2014. december 26., péntek

2014 - Az év olvasmányai

Megint itt az év vége, megint ideje összesíteni, miket olvastam az idén, és mit volt érdemes. A Goodreads (a moly.hu angol változata) minden januárban megadja a lehetőséget a felhasználóknak, hogy célt tűzzenek ki maguk elé: Te mennyi könyvet akarsz elolvasni egy év alatt? Én 52-t tűztem ki célul (hetente egy), és sikerült is áthasalni a célvonalon így az év utolsó hetében (éljen a karácsonyi szünet!). Az alábbiakban egy válogatás következik az év kiemelkedő olvasmányélményeiből, a teljesség igénye nélkül. A lista (és az 52-es szám) nem tartalmazza az iskolai órákhoz olvasott kötelezőket, valamint azt az irdatlan mennyiségű képregényt sem, amit egy év alatt elfogyasztottam.

Újdonságok és régi kedvencek
Idén tavasszal jelent meg a Lunar Chronicles (magyarul Holdbéli krónikák) harmadik kötete, Cress címmel - egyik legkedvesebb írónőm a sorozat következő kötetében Rapunzel történetét ültette át sci-fibe, a tőle megszokott eleganciával és zsenialitással, és sok szerethető karakterrel. Néhány héten belül jön ki az újabb kötet (Fairest), már alig várom. Addig is ajánlom mindenkinek a Kis Hableány sci-fi verzióját, a Kis Androidot, amit az írónő ingyen elérhetővé tett (itt angolul).
Az év egyik nagy felfedezése számomra Bernard Cornwell Saxon Stories (Angolszász históriák) sorozata volt. Most fejeztem be a hatodik kötetet, miközben épp megjelent a nyolcadik; Cornwell termékeny író, ha jól sejtem még eltart a sztori egy darabig. Eközben a BBC America tévésorozatot is készít belőle (reméljük, megveri a Vikingeket). A sorozat nagyon olvasmányos; amellett, hogy figyel a történelemhűségre és minden apró részletre, a 9. század véres csatái közepette is felvonultat egy sor nagyon szerethető, árnyalt karaktert, és egy szőkeségében és dagadó izmaiban is esendő, nagyszájú és leleményes főhőst. Leegyszerűsített morális tanulságoktól mentes, nagy mennyiségben falható sorozat, rettentően jól megírt csatajelenetekkel. Még arra is figyelt az író, hogy a "sötét középkorral" kapcsolatos sztereotípiákra fittyet hányva hangot, erőt és karaktert adjon a női szereplőknek is.
A másik kedvenc felfedezésem az idén a Sztrugackij testvérek munkássága volt - nevezetesen a nemrég újra kiadott A hétfő szombaton kezdődik és Mese a trojkáról, valamint a jóval borongósabb hangulatú Nehéz istennek lenni. Előbbi kettő nagyjából úgy írható le, hogy ez történt volna, ha a Harry Pottert egy orosz Terry Pratchett írja meg. Én jókat nevettem rajta, és közben elmerengtem azon, hogy a szovjet bürokrácia mágikus paródiája milyen gyanúsan jól illik a huszonegyedik századi egyetemi tapasztalataimra...

Spanyolul
A tenerifei fesztiválra való tekintettel igyekeztem sokat olvasni spanyolul. Ezzel járt, hogy a nyelv gyakorlása mellett felfedeztem magamnak egy csomó spanyol történelmi regényt (náluk nagyon népszerű műfaj) amikbe azonnal beleszerettem. Az egyik legkedvesebb Eduardo Mendoza Pomponius Flatus különös utazása című könyvecskéje volt (magyarul is megjelent) ami egy szkeptikus római utazót helyezett egy názáreti gyilkosság körül folyó nyomozás fókuszába - annak apropóján, hogy egy nagyon idegesítő, Jézus nevű taknyos kisfiú felbérelte rá. Aki szerette Biff evangéliumát, az ezt a könyvet is szeretni fogja.

Népmesék és legendák
Na, ebből sok volt (meglepődtünk?). Kultúrkörre leszűkítve három csoport emelkedik ki az éves termésből. Nyáron befaltam nagyjából mindent, ami oszét és kaukázusi nart eposzokkal foglalkozott (a Fazekas Zsuzsa által szerkesztett Nartok című kötet zseniális volt, valamint A Hétfejű Zarvas is). Az érdeklődés eredetileg az SCA-tól indult, de hamar elmerültem teljesen az oszét folklór világában, és sok hasonlóságot találtam benne, érdekes módon, az ír hőslegendákkal. Villogó kardok, dübörgő óriások, okos asszonyok, tricksterek és bajkeverők, és sok bravúros íjászat. Nem lehet nem szeretni.
A második témakör, ami foglalkoztatott az idén, a Kínában élő kisebbségek meséi voltak. Bár sokszor "kínai mesék" kötetekben találtam elbújtatva őket, néhány különálló könyvet is sikerült beszereznem, és mind különleges, varázslatos élménynek bizonyult. Angolul három könyv emelkedik ki a sorból - The Spring of Butterflies, Princess Peacock, és The Seven Sisters, utóbbi karcsú kötetben különösen sok mesét találtam, amit szeretnék megtartani és mesélni. A Piros Pipacs Kisasszonyt mindenképpen fogjátok hallani.
A harmadik csoportot, szintén a fesztiválra való tekintettel, a spanyol nyelvterületről származó mesegyűjtemények alkották. Olvastam baszk népmeséket (Leyendas de Euskal Herria), Ana Griott kanári-szigeteki gyűjtését (Cuentos antiguos de Gran Canaria), costa ricai és nicaraguai meséket (Las semillas de nuestro rey, szintén sok benne a megtartandó mese), és spanyolországi történelmi legendákat is (Leyendas españolas de todos los tiempos). Ahhoz képest, hogy pont spanyol nyelvből kultúrákból elég sok előképzettségem van, rengeteg új és érdekes dolgot tanultam belőlük.
Két könyvet pedig külön szeretnék kiemelni: Az egyik Khairat Al-Saleh tollából a Fabled Cities, Princes and Jinn című arab mesegyűjtemény, ami egészen elvarázsolt, nem csak egész oldalas, káprázatos színes illusztrációival, hanem a benne rejlő történetekkel is. Az író gondosan válogatott iszlám előtti és utáni legendákból és mítoszokból, elveszett városokról, Sába királynőjéről, vándor dzsinnekről szóló történetekből. A kötet egy "világ mítoszai és legendái" sorozat része; szorgosan dolgozom rajta, hogy a többi kötetet is beszerezzem.
A gyűjtemény, ami nagyon megfogott, az angol-német tükörfordításban újonnan megjelent bajor népmesés kötet volt (Original Bavarian Folktales), a Schönwerth hagyaték egy része. Ebből hamarosan még egy kötet is várható, a Pingvinkiadó gondozásában. Nagyon szerethető mesék vannak benne, ha az ember túlteszi magát az első fejezet "lusta és rossz feleségek" történetein. Sok benne a törpe, manó, erdei tündér, sellő, és hasonló érdekes lény, és a világa kicsit derültebb és barátságosabb, mint a Grimmeké. Mindenképpen érdemes a klasszikus Grimm mellé ezt is elolvasni.

Képregények
Bár az ötvenkettőbe nem számoltam bele őket, néhány sorozatot a geekek kedvéért azért érdemes megemlíteni. Idei kedvencem (meg amivel lépést tudtam tartani): Fables (lassan véget ér, de mivel kaptak majdnem két évet a zárásra, gyönyörűen kerekítik lefelé a történet végét), Fairest (a Fables spinoff sorozata, szintén nagyon szerethető rövidebb történetekkel), Hawkeye (a vizuális elem miatt, meg mert az Avengers szuperíjászát a szabadnapjain mutatja be, melegítőgatyában és menhelyi kutyával), Ms. Marvel (idekinn nagy port kavart, mert egy pakisztáni-amerikai muszlim tinédzser lány vette fel a dicsőséges státuszt, szerintem marha aranyos, meg nagyon szeretem a rajzokat), All-New X-Factor (ismét a színvilág és karakter dizájn miatt, meg mert jól válogatták a csapatot), X-Force (nagyon erős sztori, jól válogatott csapat, és Doctor Nemesis, aki három kedvenc fiktív doktorom egyike), és a Walking Dead, ami még a sorozattal párhuzamosan is tud folyamatosan újat mutatni, karakterben és gusztustalanságokban egyaránt.

Ami nem tetszett
Divergent sorozat és Maze Runner sorozat (mindkettőbe a film miatt kóstoltam bele és mindkettőt abba is hagytam az első kötet végén). Meh.

Összesítve: Izgalmas, változatos olvasányokkal teli év volt, és már szállingóznak a postaládába a karácsonyi ajándékkönyvek a jövő évre való tekintettel. Mindenkinek további jó olvasást! :)

2014. december 21., vasárnap

Apró mesék apró közönségnek

A péntek esti mesélés megint csak kiscsoportosra sikerült - és egyáltalán nem bántam.

Bohó ifjúkorában mindenki arról álmodik, hogy egyszer majd sztár lesz, és nagy színpadokon fog mesélni nagy közönségek előtt, és lesz profi fülreakasztós mikrofon, meg színes fények, meg milliók életének megváltása egyetlen mesével.
(Hülyén hangzik, de sokaktól hallottam már ilyet)
Az az igazság, hogy a mesemondás, még ha nagy közönség előtt űzöd is, nem sztárműfaj. Tenerifén például háromszáz ember volt a záró koncerten a nézőtéren, de egyben reflektor is volt az arcomban, és végig azzal küzdöttem, hogy nem láttam az arcukat, a reakcióikat, és úgy éreztem, magamhoz beszélek. A színpad valamilyen formában, még ha kicsi is, elvágja az embert a közönségtől - ami nem feltétlenül baj, de kétségkívül hat a mesélésre, a hangulatra, a stílusra.
Mindezeken azért gondolkodtam el, mert a két karácsonyi mesélés a héten nagyon apróra sikerült (szervezésből kifolyólag) és utólag rájöttem, hogy ez egyáltalán nem vont le az értékéből. Sőt.

Péntek este visszatért a magyar származású hölgy, és hozott egy kazal régi fényképet meg kézzel írt papírt, amiket együtt nézegettünk végig; a fényképek a múlt századfordulón készültek, és mindenki népviseletben volt rajtuk; a kézzel írott papírokon az anyuka születési helye még Ung vármegyeként volt megjelölve. A mesélés elejére érkezett két anyuka is, egyikük egy hatévesforma, nagyon jólnevelt kislánnyal, másikuk egy nagyjából ugyanolyan korú kisfiúval. Mivel összesen öten ültek a közönségben, én is helyet foglaltam, mert nem volt kedvem lefelé beszélni a gyerekekhez. Három mese hangzott el, az első nekem is új volt - a Hóvirág bajor mese, az új bajor mesegyűjteményemben találtam, és nagyon bájos. Másodjára elmondtam a Jégország királyát, amit a gyerekek feszült érdeklődéssel hallgattak (a kislány meg is ijedt a jegesmedvétől, aztán fellélegzett, amikor kiderült, hogy barátságos. Javul a morgásom). Végül Halvor és a trollokkal zártam, mert előző nap jól működött, és mert rájöttem, hogy jobban élvezem azt a mesét mint gondoltam.
A második mese végére besétált egy tizenkét-tizenhárom éves forma lány is, hosszú szőke hajjal, és miután a családok elköszöntek, leült velem beszélgetni. Elmondta, hogy ő nagyon szeretne mesemondó lenni, és jót lelkesedtünk mindenféle mesék meg könyvek felett. Nagyon szimpatikus kis hölgy volt, remélem, találkozunk még mesemondó utakon. Ott maradt a második körre is, amire rajta kívül csak két idősebb hölgy érkezett a helyi könyvtárból, ők viszont, mint kiderült, direkt az én kedvemért. A második mesélés így inkább baráti beszélgetésbe torkollt; elmeséltem Rübezahl almáit, a karácsonyi pókokat, a mandulavirág legendáját, Kisjézust és a cukorkákat, a karácsonyi tevét (Szíriában karácsonyi teve hozza az ajándékot, és nagyon édes sztorija van). Mindegyik jól sikerült, és cserébe én is kaptam kisebb történeteket a hölgyektől, mikörben limonádét szürcsöltünk.

Kicsi és baráti közönségnek másképp mesél az ember, mint színpadról. Egyrészt sokkal nyugodtabb, lassabb a mese folyama - nem kell küzdeni, hogy több tucat ember figyelmét tartsuk meg egyszerre, és nem kell folyton pásztázni az arcokat. Lehet mesélni szemtől szembe, a fontos részeknél le lehet halkulni; meg lehet állni, és megkérdezni, mit gondolnak a gyerekek arról, ami éppen történt, vagy megmagyarázni, ha valamit nem értenek. Cserébe viszont, ha a közönséged fele elunja magát, vagy épp elvonja valami a figyelmét, megakad az egész folyamat; magához mégsem beszélhet az ember. Mindenesetre ez a két este jó gyakorlat volt; nem csak egy másfajta stílust és hangulatot próbálhattam ki, gyerek és felnőtt közönségekkel is, de ráadásul leckét kaptam odafigyelésből. Tulajdonképpen azért vagyok mesemondó, mert szeretek új történeteket hallani; ha sikerül arra ihletni a közönséget, hogy ők is meséljenek valamit, az külön siker. És mivel ilyen kis csoportok jöttek össze, volt alkalmam megismerkedni, beszélgetni mindenkivel.
A nagy és a kis közönségeknek, a különböző színpadoknak és tereknek mind megvan a maguk varázsa. Nem így terveztem, de a félév végi rohanás és stressz után külön jólesett, hogy most nekem a kicsiből jutott. A hóvirágos mesét pedig biztosan meg fogom tartani.

2014. december 19., péntek

Sárkányok és forró csoki

Azt hiszem, ez az idei év egyik legcukibb mesélése volt.

Önként jelentkezetem karácsonyi mesemondásra a helytörténeti múzeumba, hogy méltóképpen zárjam le az őszi félévet. A múzeum minden decemberben karácsonyi programok teljes sorozatát szervezi, és bár nagy részükről lemaradtam a tenerifei kiruccanás miatt, azért sikerült becsúsznom a program végére.
Eredetileg úgy volt, hogy a múzeumhoz tartozó 18. századi kunyhóban fogok mesélni vidáman pattogó kandallótűz mellett, de amikor megérkezett értem a fuvar, tudtomra adták, hogy a vidáman pattogó kandallótűz egy eltömődött kémény miatt kezelhetetlen füstfelhővel tölötte meg a kunyhót, így inkább mégiscsak a múzeumban fogok mesélni ma este. Nem tiltakoztam, kellemes mínusz fokokban 18. századi őseink is a központi fűtést választották volna a nosztalgikus füstöltsonka-szag helyett.
Mivel csütörtök este van, nem tolongtak a látogatók az épületben. Amikor megérkeztünk, a személyzeten kívül csak én voltam jelen; kihasználtam a mesélés előtti fél órát arra, hogy a múzeumban bolyongjak. Az épület eredetileg egy 19. századi elmegyógyintézet és 20. század eleji kórház, jelenleg mindhárom emeleten kidekorálva karácsonyi égőkkel, díszekkel, és sejtelmesen bámuló műanyag Mikulásokkal, úgyhogy az egyedül bolyongást hamar feladtam, és nagy önuralommal visszavonultam a mesemondó szobába, ahol volt süti és forró csoki. Tisztában voltam vele, hogy minden tisztes horrorfilm így kezdődik.
Az első fél órában csak egy hölgy volt jelen a teremben, akivel hosszas beszélgetésbe merültünk, mert kiderült, hogy az anyukája magyar; meghallgattam az anyuka és a nagyszülők élettörténetét, ami meglepően izgalmas és érdekes volt, mielőtt áttértünk volna a magyar konyha tárgyalására. Este hét körül befutott két anyuka is két kislánnyal, akik azonnal rávetették magukat a sütire és a forró csokira, majd helyet foglaltak a terem sarkában álló asztal körül. Mivel úgy tűnt, nagyobb közönségem nem nagyon lesz, én is az asztalhoz ültem.
Az az igazság, hogy kicsi csoportoknak mesélni sokszor nagyobb buli, mint nagy közönségnek. Jelen esetben például együtt majszoltuk a sütit, miközben hagytam, hogy a két kislány döntse el, milyen mesét szeretnének hallani. Hosszas töprengés után a sárkányokra szavaztak, úgyhogy belevágtam Ragnar és Thora történetébe (vagyis a saját változatomba, amit nagyon szeretek, de az eredetihez már nem sok köze van). Végtelenül jópofa volt a két kislánynak szemtől szembe mesélni; néha megálltunk, hogy megtárgyaljuk, mit tudnak a sárkányokról. Többször megjegyezték, hogy csípik a királylányt, mert harcias, és megjegyzéseket tettek a királyra meg a hercegekre. Egy ponton a kisebbik azt is megjegyezte, hogy "Ez pont olyan, mint az Így neveld a sárkányod!" melynek kapcsán aztán elbeszélgettünk róla, honna jönnek a mesék, és miért hasonlítanak egymáshoz.
Az különösen tetszett, hogy amikor véget ért a történet, az anyukák követeltek következőt, miközben a kislányok eldöntötték, miről szeretnének hallani. Az ismerős mese vonalon a Halvor és a trollok történetet mondtam el, amin sokat kacarásztak (főleg amikor a trollok kövér macskának nevezik a jegesmedvét), és természetesen nem hagyták szó nélkül, hogy a trollokat ők már jól ismerik a Jégvarázsból. Zárásként (főleg mert további királykisasszonyokat követeltek, és hogy az anyukáknak is jusson történet) a mandulavirág legendáját meséltem el; nagyon jól működött, az elején a gyerekek miatt, akik együtt sorolták, mi minden jó dolgot lehet csinálni, amikor havazik; a végén pedig az anyukák miatt, akik teljes megdöbbenéssel és csodálattal kaptak levegő után, amikor kiderült a titok nyitja.
Apró közönség volt, de végtelenül szeretni való.

2014. december 9., kedd

Búcsú a fesztiváltól, képekben

A philadelphiai reptéren ülök, és várom az utolsó repülőt ami visszavisz Detroitba. Közben kiélvezem az ingyen wifit.
A fesztivál utáni napon délután egykor gyűlt össze a társaság, ki-ki az előző éjszaka hosszának megfelelő fejfájással (a versenyt a portugál-brazil kettős nyerte hajnali hattal). Vendéglátóink lelkesen és nagyon kedvesen úgy döntöttek, kirándulni visznek minket, hogy méltóképpen búcsúztassuk a fesztivált. Ez elméletben zseniális ötlet volt, főleg, mert a hegytetőn lévő kicsi étterembe mentünk, ahol isteni ötfogásos ebédet kaptunk; a dolog gyakorlati bökkenője annyi volt, hogy tíz nagyon-nagyon másnapos mesemondót autóztattak fel szédítő sebességel egy hegyi szerpentinen a vulkán oldalában... A kaja mindeneseztre lement és lenn maradt, és nagyon jólesett mindenkinek. A hegytetőn lévő kilátóból átláttunk a szomszéd szigetre, La Gomerára is. Képek alább.
A vacsora ugyan hatkor ért csak véget, de este kilencre valahogy megint éhes lett a társaság, így aztán megint kocsikba zsúfolódtunk és elszlalonoztunk a szomszéd városba pizzázni és borozni. Hajnali kettőkor könyörögtem magam ágyba (nem akartak elengedni), mert hajnali ötkor indltam a reptérre... Most pedig itt ülök Phillyben erős fejfájással, kialvatlanul, de nagyon elégedetten.

Képek, válogatás nélkül, nagyjából sorrendben:

Itt nőnek a kicsi banánok. Azt nem tudom, miért vannak becsomagolva. 

Los Silos felülről. A jobb oldalon a fehér templomtorony a térhez tartozik, ott meséltünk.

A zárda belső udvara. Itt zajlott a záró előadás, nagyjából háromszáz ember fér be. Az udvarból nyílt a fesztivál könyvesboltja.

Kicsi süni, dekorációnak.

Hogy reklámozzák a könyvesboltot, önkéntesek sétáltak a téren esernyőkkel, amikről képeskönyvek első oldalai lógtak. Ha megállítottad őket, elmesélték neked az első oldalt, aztán lógva hagyták a történetet.

Más önkéntesek hosszú karton hengerekkel sétálgattak, és ha megkérted őket, elsuttogtak egy verset a füledbe. A karton hangeren keresztül visszhangos, misztikus hangjuk volt.

 Lezárták az utcát, hogy legyen a gyerekeknek játszótér. És igen, ez így decemberben...

A lépcsőház, ahol Luis mesélt, külön kitett magáért a betlehemmel... felhívom a figyelmet az első sorban ábrázolt trópusi piacra.

Az öltözőm a gimnázium tanárijában.


Még egy süni, az orvosi rendelő színházterme előtt. 
Az óriás hátultól, bejárattal

Az óriás elölről, kijárattal

Tenerifén sem szabadulunk meg a szörnyen giccses Mászó Mikulástól. Láttam ellenben Mászó Háromkirályokat is, ami nagyon szórakoztatott :D

Kilátás a hegyről, meg a házikók ahol ebédelni voltunk
Csenike, hegyekkel és La Gomerával a háttérben.

Ezt már a philadelphia reptéren fotóztam. Aranyhaj és a három maci. Magáért beszél... (aki nem látja: az ágyikók aranyhajjal vannak kitömve...)

2014. december 8., hétfő

Mesemondó a Kanári-szigeteken VIII. - Colorín colorado

A fesztivál záró előadása minden képzeletet felülmúlt. Kis késéssel kezdtünk, főleg mert a mesemondók jó része (khm, én is) negyed tizenegykor még a tér lépcsőin ült és az erkélymesélést hallgatta. Fél tizenegykor azért sikerült beesnünk a zárdába, ahol felszereltek minket mikroporttal és ivóvízzel, miközben a technikus csapat nagyban tesztelte a színházi világítást és a füstgépet. (Igen, volt füstgépünk, erre varrjatok gombot). Végül este tizenegykor sikerült megkezdenünk az előadást, utólagos számítások szerint nagyjából háromszáz ember előtt, akik békésen összezsúfolódva ültek a zárda belső udvarán. Mindannyiunkat költő-mesemondók konferáltak fel egyenként; miután befejeztük a mondandónkat, helyet kellett foglalnunk a színpadon félkörben elrendezett színes padokon, és ott várni az előadás végét. A sort Luis nyitotta, aki rögtön meg is adta az est alaphangulatát egy portugál balladával a lányról, akit a mostohaanyja meggyilkol és elás a kertben. Másodszorra következtem én a Bús királyfival, és annak ellenére, hogy három másodperc után csak a saját retinámat láttam (köszönöm, direkt reflektorfény), sikerült a mesének zökkenőmentesen lezajlania. Utánam jött Arturo, a garanadai mesemondó, aki egy saját sztorit mesélt szentekről, akik egymással versenyeznek azért, ki maradjon benn a kánonban. Ez volt az a pont, ahol egy pillanatig azt hittem, a színpadon ülve fogom összepisilni magam a röhögéstől. Arturo nem csak végtelenül aranyos ember, de zseniális mesemondó (és humorista) is. Most, visszagondolva az előadásra, még mindig ráz a nevetés.

Külön szép volt egyébként, hogy az előadások között, amíg a költők szavaltak, lekapcsoltak minden lámpát az épületben; közvetlenül felettünk úszott a telihold az égen, és ragyogtak a csillagok. Pont Orion volt a fejünk felett. Varázslatos volt, akár így tervezték, akár nem.

Arturo után Rosalia következett, egy kedves ecuadori hölgy, aki prózai költészetből él; papírról olvasta fel az egyik szerzeményét. Nagyon szép volt, egy kukkot sem értettem belőle, azt hiszem a szexről szólt vagy a színházról. Rosalia után jött a brazil kettős, akik énekkel és egy kiterített szőttessel mesélték el, hogyan nőtt ki az első kokalevél egy nő testéből, aki mindenkivel lefeküdt, amíg agyon nem verték (tényleg gyönyörű mítosz volt, de így összefoglalva valahogy nem adható vissza). Kamel egy mediterrán népmesét mondott (Megtölteni a házat) amibe a szomszéd templomnak kétszer is bele sikerült harangoznia (mit tegyen szegény, ha egyszer éjfél van). Ana egy spanyol népmesét adott elő rengeteg bájos humorral; külön élveztem, hogy ugyanez a történet nálunk megtalálható a Parasztbibliában is. André Neves, az idei meghívott illusztrátor, a mesekönyvből olvasott fel, amit ő illusztrált; Oscar, akivel eddig nem találkoztam, elmagyarázta, valójában miről is szól a tangó (ezen is szakadtunk). A sort Ernesto zárta, a fesztivál egyik főszervezője, aki egyébként mesemondó is, és a Szabadság madara című afrikai népmese előtt elszavalta az egyetlen költeményt, ami a helyi bennszülött guancse nyelvből fennmaradt.

A mesék végeztével hivatalosan lezárult a tizenkilencedik Los Silos mesemondó fesztivál. A közönség felállva tapsolt; bevonult egy fúvószenekar; felsorakoztunk a zenészek mögött, és táncolva-tapsolva vonultunk ki a zárdából a térre, ahol bemásztunk az óriás fenekén keresztül (említettem, hogy van egy óriás a téren, aminek a hasában néha mesemondás zajlik?), kimásztunk a száján keresztül, és addig táncoltunk, amíg a zene véget nem ért.


Ezennel vége volt a fesztiválnak, de természetesen nem az estének. A téren árzendített egy mariachi zenekar, és a helyi szervezők teljesen komoly pofával adták elő nekünk, hogy hagyományos tenerifei népzenével van dolgunk. Miközben a tömeg őrülten ropta a mexikói popzenére a táncot, mi szereztünk magunknak bort és tortát, és dorbézolásba fojtottuk a jól végzett munka örömét. Egy bizonyos ponton komoly és művelt hivatásos nemzetközi mesemondók kart karba öltve adták elő, szerintük hogyan fog hangzani a magyar népmese hajnali hatkor részegen („A királylánynak tizenhét feje volt, és mind részeg!!! És felhők voltak alatta is meg felette is.”). Amikor végül eltakarodott a mariachi zenekar (de még mielőtt elkezdtünk volna tárgyakat vágni hozzájuk), a mesemondók is rázendítettek különféle spanyol és portugál dalokra. Amikor hajnali kettőkor elbontották alólunk a sörsátrat, átvonultunk megint a térre, valaki szerzett két üveg bort, felbukkant valahonnan két teljesen ismeretlen fószer gitárral, és az ünnep töretlenül zajlott tovább. Kiderült, hogy minden mesemondó tud gitározni, aki pedig nem tud, annak van tangóharmonikája. Még két óra, és magyarul is megtanult volna mindenki (Arturónak már egészen jól ment az „egészségedre,” meg a braziloknak is, mert ők ki tudták mondani az s betűt). Végül aztán hajnali háromkor dőltem ki. Senki nem mondhatja, hogy nem adtuk meg a módját a fesztiválnak.

Kampó táltos a Kanári-szigeteken

Egy újabb adag kávé és némi lézengés után végül sor került az utolsó egész órás előadásomra is. Megint felnőtt közönségem volt; a program olyan történetekből állt, amiknek valamilyen formában köze van a spanyol történetemhez vagy kultúrához. Itt megint volt egy új mesém, az Aranyhajú kertészbojtár, amiben nem csak a spanyol király udvarába utazik a főhős és veszi feleségül a spanyol király lányát, de ráadásul útközben megáll a Hajnal Kertjében is aranyalmát szedni. A mese előtt elmagyaráztam a közönségnek, hogyan kerestem meséket, amik hozzájuk is szólnak, és hogyan tudtam meg, hogy a Kanári-szigetek a Heszperidák Kertje; ez láthatóan nagyon tetszett nekik, és mosolygó lelkesedéssel hallgatták az egész történetet. Jó hosszú mese, majdnem fél órás, és ráadásul komoly koncentrációt igényel, mert rengetegszer fordulnak elő benne a ló (caballo) és hajfürt (cabello) szavak, amiket nem illik folyamatosan összekeverni. Annak ellenére, hogy új darab a repertoáromban, a történet majdnem teljesen zökkenőmentesen zajlott le, és nagy sikert aratott. Másodjára elmeséltem Kampó táltost (aki a néprajzosok szerint eredetileg történelmi személy, egy spanyol zsoldos volt, és a neve a „maestro de campo” katonai rangból származik). Szintén hosszú és bonyolult történet, még így vágott formájában is, ahogyan én mesélem (erősen gyanítom, hogy Ipolyi Arnold bácsi kreatív kezdeményezése van a dologban, mert tele van felesleges barokk sallangokkal). A közönségen is látszott, hogy amikor már a sokadik random boszorkány ugrik elő a bokorból, kezdték nem érteni, mitől ilyen peches a főhős, és végül közösen jót nevettünk az egészen. Két hosszú mese után (Kampó táltos is van vagy húsz perc) már csak egy rövidebbet választottam harmadiknak, hogy se én, se a közönség ne szenvedjünk maradandó károsodást; mivel úgy tűnt, az egész Kampó dolog nagyon szórakoztatta őket, elmeséltem egy rövidebb népmesét is róla, amiben Mátyás király udvarába látogat.

Úgy döntöttem, hogy szeretem ezt a programot. Jó látni, hogy a közönség elcsodálkozik rajta, hogy egy olyan messzi országnak, mint a magyarok, vannak népmeséi, amiben megemlítik őket. Maguk a mesék is nagyon szórakoztatóak, és mostanra már teljesen átállt az agyam spanyolra, így jóval kevesebbet kellett koncentrálnom a szövegre, és több játékterem volt az előadáshoz.

Most megint a vendéglőben ülök, várok a vacsorára, és próbálok nem kidőlni. Este fél tizenegykor még lesz egy mesélésünk.

Mesemondó a Kanári-szigeteken VII. - Finn Mac Cool a Kanári-szigeteken

Egyre jobban megszeretem a kiscsoportos meséléseket ezen a fesztiválon. Csak a fellépői kiváltságomon múlt, hogy bejutottam egyre; amikor tíz perccel kezdés előtt megérkeztem a téren a találkozási pontra alig lehetett lépni az emberektől. Öt mesemondó mesélt öt helyszínen; én részemről Fabio előadására jutottam be. Ezúttal nem nappalikban, hanem régi házak belső udvarán zajlott a mesélés; huszonöt embert engedtek be mindegyikre. Külön érdekes volt, hogy gyerekek és felnőttek is voltak a csoportban; a legkisebb lurkó talán négy éves lehetett.
Fabio számomra a fesztivál nagy győztese. Az egy órás előadás minden perce kincset ért. Először is teljes testes mesélést folytat, ami végtelenül szórakoztató, de ugyanakkor van benne valami kötetlen őszinteség is; látszik rajta, hogy élvezi, és hogy nem szerkesztette meg előre minden mozdulatát – így szerencsére kizökkenteni sem lehet. Ez utóbbi külön jól jött, mert a gyerek nagyon virgoncak voltak (gyerekek kicsi csoportban mindig azok, főleg, ha korán rájönnek, hogy beleszólhatnak a mesélésbe). A műsor meglepően változatos volt. Egy inuit mesével kezdődött, ami nagyon szép volt, lírai, és komoly; majd folytatódott egy képeskönyvvel, mely ponton kidobtam minden eddigi mesemondással kapcsolatos meggyőződésem az ablakon. Úgy tűnik a spanyoloknál nem csak nagy kultúrája van a képeskönyveknek, de a mesemondásban is gyakran használják őket; nem felolvasásra, hanem illusztrációként. Mivel Fabio egyébként illusztrátor is, nem lepődtem meg rajta, hogy szereti a könyveket. A képeket a gyerekek felé fordítva mesélt, fejből, és hamar rájöttem, hogy amit mond, annak az írott szöveghez nem sok köze volt (elég közel ültem hogy lássam). Ellenben végtelenül szórakoztató volt az egész, főleg a gyerekekkel, akik minden lapozást hangos lelkesedéssel ünnepeltek. Utóbb megtudtam Fabiótól, hogy sokszor mesél kamishibai-al, ami egy hagyományos japán mesemondási forma, ahol külön lapokra festett képekkel kísérik a történetet. Az ellenben sokkal jobban meglepett, hogy nem a saját könyvéből mesélt. Utólag rákérdeztem erre is, és azt a választ kaptam (más spanyol mesemondóktól) hogy Spanyolországban pont senkit sem izgat a szerzői jog, ha szóbeli mesélésről van szó. Érdekes. A második képeskönyv külön szórakoztató volt, mert az egyik kislány fejből tudta, és el is kezdte szavalni rögtön. Végül Fabio, tökéletesen pánik nélkül, elmagyarázta a kislánynak, hogy őt azért fizetik, hogy itt meséljen, és ha rájön a főnöke, hogy mások mesélnek helyette, akkor ki fogják rúgni. A kislány nagyvonalúan megengedte, hogy folytatódjon a történet. Ezen a ponton azonban a mesemondó már úgy elvesztette a fonalat, hogy vállat vont, vigyorogva ledobta a könyvet az asztalra, és fejből fejezte be a mesét.
A műsor fénypontja azonban még hátravolt: Fabio hozott egy ír történetet is, nem másról, mint Finn Mac Cool-ról (ettől persze rögtön tapsikolni kezdtem). Az egyik olyan mese volt, amiben Finn Mac Cool és Cú Chulainn mint óriások szerepelnek. Ebbe aztán a mesemondó beleadott apait-anyait, mozgást, hangot, mindent. Szakadtunk a nevetéstől.

Most már azt is elmondhatom, hogy hallottam Finn Mac Cool történetet spanyolul. Kicsi a világ.

Magyar királylányok a Kanári-szigeteken

Vasárnap, a fesztivál utolsó napján, már reggel kilenckor kivetett magából az ágy. Amikor fél tízkor reggelizni indultam, a tér még teljesen üres volt, alig lézengett egy-két koránkelő (ami nem is csoda, mert a gyerekek éjfélkor még vígan viháncoltak). Egy kiadós reggeli után (most mér elmondhatom magamról, hogy van a Kanári-szigeteken egy vendéglő ahol kérhetem „a szokásosat”) jelenésem volt a városka orvosi rendelőjében – ami a fesztivál egyik kijelölt helyszíne. Az épület emeletén található egy teljes színházterem (ne kérdezzétek, miért), és mivel itt tartják a gyerek- és családi programokat, az egész folyosó ki volt dekorálva festett fákkal, bokrokkal, és sünökkel. Miközben a hangtechnikus rám szerelte a mikroportot, szállingózni, majd ömleni kezdett a közönség; annak ellenére, hogy azt hittem még senki sincs ilyenkor ébren, tíz perc alatt megtelt a terem gyerekekkel és felnőttekkel. Nagyjából százan lehettek; az első sorokat meghagyták a kölyköknek, akik barátságosan köszöntek nekem, és kíváncsian várakozva lógatták a lábukat. Öt perccel kezdés előtt becsöppent Luis és Kamel is, akik a hátsó sorban foglaltak helyet; utóbb kiderült, hogy figyelték a közönségem helyettem is, sőt, fotókat is készítettek róluk. Mesemondó szolidaritás.

Az előadás maga jól sikerült; én legalábbis nagyon élveztem. Népmeséket mondani gyerekeknek sokkal egyszerűbb, mint történelmi legendákat felnőtteknek, mert egyszerűbb a szerkezetük, és sok bennük az ismétlés. Csak egyszer sültem bele a mondandómba, de a gyerekek hamar a segítségemre siettek, és jót nevettünk az egészen. Ami a programot illeti, először meséltem együtt a Felhőkön járó fiút és a Táltoskirály lányát, amik szerintem teljesen összetartoznak (mindkettő Pályuk Anna mese), és a gyerekek is élvezték őket. A magyar „egyszervolt” formulával kezdtem, ami már önmagában megnevettette a közönséget, majd elbeszélgettünk róla, vajon miért van az, hogy a magyar királylányoknak szőke hercege van, a spanyoloknak pedig kék (tényleg, miért?...). A Szépen szóló pelikánmadár volt a harmadik mese, hogy egy kicsit borzongjanak is a kölykök, és mivel kis késéssel kezdtünk technikai okokból, a műsor végére még éppen befért cipőkanállal a Csodakút, ami szintén Pályuk Anna mese, és jól megnevettette az egész közönséget (főleg amikor a király sorban hozzá akarja adni a lányait az ördöghöz, és nem veszi észre, hogy szó szerint kilóg a lóláb). A mesélés végeztével hatalmas tapsot kaptam, és egy csomó kislány odajött hozzám, hogy puszit adjanak, és lefotózkodjanak velem. Több felnőtt is odajött beszélgetni és gratulálni; megint itt volt a magyar hölgy, sőt, egy srác is, aki a tegnap esti műsort nagyon komoly arccal, összehúzott szemöldökkel nézte végig, és nem voltam biztos benne, hogy nagyon utál-e, vagy csak nem érti, amit mondok. A tény, hogy ma reggel eljött a gyerekműsorra is, és lecsengette érte a nyolc (tíz?) eurót viszont azt jelenti, hogy mégiscsak tetszett neki valami.


Mire kikeveredtünk a rendelőből már hétágra sütött a nap, és olyan tömeg volt a téren, hogy meg kellett harcolnunk a kávézóban az ülőhelyért. Luis vett nekem egy kávét, hogy ne ájuljak el, és a sodródó tömeg közepén kis szigetként üldögéltünk egy darabig, míg úgy nem döntöttem, hogy azonnal napszúrást fogok kapni, ha nem ülök árnyékba. Hihetetlenül sok ember van ma az utcákon; egyrészt szép az idő és süt a nap, másrészt vasárnap van (azt hiszem), harmadrészt piacnap, és ráadásul a fesztivál csak éjfélkor fog zárni. Addig még hátravan az ebéd, egy délutáni kiscsoportos mesélés, a saját második felnőtt előadásom, és a késő esti búcsúkör. 

2014. december 7., vasárnap

Attila a Hun a Kanári-szigeteken

Az első fellépésemre este fél nyolckor került sor, a városka gimnáziumának épületében. Jó korán érkeztem, főleg mert fogalmam sem volt, hol van a gimnázium, de meglepően gyorsan megtaláltam. Épp egy gyerekműsor végét csíptem el, így a hangtechnikusok betessékeltek az öltözőbe (avagy tanáriba), ahol egy terített asztalon víz, datolya, mandula, portói bor és mentolos rágógumi várt rám. Tessék, így kell ellátni a mesemondókat. A bort ugyan csak a fellépés után hajtottam fel, hiába unszolt a hangtechnikus bácsi, mert örülök, ha józanul tudok spanyolul (bár részegen nem próbáltam még). A terem kezdésre megtelt emberekkel; bár felnőtt közönségnek voltunk meghirdetve, akadt két gyerek is, az egyik öt perc alatt elhagyta a termet, a másik pedig elaludt (mondjuk mindkettő két év alatti volt, úgyhogy nem sértődtem meg). A srác, akinek fel kellett volna konferálnia, nem jelent meg, úgyhogy vidáman bemutatkoztam a közönségnek, és kezdődhetett az előadás.
A fesztiválra három ötven perces műsort kértek, kettőt felnőtteknek és egyet családoknak. Ma este az első felnőtt kör ment le, Attila, a hunok királya címmel. Vadonatúj műsor, direkt erre a fesztiválra. Szerintem jól sikerült; néha ugyan elvesztettem egy-egy szót (persze sosem azokat, amikre felkészültem, a tegez meg az agancs remekül ment), de a közönség barátságosan reagált mindenre, és megnyugodtam a tudatban, hogy értik, amit mondok. A műsorban egyébként Hunor és Magor, Isten kardja, Attila és a mutatványosok, és Csaba királyfi szerepeltek. A mutatványosokra külön büszke vagyok, mert a pár soros eredeti történetből egészen kerek, nagyjából tizenöt perces előadást sikerült szerkesztenem. A műsor végeztével többen odajöttek gratulálni. Az is kiderült, hogy továbbra is igaz a mesemondói karrierem legnagyobb rejtélye: Akárhol mesélek, mindig van egyetlen egy magyar személy a közönségben. Úgy látszik, ez Tenerifére is igaz; egy hölgy jött oda hozzám rögtön az előadás után, és szólított meg magyarul (azt sem tudtam, mihez kapjak). Utólag örültem, hogy a magyarul éneklést nem szúrtam el. (Attilához nekem hozzá tartozik az Éjjel a Tiszán, a Láthatatlan ember óta).
Miután elszállingózott a közönség, és felhajtottam a portói bort, épp vacsoraidő volt. Áttettem a székhelyem a vendéglőbe, ahol már név szerint ismernek, és belélegeztem egy vödör spagettit (még az sem zavart, hogy hal volt benne). Egy órám volt újraindítani az agyamat, mielőtt jelenésem volt a városháza előtt az erkélymesélésre. Ebből harminc percet a magyar hölgy társaságában töltöttem a téren egy padon ülve. Kiderült, hogy nem csak magyar, és élt az USA-ban, de ráadásul régész is…
A városháza gyönyörű szép épület, fa lépcsőházzal és mennyezettel, nagyjából két-háromszáz éves. Be kellett kopognom, mert az emeleten még zajlott Luis esti előadása. Mire kiengedték a közönséget, és mindhárman – Fabio, Luis és jómagam – összegyűltünk az erkély mögötti irodában, az is kiderült, hogy várnunk kell: Kamel esti előadása későn kezdődött, ebből kifolyólag későn ért véget, ebből kifolyólag minden borult, mint a dominósor. Fél órás késéssel este tizenegykor kezdtük el az erkélymesélést a Rómeóként kitartóan várakozó tömeg feje felett, és mivel már megint nem tudta senki mi a frász történik, eldöntöttük magunk között, hogy én megyek ki először.
Hozzá kell tenni, hogy időközben a tengerparton valami külön buli vette kezdetét mesterséges tűzzel (ami alatt nem tudom, hogy a tűzijátékot értették-e, vagy valami más pokolbéli micsodát, mindenesetre olyan hangja volt, mintha leomlani készült volna a hegyoldal). Szerencsére a hangosításunk profi volt, és kaptam mikroportot, így még attól sem kellett tartanom, hogy esetleg a lent álldogáló közönség fejére ejtem a mikrofont. A mese ezúttal a Tündértó titka volt, ami rövid és kompakt, és külön mókás, mert beleszőttem azt is, hogy ma este telihold van. Utánam Fabio következett, miközben a háttérben villámgyorsan leszereltem a mikroportot és átszerkesztettem Luisra. Fabio egy afrikai mesét mondott; csípem a srácot, szépen mesél, és jól is választ történeteket (a „nyelvhús” címen futó sztorit hallottam már, de eddig nem esett le, hogy szuahéli mese, most végre beszereztem a forrását is). A sort Luis zárta egy portugál balladával; szegény már keresztbe látott ezen a ponton a hosszú nap végén, de hősiesen tartotta magát és a tangóharmonikát is.

Miközben a közönség elszéledt, mi áttántorogtunk az étterembe, és a vendéglősök voltak olyan kedvesek, hogy még zárás közben csináltak Luisnak (aki kihagyta a vacsorát) melegszendvicset – majd Anának és Kamelnek is, akik időközben csatlakoztak hozzánk. Éjfélig üldögéltünk egy-egy pohár borral és egy-egy tál melegszendviccsel a sarokban, és a „mi volt a legőrültebb fellépésed” című játékot játszottuk. Sok jó ötletre tettem szert mielőtt önerőből eltakarodtam aludni. Még két fellépésem hátravan. 

Mesemondó a Kanári-szigeteken VI. - Mesemondók egymás közt

A szombati nappal igazán beindult a biznisz: Már kora reggel (hajnali tizenegykor, amikor kivetett az ágyból a jetlag) tele volt a tér gyerekekkel és felnőttekkel, és az egész városban nagyban zajlottak a mesemondó programok. A többiekkel a vendéglőben futottam össze, ahol egy kiadós ebéd felett tárgyaltunk meg olyan életbe vágóan fontos dolgokat, mint például hogy a spanyol vagy a portugál borok-e jobbak (mivel két brazil és egy portugál mesemondó is ült közöttünk, a vitába végül a vendéglősnek is be kellett szállnia, aki hozott bort mindenkinek, hogy eldöntse a kérdést); honnan ered a „narancs” szó; és hogy mi a frászért isszák Tenerifén tejjel a narancslevet (erre nem derült fény). Anától megtanultam az új kedvenc közmondásom is: „La mujer que sabe latín ni tiene marido ni buen fin” („A nőnek aki tud latinul férje se lesz meg jó vége sem.”) Tőle egyébként dedikálást is kértem, mivel reggel megint megtámadtam a könyvesboltot, és végre leesett, hogy akit én Ana Griott néven ismerek, az egyébként valódi nevén Ana Cristina Herreros is, és nagyjából a kívánságlistámon szereplő összes spanyol nyelvű népmesegyűjteményt ő írta. A legújabb könyvét vettem meg, ami Gran Canaria szigetén gyűjtött népmeséket tartalmaz; fél évig tartó projekt során gyűjtötték be őket gyerekek segítségével, akik a saját nagyszüleiket interjúvolták meg. Bár a látványosan nem népi eredetű történeteket (Bambi) kiszanálták a gyűjteményből, így is szórakoztatóan vegyes képet mutat: Az egyik mítosz például egy az egyben az amerikai indián „Holló ellopja a napot” történet másolata. Kíváncsi vagyok, milyen kalandos úton került a Kanári-szigetekre. Egy másik mese a Vadhattyúk egy változata, ahol a lánynak csaláning helyett tengerparti kagylókból kell nyakláncot fonnia, hogy megváltsa a testvéreit.
Ebéd és szieszta után végre arra is volt érkezésem, hogy jegyeket szerezzek be a délutáni előadásokra. Nekünk ugyan ingyen van a belépő, de mivel a legtöbb rendezvény a fesztiválon limitált közönségnek szól, előre fel kell iratkozni mindenre. Nem igazán tudtam, mire vállalkozom, amíg meg nem jelentem a kijelölt időpontban a városháza előtt, ahonnan egy kék esernyős önkéntes lány (már megint esik) vezette el pici csapatunkat egy sarokkal lejjebb egy lakóházba. A ház első emeletén tárt ajtókkal várt minket valakinek a magánlakása; tízen tódultunk be az egyébként nagyon tágas nappaliba, ahol kistálycsillár, tea és sütemény, egy sor kényelmes karosszék, és Luis Correira vár bennünket. Mint kiderült, a délutáni előadások direkt kiscsoportosak, mert különböző önkéntes szervezők nappalijában zajlanak, meghitt hangulatban. Luis portugál népmesékkel szórakoztatott minket; a típusokat ismertem, de az előadásmód új volt, főleg a harmadik történeté, amiben egy harminc másodperces népmesét nyújtott ki majdnem fél órásra, és minden perce kincset ért.

A mesélés végeztével, bár marasztaltak bennünket pálinkára (vagy akármi is volt az üvegben), nekem rohannom kellett: Egy órám volt csak a saját fellépésemig.

2014. december 6., szombat

Mesemondó a Kanári-szigeteken V. - Ismerkedés a közönséggel

Az ebéd utáni sziesztával a lazítás is véget ért. Hajnali délután négykor minden mesemondót kirángattak az ágyból, hogy tegyük hasznossá magunkat. Először a volt zárda épületébe mentünk, ahol egy csapat újságírás szakos egyetemista várakozott ránk. Felosztották őket közöttünk, mindenkire kettő jutott belőlük, kivéve engem, mert rám csak egy (és mellesleg ő volt az egyetlen fiú is). Egy órájuk volt, hogy interjút készítsenek velünk. Mivel szegény srác bevallotta, hogy ma reggel szóltak neki a feladatról, az én interjúm kissé rendhagyóra sikerült – egyrészt félig angolul volt, félig spanyolul, másrészt pedig én is legalább annyit kérdeztem, mint ő. Persze kiderült hogy kifogtam az egyetlen tenerifei geeket, úgyhogy jól elszórakoztattuk egymást.

Az interjúk végeztével levonultunk a nagyterembe, ahol már be voltak készítve a színpadra színesre festett padok meg babzsákok – kerekasztal-beszélgetés következett a közönségünkkel. Minden meghívott mesemondó sorban helyet foglalt a padokon, és a feltett kérdésekre felváltva válaszoltunk. Olyasmiket kérdezett a közönség hogy mi a különbség a meseírás és a mesemondás között; honnan jöttünk; volt-e már siket közönségünk (Ana rögtön rákontrázott, hogy neki siket-vak is volt, ami külön élmény tolmácsolás szempontjából); mik a kedvenc történeteink; és főleg hogy honnan jöttünk. Nyolcan voltunk a színpadon, és magunk között képviseltük Spanyolországot és a Kanári-szigeteket, Algériát, Franciaországot, Portugáliát, Brazíliát, Perut és Magyarországot. Én nem az én spanyolom volt a legrosszabb. Juhé.

A kerekasztal után megint valódi asztal következett: Miközben leszakadt egy tíz perces monszuneső, visszatettük a székhelyünket a térre, a kávézó sátraiba. Amikor elállt az eső, átcaplattunk húsz méterrel arrébb egy másik kávézóba, ahol lehetett mindenféle fűszeres forró csokit inni. Amikor végül elérkezett a vacsoraidő megkajáltunk, majd ment mindenki ki merre látott. Jó spanyol szokás szerint a téren este kilenckor indult meg az élet, és jöttek elő a gyerekek, akiknek fél tízre rakták össze a (biciklivel hajtott, zajmentes) körhintát. Ekkor kezdődött el a fesztivál eddigi legszórakoztatóbb része is, az erkélyes mesélés. A tér körül régi stílusú házak állnak, a legtöbbnek faragott fa erkélye is van. A fesztivál szervezői azt találták ki, hogy négy mesemondó az erkélyekről mondjon el egy-egy történetet a téren álldogáló közönségnek. Nagyon jól mutatott az egész, főleg mert egyébként telihold van éppen. Én a második mesélőre értem oda, aki egy Mar González nevű hölgy volt (nyilván mesemondó lesz belőled, ha Tengernek hívnak), és egy afrikai meg egy cserokí mesét mondott a korlátra könyökölve. A tér túlsó végében két srác osztozott az utolsó erkélyen; Omar Regalado, aki felolvasta a Gyerekek Mesékhez Való Jogait (ezt egyébként a fesztiválon minden gyerekelőadás előtt felolvassák), majd elszavalt egy verset, és végül elmondott egy rövidke történetet is, ami egyben nyelvtörő is volt, és ennek örömére egy büdös kukkot sem értettem belőle. Az erkélymesélést egy Fabio González nevű srác zárta, aki egy Naszreddin hodzsa történetet mesélt. Róla megtudtam (a fesztivál fotósától, aki mellettem szerencsétlenkedett az éjszakai kamerával) hogy eredetileg grafikus és illusztrátor, és két éve kezdett el hivatásszerűen mesélni. Jól csinálta.


Az erkélyek után, mivel már úgyis ott voltunk, megint kiültünk a kávézóba a térre, és vagy egy órát beszélgettünk, amíg úgy nem döntött a csapat, hogy a fagyos tizenöt fokot már nem lehet tovább elviselni, és feloszlott a társaság. Különben is tartalékolni kell az erőnket holnapra. Főleg nekem, mert este én is sorra kerülök. Kétszer. Este fél tizenegykor az erkélyen. Szurkoljatok.

Mesemondó a Kanári.szigeteken IV. - Péntek reggeli lazulás

Tizenhét óra alvással a hátam mögött már egészen jó formában voltam péntek reggelre (felkeltem este kilenc körül tegnap este és találtam kaját a konyhában, mint kiderült, Ana hozta el nekem az étteremből). Felöltöztem és csatlakoztam a reggeli után kajtató mesemondók kis csapatához (a városka annyira kicsi, hogy néha úgy tűnik, csak mesemondók lakják...). Itt ismerkedtem meg Arturóval, aki granadai mesemondó, és eredeti magyar pulija van, Momo nevezetű, és hamarosan szeretne venni majd még egyet is. Elmesélte, merre járt Magyarországon, és nagy felháborodással magyarázta, hogy a magyarok szódát tesznek a borba. Gyalázat. Egy kiadós melegszendvics-kávé reggeli után (literesre higított ameriaki kávéhoz szokott kicsi szívem majdnem kiugrott a helyéből) sétálni indultam, ekkor készültek az alábbi fotók. Egy rövid séta után visszatértem a térre, ahol minden fontos dolog zajlik (délelőtt például gyerekműsorok), és a kellemes napsütést kiélvezve a többi mesemondóval nagy egyetértésben piszkálgattam a foghíjas Internetet. Egy idő után Kamel (Franciaország/Algéria) és én újabb sétára indultunk, megcéloztuk a tengerpartot, aztán úgy döntöttünk túl messze van, és visszatértünk megint a térre, néhány csodás fotóva gazdagodva. Időközben az agyam is átállt a spanyolra, ami nem rossz, mert délután interjút adok. Most megint a téren ülünk, Luis (Portugália), Kamel és én, várjuk, hogy elkészüljön az ebéd, és nézzük a gyerekcsoportokat, akik a zárda lépcsőin ülve kajálnak. Már jártunk a fesztivál könyvesboltjában is, ahol valószínűleg nem kevés pénzt fogok eltapsolni a hét vége előtt. 
Hopp, kaja.



2014. december 5., péntek

Mesemondó a Kanári-szigeteken III. - Fotók válogatás nélkül


Kilátás a tetőteraszról.



További kilátás a tetőteraszról.

A tér és a pavilon


A vulkán és az óvoda (kisebb vulkán, nem a nagy)


Aranyos hogy kitették a táblát hogy hupli lesz az úton... :D

(Mert örülök hogy épp él a wifi)


Mesemondó a Kanári-szigeteken II. - Heszperidák kertje

Tenerife, bár Spanyolország fennhatósága alá tartozik, geológiailag az afrikai kontinens lemezén ül – ami azt jelenti, hogy életemben először járok Afrikában. A sziget teljesen trópusi éghajlatú, a helyeket haragos zöld bokrok, pálmafák és kúszónövények borítják, és minden völgyben keskeny vízesések szakadnak le a felhők közül. Ahol utat robbantottak a part mentén, ott kilátszanak a vörös és fekete vulkanikus sziklák, amik egészen a tengerpartig érnek (az Atlanti-óceánt is először látom közelről). Maga a Teide, a sziget legnagyobb vulkánja, a partról nem is látható, elbújik a felhők és a kisebb hegyek között (szintén első találkozásom aktív vulkánnal) (valójában szigettel is). Minden hatalmas, egzotikus lenyűgöző.

Természetesen a mesemondó nem azért mesemondó, hogy ne csinálja meg a házi feladatát, mielőtt utazik. Én például gondosan végigrágtam magam egy kanári-szigeteki mesegyűjteményen, és sokat tanultam belőle. Többek között azt, hogy a régi görögök ide helyezték a Heszperidák kertjét, ahonnan Herkules aranyalmát lopott (pontosabban Atlasz, a Heszperidák apja lopta neki az almákat, amíg Herkules az eget tartotta a vállán – jelenleg egy vonalban vagyunk az Atlasz-hegységgel). A legenda egy százfejű sárkányról is beszél, aki tüzet okádott – ez nyilván a vulkán. A part menti úton sikerült látnom néhány őshonos drago fát, amik a helyi legenda szerint egyszer sárkányok voltak (ha megvágja az ember a kérgüket, vörös lé csepeg belőlük). Néhány elmélet szerint a görögök ide képzelték el a Boldogok Szigeteit is. Az egyik kedvenc helyi sztorim arról szól, hogy valójában nem hét sziget van (Tenerife, Gran Canaria, La Palma, Lanzarote, Furteventura, La Gomera, El Hierro, mondtam, hogy megcsináltam a házimat), hanem nyolc – a nyolcadik, San Borondón, csak kétszer vagy háromszor tűnik fel minden száz évben, amikor szerencsés kalandorok (pl. Szent Brendán) meglátogathatják, aztán megint a tenger alá süllyed. A jelenség tudományos magyarázata állítólag víz alatti vulkanikus jelenségekben és a forró víz okozta délibábban rejlik. A történet annyira híres, hogy állítólag Kolumbusz külön térképpel kerülte meg a szigeteket, nehogy San Borondónon zátonyra fusson.

Bár a szigeteket az 1400-as évek végén a spanyolok elfoglalták (nem kevés véres csata után, mivel már voltak lakóik, akik nem csak piramisokat építettek és földet műveltek, de ráadásul királyságokra osztották fel az összes szigetet, amik egymást is megtámadták, amikor épp nem jöttek hódítók), Tenerife és a többi sziget kultúrája sok dologban eltér Spanyolországétól. Anával beszélgetve, aki nem először jár itt, több dolgot is megtudtam: Egy, a helyiek sokkal halkabban beszélnek (ami Ana szerint nagyon elegáns), kettő, a kontinensről érkezett spanyolokat „félszigetieknek” hívják (peninsulares). Sok helyi színezetű kultúra a spanyol és a bennszülött szokások keveredéséből alakult ki, és a kocsinkat vezető bácsi például kijavított minket, hogy nem Tenerifén vagyunk, hanem Chineten. Van a hódító országtól elszakadni kívánó helyi mozgalom is, amit jó volt tudni, tekintve hogy az egyik mesemondó előadásom spanyol-magyar kapcsolatokról szól. Ismerd a közönséged.

Azoknak, akik kérdeznék: Eddig egy büdös kanárit sem láttam. A szigetek neve egyébként a latin canis, kutya szóból ered, szóval valójában a kutyák szigetein vagyok. Kutyák azok vannak. Itt vonyítanak az ablakom alatt.


Mesemondó a Kanári-szigeteken I. - Már megint mit keresek a világ végén?

Nagyjából egy éve kaptam az emailt, hogy szeretnének meghívni fellépőnek egy spanyol nyelvű mesemondó fesztiválra a Kanári-szigetekre. Nyilván erre a hangos visításon kívül nem nagyon lehet mit reagálni – nemzetközi diákként jórészt akkor jutok el bármilyen egzotikus helyre, ha állja valaki a cehhet. Szerencsére a kedves spanyol mesemondók összehozták rá a támogatást, így aztán az őszi félév utolsó, jegesre fagyott ohiói hajrájában én szépen bepakoltam a bőröndöt, és elhúztam a csíkot egy hétre melegebb éghajlatra.

Maga a repülőút majdnem egy egész napon és négy időzónán keresztül tartott (Detroit-Chicago-Madrid-Tenerife); szerda reggel indultam, és csütörtök reggel szálltam le a felhők közé bújtatott sziget északi peremén. Különösen szeretem, hogy amikor mesemondóként utazik az ember, gyakran eljut olyan helyekre is ahová a turisták csak nagyon ritkán – és hamar kiderült, hogy ezzel az úttal sikerült kimerítenem a „járatlan út” fogalmát. A reptérről engem és Ana Griott barátnőmet, aki ugyanaznap érkezett, egy helyi bácsi furikázott el a fesztivál helyszínére, Los Silos városkájába. Miközben az égbe nyúló bazalthegyek és a sziklákon megtörő óceán között szlalonoztunk a part mentén, a bácsi elmesélte, hogy a sziget déli része turistaparadicsom fehér homokos strandokkal és pálmafákkal, az északi rész pedig a sziget gazdasági központja – ami jórészt abban merült ki, hogy minden viszonylag vízszintes felületet banánültetvények borítottak. Az út maga gyönyörű volt, minden zöld és virágzik, és balzsamos húsz fok van, amire a helyiek sűrűn panaszkodnak, nagykabátjukat szorosabbra húzva. A homokos tengerpartról pedig annyit, hogy az autópálya és a szakadék közötti keskeny sávba az élelmes helyiek úszómedencéket vájtak a turistáknak, hogy ne passzírozódjanak halálra a sziklás partvonal és az óceán találkozásánál.

Maga a fesztivál a sziget több pontján is zajlik, de a főhadiszállás a Los Silos városháza, ami egy régi zárdából lett átalakítva, és most egy könyvtárat, néhány irodát, és egy információs pontot foglal magába. Előtte egy aprócska tér helyezkedik el egy pavilonnal, ahol fagyit árulnak, és néhány étteremmel, melyek közül az egyik a fellépő mesemondók nagyvonalú ellátója. A teret lampionok füzérei díszítik a fesztivál alkalmából; közelebbről megnézve őket kiderült, hogy mind esőálló újrahasznosított anyagokból készült, a rendezők saját bevallása szerint a helyi iskolák közreműködésével. Engem végtelenül elszórakoztatott, hogy mi mindent elő tudtak varázsolni üres vizespalackokból…

A tér és a városháza körül keskeny macskaköves utcák és régi házikók torlódnak egymásra; a szállásunk egy sarokra van a városházától. Ódon, keskeny épület, középen csigalépcsővel, ami kollégium-szerű kis szobákhoz vezet, utána pedig a kétemeletes tetőteraszra, ahol mosógép és szárítókötél található, valamint remek kilátó a környező hegyekre.


Ennyiben aztán ki is merült az első napom; mivel a repülőút után azt sem tudtam, mi a nevem, nem hogy spanyolul meg tudjak szólalni, egy rövid bemutatkozó kör után a rendezők elküldtek aludni. Természetesen jetlagem van, úgyhogy most itt ülök hajnali négykor és blogot írok.

2014. november 30., vasárnap

Hálaadás mesemondó módra

Mivel már megint szegény, árván maradt nemzetközi diák vagyok a családi összetartozás (és éves családi viszály) nagy amerikai ünnepén, idén sem maradtam Hálaadás-napi meghívás nélkül: Ezúttal Yvonne Healey csapott le rám (és az emberre). Régóta jó ismerősöm a hölgy, ír-amerikai mesemondó, és itt lakik a "szomszédban" - alig másfél óra kocsival. Mivel egy közös mesemondó ismerősünk, Jeff Doyle, amúgy is készült megtenni az oda-vissza utat (a lánya itt tanul az egyetemen), még fuvarunk is akadt aki kedd este letett minket Yvonne háza előtt, vasárnap reggel pedig visszahozott. Mesemondók között nem vész el az ember.
A kedd este és a vasárnap reggel között sok minden történt. Főleg alvás, irdatlan óraszámban, valamint szokásos Hálaadás-napi ötfogásos pulykavacsora, amitől a szemünk is keresztbe állt. Yvonne saját gyerekei nem jöttek haza a szünetre, úgyhogy mi foglaltuk el a gyerekpótlék szerepét. Filmeket néztünk, piszmogtunk, aludtunk. Tutujgattuk a család öreg, ám nagyon kajla kutyusát. Én főleg élveztem, hogy mesemondókkal tölthetek egy kis időt - ez abban merült ki, hogy Yvonne és én este hat és éjfél között rendszeresen a konyhában ültünk, és beszélgettünk, amíg a torkunk is belefájdult. Nagyjából mindenről, de főleg mesemondásról, és azon belül is főleg ír mesékről, ami neki hazai terep, nekem meg nagy szerelmem. Külön élveztem, hogy a vendégszoba, ahol el lettünk szállásolva, egyébként Yvonne könyvtára is, így aztán hosszú órákat tölthettem a polcokon sorakozó néhány száz ír mesés- és legendáskötet böngészésével. És végre volt kivel együtt lelkesedni a Fianna felett.
A Fekete Péntek örömére nagyrészt ki sem mozdultunk a házból a héten. Szombat reggel elkirándultunk a szomszéd városba (alig ötven perc kocsival) ahol a helyi múzeum egy "művészet és videojáték" témájú kiállítást mutatott be, a kezdetektől napjainkig. Hat óriási kivetítőn olyan klasszikusokat lehetett játszani, mint a Pacman vagy a Super Mario, voltak grafikusok által készített vázlatok és tervek, a kedvencem pedig az a három képernyő volt, amin játékosok arcait vetítették ki játék közben. A kiállítás után megtekintettük a múzeum többi részét is, ami főleg modern festészetből és némi hagyományos faragásból állt. Nyilván a videojátékos termekben volt a legtöbb látogató.
Szombat estére sikerült egyéb programot is szervezni: A helyi mesemondó kör tagjai jöttek látogatóba vacsorára és mesélésre. Míg a férfiak az alagsorba menekültek, hogy nagyképernyős videojátékokba öljék bánatuk, a vendégsereg elfoglalta a nappalit és a konyhát. Legtöbbjüket már régről ismerem, csak sohasem esett le, hogy mind egy városban laknak (a Northlands konferencián szoktunk sűrűn összefutni). Egy kellemes estét töltöttünk almás pitével, borral, és mesemondással, ahol mindenki kipróbálhatta a legújabb történeteit. Nálam Jeff vitte el a pálmát, aki egy remek családi kirándulásról mesélt, ahol a hegyre felfelé még volt benzin a kocsiban, hegyről lefelé pedig a gravitácó hajtotta őket, huszonnégy rekesz sörrel a tetőcsomagtartóban... Volt persze több jó történet, sőt, néhány vers is. Részemről spanyolul meséltem, mert szerdán indulok a hispánokhoz fesztiválra, és már erősen izgulok. A próba, a kedves és barátságos közönségnek köszönhetően, egészen jól sikerült (türelemmel végighallgattak, és tízből ketten még értették is).
Az egész hosszú hétvége úgy elrepült, mintha itt sem lett volna. Most aztán lehet kipakolni, bepakolni, és indulni a következő kalandra.

2014. november 16., vasárnap

Egy este alatt a világ körül

Ilyen az, amikor Murphy törvénye uralkodik egy fellépés felett.

Még szeptemberben futottam össze az egyetemi "Nemzetközi Diákszövetség" tagjaival, akik mindenféle kulturális programokat reklámoztak. Megemlítettem nekik, hogy mesemondó vagyok, és ha szeretnének mesemondást valamelyik programhoz, szóljanak nyugodtan. Ebből kifolyólag október végén jött is egy email, hogy menjek be beszélgetésre az irodába, mert lesz egy szokásos éves rendezvény, amire a mesemondás remekül jönne.
Eddig szép és jó is volt a dolog; elmondtam nekik, mit csinálok mint mesemondó, és vevők voltak rá. Ugrás egy héttel ezelőttre.
A következő email arról tájékoztatott minket, hogy csütörtök este héttől tízig próba lesz. Mint kiderült, a rendezvény az egyetem éves Nemzetközi Diákvacsorája, ahol a diákok előadnak, az egyetem vezetősége és pénzes támogatói pedig megsétáltatják a kiskosztümjeiket és kapnak egy bőséges vacsorát - egyszóval nagyobb durranás volt a dolog, mint amire számítottam, és láthatóan több próbát is igényelt.
Csütörtök este pontban hétkor meg is jelentem az egyetemi bálteremben próbára... majd kilencig ültem egy sarokban és a Twittert piszkálgattam, miközben a rendezvény szervezőpi körbe-körbe keringtek, mint gólyafos a levegőben, és próbálták eldönteni, mi legyen. Két óra elteltével az is kiderült, hogy a próba elsősorban a divatbemutatóra szólt, hogy mindenki tudja, mikor hová kell sétálnia; bár én ebben nem vettem részt (sőt, azt sem tudtam, hogy a program része), végül csak kaptam időt a színpad és a mikrofon kipróbálására. A szervezők azt kérték, mondjam el az egész mesémet gyakorlásból, hiába állítottam, hogy higgyétek el, menni fog ez, csináltam már... majd kapásból egyedül hagytak a teremben, hogy beszéljek a falnak.
Az est végére még közöltek, hogy akkor holnap öttől tízig ugyanez, amire rávágtam, hogy velem ugyan nem. Jó, de akkor szombaton reggel tizenegykor főpróbára.
Szombat reggel meg is jelentem tizenegykor, csak úgy, mint mindenki más... házi feladattal felszerelkezve. Nekem lett igazam, mert délután egykor még sehol sem történt semmi, és a szervezők között magas volt a tehetetlenségi együttható. Végül fél kettőkor elköszöntem, mondván, hogy a rendezvény előtt egy órával visszajövök. Nem mulasztottam el semmit.
Este ötkor puccban-passzban tértem vissza, fellépésre készen... amikor is kiderült, hogy elfelejtették megemlíteni az elmúlt három napban, hogy a vacsora nagyestélyis rendezvény. Szerencsére a mínusz tíz fok ellenére fellépőruha volt rajtam, nadrággal kiegészítve - a mosdóban gyorsan lekaptam a nadrágot és a maciharisnyát, és már készen is volt a koktélruha, hollywoodi csajfilmbe illő módon.
A káoszt csak tetézte, hogy a rendezvényen jelen volt az egyetem két kabalája, Freddie és Frida Sólyom is, akiktől engem kiver a frász, és próbáltam olyan széles ívben kerülni el őket, amennyire lehet (védett állatokat nem szokásom bántalmazni, de ha megölelnek, sikítottam volna).

És hogy mi a meglepő ebben az egészben? Az, hogy a rendezvény maga végül nagyon jól sikerült (a próbákon uralkodó komplett káosz ellenére). A vacsora isteni volt (arab kaják meg currys csirke, tiramisu desszertnek), volt vagy négyszáz ember a teremben, és a legtöbb műsor nagy sikerrel zajlott. A kedvencem egy kínai srác volt, aki énekelt, és tudott is; volt divatbemutató, szaxofon zene, kínai oroszlántánc, spanyol éneklés, swing tánc, és srí lankai néptánc is. Ami engem illet, megelpő módon sikerült elmesélnem a mesémet többszörös próbálás nélkül (hehe) annak ellenére, hogy az első két percbe belejátszották véletlenül a kínai srác zenéjét. A közönség kedves volt, lelkes, és barátságos, bár a világítás miatt nem sokat láttam belőlük.

És a tanulság? Nemzetközi programokra szükség van. Csak ne hagyjátok, hogy a diákok szervezzék őket. Valamint az is, hogy minden mesemondó legyen hálás, amiért ilyen egyszerű eset vagyunk: Amíg van egy működő mikrofon, akkor és úgy állunk színpadra, amikor mondják. A többi már a mi dolgunk.

2014. november 15., szombat

Dobpergés, dobpergés: Hivatalosan bejegyezték a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt!

Jó hír azoknak, akik nyomon követték a Holnemvolt Fesztivál alakulását és a Holnemvolt Klub rendezvényeit: 2014 szeptemberével a győri törvényszék hivatalosan is bejegyezte a Holnemvolt Mesemondó Alapítványt!
Hosszú történet volt, de végül sikerült minden jogi hozzávalót összehozni; szorgosan és kitartóan töltögettünk ki papírokat, írtunk küldetést és tevékenységet, és soroltuk fel, miért is van Magyarországon szükség több mesemondó szervezetre. A szorgos munkát végül siker koronázta: Hivatalosan be vagyunk iktatva!

Hogy mi következik ez után?
Remélhetőleg újabb kalandok!

Rövid távon a következő terv az, hogy 2015 nyarára újabb mesemondó prgramokat szervezünk Budapesten (és talán vidéken is). Tervbe vannak véve műhelyek, melyeken mesemondást tanulhatnak az érdeklődők, és mesemondó alkalmak is, ahol majd különféle műfajokkal ismerkedhet meg a közönség. A Holnemvolt Klub tevékenységeiről itt olvashattok; hírekről a Holnemvolt Facebook oldalán tájékozódhattok naprakészen.
Hosszú távon tervezzük megrendezni a következő Holnemvolt Fesztivált. A harmadik fesztivál 2013-ban támogatás hiányában maradt el; most, hogy alapítvány vagyunk, már tudunk szervezett formában támogatásokra pályázni, hogy ismét hozhassunk nemzetközileg elismert mesemondó mestereket Magyarországra. Aki szeretne segíteni nekünk támogatással vagy ötletekkel, megtalál minket a Facebookon, az Alapítvány honlapjának Kapcsolat menüpontja alatt, vagy üzenhet nekem itt a blogon is.

Folytatódik a történet :)

2014. november 11., kedd

Kentucky Kitérő - Látogatóban Lincolnéknál

Ez történik, ha mesemondóval utazik az ember. A sofőr megpillant egy táblát, hogy "Abraham Lincoln gyermekkori otthona jobbra" és puff, már el is hagytuk az autópályát.

Ha már egyszer hat órát kocsikáztunk Á és Bé pontok között, úgy döntöttünk, a legendás elnök szülőháza pont jó lesz pihenőhelynek; ki tudja, mikor fogunk megint Nyugat-Kentuckyban járni. A kitérő út hosszasan kígyózott zöld dombok és farmok között, míg végül egy parkban kötöttünk ki; az idilli tájat néhány faház, egy csörgedező patak, egy információs központ, és egy bazinagy fehér márvány szentély tette teljessé. Kissé elérzékenyültem a rómaiak nevében.
Az persze hamar kiderült, hogy hiba csúszott a dologba: Amiről a helyiek a húszas években még buzgón állították, hogy Lincoln bácsi szülőotthona volt, valójában valaki más faházikója, úgyhogy a "szülőotthon" ma már a "szimbolikus faház" hangzatos címet viseli. Szerencsére azért egy kicsivel arrébb az út mentén megtalálható a "Lincoln gyermekkori otthona" emlékház és pár méterrel arrébb a "Lincoln Múzeum" is. Lincolnságból tehát nem volt hiány.


Az információs központban apró múzeumot rendeztek be, melyben egy Lincoln-korabeli szoba volt látható, rokkával, sütőtökkel, valamit a Lincoln-tölgy (a Rákóczi-fa amerikai megfelelője) keresztmetszete; hatalmas fa volt, az 1700-as évek végén sarjadt ki, és 1986-ban vágták ki végül. Ez speciel jobban lenyűgözött, mint az ajándékboltban kapható mókás cilinderek, vagy az ajtó mellett álló bronzszobor-együttes, mely a híres elnököt karon ülő kisbabaként ábrázolja.
A "szülőház" ma a márványtemplomon belül található; egy magányos parkőr álldogált mellette. A feliratokból megtudtuk, hogy a telepesek élete idilli volt, főleg, ha nem vitte el őket a feketehimlő; valamint láttunk egy fekete-fehér fotót is Roosevelt elnökről, aki méltóságteljesen caplatott felfelé a dombon a márványtemplom felavatására (ő még nem tudta hogy rossz faházat választottak). A domb lábánál egy karsztforrás bugyborékolt, melyből a felirat szerint kicsi Ábika első korty vizét itta pendelyes korában. Mi nem ittunk bele.
Nagyjából ennyiben ki is merült a Lincoln emlékpark; a múzeumba nem látogattunk el, mert még sötétedés előtt haza szerettünk volna érni. Majd legközelebb.

2014. november 10., hétfő

Kentucky Mesemondó Konferencia, Második Felvonás - Mindenkire sor kerül

A konferencia második (és egyben utolsó) napja oktató célú előadással kezdődött. Mivel három halláskárosult résztvevőnk is volt, a teljes konferencia és minden koncert jeltolmács kíséretében zajlott. A három hölgy felváltva tolmácsolt, és mindhárman zseniálisak voltak. Ketten a helyi csoportból kerültek ki, de a harmadikat jól ismertem: Libby Tipton osztálytársam volt a mesemondó szakon, a jelbeszéd az anyanyelve (ő hall egyedül az egész családjában), és nem mellesleg zseniális mesemondó, szóban is és jelben is. Libbyt nézni fordítás közben extra élvezet minden alkalommal. Ezúttal arról beszélt nekünk, mire kell figyelni, ha mesemondó rendezvényt szervez az ember, és jeltolmácsot hív (szorgosan jegyzeteltem). Arról is szó esett, hogyan kell viselkedni fellépőként, ha jeltolmács van melletted a színpadon, és hogyan segíthetünk nekik felkészülni a mesékre (a nap végére mindenki rászokott, hogy neveket és idegen szavakat automatikusan lebetűzzön mesélés közben). Nagyon hasznos előadás volt, amit Libby kedves és tanulságos anekdotákkal tűzdelt meg a saját életéből.
A délelőttöt műhelyek töltötték ki; négy közül lehetett választani, mindegyik két és fél órát vett igénybe. Részemről ahhoz a kis csoporthoz csatlakoztam, akik elhagyták a hotelt, és átkocsikáztak a közeli Nyugat-Kentucky Egyetem campusára, ahol a Kentucky Múzeum és annak híres néprajzi archívuma található. A műhelyünk az archívumról szólt, és egy nagyon kedves, halk szavú, csokornyakkendős bácsi vezette. Megtanultuk, hogyan kereshető az archívum online része, és átlapozhattunk egy rakat mappát is a gyűjteményből, amelyek témáit az archivista bácsi nagy lelkesedéssel taglalta nekünk. Volt benne minden: Népi játékok, orvosságok szemölcsre (a legtöbb varázslással), ugrókötél-rigmusok, hagyományos hamburger-receptek (zsír zsírral), hiedelmek, viccek, komikus szerelmes népdalok, temetőházak, csipke, fafaragás, foltvarrás, és természetesen népmesék is. Utóbbi külön érdekes volt, mert a mese amit példaként elolvastunk teljesen véletlenül egy középkori legenda Kentucky változata volt (felismertem, mert az eredeti verzió benne foglaltatik az új könyvemben). A mappák közötti turkálás és az előadás végeztével (azt is megtudtuk, mi mindenre használják az archívumot emberek, többek között Hollywoodi filmekhez dialektus-kutatásra) átmentünk a múzeum kiállításába. Először egy időszakos kiállítást jártunk végig, ami helyi kézzel faragott hintaszékekből állt, majd átvonultunk a foltvarrás-kiállításba (ami nagyon nagyon szép volt), majd röptében megtekintettünk a "híres emberek tárgyai" kiállítást, melyben olyan dolgokat láthattunk, mint Dainel Boone nyerge, Abraham Lincoln levelei, és Neil DeGrasse Tyson első távcsöve. Az egész múzeum nagyon érdekes és szórakoztató volt; észre sem vettük, hogy elrepült az idő. Hazaindulás előtt még megnéztük a campusra szállított 19. század eleji faházat, amiben rettenetesen hideg volt, ellenben 1820-as tárgyak másolataival volt berendezve, hogy mindent meg lehessen fogdosni.
Egy kiadós ebéd után visszatértünk a hotelbe, épp időben a délutáni koncertre. Ezúttal minden nevet a kalapokból húztak, és teljesen véletlenül két vak mesemondó került egymás után a színpadra két nagyon jó sztorival. Miután kipihentük az ebédet és hallottunk pár jó mesét, elkezdődtek a délutáni előadások.
Szolidaritásból (és kíváncsiságból) Kevin előadására ültem be; valamit jól csinál a srác, mert majdnem mindenki ugyanígy döntött, tömve volt a terem. Kevin arról beszélt, hogyan lehet játékokkal mesemondást gyakorolni, és mivel ő személy szerint egy megállíthatatlan energiabomba, végig is játszottuk az egész workshopot. Néhány játék hasznosabb volt, mint mások, de mindenki remekül érezte magát.
A délután utolsó körében végül az én workshopomra is sor került. Én arról tartottam előadást, miért fontos, hogy a mesemondók odafigyeljenek a popkultúrára is; ha nem tudjuk, éppen miért lelkesedik a közönségünk, kevesebb esélyünk van rá, hogy eltaláljuk azokat a meséket, amikért igazán rajongani fognak. Beszélgettünk róla milyen filmek, sorozatok és játékok voltak népszerűek az idén, és mit tanulhatunk belőlük mint mesemondók. Sok idősebb mesemondónak nagyon új volt a téma, de lelkesen fogadták, és alaposan elgondolkodtak rajta; a workshop végére sok jó új ötlet is született. Az én tantermemben is csinos létszám gyűlt össze (huszon-valahányan voltak), és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam.
Az utolsó kör után már csak az esti koncert volt hátra. Megint színre lépett Judy Sima és Pam Holcomb; kettejük között pedig egy sor kalapból húzott mesemondó is, akik mind a legjobb formájukat hozták. Kiemelkedett közülük Octavia Sexton, aki ízig-vérig tickster, és nagyon jópofa, lendületes, gátlástalan nőszemély, aki zseniálisan mesél Appalache-i népmeséket. Kétszer került színpadra a hétvégén, és mindkét alkalommal szénné röhögtem magam. Felkerült a nagy kedvenceim listájára.

2014. november 9., vasárnap

Kentucky Mesemondó Konferencia, Első Felvonás - Vissza a hegyekbe

Nem is gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni a domborzat amíg olyan államba nem költözem, ahol nincsen.

Péntek reggel keltünk útra, Kevin Cordi barátom meg én, mindketten meghívott előadók a Kentucky Mesemondó Konferencián, amit idén vicces módon Bowling Green-ben tartottak (ééértem: az Ohio állam-beli Bowling Green-ből utaztam a Kentucky állam-beli Bowling Green-be, mert Amerikában több a település mint a fantázia). Az út nagyjából hét óra hosszú, és ott kezdett gyanússá válni, amikor a GPS közölte, hogy már csak 90 mérföld van hátra, fél óra múlva a célnál leszünk. Mivel Kevin kocsija nem DeLorean, ezen a ponton arra is rájöttünk, hogy Nyugat-Kentuckyban egy órával korábban van, mint Kelet-Kentuckyban, ne kérdezze meg senki, hogy milyen felindulásból. A jó hír az, hogy a durva forgalmi dugók ellenére az egy óra csúszás megmentett minket, és épp időben érkeztünk az esti koncertre.

Az esti koncert itteni hagyományok szerint bő három órát vett igénybe (fél nyolctól fél tizenegyig), és változatos programot vonultatott fel. Két meghívott mesemondó foglalta keretbe - jó barátném Judy Sima, aki a nagymamája történetét mesélte ez az Amerikába való bevándorlásról, és Pam Holcomb, akit most hallottam először, de azonnal a szívembe lopta magát az ízes Kentucky akcentussal (érdeklődőknek: ugyanabból a megyéből jött ahol a Justified játszódik) és a jópofoa meséivel, amik között volt személyes sztori is és Rémusz bácsi is (akiről egyébként paradox módon ideát egy diákom sem hallott még). A két fellépő között félúton volt egy gyerekelőadás a helyi mesemondó verseny győzteseitől; egy tíz év körüli fiú-lány tandem duó adott elő egy sztorit, és sok gyakorlott mesemondó elbújhatott volna mögöttük. Nem csak magabiztosak voltak a színpadon, de látványosan élvezték is, amit csináltak.
A koncert fennmaradó idejét random mesemondás töltötte ki. Három kalap volt a színpad szélén: Egy a kezdőknek, egy a haladóknak, és egy a profiknak, hogy mindenkinek legyen esélye mesélni. Fejenként tíz perc járt mindenkinek, akinek a nevét kihúzták, és a jószerencse kegyelméből remek műsort produkáltunk. A kedvenc sztorim egy helyi bácsitól volt, aki arról mesélt, hogyan uszítottak az öccsével véletlenül egy mérgeskígyót egy éppen folyóban keresztelő baptista közösségre. Vinnyogtunk a röhögéstől.
Az est utolsó egy órája story slam-mel telt. Téma nem volt, csak egy öt perces idő limit, és tizenketten kerültük sorra, köztük ezúttal jómagam is. Iván, a diófa történetét meséltem el, és nagy sikert arattam vele; a pontozás szerint negyedik helyen végeztem, az első két díjat verssel vitték el. Mire kitántorogtunk a teremből, a belső órám szerint már éjfélre járt az idő (a mesemondók hosszasan búcsúzkodnak, főleg, amikor egyben üdvözölnek is). Beájultam az ágyba.

Előzetes a holnapi felvonásról: A szombati nap is fényes siker volt, és megint csak félholtan értünk haza. Itt most éjfél van, a fejemben hajnali egy. Szunya.

2014. október 6., hétfő

Magyarok, Toledo, népmesék

Úgy alakult, hogy (technikai okokból megkésve egy cseppet), most hétvégén a Tócsa innenső oldalán is megünnepeltük a Magyar Népmese Napját. Hivatalosan, meg minden. A toledói magyar közösség (nem, nem az a Toledo, a másik), akik az augusztusi Birmingham (nem, nem az a Birmingham, a másik) magyar fesztivált is szervezik, a szokásos havi magyar ebédet az alkalomhoz illően mesemondással kötötte össze. Ez utóbbi voltam én.
A toledói magyar közösség székhelye egy tágas, régi téglaépület, amit kívülről magyar motívumokkal festett ablaktáblák, valamint a Parlament és a Szent Korona freskói ékesítenek. Az ajtón belépve barátságos légkör fogadott. A teremben karácsonyfaégő-füzérek fénye alatt hosszú asztaloknál ült huszon-néhány ember, és a frissen elkészült magyaros ebédet fogyasztotta jó étvággyal: Rakott krumpli, uborkasaláta, zöldbab, csokoládés fánk. Az asztalok körül élénk beszélgetés folyt, és az agyamban azonnal beállt a rövidzárlat, mert egyszerre hallottam magyar és angol szót. Miközben én is megebédeltem, oda-vissza kapcsolgattam a két nyelv között, és lassacskán megismerkedtem a közösség első, második, harmadik és negyedik generációs tagjaival, valamint néhány tiszteletbeli magyarral is. Egy doboz régi fénykép és újságkivágás állt az egyik asztalon; a klub tagjaival bevándorlásról, kivándorlásról, történelemről beszélgettünk. Az ebéd végeztével kaptam egy nagyon helyre is mikroportot a derekamra, és már kezdődhetett is a mesélés.
Nagyjából fél órám volt a prezentációra; ebéd közben megkérdeztem az asztaltársaimat, ki mire lenne kíváncsi, és azt javasolták, meséljek valami félelmeteset a közelgő Halloween alkalmából. Angolul meséltem, mert az volt az anyanyelvileg vegyes csoport közös nevezője. A szokásos rövid bevezetés után - Bús királyfi, meg a magyar nyelvű "Egyszer volt, hol nem volt" hosszú verziója, ami mindenkit megnevettetett - a Szépen szóló pelikánmadár meséjét mondtam el, a hangulatnak megfelelő hátborzongató verzióban. A csapat egyetlen kiskorú tagja, egy hat-nyolc év körüli kisfiú, feszült figyelemmel hallgatott az első sorban, de a közönség többi része is jórészt lélegzet-visszafojtva ült, és néha csendesen szörnyülködött vagy helyeselt a mese megfelelő részeinél. Szeretem ezt a mesét, és jól is sikerült. Mire végeztem, már csak egy rövidebb történetre jutotta az időből; szintén az ebéd közbeni beszélgetés hatására népmese helyett egy családi történettel zártam, ami az ötvenhatos forradalomról szól. Sokan az itteni magyar közösségben ötvenhatos kivándorlók, és a családi történetet nagy szeretettel és rajongással fogadták. Rövid, de hatásos műsor volt, úgy éreztem, sikerült a legjobb formámban bemutatkozni egy nagyon hálás, barátságos, nyitott közönségnek.
A mesék után vagy fél órát maradtam kérdésekre válaszolni, és még az ajtó felé menet is többször megálltam kisebb-nagyobb beszélgetésekre, sztorikra. A könyvemből mindkét példány elkelt, ami nálam volt, és a házigazdák még egy tombolát is tartottak, amiből fellépti díjat kaptam. Ennél kellemesebben nem is tölthettem volna el egy vasárnapi ebédet, és vidám délutánt, és a 2014-es Népmese Napját.

2014. szeptember 14., vasárnap

Bökő lovag utolsó csatája

Elszabadultunk egy kicsit a valóságtól a hétvégére. Az orrfagyasztó tizenhét fok és a borús idő ellenére, hősiesen magunkra öltve minden mozdítható réteget és kölcsönkaftánt, ellátogattunk a közeli Castell Gwent (hétköznapi nevén Fostoria) éves SCA eseményére, mely a Real Beast (Valódi Bestia) becses névre hallgat. Igazából fogalmam sincs, mi történt a rendezvényen, mert az egész napot a patak túloldalán lévő íjászpályán töltöttem, így aztán nem is fogok részleteiben beszámolni a programról.
Inkább elregélem nektek Sir William Pierce hősi halálának magasztos legendáját.

Sir William Pierce, kinek neve többszörös jelentést hordoz magában (Pierce, angolban utónévként is használatos, 'átszúrni vagy bökni' jelentésű ige, és William, avagy Will, mely az íjászpályán használatos 'Fire at will!' parancsszóra utal, mely egyaránt jelentheti azt, hogy "Szabad a lövés!" vagy azt, hogy "Lőjetek Will-re!"), egy igen nemes és szívós lovag, kinek egész testét ezüstszín páncél borítja, mely csak bizonyos kulcsfontosságú pontokon sérülékeny: A sisak szemrésénél, a sisak és a mellvért találkozásánál, a mellvért kellős közepént (ezt azzal magyarázzuk, hogy Sir Pierce cicikivillantós fantasy páncélt visel, mert joga van hozzá, és tiszteletben tartjuk a döntését), illetve a combok belső oldalán, lágyéktájékon. Sir Pierce halált megvető bátorsággal veti magát negyven yardról (nagyjából harminchat méter) az íjászok kicsiny ám elszánt csapatára, akiknek öt köre van megállítani a rohamot legalább egy halálos lövéssel (avagy, az utolsó kör esetében, egy jól irányzot pofonnal).
Adódott pediglen vala az első probléma a hősi rohammal: Sir Pierce kissé nehezen állott meg az lábain - tekintve, hogy nem volt lábfeje, mely kis testi fogyatékot két, négy, majd hat szakértő egyén botok, cövekek és bőséges mennyiségű szigetelőszalag felhasználásával végül középkorba illő módon orvosolni tudta. Ily módon feljavítva Sir Pierce már készen is állt a döntő ütközetre. Az első körben negyven yardról sajnos senki sem talált a piros zónába - cserébe viszont valaki azonnal halálos pontossággal lábközön lőtte a dicső lovagot, aki ezzel felvette a "Töketlen" melléknevet. Ezek után Sir Pierce tíz yarddal közelebb vágtatott, de az újabb kör első két lövése hamar megtörte a lendületét: Az én nyílvesszők térdkalácson érte, a következő pedig vállon, amitől Sir Pierce kínos módon helyben pofára is esett. Mivel itt már cövek és szigszalag kevésnek bizonyult talpra állítani a dicső lovagot, úgy döntöttünk, hátast rendelünk alája: Éppen kézre is állt egy ártalmatlannak tűnő célnyúl, aki méretéből kifolyólag megfelelt a szerepre. Sir William Pierce, a Töketlen, felvéve a legendás Paleo-kaukázusi Nyúllovas archetípusát (ilyen tényleg van, csak mondom) tovább vágtatott védelmi vonalaink irányába.
Harminc yardról már be is ment az első halálos lövés, de mivel a piros szalagot csak érintette, de nem szakította át, Sir Pierce tovább rohamozott. Húsz yardról már leszedtük, ahogyan illik, két mellkasi és egy nyaki találattal. Mivel azonban a hátasa továbbra is életben volt (vagy csak mert amint lovag formájú a céltábla, minden íjász hirtelen tízévessé fiatalodik vissza), Sir Pierce elérte a tíz yardos vonalat, ahol aztán sorsába beletörődve sündisznóvá vált. Emlékét illendő képpen őrizze meg a krónika. Méltó ellenfél voltál, Sir William Pierce.


(Egyébként a nap folyamán lőttünk komoly, értelmes célokra is, csak minek.)