2015. szeptember 25., péntek

Az elsüllyedt város legendája

Valamiért hirtelem kedvem lett kitenni ide ezt a mesét.

Volt egyszer egy legendásan gazdag kikötőváros Fríziában, az Északi-tenger partján: Stavoren. Házait magas töltések védték a tenger hullámaitól, kikötője pedig biztonságot és jó vásárt ígért minden messziről érkező hajónak. Stavoren kereskedőcsaládjai, hajótulajdonosai jómódúak voltak, elegánsak, választékosak, és gondtalanok.
De még Stavorenben sem volt mindenki gazdag. Akárcsak a világban mindenütt, itt is éltek szegények, elesettek, koldusok; nem kevésbé jó emberek, mint a kereskedők, csak éppen kevésbé szerencsések. A gazdag családok nem törődtek velük; amikor az utcán jártak, elfordították az arcukat, és kemény szívvel, együttérzés nélkül hagyták őket tengődni.
Élt Stavorenben egy asszony, akinek a nevére ma már nem emlékszik senki - a tetteire viszont annál is inkább. Ő volt a város leggazdagabb hajótulajdonosa. Flottája messzi földről hozott mindenféle ritkaságot, fűszert, selymet, ékszereket, amiket a hölgy szeretett mindenki irigységére közszemlére tenni. Ám eljött az idő, amikor már ez sem volt elég. Ekkor a hölgy hívatta legtapasztaltabb, leghűségesebb hajóskapitányát, átnyújtott neki egy kisebb vagyont, és így szólt:

- Menj, és vásárold meg nekem a legértékesebb dolgot a világon, akármi legyen is az. Egy év múlva itt várlak a kikötőben!

A hajóskapitány, bár maga sem tudta, mit keres, útnak indult. Bejárt sok kikötőt, beszélt sok bölcs, világot járt utazóval - és végül arra a következtetésre jutott, hogy a mindennapi, életadó kenyérnél nincs a világon értékesebb dolog. Megnyugodva a döntésében felvásárolt annyi jó minőségű búzát, amennyit csak elbírt a hajó, és hazaindult Stavorenbe.
Az egy év lejártával a hölgy izgatottan várta vissza a hajóját. A legszebb ruháját vette fel, és legcsillogóbb ékszereit; meghívta minden ismerősét és rokonát, hogy legyenek szemtanúi, amint a kapitány átnyújtja neki a világ legértékesebb kincsét. A hír futótűzént terjed; nem csak a kereskedők és nemesek, de a szegények is mind ott tolongtak a kikötőben, várva a csodára.
A hajó befutott; a kapitány kilépett a mólóra, meghajolt a hölgy előtt, és jelentette, mit hozott magával.

- Búzát?! - a hölgy elsápadt, majd elvörösödött dühében - A bolondját járatod velem?! Azt parancsoltam, kincset hozzál! Kincset! Nem közönséges búzát!

Hiába próbálta a kapitány elmagyarázni, miért döntött a búza mellett, a hölgy egy szavát sem akarta hallani. Tajtékzott, toporzékolt, kiabált; végül pedig megparancsolta, hogy az összes búzát azonnal vessék a tengerbe.
A kapitány könyörgőre fogta. Ha neki nincs szüksége rá, adja legalább a szegényeknek! A tömeg helyeslően mormolt, de a hölgy csak még jobban dühbe gurult.

- Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Nem fogok én senkinek ingyen búzát osztogatni! A hajó az enyém, a búza az enyém, és az enyém vagy te is! Azt parancsolom, vessétek mind a tengerbe!

Senki sem merte megszegni a parancsot. A város népe döbbenten figyelte, ahogyan a tengerészek a vízbe döntötték az értékes búzát, míg el nem tűnt az utolsó szem is a hullámok alatt.

- Megbánod még, hogy kőszívű voltál - monda a kapitány a hölgynek - Egyszer még lehetsz te magad is koldus!

A hölgy gúnyosan kacagott.

- Akkor leszek én koldus, amikor viszontlátom ezt a gyűrűt! - kiáltotta, lehúzva a smaragdköves gyűrűjét, és a csillogó ékszert vízbe hajította. A kapitány sarkon fordult, és kisétált a városból. Sohasem látták többé.

A hölgy aznap este, hogy elfeledtesse a szégyenét a többi előkelőséggel, lakomát rendezett. Folyt a bor és a perzsgő, mindenki evett, ivott és táncolt. A konyhában zajlott a munka, fogás fogás után készült... ahogyan a szakács felbontott egy frissen fogott halat, valami csillogó holmi perdült ki a hal gyomrából. A smaragdköves gyűrű. Futottak azonnal a hölgyhöz, aki elsápadt a gyűrű láttán, de nem szólt egy szót sem.
A kapitány jóslata egy éven belül beteljesült. A hölgy minden hajója zátonyra futott, vagy elsüllyedt egy viharban. Házai és raktárai sorra leégtek, a befektetései csődbe mentek; egy év leforgása alatt elveszítette mindenét, és az utcára került. A gazdag ismerősök úgy tettek, mintha meg sem ismernék; a szegények undorodva kitértek az útjából. Koldus lett belőle, és egyedül halt meg valami ismeretlen zugban.
A kikötő szájában, ahová a búzát öntötték, egy homokpad keletkezett. Hiába kotortatták a kikötőt, a homok egyre csak terjeszkedett, és elzárta a bejáratot. A víz fölé emelkedő részén zöld búza nőtt, magtalan, haszontalan - a Hölgy Búzájának mevezték az emberek. A homokpad miatt megszűnt a forgalom a kikötőben. Nem jártak többé hajók se ki, se be.
A gazdag kereskedőket még ez sem zavarta. Bezártak ajtót-ablakot, felhalmozták az élelmiszert, és gondtalanul mulattak tovább. "Van annyi pénzünk, hogy a világ végéig is kitart!" mondogatták. A szegények még szegényebbek lettek, már a napi munkára sem volt erejük. A várost senki sem vigyázta, tartotta karban. A töltések omladozni kedztek; a sós víz átszivárgott rajtuk, bele a város ivóvíz-tartályaiba.

- Iszunk majd bort és pezsgőt! - vontak vállat a gazdagok, míg a szegények odakinn egyre szomjasabbak lettek.

Egy éjszaka aztán, amikor a gazdagok részeg álmukat aludták egy mulatság után, elérkezett a város végzete. A gátak átszakadtak; Stavorent elöntötte a tenger. Reggelre egyetlen ház, egyetlen torony sem látszott már ki a víz alól.
Halászok mesélik néha, hogy ha tiszta időben kievez az ember a tengerre, ott, ahol hajdan Stavoren városa állt, a víz alatt még lehet látni a gazdag palotákat, kövezett utakat. Olykor, ha nagyon fülel az ember, még egy-egy harang kondulását is meg lehet hallani.

(Stavoren Fízia legrégebbi város jogú települése volt a 11. századtól. A 17. század folyamán öntötte el a tenger. A fenti legenda számos változatban ismert egész Hollandiában.)

2015. szeptember 23., szerda

Napraforgók, második kör

Ma csak két osztályom volt - a harmadikosok és a másodikasok, mindkét esetben összevont csoportban. Mindkét csoport olyan közel ült hozzám, hogy a lábamat sem tudtam kinyújtani; de minkét csoport emlékezett is rám tavalyról, és nagy lelkesedéssel fogadtak, ami mindig jólesik.
Harmadikban lement még egyszer a Sütőtök kisasszony, ami megint csak népszerűnek bizonyult (a pockokat könnyű elszórakoztatni egy beszélő zöldséggel), és megint sok érdekes kérdést vetett fel, olyanokat is, amiket gondosan eltáraztam későbbi megfontolásra ("ha a sütőtök akkor változhatott vissza lánnyá, ha önmagáért szerették, akkor az édesanyja előtt miért nem változott vissza?" - nesze neked, Jégvarázs). Másodjára pedig elmeséltem a Jázminhercgenőt, mert az ebéd utáni kajakómában kedvem volt majomkodni velük egyet.
A másodikosok is nagy zsibongással és ölelgetéssel fogadtak. Nekik is előadtam a Jázminhercegnőt (ezzel a mese hivatalosan be van járatva, olajozottan működik) és a Varázslatos Kertet. Utóbbi, úgy tűnt, nagyon célba talált náluk; az egyik kisfiú közölte, hogy ez volt "a legjobb mese amit valaha hallott." Kíváncsi vagyok, miért pont a másodikasokat fogta meg ennyire ez a történet. A végén megint elárultam, hogy léteznek "szegények kertjei" a valóságban is, amitől egészen fellelkesedtek. A kedvenc reakcióm viszont az a kisfiú volt, aki jelenkezett, hogy kérdése van: "Miből vannak a madarak?" Azt feleltem, erre majd a tanárai válaszolnak. (Ilyenkor jó mesemondónak lenni).
Úgy néz ki, legközelebb Halloween táján járok majd megint az iskolában.
Addig is, vissza a PhD vizsgákhoz.

2015. szeptember 21., hétfő

"Mesélj nekünk napraforgóst!"

A vizsgák közötti szünetekben fokozottan szüksége van a mesemondónak a feltöltődésre. Jeleztem az örökbe fogadott iskolámnak, hogy ebben a félévben is számíthatnak rám. A válasz kissé meghökkentő volt: Az idei év témája, mint kiderült, a napraforgó ("elültetni az erények magvait," katolikus iskola, említettem már?). Megkérdezték, elő tudnék-e rukkolni napraforgós mesékkel.

Említettem már, mennyire szeretem a tematikus kihívásokat?

Három hetet dolgoztam a programon. Első körben kifejezetten napraforgós meséket kutattam, de ezekből egyrészt nem volt sok, másrészt pedig ami van, az is indián mítosz, azoktól pedig tisztelettel távol maradok. A leghíresebb történet, Klytié görög mítosza, egyáltalán nem napraforgóról szól, hanem egy másik, nap után forgó virágról. Egy híresebb afrikai napraforgós történetről kiderült, hogy a napraforgó a képeskönyv kedvéért került bele, az eredeti mesében nem szerepel. Végül összesen négy olyan történetet bogarásztam össze, amikben napraforgó fordult elő: Egy indiai népmesét (Csipekrózsika távoli unokatestvére), egy perui legendát (amiről erősen gyanítom, hogy irodalmi alkotás), egy bajor népmesét (amiben futólag említik meg a napraforgót több egyéb virág között), és egy zseniális vietnami legendát arról, hogyan születtek az első görögdinnyék (napraforgó szintén említés szintjén). Találtam viszont sok egyéb, magokkal, virágokkal, és kertekkel kapcsolatos mesét a világ minden pontjáról, és voltak közöttük egészen klasszak is. 

A mai napon lement az első mesélős kör: Hat osztályban jártam, darabonként fél óra erejéig. A legtöbbjük már emlékezett rám tavalyról, meg tavalyelőttről, és nagy lelkesedéssel fogadtak. Igyekeztem minél több új mesét bejáratni, és nagyon kíváncsi voltam, melyikek működnek majd a legjobban.

A napot a 4. osztályban kezdtem, ahol elhangzott egy kazak népmese (A Szegények Kertje), a vietnami görögdinnyés történet (aminek mindenki nagyon örült, és az osztály egy emberként jelezte, hogy imádják a görögdinnyét), és az Üres Virágcserép című kínai mese, ami annyira bájos, amennyire rövid, ellenben menet közben kiderült róla, hogy kisebbeknek kissé nehéz egyértelműen elmagyarázni a csattanót. (Az lesz a király utódja, aki a legszebb virágot neveli a tőle kapott magból; egy fiú üres cseréppel tér vissza, és a király őt választja utódnak, mert a magok meg voltak főzve, és mindenki más hamisította a virágát. Az őszinteség fontos, meg ilyenek). 
A második körben az ovisok kerültek sorra. Itt bevetettem a végtelenül jópofa bajor mesét arról, miért is fehér a hó. Az eredeti mese nagyjából 10 sor (az "500 új népmese"-ként híressé vált Schönwerth-gyűjteményben találtam), de a kicsik végtelenül élvezték, és jó hosszúra elhúzódott az ötletelés miatt. Másodikként egy régi kedvenc indiai mesémet, a Jázminhercegnőt mondtam el, amit annak idején csak egyszer volt érkezésem kipróbálni, és azóta találtam egy teljesebb változatot is. A mese remekül működött; eleinte nyafogtak a fiúk, hogy miért királylányosat mesélek, de a majmok és az óriás hamar kárpótolták őket érte. A mesélés végén egy kislány megkérdezte, megölelhet-e; pillanatokon belül rajtam lógott az egész óvodás csoport, és a hanyatteséstől csak a könyvszekrény tudott megmenteni.
A sokkal éretteb és felnőttebb első osztályban ismét elhangzott a Jázminhercegnő (kezdtem belejönni), meg az üre virágcserép is; most hogy már tudtam, hogyan fogjak hozzá, ez is sokkal jobban működött. Persze nem annyira, mint a kismajmok. (Már tökjó majomhangokat tudok adni)
A kicsik után volt egy köröm az emeleten is, a felsősöknél; itt elő tudtam venni néhány bonyolultabb történetet is. A nyolcadikosoknál előkerült Stavoren, az elsüllyedt város legendája (ahol a szívtelen nemesasszony a kikötőbe dobatja a búzát, amire nincs szüksége, míg végül a kikötő szája szép lassan eltömődik) - végtelenül kíváncsiak voltak a legenda hátterére, Hollandiára, a víz alatti régészetre, meg arra is, mitől legenda egy legenda. Hosszasan beszélgettünk mindenféle városi legendákról; a végén már csak egy rövid sztorira maradt időm, így bevetettem megint az üres virágcserepet, ami harmadjára már egészen gördülékenyre csiszolódott.
A hetedikeseknél megint lement Stavoren (valamiért szeretem ezt a történetet, nem csak az üzenete miatt, hanem mert kellően hátborzongató is), valamit a görögdinnye-legenda. Utóbbit lehet hogy én jobban élvezem, mint a kölykök, mert elég realisztikus, de azért mindenki nagy érdeklődéssel követte a fejleményeket.
A hatodik osztály magasan a kedvencem az egész iskolában (már tavaly is náluk volt a legjobb buli a mesélés, és azóta szintet léptek). Náluk bevetettem még egy új mesét, a Sütőtök kisasszonyt; ez egy perzsa mese, a mi magyar Piros malac-unk rokona. Hatalmas sikere volt, jókat derültek rajta. A végén nem győztek faggatni, hogy mitől változik egy gyerek sütőtökké, avagy vissza, és hogy a kisasszony, aki végül előbújt a tökből, hogyan kapott addig benne levegőt. A vitát azzal zártam le, hogy a tündérmesék így működnek, punktum. (Nem mellesleg ennél a mesénél leesett a tantusz végre a Hamupipőkével kapcsolatban is; itt egy gyűrűt próbálnak rá minden lányra, keresve az igazit - és azért, mert a fiú maga, aki találkozott vele, nem léphet be lányos házakba, vagy láthatja a lányok arcát. Tessék, logika.). A végére még odabiggyesztettem a varázslatos kertet is, ami másodjára szintén gördülékenyebben ment. Az osztály elkeresztelt Sütőtök kisasszonynak. Na bumm.

Szerdán megyek vissza még egy körre. 
Megkívántam a görögdinnyét.

2015. szeptember 9., szerda

PhD alapvizsgák, avagy hová lett a mesemondó

Mivel jó ideje eltűntem innen a magyar nyelvű blogról, azt hiszem, illik beszámolnom róla, mi zajlik ideát. Nem mintha abbahagytam volna a mesemondó munkásságot - koránt sem - de hirtelen akadt sürgetőbb dolgom is: A doktori program harmadik évében kell letennünk az alapvizsgákat.
Holnap.
Nagyon meglepett, hogyan működik a Kulturális Tanulmányok szakon az alapvizsga (mivel tavaly strukturálták át); gondoltam, írok róla egy bejegyzést, hátha mást is érdekel.

Az elmúlt két év alatt négy kötelező alaptantárgyunk volt: Kultúraelmélet, Kultúratörténet, Film, és Kultúra és Média (mivel film és média szakirányon vagyok). Mind a négy komponensből le kell tennünk az alapvizsgákat. Korábbi évfolyamoknál mindet egyszerre kellett; a mi osztályunk számára azonban négy részre bontották a folyamatot.

Holnap reggel, amikor felébredünk, és bejelentkezünk az iskola online felületére, egy személyre szabott tanegység fog feltűnni a fiókunkban, "PhD vizsga" címmel. Három kérdést találunk majd benne - mindhárom a Kultúraelmélet tantárgyhoz fűződik valamilyen módon. Az egyik akár ismerős is lehet: Még a nyáron megkértek mindannyiunkat, hogy írjunk egy-egy kérdést a vizsgákhoz, amiket a bizottság beválogathat a lehetőségek közé.
A három kérdés közül egyet kell kiválasztanunk, és megválaszolni írott formában, legalább tíz oldal terjedelemben. A vizsga csütörtök reggeltől hétfő éjfélig tart, az elkészült dolgozatot addig kell feltöltenünk a fiókba. Jövő hét csütörtökön megismételjük a folyamatot Kultúratörténeti, majd az azt követő héten Film és Média (kombinált) kérdésekkel is.

Egyszerűen hangzik?

Nem az. Nekem is annak tűnt, az öt féléves szóbeli klasszika szigorlathoz mérten mondjuk, de az az igazság, hogy komoly különbség van a "nem szívatnak" és a "könnyű a vizsga" között. A rendszer sokkal kevésbé stresszes, mint bármilyen alapvizsga vagy szigorlat, amiben eddig részem volt, de nem azért, mert könnyebb - hanem azért, mert tisztában vagyok vele, hogy csak rajtam múlik, hogyan sikerül. Ha elolvastam minden könyvet, átrágram minden jegyzetet, és kis cetliket ragasztottam minden szöveggyűjtemény margóira, akkor az öt napnak elégnek kell lennie, hogy egy komplex elméleti kérdésre megfelelő választ tudjak szintetizálni. A kérdések általában nagyon tágak, és többféle módon is meg lehet válaszolni őket, attól függően, ki melyik elméleti irányzattal vagy mely kutatók munkásságával érez rokonszenvet (vagy, az én esetemben, melyikekből értett egy kukkot is). Úgy vannak kitalálva, hogy itthon, az Internet és a könyvespolc között üldögélve is kihívás legyen megválaszolni őket - de ne lehetetlen.

A három írásbeli kör végeztével lesz egy szóbeli rész is, októberben. Ott a tanszékvezető, a saját magunk általk kiválasztott PhD témavezetőink, egy másik tanszék és a diákönkormányzat egy képviselője lesznek jelen (az egyik témavezetőm Norvégiában van, őt majd Skypon hívjuk fel). A szóbeli vizsga lényege, hogy kérdéseket tesznek fel az írott dolgozataimmal kapcsolatban (főleg, hogy leellenőrizzék, értem-e, amit írtam), és aztán mindhárom elméleti dolgozatot a választott disszertáció-témámhoz kell viszonyítanom és értelmeznem, bemutatva, hogyan kapcsolódik az elmélet a gyakorlati kutatáshoz.
Ha minden jól megy, a félév közepétől már csak a disszertációval (és a tanítással) kell foglalkoznom.

