Eltelt az első három nap, és kezdek szerelembe esni Bowling
Green kis északi városkájával.
A város leginkább az egyeteméről ismert, ahol két héten
belül megkezdem a doktori tanulmányaimat, és arról, hogy itt a legmagasabb az
egy főre jutó kocsmák száma Amerika tágas országában. Felteszem, a kettő
valahol összefügg. Ahol nem kocsma (pub, étterem, bár) van, a közbeeső helyeket
főleg hobbi- és kézműves boltok töltik ki, a főutcán például négy-öt is egymás
mellett. Olyan kedves helyekre is lehet bukkanni, mint például a családi házból
átalakított Vidám Borz teaház, vagy a lefordíthatatlan nevű Grounds for Thought
nevű kávézó, ami mellesleg Ohio állam legnagyobb antikváriuma is egyben. (És van
ingyen wifijük is, és éjfélig tartanak nyitva, egyem a husijukat). Szerencsére
minden kényelmesen sétálható közelségben van az egyetemtől: köré épült a város.
Buszt ugyan még nem láttam, de állítólag az is van valahol.
Az egyetemen az első hét csendesen telik: még csak a
nemzetközi diákok érkeztek meg, és száz fő ezt a hatalmas, parkosított campust
nem nagyon tudja belakni. Az újonnan érkezettek orientálását az egyetem
középnyugati alapossággal kezdte meg: mindenkinek kivétel nélkül angol
nyelvvizsgát kellett tennie. Amikor néhányan felvetettük, hogy izé, már tettünk
egyet a felvételihez, mellesleg pedig már van egy amerikai diplománk, ha nem
beszélnénk a nyelvet, az már kiderült volna, a helyi személyzet vidám mosollyal
(és figyelemre méltó beszédhibával) közölte, hogy jó, akkor a szóbeli alól
felmentenek. Ezen egy pillanatig fel is húztam volna magam mint hivatásos
fellépő és író, ha nem kuncogtam volna folyamatosan a mellettem ülő sráccal, aki
mexikói volt, és ő tartja az idén azokat az angolórákat, amikre a vizsgán
megbukó személyeket beíratják… ennél már csak a hátunk mögött ülő kanadai srác
volt jobb, aki tulajdonképpen azt sem tudta, mit keres a nemzetközi
orientáción, amikor alig pár órányi kocsiútra lakik ide a határ túloldalán… De
a nyelvvizsga-követelménnyel nem lehetett vitába szállni, azoknak a fekete
diákoknak se, akik pedig kétségbe esve bizonygatták, hogy ők a szomszéd
városból jöttek. Mindannyiunkat betereltek egy laborba, ahol az ötven
számítógépből már indulásnál tíz megadta magát, és leültettek minket esszét
írni a technológia és az emberi gondolkodás jövőjéről.
Miután ily módon bizonyítottuk rátermettségünket az angol
nyelv terén, tovább tereltek minket egy másik épületbe, ahol az elkövetkező
boldog három órát bevándorlási és adópapírok kitöltésével múlattuk. A
foglalkozás fénypontja az volt, amikor magunk között beszélgetve az érkezés
fáradalmairól felmerült a kérdés, hogy csak engem tettek-e be a teljes testes
átvilágítóba, vagy mindenki mást is, mire az egész osztály röhögve feltartotta
a kezeit, TSA-szkenner pozícióba. Az nem diszkrimináció, ha minden külföldivel
egyformán bánnak…
A nemzetközi csapat egyébként nem túl vegyes. A mai felmérés
során megismerkedtem a mexikói sráccal (aki költő), egy maláj sráccal (aki zeneszerző),
két osztrák csajjal (akik szép angolt beszéltek csak nem túl sokat), három
orosz csajjal (akik leginkább egymás között beszéltek), egy ghánai sráccal (aki
mindenen nevetett), és kismillió kínai és indiai diákkal, akik az egyetem
nemzetközi részlegének döntő többségét képezik.
A campus egyébként nagyon jópofa hely, volt időm
bebarangolni a papírmunkával való futkározás közben. Parkosított az egész, nagy
kövér mókusokkal, ami külön vicces, mert az egyetemnek a sólyom a jelképe. A
színük pedig a narancssárga. Na bumm, eljöttem a világ túlsó felére hogy
narancsszín turulokat nézegessek…
A campus fénypontja egyébként az orvosi rendelő, ami egy
hatalmas temetőbe beékelve található. A helyiek röhögtek is rajta, „egy
megállós bevásárlás”, akármi lesz jó helyen van az ember…
Az időjárás eddig elég kellemes, reggel tíz-tizenöt fokkal
indul és a napos délutánra huszonöt körülre melegszik. Örülnék, ha így maradna,
de abból ítélve, hogy a reggel tíz fokban ing nélkül napozó embereket látok a
campuson, nem sok esélyem van a túlélésre. Amikor megkérdeztem a helyieket, azt
mondták, ne aggódjak, itt is létezik a négy évszak: majdnem tél, tél, még
mindig tél, és készülünk a télre.
Jon Snow, nem tudsz te semmit…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése