2015. június 22., hétfő

Álmok és fények: Múzeumok Éjszakája 2015

A Múzeumok Éjszakája az egyik kedvenc mesemondó alkalmam: Mindig remek a közönség, és mindig érdekes témákat kapok feladatként. Idén sem volt ez másképp: Két helyre is meghívtak mesélni, és szerencsére az egy estés programba mindkettő bele is fért.
És még arra is akad ürügyem, hogy új fellépőruhát vegyek.


Az este első felét a Nemzeti Múzeumban töltöttem (a Szépműv, a Néprajzi és a Hopp Ferenc után felkerült tehát ez is a listára, most már csak a Természettudományit kéne becserkésznem...), ahol az Álom volt a téma. Itt rögtön két műsort is kértek, egyet gyerekeknek és egyet felnőtteknek. A gyerekműsorra a MALTER teremben került sor, ahol a kézműves foglalkozás is zajlott; hosszú asztalok mentén ülve festhettek és rajzolhattak a gyerekek mindenféle jópofa mumusokat és álomszörnyeket. A sarokban mesehallgató kukcót rendeztek be, szőnyeggel és párnákkal. A helyszín nem volt hatalmas, az érkező gyerekek és a háttérben üldögélő szülők hamar megtöltötték; az élelmesebbje fészket is épített magának a párnákból. A témára való tekintettel olyan történeteket mondtam el, amikben valamilyen formában szóba került az álmodás. Repertoárom egy új darabja a japán bakuról szóló történet, aki az egyik kedvenc mitikus lényem: Megeszi a rossz álmokat. Mellette elmeséltem még a Kopasz királylányt, a Tatu éjszakáját, és a Varázsecsetet is. A gyerekek lelkesek voltak és beszédesek, és még apró, pelenkás névrokonom is nagyon csendesen és illedelmesen hallgatta végig a történeteket.
A felnőtt mesemondás helyszíne a Nemzeti Múzeum díszlépcsője volt; a kétágú lépcsőház egyik oldalát lezárták, és ott párnákra ülhetett a közönség, míg én a lépcsőfordulóban kaptam helyet. Itt már mikrofon is járt, mert erősen visszhangzott a tér, és délután hat felé egyre többen jártak fel és le a lépcsőházban. Ennek ellenére nem csak hangulatos volt a felállás, hanem utólagos beszámolók szerint a hangzással sem volt gond; nagyjából harmincan ülhettek a lépcsőkön, beleértve néhány nagyon feszülten figyelő kislányt is. A felnőtteknek is voltak új történeteim: Találtam egy remek Aesopus-történetet arról, hogyan alkotta meg Zeusz az álmokat, és egy skót népmesét is egy öreg anyókáról és apókáról, akik egy barlangban élnek és álmokat készítenek sajtból és illatos füvekből. Ezen kívül, mert megtehettem, elmondtam Zál és Rúdábé történetét, ami az egyik kedvenc legendám, és ráadásul az eposzmesélő ösztöndíj miatt házi feladatba is volt adva, hogy minél többet meséljem. A sor végére Angus Og álma került, és így lett teljes a Megálmodott szerelem meseprogram.

A Nemzeti Múzeum után átvándoroltam az est második helyszínére, az óbudai Polaris Csillagvizsgálóba. Itt az Északi Fény volt a téma, és nagy szeretettel vártak; ennek a témának örömére volt rajtam a fent látható csillagos fellépőruha és a sarki fényt idéző kendő és csodálatos szemfesték (ami barátnőm, Eszter mesteri keze munkáját dicséri). A terembe elvileg harminc fő fért be, gyakorlatilag csak feltételesen súgom meg, hogy megeshetett volna, hogy talán ötvenen is voltak, de nem számoltam meg pontosan... Gyerekek felnőttek vegyesen ültek, és egy egész órát kaptam, hogy a sarki fényről meséljek nekik.
A programot (mely a Fények tánca az éjszakában címet viselte) nem kevés kutatómunkával állítottam össze. A sarki fényről nehéz kerek, mesélhető történeteket találni, főleg, ha indián meséket nem válogat az ember. Napokig piszkáltam az Internetet, fordítottam szövegeket, és szalajtottam az embert az amerikai egyetemi könyvtárba... Végül öt történetet gyűjtöttem össze észt, lapp és skót forrásokból, és egy óra alatt volt is rá időm, hogy mind az ötöt végigmeséljem.
A "Lindu az égen táncol" című történet egy észt mesegyűjteményből származik, és egy lányról szól, aki a madarak vándorlását irányítja, és az Északi Fényhez megy feleségül. Niekija lapp története a Hold lányáról szólt, aki elmenekült a Nap fia elől és szintén az Északi Fény karjaiban kötött ki (népszerű srác), sőt, a végén meg is mentette az életét. A két szerelmes történet után következett egy horrorba hajló, egy vénemberről aki egy üvegben tartotta a holtak lelkeit (sarki fény) és arra használta őket, hogy fiatal lelkeket gyűjtsön meg gyanútlan vádnoroktól, és kétezer évig éljen. A mese hősét az égi fények mentik meg a gonosz földi fényektől, mielőtt ő is erre a sorsra jutna. A negyedik mese a skót Égi Táncosokról szólt, akiknek a mulatsága egy klánviszály miatt csetepatéba torkollt, és az égből hulló véreső vörösre festette a köveket is. Szombat reggel vettem magamnak egy heliotróp karkötőt az ásványboltban, hogy meg tudjam mutatni a gyerekeknek a zöld köveken a piros pettyeket. Nagy érdeklődéssel, sorba állva nézegették a mesélés után. A sort egy vidámabb észt mese zárta olyan emberekről, akik titokban sarki fények, és éjszakánként járnak az égbe szánversenyt tartani.

Az északi fényes mesélés nem csak remek móka volt, de ráadásul csodálatos új műsorom is született belőle, amit mindenképpen meg szeretnék tartani. Jelmezzel, karkötővel, sminkkel együtt, ha lehet. Azok a legjobb felkérések, amiknek az ürügyén új meséket adhat az ember a repertoárjához... és új ruhát.

Remélem, jövőre is találkozunk a Múzeumok Éjszakáján!

2015. június 17., szerda

A rómaiak már a házban vannak (és vérfarkasokat is hoztak magukkal)

Senkinek sem tűnt fel, hogy talpig rómaiban mászkálok az utcán.

Kedvenc éves meséléseim egyike a volt iskolám nyári tábora, ahová minden júniusban nagy szeretettel meg szoktak hívni. Idén is megérkezett a felkérés: Míg tavaly térben vándoroltunk, idén időutazás volt a téma, és a mesemondás estéjére éppen az ókor jutott. Ez nekem minden szempontból hazai terep, annyira, hogy még ruhám is van hozzá - így esett meg, hogy amikor a tábor épületéből kirajzó gyerekek megláttak római viseletben, az első kérdése mindegyiknek az volt, hogy "Te mi vagy?..."
A megrendelés az volt, hogy ijesztő meséket mondjak a tábortűz körül - a programot éjszakai bátorságpróba követte, így a szervezők előre meg akarták borzongatni a kölyköket. Külön élveztem összeválogatni az ókoros repertoáromból a sötétebb, félelmetesebb darabokat; bár alapvetően nem vagyok horror-rajongó, a több évnyi Halloween mesélésnek köszönhetően egészen csinos gyűjteményem van belőlük.

A naplementével egy időben a gyerekek (több mint hatvanan, valahol nyolc és tizennégy év között) a szabad ég alatt gyülekeztek, és zsibongva figyelték, hogyan készül a tábortűz. Eleinte csak lopva nézegettek engem (a szokásos "idegenszagot érzek" mellett ott volt még a római ruha is, ugye), de néhány fiú hamar felbátorodott eléggé ahhoz, hogy közöljék, nekik nem való ám a mesemondás. Sajnálkozó arccal válaszoltam, hogy az baj, mert a horror meséket így is végig kell majd ülniük - remélem, nem fognak nagyon megijedni. Bumm, már benne is voltam a pixisben. Pár perccel később megint nagyon ugrottam a szemükben, amikor hajlandó voltam velük horrorfilmekről, videojátékokról és képregényekről beszélgetni; az egyik srác meg is jegyezte, hogy "végre valaki normális," amit egy kiskamasz szájából komoly bóknak tekinthet az ember.
A félelmetes mesék ígérete mindenkit lázba hozott. Sokan előre akarták tudni, mit fognak hallani, és egymás kezéből szedték ki az övemről lógó pici könyvet, amibe a mesék címeit írtam. Tülekedő gyerekek szoros gyűrűje vett körül, akik mind egyszerre akartak olyan fontos kérdéseket feltenni, mint például hogy végig tudom-e mesélni az Éhezők Viadalát, hogyan tudok egy egész mesét megjegyezni, és hogy mit jelent az, hogy "mitológia." Többen ismételten a lelkemre kötötték, hogy de jó ijesztő legyen ám; kisebb vita alakult ki a felhozatal körül, amikor megemlítettem, hogy választhatnak vérfarkasos, kísértetes, múmiás, és halálból visszatérős sztorik között. Időközben a nap is lement, és fellobbant a tábortűz, úgyhogy megkezdődhetett az esti műsor.

A program része volt, hogy táborozók csoportjai adtak elő dalokat vagy maguk által megírt rövid jeleneteket; ezek közé az előadások közé voltak beékelve a mesék. Úgy döntöttem, a kevésbé ijesztőtől haladok majd a félelmetesebbek felé, és az est fénypontjaként, már sötétben mesélem el Lord Hamon és a múmia kezének történetét (külön kérték a szervezők, hogy legyen múmiás mese a bátorságpróbához kapcsolódóan). Elsőként és bemelegítésként tehát Mésztra mítoszát mondtam el, amiben azon kívül, hogy egy király megeszi magát, nem sok félelmetes dolog történik, ellenben nagyon hangulatos (a szuperhősös mesegyűjteményemben is szerepel, Alakváltás címszó alatt). A gyerekek feszülten figyeltek. Néhány újabb jelenet után visszatértem; mivel felhangzott a kórus, hogy "most valami ijesztőbbet mesélj!" a másnapi középkori témára való tekintettel elővettem a Völsunga saga vérfarkasait (vérfarkas az ókori gyűjteményben is volt, de Petronius farkasembere kicsit kókatag a Völsung harcosokhoz képest). A sztorit a sok fiúra való tekintettel választottam, akik figyeltek is feszült érdeklődéssel - a lányok nemkülönben. Természetesen megvágtam egy kicsit, kimaradt belőle némi vérfertőzés, gyerekgyilkosság és egyéb viking nyalánkságok; benne maradt a farkassá változás meg a harc a nagybáty és az unokaöcs között, amit végül mindenki szerencsésen túlél.

A farkasok megütötték azt a mércét, ami őszinteségre sarkallta a tábor apraját. Egy kislány odajött hozzám és nagyon illedelmesen megkért, hogy ijesztőbbet már ne meséljek, mert nem fog tudni aludni. Egy kisfiú is szólt, hogy "vannak dolgok amiktől rosszat álmodik;" bevallottam neki, hogy én a kísérteteket nem szeretem, buzgón bólogatott, hogy na azokat pont ő se, olyat ne meséljek. Persze a többségnek még mindig nagy volt a szája, hogy horrort akarnak, de érezhető volt, hogy nem mindenki ért velük egyet, tartósan traumatizálni pedig egy gyereket se akartam. Úgy tűnt, sikerült elkapnom a folyamatban azt a pillanatot, amikor mindenki egyetértett abban, hogy "ezek nem voltak ijesztőek, de ennél ijesztőbb már ne legyen."
Ennek örömére hagytam a múmiákat a fenébe. Megmondtam a csapatnak, hogy nem mindenki olyan bátor, hogy végighallgasson egy igazán félelmetes sztorit (és ezúttal komolyan gondoltam). Felajánlottam, hogy elmondom inkább az egyik kedvenc mesémet, ami történetesen épp a félelemről szól. Ebbe mindenki belenyugodott, a félősebbek fellélegeztek, a nagyszájúaknak pedig megígértem, hogy kalandos lesz a történet. A Vörös Oroszlánt meséltem el, és szokásos módon nagy sikere volt; bónusz, hogy nem kellett hozzá a horrormesékhez szükséges áhitatos csend, mert a szúnyogokra és a késői órára való tekintettel kezdett már zsizsegni a nézőtér.

A mesék végeztével többen odajöttek hozzám beszélgetni. Volt, aki azt akarta tudni, igaz történetek voltak-e a mesék; nekik elmagyaráztam, hogy ezeket a történeteket azért találták ki az emberek évszázadokkal ezelőtt, hogy tanuljunk belőlük valamit (kísértés volt, hogy azt mondjam, naná, főleg a vérfarkasos rész, de ha hetven gyerek nem alszik, annak a táborszervezők isszák meg a levét, ezt tapasztalatból tudom). Mások elújságolták, hogy nagyon élvezték a meséket, és bizalmasan megmondták azt is, melyik volt a kedvencük. Volt, aki még mindig nyúzott, hogy meséljek félelmeteset, múmiásat, sárkányosat, vikingeset, stb. Alig akartak elengedni, ami egy mesemondó fellépés végén általában jó jel. Sőt, csokoládét is kaptam.

Tanulság: Ha vegyes életkorhoz hívnak, készülj fel nagyon rugalmasan. Másodtanulság: Minél előbb érkezel egy fellépésre, annál több új barátra tehetsz szert.
Harmadtanulság: Falun senkit sem zavar, ha egy római hölgy klaffog végig éjszaka az utcán.

2015. június 1., hétfő

Régészet Napja: Szarmaták Szolnokon

Tavaly ástam (hehe) bele magam hirtelen felindulásból a kaukázusi nart mondákba, és azonnal beléjük szerettem. A nartok a Kaukázus sok népének legendás, természetfeletti erejű hősei, és a történeteik tele vannak kalandokkal, óriásokkal, és epikus csatákkal. Néhány kutató szerint a mondakör magja az iráni eredetű oszétektől indult ki, onnan vették át a környező népek, és sok mesetípusuk nagyon ősi időkre nyúlik vissza. Érdekes, hogy sok hasonlóság van bennük nem csak a görög mitológiával (a görögöknek voltak keresekdelmi kapcsolatai a Fekete-tenger vidékén élő népekkel), hanem a magyar népmesékkel, és távolabbi népek hagyományaival is - az egyik monda például, ami nagy kedvencem, tökéletes mása egy ismert ír legendának (és sehol máshol nem találtam még hasonlót).
Mivel a szarmaták szintén iráni eredetű nép voltak, akárcsak a magyar vonatkozásban szintén fontos jászok és alánok, úgy gondoltam, tökéletesen passzolna a Régészet Napjára egy nart témájú mesemondó program egy olyan múzeumba, aminek van szarmata gyűjteménye. A szolnoki Damjanich János Múzeum pedig nem csak kapva kapott az alkalmon, de rögtön két programot is kért: Egyet gyerekeknek, egyet pedig felnőtteknek.
Ha már ilyen szépen helye lett a megálmodott programnak, meg is adtam a módját. Először is varrtam magamnak egy szarmata ruhát. Alapul a Nemzeti Múzeumban kiállított rekonstrukciót vettem - az volt a lényeg, hogy minél több gyöngy legyen rajta... Segítette a dolgot, hogy az SCA alteregóm is szarmata, így aztán az öv már meg volt szőve az íjász felszerelésemhez, csak a szoknyához kellett vásznat (és varrógépet) (és gyöngyöket) vásárolni. A gyöngyözés eltartott egy darabig; nem tudom, a szarmaták hogy mérték az idejüket, de nekem soronként került egy Odaát epizódba a szoknya kivarrása. Csak az arányok kedvéért.
A ruhán kívül természetesen a mesékkel is elő kellett készülni. Másodszor is átrágtam az oszét nart gyűjteményt (külön értéke, hogy angol fordítása nem is jelent még meg, a magyar viszont nagyon igényes). Tizenhét történetet válogattam ki, amik megtetszettek, és szívesen meséltem volna őket (sohasem mesélek olyan sztorit, amiért nem lelkesedem). Minden történetet kijegyzeteltem kis kártyákra, és addig rakosgattam őket, míg ki nem alakult egy lista a gyerek- és egy másik a felnőttprogramhoz. Csak egy történet volt benne, amit meséltem már korábban, pont az egyik amerikai MythOff színpadán.
Szolnokon nagy szeretettel fogadtak, tenyerükön hordoztak a múzeum dolgozói. Hoppál Kriszti, aki osztálytársam volt a régészeten, minden megtett, hogy otthon érezzem magam - külön köszönet jár neki a sok pátyolgatásért, mert erősen megfázva érkeztem a fellépésre, és folyamatosan döntöttem magamba az Advilt meg a mézes teát, hogy össze tudjak állni egy (két) koncert erejéig.
A múzeum becsülettel felkészült a Régészet Napjára: Röptében kiállították például azt a lenyűgöző bronzkincset, amivel a múlt héten sétált be valaki a múzeumba. Volt régészeti homokozó, ahol földdel teli ládákból, spaknival és ecsettel túrhattak ki a gyerekek igazi leleteket; lehetett látogatni a raktárt és a restaurátorműhelyt, fibulákat készíteni, tárlatvezetést követni, és Kriszti tárgysimogatókat is tartott, ahol a látogatók a kezükbe vehettek szarmata gyöngyöket, edényeket, viseleti tárgyakat, sőt egy tükröt is.
