2014. október 6., hétfő

Magyarok, Toledo, népmesék

Úgy alakult, hogy (technikai okokból megkésve egy cseppet), most hétvégén a Tócsa innenső oldalán is megünnepeltük a Magyar Népmese Napját. Hivatalosan, meg minden. A toledói magyar közösség (nem, nem az a Toledo, a másik), akik az augusztusi Birmingham (nem, nem az a Birmingham, a másik) magyar fesztivált is szervezik, a szokásos havi magyar ebédet az alkalomhoz illően mesemondással kötötte össze. Ez utóbbi voltam én.
A toledói magyar közösség székhelye egy tágas, régi téglaépület, amit kívülről magyar motívumokkal festett ablaktáblák, valamint a Parlament és a Szent Korona freskói ékesítenek. Az ajtón belépve barátságos légkör fogadott. A teremben karácsonyfaégő-füzérek fénye alatt hosszú asztaloknál ült huszon-néhány ember, és a frissen elkészült magyaros ebédet fogyasztotta jó étvággyal: Rakott krumpli, uborkasaláta, zöldbab, csokoládés fánk. Az asztalok körül élénk beszélgetés folyt, és az agyamban azonnal beállt a rövidzárlat, mert egyszerre hallottam magyar és angol szót. Miközben én is megebédeltem, oda-vissza kapcsolgattam a két nyelv között, és lassacskán megismerkedtem a közösség első, második, harmadik és negyedik generációs tagjaival, valamint néhány tiszteletbeli magyarral is. Egy doboz régi fénykép és újságkivágás állt az egyik asztalon; a klub tagjaival bevándorlásról, kivándorlásról, történelemről beszélgettünk. Az ebéd végeztével kaptam egy nagyon helyre is mikroportot a derekamra, és már kezdődhetett is a mesélés.
Nagyjából fél órám volt a prezentációra; ebéd közben megkérdeztem az asztaltársaimat, ki mire lenne kíváncsi, és azt javasolták, meséljek valami félelmeteset a közelgő Halloween alkalmából. Angolul meséltem, mert az volt az anyanyelvileg vegyes csoport közös nevezője. A szokásos rövid bevezetés után - Bús királyfi, meg a magyar nyelvű "Egyszer volt, hol nem volt" hosszú verziója, ami mindenkit megnevettetett - a Szépen szóló pelikánmadár meséjét mondtam el, a hangulatnak megfelelő hátborzongató verzióban. A csapat egyetlen kiskorú tagja, egy hat-nyolc év körüli kisfiú, feszült figyelemmel hallgatott az első sorban, de a közönség többi része is jórészt lélegzet-visszafojtva ült, és néha csendesen szörnyülködött vagy helyeselt a mese megfelelő részeinél. Szeretem ezt a mesét, és jól is sikerült. Mire végeztem, már csak egy rövidebb történetre jutotta az időből; szintén az ebéd közbeni beszélgetés hatására népmese helyett egy családi történettel zártam, ami az ötvenhatos forradalomról szól. Sokan az itteni magyar közösségben ötvenhatos kivándorlók, és a családi történetet nagy szeretettel és rajongással fogadták. Rövid, de hatásos műsor volt, úgy éreztem, sikerült a legjobb formámban bemutatkozni egy nagyon hálás, barátságos, nyitott közönségnek.
A mesék után vagy fél órát maradtam kérdésekre válaszolni, és még az ajtó felé menet is többször megálltam kisebb-nagyobb beszélgetésekre, sztorikra. A könyvemből mindkét példány elkelt, ami nálam volt, és a házigazdák még egy tombolát is tartottak, amiből fellépti díjat kaptam. Ennél kellemesebben nem is tölthettem volna el egy vasárnapi ebédet, és vidám délutánt, és a 2014-es Népmese Napját.