A mesebeli szegény embernek nincs okostelefonja

Görgetem a Facebookot. Nézem a magyar híreket. Lassan már a külföldi híreket is, mert már megint bekerültünk a nemzetközi sajtóba (általában nem jó jel). Ismerősök, akikről sohasem gondoltam volta, eltorzult arccal fröcsögnek a billentyűzeten át: "Szegény menekült mi?! Láttátok, hányezer forintos okostelefonja van?! Tele vannak ezek pénzzel..."

Hallgatom az érveket, és közben arra gondolok, hogy ez az ostoba, eszetlen harag az emberekben, valahányszor olyan menekültet látnak, akinek valamilyen drágább holmija, vagy neadjisten pénze van...

Az én hibám.

Mint mesemondóé.

A mesékben aki szegény, az mindig igazán szegény. Gyermeke annyi, mint a rosta lika, rongyokban jár, betevő falatja sincs. A dagasztóteknő aljáról kaparja össze a maradékot, hogy hamuba sült pogácsát adjon a gyerekének, amikor vándorútra indul szolgálatot keresni. Olyan szegény, mint a templom egere, Nincs neki az égvilágon semmije.

Pláne nem okostelefonja.

Meséket mondunk, filmeket nézünk arról, milyen az az "igazi" szegénység. Nincs tető a fejük felett, szakadt a ruhájuk, mezítláb vannak. Sajnálkozunk egy jóízűt. Nahát, milyen boldog lehetek a lakásommal és a használt kocsimmal, nézd meg, így is élnek emberek a 21. században. Szégyen-gyalázat.

Valaki posztolt egy jólesőt: Menekülteket láttam a buszon, telefonnal, suhancok voltak, röhögtek.

Kamasz, tinédzser, egy idegen országban van, és még van képe röhögni?! Nem illik a mesébe. A mesében a szegény ember sóhajt, lehajtja a fejét, a válla is meggörnyed. Bocsánatkérőn néz a gazdag emberre, majd lesüti a szemeit. Hull a könnye, mint a záporeső. Egy-egy vándor legény nagy-nagy bánatában akár meg is próbálja felkötni magát (mesemondója válogatja). 

Aki nem így néz ki, aki nem így viselkedik, az nem is igazán szegény. Az ingyenélő. Ha van még képe nevetni, annak ellenére, hogy az aluljáróban alszik, akkor megérdemli, hogy köpködjék. Ha van telefonja, és van nevetése, minek jött el hazulról? Azokkal akár harcolhatna is. A szeretet mindent legyőz (Paolo Coelho). A géppuskákat általában gond nélkül.

Minden félév elején levetítem az osztályomnak Chimamanda Ngozi Adichie (biztos kikergetnék a Keleti mellett a boltból) TED előadását: "Az egyetlen történet veszélyei" (The danger of a single story). Ha valakiről az az egyetlen történeted, hogy szegény, akkor meglepődsz, ha emberként viselkedni látod. Nevetni. Telefonálni. Netán játszani.

Csak egy baj van itt: Aki "igazán" szegény, azon sem segítetek. Évek óta kerülgetitek az aluljáróban a hajléktalanokat. Nekik nincs okostelefonjuk. Kenderszakálluk van. Ringy-ringy ruhájuk. Betevő falatjuk se. Mennyire kell nincstelennek lenni, hogy valaki tiltöltse a kívánt rubrikákat?

Vagy még mindig azokra a szavakra várunk, hogy "Ha megsegítesz, teljesítem egy kívánságodat?"