2013. október 26., szombat

Kísértetjárás

A közelgő Halloween-ra való tekintettel (az utóbbi években Amerikában egész Októberben Halloween van) a Kultúrklub úgy döntött, befizet minket egy kísértet-túrára a helyi múzeumban. Annak ellenére, hogy az egész egyetemen meghirdették a lehetőséget, végül mégiscsak baráti kiruccanásba torkollt az est - a popkultúra és amerikanisztika szakon kívülről nem jelentkezett senki. Ennek egyik lehetséges magyarázata a campuson zajló zombi apokalipszis lehet: egész héten zombik és zombivadászok szaladgáltak az épületek között, és pillecukorral töltött zoknikkal dobálták egymást. Tegnap este még nagyban zajlott a világvége.

Végül tizenhárman (haha) zsúfolódtunk be két kocsiba, és a ragyogó csillagos ég alatt elfurikáztunk a helyi múzeumba. Tiszta szép idő volt, bár meglehetősen hideg - az a fajta, amiben a helyi diákok még rövidgatyában-tornapapucsban járnak, de rajtam már vastag harisnya volt a nadrág alatt.
A múzeum fényesen ki volt világítva, és több csoport is mászkált az épület körül; önkénten idegenvezetők terelgették őket. Megtudtuk, hogy minden tizenöt percben indul egy új csoport. Nagy meglepetésemre és örömömre kiderült, hogy a mi idegenvezetőnket jól ismerem: az egyik bárdunk az SCA-ból... 
Maga a túra a fő épületben indult. A múzeum a hetvenes évekig bezárólag szegényház volt, a század elején pedig elmegyógyintézet; nem csoda, hogy sok benne a kísértet. A szűk folyosókon és besötétített szobákban tolongva meghallgattunk egy rakás történetet szellemjárásokról, megmagyarázhatatlan jelenségekről, visszajáró volt lakókról, és néhány gyilkosságról - a leghíresebb eset az volt, amikor két idős hölgy összebalhézott egy lépcsőfordulóban, és egyikük lelökte a másikat. Állítólag a tettes sírján sorra elszárad minden ültetett növény. Megcsodáltunk egy dunsztosüveget is tele levágott ujjakkal; bizonyíték volt a város történelmének leghíresebb gyilkossági perében az 1800-as évek végén, a régi szép időkben amikor még minden vásárral járt egy nyilvános akasztás is. Dan jópofa mesemondó, cinikus és humoros, és ismeri az egész épületet, mint a tenyerét. Amikor végigértünk a szobák és folyosók labirintusán, néhány önkéntes forralt almaborral és pattogatott kukoricával várt minket, mielőtt kimerészkedtünk az éjszakába. Itt egy usánkát viselő fiatalabb srác vett át minket, és elvezetett a legelőn keresztül a történelmi értékű telepes-házba, ami előtt egy fehérre festett halottaskocsi parkolt, két műanyag ló mögött. Itt egy viktoriánus kori viseletbe bújt úriember várt minket lámpással a kezében; temetkezési vállalkozóként mutatkozott be, és nagy hűhót és reklámot csapott a megye legjobb halottasházának. Az egész mesterséges szituáció a 19. századi kolera-járvány körül forgott, amely a vállalkozó elmondása szerint két gyereket vitt el az elmúlt héten. A reklámszöveg után - mely kitért a kocsi kiváló minőségére és a faragott sírkövet dekorációira is - bezsúfolódtunk az egyszobás faházba, melynek közepén az asztalon két gyerekkoporsó feküdt, gyertyákkal körülvéve. A vállalkozó cilinderét igazgatva előadta, hogy mekkora újítás a gyerekkoporsó, amire kis ablakot szerelnek, hogy be lehessen nézni, és hogy a vállakozás állja a halotti fényképezés költségeit is, mivel a viktoriánus korban szokás volt halott rokonokat beöltöztetni el lefényképezni a temetés előtt (több ilyen fénykép is állt az asztalon). Ezen a ponton már masszívan borsózott a hátam, és elég kényelmetlenül érkeztem magam, de a muki tovább ragozta a mondókáját azzal, hogy a többi vállalkozó nem megbízható ám, és ha rossz helyre ásnak el valakit, a koporsók hajlamosak felúszni a mocsár tetejére. Régészként nem gyakran hat meg a temetkezés gondolata, de a halott gyerekekről készült fényképek nélkül azért vidáman meglettem volna.
A halottasházból szabadulva átcaplattunk az elmegyógyintézet különálló szárnyába, ahol egy gót Hófehérkének öltözött csaj várt minket az elmebetegség kezelésének vidám történelmével. A falon elolvashattuk a diagnózisok listáját, amik ide juttatták a megye betegeit: "vallásos", "női gyengeség", "túl sokat beszél", "ellenkezett férjével", "kiugrál az ablakon", "önkielégítés"... A történetek érdekesek lettek volna ugyan, de a lány előadói stílusától olyan érzésem volt, mintha valaki a körmét húzkodta volna egy iskolai táblán, így leginkább a táblák olvasásával foglaltam el magam. 
A bolondok házából a bálterembe vezetett az út, ahol vidáman pattogott a tűz a kandallóban (juhé!), és valamiért még egyszer meghallgattuk a híres-hírhedt gyilkossági per teljes történetet, megtekinthettük az akasztófakötelet, és a korabeli újságcikkeket fényképekkel. Innen már csak egy utolsó állomás volt hátra: a temető.
A temetőbe magába szerencsére nem botladoztunk be a koromsötét mező közepén; a kapunál egy újabb hölgy várt minket egy lámpással, erősen vacogva. Öt perc alatt letudta a történeteket, amik kísértetekről szóltak ugyan, de Bowling Greenhez nem sok közük volt. Eddigre már mi sem éreztük kezünket-lábunkat, úgyhogy megköszönve a túrát az idegenvezetőknek sürgősen visszazsúfolódtunk a kocsiba.

Valószínűleg a kísértettúrák népszerűségének tudható be, hogy ilyen gyorsan lezavartuk az egész műsort. Néhány esetben szívesen hallottam volna többet is, míg más esetekben az egész sztorit szívesen kihagytam volna. A koporsós háztól még mindig kiráz a hideg, a fene se érti mi köze annak a kísértetekhez. Történelmi szempontból mindenesetre érdekes volt a túra; mesemondói szempontból hagyott némi kívánnivalót maga után.  

2013. október 6., vasárnap

Éljen a király, és az írfarkasok

Szombat reggel puccba, majd kocsiba vágtuk magunkat, és elzötyögtünk Columbusba koronázásra.
(Ahhoz is őrültnek kell lenni hogy szombat reggel hétkor az ember teljes reneszánsz díszben masírozzon ki az esőbe)

A koronázást összekötötték a királyság egyik nagy éves eseményével, a Vörös Sárkány névre hallgató fesztivállal, mely egy egész tábort foglalt el valahol a hegyekben, faházakkal, sátrakkal és sportpályákkal együtt. Mire odaértünk, és átjutottunk a Trollon (trollnak hívják a belépőt szedő embereket, mert ki kell fizetni őket, mielőtt átengednek a hídon...), már megkezdődött a koronázás, amire a szoknyánk a térdünk köré kapva rongyoltunk be az utolsó utáni pillanatban. A történelmi hagyományoknak megfelelően nekünk már csak a folyosón jutott hely: a tornacsarnok tömve volt emberekkel, és az ajtóban is kisebbfajta horda csoportosult a nyakát nyújtogatva, hogy egy pillantást vethessen az új uralkodói párra. Mivel én nem látok át a tömeg feje felett, Liz leírására kellett hagyatkoznom, aki összefoglalta nekem az esemény lényegét, imigyen:

