Északvidék 2016 - Mesterség és mesterek

A szombati nap korai reggelivel indult - hagyománnyá vált már, hogy a konferenciára ösztöndíjjal érkező fiatal mesemondók összegyűlnek a második nap reggelén, hogy megismerkedjenek egymással. Bár előadóként én nem voltam ösztöndíjas, fiatal mesélőként én is meghívást kaptam, és jó volt látni régi és új arcokat is a csapatban. Összesen heten voltunk, plusz a mesemondó szövetség vezető tagjai, akik kávéval, teával, és reggeli szendivcsekkel köszöntöttek minket a családban.

A reggeli után dupla műhely következett, egyik kedvenc mesemondó mesterem, Janice Del Negro szervezésében. Janice egyetemi professzor, aki nép- és tündérmesékre szakosodott, és nem csak kiváló előadó és tanár, de végtelenül empatikus, szókimondó, szeretni való hölgy is. Leginkább költői érzékkel és sok empátiával újraálmodott tündérmese-variációiról híres, melyekből hallottunk is néhány példát a műhely folyamán - Aranyhaj szerető mostohával, izlandi népmese feleségverés nélkül, titokban hősies Rumpelstiltskin, és egyéb varázslatos történetek voltak terítéken. A műhely maga is róluk szólt, és arról, hogyan lehet hagyományos meséket újraálmodni anélkül, hogy elveszítenék a szimbolikájukat, mesei jellegüket. Eljátszadoztunk néhány klisével, újraálmodtunk néhány mesehőst, és gyakoroltuk azt is, hogyan lehet a rút varangyot, szépséges királykisasszonyt, vagy szőke herceget vizuális elemek nélkül körbeírni.

A dupla műhely végeztével ebéd következett, majd folytatódott a program a délutáni műsorral. Mivel még mindig náthás voltam, és nem volt energiám komolyabb műhelyekhez, beültem a hagyománnyá váló, második alkalommal megrendezett Zsebmesék mese-csere körre, ahová mindenki olyan rövid, csattanós, élvezetes történeteket hozott, amiket bárki kérdés nélkül hazavihetett magával. Sok jó sztorit zsebeltem be én is, cserébe pedig elődukkoltam egy Ádám és Éva történettel a Parasztbibliából, amin mindenki jót kacarászott.

A Zsebmeséket vacsora, majd 70-es évek diszkó követte (nem tudom, kinek az agyából pattant ki, de jelmezek terén mindenki kitett magáért). Ezek után került sorra a szokásos esti koncert, ezúttal három előadóval. Peter Griffin, erdész és mesemondó, Alaszkából jött el a konferenciára, és a jávorszavas-vadászat rejtelmeiről mesélt; Laura Packer elegáns, költői változatot adott elő Ádám és Éva kiűzetéséről. A sort Tim Tingle zárta, aki, meghívott előadó lévén, teljes negyvenöt percet kapott rá, hogy elkápráztasson minket. Ő végül több, mint egy órát volt a színpadon, és olyat alakított, amit az elmúlt tíz év mesemondó kalandozásai alatt csak nagyon, nagyon kevésszer láttam.

A történet, ha egyszerűen akarnám megfogalmazni, Clarence Carnes élete volt - ő leginkább "Choctaw Kid" néven ismeretes, és arról híres, hogy ő volt a legfiatalabb elítélt, akit valaha az Alcatrazba küldtek - valamint arról, hogy részt vett a hírhedt 1946-os szökési kísérletben, amiért végül egyedül őt nem ítélték halálra, mert az utolsó pillanatban megmentette egy börtönőr életét. Tim előadása azonban sokkal, sokkal több volt ennél. Szemtanúk személyes sztorijain keresztül végigkísérte Clarence életét, a szörnyűséges bentlakásos indián iskoláktól kezdve a hányattatott családi háttéren keresztül a végzetes napig, amelyen egy rosszul sikerült rablási kísérletben Clarence lelőtt egy boltost. Harminc év börtönre ítélték, tizenkilenc éves korában. Az egész történet végtelenül szívszorító volt, és egyben hihetetlenül magával ragadó, a maga egyszerű, "konyhaasztal körül mesélem nektek" stílusában. Pengeélesen érződött benne minden igazságtalanság, minden megbánás, minden emberi mozzanat. Amikor véget ért, felállva tapsolt a közönség; zúgó fejjel támolyogtam ágyba, ahelyett, hogy ott maradtam volna a késő esti sztori slam-re is. Ezt az élményt aznap este (és még jó sokáig) nem lehetett felülmúlni.  

Vasárnap reggel még volt egy kör műhely - ezúttal Virginia Hirsch előadásában arról hallottunk, hogyan lehet temetői túrákat és városnéző sétákat mesemondással ötvözni. Rengeteget megtudtunk a temetőkben rejlő történetekről és azok lehetőségeiről és buktatóiról. A hölgy ráadásul az egész előadást viktoriánus jelmezben és szerepben csinálta végig, ami külön lenyűgőző volt.

A konferencia koncerttel zárult, melyen négy személyes sztori hangzott el, többek között az örökölt élesztő veszélyeiről, a családi kirándulások nosztalgiájáról, és a depresszióról is (ez utóbbit Jeff Doyle adta elő, akit mindenki vicces történeteiről és kegyetlen humoráról ismer, így külön megdöbbentő és megható volt, hogy egy ilyen komoly témát is mesterien tudott bemutatni). A koncert végeztével már csak a búcsúzkodás maradt hátra. Mindenki összeszedte a könyveit (és tíz példányt adtam el), felmarkolta az ingyenes mesegyűjteményeket a "könyvcsere" asztalról, és útnak indult hazafelé.

Northlands még mindig a kedvenc amerikai konferenciám. Minden évben olyan, mint egy nagy, családi hétvége, ahol a legdögösebb nagynéniktől és a legbölcsebb nagybácsiktól tanulhat az ember (avagy fordítva). Jövőre ugyanitt, ugyanekkor.