Nem bántuk meg. Az ünnep alkalmából nagyon sokan eljöttek; a központ fel volt díszítve és ki volt világítva, és a bálterem két fala mentén különböző szervezetek és társaságok által adományozott, plafonig érő karácsonyfák sorakoztak. Sok volt az ismerős arc a táncosok között, de sok volt a kezdő is; mi odaértünk a kezdő leckére, hogy Cathy fel tudja frissíteni a kontratánc-tudását. A caller egy fiatal, velünk egyidős csaj volt Asheville-ből (jó látni hogy vannak fiatal táncmesterek, és nem hal ki a hagyomány), a zenekar (ContraForce) pedig a legjobb, amit eddig kontratánchoz hallottam. Három fiatal srác volt, akik gitáron, hegedűn, dobon és szaxofonon játszottak ír zene - bluegrass - keleti dallamok keveréket, de olyan jól, hogy a táncosoknak kedve volt kirúgni a ház oldalát. Eddig még nem volt szerencsém olyan kontra zenekarhoz, aminek teljes dobszerkója lett volna, és meg kell mondanom, sokat ad a lendülethez. Az este végén megvettem a CD-jüket, egyrészt hogy támogassam őket, másrészt hogy legyen mit hallgatni, ha rossz a kedvem.
Maga a tánc nagyon hangulatos volt a nagy karácsonyi kivilágításban. A caller csaj jó táncokat hozott; egy volt csak, amiben gyakorlatilag mind a kétszáz embernek sikerült csomót kötnie a sorra, de annyi baj legyen, azért jól szórakoztunk. Nagyon örültem hogy az estébe belefért mindenki kedvenc tánca, a Petronella is, mielőtt haza kellett volna indulni. Megvolt egy újabb ízig-vérig amerikai élmény is: az egyik cowboy-kalapos, vidáman pörgő-forgó srácról kiderült, hogy hétfőn indul Afganisztánba szolgálatra, amiért is az egész közönség köszönetet mondott neki. Úgy esett, hogy az utolsó táncot velem táncolta, és az is kiderült róla, hogy nagyon jó táncos. Megint úgy éreztem, részesültem az amerikai kultúrából.
Idén ez volt az utolsó kontra, de annyi baj legyen, januárban kezdődik megint. Addig csak kibírom valahogy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése