2013. április 21., vasárnap

Jay és Néma Bob elveszik a szüzességem, avagy Rocky Horror a Füvezés Világnapján

Újabb klasszikus amerikai élményt zsebeltem be (mostanában gyűjtöm az ilyeneket, a múlt héten például élőben hallhattam a főnökömet amikor azt magyarázta miért logikusabb a teremtés az evolúciónál). Griffin, kedvenc kalandmesterem, a családja többi tagjával együtt, szerepelt a Rocky Horror Show helyi produkciójában, így aztán természetesen nem lehetett kihagyni a szombat esti előadást. Pláne, mert a 4/20 (a füvezés világnapja) alkalmából külön meglepetéssel is készült a rendező.
Egy RHS élő előadás különleges kulturális élmény, és a rajongók általában bele is adnak apait-anyait. Akinek még sohasem volt korábban része benne (mint én), az "szűznek" számít, és az ajtóban irgalmatlanul fel is matricázzák, hogy mindenki jól láthassa (így aztán az egész előadást nagy színes V betűkkel a homlokunkon ültük végig). A legtöbb néző eleve jelmezben érkezett, lányok jórészt szexi szobalánynak/nővérkének/vámpírnak öltözve, a fiúk pedig bátorságukhoz mérten tollas boákkal vagy forrónaciban és neccharisnyában. Részemről egyik se történt meg, mert melóból estem oda az előadásra, és a művközpontban ferdén néznek a harisnyatartóra....
A jelmezeken felül kellékeket is osztottak nagy mennyiségben: voltak újságok, buborékfújók, kártyák, zseblámpák, és popcorn, többek között. Az elő előadások (de sokszor még a mozivetítések is) a közönség aktív részvételével zajlanak. Nekem természetesen lövésem se volt róla, mibe csöppentem bele, de szerencsére a Van Camp família hamar a segítségemre sietett. Innen már olyan volt, mint a templomban, csak a szemem sarkából kellett lesni, mit csinálnak a többiek.
A show a szokásos mederben folyt, sok énekléssel; az egyetlen bökkenő az volt, hogy a hangosítás bemondta az unalmast, szóval az összes színésznek torokból kellett kitöltetni az (amúgy nem nagy) teret, ami néha sikerült, néha meg nem, de azért megtettek minden tőlük telhetőt. A jelmezek zseniálisak voltak, főleg a háttértáncosoké - az előadás után Van Camp anyuka segített nekem kinyomozni honnan szedték a fűzőket. Rocky egy végtelenül gizda srác volt, ami külön poént adott a sztorihoz, mert mindenki úgy viselkedett körülötte, mintha férfiisten lett volna. Ami hiányzott Rockyról izomban, azt bepótolták a csajok mellben (a legtöbbjüket szerintem cipőkanállal rakták bele a fűzőbe) és Frank-N-Furter cipősarokban (a show végére az én lábaim fájtak szimpátiából).
Az est legmókásabb része azonban gyökeres eltért az eredetitől: félúton menet közben megjelent Jay és Néma Bob, akik nemes egyszerűséggel megverték, majd szigszalaggal gúzsba kötötték a narrátort, és átvették az irányítást a műsor hátralévő része felett. Innentől kezdve visítva gurultunk a földön, miközben a két próféta (aki nem érti a poént, indítson azonnal Dogmát nézni) a háttérből kommentálta a sztorit, pénzt dugdosott a háttértáncosok fűzőjébe, füves cigit (nem volt valódi) osztogatott a közönségnek, és egyáltalán, botrányosan felkavarta az amúgy is botrányos előadást.
Azt kell mondanom, remekül szórakoztunk. Volt éneklés, táncolás, sok nevetés meg visongás, és az est végére azt is elértük, hogy levakarhattuk a homlokunkról a matricát.

2013. április 12., péntek

Mítoszok csatája - vissza a gyökerekhez

Ismét egy új hónap, ismét MythOff USA. Mivel (bizonyos keretek között) a szervezőknek szabad keze van a verseny alakításában, megint kipróbáltunk valami újat: mind a nyolc résztvevő mesemondó a saját kultúrájából választott történetet.
Amerikában ez külön vicces ötlet, mivel a legtöbb amcsi mesemondó enyhén szólva is keverék. Mesemondó körökben ez annyit tesz, van miből válogatniuk: amíg én vér szerint magyar, német és szláv mítoszokra szorítkoztam, addig előttük gyakorlatilag nyitva állt egész Európa.
És természetesen nem minden mesemondó volt amerikai.

A rendezvényre ezúttal egy újabb bárban került sor, amit a tulaj kedvesen és előzékenyen a rendelkezésünkre bocsátott. Fogalma se volt róla, mi az a mesemondás, de türelmesen segédkezett az előkészületekben, és amint elkezdődött a verseny, feszült figyelemmel hallgatott végig minden történetet a bárpultra könyökölve. A végére teljesen megtérítettük.

Nyolc mesemondó versenyzett négy kategóriában, az alábbi felállásban:

Isteni Bölcsesség - Míg Joshua Taliesin legendáját mesélte a Bölcsesség Italáról, addig Paul egyenesen a Bibliáig nyúlt vissza (bátor húzás Délen mitológiának nevezni a Bibliát, féltünk is egy kicsit hogy meglincselik), és elmesélte hogy bár enni tilos volt a Tudás Fájáról, az elszívását nem tiltotta meg senki. Ezt is megtekertük.

Eget Rengető Szerelem - Travis barátunk saját indián gyökereit kutatva talált rá egy nagyon szép, Rómeó és Júlia történetét idéző legendára (ami, mivel a családoknak kicsivel több esze volt, nem végződik tragédiában). Sam, aki egyenesen Iránból érkezett, egy perzsa mítoszt mesélt, amitől egészen elolvadtunk. Szívem csücske.

Égi büntetés - Carolina egy dél-amerikai mítoszt mesélt az Élet Fájáról (amit ez esetben nem szívott el senki) és arról, hogy vesztettük el. A másik sarokban én szálltam harcba, Attilával és az Isten Kardjával, amin jókat derült mindenki, bár fogalmam sincs, miért. A perzsa küldöttség külön szerette.

Szerelmi sokszögek és édes bosszú - Viking vs viking csatába torkollt az est utolsó köre: Meg a Niebelung-énekből hozott egy darabot, Cathy Jo meg Loki, Thor és Sif hármasáról mesélt. Nehéz volt eldönteni, melyiket élveztük jobban.

Még egy MythOff van hátra a félév végéig. Ha csak fele olyan jó lesz, mint ez volt, már megérte belevágni... :)

2013. április 1., hétfő

Húsvéti mise síppal, dobbal, nagyképernyővel

Húsvét vasárnap alkalmából Cathy és én meghívást kaptunk Trae barátunktól reggeli misére. Mivel mindketten katolikus lejányokként nevelkedtünk, eddig nem volt részünk valódi déli protestáns istentiszteletben - így természetesen igent mondtunk az alkalomra. Cathy kissé aggódott hogy esetleg kígyókkal lesz dolgunk, vagy, még rosszabb, tapsolni kell majd a templomban. Ez utóbbi félelme hamar valósággá vált.
A templom hatalmas modern épület volt még nagyobb parkolóval, amit már fél órával az istentisztelet előtt dugig megtöltöttek a családi járművek és a felügyeletlenül szaladgáló, felszalagozott óvodások. Becsületére legyen mondva a felekezetnek minden gyereket gondosan felcímkéztek; a kis kabátok és kardigánok hátán tenyérnyi matricák ékeskedtek a gyermek és a szülők nevével és a vészhelyzet esetén hívandó telefonszámokkal. Mise alatt a gyerekeknek külön lelkész tartott foglalkozást a tornateremben.
(Igen, van a templomnak tornaterme. Ép testben ép lélek. Ez itt az inspirációs keresztény birkózóbajnokságok hazája, kérem.)
A templom nagytermében párnázott székek végtelen sorai fogadtak bennünket, amiket csak időnként szakított meg egy-egy kameraállvány. A nézőtéren emberek százai gyülekeztek színes tavaszi ruhákban és virágos kalapokban; mosolyogva ráztak kezet ismerőssel és vendéggel egyaránt, boldog húsvétot kívántak egymásnak, fotózkodtak a dekorációnak szánt liliomok előtt, és egyáltalán nagyon vígan voltak. A terem egyik végében szabályos színpad terpeszkedett amit három lépcsőfok választott el a hívektől. A színpadon egy teljes zenekar kapott helyet, a kongadoboktól az elektromos gitárokon keresztül a szintetizátorig, valamint egy sor mikrofon és egy kisebb pódium. A színpad mögött három óriási kivetítő ismételte a fontosabb tudnivalókat, mint például kapcsold ki a telefonod, ne hozz be ételt és kávét, és hogy a tíz éven aluli gyermekek a tornateremben elhelyezhetők. Ennek ellenére rengeteg gyerek és kisbaba tobzódott a tömegben, és senkinek nem volt ellenvetése. Öt perccel kezdés előtt elindult a képernyőkön a visszaszámlálás, mire mindenki gyorsan megtalálta a helyét, és mi is felkészültünk lelkiekben a húsvéti spirituális élményre.
Az istentisztelet első fél órája kizárólag zenéből állt. A zenekar és kórus a gospel, a rock és a popzene háromszögén belül mozgott. Amint elhangzottak az első dal nyitó akkordjai a tömeg egy emberként ugrott talpra. Eleinte csak tapsoltak és integettek, de hamarosan táncolni is elkezdett mindenki, aki meg nem tudott, az egy helyben ugrált fel és le. És nem csak a gyerekek meg a tinédzserek, hanem a tisztességben megőszült nyugdíjasok is! A hangulat hamar magával ragadott minket is, és az elkövetkező fél órát tapsolással és táncolással töltöttük. Ezek után rövid szünet következett, mindenkit üdvözöltek a templomban, majd átadták a színpadot egy hölgynek, aki azonnal neki is állt hangerővel és energiával lebontani a mennyezetet. Az egy dolog, hogy a gospel jó dolog, az meg egy másik, hogy én fehér hölgyből ilyen hangot kijönni még nem hallottam, pláne nem élőben, Tennessee alsói vidéki vasárnapi istentisztelet közben. Hű. Valahányszor a zene hangosabb lett, vagy hosszabb kitartott hangok hangzottak el, több tucat hívő ugrott talpra, mintha a zene emelte volna fel őket izomból, és a tenyerüket az ég felé emelve mutatták, mennyire magával ragadta őket az élmény. Pislogtam.
Az ének és zene végeztével kifáradva rogytunk le a székekre, a színpadot pedig átadták a beszédesebb fellépőknek. Ez már amerikai tévéből jóval ismertebb élmény volt, bár élőben nem kevésbé meglepő. Először egy jól öltözött fiatal házaspár kapta meg a mikrofont, akik imát mondtak az egybegyűltekért, és a férj hosszasan megköszönte a közösség támogatását a drogokkal vívott harcához. Miután mindketten tanúságot tettek a hit ereje mellett, felbukkant végül a lelkész is, egy fehér hajú, öltönyös úriember, aki igét hirdetett a szószékről. Kedves, mosolygós, közvetlen ember volt, de fél órás prédikációjába annyi energia szorult, mint máshol egy egész rock koncertbe. A remény erejéről beszélt ószövetségi példázatokon keresztül és arról, hogyan tud a legkilátástalanabb helyzet is megváltozni a legváratlanabb pillanatban. A prédikációban sok humor volt, sok meggyőző erő, sok közvetlenség, és rengeteg körbe-körbe szaladgálás. Az energikusabb részeknél megint csak talpra ugráltak itt-ott a lelkesebb hívek és hangos hallelujákat kiabáltak bele a beszédbe a kezeiket lengetve. Engem mind a prédikáció, mind pedig maga az élmény végtelenül szórakoztatott.
A prédikáció után már csak egy rövid közös ima volt hátra, és mehetett útjára a gyülekezet. A lelkész körbeszaladt és az ajtóban vár minket; egyenként kezet fogott minden távozóval és boldog húsvétot kívánt. Vigyorgós ünnepi hangulatban hagytuk el a templomot.
Katolikus vagy sem, meg kell állapítanom, hogy a vallásos ünneplés összes módja közül valószínűleg még mindig a zene áll a legközelebb a szívemhez.