A gyerekmesélésre rögtön a program kezdetén került sor; mivel a gyerekek mind azonnal leragadtak a homokozónál (én is), kicsit várni kellett, hogy megtalálják a mesemondó zugot a képtárban. Először egy kisfiú érkezett a nagymamájával, és rettenetesen meg volt illetődve. Próbálva oldani a hangulatot, megkérdeztem, hogy óriásos mesét szeretne-e hallani, de az nem kellett neki; megkérdeztem, hogy mit szólna akkor hősökhöz és harcosokhoz, mire buzgón bólogatott. Belevágtam tehát Szoszlan és a nartok kalandjának történetébe, ami azért is vicces, mert egy ponton feltárnak egy óriási csontvázat, majd életre keltik az óriást belőle, és megismerkednek a múlt történetével - ennél régészetibb sztorit keresve sem találhat az ember. Az első két perc után érkezett még közönség, így végül nagyjából tizenöt-húsz fős hallgatóságom volt. Ennek örömére másodjára elmeséltem a másik nart kalandot, azt, amikor az összes nagy hős beleragad a lakomán a székébe, és a rezidens tricksternek kell kiszabadítani őket, mielőtt az óriások mindenkit felfalnának (ez az, amiről az íreknek is van sztorija).
A mesélés után beálltam illusztrációnak a tárgysimogatóba, hogy megtekinthessék a szarmata viseletet rekonstruálva is. Mindenki megdicsérte a munkámat (aminek külön örültem, mert még mindig csak egyenes vonalakat vagyok képes varrni), a régészek és a restaurátorok is, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. Ha jövőre germánok lesznek, megint előveszem a varrógépet...
A délután a felnőtt meséléssel zárult - mivel nem volt még túl késő, bejött egy csomó gyerek is, amit egyáltalán nem bántam. Itt legalább harmincan voltak a közönségben, beleértve a múzeum csapatának jó részét is, és érkezett egy tál pogácsa, amit két kislány nagyon udvariasan körbekínált. Egy kisfiú az első sorban elterpeszkedve közölte, hogy "most már bekapcsolhatod a mesét." Az ő nagylelkű engedélyével tehát belevágtam egy újabb sor nart mondába.
Ezúttal fonala is volt a programnak: Elsőként elmeséltem Szoszlan hős születését, és azt, hogyan edzették meg egy kád farkastejben (és hogy honnan szereztek farkastejet). A születést gyerekbaráttá kellett tenni röptében, mert eredetileg Erekhtheusz görög mítoszának közeli rokona... Ezt követte a történet, amiben Szoszlan megmenti az anyját, Satanát a Pokol-tóból, majd egy rövidebb anekdota arról, hogyan vált el Satana a férjétől, és hogyan békültek ki mégis. Ezek után ugye a hőst meg is kellett házasítani, úgyhogy következett Szoszlan táncpárbajának története, amin feleséget nyert magának (az első sorban ülő kisányok végtelenül élvezték a táncpárbaj ötletét), majd az, hogyan tettette magát halottnak, hogy az apja által elzárt menyasszonyt kiengedjék a várból. Egy kis kitérővel Szirdon narthoz kanyarodtunk, a tricksterhez, aki túljárt a nartok eszén, amikor megpróbálták neki beadni, hogy jön a világvége. Ezen a ponton a közönség minden mese után azonnal mondta, hogy kérnek még, meséljek még - ami a legőszintébb bók egy mesemondó számára. A sor végére hagytam a nart verziót a Legény-leány mesetípusra - az Alita nemzetségbeli Alimbeg lányának történetét. Nem tudtam, hogyan fog rá reagálni a közönség, de belevágtam, és nagyon jól sikerült. Érdekes módon annál, hogy a leány a végén férfivá változik, mindenkit jobban megakasztott a sztori eleje, ahol a hős apjának hét felesége van... (valaki meg is szólalt a hátsó sorban, hogy "szegény"). A történet nagyon jól gördült, és lelkes fogadtatásra talált.
Sűrű nap volt (még sűrűbb orrfújásokkal), de nagyon megérte. Rettenetesen élveztem a felkészülést, a ruhavarrást, a tervezgetést, a mesevadászatot, és magát a rendezvényt is. Megint csak egy mesemondó álommal lettem gazdagabb: Kedvenc történeteimet (hősmondák) vihettem kedvenc embereim (régészek) közé kedvenc mesemondó helyszínemre (egy múzeumba), a kedvenc közönségemnek (mesét lelkesen, türelmesen, és látványos érzelmekkel hallgató gyerekeknek és felnőtteknek). A nart mondákról bebizonyosodott, hogy nem csak élnek és virulnak, de ráadásul azonnal  az emberek szívébe is lopják magukat.
Annyira lelkes voltam én is, hogy a mesélés alatt még orrhangom se volt. Ez a mesemondás varázsa, emberek.