Úgy lesz valakiből király, hogy megnyeri az évente rendezett Királyi Lovagi Tornát (ami meghívásos alapon működik, vagyis nem szambázhat be boldog-boldogtalan és veheti fel a koronát a sárból). Esélyegyenlőség van, vagyis a győztes lehet királynő is, volt már rá példa, sőt, az is az uralkodó választása, hogy ki foglalja el a mellette lévő trónt: szíve választottja lehet ellenkező avagy azonos nemű, bár erre királyi szinten eddig nem, csk a báróknál akadt példa. Nem sokkal a koronázás után meg kell rendezni a következő tornát, és amíg a királyi pár egy éves urlakodási ideje le nem jár, a sorára váró jövendőbeli uralkodói pár a herceg és hercegnő rangját kapja.
Vadonatúj királyi párunk Liz állítása szerint a Középső Királyság eddigi legnépszerűbb hercege és hercegnője volt; az egész nép a rajongásig imádja őket. Mivel az elmúlt két hónapot a Rózsák Háborúja világában töltöttem (Philippa Gregory egy istennő), azonnal Elizabeth Woodville és IV. Edward ugrott be róluk: szépek, fiatalok, mosolygósak, és népszerűek. Liz azt is elörvendezte nekem, hogy a korábbi tornagyőztesekkel ellentétben az ifjú király elsősorban nem harcos: táncol, zenél, énekel, varr, hímez (!!!), vezeti az SCA gyerekszekcióját... és még ezzel együtt is megverte az összes többi lovagot a királyságban. Királynője hasonló módon aktív: nehéz- és könnyűfegyverzetű harcos, íjász, és a művészetek patrónusa. Közösen rendelték el, hogy mostantól az élőzene kötelező része legyen az udvari ceremóniáknak. Ja, és van egy házi malacuk.

A reggel koronázás keretein belül először a lovagok, majd a művészek, végül a pórnép esküdött fel az új uralkodók szolgálatára. Jelen volt a Középső Királyság népén kívül két szomszédos királyság két uralkodói párja is, északi és déli szomszédaink. Jól megbámultuk őket, még akkor is, ha a szemünk sarkából csak, mert amikor elvonultak a sorfalunk mellett, mindenkinek meg kellett hajolni (avagy, a mi esetünkben, bókolni). Amikor véget ért a ceremónia, megkezdődött a nap hátralévő része: a lovagi tornák, az íjászverseny, evés-ivás, kirakodóvásár, tánc, zene, és hasonló izgalmas dolgok. Eleinte céltalanul kószáltam fel és alá; a lovagi torna pályája körül minden báróság saját sátrakat vert fel, ahol hölgyek és lovagok üldögéltek, ételt és italt szolgáltak fel, és nézték a párbajokat. Itt futottam bele a nap fénypontjába is, aki az Artemisz névre hallgatott, és a hátára feküdve birkatürelemmel hagyta, hogy kopaszra vakargassam a hasát (lásd a képet).
Az íjászversenyt természetesen nem lehetett kihagyni. Jóval többen voltunk, mint legutóbb, és több bárósági íjászmester is felbukkant, közöttük a legendás Merlin is (mert ki más), aki kerekesszékben ül és nyolcvan fontos íjjal szégyíti meg a fiatalságot. A versenyt futózáporok szaggatták meg, amikor is mindenki vígan tömörült az apró sátor védelme alá, mint Kisvakond a gomba alá, testünkkel védelmezve az íjakat. A versenyből ezúttal hamar kiestem (ázott tollazással nem egyszerű lőni), de jól szórakoztam, és volt alkalmam ismét megbámulni a királyi párt, akik tiszteletüket tették a pályán, és lőni is beálltak egy körre. Be lettünk mutatva a királyi kutyának is, aki az említett királyi malaccal ellentétben jelen volt a rendezvényen, és harsány röfögéssel jelezte, hogy foglalkozzanak vele is.
Miután a versenyből kiestem, áttettem székhelyem az ebédlőbe egy remek lakoma erejéig. Míg sorbaálltam a kondérhoz, megcsodálhattam a művészek és kézművesek kiállítását, ahol hosszú asztalokon mutattak be mindent, ami a királyságban készül és szépül. A kedvencem az az asztal volt, ahol reneszánsz olasz szépítőszerek rekonstrukcióit mutatták be, és mindet ki is lehetett próbálni. Itt újból belefutottam a királyi párba, akik türelmesen nézték végig az egész kiállítást, és kedves szavakat váltottak a kézművesekkel.
Ebéd után áttettem székhelyem a bárdok sátrába, ahol épp szünetet tartottak a zenélésben, és épp mesemondás zajlott. Beugrottam egy mesére (Nap lánya), ami mindenkinek nagyon tetszett, és a bárdok rögtön maguk közé is fogadtak. A következő pár órát a királynő személyes bárda, Zsof társaságában töltöttem. Zsof eredetileg Zsófia, és az SCA alteregója honfoglaláskori magyar... ez teljesen újdonság volt a számomra. Hamar kiderült, hogy nem kevesen vannak a csoportban akik magyar alteregókat (is) alakítanak. Zsof például tűrhetően beszél magyarul, és csak magyar meséket mond, amikor épp nem énekel. Lecsapott rám, amikor bemutatkoztam, és a délutánt úgy beszélgettük át, ahogy csak két mesemondó tudja, amikor közös témájuk van. Zsof kiválóan ismeri a magyar történelmet, de rengeteg kérdése volt a népmesékről; cserébe én pedig a bárdok életéről és karrierjéről kérdezgettem. Be lettem mutatva egy ruhakészítő mesternek is, egy vidám, szürke bajuszos bácsinak, aki alteregójára nézve orosz, és elárasztott kérdésekkel a magyar középkorral, honfoglaló öltözékkel, kunokkal, S végű hajkarikákkal és egyébb részletekkel kapcsolatban (miközben gyöngyözött gombokat varrt fel egy kaftánra). Ott hidaltam le, hogy Ohio közepén nem egy, de egy egész csapat ember volt, aki pontosan tudta, mi az az S végű hajkarika...
A bárdoktól végül akkor szakadtam el, amikor sor került az esti udvari ceremóniára. Ez jóval tovább tartott mindt a reggeli, de tánc és zene előzte meg. A ceremónia keretein belül kihirdették a tornák győzteseit, rangokat, neveket és címereket adományoztak, lovagokat avattak, okleveleket osztottak szét művészeknek és zenészeknek, és fontos dolgokat hirdettek ki jövőbeli rendezvényekről. Még én is részt kaptam a csinnadrattából, amikor az egész báróságunkat (nagyából két tucat embert) maguk elé rendeltek, hogy megdicsérjenek minket kiváló eredményeinkért (utoljára általános iskolában volt ilyen). Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor egy srác oklevelet kapott, mert az egész viselete és minden tartozéka saját keze munkája volt, kézzel varrva és hímezve. Nagy lelkesen járult a király elé, de félúton az egész tömeg felvisított, hogy "fegyver!" Még időben eszébe jutott, mi a helyzet, és engedelmesen leadta a kardját a testőröknek. A másik kedvenc pillanatom az volt amikor a király maga elé rendelte az összes gyereket, megdicsérte őket, majd azt mondta, hogy biztosan marhára unják már a ceremóniát, indítsanak kifelé a játszótérre.
A ceremóniát Zsof zárta egy saját, a királyi párt és a királyságot dicsőítő dallal, és azután mindenki mehetett a dolgára. Mivel az esti lakomára már elfogyott a jegy, mi hazafelé indultunk, és megálltunk útközben hamburgert enni. Nem mi voltunk az elsők, akik reneszánsz ruhában sétáltak be a gyorsétterembe, és hamar kisebb csapat verődött össze vidáman falatozó és nevető, a nap eseményeit tárgyaló alattvalókból.

Éljen a király.

2013. október 4., péntek

Lovagi Torma

Miután egy rosszul megsütött fél marha kiterítette a helyi nemesség színe-virágát, a két héttel ezelőtti lovagi tornát végül tegnap este tartottuk meg a szokásos csütörtöki találkozó keretében. Majdnem százan gyűltünk össze a kellemes őszi melegben a városi parkban , mindenki a legszebb középkori öltözékében feszített, és elővonszoltuk a báró és a báróné trónszékeit is. A kocogó és kutyasétáltató pórnép jókat bámult rajtunk.
A lovagi torna ünnepélyes keretek között zajlott. Minden résztvevő lovagnak (római katonának, vikingnek, stb.) saját heroldja volt, akik az egész rendezvény legszórakoztatóbb részét képezték. A Lovagregény hagyományait követve egyenként járultak a báró színe elé, és elszavalták uruk és parancsolójuk hősi és dicső tetteit. Vagy olyasmi. Volt, aki énekelt (az egyik bárdunk hivatásos énekesnő, szerintem a park túlsó végén is hallották), volt, aki suttogott (Csendes Steve lovagunk heroldja), volt, aki totál lejáratta a saját urát ("Olyan cuki, mint egy bébifóka, és úgy is fog küzdeni!"), és olyan is volt, aki ugatott - a római katona heroldot kérvényezett ugyan, de egy sem akadt, így végül kölcsönzött valakitől egy ijesztő kinézetű kutyát.
Maga a torna a "mindenki mindenki ellen" jegyében zajlott: mindenki megküzdött mindenkivel, és az nyert, aki a legtöbb párbajban győzedelmesekedett. Amíg a lovagok egymást püfölték, a heroldok a pálya szélén állva hol egymást szidták, hol az ellenséges lovagot, hol a saját urukat,attól függően, hogy épp ki állt nyerésre. Ez önmagában is verseny volt: a báró jutalmat ígért a legjobb heroldnak. A nézőtér akkor feküdt el a legjobban, amikor egy és ugyanaz a herold szolgált két úrnak, akik egymás ellen küzdöttek, és remekül elvitatkozott saját magával a háttérben. Volt egy önkéntes extra heroldunk is, a korábban emlegetett zsoldoscsapatból, aki az általános nyugalom megzavarása végett rohangált fel és alá és szidott mindenkit kivételezés nélkül. A legnagyobb rajongótábora a bébifókának volt (Ronan a becsületes neve, ami kis fókát jelent), amit onnan lehetett tudni, hogy amikor pályára lépett, mindenki hangos fókaugatással paskolta össze a kezeit az asztal felett.
A lovagi torna éjszakába nyúlt; szerencsére volt elég világítás a parkban hogy ez ne okozzon problémát. A harc végeztével csokis sütit osztottak szét a báró rendeletére, és mindannyian letelepedtünk a fűbe hogy meghallgassuk az eredményt. A báróság idei bajnoka Abdul lett, az egyik keleti lovagunk, aki nagy csinnadratta közepette vette át a ranggal járó köpenyt, lándzsát és pénzes erszényt. A járás harcosainak bajnokságát is lezavartuk rögtön - eme neves verseny kő-papír-olló alapon zajlott, és Csendes Steve lett a győztes.
Ha már így összegyűlt az udvar, a nagy sütievés közepette egyéb témákról is szó esett, mint például a szombati koronázási ünnepségről, melynek keretei között új királyt kapunk (lásd a blogot vasárnap), vagy arról, hogy a királyságban áruló lakozik, aki állami titkokat fecsegett ki a Facebookon, és ezért büntetést érdemel. Boszorkányégetésre azért nem került sor, de a bűnösnek pantomim keretein belül kellett előadnia a királyság történelmét az egész udvar előtt, ami roppant szórakoztató volt.
A jó mulatság és férfi munka végeztével testületileg átvonultunk a szokásos sportkocsmába, ahol épp csütörtök esti focimeccs-nézés zajlott. Külön szórakoztató volt látni a szurkolók arcát amikor becaplatott három tucat lovag és hölgy, és nagy egyetértésben leült hamburgert enni. Amikor a szurkolók ujjongtak, ujjongtunk mi is, bár kevesen tudták mi is történik a képernyőn valójában.
Az SCA-ra mindig számíthat az ember egy hosszú és fárasztó csütörtöki nap végeztével: megbízhatóan barátságos lesz, komolytalan, és szórakoztató.

2013. október 2., szerda

Szentek és szörnyek - Mesemondó elfoglalja a katolikus iskolát

Hétfőn görög mitológia, szerdán szentek. Az osztály ugyanaz. Katolikus iskolában mesélni otthonosabb, mint gondoltam.
(Nem mintha nem jártam volna én is a maristákhoz tizenegy évig, de Amerikában az ember semmit sem vesz biztosra)

Hétfő reggel volt az első mesélésem a Saint Aloysius (barátainak csak Saint Al) iskolában. A történelem-tanárnő hívott meg hogy vezessem fel a görög mitológia tananyagot a hatodik és a hetedik osztálynak. Nem kellett kétszer mondai. A hatodikosok már akkor zsongtak, amikor besétáltam - könnyű dolga van a mesemondónak olyan kölykökkel, akik épp Pecy Jackson korszakukat élik. A lányok fele azonnal felsorolta nekem, ki melyik görög istennek a gyermeke, amire meglepő módon a tanárnő nem mondott semmit (talán már feladta a harcot), és amikor Zeusz lánya rákérdezett, hogy én ugyan ki vagyok, nyilván azt kellett mondanom, hogy Mómosz lánya. Innentől kezdve aztán benne voltam a bandában. A hetedik osztály jóval csendesebb és visszafogottabb volt (köztudott, hogy hatodik és hetedik között a nyáron minden gyerekből kész felnőtt lesz), de azért ők is csillogó szemekkel figyeltek. Mindkét osztályban másfél órám volt, ami rendesen kikészíti a mesemondót, de egy percig se jutott eszembe panaszkodni. Olyan mítoszokat vittem nekik, amik kevésbé ismertek; Mómoszt, Erysichtont, Dionysost és a kalózokat, Achilleus sarkát, görög Hamupipőkét, és rómaiakat is, mert felbuzdult bennem a római büszkeség amikor a lányok azt mondták, a rómaiak mindent a görögöktől loptak. Így lett aztán az óra végére Pomona és Vertumnus, és Camilla, és aztán egy jó hosszú kérdezz-felelek az osztályokkal. A hatodik osztály totál jutalomjáték volt elejétől végéig: valahányszor megemlítettem egy istent vagy istennőt valaki biztosan felujjongott; óra végén pedig még kicsengetés után is kérdezgettek. Főleg olyasmikre voltak kíváncsiak hogy ki a kedvenc istenem, ki a kedvenc istennőm, kit szeretek a legkevésbé, melyik szörny a kedvencem, melyik hősnek szurkolok a legjobban, mi a kedvenc könyvem, mi a kedvenc műfajom, és hogy mit gondoltam a Percy Jackson filmekről. Esküszöm, most már el kell olvasnom ezt a könyvsorozatot, többet tett a mesemondásért az utóbbi időben mint Harry Potter valaha. Nem viccelek.
A hetedik osztály kérdései inkább a személyemre irányultak: ki vagyok, honnan jöttem, hogyan lettem mesemondó, milyen nyelvet beszélek; amikor rájöttek hogy az angol a második nyelvem (miután belebuktam a kalózhajó leírásába), tudni akarták, hogy hangzik a magyar, mennyire nehéz megtanulni, és az óra hátralévő részét azzal töltöttük, hogy mondatokat fordítottam nekik magyarra. Az iskola diákjai között sok a magyar származású, ami észak-Ohio jellemzője, úgyhogy személyes okaik is voltak az érdeklődésre. Végül meg kellett ígérnem nekik hogy tartok majd egyszer egy magyarórát.

Ma reggel visszatértem a hetedik osztályba, ezúttal hittanórára, szentekről mesélni. Ez külön csemege volt mesemondói énemnek: Tennessee-ben mindenki baptista vagy metodista, vagy egyéb módon protestáns, és főleg azt vallja, hogy a katolikusok egy fokkal jobbak csak az ördögnél, és titokban csecsemőket esznek. Mindig is kedvem volt szent-legendákat mesélni (kimeríthetetlen forrása a jó sztoriknak), de eddig nem akadt rá alkalom. Az már csak a cseresznye a habon a tortán, hogy jó katolikus diákok módjára a gyerekek minden legendát szó szerint elhittek. Vitatható vagy sem, ritkán van mesemondónak alkalma olyan közönségnek mesélni, ami valóságként fogja fel az összes történetet. Kicsit borzongató érzés.
Ezúttal csak háromnegyed órám volt mesélni, de azért belezsúfoltam Szent Mártont és Szent Ilonát (egyúttal körberágva Nagy Konstantint és a kereszténység felvételét), Szent Erzsébetet (az is egy felemelő érzés, amikor megjelennek a rózsák a kötényben, és az egész osztály egyszerre kap levegő után) és Skót Szent Margitot. Tudtam volna még menni tovább is, csak kifutottunk az időből. Helyette megint voltak kérdések, ezúttal ereklyékről és szentekről (és mindenki irigykedve nézett amikor elárultam hogy voltam a római Szent Kereszt templomban), és arról is kérdeztek, Magyarországon járnak-e térítők, mire el kellett magyaráznom, hogy mi már ötszáz évvel Amerika felfedezése előtt is keresztények voltunk... A hetedik osztályt, felnőttek vagy sem, könnyű lenyűgözni. Végül megint csak a magyar nyelvhez lyukadtunk ki. Kiderült, hogy a szentek jó része a hittantanárnak is újdonság volt. Meg vagyok elégedve a mai teljesítménnyel.

Folytatása következik.