 könyvet faltam be hozzá az év folyamán (tegnap fejeztem be Ausztráliát). A blogbejegyzések előre meg vannak már írva, csak publikálásra várnak.
Mivel a nyár nagy részét a következő könyvem írásával töltöttem - magyar népmeséket fordítottam angolra - sok magyar népmesés kötet is felkerült az olvasmánylistára, referencia gyanánt (és kutatásként a Feminista Magyar Népmesék blogsorozathoz). Összesen 14 ilyen könyvet olvastam ki.
Kiemelkedő volt a nem-blogoláshoz olvasott gyűjtemények között George MacPherson skót hagyományos mesemondó sorozata (Highland Myths and Legends, Celtic Sea Stories, The Old Grey Magician), amely nem csak tele volt zseniális, varázslatos skót népmesékkel, de ráadásul egy csomó olyan történetet is tartalmazott, melyek fényében más, ismertebb legendák új értelmet nyertek. George maga gyűjtötte a történeteket hosszú és lenyűgöző mesemondó pályafutása során, a huszadik század korai éveitől kezdve.
Jó dolgok és újdonságok
Az év egyik legnagyobb sikere a szememben Rachel Manija Brown és Sherwood Smith regénysorozata volt, Stranger ill. Hostage címmel (a harmadik rész, Rebel, őszre jelent volna meg, de sajnos csúszásban van). Sokáig tudnék áradozni róla; dióhéjban annyit, hogy olyan disztópiás, mutánsos westernről van szó, ahol a sokféleség magától értetődő, és nem az képezi a konfliktusok fő forrását. Üdítő volt látni, hogy egy magányos token meleg/latino/fekete/ázsiai szereplő helyett az egész gárda sokszínű, soknyelvű, sokféle beállítottságú, sokféle jellemű, és árnyaltan kidolgozott karakterekből állt. Plusz hatalmas bónusz pontot kapott a könyv azért, ahogyan megoldotta a szokásos tinédzser szerelmi háromszöget... A két író hölgy lendületes, izgalmas, részletesen kidolgozott világot alkotott mindenféle jópofa mutáns állatokkal, élvezhető prózával, és dicséretes reprezentációval, amit nem dörgöltek az ember orra alá. Mindenkinek nagyon ajánlom.
Egy másik sorozat, ami nagyon megfogott, Ugron Zsolna két történelmi regénye volt (Erdélyi menyegző, A nádor asszonyai). Nagyon tetszett a nyelvezetük, és szívesen merültem el a részletes leírásokban is (tudom, hogy ez utóbbi nem mindenkinek az esete, de én nagyon szeretem őket). Sokat utána kellett olvasnom annak, hogy mi "igaz" a történetekből és mi nem, de ezt is a könyvek javára írom, mert sikerült felkelteniük az érdeklődésem egy olyan korszak iránt, amiről eddig nem nagyon olvastam. A szerző sok empátiával ír asszonysorsokról, és képes olyan szereplőket is megszerettetni az emberrel, akik eleinte ellenszenvesek (avagy fordítva). Alig várom, hogy olvashassam nyáron a következő részt.
Idén jelent meg az El Ministerio del Tiempo-hoz, kevenc spanyol tévésorozatomhoz kapcsolódó első regény is, El tiempo es el que es (Az idő az, ami). Három olyan epizód történetét foglalta magába, amiket pénz vagy idő hiányában a sorozat nem tudott képernyőre vinni - ám mindhárom történet beleillett a tévében látott időrendbe, és utaltak is rájuk oda-vissza (ezt hívják transmedia storytelling-nek). Nagyon szórakzotató olvasmány volt, remélem, lesz még belőle. A spanyolok remekül kezelik az időutazást és a saját történelmüket.
Némi non-fiction
Hosszas várakozás után a nyáron beszereztem Nyáry Krisztián Igazi hősök című könyvét, és egy szuszra ki is olvastam. Nagyon mélyen megérintett, azóta is sokat gondolkodom rajta (meg néha sírtam is egy kicsit). Külön lenyűgözött, hogy a hősök mennyire sokfélék voltak - a könyv nagyon erősen árnyalta annak a képzetét, hogy kit nevezünk "hazafinak" vagy "igaz magyarnak." Tanítani kéne gimnáziumban. Szégyen, hogy a könyvben szereplő emberek nagy részéről sohasem hallottam még.
Szintén hosszas kerülgetés után szántam rá magam az idén Adrienne Mayor Az ókor régészei c. könyvének elolvasására - és kellemesen csalódtam benne. Aggódtam, hogy valami féltudományos mű, rengeteg spekulációval - de helyette egy alaposan jegyzetet, forrásokkal ellátott, spekulációkkal óvatosan bánó tudományos kötetet kaptam, ami érdekes és izgalmas dolgokat vetett fel azzal kapcsolatban, mit gondoltak görög és római elődeink a földből kiforduló ősemlős- és dinoszaurusz-csontokról. Nagyon tetszett; lendületből rögtön elolvastam a második, amerikai indián hagyományokkal foglalkozó részét is (The first fossil hunters).
Képregények
Idén újult erővel tértem vissza a képregényolvasáshoz is. Az év fénypontja toronymagasan a Saga című sorozat volt, amit már régóta ajánlgatott mindenki, és végül beadtam a derekam. Megérte; azonnal felkerült kedvenc képregényeim (és kedvenc olvasmányaim) örökös toplistájára. A top háromba biztosan.
Kedvenc sorozataim körül a Ms. Marvel és a Hawkeye képregények újabb köteteit szereztem (és faltam) be az idén; mindkettő továbbra is nagyon szerethető, szép és részletes látványvilágú, izgalmas, és helyenként nagyon elgondolkodtató. Remélem, sokáig kitartanak még. Fájó szívvel mondtam búcsút a Fables sorozatnak (na, ők vannak a toplista tetején) az utolsó, 150. kötettel.
Végül pedig, bár nem egészen képregény, ide sorolom az év egy másik kiemelkedő olvasmányélményét, a Dinotopia sorozatot is (A land apart from time, The world beneath, First flight, Journey to Chandara). Tudom, hogy későn érkezem, mert a könyveknek évtizedes rajongótábora van már, de én valamiért csak az idén találkoztam velük először - ami nagy kár, mert gyerekkori énem teljesen beléjük habarodott volna. A könyvek egy olyan világot tárnak fel, ahol emberek együtt élnek dinoszauruszokkal egy elveszett kontinensen. Két kötet úgy van felépítve, mint egy 19. századi útinapló - jegyzetekkel, térképekkel, napi feljegyzésekkel, és rengeteg, rengeteg csodálatos, színes illusztrációval (néhol kicsit a Mesél az erdő stílusára emlékeztetett). A szerző aprólékosan kiépíti, majd be is mutatja a kontinens különböző részeinek kultúráit, és a dinotópiai közösségek mindennapi életének részleteit (onnan kezdve, hogy hogy néz ki belülről egy dinoszaurusz-keltető, egészen odáig, hogy milyen eszközökkel takarítják az utcákról a dinoszaurusz-trágyát). Külön tetszett, hogy a szerző rengeteg féle emberi kultúrát kombinált össze (mivel a kontinenst hajótöröttek találhatják csak meg), és a szereplők is nagyon sokfélék voltak.
Ami rossz volt
(de legalábbis nem nyűgözött le)
A film miatt olvastam el Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit, de nem győzött meg (bár a film még így is jobb X-men volt, mint az új X-men filmek). Úgy éreztem, hogy erőltetetten gótikus és misztikus akart lenni, de kevés volt mögötte a tartalom ("Nézd! Fura fotók! Hú!"). Lehet, hogy a folytatások erősebbek, de az első kötet nem győzött meg, hogy tovább olvassak.
Hasonlóan csalódás volt a Second Mango című regény - főleg azért, mert maga az alapötlet nagyon bájos volt, és nagyon szerettem volna, ha jól van megírva (trópusi fantasy világ, zsidó szokásokra alapozva a szokásos kelta-keresztény helyett, egy leszbikus királynővel aki feleséget keresni indul el a nagyvilágba). Sajnos a szöveg és a történetvezetés sikeresen lerombolta a szerethető alapötletet.
Hasonlóan nagyon, nagyon akartam szeretni a Rejected Princesses könyvkiadását is. Minden okom megvolt rá, hogy imádjam a könyvet - mennyire jópofa már, hogy olyan női sztorikat gyűjt össze, akikből sohasem lenne Disney hercegnő, mert túl véresek, vagányak, árnyaltak, vagy egyébiránt alkalmatlanok a cukormázra (és aztán megrajzolja mindet Disney stílusban). Sok olyan nőt vonultat fel, akikről érdemes tudni, és teszi ezt olvasmányos, emészthető formában, alapos kutatással a háttérben... Az egyetlen dolog, ami megtorpedózta a szememben a könyvet, az a stílusa volt. Nem bírtam az erőltetetten poénkodó szöveget, ami néhol annyira kúl akart lenni, hogy belerondított egyébként érdekes, szívszorító, vagy elgondolkodtató történetekbe is. Amúgy érdemes elolvasni, maguk a történetek miatt, de nem lett a kedvencem.
2016, könyvek szempontjából, eléggé jó év volt. Reméljük, 2017 még ennél is jobb lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése