2015. március 30., hétfő

Hidegből Mesébe: OOPS Ohio mesemondó konferencia 2015

Amikor novemberben Kentuckyban jártam, az előadásom után odajött hozzám egy Janelle Reardon nevű nagyon kedves hölgy. Nem csak a könyvemet vásárolta meg, de arra is megkért, hogy pályázzak ugyanezzel az előadással a márciusi mesemondó konferenciára Columbusban. Leadtam a pályázatot, és lőn: Meghívtak.
Az OOPS (Ohio Order for the Preservation of Storytelling) majdnem ugyanannyi idős, mint én magam, és évente rendeznek konferenciát, különböző programokkal. Az idén egynapos rendezvény volt, négy műhellyel, plusz egy nyilvános esti koncert. Columbus ide nagyjából két órányira van (tessék, teljesen amcsi vagyok, már órában mérem a távolságot); Janelle jött értem kocsival péntek délután, és együtt csurogtunk le a 75-ös autósztrádán a nagyvárosig.
Péntek estére már hangulatos kis társaság verődött össze a hotel éttermében: Kettőnkön kívül jelen volt még jó barátom Kevin Cordi (aki a konferencia helyszínéül szolgáló Ohio Domonkos Egyetemen tanít mesemondást), Granny Sue (akitől a sokak által hallott Weddernburn Kapitány mesét kaptam évekkel ezelőtt), Anthony Burcher (akiről kiderült, hogy a 101 Mesemondó Játék című remek könyv szerzője), és Adam Booth, a konferencia kiemelt előadója. A bevezető rágcsák és italok után áttettük a székhelyünk egy közeli mexikói étterembe, ahol több órán keresztül folyt az evés-ivás-beszélgetés. Sokat ettünk, nagyokat nevettünk, és jókat beszélgettünk róla, ki mit csinál mostanában. Adammel külön jó volt megint találkozni; két éve együtt voltunk Ifjabb Generáció ösztöndíjasok az országos konferencián (csak négy évvel idősebb nálam) és neki is ugyanolyan mentor-ösztöndíja van, mint nekem, csak Dovie-val. Sokat mesélt róla, hogy megy a mesekutatása Kentucky egyik leghíresebb néprajzi archívumában. Másnap reggel a konferencián erről is adott elő.

A konferenciát az egyetem egyik épületében tartották; nagyjából hetven ember jött el. Egyetemistákat rendeltek minden előadó mellé, hogy útba igazítsanak minket és gondoskodjanak róla, hogy minden előadás zökkenőmentes legyen. A reggeli program rövid bemutatkozó meséléssel zajlott, minden előadó egy-egy öt perces mesével szórakoztatta a közönséget (én a Tündértó Titkát meséltem). Utánunk következett Adam, akinek egy egész órája volt a nyitóbeszédre, és minden perce kincset ért. Arról beszélt, hogy a mesemondóknak ismerniük kell a hagyományokat és mesélőket, akik előttük léteztek, és akiknek a munkájából merítünk; de ugyanilyen fontos a kreativitás is, és hogy értő kézzel, gondosan nyúljunk a mesékhez és a stílusokhoz - a felelősségünk, hogy jobbá, szebbé tegyük őket a saját tehetségünkkel. A saját mesemodói munkásságáról mesélt - Appalachia gazdag hagyományaiban nőtt fel, családi mesékkel és (a környéken nagyon népszerű) hazug mesékkel kezdte a pályafutását, és mostanra már eljutott odáig, hogy főállású mesemondó, és sok egyéb fiatal hagyományőrzővel dolgozik együtt, hogy mesemondó rendezvényeket teremtsen és fontos ügyek érdekében használja a mesemondást (pl. környezetvédelmi témában, a felszíni bányászat ellen). Nagyon jó előadás volt, nagyon sok hasznos gondolattal, amik közül kiemelkedett egy, amit Dovie-tól is hallottam már: Mi is valakinek az ősei vagyunk.

Az első műhelykörben három műhely volt: Adamé, Chris Riedel-é, és az enyém. Ilyen erős verseny mellett is nagyon jó kis társaság gyűlt össze a teremben, tizenöt-húsz ember lehetett, köztük sok fiatal egyetemista és tanár is. A mesemondásról és a popkultúráról adtam elő, és arról, hogyan kapcsolódhatnak a hagyományos történetek a mostanában népszerű filmekhez, sorozatokhoz és játékokhoz. Az előadás végére jó kis beszélgetés alakult ki a média szerepéről és a reprezentációról. Mire összepakoltam és visszatértem a központi terembe, a könyvem összes példánya elkelt. Siker.
Egy kiadós közös ebéd után következett a többi műhely. Eric Wolf előadása a narratív terápiáról szólt, és a személyes mesemondás hasznáról a tanácsadói munkásságában. Nagyon érdekes, tudományosan megalapozott előadás volt, sok ábrával és magyarázattal, hogy mitől is működik a narratív terápia. Amerikában minden fajta terápia erősen szabályozva van és mindenféle bizonyítványokhoz kötve; ezzel a rendszerrel is megismerkedtünk egy kicsit (nekem már ismerős volt, mert az ember is ilyen szakra jár).
A műhelyek után egy óra szünet következett, amit mesemondó körre használtunk fel. Volt mindenféle jópofa történet, személyes sztori, népmese, almákkal zsonglőrködés; Chris egy nagyon bájos német népmesét mondott, és a jelenlévő egyetemisták is felbátorodtak egy-egy sztori erejéig. Mire észbe kaptunk, már el is telt másfél óra.
A nap utolsó előadására Cathy Jo Smith-hez ültem be, aki a történelmi mesemondásról beszélt. Amikor besétáltunk a terembe, egy teljesen berendezett ír halotti torra érkeztünk, kiterített bábuval az asztalon, ahogy illik. Kiderült, hogy Cathy Jo 19. századi halotti torral járja az ír fesztiválokat, és abba szövi bele a meséit és az ír hagyományokat egyaránt. A műhelyben arról beszélt, hogyan lehet a történelmi hagyományőrzést pontosan és korhűen űzni. Jókat derültünk az akasztófahumorán és a fesztiválokkal kapcsolatos sztorikon.
Az utolsó műhely után vacsora következett, majd az esti koncert az egyetem színháztermében. A koncert előtt szabad volt a mikrofon, bárki mesélhetett egy órán keresztül, amíg gyűlt a nép. Én ugyan későn csöppentem be, de azt hallottam, jó program volt.
A koncertet magát Kevin vezényelte le, aki zseniális konfer és jó mesemondó, de az időérzéke hagy némi kívánnivalót maga után. A két órás koncert elején meghallgattunk egy egyetemista mesemondót, egy OOPS mesemondót aki munkásságáért kitüntetést is kapott, majd következett a műsor improvizációs része. Először Kevin tanítványai adtak elő variációkat a Nyúl és a Teknős témájára; kicsit meg voltak illetődve a színpadon, de az ötleteik nagyon jópofák voltak. Utánuk következett Kevin felesége, akinek saját imporvizációs társulata van Columbusban. Velük kicsit megcsúszott az óra, mert húsz perc helyett negyvenöt percet voltak a színpadon... Sajnos ezek után a közönség jó része elszállingózott, pedig Adam még hátravolt. Adam hősiesen végigmesélte az utolsó fél órát, és zseniális volt - az első története Jonesborough színapdára illő nosztalgikus személyes sztori volt a nyolcvanas évek-beli gyermekkoráról (bár nem az én műfajom, el kell ismeri, hibátlanul csinálta), a záró történet pedig egy hazug mese, amit majdnem végig elhittem... Adamnek jobban állt az utóbbi, mert tudott vele hülyéskeni a színpadon, és dőltünk a röhögéstől. Vidám hangulatban zárult a este.

Vasárnap délelőtt Kevin befogott minket egy kis munkára is: Hazajött a legutóbbi Mesedoboza. Tavaly megkért egy tucat költőt, hogy írjanak egy-egy fél verset; a fél verseket dobozba rakták, és elküldték egy csomó iskolának, ahol a diákok befejezthették a verseket. A mi dolgunk az volt, hogy átválogassuk őket, kiszemezzük a legjobbakat, és félretegyük őket egy készülő gyűjteményhez. Nagyon jól szórakoztunk; voltak nagyon cuki versek, nagyon viccesen rosszak és meglepően jók is. Látszott, hogy melyik gyerek élvezte a feladatot, melyiknek van érzéke a költészethez, és melyik akart kiszúrni a tanárral... (Én ezeket is félretettem). Késő délután volt, mire elindultunk hazafelé.

Ilyen jópofa konferenciák is léteznek az ember háza táján. Jövőre mindenképpen visszamegyek a harmincadik évfordulóra!

2015. március 21., szombat

Tarkabarka első AnimeConja

Amikor azt mondták, van az egyetemnek saját szervezésű animeconja, úgy képzeltem, hogy összeül a helyi kockahad egy sütire szombat délután.
Amikor péntek este teljesen beállt a forgalom a város főutcáján, kezdtem sejteni, hogy rosszul képzeltem.

Az egyetemi conok (convention = összejövetel) nem tartoznak amerikai viszonylatban az élvonalba: Általában másodrangúnak tekintik őket az óriási, több ezer embert megmozgató rendezvények mögött, mint amilyen például az indianapolisi GenCon vagy a San Diego Comic-Con. Mivel sok ismerősöm félvállról emlegette a BGSU Animarathon néven ismert conját, nem készültem rá, hogy különösebben érdekes vagy népszerű lesz. Tévedtem. Amikor reggel tízkor besétáltam az épületbe, már több százan voltak, és délutánra csak nőtt a tömeg.
Azért volt már tízkor jelenésem, mert több egyéb csapattal együtt az SCA is kapott egy asztalt, hogy bemutatkozzunk az egyetemistáknak. Fel is vonultunk mindannyian öltözetben, ahogy illik. Én szarmatába öltöztem, és azzal töltöttem a délelőtt nagy részét, hogy hallgattam, ahogy a körülöttem állók próbálják kitalálni, melyik anime-szereplő akarok lenni. Ez önmagában is vicces volt, főleg, mert a rendezvény címe ellenére egy csomóan nem animében érkeztek, hanem mindenféle egyéb jelmezben: Voltak jedi lovagok, Tim Burton figurák, Winchester fiúk (és lányok), Indiana Jones-ok, sőt, még egy Micimackó is. Én az asztal mellől lestem a tömeget, és próbáltam megtippelni, ki minek öltözött (alig lehetett jelmeztelen embert látni, pedig órákig figyeltem).
Népszerűség szempontjából két sorozat vitte el a pálmát: Tucatjával tolongtak az Attack on Titan katonái (akiket osztálytársaim nemes egyszerűséggel a Mardekár kviddics-csapatának tituláltak), valamint ijesztő számban képviseltette magát a Homestuck rajongói tábora. Előbbiről azt kell tudni, hogy az utóbbi évek legnépszerűbb új anime-sorozata, melyben egy poszt-apokaliptikus világban speciálisan kiképzett katonák védik az emberiség maradékát a földet elárasztó óriásoktól. A jelmez egyszerű, ám nagyszerű (lásd balra), így aztán nem csoda, hogy lépten-nyomon óriásvadászokba botlott az ember. A Homestuck című webképregény ellenben hírhedt, mint az Internet világának legfurcsább rajongói tábora - azok, akiket még a többi kocka is vészesen furának tart. Őket onnan lehetett felismerni, hogy szürke bőrük volt, és színes csíkos szarvakat viseltek a fejükön. Sokszor próbáltam már megérteni őket, de mindig feladtam.
A két sztárcsapaton kívül szép számmal voltak jelen általam szeretett animék, mint például a Soul Eater, a Sword Art Online, és a Bleach karakterei is. Volt egy remekül felöltözött Firefly legénység, és jó néhány magában kószáló Bosszúálló (különös tekintettel női Amerika Kapitányokra). Pár tucat Furry is felbukkant (olyan emberek, akik szeretnek életnagyságú plüss állatoknak ölt... áh, inkább hagyuk). Voltak természetesen Én Kicsi Pónim rajongók is, mindkét típusból (a huszonéves, szakállas egyetemista srác, aki plüss pónikat szorongat, és a csinos egyetemista lány, aki pónifarkat varrt a miniszoknya hátuljára) (ez a két tábor magától értetődő módon sohasem keveredik egymással). Voltak gót Loliták, Pikacsuk minden mennyiségben, és természetesen egy egész emeletnyi kirakodóvásár.

Engem az egész rendezvény végtelenül szórakoztatott. Tulajdonképpen nem is a jelmez-stírölés fogott meg leginkább (bár kétségtelenül jó móka volt), hanem az, hogy milyen lelkesedéssel és kötetlen élvezettel tették szemlére a látogatók mindazt, amiért rajonganak. Egy egész napra szabad volt mindenkinek a legfurább, leggyerekesebb, legkockább oldalát mutatnia, olyan társaságban, ahol nem csak felismerték és értékelték a jelmezeket, de mindenki más is nyilvánosan vállalta a saját hobbiját. Jópofa, közösségépítő élmény volt.

2015. március 3., kedd

Epic Day 3 - Tarkabarka eléri a Csendes-óceánt

Nyolcan maradtunk ott éjszakára is szombat este. Vasárnap reggel Cathrynnel és a férjével együtt elmentünk egy közeli étterembe kiadós reggelire (szalonna, rántotta, satöbbi), és a reggelizők seregét túlharsogva folytattuk az eposz, mesék, és a világ ügyeinek részletes tárgyalását. Nagyon remekül összecsiszolódtunk, kedves, jópofa, szeretni való banda volt (kivéve egy személyt, de ő nem mesemondó, árukapcsolással érkezett, és mindenki egyhangúan utálta, mert az élő fába is belekötött) (kijelentette, hogy ő nem mesemondó, hanem számítógépes nyelvész, és egy nagy presztízsű nyugati parti cég alkalmazottja, nevezzük mondjuk Uglinak) (ehhez képest a saját epizódjában az egyetlen nevet képtelen volt megjegyezni) (oké, abbahagytam). A reggelit kávé, majd hosszas és beszédes búcsúzkodás követte, míg végül elszállingózott az utolsó vendég is, és nagy, megelégedett sóhajjal magunkra maradtunk a házban. Ekkor aztán Cathryn kocsiba pakolt engem, és elvitt kirándulni.
Csak fél napunk volt, és már eléggé ki voltunk merülve, úgyhogy nem merészkedtünk be a nagyvárosba. Cserébe viszont csodás, zöldülő-virágzó dombok és hegyek, almafák és szőlők között elkocsikáztunk az erdőbe.
Az EEERDŐŐŐŐBE.
Ilyen is csak filmen láttam eddig. Nagyjából húsz fok volt, vasárnap, és kutyasétáltatók, családok és kocogók tömegei járkáltak teljesen eltörpülve a nemzeti parkban évszázados fák árnyékában. A mamutfenyő-erdőnek különös, nem-fenyő szerű illata és sajátos, áhítatos varázsa volt. A kidőlt fákat belepte a moha és a páfrány, és az álló törzsek között is volt olyan, amibe odút égetett egy erdőtűz, akkorát, hogy ketten bele tudtunk sétálni, mint egy kicsi tündérbarlangba.
A fákkal és erdővel betelve lecsurogtunk a hegyről, és a Russian River-t (itt ilyen is van) követve elértük a Csendes-óceánt. Egy sziklapart szélén megálltunk ebédelni, remek kilátással a folyó torkolatára és a benne csalingázó vitorlásokra. Természetesen az egész kirándulás alatt be sem állt a szánk; Cathryn nem csak zseniális mentor és mesemondó, de végtelenül jópofa személy is, aki beutazta az egész világot, és őrült kalandokban volt része. Képtelenek voltunk kifogyni a témákból.
Beszéltünk az óceántól hazáig, azután otthon a karosszékben ülve, borral-vacsorával, Cathryn könyvei és CD-i között bogarászva, egészen addig, amíg este tizenegy körül ki nem ütött az álmosság meg a maradék jet lag. Reggel már csak arra volt idő, hogy reggelizzünk, összepakoljunk, és még egyszer, ezúttal nappali fényben, áthajtsunk a Golden Gate-en a reptérre.
Az Eposzok Napja minden szempontból zseniális, epikus, és felejthetetlen élmény volt. Alig várom a következő kört!

(Má' megin jól elgyüttem a háztól...)


Epic Day 2 - Az ulsteri marharablás

Az idei eposz (a tavaly őszi szavazás alapján) az írek nemzeti büszkesége, a Táin bó Cúailnge volt; magyarul leginkább „Az ulsteri marharablás” néven ismert. Megtudtam, hogy a csapat csak minden második évben választhat európai eposzt, hogy kitekintést nyerjenek Európán kívüli kultúrákra is; az utóbbi években szerepelt az Odüsszeia, a Kalevala, a Rámájána, és a Popol Vuh is. Cathyrn húsz résztvevő között osztotta fel a tizennyolc epizódot. Többen lettünk volna, de volt egy-két ember aki az utolsó pillanatban mégsem tudott jönni, így az ő részeiket átvette valaki más.

Érkezéskor tudtam meg, hogy mivel nem teljesen sorrendben meséljük az eposz összes részét (pontosabban több epizód bárhová beszúrható), és fogom kezdeni a mesemondást. Cathyrn mondott egy rövid köszöntést és bevezetőt, elmagyarázta az eposz eredetét és forrásait, majd átadta nekem a szót. Nem kicsit izgultam, hiszen így az én feladatom volt megadni a kezdő lökést, az alaphangot, és megugrani a gyakorlott eposzmesélők mércéjét is. Szerencsére a kedvenc részemet kaptam az egész sztoriból – azt a történetet, ahol Macha megátkozza az ulsteri férfiakat, hogy minden csata előtt szülési fájdalmakban fetrengjenek. Viszonylag rövid epizód, ám annál izgalmasabb, és volt benne lehetőségem beleélni magam Macha karakterébe. Mire észbe kaptam, már túl is voltam rajta (úgy éreztem, remekül sikerült), és nem volt más dolgom, mint hátradőlni, és élvezni az eposz hátralévő öt és fél óráját.

Mielőtt mesélni kezdtünk, valaki ellőtt egy poént, hogy eddig ez a csapat legvéresebb eposza; valaki más rákontrázott, hogy ki kell majd mosnunk ennyi csata után a szőnyeget. A poén megragadt; elkezdtem a kiosztott programon strigulázni, melyik epizódban hány (megszámolható) haláleset volt. Az eposz végén összesített állás szerint 2169 ember, két bika, egy ló és egy kutya esett áldozatul az ír mesélő kedvnek. A statisztákat nem számolva.

Nem sorolom fel egyenként mind a húsz résztvevőt. Mindenki a saját stílusa, ízlése szerint alakította a maga epizódját; volt, aki egyes szám első személyben mesélt, volt, aki cinikusan, mai nyelven, volt, aki pátosszal és harsogva, volt, aki erős ír akcentussal, és volt, aki akcentus nélkül – de rossz vagy unalmas egy se volt. Én részemről a kanapé sarkában a párnák közt összekuporodva teljesen elengedtem magam, és feszült figyelemmel hallgattam, ahogy a történet mesélőtől mesélőig áramlott. Életemben először hallottam egy teljes eposzt szóban, és abszolút lenyűgöző élmény volt.
A Táin egyike azon eposzoknak, amik nincsenek versbe szedve; mesélő kedvvel, prózában írták le valamikor a középkor hajnalán, és így is lett angolra fordítva. Az elmúlt hónapokban készülés közben végigolvastam az egészet; érdekes élmény volt, de Cú Chulainn, a főhős, sohasem lopta be magát a szívembe, és a sztori is főleg csetepatékról és erőfitogtatásról szól. Nem a kedvencem… de szóban egészen más képet mutatott, olyannyira, hogy teljesen megdöbbentem rajta.

A kelták szeretnek túlozni. A Táin (és sok más ír történet is) tele van teljesen röhejes tettekkel és leírásokkal: Harcosok egyetlen döféssel szúrják a karjukat keresztül egy sziklán; olyan sérüléseket szenvednek a harcmezőn, hogy egy csapat rigó átrepülhet a lyukon; felugranak egy elhajított lándzsa nyelére, elhajítják a következőt, és így másznak az ég felé. Olvasva az egész zagyvaságnak vagy megfejthetetlen ősi szimbolikának tűnik… szóban mesélve viszont zseniális. Azon kaptuk magunkat, hogy fetrengünk a röhögéstől. Cú Chulainn harci őrülete (war spasm) állandó poénná vált. (A leírások változnak, de a jelenséget valahol a Hulk és egy Transformer között kell elképzelni, melynek során kifordulnak a hős ízületei, kidagadnak az izmai, égnek áll és lángra kap a haja, kidülled az egyik szeme mint Popeye-nak, stb.). Mindenki igyekezett kreatív módon beleszőni a saját harcjeleneteibe; egy idő után amikor valaki bemondta, hogy „és akkor rájött a harci düh…” az egész nézőtér kurjongatni kezdett. Ami írásban érthetetlen vagy groteszk volt, az szóban vicces, izgalmas, és élvezhető.
Hasonlóan voltunk a véres jelenetekkel is. Egy hőst nem lehet véresen (hehe) komolyan venni, amikor egy fél harci szekérrel pótolják ki a bordáit, hogy ismét csatába mehessen, amikor egy sikoltással száz ellenfelet rémít halálra, vagy amikor a hétéves Cú Chulainn valakit egy almacsutkával dob agyon. Ellenben azt tapasztaltuk, magunkon és egymáson is, hogy gyerekes módon élvezzük az eltúlzott csatajeleneteket, és hogy legtöbbjük nagyon is szóbeli mesélésre volt eleve kitalálva.
Néhány mesélő még arra is vállalkozott, hogy énekeljen egy kicsit. Az eredeti eposzban szerepelnek hosszú verses részek, és ezeket néhányan kántálva, mások énekelve adták elő. Scathach átka például énekben-versben egészen hátborzongató volt.

A sztori és az előadás dramaturgiai csúcspontja Cú Chulainn párbaja volt fogadott fivére, Ferdia ellen. Egyikük sem akar igazán harcolni, de ellenkező oldalon állnak a hadjáratban, és az egész epizód annyira részletes, hogy három részre osztottuk fel. A drámai előadásra Cassie tette fel a koronát az utolsó összecsapás részletes leírásával, melynek során nem csak megfejtette a szövegből, hogy csapásról csapásra hogyan zajlott a párbaj, de be is mutatta testtartással és gesztusokkal. Zseniális a csaj, sokra fogja vinni még.

Bónusz pont járt a nap közben elvonuló viharnak is. Tökéletes időzítéssel érkezett az első csata kezdetekor, és a villámlás-mennydörgés remekül központozta Michael előadását arról, hogyan terrorizálta egyetlen fiatal fiú az egész ír hadsereget. Mire a sztori végére értünk, ismét kisütött a nap, és még egy szivárvánnyal is meglepett minket, ami alatt rögtön készítettünk is egy csoportképet.


Epizódok között rövidebb-hosszabb szüneteket tartottunk; a történet este hét körül, a szüneteket nem számolva öt óra és negyvenöt perc játékidővel (és Cú Chulainn halálával) zárult. Vacsora és beszélgetés követte, melynek során kitárgyaltuk a kedvenc és kevésbé kedvenc részeinket, összehasonlítottuk a bonyolultabb nevek kiejtését (voltak elég nagy eltérések, az őszi kör valószínűleg simábban megy majd), bort ittunk, és spagettit ettünk. Hajnali kettő körül zuhantam ágyba (kanapéra). A nap minden perce kincset ért.

Epic Day 1 - Nemzetközi EposzNap

(Nemzetközi, mert én is ott voltam. Ééérted)

Ahogy korábban már említettem, a mesemondó szövetség mentor-ösztindíjába az is belefért, hogy elrepüljek a nyugati partra életem első közös eposzmesélésére. A rendezvényt Cathyrn, a mentorom szervezi immár tízedik éve, és rengeteg jót hallottam róla az ország minden pontján.
A repülés nem a kedvenc foglalkozásom, az viszont jól esett, hogy egy hétvégére magam mögött hagyhattam a fagyott Északot. Amikor leszálltunk San Francisco repterén ott is épp húsz fok volt, csak pluszban… A városból nem sokat láttam, mert sötétedés után érkeztem, de úton Cathryn otthonába (a várostól északra fekvő Cotatiban) áthajtottunk a Golden Gate hídon, úgyhogy az alapvető fontosságú San Francisco élmény kapásból megvolt. Földrengés épp nem volt, de nem is hiányzott. Voltak helyette jó kis hullámos utcák, és az USA-ban rendkívül ritka állatfajt, buszmegállót is láttam!

Cotati egy nagyon kellemes, csendes kisváros, ahová kicsivel este nyolc után gördültünk be (a reptéren felvettük Margaret Meyer-t is, aki szintén légi úton érkezett). A házban már zajlott a bemelegítés: rajtunk kívül ott volt még Cathryn férje, Greg, aki világutazó és borász, valamint Kathy és Lucinda, az eposzmesélés két gyakorlott résztvevője a néhány órával északabbra lévő hegyekből. Bor és sütemény jutott mindenkinek, majd azonnal belezuhantuk a mesemondók között szokványos végtelen beszélgetésbe eposzokról, legendákról, mesékről, valamint a túrókészítés rejtelmeiről. Kicsivel éjfél után ájultam bele a nappali egyik kanapéjába (a nagy vendégszámra való tekintettel minden szabad felületet ággyá sikerült alakítani).


A szombat délelőtt jó részét buzgó napimádattal töltöttem a kertben álldogálva, vagy a konyhaablakból figyeltem a szomszédos parkban sétafikáló vadpulykákat (életemben először láttam villanydróton ülő pulykát, azt hittem keselyű). Közös reggeli, tea és müzli került mindenkinek, miközben a beszélgetést ott folytattuk, ahol előző este abbamaradt. Fél tizenegy felé hirtelen szállingózni kezdett a többi résztvevő is, mindenki maga által készített rágcsákkal és eledelekkel, amik hamar beterítették az egész konyhát. Néhányukat már ismertem – felbukkant Cassie, aki mesemondó kávézót nyit éppen SanFran-ban (ő hozta a kávét), Sara Armstorng, akinek jártam egyszer a műhelyén, és Tim Ereneta is, aki a nap győztese lett a világ legjobb salátájával (már le is nyúltam a receptet!). Rajta kívül mindenki ismert már mindenkit; tíz éve nagyjából ugyanez a társaság gyűlik össze évente kétszer, hogy közösen végigmondjanak egy teljes eposzt. 

Mire mindenki megérkezett, tizenegy óra felé jártunk; ideje volt belecsapni a lecsóba.