2014. november 30., vasárnap

Hálaadás mesemondó módra

Mivel már megint szegény, árván maradt nemzetközi diák vagyok a családi összetartozás (és éves családi viszály) nagy amerikai ünnepén, idén sem maradtam Hálaadás-napi meghívás nélkül: Ezúttal Yvonne Healey csapott le rám (és az emberre). Régóta jó ismerősöm a hölgy, ír-amerikai mesemondó, és itt lakik a "szomszédban" - alig másfél óra kocsival. Mivel egy közös mesemondó ismerősünk, Jeff Doyle, amúgy is készült megtenni az oda-vissza utat (a lánya itt tanul az egyetemen), még fuvarunk is akadt aki kedd este letett minket Yvonne háza előtt, vasárnap reggel pedig visszahozott. Mesemondók között nem vész el az ember.
A kedd este és a vasárnap reggel között sok minden történt. Főleg alvás, irdatlan óraszámban, valamint szokásos Hálaadás-napi ötfogásos pulykavacsora, amitől a szemünk is keresztbe állt. Yvonne saját gyerekei nem jöttek haza a szünetre, úgyhogy mi foglaltuk el a gyerekpótlék szerepét. Filmeket néztünk, piszmogtunk, aludtunk. Tutujgattuk a család öreg, ám nagyon kajla kutyusát. Én főleg élveztem, hogy mesemondókkal tölthetek egy kis időt - ez abban merült ki, hogy Yvonne és én este hat és éjfél között rendszeresen a konyhában ültünk, és beszélgettünk, amíg a torkunk is belefájdult. Nagyjából mindenről, de főleg mesemondásról, és azon belül is főleg ír mesékről, ami neki hazai terep, nekem meg nagy szerelmem. Külön élveztem, hogy a vendégszoba, ahol el lettünk szállásolva, egyébként Yvonne könyvtára is, így aztán hosszú órákat tölthettem a polcokon sorakozó néhány száz ír mesés- és legendáskötet böngészésével. És végre volt kivel együtt lelkesedni a Fianna felett.
A Fekete Péntek örömére nagyrészt ki sem mozdultunk a házból a héten. Szombat reggel elkirándultunk a szomszéd városba (alig ötven perc kocsival) ahol a helyi múzeum egy "művészet és videojáték" témájú kiállítást mutatott be, a kezdetektől napjainkig. Hat óriási kivetítőn olyan klasszikusokat lehetett játszani, mint a Pacman vagy a Super Mario, voltak grafikusok által készített vázlatok és tervek, a kedvencem pedig az a három képernyő volt, amin játékosok arcait vetítették ki játék közben. A kiállítás után megtekintettük a múzeum többi részét is, ami főleg modern festészetből és némi hagyományos faragásból állt. Nyilván a videojátékos termekben volt a legtöbb látogató.
Szombat estére sikerült egyéb programot is szervezni: A helyi mesemondó kör tagjai jöttek látogatóba vacsorára és mesélésre. Míg a férfiak az alagsorba menekültek, hogy nagyképernyős videojátékokba öljék bánatuk, a vendégsereg elfoglalta a nappalit és a konyhát. Legtöbbjüket már régről ismerem, csak sohasem esett le, hogy mind egy városban laknak (a Northlands konferencián szoktunk sűrűn összefutni). Egy kellemes estét töltöttünk almás pitével, borral, és mesemondással, ahol mindenki kipróbálhatta a legújabb történeteit. Nálam Jeff vitte el a pálmát, aki egy remek családi kirándulásról mesélt, ahol a hegyre felfelé még volt benzin a kocsiban, hegyről lefelé pedig a gravitácó hajtotta őket, huszonnégy rekesz sörrel a tetőcsomagtartóban... Volt persze több jó történet, sőt, néhány vers is. Részemről spanyolul meséltem, mert szerdán indulok a hispánokhoz fesztiválra, és már erősen izgulok. A próba, a kedves és barátságos közönségnek köszönhetően, egészen jól sikerült (türelemmel végighallgattak, és tízből ketten még értették is).
Az egész hosszú hétvége úgy elrepült, mintha itt sem lett volna. Most aztán lehet kipakolni, bepakolni, és indulni a következő kalandra.

2014. november 16., vasárnap

Egy este alatt a világ körül

Ilyen az, amikor Murphy törvénye uralkodik egy fellépés felett.

Még szeptemberben futottam össze az egyetemi "Nemzetközi Diákszövetség" tagjaival, akik mindenféle kulturális programokat reklámoztak. Megemlítettem nekik, hogy mesemondó vagyok, és ha szeretnének mesemondást valamelyik programhoz, szóljanak nyugodtan. Ebből kifolyólag október végén jött is egy email, hogy menjek be beszélgetésre az irodába, mert lesz egy szokásos éves rendezvény, amire a mesemondás remekül jönne.
Eddig szép és jó is volt a dolog; elmondtam nekik, mit csinálok mint mesemondó, és vevők voltak rá. Ugrás egy héttel ezelőttre.
A következő email arról tájékoztatott minket, hogy csütörtök este héttől tízig próba lesz. Mint kiderült, a rendezvény az egyetem éves Nemzetközi Diákvacsorája, ahol a diákok előadnak, az egyetem vezetősége és pénzes támogatói pedig megsétáltatják a kiskosztümjeiket és kapnak egy bőséges vacsorát - egyszóval nagyobb durranás volt a dolog, mint amire számítottam, és láthatóan több próbát is igényelt.
Csütörtök este pontban hétkor meg is jelentem az egyetemi bálteremben próbára... majd kilencig ültem egy sarokban és a Twittert piszkálgattam, miközben a rendezvény szervezőpi körbe-körbe keringtek, mint gólyafos a levegőben, és próbálták eldönteni, mi legyen. Két óra elteltével az is kiderült, hogy a próba elsősorban a divatbemutatóra szólt, hogy mindenki tudja, mikor hová kell sétálnia; bár én ebben nem vettem részt (sőt, azt sem tudtam, hogy a program része), végül csak kaptam időt a színpad és a mikrofon kipróbálására. A szervezők azt kérték, mondjam el az egész mesémet gyakorlásból, hiába állítottam, hogy higgyétek el, menni fog ez, csináltam már... majd kapásból egyedül hagytak a teremben, hogy beszéljek a falnak.
Az est végére még közöltek, hogy akkor holnap öttől tízig ugyanez, amire rávágtam, hogy velem ugyan nem. Jó, de akkor szombaton reggel tizenegykor főpróbára.
Szombat reggel meg is jelentem tizenegykor, csak úgy, mint mindenki más... házi feladattal felszerelkezve. Nekem lett igazam, mert délután egykor még sehol sem történt semmi, és a szervezők között magas volt a tehetetlenségi együttható. Végül fél kettőkor elköszöntem, mondván, hogy a rendezvény előtt egy órával visszajövök. Nem mulasztottam el semmit.
Este ötkor puccban-passzban tértem vissza, fellépésre készen... amikor is kiderült, hogy elfelejtették megemlíteni az elmúlt három napban, hogy a vacsora nagyestélyis rendezvény. Szerencsére a mínusz tíz fok ellenére fellépőruha volt rajtam, nadrággal kiegészítve - a mosdóban gyorsan lekaptam a nadrágot és a maciharisnyát, és már készen is volt a koktélruha, hollywoodi csajfilmbe illő módon.
A káoszt csak tetézte, hogy a rendezvényen jelen volt az egyetem két kabalája, Freddie és Frida Sólyom is, akiktől engem kiver a frász, és próbáltam olyan széles ívben kerülni el őket, amennyire lehet (védett állatokat nem szokásom bántalmazni, de ha megölelnek, sikítottam volna).

És hogy mi a meglepő ebben az egészben? Az, hogy a rendezvény maga végül nagyon jól sikerült (a próbákon uralkodó komplett káosz ellenére). A vacsora isteni volt (arab kaják meg currys csirke, tiramisu desszertnek), volt vagy négyszáz ember a teremben, és a legtöbb műsor nagy sikerrel zajlott. A kedvencem egy kínai srác volt, aki énekelt, és tudott is; volt divatbemutató, szaxofon zene, kínai oroszlántánc, spanyol éneklés, swing tánc, és srí lankai néptánc is. Ami engem illet, megelpő módon sikerült elmesélnem a mesémet többszörös próbálás nélkül (hehe) annak ellenére, hogy az első két percbe belejátszották véletlenül a kínai srác zenéjét. A közönség kedves volt, lelkes, és barátságos, bár a világítás miatt nem sokat láttam belőlük.

És a tanulság? Nemzetközi programokra szükség van. Csak ne hagyjátok, hogy a diákok szervezzék őket. Valamint az is, hogy minden mesemondó legyen hálás, amiért ilyen egyszerű eset vagyunk: Amíg van egy működő mikrofon, akkor és úgy állunk színpadra, amikor mondják. A többi már a mi dolgunk.

2014. november 15., szombat

Dobpergés, dobpergés: Hivatalosan bejegyezték a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt!

Jó hír azoknak, akik nyomon követték a Holnemvolt Fesztivál alakulását és a Holnemvolt Klub rendezvényeit: 2014 szeptemberével a győri törvényszék hivatalosan is bejegyezte a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt!
Hosszú történet volt, de végül sikerült minden jogi hozzávalót összehozni; szorgosan és kitartóan töltögettünk ki papírokat, írtunk küldetést és tevékenységet, és soroltuk fel, miért is van Magyarországon szükség több mesemondó szervezetre. A szorgos munkát végül siker koronázta: Hivatalosan be vagyunk iktatva!

Hogy mi következik ez után?
Remélhetőleg újabb kalandok!

Rövid távon a következő terv az, hogy 2015 nyarára újabb mesemondó prgramokat szervezünk Budapesten (és talán vidéken is). Tervbe vannak véve műhelyek, melyeken mesemondást tanulhatnak az érdeklődők, és mesemondó alkalmak is, ahol majd különféle műfajokkal ismerkedhet meg a közönség. A Holnemvolt Klub tevékenységeiről itt olvashattok; hírekről a Holnemvolt Facebook oldalán tájékozódhattok naprakészen.
Hosszú távon tervezzük megrendezni a következő Holnemvolt Fesztivált. A harmadik fesztivál 2013-ban támogatás hiányában maradt el; most, hogy alapítvány vagyunk, már tudunk szervezett formában támogatásokra pályázni, hogy ismét hozhassunk nemzetközileg elismert mesemondó mestereket Magyarországra. Aki szeretne segíteni nekünk támogatással vagy ötletekkel, megtalál minket a Facebookon, az Alapítvány honlapjának Kapcsolat menüpontja alatt, vagy üzenhet nekem itt a blogon is.

Folytatódik a történet :)

2014. november 11., kedd

Kentucky Kitérő - Látogatóban Lincolnéknál

Ez történik, ha mesemondóval utazik az ember. A sofőr megpillant egy táblát, hogy "Abraham Lincoln gyermekkori otthona jobbra" és puff, már el is hagytuk az autópályát.

Ha már egyszer hat órát kocsikáztunk Á és Bé pontok között, úgy döntöttünk, a legendás elnök szülőháza pont jó lesz pihenőhelynek; ki tudja, mikor fogunk megint Nyugat-Kentuckyban járni. A kitérő út hosszasan kígyózott zöld dombok és farmok között, míg végül egy parkban kötöttünk ki; az idilli tájat néhány faház, egy csörgedező patak, egy információs központ, és egy bazinagy fehér márvány szentély tette teljessé. Kissé elérzékenyültem a rómaiak nevében.
Az persze hamar kiderült, hogy hiba csúszott a dologba: Amiről a helyiek a húszas években még buzgón állították, hogy Lincoln bácsi szülőotthona volt, valójában valaki más faházikója, úgyhogy a "szülőotthon" ma már a "szimbolikus faház" hangzatos címet viseli. Szerencsére azért egy kicsivel arrébb az út mentén megtalálható a "Lincoln gyermekkori otthona" emlékház és pár méterrel arrébb a "Lincoln Múzeum" is. Lincolnságból tehát nem volt hiány.


Az információs központban apró múzeumot rendeztek be, melyben egy Lincoln-korabeli szoba volt látható, rokkával, sütőtökkel, valamit a Lincoln-tölgy (a Rákóczi-fa amerikai megfelelője) keresztmetszete; hatalmas fa volt, az 1700-as évek végén sarjadt ki, és 1986-ban vágták ki végül. Ez speciel jobban lenyűgözött, mint az ajándékboltban kapható mókás cilinderek, vagy az ajtó mellett álló bronzszobor-együttes, mely a híres elnököt karon ülő kisbabaként ábrázolja.
A "szülőház" ma a márványtemplomon belül található; egy magányos parkőr álldogált mellette. A feliratokból megtudtuk, hogy a telepesek élete idilli volt, főleg, ha nem vitte el őket a feketehimlő; valamint láttunk egy fekete-fehér fotót is Roosevelt elnökről, aki méltóságteljesen caplatott felfelé a dombon a márványtemplom felavatására (ő még nem tudta hogy rossz faházat választottak). A domb lábánál egy karsztforrás bugyborékolt, melyből a felirat szerint kicsi Ábika első korty vizét itta pendelyes korában. Mi nem ittunk bele.
Nagyjából ennyiben ki is merült a Lincoln emlékpark; a múzeumba nem látogattunk el, mert még sötétedés előtt haza szerettünk volna érni. Majd legközelebb.

2014. november 10., hétfő

Kentucky Mesemondó Konferencia, Második Felvonás - Mindenkire sor kerül

A konferencia második (és egyben utolsó) napja oktató célú előadással kezdődött. Mivel három halláskárosult résztvevőnk is volt, a teljes konferencia és minden koncert jeltolmács kíséretében zajlott. A három hölgy felváltva tolmácsolt, és mindhárman zseniálisak voltak. Ketten a helyi csoportból kerültek ki, de a harmadikat jól ismertem: Libby Tipton osztálytársam volt a mesemondó szakon, a jelbeszéd az anyanyelve (ő hall egyedül az egész családjában), és nem mellesleg zseniális mesemondó, szóban is és jelben is. Libbyt nézni fordítás közben extra élvezet minden alkalommal. Ezúttal arról beszélt nekünk, mire kell figyelni, ha mesemondó rendezvényt szervez az ember, és jeltolmácsot hív (szorgosan jegyzeteltem). Arról is szó esett, hogyan kell viselkedni fellépőként, ha jeltolmács van melletted a színpadon, és hogyan segíthetünk nekik felkészülni a mesékre (a nap végére mindenki rászokott, hogy neveket és idegen szavakat automatikusan lebetűzzön mesélés közben). Nagyon hasznos előadás volt, amit Libby kedves és tanulságos anekdotákkal tűzdelt meg a saját életéből.
A délelőttöt műhelyek töltötték ki; négy közül lehetett választani, mindegyik két és fél órát vett igénybe. Részemről ahhoz a kis csoporthoz csatlakoztam, akik elhagyták a hotelt, és átkocsikáztak a közeli Nyugat-Kentucky Egyetem campusára, ahol a Kentucky Múzeum és annak híres néprajzi archívuma található. A műhelyünk az archívumról szólt, és egy nagyon kedves, halk szavú, csokornyakkendős bácsi vezette. Megtanultuk, hogyan kereshető az archívum online része, és átlapozhattunk egy rakat mappát is a gyűjteményből, amelyek témáit az archivista bácsi nagy lelkesedéssel taglalta nekünk. Volt benne minden: Népi játékok, orvosságok szemölcsre (a legtöbb varázslással), ugrókötél-rigmusok, hagyományos hamburger-receptek (zsír zsírral), hiedelmek, viccek, komikus szerelmes népdalok, temetőházak, csipke, fafaragás, foltvarrás, és természetesen népmesék is. Utóbbi külön érdekes volt, mert a mese amit példaként elolvastunk teljesen véletlenül egy középkori legenda Kentucky változata volt (felismertem, mert az eredeti verzió benne foglaltatik az új könyvemben). A mappák közötti turkálás és az előadás végeztével (azt is megtudtuk, mi mindenre használják az archívumot emberek, többek között Hollywoodi filmekhez dialektus-kutatásra) átmentünk a múzeum kiállításába. Először egy időszakos kiállítást jártunk végig, ami helyi kézzel faragott hintaszékekből állt, majd átvonultunk a foltvarrás-kiállításba (ami nagyon nagyon szép volt), majd röptében megtekintettünk a "híres emberek tárgyai" kiállítást, melyben olyan dolgokat láthattunk, mint Dainel Boone nyerge, Abraham Lincoln levelei, és Neil DeGrasse Tyson első távcsöve. Az egész múzeum nagyon érdekes és szórakoztató volt; észre sem vettük, hogy elrepült az idő. Hazaindulás előtt még megnéztük a campusra szállított 19. század eleji faházat, amiben rettenetesen hideg volt, ellenben 1820-as tárgyak másolataival volt berendezve, hogy mindent meg lehessen fogdosni.
Egy kiadós ebéd után visszatértünk a hotelbe, épp időben a délutáni koncertre. Ezúttal minden nevet a kalapokból húztak, és teljesen véletlenül két vak mesemondó került egymás után a színpadra két nagyon jó sztorival. Miután kipihentük az ebédet és hallottunk pár jó mesét, elkezdődtek a délutáni előadások.
Szolidaritásból (és kíváncsiságból) Kevin előadására ültem be; valamit jól csinál a srác, mert majdnem mindenki ugyanígy döntött, tömve volt a terem. Kevin arról beszélt, hogyan lehet játékokkal mesemondást gyakorolni, és mivel ő személy szerint egy megállíthatatlan energiabomba, végig is játszottuk az egész workshopot. Néhány játék hasznosabb volt, mint mások, de mindenki remekül érezte magát.
A délután utolsó körében végül az én workshopomra is sor került. Én arról tartottam előadást, miért fontos, hogy a mesemondók odafigyeljenek a popkultúrára is; ha nem tudjuk, éppen miért lelkesedik a közönségünk, kevesebb esélyünk van rá, hogy eltaláljuk azokat a meséket, amikért igazán rajongani fognak. Beszélgettünk róla milyen filmek, sorozatok és játékok voltak népszerűek az idén, és mit tanulhatunk belőlük mint mesemondók. Sok idősebb mesemondónak nagyon új volt a téma, de lelkesen fogadták, és alaposan elgondolkodtak rajta; a workshop végére sok jó új ötlet is született. Az én tantermemben is csinos létszám gyűlt össze (huszon-valahányan voltak), és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam.
Az utolsó kör után már csak az esti koncert volt hátra. Megint színre lépett Judy Sima és Pam Holcomb; kettejük között pedig egy sor kalapból húzott mesemondó is, akik mind a legjobb formájukat hozták. Kiemelkedett közülük Octavia Sexton, aki ízig-vérig tickster, és nagyon jópofa, lendületes, gátlástalan nőszemély, aki zseniálisan mesél Appalache-i népmeséket. Kétszer került színpadra a hétvégén, és mindkét alkalommal szénné röhögtem magam. Felkerült a nagy kedvenceim listájára.

2014. november 9., vasárnap

Kentucky Mesemondó Konferencia, Első Felvonás - Vissza a hegyekbe

Nem is gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni a domborzat amíg olyan államba nem költözem, ahol nincsen.

Péntek reggel keltünk útra, Kevin Cordi barátom meg én, mindketten meghívott előadók a Kentucky Mesemondó Konferencián, amit idén vicces módon Bowling Green-ben tartottak (ééértem: az Ohio állam-beli Bowling Green-ből utaztam a Kentucky állam-beli Bowling Green-be, mert Amerikában több a település mint a fantázia). Az út nagyjából hét óra hosszú, és ott kezdett gyanússá válni, amikor a GPS közölte, hogy már csak 90 mérföld van hátra, fél óra múlva a célnál leszünk. Mivel Kevin kocsija nem DeLorean, ezen a ponton arra is rájöttünk, hogy Nyugat-Kentuckyban egy órával korábban van, mint Kelet-Kentuckyban, ne kérdezze meg senki, hogy milyen felindulásból. A jó hír az, hogy a durva forgalmi dugók ellenére az egy óra csúszás megmentett minket, és épp időben érkeztünk az esti koncertre.

Az esti koncert itteni hagyományok szerint bő három órát vett igénybe (fél nyolctól fél tizenegyig), és változatos programot vonultatott fel. Két meghívott mesemondó foglalta keretbe - jó barátném Judy Sima, aki a nagymamája történetét mesélte ez az Amerikába való bevándorlásról, és Pam Holcomb, akit most hallottam először, de azonnal a szívembe lopta magát az ízes Kentucky akcentussal (érdeklődőknek: ugyanabból a megyéből jött ahol a Justified játszódik) és a jópofoa meséivel, amik között volt személyes sztori is és Rémusz bácsi is (akiről egyébként paradox módon ideát egy diákom sem hallott még). A két fellépő között félúton volt egy gyerekelőadás a helyi mesemondó verseny győzteseitől; egy tíz év körüli fiú-lány tandem duó adott elő egy sztorit, és sok gyakorlott mesemondó elbújhatott volna mögöttük. Nem csak magabiztosak voltak a színpadon, de látványosan élvezték is, amit csináltak.
A koncert fennmaradó idejét random mesemondás töltötte ki. Három kalap volt a színpad szélén: Egy a kezdőknek, egy a haladóknak, és egy a profiknak, hogy mindenkinek legyen esélye mesélni. Fejenként tíz perc járt mindenkinek, akinek a nevét kihúzták, és a jószerencse kegyelméből remek műsort produkáltunk. A kedvenc sztorim egy helyi bácsitól volt, aki arról mesélt, hogyan uszítottak az öccsével véletlenül egy mérgeskígyót egy éppen folyóban keresztelő baptista közösségre. Vinnyogtunk a röhögéstől.
Az est utolsó egy órája story slam-mel telt. Téma nem volt, csak egy öt perces idő limit, és tizenketten kerültük sorra, köztük ezúttal jómagam is. Iván, a diófa történetét meséltem el, és nagy sikert arattam vele; a pontozás szerint negyedik helyen végeztem, az első két díjat verssel vitték el. Mire kitántorogtunk a teremből, a belső órám szerint már éjfélre járt az idő (a mesemondók hosszasan búcsúzkodnak, főleg, amikor egyben üdvözölnek is). Beájultam az ágyba.

Előzetes a holnapi felvonásról: A szombati nap is fényes siker volt, és megint csak félholtan értünk haza. Itt most éjfél van, a fejemben hajnali egy. Szunya.