Mesemondó a Kanári-szigeteken I. - Már megint mit keresek a világ végén?

Nagyjából egy éve kaptam az emailt, hogy szeretnének meghívni fellépőnek egy spanyol nyelvű mesemondó fesztiválra a Kanári-szigetekre. Nyilván erre a hangos visításon kívül nem nagyon lehet mit reagálni – nemzetközi diákként jórészt akkor jutok el bármilyen egzotikus helyre, ha állja valaki a cehhet. Szerencsére a kedves spanyol mesemondók összehozták rá a támogatást, így aztán az őszi félév utolsó, jegesre fagyott ohiói hajrájában én szépen bepakoltam a bőröndöt, és elhúztam a csíkot egy hétre melegebb éghajlatra.

Maga a repülőút majdnem egy egész napon és négy időzónán keresztül tartott (Detroit-Chicago-Madrid-Tenerife); szerda reggel indultam, és csütörtök reggel szálltam le a felhők közé bújtatott sziget északi peremén. Különösen szeretem, hogy amikor mesemondóként utazik az ember, gyakran eljut olyan helyekre is ahová a turisták csak nagyon ritkán – és hamar kiderült, hogy ezzel az úttal sikerült kimerítenem a „járatlan út” fogalmát. A reptérről engem és Ana Griott barátnőmet, aki ugyanaznap érkezett, egy helyi bácsi furikázott el a fesztivál helyszínére, Los Silos városkájába. Miközben az égbe nyúló bazalthegyek és a sziklákon megtörő óceán között szlalonoztunk a part mentén, a bácsi elmesélte, hogy a sziget déli része turistaparadicsom fehér homokos strandokkal és pálmafákkal, az északi rész pedig a sziget gazdasági központja – ami jórészt abban merült ki, hogy minden viszonylag vízszintes felületet banánültetvények borítottak. Az út maga gyönyörű volt, minden zöld és virágzik, és balzsamos húsz fok van, amire a helyiek sűrűn panaszkodnak, nagykabátjukat szorosabbra húzva. A homokos tengerpartról pedig annyit, hogy az autópálya és a szakadék közötti keskeny sávba az élelmes helyiek úszómedencéket vájtak a turistáknak, hogy ne passzírozódjanak halálra a sziklás partvonal és az óceán találkozásánál.

Maga a fesztivál a sziget több pontján is zajlik, de a főhadiszállás a Los Silos városháza, ami egy régi zárdából lett átalakítva, és most egy könyvtárat, néhány irodát, és egy információs pontot foglal magába. Előtte egy aprócska tér helyezkedik el egy pavilonnal, ahol fagyit árulnak, és néhány étteremmel, melyek közül az egyik a fellépő mesemondók nagyvonalú ellátója. A teret lampionok füzérei díszítik a fesztivál alkalmából; közelebbről megnézve őket kiderült, hogy mind esőálló újrahasznosított anyagokból készült, a rendezők saját bevallása szerint a helyi iskolák közreműködésével. Engem végtelenül elszórakoztatott, hogy mi mindent elő tudtak varázsolni üres vizespalackokból…

A tér és a városháza körül keskeny macskaköves utcák és régi házikók torlódnak egymásra; a szállásunk egy sarokra van a városházától. Ódon, keskeny épület, középen csigalépcsővel, ami kollégium-szerű kis szobákhoz vezet, utána pedig a kétemeletes tetőteraszra, ahol mosógép és szárítókötél található, valamint remek kilátó a környező hegyekre.

Ennyiben aztán ki is merült az első napom; mivel a repülőút után azt sem tudtam, mi a nevem, nem hogy spanyolul meg tudjak szólalni, egy rövid bemutatkozó kör után a rendezők elküldtek aludni. Természetesen jetlagem van, úgyhogy most itt ülök hajnali négykor és blogot írok.