2014. július 27., vasárnap

És még mindig tart - Amerikai Mesemondó Konferencia, Negyedik Felvonás

Tragikus hamarsággal érkezett el a konferencia utolsó teljes napja. Bátran mondhatom, hogy kihasználtuk minden cseppjét.
Bőséges reggeli után, amit Kevin haverral költöttem el könyvkiadási titkokról beszélgetve, Liz Weir workshopjára ültem be. Liz Észak-Írországból ruccant át ide, hogy a béketeremtő mesemondás elméletéről és gyakorlatáról okítson ki minket. Főleg a gyakorlatról, mivel sokéves tapasztalat áll mögötte a saját háza tájáról, ugye. Liz energikus, gyakorlatias hölgy, aki remek, pörgős előadást tartott, és nem szorítkozott csak vallások között párbeszédet indító történetekre; mesélt sok más közösségi projectről is, melyeken keresztül kultúrák, generációk, és különböző hátrányos helyzetű csoportok találkoztak egymással. Az alapgondolat közismert volt, ám nem árt kihangsúlyozni: Sokkal nehezebb utálni valakit, ha ismered a történetét.
Az ebédszünetet a belvárosban való bóklászással töltöttük, majd még épp időben értünk vissza a délutáni műhelyekre. Azt hiszem, a hétvége folyamán talán ezek voltak a kedvenceim. Először Rivka Willick tartott előadást arról, hogyan lehet a képregények történetmondói és vizuális stílusát átültetni a mesemondásba. Ennek örömére egy halom képregénnyel érkezett, amik között szabadon böngészhettünk, míg mindenki talált magának egy szimpatikusat, és el is olvasta. Ezek után ki kellett választanunk egy szereplőt, és címszüveget írni neki, olyasmit, ami jól hangzana mondjuk egy vásári kikiáltó szájából, és bevonzaná a közönséget az előadásra. Ez már önmagában jó móka volt, és remek szlogenek születtek. Ezek után azzal játszadoztunk, hogyan lehet minél ütősebb képeket életre hívni a közönségünk lelki szemei előtt. A műhely vége élénk eszmecserébe torkollt arról, ki milyen képregényeket olvas; mivel nagyjából hárman voltunk a teremben, aki olvas bármilyet, ám a többiek nagyon fellelkesedtek, végül hosszas listákat írtunk nekik arról, mivel kezdjék a felfedezést. Közben megismerkedtem Calebbel, aki spanyol-angol kétnyelvű mesemondó, és kisebb magán-workshopot rögtönöztünk arról, ki milyen könyveket olvas spanyolul.
A délutáni második műhelyt Priscilla Howe barátném (és társam a Fulbrightban) tartotta arról, hogyan kell hosszú (értsd: egy óránál hosszabb) történeteket mesélni. Priscilla évek óta szervez fesztiválokat, melyeken csak ilyen hosszú történetek szereplenek, amikben nem csak egy előadás, hanem később egy workshop erejéig is elmélyühetnek a hallgatók. Megtudtunk sok hasznos dolgot arról, hogyan szervez és reklámoz az ember egy ilyen rendezvényt, és hogyan készül fel az igazán hosszú történetek elmondására. Mivel nekem személy szerint az egyik nagy szerelmem az eposzmesélés, csüngtem minden szaván. Olyannyira, hogy a vacsoaszünetet is együtt töltöttük Priscilla szobájában, hármasban Beth Hornerrel, és tovább rágódtunk kedvenc hosszú meséinkről, melyek közül többet szőlőzés közben elő is adtunk egymásnak Shakespeare Összes Rövidítve stílusban.
Vacsora után a mesemondó világ Oscar-gálája következett: Az Oracle Award díjátadó. Mindannyian a hotel nagytermében gyűltünk össze, megéljeneztük a díjazottakat (akik mind a mesemondó közösségért végzett munkásságukért, és a mesemondást népszerűsítő művészetükért lettek kitüntetve), és áhitattal hallgattuk a mesemondókhoz méltó köszönő beszédeket. A ceremónia zárásaként körbeálltunk, és eléneketük a hagyományos mesemondó himnuszt, mely nem csak a mesék varázsáról szól, de megemlékezik az előttünk járó nagy mesemondókról is, mint például Brother Blue, és így (sajnos) évről évre hosszabb egy kicsit.
A ceremónia végeztével váratlan dolog történt. A hangtechnikus visszakapcsolta a lágy jazzes háttérzenét, hogy ne csendben (mesemondók csendben, hehe) vonuljunk ki a teremből; rendezett kivonulás helyett azonban minden mesemondó elhajította táskáját-kabátját, és rázni kezdett a zenére. Spontán buli vette kezdetét, melynek során együtt ropta a mesemondás összes legendás alakja az újoncokkal; összekapaszkodtak az írek, indiánok, japánok, magyarok, britek, és amerikaiak; a hangtechnikus engedelmesen felcsavarta a zenét, és jó fél órát roptuk a terem körül, kacagva és bolondozva. És mindenki totálisan, menthetetlenül józan volt.

Természetesen az esti fringe koncert ma sem maradt el. A választásom Noa Baum műsorára esett, akit már régóta szerettem volna hallani, mert sokat beszélgettem vele, és nagyon szeretem őt. A műsora Jeruzsálemben töltött gyerekkoráról szólt, és ennek megfelelően jelen helyzetben aktuálpolitikai megjegyzéssel indult: Noa őszintén és brutális egyszerűséggel azt mondta, hogy megszakad a szíve, és ő most a konfliktus jelene helyett arra a helyre szeretne elvinni minket, amit ő ismer és szeret. Vele mentünk.
(Noa egyébként évek óta dolgozik egy izraeli-palesztin béketeremtő mesemondó programban)
Az előadás, azok véleménye szerint, akik már sokat hallották Noát mesélni, élete egyik legjobbja volt. Ezzel nem tudok vitába szállni; még mindig libabőrüs vagyok az élménytől. Könnyesre nevettük magunkat, elérzékenyedve sóhajtoztunk, elandalodva hallgattuk a héber dalokat, és megállapítottuk, hogy mindenkinek a családja őrült egy kicsit. Az egész előadás személyes sztorikból állt, és mégis több volt, mint valakinek a magánélete. Az egyik legjobb fringe, amit valaha hallottam.

Holnap reggel pakolás, búcsúzkodás, és repülés vissza Északra. Nem mintha a mesemondóknak szokása lenne búcsúzkodni. Csak szeretjük begyűjteni az extra öleléseket.
Találkozunk az úton!

2014. július 26., szombat

Tündérmesék mértéktelenül - Amerikai Mesemondó Konferencia, Harmadik Felvonás

A pénteki nappal megkezdődött a valódi konferencia; ahogyan azt az előző bejegyzés végén említette, a zsúfolt programra való tekintettel a "Következő Generáció" mesemondóinak találkozóját hajnali hétre időzítették. Ehhez persze nem kevés akarető és koffein szükségeltetett; cserébe viszont rá kellett döbbennünk, hogy rekord mennyiségű (értsd: tizenegy) fiatal (értsd: harminc alatti) mesemondó jött el idén a konferenciára. Juhé!
Héttől kilencig reggeliztünk és ismerkedtünk, majd elindultunk a reggeli előadásra. A nap szokás szerint kerekasztallal indult, amit Dovie vezényletével négy indián mesemondó tartott a helyi törzsekből (a lakota/kájova apacs mellett egy hopi, egy navahó, és egy pima, utóbbiról megtudtuk, hogy ez a törzs spanyol neve, az ő nyelvükön annyit tesz: "mit mondtál?..."). A vízről és a víz szentségéről beszéltek, ami itt kinn a sivatag közepén nagyon aktuális és égető kérdéskör; innen jutottunk el a környezettudatosság fontosságáig, és végül hosszas beszélgetésbe torkolltunk a hagyományos történetek, mítoszok, és a tudomány együttműködésének lényegéről. A négy mesemondó előre szólt, hogy nyáron tilos mesélniük; cserébe viszont hosszasan elfilozofáltak mindenféle mesés-mitikus lényekről, és a helyi ásatásokon talált dinoszaurusz-csontok és az indián szörnymítoszok kapcsolatáról. Nagyon tartalmas, kellemes hangulatú előadás volt.
A délelőtti műhelyeket ezúttal kihagytam; helyette beültem az egyik kedvenc éves programomra, a Fairy Tale Lobby mesemondó kör találkozójára. A Fairy Tale Lobby egy félhivatalos csoport a Mesemondó Szövetségen belül, és olyan emberekből áll, akiket kifejezetten a tündérmesék és az azokról való végtelen és elmélyült beszélgetés érdekel. A blogjukon minden hónap elején feltesznek egy kérdést, amit a kommentekben lehet megvitatni. A délelőtti találkán mindenki bedobta a nevét a kalapba, és hét mesemondót sorsoltak ki, akik előrukkolhattak a tündérmeséikkel. Bár a sorrend teljesen véletlenszerű volt, csodás kis műsor jött belőle össze, és a gyakori tapasztalattal ellentétben minden egyes mese élvezetes, profi előadás volt. A kedvencem Cathryn Fairlee kínai meséje volt, egy egészen komplex, hátborzongatóan misztikus szerelmes kísértettörténet, ami után sokáig nem kaptunk rendesen levegőt. Saját részemről (mert engem is kihúztak) egy Pályuk Anna mesét mondtam el, ami meglepően nagy sikert aratott, és én is nagyon jól éreztem magam a mesében. Új volt, de mindenképpen megtartom.
Ebéd után Pam Faro műhelyére ültem be, ami a vallásokon átívelő mesemondásról és a spirituális történetekről szólt. Bár Pam blogját már régóta követem, élőben most találkoztunk először; mosolygós, bájos hölgy, végzettségére nézve evangélikus teológus (helló Petra), és szíve csücske an andalúz történelem. A műhelyen arról beszélgettünk, mi a különbség a szent, a spirituális és a vallásos történetek között, ki melyik hagyományokból mesél és miért, és hogyan lehet párbeszédet kezdeményezni kultúrák között a békés együttélés érdekében. Szóba került az is, hogy ha valaki meggyőződéses ateista, attól még nem hagyhatja figyelmen kívül a történelmet és az általános műveltséget. Ámen.
Az esti műhelyt egy forgószél lendületű helyi újságíró csaj tartotta, aki három éve szerez profi módon arizónai mesemondó rendezvényeket, és nem híve a mellébeszélésnek. Elegáns fekete kiskosztümben és tűsarkúban levezette nekünk másfél óra alatt, hogyan lehet színvonalas mesemondó rendezvényt összerittyenteni kevés pénzből, nagy közönséggel, úgy, hogy a rendezőkre se hozzon szégyent. Minden szavát ittam.
A vacsorát kellemes társalgás és dühöngő homokvihar keretei között a szomszédos étteremben vészeltük át a Fairy Tale Lobby tagjaival, és épp időben értünk vissza az esti slam kezdetére. A szokásos éves Grand Slam most is régiók szerinti leosztásban zajlott (minden körzetből egy versenyző); a Nemzetközi Tagság kalapjába ennek megfelelően egyedül az én nevem került. Meglepő módon ki is húztak belőle, és ennek köszönhetően kétszáz fős közönség előtt mesélhettem el öt percben a Győrújbaráti Pucér Biciklista történetét. Bár a végén az első háromba nem kerültem be (itt az élő legendákkal játszik az ember egy ligában), végtelenül jól éreztem magam a színpadon, a közönség visítva nevetett, és utána nagyon sokan gratuláltak az előadáshoz. Már ezért megérte.
Odakinn még mindig negyvenöt fok van, szárazvillámokkal és kósza homokviharokkal. A helyiek síszemüveget öltöttek.

2014. július 25., péntek

Gyümölcsöt a szomszéd fájáról - Országos Mesemondó Konferencia, Második Felvonás

A tegnapi nap délelőttje heveny jetlag kórsággal, délutánja pedig öt óra hosszú intenzív mesterkurzussal telt. A mesterkurzus még mindig az előkonferencia hatáskörébe tartozott, ám erre már futotta az ösztöndíjból. Hosszas töprengés után az ötfogásos menüből Joe H. műhelyét választottam, főleg a cím alapján: "Gyümölcsöt szedni a szomszéd fájáról: Hogyan meséljünk történeteket a sajátunkon kívüli kultúrákból." Mivel ez olyasmi, amit már régóta művelek, és amibe nagyon sokszor botlik bele az ember nemzetközi mesemondó körökben, nagy érdeklődéssel vártam, milyen bölcsességet ont majd ránk a mester.
Hát, nem mondom, hogy nem tanultunk az előadásból.
Eleve furcsa dolog kisebbségi kultúrák meséiről hallgatni előadást egy anglo-amerikai fehér pasitól (még akkor is, ha a Délnyugaton nőtt fel). Bár Joe összességében véve egy kenyérre kenhetően kedves, birkatürelmű, intelligens, végtelenül szeretni való fickó, az elég hamar kiderült, hogy a mesemondás kulturális politikájában nagyrészt járatlan. Ez főleg abból látszott, hogy a közönségben tartózkodó nem anglo-amerikai fehér mesemondókat az első fél óra után kezdte látványosan kerülgetni a guta, főleg az alábbi és hozzájuk hasonló mondatok hallatán: "Emberektől gyűjteni túl sok munka és nyűg, én könyvből jobban szeretek." "Én úgy érzem, hogy az én verzióm erre a mesére kulturálisan autentikus." "Ó, én személyesen sosem kérdeztem meg az indiánokat, de szerintem nem lenne gondjuk azzal, hogy mesélem a történeteiket." Valamint az örök klasszikus: "A föld [mese] azé, aki megműveli." (Ezen a ponton mind csendben hálát adtunk az égnek, hogy nincs indián mesemondó a teremben, mert lepetézett volna). A műhely nagy része kétféle elfoglaltsággal telt: Egyrészt megpróbáltuk a csoportos beszélgetés során udvarias módon kiköszörülni a csorbákat és hosszabban megvitatni a minket érintő/érdeklő pontokat, másrészt pedig megvitattunk néhány konkrét történetet, melyeket Joe elmesélt nekünk, majd megmutatta az eredeti (érts: néprajzi gyűjtés) verziókat, amikből dolgozott. Bár a gyakorlat lényege az lett volna, hogy megvitassuk, mi a mesék változatlan "esszenciája," és mi a változtatható sallang, a foglalkozás leginkább olyan dolgokra világított rá, amikkel nem mindenki értett egyet. Ilyen volt például az a nagyon kedves mese, melyben Béka és Sáska esődalt énekelnek szárazság idején, de külön-külön nem boldogulnak; csak amikor összeadják a két éneket, akkor ered el az eső. Joe mesélt verziójában (a "közönség kedvéért," magyarázta) általános eső helyett egy hegyen lakó Esőisten szerepelt, aki meghallgatta az állatok imáját. Amikor azonban rákérdeztünk, hogy van-e Esőisten az eredeti mesében, vagy a hopi kultúrában egyáltalán, határozott nem volt a válasz. "Csak jobban hangzik így." Lehetett hallani, hogy felszisszent az egész osztály. Hasonló módon a szintén végtelenül bájos Kojoti és a Pillangók című történet végére egyszercsak került egy eredetmagyarázó utógondolat, azt állítván, hogy az indiánok szerint ezért repülnek a pillangók összevissza és nem egyenes vonalban; sajnos azonban az indiánok nem csak hogy sohasem mondtak ilyesmit, de ráadásul Joe publikált verziója sok, egyébként autentikus indián történetként kiadott könyv alapja is lett.
Egy szó mint száz: Bár hallottunk sok ténylegesen hasznos és bölcs gondolatot is, azt hiszem, újabb mérföldkövet tudhatok a hátam mögött: Megvolt életem első "ciki" kategóriás NSN workshopja.

Az est hátralévő része ünnepélyes megnyitóval telt, melynek során három előadást hallottunk a mesemondás közösségépítő szerepéről; az egyik előadó Kiran volt, a Mesemondó Központ új igazgatója, aki nem csak remek (és nagyon szókimondó) slam költő, hanem ráadásul skót szoknyában ficegett fel a színpadra, amivel azonnal a közönség szívébe lopta magát (a srác egyébként egy afrikai-indiai-szikh-skót családból származik, szóval önmagában multikulti jelenség). A megnyitó után következtek a késő esti koncertek. Én a két szobatársam előadására csöppentem be; Cassie a nyugati partról érkezett, és éppen egy mesemondó kávézó megnyitásán fáradozik, Ann pedig Colorádóból repült át ide a szomszédba. Ketten együtt a nagy hőségre való tekintettel egy csomor téli mesét hoztak: A Tizenkét Hónap, Hófehér és Rózsapiros, valamint a Hóleány meséit. Mindhármat ismertem már régóta, és mindháromnak ez volt a legszebb verziója, amit valaha hallottam. Büszke vagyok a szobatársaimra, és arra is, hogy velük együtt képviselhetem a Következő Generációt, akikkel öt perc múlva fogunk reggelire találkozni, hajnali hétkor, frissen, üdén és fiatalosan.

2014. július 24., csütörtök

Mesemondás és kánikula - Országos Mesemondó Konferencia Arizónában, Első Felvonás

Már megint jól elgyüttem a háztól.

Kilenc óra időeltolódással és turbulenciától szétrázott ízületekkel érkeztem meg szerda reggel Phoenix repterére, hogy megkezdjem első kalandom az amerikai Délnyugat vadregényes tájain. A kedves navahó bácsi, aki a Gyalogkakukk reptéri taxit vezette, sajnálkozva mondta, hogy negyvenöt fok lesz napközben, de ne aggódjak, napnyugta után lemegy majd kellemes hűvös harminchatra. Nem viccelt: A kocsiból kilépve olyan száraz forróság csapott meg, ami nem hagyott kétséget róla, hogy a nagy büdös sivatag kellős közepén vagyunk. A városban minden rózsaszín, piros és halványzöld; az árnyalatokat főleg az építkezéshez használt kövek, a mindent belepő finom por színe, valamint a kaktuszok, pálmák, és az utakat szegélyező, számomra ismeretlen halványzöld törzsű díszfák adják ki.
Mivel nem iratkoztam fel a szerdai előkonferenciára, és fél tízre már a hotelben voltam, úgy döntöttem, felfedező útra indulok. A hotel ingyenes sofőrszolgálata készségesen, bár kissé álmélkodva furikázott be az öt percre lévő belvárosba, ahol alacsony, helyi színezetű történelmi épületek pörkölődtek a napon békés beletörődéssel. A sofőr a város egyik fő látványosságánál, a helyi Természettudományi Múzeumnál tett ki. Ötéves, dinoszaurusz-rajongó énem ugrált a lelkesedéstől.
A múzeum, amellett, hogy volt benne légkondi, egyéb élményeket is tartogatott. Bár azt sohasem fogom megérteni, miért teszik az indiánokat mindig a mammutok mellé a természettudományi múzeumokba, örültem, hogy megismerkedhettem a helyi kultúrák régészeti anyagával. Külön vicces volt, hogy közben három kis navahó rohangált körülöttem a kiállításban, és a saját nyelvükön neveztek meg mindent, amit a tárolókban láttak. Fura lehet a saját kultúrádat a múzeumban látni az ősember és a Tyrannosaurus Rex között...
A múzeum egyébként jópofa volt, volt egy csomó dinoszaurusz-csontváz, csillogó ásvány, meg tapizható meteorit, sőt, a múzeumkertben még aranyat mosni is lehetett, gondolom azért, hogy a napon szaladgáló csemetéket pancsolásra ösztönözzék. Egy órát ellődörögtem benne, majd a főutca felé vettem az irányt, árnyéktól árnyékig szaladva. Szerencsére csak ötven métert kellett gyalogolnom, mielőtt belefutottam a helyi antikváriumba, ami csodás felfedezésnek bizonyult.
Az antikvárium nem csak három emeletet és plafonig érő polcokat foglalt magába, hanem egy nagyon kedves tulajt is, aki, miután az éhség kikergetett a polcok közül, készségesen megmutatta, hol van az utcában a legjobb thai kajálda. Természetesen nem távoztam üres kézzel: Két órás turkálással sikerült kifognom egy gyönyörűen illusztrált Arab Mesék és Mítoszok kötetet, valamint egy káprázatos miniatúrákkal ékesített album méretű kiadást kedvenc középkori perzsa íróm, Nizami műveiből (ő írta a Hétszínű Hercegnőket, ami fenn van mindenkori kedvenc meséim toplistáján). A thai kajálda után megtaláltam a helyi képregényboltot (és kávézót) is, ahol a két tulaj egymáson átesve halmozta elém a legújabb olvasnivalókat (és a Batman születésnapjára kiadott ingyen képregényt). A múzeum, a könyvesbolt, a thai étterem és a képregények között el is telt a sofőrnek kiadott négy óra, és visszatértem a hotelbe egy kényelmes délutáni (avagy számomra másnap hajnali) szunyókálásra.

Bár a szerdai előkonferencián nem vettem részt, az esti "Gyógyító Történetek" koncertre azért szereztem egy jegyet magamnak. Kár lett volna kihagyni (még akkor is, ha ipari mennyiségű kávé tartotta bennem a lelket). A koncert témája "Tűz a hegytetőn" volt, és minden mesének sikerült is elegánsan ehhez a képhez igazodnia. Elhangzott két joruba mítosz, sok énekléssel és tánccal (anya és lánya mindketten az egész testükkel-lelkükkel meséltek); egy navahó legenda óriásokról és istenekről; egy történet Írország szent hegyéről és a mesemondó vele kapcsolatos személyes kalandjairól; és a végén meghallgattuk a Békahercegnő orosz meséjét is, amit a mesemondónak csodás módon sikerült összefűznie a Békakirályfi történetével. Nagyon színvonalas, sokszínű koncert volt.

Most pedig itt ülök hajnali ötkor teljesen éberen, és blogolok. Meg fogom én ezt még bánni a délutáni workshopon...

2014. július 5., szombat

Aisha, a Démonvadász - Mesés premier Budapesten


Az idei Múzeumok Éjszakája ismét mesés keretek között zajlott. Ezúttal a MagNet közösségi ház belső udvara volt a helyszín, és több szempontból is rendbontó, kísérleti új műsor született az alkalomra.

Körmendy Petra Kai (bűntársam a Holnemvolt Fesztivál születésében) hívott meg, hogy meséljünk együtt. Ritka lehetőség, amikor a mesemondónak egy egész órás felnőtt műsor lehetősége pottyan az ölébe, várhatóan nagy közönséggel: az ilyesmit nagyon meg kell becsülni.
Rögtön gondolkodni kezdtem, hogy mit lehetne előteremteni egy ilyen jutalomjátékra. Az ötlet végül meglehetősen egyszerűen adta magát: Kai, aki Algériában született, nagyon vonzódik az algériai mesékhez, zenéhez, és kultúrához, és úgy esett, hogy van a tarsolyomban egy történet, amit már nagyon régóta szerettem volna teljes hosszában előadni.
Az Algériában nagyon jól ismert, berber eredetű történetnek az Aisha, a Démonvadász címet adtuk (mivel a népmeséknek nincs címe, és jobban hangzott, mint a néprajzi gyűjtésben szereplő "Aisha, a kereskedő lánya"). Egy különleges lányról szól, aki nem csak bátor, de okos is; visszautasít egy gyáva királyfit, legyőz egy ghúlt (emberevő démont), ám a ghúl a halála előtt megátkozza: Aisha sehol sem lelhet nyugalmat, örökké utaznia kell, és szörnyekkel harcolnia lépten-nyomon. A történet hosszú, és sok kisebb epizódból áll, melyekben Aisha vérfarkasokat, tengeri kígyókat, és egyéb rémeket győz le. Nagyon szeretem mesélni; a mesemondó szakon töltött tanulmányaim alatt fél évig kutattam a mese eredetét és variációit, és lenyűgöző történet bontakozott ki a részletekből. Kai is ismerte a mesét, és érdekes módon az ő változata kicsit más volt, mint az enyém, így az is hozzáadódott a mese végső formájához. Már maga a felkészülés is kalandos, izgalmas kreatív vállalkozás volt.
A mesemondáshoz csatlakozott még Porkoláb Imre dobon, és Kárpáti Orsi fuvolán. A végső felállás az lett, hogy én meséltem, a történet epizódjai között pedig átvezetőként algériai dalok hangzottak el Kai előadásában, zenés kísérettel.
A Múzeumok Éjszakáján remek volt a hangulat; hatalmas tömeg hullámzott ki-be a közösségi házba, az ajtó előtt kirakodóvásár volt (külön steampunk asztallal!), a belső udvar pedig világos volt és teli emberekkel. Maga az előadás is nagyon jól sikerült; a dalok tökéletesen beleillettek a történetbe (úgy válogattuk őket), a közönség csillogó szemekkel figyelt, és nekem is sikerült kényelmes tempóban, minden klassz részlettel együtt végighaladni a történeten. Eddig Aishát mindig valamiféle rövidített változatban meséltem csak; hol az elejét, hol a közepét, hol csak egy random epizódot. Egyben elmondani az egészet, vágás és sietség nélkül, már önmagában megért mindent. Azt kell mondanom, hogy színvonalas, száunkra is  élvezetes mesemondó előadást sikerült összehoznunk. Olyat, amilyet Aisha megérdemelt.

Remélem, még sok ilyen mesemondásra lesz alkalom.