Hát, ez van. Októbertől majd megint írok gyakrabban is!

2015. szeptember 1., kedd

A mesebeli szegény embernek nincs okostelefonja

Görgetem a Facebookot. Nézem a magyar híreket. Lassan már a külföldi híreket is, mert már megint bekerültünk a nemzetközi sajtóba (általában nem jó jel). Ismerősök, akikről sohasem gondoltam volta, eltorzult arccal fröcsögnek a billentyűzeten át: "Szegény menekült mi?! Láttátok, hányezer forintos okostelefonja van?! Tele vannak ezek pénzzel..."
Hallgatom az érveket, és közben arra gondolok, hogy ez az ostoba, eszetlen harag az emberekben, valahányszor olyan menekültet látnak, akinek valamilyen drágább holmija, vagy neadjisten pénze van...
Az én hibám.
Mint mesemondóé.

A mesékben aki szegény, az mindig igazán szegény. Gyermeke annyi, mint a rosta lika, rongyokban jár, betevő falatja sincs. A dagasztóteknő aljáról kaparja össze a maradékot, hogy hamuba sült pogácsát adjon a gyerekének, amikor vándorútra indul szolgálatot keresni. Olyan szegény, mint a templom egere, Nincs neki az égvilágon semmije.
Pláne nem okostelefonja.
Meséket mondunk, filmeket nézünk arról, milyen az az "igazi" szegénység. Nincs tető a fejük felett, szakadt a ruhájuk, mezítláb vannak. Sajnálkozunk egy jóízűt. Nahát, milyen boldog lehetek a lakásommal és a használt kocsimmal, nézd meg, így is élnek emberek a 21. században. Szégyen-gyalázat.
Valaki posztolt egy jólesőt: Menekülteket láttam a buszon, telefonnal, suhancok voltak, röhögtek.
Kamasz, tinédzser, egy idegen országban van, és még van képe röhögni?! Nem illik a mesébe. A mesében a szegény ember sóhajt, lehajtja a fejét, a válla is meggörnyed. Bocsánatkérőn néz a gazdag emberre, majd lesüti a szemeit. Hull a könnye, mint a záporeső. Egy-egy vándor legény nagy-nagy bánatában akár meg is próbálja felkötni magát (mesemondója válogatja). 
Aki nem így néz ki, aki nem így viselkedik, az nem is igazán szegény. Az ingyenélő. Ha van még képe nevetni, annak ellenére, hogy az aluljáróban alszik, akkor megérdemli, hogy köpködjék. Ha van telefonja, és van nevetése, minek jött el hazulról? Azokkal akár harcolhatna is. A szeretet mindent legyőz (Paolo Coelho). A géppuskákat általában gond nélkül.

Minden félév elején levetítem az osztályomnak Chimamanda Ngozi Adichie (biztos kikergetnék a Keleti mellett a boltból) TED előadását: "Az egyetlen történet veszélyei" (The danger of a single story). Ha valakiről az az egyetlen történeted, hogy szegény, akkor meglepődsz, ha emberként viselkedni látod. Nevetni. Telefonálni. Netán játszani.

Csak egy baj van itt: Aki "igazán" szegény, azon sem segítetek. Évek óta kerülgetitek az aluljáróban a hajléktalanokat. Nekik nincs okostelefonjuk. Kenderszakálluk van. Ringy-ringy ruhájuk. Betevő falatjuk se. Mennyire kell nincstelennek lenni, hogy valaki tiltöltse a kívánt rubrikákat?

Vagy még mindig azokra a szavakra várunk, hogy "Ha megsegítesz, teljesítem egy kívánságodat?"