2013. január 29., kedd

A mesemondónak is lehet rossz napja

Mert a mesemondók élete sem csak játék és mese. Időről időre belefutok olyan olvasókba, akik a blogom böngészése után nekem szegezik a kérdést: tényleg ilyen felhőtlen egy mesemondó karrierje, vagy csak nem szokásom írni az árnyoldaláról?
A válasz: természetesen a mesemondóknak is vannak rossz napjai. Aki dolgozott valaha gyerekekkel az tudja, hogy nem minden nyolcéves pufók orcájú kis angyalka aki néma áhítattal csüng az ember minden szaván; és aki dolgozott már nyugdíjasokkal az pedig tudja, hogy néha igenis meg kell magyarázni az idős hölgynek, miért nem tudom megoldani, hogy ingyen mehessen be a szomszéd teremben lévő jógaórára. Néha van az embernek szerencséje szülőkhöz, akik kikérik maguknak, hogy én a gyerekeknek halálról/mágiáról/boszorkányokról/harcról mesélek, és bepanaszolnak a főnökömnél hogy megrontom az ártatlan ifjúságot aki csak az Óz a Nagy Varázslót jött megnézni a játékszobában.
(Ez utóbbi a múlt héten történt, az irónia ideát sem egy közismert fogalom).
Akár hivatás, akár nem, a mesemondás, mint már említettük, szakma, és ha az embernek a földkerekség a munkahelye, biztos, hogy lesznek néha rossz napjai.
Vegyük például a tegnap délutánt. Már jó három hete zajlik a napközis program, melynek keretein belül minden délután öttől hatig mesélek. Nagyjából harminc kölyök van a csoportban, hat és tizenkét éves kor között. Az iskolából busz hozza őket; először házit írnak, aztán játszanak a tornateremben, végül pedig megkapom őket én egy órára. A rendszer szépséghibája abban rejlik, hogy a szülők általában öt és hat között veszik fel a gyerekeket, vagyis ha elkezdek egy mesét huszonöt gyerekkel, lehet, hogy a végére csak öt marad, ez pedig azt jelenti, hogy nagyjából tíz-tizenöt szülő fog a mese közepén a nézőtéren keresztülvágtatni, mert a sztori végét ugye senki sem várja meg. Ez borzasztóan zavarja a gyerekek amúgy is könnyen elkószáló figyelmét.
A fiatalabb generáción erősen látszik hogy a tévén nagyobb hangsúly van mint az élőszón: nem ismerik az "odafigyelés" koncepcióját. A tévé akkor is beszél, ha a gyerek közben elmászik/beszélget/mást csinál, és bármikor meg lehet állítani és visszatekerni, ha valaki nem figyelt oda. A hatévesek egyszerűen nincsenek ránevelve arra, hogy egy öt-hét perces mesét végigüljenek anélkül, hogy elkalandozna a figyelmük, arra pedig végképp nem tanította meg őket senki, hogy ha valaki beszél hozzád, illetlenség mást csinálni. Ez még egy jó napon, nyugis környezetben, lefárasztott gyerekekkel sem egyszerű helyzet egy mesemondónak, de olyankor, amikor szülők mászkálnak keresztbe-kasul, és a szomszéd teremben ott áll egy teljesen szabad pingpongasztal és egy játékkonzol, szinte lehetetlen dolgozni velük. A dolog tegnap érte el a mélypontját, amikor a mellettem ülő kisfiú teli torokból sikoltott jó tíz percen át a többiekre, hogy "POFA BE!" amitől természetesen még nagyobb káosz keletkezett; a másik oldalamon egy kissrác hangosan kántálta, hogy "SPORT! SPORT! SPORT!" követelvén hogy engedjük vissza a tornaterembe, két kislány az elektronikus ceruzahegyezővel játszott a székem alatt, a napközis tanárok pedig nem tettek semmit, hogy úrrá legyenek a káoszon.
Ilyenkor a mesemondó tapasztalatim szerint egyetlen dolgot tehet: mesél azoknak, akik odafigyelnek. Lenyelve a végtelen frusztrációt amit a kis büdös dögök okoznak az embernek, szépen lemásztam a mesemondó székről, félrevontam az az öt-tíz gyereket akiket tényleg érdekelt a történet, és nekik meséltem, próbálva túlbeszélni (és nem ordítani) a háttérben egyre fokozódó káoszt. Az első sztori (A Törpekirály Kristálykertje) után az egyik kislány megkérdezte, tudok-e nekik a majomkirályról mesélni; innentől már sínen volt a történet.

Visszatérve a bejegyzés elejére: a mesemondónak is vannak rossz napjai. Csodát tenni én sem tudok (legalábbis nem minden egyes délután). A dolog titka az, hogy az ember nem izgul rajta, hogy mind a harminc gyerek teljes figyelmét és tetszését elnyerje; mindig lesznek lehetetlen esetek akik megtagadják az együttműködést, vagy dacból, vagy mert egyszerűen nem tudják, hogyan kell figyelni. Ilyenkor a legjobb, amit a mesemondó tehet, az, hogy mesél azoknak, akik odafigyelnek. Az a szép a mesemondásban, hogy mindig lesz legalább egy, kettő vagy öt gyerek, akik tényleg a mesét akarják hallani. Amíg ők megkapják, amit szeretnének, addig a napközis nénik birkózhatnak a többivel.

Szex, tűz és világvége - MythOff USA 2013

Mert mivel lehetne illendőbben megnyitni a poszt-apokaliptikus újévet, mint egy alapos mitikus összecsapással?

A csodálatos Cathy Jo és jómagam úgy döntöttük, felvállaljuk a kockázatot, és megrendezzük a következő MythOff-ot. A kockázat kereken százötven dollárra jött ki, amit saját zsebeinkből kellett volna kipengetni, amennyiben nem jött össze az est bevételéből. Ez persze nem kicsi összeg, ellenben nagy, főleg két friss diplomásnak, de hosszas töprengés után megegyeztünk abban, hogy a bimbózó MythOff mozgalom megéri az anyagi kockázatot.
És lőn.
A rendezvényre ismét Al Capone hangulatos páncéltermében került sor. Két hétre előre meghirdettük hogy aki a legtöbb vendéget hozza, jutalmat érdemel; a rádióhírek és poszterek mellett így próbáltuk ösztönözni az iskolába visszatámolygó lusta egyetemistákat, hogy mítoszokkal nyissák a félévet. Ennek ellenére kockásra izgultuk magunkat, hogy vajon hányan fognak eljönni.
Az izgalom feleslegesnek bizonyult. Majdnem negyven ember töltötte meg a páncéltermet, virító színű koktélokat kortyolgatva az asztalok körül, és mindenki lelkesen várta a mesemondást, a szorgosan dolgozó bárpultos kisasszonyt is beleértve. A legtöbb vendégért járó díjat Griffin barátom és örökös kalandmesterem nyerte, aki egymaga kilenc vendéget hozott be, kapott is érte egy szép nagy zöld pillangót. A bevétel, kis jóakarattal (sokan legyintettek a visszajáróra és három dolcsi helyett ötöt fizettek), összehozta a terembérlet díját, aminek mi külön nagyon örültünk. Nem volt más hátra, mint élvezni a mítoszok csatáját.

Az első körben szerény személyem csapott össze a Nagyasszonnyal. Érdekes meccs volt, főleg mert a rómaiak ellen nem meséltem még, de nagyon élvezetesre sikerült. A közös téma az "Újrakezdés" volt. Részemről a szláv mitológia volt terítéken, és az oroszoktól kölcsönzött Dazsbog és Koscsej a Halhatatlan című történettel meg is nyertem (mint később kiderült). Delanna a rómaiaktól Trója égését hozta, ami nagyon erős választás volt - ahelyett hogy végigrohant volna az egész történeten, kidolgozta az első jelenetet. Ez persze az emlékezetembe idézte Szabó Magda Pillanat című könyvét, ami örök kedvencem, úgyhogy külön örültem a választásnak. A díj egy műkörte volt, amit azért vettünk a hobbiboltban, mert kifogytak a műalmákból. De hát a gyümölcs az gyümölcs.

A második körben két férfiú ütközött meg "Elemek" kategóriában. Joshua, aki finnugor mitológiát húzott a kalapból, egy finn sellő-történetet mesélt el nagy beleéléssel és egy csipet humorral. Itt már elkezdett egy trend kialakulni az est témáiban: míg az én sztorimban a férj nyitja ki a tiltott ajtót és pórul jár, addig Joshua sztorijában, bár ugyanez a végeredmény, a kíváncsiság meg volt indokolva. Ez történik, ha egy pasi meg egy nő meséli ugyanazt a sztorit... Griffin, aki először próbálkozott mesemondással színpadon (bár amúgy színész), a jász-alán eposzból hozott egy részletet, ami nem csak hogy zseniálisan sikerült, de elsöprő fölénnyel el is vitte a díjat egy csinos gyertya képében. A sztori arról szólt, hogyan lopta el egy hős a tüzet az embereknek, és remekül illeszkedett az est spontán kialakult tűz-tilalom-világvége témakörébe. Griffin boldog volt a nyereménnyel és most hogy belekóstolt a mesemondásba már nem is akarja abbahagyni. Feliratkozott rögtön a következő körre.

A harmadik menet eredetileg Cathy Jo és Marci csatája lett volna, de Marci hirtelen megbetegedett szerda délelőtt, így beugrót kellett keresnünk. A választás természetesen a professzorra esett, mert ki más tudna hirtelen egy mítoszt előrántani megjelölt kategóriában ("Zene") ha nem a mesemondó tanszék feje? Hirtelen ötlettel Orpheusz mondáját adta elő, hozzá méltóan gyönyörű szavakkal és beleéléssel. Cathy Jo Dél-Amerikát húzta; egy bolíviai mítosz mellett kötött ki, ami arról szólt, hogyan ment feleségül a káosz istennője a rend istenéhez. Az egész előadás nagyon szexi volt, és egy az egyben Cathynek való, nem csoda hogy meg is nyerte, és egy csinos tollas kék szajkóval távozhatott.

Azt kell mondanom az egész este zseniálisan sikerült. A sztorik élvezetesek voltak, a koktélok finomak, a társaság pedig elsőrangú. Már készülünk is a következőre.

2013. január 16., szerda

Anyósok, vikingek, és egyéb családi ügyek - Mesemondás nyugdíjasoknak

Fél éves szervezkedés és költözködés után végre sikerült elindítani a nyugdíjas mesemondó kört.
...
Mielőtt továbblépnénk itt szeretném megjegyezni, hogy tisztában vagyok vele, mennyire izgalmasan és érdekfeszítően hangzik ez az elnevezés, és azt is tudom, mennyire lázba hoz mindenkit már a gondolata is.
...
Be kell vallanom, én is meglepődtem az eredményen.

Minden hétfő délután nyugdíjasok kicsi, négy-öt fős csapata gyűlik össze a művközpont egyik termében. Az eredeti ötlet az volt, hogy én fogok mesemondást tanítani nekik, de ezt már kezdés előtt kihúztam a listáról, egyrészt azért, mert szörnyen nagyképűen hangzott, másrészt meg azért, mert inkább őket akartam hallgatni és nem saját magamat. Így aztán abban egyeztünk ki, hogy mindenki hozza a maga történeteit, és úgy mesélünk, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva: az asztal körül, egymásnak adva a szót.

Az első alkalommal egy kedves, csendesen mosolygó hölgy nyitotta a sort, aki kis hezitálás után (személyes sztorikkal mindig nehéz idegenek között kezdeni) elmesélte, hogyan akadt egy családi horgászkiruccanáson a saját anyósa horgára. Ezen persze jókat kuncogott mindenki, és a kuncogáson felbátorodva rögtön folytatta is a sort az anyós mentén haladva egy másik sztorival arról, hogyan szedte be anyóspajtás a rossz gyógyszert, minek következtében arccal szunyált bele a hálaadás-napi vacsorába, és ez a család egyetlen tagját sem izgatta fel különösebben, csak magasabb ívben kellett egymásnak passzolni a feje felett a tálakat. Erre persze már másnak is volt szava: a Hálaadás olyan ünnep, ami legendásan sok konfliktust okoz a családokban, erről persze mindenkinek volt sztorija. Az anyósoktól szép lassan haladtunk a keménykezű nagymamák felé, majd természetes úton tovább a családi legendákhoz harcos asszonyokról akik a nyakukba vették az Újvilágot, és tíz gyereket neveltek fel fél kézzel, miközben a másikkal repülőket szereltek a világháborús frontra. Itt már egészen otthon éreztem magam. A családfa-kutatás amerikai körökben nagy hagyomány (mindenki jött valahonnan, ha más nem, hát Texasból). A kis csapat menet közben, a sztorikon keresztül össze is szokott, és elkezdtek egyre izgalmasabb dolgok előkerülni. Az egyik néni azt mesélte el, hogyan tudta meg harmincöt évesen egy családi veszekedés közben, hogy örökbe fogadták, amiből aztán önsajnálat helyett izgalmas nyomozási történet kerekedett. Csapatunk nagyhangú született mesemondója azt mesélte el, hogyan festett neki egy képet egy ismerőse fiatal korában, és milyen hányattatott sorson ment a kép keresztül míg végül a mesemondó unokája rábukkant egy elhagyatott házban. Az egyik hölgy sokáig csendesen üldögélt, azt hajtogatva, hogy ő csak hallgatni jött, neki nincs története. Végül aztán ezen a héten felbukkant egy úr aki ismerte, és tudta, mivel kell noszogatni amíg meg nem szólal. Először fiatal kori élményeiről mesélt egy kicsit fából épült híres hullámvasutakon, aztán csak-csak belekezdett egy családi történetbe is, amitől mindenkinek leesett az álla. A sztori Svédországban indult, ahol egy család két részre szakadt, majd az egyik ágból híres ezüstműves família lett, akik a királynak dolgoztak rendelésre. Kis mesemondónk ezt még a családon belül kutatta vissza, majd tovább is gördült a sztorival odáig, hogy egy napon besétált New York-ban egy múzeumba, és a saját családja művei tekintettek rá vissza. Végül oda lyukadtunk ki, hogy a dédunokái a svéd ősök nevét viselik (plusz kínai keresztneveket, az anyuka jóvoltából).
Nem csak személyes sztorik kerültek persze elő. Egy idő után valahogy elkeveredtünk a helyi történelemig, minek következtében meghallgathattam, miért nem él egyetlen fekete személy se a szomszédos Erwin városkájában. A történet maga jól ismert és a rasszizmus hőskorára nyúlik vissza; ami igazán érdekes az az, hogy egyik mesemondónk kész kis nyomozást végzett arról, hányan ismerik a lassan száz éves történetet, és ki hogyan viszonyul hozzá. Mese a mesében.

Azt kell mondanom, nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni a mesélős délutánokat. A nagy korkülönbség ellenére mindenki nagyon kedves velem, és odafigyelnek, amikor én beszélek; jókat társalgunk arról, mitől jó egy jó egy jó sztori, és mitől élvezetes egy előadás. A szó körbejár az asztal körül, és mindenkinek van egymáshoz kedves szava vagy biztatása. Sokszor ott helyben fedezi fel az ember, hogy van egy jó sztorija, és rögtön le is írja, hogy ne felejtse el. Azon külön meglepődtem, hogy eddig egyszer sem került elő szörnyű történet - volt, amelyik hosszabbra sikerült a kelleténél, de egyik sem volt egy percig se unalmas vagy értelmetlen. Kis társaságomnak rengeteg mondanivalója van, és érdemes odafigyelni rájuk.

A hétfőben is van valami jó.

2013. január 6., vasárnap

Mesemondó elvonási tünetekkel

Tűkön ülve vártam, hogy elkezdődjön az új év. Nem az újévi tűzijáték meg a születésnapom vonzott ennyire (bár mindegyik elég remekül sikerült), hanem a tény hogy január másodikán kezdődött a téli gyerektábor a központban, és majdnem két hónapos (!!!) szünet után ismét volt kinek mesélni.

Akármilyen állásban dolgozom is éppen, én igazából száz százalékig hivatásos mesemondó vagyok. A dolog nagyjából úgy működik, hogy minél tovább nincs közönség, akinek mesélhetnék, annál lehangoltabb vagyok, aztán rám jön a viszketegség, aztán nyűgös leszek, a falat kaparom, megrágom a telefonzsinórt, elfogyasztom a csokikészletet, és egyéb hasonló elvonási tüneteket produkálok, amíg be nem pótlom a hiányzó meseadagot. Ez egyrészt azért van, mert az utóbbi időben egy rakat új sztorit olvastam, amiket azonnal ki kell próbálnom (most!), másrészt meg azért, mert tükörbe sohasem tudtam mesélni, gyakorlásból sem - tizenöt éves korom óta nem mondtam úgy mesét, hogy ne hallgatta volna valaki. És még csak nem is a hiúságomnak hiányzik, hogy három tucat gyerek és felnőtt figyeljen engem kerekre nyílt szemekkel. Egyszerűen csak látni akarom, milyen reakciókat vált ki belőlük egy-egy történet, aminek én visongva örültem. Ha próbáltátok már életetek kedvenc könyvét/filmjét/zenéjét bemutatni a barátaitoknak, akkor tudjátok, miről beszélek.

Azt hiszem az elmúlt öt évben ez volt a leghosszabb időszak amit mesemondás nélkül kellett kihúznom. Nem csoda hogy vigyorogtam, mint a fakutya, amikor több mint harminc gyerek sorjázott be szerda reggel nyolc és kilenc között a központba. Mivel hivatalosan sporttábor voltunk, természetesen nem kaptam meg őket mind a nyolc órára, de annyi baj legyen. A kosárlabda és az úszás között, amíg arra vártunk, hogy a nyugdíjas pingpong-klub négy tagja átengedje nekünk a vadonatúj tornaterem mindkét térfelét, mégiscsak kaptam egy órát a mesélésre.

Voltak közöttük ismerős arcok: sok környékbeli hat-tizenkét éves kölyökhöz már a régi épületben is volt szerencsém. Nem is lehetett lazsálni: szerencse hogy írtam magamnak listát októberben, mit meséltem nekik, mert ők pontosan emlékeztek rá. Nem volt egyszerű a helyzet. Az egy dolog, hogy harminc-valahány gyerek volt egy légtérben, de a tetejébe még kis csoportokban is ültek kör alakú asztalok körül, a felük nekem háttal, és egymást szórakoztatták. Az első dolgom volt megmondani nekik, hogy forduljanak felém és jöjjenek közelebb, aminek az lett a vége, hogy gyakorlatilag lábujjhegyen álltam szorosan összezárt bokákkal, és igyekeztem nem rálépni a lábam körül tányér nagyságú szemekkel üldögélő kölykök kezére-lábára.

Első nap Fagy Apó volt terítéken, akit az Öt Legenda elsöprő népszerűségének örömére Jack Frost főszereplésével meséltem; a sztorin nem változtatott, a gyerekek viszont lelkes visongásban törtek ki, amikor kedvenc fehér hajú fagyos főhősük megjelent a színen. A dolog plusz szépségét az adta, hogy amikor megmondtam nekik, hogy ez orosz mese volt, az egyik kissrác odajött hozzám él elújságolta, hogy őt Oroszországból fogadták örökbe.
Második meseként nagy hirtelenjében Finn Mac Cool-hoz folyamodtam (ha nincs az embernek jobb ötlete, az ír hősökre mindig nyugodtan rábízhatja magát). Finn és a segítői az óriások földjére utaztak és megküzdöttek egy gonosz boszorkánnyal hogy megmentsék az óriáskirály újszülött gyerekeit. A gyerekek zajos lelkesedéssel követték az eseményeket; szuperhős-csapattal nem hibázhat az ember mostanában.
Délután még rajtaütésszerűen visszahívtak egy körre: már csak néhány gyerek várakozott a szüleire a klubszobában, és mivel az Alvin és a Mókusok véget ért, nekem kellett elfoglalni őket. Nagy hirtelenjében a Bodzaboszorkány meséjét húztam elő, mert már rég ki akartam próbálni; nem volt egyszerű megtartani a hátborzongató hangulatot, mert négyen fogócskáztak körülöttünk, de azért a törzsközönség feszült figyelemmel hallgatott. A boszorkány után belekezdtem Pakkanen meséjébe a Kalevalából, de érkezni kezdtek a szülők egyenként, így a mese végére csak egyetlen kislány ült velem szemben nagyra nyílt szemekkel, és amikor megkérdeztem akar-e ő is menni a többiekkel a játékterembe, némán rázta a fejét. Amíg egy gyerek hallgat, addig mesélek.

Másnap reggel az irodában egy anyuka fogadott aki tudni akarta, mi a fenét művelt a mesemondó a kölykökkel: a fia azzal ment haza, hogy szörnyű véres belezős történeteket hallott ebéd előtt, és nem is tudott enni miattuk. Kedvesen bemutatkoztam a nőnek és biztosítottam róla, hogy semmiféle véres belezés nem volt a sztoriban; végül sikerült kibogoznunk, hogy a "boszorkány meghalt" mondatot mondta vissza a srác a saját verziójában, mely szerint "a boszorkányt szíven lőtték, és mindenhová fröcsögött a vér." Szerencsére az anyuka jó fej volt annyira hogy hitt nekem, úgyhogy nem lett nagy botrány a dologból. Pfű.

Azért ügyeltem rá, hogy másnap ne haljon meg senki. Sokkal barátságosabb történeteket válogattam: az Egérhercegnőt, a Papírsárkányt, és Bumbuku a teáskanna meséjét. Lehetett látni, hogy a második napra a gyerekek is rákaptak a mesék ízére; örültek nekem, amikor beléptem a terembe, megint a cipőmre ültek, és hangos tetszés- vagy nemtetszés-nyilvánítással követték a fejleményeket. A Papírsárkányt végig találgatták, vajon mi lesz a megoldás a találós kérdésekre és lelkesedtek, amikor eltalálták. Persze jöttek a kérések így, amint felbátorodtak: sok gyerek kérte, hogy mondjak el újra néhány sztorit amit októberben hallottak tőlem. Erre ugyan nem vállalkoztam, de örültem, hogy emlékeztek. Az egyik kisfiú szó nélkül odabattyogott hozzám mesélés után, és megölelt. Elolvadtam persze.

Péntek volt a tábor utolsó napja, úgyhogy minden percet ki kellett használni. Alkalmam volt kipróbálni még egy új mesét, Tomboso hercegnője címmel, és ez a gyerekek egyöntetű véleménye szerint a hét legjobbja volt. Végtelenül szórakoztat, mennyire meg tudják lepni a kölyköket a mágikus tárgyak. Felnőtt fejjel az ember már megszokta, hogy ha valamire rá van írva, hogy varázsöv, akkor az tud valami extrát; de a gyerekek még kerekre nyílt szemekkel kaptak levegő után amikor megmondtam, hogy az öv viselője teleportálni tud (és igen, mind tudják mi az a teleport). A mese végével még volt tíz percem, úgyhogy ír tündérekhez folyamodtam (sokat olvasok róluk mostanában), és Görbe szokás szerint figyelmeztette a kölyköket arra, hogy vigyázzanak vele, mit kívánnak. Tanulságos mese, és szeretem, hogy a tündérek nem száz százalékig kedvesek és aranyosak benne.

Azt hiszem, ezzel most kihúzom jövő hétig, amíg elkezdődik a napközi.