2015. január 12., hétfő

"Hát vannak az amcsiknak népmeséi?" - Második rész: Molyember és barátai

Tulajdonképpen arra készültem, hogy valamiféle tudományos vagy kronológiai sorrendben fogom majd itt a témákat végigvenni - de közben elkezdődött az iskola, és ezért inkább Molyembert kaptok, mert ahhoz van kedvem.
A mai, amerikai eredetű meséket körbejáró bejegyzés a mitikus lények világába kalandozik el - mely alatt értünk minden olyan állatfajt, aminek létezésében sok százan hisznek megingathatatlnaul, még akkor is, ha nem ismeri el őket a tudomány. Őket sokszor kriptideknek nevezik, és a velük foglalkozó... öm, tudományág (a néprajzon kívül) a kriptozoológia.
Mivel az Amerikába érkező hódítóknak és bevándorlóknak sok létező, de számukra új lénnyel is meg kellett ismerkedniük (anno még én is megkíséreltem egy szkunksimogatást), nem csoda, hogy Amerika folklórja és városi legendái nyüzsögnek a kriptidektől. Itt van például rögtön egy remek kis térkép, ami feltüntet belőlük néhányat.
A teljesség igénye nélkül, íme pár zseniális kriptid a kedvenceim közül:

A nyugat-virginiai Molyember
Ő arról híres, hogy moly is, meg ember is, és ez már önmagában szórakoztató gondolat. 1966-ban látták először, és azóta népszerűsége (ha hihetősége nem is) töretlenül ível felfelé - olyannyira, hogy 2005 óta saját múzeuma (Molyember Múzeum és Kutatóközpont) és 2012 óta saját fesztiválja is van. Még szobrot is emeltek neki, hogy a lelkes amatőr kriptozoológusok tudják, mit keresnek. Több filmben is szerepelt, az egyikben például Richard Gere-rel együtt. Én személy szerint azon töprengek, miért nem gondolt még senki arra, hogy egy világítótoronnyal fogják be...

A Jersey rém
Mintha nem származna amúgy is elég ijesztő dolog Jersey-ből, a tetejébe még nekik van az egyik legrégebbi kriptidjük is, amit csak a Jersey Ördög néven emlegetnek. A legenda szerint 1735-ben született egy halandó anyuka és az ördög 13. gyermekeként (mármint az anyukának volt a 13. gyereke, nem az ördögnek). A leírás szerint kecskefejű, hártyás szárnyú szörnyeteg, ami megölte a bábaassszonyt, mielőtt elrepült az ablakon át. Ha hinni lehet a legendának (és miért ne hinnénk) a kis kedves lassan háromszáz éve kísérti a környéket.

A wyomingi szarvasnyuszi
Főleg kezdő vadászok szívasárá alkalmazott, északi lényecske, tulajdonképpen egy mezei nyúlból és két agancsból áll (Lepus temperamentalus). 2013-ban megkísérelték az állam hivatalos mitikus állatává avatni. Nem sikerült.

A Loveland-i békaemberek
Csak hogy a saját házam tájáról is idézzek érdekeset, íme az ohiói békaember. Elhagyatott autóutak mentén sporadikusan felbukkanó, nagyjából egy méter magas, humanoid békákról beszélünk, akiket 1955-ben láttak először. Sokak szerint közük van azokhoz a szintén nagy népszerűségnek örvendő mitikus gyíklényekhez, melyek közösségének Orbán Viktor köztudottan nem tagja, vagy de.

Chupacabra
Feltehetően délebbi országokból importált (avagy átvándorolt) kriptid, becenevén Kecskeszopóként ismert, mert hogy szereti kecskék vérét szivornyázni. Nagyon népszerű, sokat foglalkoztak vele, sokak szerint földönkívüli.

A Pope Lick szörny
Ami nagy csalódásomra, ígéretes nevével ellentétben, nem nyalogat pápákat.
(Különben meg hogyan lehet egy földraji helyet "Pápanyalásnak" elnevezni?... Nem tiltakozom, csak kérdezem.)

A wampusmacska
Csak hogy korábbi főhadiszállásomról, Kelet-Tennessee-ből is idézzek valamit. A wampusmacska egy mitikus nagymacska, ami néha nővé is változik, hogy vadászokat szívasson.

Mielőtt valaki megkérdezné: Amikor azt kérdezed, hogy vannak-e az amcsiknak népmeséi (főleg mert ilyenkor a legtöbb kérdező tipikusan amerikai eredetű hagyományos történetekre gondol), a válaszba ezek a történetek is teljes mértékben beleszámítanak. Szájról szájra járnak, rengeteg változatuk van, és nagyon sokszor korábbi, sokkal régebbi népi motívumokra vezethetők vissza. Emelett pedig végtelenül szórakoztatóak is.
Ne aggódjatok, sor kerül hamarosan azokra a népmesékre is, amikre ti gondoltok.

2015. január 6., kedd

"Hát vannak az amcsiknak népmeséi?" - Első rész: Néhány szóban az indián mesékről

Visszatérve a mesemondáshoz.
Új év, új blogos sorozat. A kérdést magát milliószor nekem szegezték már, szóban és írásban egyaránt - ahányszor elárulom valakinek, hogy Amerikából van mesemondó diplomám, általában ez az első reakció. Csodálkozás, mosoly, hitetlenkedő fejcsóválás. 
"De hát... vannak Amerikában egyáltalán népmesék?"
Rigó vetette fel nekem pár hete, hogy érdemes lenne erről blogolni. És mert a válasz, bár kimeríthető lenne annyiban is, hogy "jah," igazából elég bonyolult és hosszadalmas, úgy döntöttem akár minisorozat is lehet belőle. Úgyhogy lett.
Dobpergés, dobpergés.

Első rész: Néhány szóban az indián mesékről

A legfrappánsabb és legkézenfekvőbb válasz a kérdésre természetesen ez: "Persze. Ott vannak például az indián népmesék."
Az USA területén jelenleg 566 hivatalosan nyilván tartott bennszülött nemzet létezik (és sok kisebb etnikum, akiket hivatalosan valamilyen okból nem jegyeztek be). A köznyelvben sokszor törzsnek nevezik őket, de az utóbbi időben többen rámutattak, hogy a 'törzs' egy európai fogalom ami arra kívánt rámutatni, hogy a bennszülött társadalmak szervezetlenebbek vagy alsóbbrendűek a bevándorlóknál. Mivel sokan továbbra is az elismerésért és a létjogosultságért küzdenek, a politikailag korrekt kifejezés a nemzet (nation). Angolul indiánnak sem szokás nevezni őket, legtöbbször a "First Nations" (Első Nemzetek) vagy "indigenous" (bennszülött) kifejezést használják.
Ebből egy mesemondói szempontból nagyon fontos dolog következik: Nincs olyan, hogy "indián népmese."
A mesemondók körében általánosan elismert szakmai gyakorlat, hogy az az abszolút minimum, hogy tudod, pontosan melyik nemzettől származik a történet, amiről beszélsz.
Hasonlóan fontos, bár sokszor nehezebben kivitelezhető, hogy a nemzeteknek sokszor van saját nevük, de a világ egy másik néven ismeri őket (mint ahogy minket sem hívnak angolul 'magyar'-nak). Az udvariasság és alapos felkészültség jele, ha ezzel a mesemondó tisztában van.
Segítségképp: Íme egy nagyon részletes térkép a nemzetek saját neveiről, és az európai hódítás előtti lakhelyeiről.

Egy másik téma, amiről érdemes tudnia minden mesemondónak: Sok amerikai bennszülött mesemondó tisztelettel azt kéri, hogy a saját nemzetükön kívüli személyek ne meséljék az ő történeteiket.
Első hallásra ezen sokan megdöbbennek, néhányan meg is botránkoznak, pedig a kérésnek van történelmi és kulturális alapja.
Nagyon sok mítosz, népmese és legenda úgy kerül a kezünkbe, hogy a történelem valamely pontján európai folkloristák, gyűjtők, turisták meghallgatták, leírták és publikálták őket - a közösségnek, akiktől a történeteket ilyen módon eltulajdonították, semmi haszna vagy elismerése nem származott a gyűjtésből, sőt, sokszor a történeteiket arra használták fel, hogy illusztrálják vele, mennyire "primitív" a kultúrájuk. Sok modern mesemondó a "ha le van írva, akkor szabad préda" elvén válogatja a népmeséit - én mégis mindenkit óvatosságra intenék.
Ha olyan nép történeteivel dogozol, akiket a történelem folyamán annyiszor megaláztak, és annyi mindent elvettek tőlük, mint az amerikai bennszülöttektől - a nevüket, az otthonukat, a létjogosultságukat, a vallásukat, a nyelvüket - akkor az a minimum, hogy tisztelettel és alapos meggondoltsággal közelíted meg a kérdést. A modern világban már sokkal egyszerűbb személyes kapcsolatot létesíteni közösségekkel, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt.
Keress kapcsolatot. Kérdezz. Beszélgess. Olvass. Tanulj.
Sokszor hallottam az alábbi tanácsot mesemondó konferenciákon: Egyetlen indián nem tilthatja meg neked, hogy bennszülött történeteket mesélj. Nincs a világon olyan meserendőrség, ami lerángat érte a színpadról. Ugyanakkor egyetlen indián meg sem engedheti neked minden nemzet nevében, hogy bennszülött történeteket mesélj ("egyszer találkoztam egy sráccal, aki félig cserokí, és ő azt mondta, teljesen oké"). Végérvényben a saját lelkiismeretedre van bízva, mit teszel. Sokan, tisztelettel, tőlük telhetően hangosan és reménykedve, kérik hogy ne tedd. Mások azt mondják, vidd a gyerekmeséket, a szórakoztató sztorikat - de a mitológiát, a szent történeteket, azt ne. Megint mások mosolyogva mondják, hogy minél többen, annál jobb.
De az a minimum, az alapvető minimum, hogy tudsz róla, hogy ez egy bonyolult kérdés.

"De mit tegyek, ha én nagyon nagyon szeretem az indián meséket és kultúrákat, de nem érzem magam hivatottnak arra, hogy meséljek?"
Remek kérdés! Szerencsére a mai világban különösen sok minden van, amit tehetsz, még otthonról, a kanapéról is. Például:
1. Vásárolj és olvass olyan mesegyűjteményeket vagy regényeket (vagy esetleg képregényeket!) amiket indián szerzők írtak vagy állítottak össze. Ezzel nem csak biztosan első kézből szerzel információt, de támogatod is a szerzőket és a közösségüket.
2. Kövess (különösen fiatal) polgárjogi és kulturális aktivistákat a közösségi médiádon! Kattints rá például erre a remek blogra, ami aktuális kérdésekkel foglalkozik.
3. Nézz/hallgass indián mesemondókat az Interneten! Dovie Thomason, Gayle Ross, Sunny Dooley, Joseph Bruchac, Freeman Owle, Gene Tagaban, Johnny Moses (és ők csak azok akikkel én találkoztam), és tucatnyi más híres és zseniális mesemondó munkássága megtalálható a világhálón is.
4. Kövess és támogass fiatal bennszülött művészeket, hogy eljussanak a nagyközönséghez, és talán egyszer hozzád is! Nézd meg például ezt a zseniális dokumentumfilmet.

A "de mi a helyzet a nem indiánokkal?" kérdéskört a következő bejegyzésben járjuk majd körül.

2015. január 4., vasárnap

Valahol el kell kezdeni (Maksa margójára)

Gratulálok. Átszakadt a gát. Elhagyom a mesék színes-kalandos világát, és írok inkább aktuális témáról. Elértétek.
Maksa poénja rossz volt. És bántó. És egyáltalán nem vicces. Megírták. Többször. El is magyarázták, annak, aki nem értené. De igazából nem ezen akadatam ki; az utolsó szalmaszál az a fél óra volt, amit a kommentek böngészésével töltöttem, melyek legtöbbjében nem hogy nem fogták fel az emberek, mi ezzel a viccel a probléma, hanem még csak nem is érveltek a saját igazuk mellett. A komment szekció egyszerűen megerőszakolós viccek végeláthatatlan listájává alakult, és kivétel nélkül minden viccnek ugyanaz volt a csattanója: Minden nő titokban arra vár, hogy valaki jól megerőszakolja.
A leggyakrabban idézett érv pedig ez: "Rendszeresen mesél a világ zsidózós, cigányozós, buzizós, szőkenős vicceket. Most miért pont ezen akadtatok ki?"
Azért, kedvesem, mert valahol el kell kezdeni.
A szarlapátolást.
(És csak mert mesemondó vagyok: Héraklész is elkezdte valahol.)

Létezik a Csipkerózsikának egy tizenhetedik századi olasz verzója, amiről a hivatásos mesemondókon és folkloristákon kívül senki nem beszél. A címe: Nap, Hold, és Talia. A történet nagyjából ugyanaz: Királykisasszony, átoktól sújtva, a körme alá szorult szálkától végtelen mély álomba merül. Évekkel később egy eltévedt ifjú király rábukkan a gyommal benőtt kastélyra, és a toronyban Taliára; de hiába a lángra lobbanó szerelem, a szálkát nem találja meg, a királykisasszony nem tér magához. Az ifjú király megtört szívvel távozik az elvarázsolt kastélyból, és hazatér.
Kilenc hónappal később Talia álmában ikreknek ad életet.
Akiknek nem esett volna le: Ami ebben a mesében történik, az jelenlegi definíciónk szerint nemi erőszak (gyengébbek kedvéért: azért, mert a lány nem volt magánál). A mese azzal végződik, hogy Talia felébred, gyermekeivel megkeresi az ifjú királyt, aki felismeri őt, feleségül veszi, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Mesélnéd ezt a történetet a gyerekeidnek?

Vannak dolgok, amik régen máshogy voltak. Remekül lehetett például asszonyverős népmeséket előadni. Néha még most is belefutok népmesemondó versenyeken ötévesekbe, akik szendén mosolyogva szavalják a Lusta Lányt, akinek a férje a hátára köti a macskát, úgy veri el, és lám, milyen szépen megtanul a lány háztartást vezetni. Népmese. Hagyomány.
(Egyszer már írtam róla. Voltam érte hazaáruló, meg feminista kurva.)

A mesék is változnak. A viccek is.

Kérdezik a kommentekben: Miért pont ezen akadtunk ki?
Nem pont ezen, csak eddig nem vetted észre.

Kérdezik a kommentekben: És akkor a többin miért nem?
De igen. A többin is. Hidd el, ha a társaságomban valaki felvonultatja a legjobb zsidó és cigány vicceit, többet vele sem barátkozom. Akkor sem, ha nem országos képernyőn mondja, hanem csak privátba'.

Kérdezik a kommentekben: És akkor mit?
Bármi mást. Évszázadok óta létezik a magyar humor, és hidd el, van olyan része, ami nem rosszindulatú. Ami nem azt sugallja, hogy a nők szeretik az erőszakot. Vagy esetleg az elkövetőkön poénkodik, és nem az áldozaton. Vagy emberi gyengeségeket figuráz ki, és nem olyanokba rúg, akikbe már rúgtak eleget.

Kérdezik: Most tényleg ilyen fontos ez az egy rossz poén?
Nem.
Nem kéne annak lennie, ha megszoktuk volna, hogy igen, léteznek emberek, akiknek az intellektusát, az emberségbe vetett hitét bántja, hogy mennyien röhögnek ezen, és a gondolaton, ami mögötte van.
Nem kéne annak lennie, ha automatikus lenne, hogy belegondoluk, hümm, hát igen, ez szexista volt, és nem az lenne a leghangosabb kórus, hogy DEMIÉÉÉRT?
Nem kéne annak lennie, ha a javaslatra, hogy "gondolkozzunk ezen egy kicsit" nem az lenne az ösztönös válasz, hogy "de én nem akarok gondolkodni."

Valahol el kell kezdeni.

(Héraklész egyébként hamar megunta a lapátolást. Elterelt inkább egy folyót, és átmosta vele az istállókat. Hogy ez a mi esetünkben mit jelenthet, arról fogalmam sincs.)