2013. május 29., szerda

Vezetek Utamból Kotródj

(Aki nem érti a címet annak visszavonjuk a magyar igazolványát)

Az igazság pillanata következik: Elismerem, hogy sikerült három évet töltenem az Egyesült Államokban úgy, hogy sohasem ültem egyedül kocsiba.
Minden csoda véget ér egyszer - lehetett tudni eddig is, hogy az ember nem húzhatja vezetés nélkül a végtelenségig, különösen nem olyan helyen, mint Johnson City, ahol a járda ismeretlen fogalom. Csak a megfelelő ösztönzés kellett hozzá, hogy szerény tömegközlekedéshez szokott személyem a volán mögé kényszerüljön, szakavatott benszülött felügyelet nélkül.
Az ösztönzés abból fakadt, hogy sürgősen dokihoz kellett mennem, mert sikerült lebetegednem az év vége örömére. Mivel szobatárs nem tartózkodott otthon, a kocsit viszont kulcsostul hátrahagyta, és fél órám volt eljutni zárás előtt a rendelőbe (ami kocsival öt perc, gyalog ellenben fél óra), nagy levegőt vettem, és nekivágtam a nagy kalandnak. Az út során zajéó belső (és esetenként küldő) monológ nagyjából így foglalható össze:

Így ni, megyünk szépen okosan, nincsen ezzel semmi baj, tisztára olyan mint a dodzsem, gáz, fék, belejövünk mint kiskutya az ugatásba, hoppá fekvőrendőr, szépen lassan, így ni, megkerüljük a bokrokat, szomszéd kutya, helló, menj szépen el az útból, okos kutya, szerencséd hogy öreganyádnak szólítottál, megkerüljük a kukákat is, különben is ki hagyta az út közepén, kitesszük az idexet, jobbra el, affene nem látok ki a bokorból, gyün valaki nem gyün, hát akkor nyomás, juhé, végig is értünk a kocsifeljárón.

Az amerikai vezetéssel (ne tessék kétségbe esni, vezettem itt már eleget, csak mindig ültek mellettem a kocsiban) általánosságban véve két baj van: egy, hogy gyakorlatilag senki sem tartja be a sebességhatárt, mert tíz mérföld túllépésig nem állít meg a rendőr, így ha negyvennel mész a negyvenes táblánál, mindenki le fog tolni az útról, mint az Odaátban a kísértetkamion. Egy ponton a visszapillantó tükrömet egyetlen hatalmas piros kombájn tette ki, aki úgy gondolta, mehetnék én többel is, én meg úgy gondoltam, hogy az előttem zötyögő kisteherautó lökhárítóján nem lenne kedvem megnyomi a Konföderációs zászlót, mert fel leszek koncolva. A másik baj azzal van, hogy indexet itten mutatóba se használ a jónép, ellenben lehet piros lámpánál jobbra kanyarodni, és balra is, ha nincs rendőr a környéken, az egyenrangú útkereszteződésnél meg annak van elsőbbsége, akinek nagyobb a kocsija és több pitbull liheg ki az anyósülés ablakán. Miután a doki kedvesen megvizsgált és felírta a gyógyszert, direkt a campuson keresztül indultam el patikába, mert ott lépten-nyomon fekvőrendőr van, azon meg eldöcögök én vidáman, arra a sportkocsi úgyse megy, mert leér az alja. (A fekvőrendőt itten komoly dolog, a déli közlekedési táblák speed hump-nak hívják, amit magyarra nagyjából "szapora mórikálásnak" lehetne lefordítani, és amerikai fülnek úgy hangzik, mintha tinédzserekről lenne szó egy iskolai parti árnyékos sarkaiban.)

Végül aztán csak elértem a patikába meg vissza anélkül hogy rám lőttek volna totojázásért ("g*ci állat mazsola" vagyok, ez van). A nap fénypontja az volt, amikor fél órát kellett várnom az antibiotikumra, nem bírtam felfogni ép ésszel, hogy most főzi-e Walter White a hátsó szobában, vagy mi van. Végül aztán kiderült hogy azért kellett várni, mert itt nem csak úgy hozzávágják az emberhez az Augmentint gyári dobozban, hanem kap az ember csinos narancssárga tubust a saját nevével, meg a figyelmeztetéssel hogy "ne igyál alkoholt és ne menj ki a napra" (ami az én esetemben azt jelenti, hogy két pirula után spontán lángra fogok lobbanni a konyhafüggönyön keresztül). Teljesen Dr. House-nak éreztem magam, esküszöm ha kiürül a doboz megtöltöm Pezzel. Ilyet is csak filmekben lát az ember.

2013. május 26., vasárnap

Búcsúmesélések

Másoknál vizsgaidőszak van, nálunk pedig az év végi mesemondó koncertek ideje. Diplomázás előtt minden mesemondó diáknak ki kell állni a színparda a saját egész órás műsorával, és a legtöbb ilyen előadás májusra esik. Ezen felül pedig, mivel a vándor mesemondóknak szokása szétszéledni a nyárra, ilyenkor év végén tartjuk az utolsó közös meséléseket is. Hagyomány.
Az évad utolsó vizsgakoncertje Joshua "Fénypont" előadása volt. Ahhoz képest, hogy először adott egész órás koncertet, nagyon csinosra sikerült, pizzával ünnepeltük. A következő héten nagyfőnöknél volt vacsorával egybekötött tornácos mesélés jelenlegi és volt diákok számára. A lemenő nap fényében sütkéreztünk a hintaszékekben és a legújabb történeteinket gyakoroltuk, amik között volt Grimm, személyes sztori, és sok egyéb is. Én részemről egy új római történetet teszteltem le, az Ördög és a felesége címmel, és meglehetősen nagy sikert aratott. A sztori a Monna Onesta (avagy a székely asszony és az ördög) mesetípus egy változata, de tanulmányaim során először találtam olyan verziót, ahol nem egy férfi segítségével szabadulnak meg az asszonytól, hanem szabályos válási szerződést kötnek... Miután egy évet töltöttem a művközpontban, már viszketett a tenyerem, hogy szexről, démonokról, és egyéb teljesen politikailag inkorrekt dolgokról mesélhessek. Éljen a magyar szabadság!
Természetesen jól összeszokott kis baráti körünk is megtartotta a maga privát búcsúkoncertjét. Igaz, a csapat fele, Cathyvel az élen, már a tengerparton tartózkodik, de azért azokkal, akik még a városban vannak, tegnap éjjel kivonultunk a hegyek között lévő kilátóba, ami az elmúlt két évben szokásos zarándokhelyünkké vált. Gyönyörű teliholdas éjszaka volt, és mivel sok kilométeres körzetben gyakorlatilag nincs fényszennyezés, lubickolhattunk a holdfényben, ami elég erős volt ahhoz, hogy lássuk egymás arcát mesélés közben. Négyen voltunk: Joshua, Carolina, Travis és én. A koncertet Travis nyitotta meg egy személyes sztorival ami mellbe vágott mindenkit (valószínűleg a legsúlyosabb személyes sztori volt amit a mesemondó tanulmányaim során hallottam). Joshua, aki "spirituális történetekre" vágyott, pislogott egy darabig, úgyhogy én vettem át a szót, Ivar izlandi legendájával, amit már jó régóta nem meséltem, de úgy éreztem, most helye volt. Mire végeztem Joshua is összeszedte magát és a Fekete Hercegnő Grimm meséjével folytatta a sort. Ezt a sztorit normális körülmények között nem meséljük Amerikában, mert amikor az a megoldás egy történetre, hogy a gonosz fekete hercegnőből jó fehér hercegnő lesz, akkor azért elgondolkodik az ember, hogx meglincselik-e. A sztori a magyar gyűjteményben "János vitéz" néven ismeretes, de Petőfihez semmi köze. A mese-éjszakát carolina zárta El Dorado varázslatos legendájával, melynek keretei között elismerte, hogy az indiánok se voltak ártatlan szentek a spanyolok érkezése előtt.
Kissé átfagyva, de nagy egyetértésben ballagtunk le a kilátóból a holdfényben.

2013. május 20., hétfő

Hokiszezon

Akkor döbben rá az ember igazán, hogy egy Északival osztozik a lakáson, amikor beköszönt a hokiszezon.
Még akkor is, ha említett Északi éppenséggel lány.

A sportrajongás legendásan amerikai dolog, de ezt eddig személyesen nem tapasztaltam a saját baráti köröm jóvoltából, akiknél a nemzeti sport leginkább a Magic kártya, és jó időben a frizbi (és a focidöntőből is csaka  félidei koncertet nézik). Cathy ellenben olyan helyen nőtt fel ahol az év felében minden meg van fagyva (Trónok Harca rajongók úgy is mondhatnák, hogy a Falon Túl), és előbb tudott korcsolyázni, mint totyogni. A hokizásról már nem is beszélve. Mivel egy köpésre lakott Detroit szép városától, természetesen született Red Wings rajongó, akárcsak az egész családja; a rajongás mértékét abban lehet kifejezni, hogy a születendő unokaöcsinek már egy egész rend Red Wings rugdalózó van betárazva, és saját páholyt is vettek neki a stadionban. Azt hiszem az északiak elszántságát leginkább az a sztori hozta nekem testközelbe, amikor Cathy megemlítette, hogy az egyik volt osztálytársa a két hónapos kisbabáját a mellkasára szíjazva megy hokit játszani minden héten. Ilyen egy igaz viking anyuka.
Nos, mivel hokiszezon van, és a Red Wings versenyben a kupáért, természetesen minden meccset meg kell nézni. Cathy elmagyarázta nekem hogy ha ő személy szerint nem ül a képernyő előtt, a csapat biztosan veszíteni fog, ezért neki rajongói szent kötelessége puszta akaraterőből győzelemre segíteni a hokicsapatot. És lőn. Mivel mi nem rendelkezünk kábeltévével, Cathy szépszerével és erőszakkal rávette teljes hímnemű baráti körünket, hogy szálljanak be a buliba, és így Paul tágas alagsori férfibarlangjában nézzük a meccseket heti három-négy alkalommal. Néha úgy érzem, valami fura fordított világban kötöttem ki, főleg amikor Cathy dörgő hangon követeli öt férfitől, hogy fogják be a szájukat végre, mert nem hallja a meccset...
(Említettem már hogy Cathy egy személyben a legnőiesebb nő is akivel eddig találkoztam?...)
Múlt szerdán Sobol professzornál voltunk évzáró partin, mesemondással és sok kajával. Sajnos a parti épp meccs napjára esett, így aztán míg beszélgettünk és meséltünk Cathy SMSben kapta a híreket minden eseményről, és amikor félidő környékén végül elszabadultunk, valósággal rohant a kocsihoz. Paul vezetett, Cathy a hátsó ülésen szorongatta a korábban vásárolt sört (kannában, egyenest a sörfőzdéből), és visított hogy menjünk gyorsabban, mert a meccs végére még oda kell érni. Egy ponton megjegyeztem hogy olyan érzésem van, mintha épp szülni készülne, de hamar ki lettem javítva, hogy a gyerekszülés kismiska, Stanley Kupa meg csak egyszer van egy évben...
A hoki nem feltétlenül a kedvenc sportom, de együtt lakni egy hokirajongóval végrelenül szórakoztató.
Zárásként itt egy reklám ami szépen leírja a hoki mint sport lényegét (angolul nem értőknek: "Szálka ment a kezembe..."):

2013. május 16., csütörtök

Hegyvidéki esküvő

(Nem, nem az enyém, ne tessék zöldségekbe esni)

Hát még erre is sor került így az év végén: két barátunk a játékos asztal bandájából (mindkettőt Jessie-nek hívják, az egyik fiú, a másik lány, így működik az angol nyelv) úgy döntött összeházasul mielőtt mindenki lelépne a nyári szünetre. Erről mi személy szerint az esküvő napján értesültünk, de semmi baj, kocsiba vágtuk magunkat, és nekivágtunk az Appalache-hegységnek.
Az esküvőt a Roan Mountain nevű közeli hegyen tartották, ami mellesleg nemzeti park, és ilyenkor késő tavasszal lélegzet-elállítóan gyönyörű. A kocsiút majdnem egy óra volt, de nagyon megérte. Csak egyszer tévedtünk el az erdőben, de szerencsére felbukkantak mesebeli idegenvezetőink, a koszorúslányok, és az ő segítségükkel végül csak rátaláltunk a helyszínre...
Magát a szertartást ugyan lekéstük (ember még dolgozott amikor elkezdődött), de odaértünk azért a bulira. Amikor megérkeztünk kiderült, hogy a helyszín nem egy épület, hanem egy mező az erdőben, szabadtéri padokkal és asztalokkal. A mező közepén táncolt az egész vendégsereg (ami főleg a barátiankból állt) mezitláb, élőzenére. Én rögtön vidám is voltam, mert kontratánc volt folyamatban, és az elkövetkező egy órában folytatódott is, bár az emberek nagy részének fogalma sem volt, mi történik (és a táncmester is elszúrta néha a sorrendet). A menyasszony tündérszerű fehér ruhét viselt és virágokat a hajában, a vőlegény pedig (akinek élénkvörös haja árulkodott a felmenőiről) skót szoknyát és fehér inget (az igazi férfi szoknyát hord!!!). Amikor a zenekar is kimerült és a táncosoknak is elege lett az egymásba ütközésből, átváltottuk modern zenére. Közben persze volt minden földi jó az asztalokon, és mindenkinek névre szóló dunsztosüveg, mert errefelé abból szokás inni. A menyasszonyi csokrot is a mezőn dobták el (volt kisebb kézitusa a koszorúslányok között) meg a harisnyakötőt is a fiúknak, utóbbit a vőlegény kisöccse kapta el, aki az ember nyakában ülve magaslott ki a tömegből. Ő lesz a legmenőbb kölyök az óvodában...
Csak két órát voltunk jelen az egész mulatságon, de nagyon jól éreztük magunkat, főleg mert sokkal többen voltak jelen a közös baárti körből, mint a rokonságból. Egy ilyen esküvőt én is el tudnék viselni. Főleg a kontratánccal együtt.

2013. május 10., péntek

Borító!!!


És ha már szóba került: Íme az emlegetett könyv! Napi nyolc órát ül a mesemondó a repeciós számítógép mögött, és ez lesz belőle... 55 népmese a világ minden tájáról, szuperképességek szerint rendszerezve, láthatatlanságtól az alakváltáson át a telekinézisig (61 képesség, mert nem akart kerek számra kijönni sehogy se). Háttérinfókkal, forrásokkal, jegyzetekkel, vonatkozó modern szuperhősökkel. Angolul. A csinos címlapon a perzsa Királyok Könyve egyik illusztrációja látható, melyen sebezhetetlen hősünk, Isfandijár démoni farkasokat irt. A sztori a könyvben megtalálható (Akhilleusz sarka helyett, amit már mindenki unalomig ismer).
A könyv a McFarland kiadó gondozásában jelenik meg, egyelőre még nincs végeles dátum, de valószínűleg még az idén, nyomtatva és e-könyv formátumban is. Majd örvendezek látványosan, ha kapható.

(Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy a McFarlanddal dolgozni eddig életem egyik legjobb írói élménye. Gyakorlatilag a tenyerükön hordoznak, gördülékenyen halad minden, emailekre fél órán belül kapok választ, és mindenki nagyon kedves. Kedvem van még több mesegyűjteményt írni csak ezért...)

Visszaáll az Univerzum rendje

Vége a melónak, és el sem tudom mondani mennyire nem hiányzik. Amellett, hogy előre dolgozom az őszi iskolakezdésre, jut időm olyan dolgokat is csinálni, amik viszont már nagyon hiányoztak az elmúlt hónapokban a recepciós pult mögött.
Az egyik ilyen dolog a mesemondás.
(Csodák csodája)

Betelefonáltam az iskolába ahol tavaly heti rendszerességgel fordultam elő, hogy visszajönnék egy tiszteletkörre, ha van rám idejük. Természetesen volt. Tavaly óta a kölykök szintet léptek, úgyhogy amikor a negyedikesek könyvtári órájára mentem, a tavalyi harmadik osztály jött velem szembe, az átokrossz és imádnivaló negyedikesek meg az ötödik évfolyamot képezik. Gyakorlatilag lubickoltam a tudatban, hogy ezúttal mesélhetek akármit, ami a csövön kifér, és nem fognak a szülők vasvillával várni a bejárat előtt, hogy boszorkányokat/mágiát/beszélő állatokat emlegettem. Ennyi különbség van ugyanazon város két széle között.

A negyedikeseknek csak halványan derengett, ki vagyok, de azért hamar összerakták, hogy tőlem hallották tavaly a sárkányos meséket. Arra már nem emlékeztek, honnan jöttem, úgyhogy a könyvtáros néni megkért, beszéljek egy kicsit magyarul, hadd találgassanak. Amint befejeztem a mondókámat az egyik kisfiú majd' kiesett a székből a nagy jelentkezésben: "TEXASI VAGY UGYE?!" Miután abbahagytam a visítást, jött a többi ötlet is: voltam német, francia, japán (?!), orosz, moszkvai ("az orosz te hülye!"), török, spanyol, kanadai, de még dél-amerikai is. Éljen a kulturális sokszínűség!
Idén a hamarosan megjelenő könyvem örömére úgy döntöttem, ideje megvillantani az összegyűjtött meséket a gyakorlatban is.

Mindkét osztálynál kérdéssel indítottam: soroljatok fel annyi szuperképességet amennyi csak az eszetekbe jut.  Ez mindig jó móka, főleg kölykökkel. A negyedik osztályban a fiúk egyszerre üvöltötték, hogy HULK, ami ugyan nem szuperképesség, ellenben nagyon érdekes, hogy eddig ahány közönséggel megpróbáltam szuperhősökről beszélni, a fiúknak mindig a zöld óriás jut először az eszébe. Nem Captain America, nem Superman, még csak nem is Batman. Kíváncsi lennék a pszichológiai háttérre...
Az ötödik osztályban a kisfiú, aki először tette fel a kezét (az ötödikesek már jólneveltek) nagyon izgatottan kiabálta be az első eszébe jutó képességet: "Giling-galang tündérpor!!!" Néha már egész korán lehet sejteni a gyerekek jövőjét...
Miután sikerült egy szép hosszú listát összeállítanunk, találomra választottam képességeket róla, és belevetettem magam a mesélésbe. A negyedikeseknél Finn MacCool és az Óriások kerültek terítékre, boszorkányostul-tündérestül, utána pedig Hikoichi japán meséje arról, mi mindenre jó egy láthatatlanná tévő köpeny. Ez utóbbit a gyerekek külön élvezték, mert klasszikus trickster történet, és mindenki meg van győződve róla, hogy ő jobban csinálta volna. A Finn MacCool sztoriban az volt a legmenőbb, hogy miután az elején elsoroltam, milyen képességei vannak a hősök csapatának, a gyerekek végig találgatták, melyik feladatot ki fogja megoldani. Innen már csak egy lépés a szerepjáték.
Az ötödik osztályban Tomboso hercegnőjével indítottam, aki a mesevilág legundokabb királykisasszonya, elleben a sztori nagyon szórakoztató. Főhősünk, Jack, egy sorozat varázstárggyal rendelkezik, amiket a hercegnő sorban elcsal tőle. Amikor szegény srácot már harmadszorra vágják át, az egész osztály kórusban üvölt, hogy NE HIGGY NEKI!!! és látványosan vonyít a végeredményen. Amíg nem kezdtem el mesélni közönség előtt, sohasem gondoltam hogy ennyire fogom élvezni ezt a történtetet.
Érdekes módon ez az osztály volt az első aki az állatok beszédét is a képességek közé sorolta. Amikor megkérdeztem, mi legyen a második mesében, úgy döntöttek, legyen alakváltás és állatok nyelvén beszélés - szerencsére pont van ilyen történetem. Kicsit el kellett csapni a végét idő hiányában, de azért jól működött.

Még két hetem van feltöltekezni mesemondásból mielőtt vége a sulinak. Jövő héten a gimisekhez is megyek...

2013. május 5., vasárnap

Vasember és ingyen képregények - Ünnepélyes kockulás

Az ünneplés tárgya? Vége a melónak!!! A következő munkahelyem egy egytem lesz, remélhetőleg kevesebb hisztériás nyugdíjassal. Juhé!
Az ünneplés második tárgya? Május negyedike, hivatalos Star Wars nap (May the Fourth be with you) és nemzetközi Ingyen Képregény Nap. Ennyi.

Csütörtökön felpakolt az egész nerd társaság és testületileg elvonultunk moziba a Vasember 3 éjféli premierjére (amit, a vizsgázó diákok iránti aggódó tiszteletből, este tízkor kezdtek). Az éjféli premierek hagyományaihoz híven volt nem kevés beöltözött ember a moziban, ami ebben az esetben vagy "STARK FOR PRESIDENT" pólókat jelentett, vagy ingek alól pilácsoló kék ARC-reaktor fényeket. Részemről, mivel estig melóban voltam, egy elegáns szürke kiskosztümöt, magassarkút és egy szoros kontyot, így hódolván Pepper Potts karakterének, az ember meg egy délutánt töltött a szakálla nyírásával, jól is állt neki. A film persze állati volt, nézze meg mindenki, volt benne sok meglepetés. A visongás a nézőtéren már a premierek alatt elkezdődött (már csak két hét az új Star Trek filmig, azt is éjfélkor nézzük meg, úgysem láttam még trekkiket közelről). Hajnali kettőkor keveredtünk haza, Iron Man zenét bőgetve a kocsiban hazáig.

Szombaton, május negyedikén, és másik nerd ünnepre is sor került: ingyen volt a boltokban a képregény! Persze nem az összes (szét is tépték volna egymást az emberek), de még így is volt a tévében hír arról, hogy egyesek már csütörötök óta táboroztak sorban a boltok előtt. Johnson City kisváros ilyen méretű látogatottsághoz, de azért odavonultunk Cathyvel időben nyitásra, hátha.
Jól szórakoztunk: egyrészt volt némi Big Bang Theory - utánérzés a dologban amikor két csaj besétált a képregényboltba (csak kétszer botlott el az eladó a saját lábában), másrészt pedig tényleg volt sok ingyen képregény. Mind meg volt számozva, és fejenként hármat lehetett választani (amit egyes gyakorlott nerdök úgy kerültek meg, hogy elhozták a karonülő gyermekeket is, hadd olvasson a baba Mass Effectet). Ezen felül egy dollárért kockát is lehetett dobni, és újabb képregényeket nyerni minden számért. Az új könyvek féláron voltak az egész boltban, és a bejárat előtt nagy dobozokban álltak a régebbi számok, amiket huszonöt centért vásárolhatott meg a lelkes látogató. Jó másfél órát turkáltunk a boltban, és számos szatyorral gazdagabban indultunk haza.

Az Erő legyen veletek.

2013. május 2., csütörtök

Északvidék - Gőz és D&D

Eredetileg azért készültem Northlandsre mert meghívtak workshopot tartani. Amikor viszont kiderült, hogy megyek, arra gondoltunk, miért ne pályáznánk meg az egyik esti előadást, hátha nekünk adják a színpadot egy órára. Mivel Cathy és én tavaly ősz óta rendelkezünk steampunk jelmezekkel, azt találtuk ki, összerakunk egy egész estés steam sztory előadást, hogy dupla okunk legyen felkociskázni Északra.
És lőn! Az esti előadásokat sorsolásos alapon választják, és vajon mi került ki a kalapból? Dr. Aurora Lovecraft és Lady Rosetta von Almásy kalandjai a világ körül. Juhé!

Természetesen mivel a konferencia átlagéletkora ötven és hatvan között mozgott egy kezünkön meg tudtuk számolni, ki ismerte a steampunk fogalmát. Hogy reklámozzuk az esti előadást (más műsorokkal kellett versenyeznünk) teljes harci díszben mentünk ebédelni pénteken, és keltettünk is jó nagy feltűnést. A hír hamar elterjedt, hogy "a két fiatal csaj" valami új és egzotikus dolgoz művel, úgyhogy ese fél kilencre tele is lett a nézőtér.

A műsor jó hangulatban zajlott. Az alapötlet az volt, hogy mindketten előadók vagyunk az 1897-es brüsszeli világkiállításon, és egymással versenyzünk a támogatók pénzéért, amiből az következett, hogy látványosan utáltuk egymást, beledumáltunk egymás beszámolójába, és egyáltalán, repkedtek a sértések mindkét oldalról. Ennek ellenére nagyon nehéz volt nem szélesen vigyorogni egymás sztorijain... A műsor végére látványosan felfedeztük, hogy Dr. Lovecrat északi-sarki expedíciója és Lady Almásy sivatagi kutatómunkája ugyanarra a globális következtetésre jutott, így aztán a fináléban közösen folyamodtunk támogatásért, hogy elindíthassunk egy expedíciót a Föld középpontja felé. Juhé.

Az előadás sikeres volt, és amikor végül kisétáltunk a teremből fél tucat résztvevő pötyögte szorgosan a telefonján, hogy mi is az a steampunk.

Szombat délután aztán sor került a workshopomra is. Tizenhárom ember jött be, ami ideális létszám egy gyakorlati demonstrációhoz. Beszéltem egy kicsit arról mi is az a szerepjáték, és miért hasznos és jó ez a mesemondók munkájában, majd csoportokra osztottam a résztvevőket, és a gyakorlatbanis bemutattam, hogy működik a dolog. Először a saját repertoárjukban szereplő mesékből kellett kalandokat kreálniuk, majd karaktereket tervezni hozzájuk, végül pedig kis kártyákon szituációkat osztottam ki, amiket a csoportoknak közösen kellett megoldani. Végtelenül szórakoztató ötletek születtek. A kedvencem a Hét Törpe kalandozó csapata volt, akik pénzért vállalták megszökött hercegnők őrzését vagy megkeresését.

Úgy látszik, ideje volt, hogy a "fiatal generáció" elkezdje beszivárogtatni a popkultúrát a mesemondó konferenciákra...

2013. május 1., szerda

Északvidék - Meggyüttünk a Laposra...

Az elkövetkező bejegyzések a hétvégi mesemondó konferenciáról fognak beszámolni. Cathy Jo és jómagam autóba vágtuk magunkat és felmentünk Wisconsinba hogy részt vegyünk az idei Northlands Storytelling Conference három napos őrületén. Megérte.

Az út innen oda nagyjából tizenegy óra kocsival (lehet szívrohamot kapni). Tennessee és Kentucky hegyein és dombjain keresztül megérkezik az ember Indianába, majd az elkövetkező pár száz mérföldet lapos és egyenes úton teszi meg, miközben körülötte lassan minden visszafordul télbe, a fákon nincsenek levelek, és barna az összes szántóföld. Chicago magasságában aztán elkezdünk gyárakat látni (meg forgalmat), és a rádióban megszűnik a country zene. Innen tudjuk hogy végleg a hátunk mögött hagytuk a Délvidéket.
Kilenc és fél óra után az éjszakát Chicagoban töltöttük Cathy unokatestvérénél, aki rengeteget beszélt, és elvitt minket speciális helyi pizzát enni. Vacsora után gyakorlatilag elájultunk mind a ketten, miközben a két helyi macska vadul dorombolt a bőröndjeinknek, azt gondolván hogy fiúmacska van bennük (Bob szeret a bőröndjeinkben aludni és mindent összeszőrözni). Reggel korán és frissen keltünk, hála az egy órás időeltolódásnak, és ismét úton voltunk, hogy időben érkezzünk a konferenciára.

Northlands az idén egy Lake Geneva nevű városban kapott helyet. Szégyenkezve vallom be hogy egy napomba került rádöbbenni, honnan ismerős a hely neve: Itt találták fel a Dungeons and Dragons játékot. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a szerepjátékosok Mekkája, csak épp rohadtul nincs itt semmi amihez zarándokolni lehetne, már a boltot is régen bezárták. Így aztán maradt a tudat, hogy történelmi jelentőségű helyen vagyunk, és a mesemondó konferencia folyt tovább a saját medrében.
A helyszínnel kapcsolatos másik megdöbbentő felfedezés az volt, hogy a tóparti luxus szállodát eredetileg Hefner bácsi építette nyuszifarmnak. Ezen aztán jókat derültünk a hétvége folyamán, és megállapítottuk, hogy van ízlése az öregnek. A szállásra és a kajára mindenesetre nem volt panasz.

Maga a konferencia a mesemondó összeröffenésektől megszokott barátságos hangulatban zajlott. Nagyjából százan voltunk, abból öt harmincöt év alatti (mi ketten és még három fiatalabb mesemondó). A két meghívott előadó külön örömöt okozott: az egyikük Andy volt, kedvenc őrült tricksterem, a másik pedig Syd Lieberman, a világ legcukibb mesemondó Törpapája. Rajtuk kívül persze volt még rengeteg más előadó is, hiszen a három napos program tele volt workshopokkal, koncertekkel és esti fringe előadásokkal. Volt mit tenni.

A hétvége egyik fénypontja Janice Del Negro workshopja volt, aki arról tartott három órás intenzív foglalkozást, hogyan dolgozza fel a modern média (film, tévé, könyv, képregény stb.) a klasszikus tündérmeséket. Janice végtelenül jópofa és humoros előadó, és minden vackot megnéz/elolvas, aminek a népmesékhez köze van, úgyhogy érdekes információk végtelen tárházával rendelkezik. A teremben ülők nagy része csak pislogott a filmek és könyvek említésére, de az a néhány ember, aki értette, miről van szó (köztük mi is) remekül szórakozott. A szórakozás mellett persze volt tudományos értéke is a workshopnak, többek között elmerengtünk rajta, mit hibáznak el a népmesék feldolgozásában a leggyakrabban, és hogyan lehetne jobban csinálni. Remek volt.

Egy másik érdekes workshopot két mesemondó hölgy tartott (egyikük, Barbara, foglalkozására nézve textilművész, mellesleg pedig folklorista). Arról beszéltek, hogy miben különbözik egy férfi mesehős útja egy nőétől, de hála az égnek nem ment el a dolog feminista irányba. Ahelyett hogy a férfi-nő különbségekre hegyezték volna ki az előadást, inkább arról beszéltek, hogy egy hősnek kétfajta utazása lehet, külső és belső, és minkettőt megtehetik férfi és női hősök is - gyakran egyszerre, vagy egymás után. Nagyon érdekes beszélgetés kerekedett a dologból.

Syd Lieberman workshopját sajnos lekéstük, cserébe viszont beültünk vele egy kerekasztal-beszélgetésre, ami főleg abból állt, hogy a mesemondói pályafutását boncolgattuk. Syd végtelenül kedves és aranyos, és szerintem harminc éves mesemondói pályafutása ellenére még mindig meg van lepődve rajta, hogy ennyire népszerű. Készségesen osztotta meg velünk a tapasztalatait és tanácsait, és nem kevés anekdotát tanári és mesemondói múltjáról.

A sok munka mellett természetesen volt szórakozás is... de erről majd a következő bejegyzésben számolunk be.