Jonesborough 2016: Itt van újra

Az ősz is, meg a Fesztivál is. Jonesborough-ba menni minden mesemondónak olyan, mintha hazatérnénk. Tennessee útjain kanyarogva a hegyek között visszaidéztem az első utazást, kilenc évvel ezelőtt, akkor még buszon; életem első mesemondó fesztiválja volt, és hetekig nem józanodtam ki a csodálatból. Azóta persze többször volt szerencsém részt venni a fesztiválon, amíg az ETSU-ra jártam, de három éve most volt alkalmam először visszalátogatni Ohióból is. Ezúttal nem csak új történetek és új kalandok, hanem kedves ismerősök, barátok, volt osztálytársak és kollégák is vártak.

A fesztivál első, pénteki napja "kóstolóval" zajlik: Óránként két mesemondó osztozik minden sátor színpadán, hogy harminc percnyi ízelítőt adjanak a meséikből és a stílusukból. A kóstolgatást ismerős ízekkel kezdtem: Andy Offut Irwin, kedvenc tricksterem, és Clare Murphy, a MythOff alapító nagyasszonya nyitották a fesztivált. Andy ellőtt egy kevéssé burkolt poént a közelgő választásokról majd arról mesélt, hogyan idomított békákat gyerekkorában. Clare hozta az ír mesevilág varázslatát a tündérek bábaasszonyával és három nővérrel, akik bolondot csináltak a férjeikből. Dovie konferálta fel mind a kettejüket, úgyhogy az előadás végeztével egyszerre volt alkalmam három kedvenc mesemondóm és jó barátom nyakába ugrani.
(Ilyenkor leginkább csak erre van idő: Visít, integet, ölelget, mosolyog, vált két szót, továbbáll. A fesztivál kemény meló minden fellépőnek)

Balra a sínek, középen a sátor

A második órában Ingrid Nixont hallgattam meg (lásd az előző bejegyzést), aki egy gyerekkori sztorival és egy hazug mesével rukkolt elő. Az utóbbinak megvolt az a jó tulajdonsága, hogy a tizenöt percből jó tizenkettőig simán elhittem neki, hogy megtörtént esetet mesél. Ingrid ezen a reggelen rögtön át is esett a tűzkeresztségen: A sztorija közepén megérkezett a jó öreg Jonesborough-i vonat, és mivel közvetlenül a sínek mellett voltunk, és tehervagonokról volt szó, jó öt percen keresztül kellett küzdenie a hangerővel. Az óra második feléről ellógtam, és meglátogattam az ETSU és a National Storytelling Network sátrát; megújítottam a tagságomat, felvettem pár tucatot a Storytelling Magazine régebbi, ingyenes számaiból, és elbeszélgettem néhány régi ismerőssel (többek között egy olyan mesemondóval is, akivel utoljára 2007-ben Connecticutban találkoztam, és simán emlékezett rám) (én is rá, gyönyörű kék szemei vannak).

A harmadik órában sikerült elcsípnem Elizabeth Ellist, mindannyiunk imádott mesemondó istennőjét, aki arról mesélt, hogyan szökött meg vénlány nagynénje annak idején a falu orvosával. Elizabethet Blind Boy Paxton követte (róla is írtam az előző bejegyzésben) aki azonnal levett a lábamról; indián dédszüleiről, kreol nagymamájáról, és a Louisiana-i zenei világról sztorizott. Őket követte Clare még egyszer (Clareből sohasem elég), egy indiai népmesével és egy gyönyörű történettel arról, hogyan született a reggeli köd, majd Dan Keding, akit horvát nagymamája képzett ki hagyományos mesemondónak, és kilenc generáció óta az első fiú volt a családban, akinek kijutott ez a megtiszteltetés (nem lévén lány testvére). Ő is népmeséket hozott magával, és azt is bevallotta, hogy célja a világ minden országából begyűjteni egy-egy történetet (ismerős? :) )

A vacsora előtti utolsó órában volt szerencsém megismerni Minton Sparks-ot (ld. előző bejegyzés), aki eldalolta, hogy az újságban lehozott halálozási rovat túl kegyesen bánik néhányakkal, és hogy egy anyának joga van cigizni, miközben benzinkúton dolgozik hogy eltartsa a két gyerekét (yep). Utána Antonio Sacre következett, aki annyira shiny happy, amennyire Minton cinikus; a gyerekei mókázásairól mesélt, meg a kubai családja karácsony estéiről. Ahhoz képest, hogy Antonio boldogan emlékszik vissza a hetvenes évekre, a fesztivál többsége még mindig úgy gondol rá, mint "arra a helyes kölyökre." Cserébe itt sikerült belefutnom Adam Booth-ba is, aki tényleg "kölyök", mesemondói léptékkel (egyidősek vagyunk), és a múlt héten írt nagyon kedves ajánlást a tavasszal megjelenő könyvemhez. Adam emcee-ként volt jelen, a többieket konferálta fel, de sokszor hallottam már mesélni és nagyon csípem a stílusát.

A vacsorát (melyet Heidi barátnőm közeli házában költöttem el) esti mesélés követte: Bár nap közben esett némi elő, elég meleg és száraz volt az este ahhoz, hogy kimerészkedjek a parkba kísértet-történeteket hallgatni. Előrelátó módon vittem magammal egy szemeteszsákot, hogy ne ázzak fel, és a rendezvény szponzora jóvoltából forró csokit és fánkot is kaptunk. Az öreg fűzfa alatt üldögélve, pár lépésre a kunyhótól, ahol egyszer egy hónapon keresztül laktam, belemerültem a közösségi hátborzongatásba.

A park és a fűzfa nappal

Carol Birch egy orosz népmesét hozott egy gonosz papról, aki kecskebőrbe bújva próbált néhány jobbágyot megfosztani a vagyonától - amíg rá nem nőtt a kecskebőr... David Novak egy gyermekkori kísértet-élményéről mesélt, és nagyon elegánsan beleszőtt néhány gondolatot arról, miért hiszünk a kísértetekben, és hogyan gondolkodunk róluk. Antonio Sacre olyan klasszikusokat idézett meg, mint a chupacabra és a Síró Asszony (utóbbit kreatívan összekombinálta Bloody Mary legendájával). Ingrid Nixon egy ír mesét hozott Mary Culhaine-ről, aki egy nagyon beszédes hulladémont kénytelen cipelni a hátán, Will Hornyak pedig (akit most hallottam először) Eddie Lenihan ír tündéres népmese-gyűjteményéből hozott egy hátborzongató sztorit arról, hogy mi lesz annak a sorsa, aki rosszat szól a tündérekre. Ez utóbbinak egyrészt örültem, mert már a könyv olvasásakor is megakadt rajta a szemem (elég gusztustalan vége van), másrészt pedig borzongtam egy kicsit tőle, hogy Will ír akcentussal adta elő az egészet.

A kísértetmesékkel le is zárult a fesztivál első napja. Méltó befejezése volt egy nagyszerű, egész napos kóstolónak... Másnap pedig következtek a főételek.