2012. október 17., szerda

Dolgozó mesemondó

Hosszas huzavona és a bürokrácia sötét mocsaras Gyűrűk Urába illő berkei után végre csak sikerült elkezdenem a melót, ami az elkövetkező egy évben a főállásom lesz: művelődésszervező vagyok Johnson City most épülő vadonatúj művközpontjában.
A központ, az építési projektek jó szokása szerint, még nincs kész (a tervek szerint júniusban nyílt volna meg, ezek szerint a munka itt se hatékonyabb mint otthon). Amíg meg nem nyitják, a régi épületben kaptam helyet, és a régi szó szerint értendő, a "fejemre potyog a vakolat" típusból. Elsőre nagyon meg voltam illetődve, többek között azért is, mert a nyolcórás munkaidő holtidejében a telefonok felvétele is rám hárul, ami egy olyan környéken, mint Appalachia, erősen frusztráló élmény. Ha valaki azt hitte a texasiaknak van durva akcentusa, próbáljon meg recsegő telefonon egy hegyi egyénnel tárgyalni a kislánya balettóráiról. Végtelenül szórakoztató, de kevéssé eredményes.
Amikor viszont mese van, akkor mese van. A múlt héten őszi szünet volt, és egész hetes sporttábort tartottunk; mivel már közeleg a Halloween, és a gyerekek irdatlan mennyiségű cukrot és csokit fogyasztanak, a táborvezetők sem bírtak velük egész nap (6-12 éves fiúkról beszélünk, egy sporttáborban). A falakról pattogtak vissza. A dolog vége az lett, hogy amikor a táborvezetők lerogytak a sarokba, átvettem a bandát egy-egy órára mesét mondani. Első alkalommal én is meg voltam illetődve egy kicsit, érdekes társaság volt, nagyjából húsz gyerek, abból három lány. A legtöbb srác kapásból nekem háttal ült le, duzzogásból, mert a tévé elé álltam, és láthatóan nem tudták elképzelni, hogy lehetek annyira érdekes, mint a Cartoon Network. Erre fel azzal nyitottam, hogy megkérdeztem őket, tudnak-e nekem szuperhősöket felsorolni. A következő három percben az a veszély fenyegetett, hogy beszakad a dobhártyám; Stan Lee büszke lett volna a felhozatalra. Innen már sínen voltam: csak annyit kellett megkérdeznem még, hallottak-e már egy Thor nevű fickóról, és a következő öt napban én voltam a legmenőbb személy az univerzumban (Thor után). Aztán kapkodhattam is az északi mitológia után, és áldottam G. Beke Margit lába nyomát is, hogy kiskoromban megtanultam belőle az összes jó sztorit, mert innentől a kölykök mást nem is akartak hallani, csak Thor és Loki kalandjait és jégóriásokat, és néha a Hulkot, amiért is el kellett nekik magyaráznom, mi az a copyright, és visszatértünk a skandináv istenekhez.
Az öt nap alatt azért sor került itt-ott más sztorikra is, főleg, amikor a gyerekek rájöttek, hogy lehet nálam kívánságműsort tartani. Ha minden kérést teljesítettem volna, napi huszonnégy órában kellett volna mesélnem, így aztán rászoktam, hogy összevonjam a kérések közül azokat, amiket kisebb-nagyobb jóakarattal össze lehetett vonni. Így került egy sztoriba például a "királykisasszony" és a "vízben élő hős" (egy maori legendán keresztül), vagy a "sellő" és a "hős harcos" (Finn Mac Cool halászni megy), vagy a "fekete lovag" és a "legyen benne lány, de ne hercegnő!" (Sir Gawain és a csúf hölgy). Végtelenül szórakoztató egy bagázs volt, egyébként, és amint megszerettek, meg sem lehetett tőlük szabadulni egész nap. Ezt szeretem a táborokban és egyéb visszatérő mesemondó alkalmakban: van idő rá, hogy az ember megismerkedjen a kölykökkel, megtudja, mit szeretnek, és egy egész sor jó sztorit elmondjon nekik ahelyett, hogy röptében kéne egyet vagy kettőt kiválasztani. Fel lehet építeni az egész hetes élményt, gondosan kimérni, mikor mi lesz a téma, aztán az első három percben sutba vágni az egészet, és egy hétig csak olyasmit mesélni, amit én is élvezek.
Mégiscsak jó lesz ez a munkahely dolog, ha megkapom minden nap a betevő mesemondásomat.

1 megjegyzés: