2016. október 20., csütörtök

San Francisco, második nap: Ázsiától a tengerig

Második nap reggel már nyitáskor sorakoztam az Ázsiai Művészeti Múzeum ajtajában, mint egy rendes kis Hermione Granger. Nagy bánatomra csak ott tudtam meg, hogy a Ramayana kiállítás, amivel ki van plakátolva a város, csak pénteken nyílik, úgyhogy csak a csukott ajtó üvegén keresztül bámulhattam be a terembe, mint árvák egy Dickens regényben (ahogyan Martin Freeman mondotta volt). Persze azért nem keseredtem el teljesen: Az állandó kiállításban is bőven volt mit látni.



Netsuke polipka
A múzeumnak három emelete van; a felső kettőt az állandó gyűjtemény foglalja el, az alsót pedig az időszaki kiállítások. A termek ország avagy kultúra, azon belül pedig időrend szerint sorakoznak, és mivel egyetlen összefüggő körfolyosót alkotnak, kényelmesen át lehetett suhanni rajtuk. Kicsit fájt a szívem, hogy a perzsákra csak egy szoba jutott, cserébe viszont volt sok csinos indiai istenség, indonéz báb, meg kínai hímzés, és örök kedvenceim, a japán apró faragványok (netsuke) is. 
Majmok vs démon
A múzeum idén ünnepli ötvenedik évfordulóját - ennek örömére megjelöltek ötven tárgyat, amiket a múzeum dolgozói és támogatói a kedvencüknek tartanak, és mindegyik mellé odaírták, mit szeret benne az adott illető. Jópofa élmény volt böngészni őket. A kínai kiállítás felénél belefutottam egy mesemondóba is, aki egy csoport kisiskolásnak mesélt - élőszóban! (Amikor legutóbb találkoztam múzeumi "mesemondással" a Metropolitanben, a néni egy képeskönyvből olvasott fel, laaaaasssan és tagoltan). Kiderült, hogy a múzeum épp mesemondó napot tart; mászkálás közben több gyerekcsoportba is belefutottam, akiket a múzeum önkéntesei (khm) szórakoztattak mindenféle népmesékkel a szobrok és tárolók között ülve. Mielőtt elhagytam a múzeumot, megdicsértem őket az információs pultnál. Ja, és benéztem a múzeum shopba is, nyilván, és egy kötetnyi kínai sárkányos népmesével lettem gazdagabb (visszafogtam magam). 

A múzeum és egy gyors ebéd után felpattantam a kihagyhatatlan San Francisco-i villamosra (a fene se tudja, mi a "cable car" magyar megfelelője, ez esetben szívem szerint hullámtrolinak fordítanám). A városközponttól az öböl partjáig jár a kicsi kocsi, és bár egy cseppet aggasztó, hogy egy szó szerinti kézifék áll csak köztünk és a tengerbe robogás között, nagyon jópofa utazás volt. Pláne, hogy ingyen tettem meg: Amint felszálltam, rám telepedett fél tucat német turista, és bár én készen álltam a fizetésre, a kaller láthatóan feltételezte, hogy hozzájuk tartozom, és nem jött oda jegyet kezelni. Egyszer végre kapóra jött a sváb származásom... 
A kocsi az öböl látogatóközpontjánál tett le, ahová rögtön be is tértem, és megtekintettem egy csinos, és méltatlanul látogatómentes, kiállítást San Francisco kikötőjének történelméről. Ily módon kedvet kapva a tengerészethez, jegyet váltottam a kikötőbe, ami hivatalosan nemzeti parknak minősül, és mindenféle történelmi hajócsodák ringatóznak benne - többek között egy 19. századi vitorlás is. 
Megint csak kevés látogatóval találkoztam; a klasszikus kocsikkal teli komphajón alig négyen lézengtek, a két vitorláson pedig teljesen egyedül voltam vagy fél órán át, nem számítva a négy karbantartót, akik nagyban kátrányozták a kötélzetet, és rajzfilmekről beszélgettek a fejem felett. A délelőtt hátralévő részét a Balclutha fedélzetén töltöttem. Idővel felbukkant egy parkőr is, ami elég mókás látvány volt, de mivel hivatalosan a hajó is nemzeti park, tuladonképpen érhető. Egy bájos francia hölgy jött vele, akiről hamar kiderült, hogy minden nap kilátogat a kikötőbe, mert egykor a németektől zsákmányolt SS Liberté fedélzetén érkezett Amerikába. Kis csoportunk teljes körű vezetést kapott a hajón, meglátogattuk a konyhát, meg a fedélközt, meg mindenféle zugokat. Mindig is szerettem a régi vitorlásokat, és ez sem okozott csalódást.
A hajónézés végeztével egy brit turista sráccal gyalogoltam tovább, mivel rájöttünk, hogy mindketten ugyanarra indultunk: A 39-es mólóhoz, fókákat nézni. Telente az oroszlánfókák pont itt szeretnek bandázni, és természetvédelmi okokból ilyenkor átengedik nekik a kikötő egy részét. Maga a móló leginkább egy víz fölé épült, három emeletes bevásárlóközpont, de a széléről remekül rá lehet látni a zajos fókatelepre. Jó ideig gyönyörködtem bennük, pedig nem sok mindent csináltak azon kívül, hogy ide-oda hengergőztek és néha leugatták egymást. 
Miután összemászkáltuk a kikötőt, úgy döntöttünk, felmászunk a közeli kilátóba is. A mászás kemény menet volt, mert az utcák bizony hullámosak, és a San Francisco-i ősz balzsamos húsz-huszonöt fokot jelent, de végül csak elértük a tornyot valahogy, és a teraszról csodás kilátás nyílt az öbölre. A fenti turistaközpontban váltak el végül útjaink; részemről lecsattogtam a dombról, felültem egy (szokványos) villamosra, és visszatértem a belvárosba harapni valamit. 
Jó nap volt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése