2012. október 31., szerda

New Orleans második felvonás: mesemondó álruhában

Előre bocsátom, hogy az AFS volt életem első néprajzos konferenciája (a nagyokkal érdemes kezdeni). Jártam nem kevés régész konferencián, természetesen, és még annál is több mesemondó összeröffenésen, de a néprajz mindig csak akkor került közel az életemhez, amikor együtt laktam vele, két zseniálisan jó fej szobatárs személyében. Természetesen a mesemondás azért elég közel hozza az embert a néprajz háza tájára, de érzékelhető néhány alapvető különbség. Például az, hogy a mai világ mesemondóinak nagy százaléka a néprajzosok nagy százaléka szerint nem is "igazi" mesemondó. De ez egy hosszú történet.
Az viszont tény, hogy a néprajzosok korántsem voltak annyira barátkozóak és közlékenyek, mint a mesemondók, viszont jóval több volt közöttük a fiatal. Voltak szép számmal popkultúrával foglalkozó kutatók is, akik jórészt a nerd kategóriából kerültek ki, és remekül el lehetett velük beszélgetni az indiai képregények és a redneck valóságsók néprajzos vonzatairól. Még annál is fontosabb, hogy jelen volt sok nagy nevű kutató és tanár az ország minden egyeteméről, akikkel lehetett szorgosan kezet rázni és hasznos szavakat váltani, hátha emlékezni fognak a nevemre, amikor a doktori jelentkezésem olvassák. Haha.
Voltak azért a konferenciának komoly szakmai fénypontjai is:

1. Két órás beszélgetés a Tremé (New Orleans-ban játszódó HBO sorozat, igen jó, nézzétek) alkotóival. Itt persze megcsapott mindenkit a hírnév szele, David Simon mégiscsak felelős az elmúlt tíz év két legjobb sorozatáért, meg aztán jött velük mindenféle író, producer, sőt, egy indián nagyfőnök is. Az előadás népszerűbb volt, mint bármelyik folklór panel, és az emberek alig fértek el a kiselőadóban (pláne, mert az élelmesebbje belógott ide belépő nélkül is, khm). Az előadás után odamentünk beszélgetni a csapathoz, nagyon jó fejek voltak, barátságosak, és türelmesen válaszoltak minden rajongói kérdésre, sőt, autogramot is adtak, ha szépen kérte az ember. Az az igazság, hogy személy szerint sokkal jobban élveztem az írókkal való beszélgetést, mintha a színészek jöttek volna el. Többször kéne ilyet csinálni.

2. Kay Stone két órás előadása a Grimm hagyományról sokkal izgalmasabb volt, mint amilyennek hangzik. Kay elegáns, fehér hajú hölgy, aki nem csak folklorista, de hivatásos mesemondó is (ritka kombináció). Miközben arról beszélt, milyen hatással vannak a Grimm mesék a nyugati kultúrára, közbe-közbeszúrt egy-egy sztorit is, főként jól ismert mesék egzotikus vagy korábbi változatait. Hallottunk Hófehérkéről, akit az édesanyja átkoz meg és az apja ment meg az átoktól; volt japán Jancsi és Juliska, és indián Hamupipőke, akit a vadpulykák tánca változtat hercegnővé. Nagyon jópofa előadás volt.

3. Milbre Burch, aki velünk együtt a mesemondást képviselte, nagyon érdekes projectet hozott: a férjével közösen meginterjúvoltak és filmre vettek kilencven hivatásos mesemondót, és összesen nagyjából kétszáz órányi anyagot gyűjtöttek össze. Ebből mutattak be egy rövid, tizenkilenc mesélőből álló montázst, amin nagyrészt hírességek beszéltek a mesemondás fontosságáról és a kedvenc élményeikről. A filmek jórészt tíz évvel ezelőtt készültek, és mókás volt nézni, mennyivel fiatalabbak voltak még a mai nagy öregek. A legérdekesebb gondolat viszont egy hawaii mesemondótól származott, aki arról beszélt, hogy az ő mesemondó hagyományában ha nincs arra érdemes tanítvány, akire a történeteket rá lehet hagyni, a mesemondó köteles "elengedni" a meséket. "A mesék nem a te tulajdonaid" magyarázta "Önálló lények, nem kényszerítheted őket semmire. Ha nincs, aki méltó lenne rájuk, hagyni kell őket elmenni." Ettől persze minden néprajzosnak és a legtöbb mesemondónak feláll a hátán a szőr, de érdemes elgondolkodni rajta, mennyire alapvetően más lehet egy-egy szájhagyomány a sajátunktól.

4. A saját előadásunkra szombat reggel nyolckor került sor, aminek egyenes következménye volt, hogy fél tucatnyi nagyon másnapos mesemondó és folklorista támolygott csak be a terembe (egy sarokra voltunk a Bourbon Street-től). Ehhez képest elég jól sikerült, mindenki elmondta a kis mondókáját, beszélgettünk a szerepjáték és a mesemondás kapcsolatairól, játszottunk egy kicsit hogy a közönség is lássa, aztán megvitattuk az ötleteinket és a felmerült kérdéseket. Az előadás második felére besétált egy fickó is, tornacipőben és hosszú kabátban, és amikor végeztünk, odajött barátságosan kezet fogni. Kiderült, hogy Loki a becsületes (?) neve, és hivatására nézve szerepjáték-író (Pathfinder). Ebből persze azonnal országos nagy barátság lett, és egy kreol étteremben kötöttünk ki négyesben, ahol aztán jó három órát beszélgettünk képregényekről. Doctor Who-ról, szerepjátékról, és természetesen viking istenekről. Teljesen Amerikai istenek hangulata volt a dolognak: ha valaki kérdezi, Loki New Orleans-ban lakik. Mert hol máshol.

Azt hiszem, a konferenciáról elég is ennyi.

Újabb intermezzo: Már megint Halloween

Komolyan mondom, olyan érzésem van, mintha Amerikai kalandjaim hetvenöt százaléka Halloween-ből állna. Ez talán nincs is olyan messze a valóságtól, mióta a töklámpások már augusztus végén ekezdenek felbukkanni, és november elsején egyesek már díszítik a karácsonyfát.
New Orleans után visszatértem a melóba, ahol az elmúlt egy hét alatt nem változott semmi. Ugyanaz a rakat gyerek szaladgál délután a tornateremben akik két hete is engem szórakoztattak azzal, hogy Magyarországról akartak tudni fontos dolgokat (pl. hogy hordunk-e cipőt és szoktunk-e szellemet idézni). Végül természetesen a vámpíroknál lyukadtunk ki, mielőtt a főnök kirugdosta őket az irodából.
Ma délután, miközben a számítógépbe próbáltam életet lehelni (a karbantartás megint kihúzta alólam a dugaszt), az egyik tinédzser srác sompolygott be az irodába és lezöttyent a velem szemben lévő székre. "Na most akkor elmondod mi lett a nővel aki vérben fürdött, vagy nem?"
Ez így alapjáraton is elég mókás; tinédzserek ritkán ismerik be, hogy érdekli őket a mesemondás, és ha meg is teszik, általában csak biztonságot nyújtó nagyobb csapatokban (és általában a lányok). A fiatalembert viszont úgy tűnt, komolyan érdekli Báthory Erzsébet története, mert feszült figyelemmel hallgatta végig, és amikor a sztori közepén megszólalt a telefonja, nemes egyszerűséggel kikapcsolta, és integetett, hogy mondjam csak tovább. Ennél őszintébb bókot is régen kaptam már közönségtől.
Báthory asszony aztán még egyszer visszaköszönt a mai nap folyamán: este az egyik koleszba voltunk hivatalosak, Joshua meg én, egy kis hátborzongató mesélésre. Jó mesemondó módjára fogalmam sem volt, mit fogok mesélni, amíg rá nem néztem a közönségre; mivel főleg lányokból és süteményből állt, kidobtam az ablakon a tervezett viking vérfarkasokat, és meséltem inkább Báthoryt. Jó döntés volt, és ha nem lenne fura egy ilyen sztorival kapcsolatban ezt a kifejezést használni, azt mondanám, élvezték. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt eddig alkalmam előadni ezt a történetet, de kezd egész szépen összeállni. Ha már a magyarokról mindenkinek a vámpírok jutnak az eszébe, csináljunk belőle legalább valami hasznosat.

2012. október 30., kedd

Intermezzo közkívánatra: a definíciók fontosságáról

Mivel többen kérdezték, miért állított meg minket a rendőr az úton, íme a teljes történet:

Hajnali háromkor csorogtunk lefelé az autópályán valahol Mississippi Alsó és az Isten Háta mögött, kellemes hetvenes sebességgel (mérföld, nem kilométer), amikor is a vaksötét vadonból ránk ugrott egy ötvenes tábla. Mire a megfelelő sebességre lassítottunk, már mögöttünk is villogatott a policáj, kezeket a kormánykerékre, félreállni, mi voltunk az egyetlen kocsi kétszáz kilométeren, nekik is kell valami elfoglaltság az éjszakára. Embert azonnal kikapták a kocsiból, tessék szépen félresétálni hallótávolságon túlra, keresztkérdések következnek. Én üldögéltem az anyósülésen és azon töprengtem hogy fogok levezetni New Orleans-ig egyedül, amikor is kopogott kék barátunk az ablakomon, és az arcomba szegezett egy zseblámpát.

- Hová mennek?!

- New Orleans-ba.

- Miért?!

- Folklór konferencián adok elő.

- Micsodán?!

- Folklór konferencián.

- Micsodán?!

- Folk... lór?... - (ezen a ponton azt hittem, a kiejtésemmel van a baj)

- Definiálja!

Gyerekek és zsenge néprajzosok, a sztori tanulsága: a folklór definícióját az iskolában úgy kell megtanulni, hogy ha hajnali háromkor, nyolc óra kocsikázás után, egy rendőr az arcoba szegez egy szeblámpát, el tudd darálni, angol nyelven.

Délre vándorlunk

Aki eltöprengett rajta, hová lettem az elmúlt egy hétben, az most megkapja rá a választ: New Orleans-ba utaztam az American Folklore Society éves konferenciájára. Bezony. Most, hogy csak hazevett a fene Tennessee-be, ideje, hogy írjak egy kicsit az élményekről.

Először is, ha netán érdekel valakit, Johnson City és New Orleans között tizenkét óra a távolság, kocsival. Éjszaka mentünk, hogy elkerüljük a forgalmat, és kisebb-nagyobb kalandok után, melyek során többek között hajnali háromkor egy rendőrnek kellett definiálnom a folklór fogalmát, hajnali hatkor érkeztünk meg a nagyvárosba a konferencia első napján. A szállásunkat a Holnemvoltról már jól ismert Angela szolgáltatta, aki nem volt otthon ugyan, mert épp a világot járja, de nagylelkűen ránk hagyta a háza kulcsát, ami az elkövetkező öt napra otthonunkká és New Orleans elfoglalásához használt főhadiszállásunkká vált. Amikor legutóbb láttam a házat, négy éve, még a Katrina utáni romokat takarította az egész környék, de mostanra nagyon barátságos kis hellyé változott.

New Orleans változatlanul nagyon klassz hely. A késő őszi időpont ellenére szoknyás-szandálos meleg idő volt, az első három napon legalábbis, amíg Sandy el nem kezdett érződni a hőmérsékleten. Amikor épp nem a konferencián ültem (amiről majd a következő bejegyzésben ejtek szót), fel-alá turistáskodtunk a városban, és vízhólyagosra jártuk a lábunkat. Íme néhány fénypont:

Jazz kávézó a Bourbon Street-en. Élőzene, kiadós szendvicsek, és beignet, ami a fánk helyi megnyilvánulása, külföldieknek a Hercegnő és a Béka című alkotásból ismeretes. Nagyon finom, csak ha evés közben levegőt vesz az ember, lehet a sötét színű ruháknak búcsút mondani, és ha esetleg bele is tüsszent, mint Kevin barátom tette, úgy fog kinézni, mint aki most szívott fel fél kiló kokaint. A zene mellesleg nagyon kellemes volt, de ez azért errefelé nem újdonság.


Utcai mutatványosok a St. Louis katedrális előtt. Rettentően élvezetes műsoruk felkerül az egyre növevő listára, amin az általam levadászott utcai műsorokat gyűjtöm. Egyszer majd írok belőle valamit. Két akrobata-mutatvány között fogadásokat is próbáltak kötni a gyanútlan turistákkal, de szerencsére az ember helyi gyerek, és miután tudta a helyes választ, békén hagytak minket.

Koktélozás egy Bourbon Street-i teraszon. Miután beszereztünk magunknak egy-egy pohár élénkzöld, Kézigránát névre hallható koktélt, ami a (Hurrikánból átkeresztelt) Katrina óta a város legnépszerűbb itala, felmásztunk az egyik klub emeleti teraszára, hogy felülről szemlélhessük az éjszakai forgatagot. Ez utóbbi még egy átlag szerda este is rettentően élvezetes, ha az ember ügyesen lavírozik a turistacsalógató jelmezek, pincérek, zenészek, és meglehetősen alulöltözött szórakoztatóipari dolgozók között. A zene legalább élőzene az egész utca hosszán mindenhol, és nem a haknizós fajtából.

Az egyik délelőtt ellátogattunk az akváriumba, mert oda is szólt az általáos turistajegy. Láttunk sok szép dolgot, többek között tengeri vidrákat, sok fura halat, és egy fehér alligátort is. Az akváriumhoz tartozó moziban megnéztünk egy gyönyörű IMAX filmet a Katrina előtti és utáni mocsárvilágról, amiről kiderült, hogy jóval borongósabb, mint az ember várta volna a plakátok alapján. A zene viszont nagyon klassz volt. Mint mindig.

New Orleans utcáin mászkálni önmagában is jó szórakozás, főleg reggel és délelőtt, amikor a legtöbb turista még túl másnapos hozzá, hogy kikússzon az ágyból. Egy ilyen reggel folyamán kisétáltunk a város legöregebb temetőjébe, ahol egymás mellett csodálhattuk meg a híres vudu-királynő Marie Laveau sírját és Nicolas Cage hófehér márványpiramisát, amit előre látóan már most megvásárolt magának végső nyughelyül.

A temetőn kívül számtalan más látnivaló is akad az utcákon: érdekes régi házak, jelmezboltok rogyásig ahol az ember felpróbálhat mindent a karneváli maszkoktól a steampunk fűzőkig (nézni ingyen van, csak megvenni lenne drága), ékszerek és antik turkálók, vérfagyasztó halloween-i dekorációk, eldugott kis kávézók, és minden, ami szem-szájnak ingere.

Mivel az általános belépő még mindig kitartott, elbandukoltunk a rovar- és pillangóházba is, aminek a legvonzóbb része a csillár volt az előtérben. Láttunk sok csinos bogarat, levélvágó hangyákat egy eléggé rendetlen terráriumban, brazil bogárból készült ékszereket amik Joel népmeséjére emlékeztettek, és egy lepkeröpdét is, ami egy miniatűr japán kert volt a város közepén.

A sok városi kaland után szántunk egy délutánt a vidékre is: elkocsikáztunk ültetvényeket látogatni a Mississippi mentén. A választásunk az Oak Alley ültetvényre esett, amit kívülről láttam négy éve, és minden Délen játszódó filmben kötelezően felbukkan legalább egyszer. Bár a belépő nem volt olcsó, megérte kifizetni, mert teljesen az Elfújta a szél világába csöppentünk a maga összes bájával és lengő mohájával együtt. A kocsiút maga is csodaszép volt, bár a városhoz közeli erdőkön erősen meglátszik a Katrina és az általa bemosott sós víz pusztítása. A lengőmoha viszont rendületlenül leng tovább.

Az utolsó délelőttöt végül, a francia negyedre és a történelmi kultúrára ráunva, az állatkertben töltöttük, ahol a hüllőház volt az osztatlan kedvencünk. Az állatkert nem nagy, ellenben úgy épült, hogy minden állatnak legyen búvóhelye a közönség elől, így aztán lehet hosszasan álldogálni a ketrecek és terráriumok előtt, míg végre megmozdul bennül valami. Engem személy szerint az szórakoztatott a legjobban, hogy a térképen a Haagan Daz az állatok listáján szerepel, a guanaco és a vaddisznó között.

Ennál persze jóval több dolog történt öt nap alatt, de mivel az ötből az utolsó kettő összesen három óra alvást tartalmazott, most elteszem magam holnapra. Folyt. köv.




2012. október 21., vasárnap

Steampunk Halloween, avagy a skarlátvörös esernyő esete a csillámporos harisnyatartóval

Imádok olyan országban lakni, ahol ekkora divatja van a jelmezbáloknak.

Már egy hónappal ezelőtt elkezdtünk gondolkodni, mit szeretnénk csinálni Halloween alkalmából (nem lehet elég korán kezdeni). Mivel egy több mint száz éves viktoriánus épületben lakunk, és a miénk a teljes felső emelet, és van kulcsunk a padláshoz, úgy döntöttünk, tökéletes helyszín és alkalom lenne partit rendezni a tető alatt felhalmozódott antik tárgyak között. Innen már csak egy ugrás volt kitalálni a témát, ami amúgy is mindannyiunknak régi szíve vágya volt: steampunk Halloween!

Egy hónapig lázasan barkácsolt az egész mesemondó osztály. Nem csak jelmezekkel kellett előrukkolnunk, de a jelmezekhez tartozó személyiségekkel és háttérsztorikkal is, hogy hiteles legyen a dolog. A steampunk (viktoriánus alternatív történelmi sci-fi/fantasy) általános szabálya az, hogy csinálni olcsóbb, mint készen venni, ami nekünk külön örömöt okozott, mert volt kifogásunk rá, miért túrunk fel antik boltokat és kacatos ládákat tucatszámra. Példaként álljon itt a saját karakterem:

Az alapötlet az volt, hogy steampunk régész/sivatagi felfedező leszek, mert az utóbbi időben rengeteget olvastam 19. századi utazókról, egyiptomi ásatásokról és hasonló érdekes dolgokról. A karaktert Rosita Forbes utazói szenvedélyére és Almásy László szaharai kalandjaira alapoztam, így született meg Lady Rosetta von Almásy, a rettenthetetlen régész, felfedező és esernyő-forgató.

A ruha alapját a fűző szolgáltatta, ami már régóta ruhatáram egyik kedves darabja, és a sötétbarna színnel meg is adta a jelmez hangulatát.

A nadrág szintén saját ruhatárból származik, elég közel van a homokszínűhöz ahhoz, hogy ne lógjon ki a sorból.

A blúz a helyi turkálóból érkezett potom 2 dollárért. Miután elzarándokoltunk a hobbiboltba és vettünk egy doboz fogaskereket, kicseréltem a gombokat rajta hogy steampunk hangulata legyen.

Az öv szintén turkáló, a láncon függő kulcsok a hobbiboltból vannak.

A zsebórát (nyakláncon) még egy régebbi mesemondó előadáshoz vettem, de úgy gondoltam, illik a steampunk hangulatba. Az övön függő réz iránytű/napóra kombináció az ebayről származik.

A vállam körül láncon függő pici fiolák szintén a hobbiboltból jöttek: csillámporral vannak töltve (és az est folyamán történtek is kisebb balesetek, melynek következtében csillámporos lábnyomok találhatók fel-alá a lakásban)

A csizmák az őszi ruhatár-frissítés eredményei a helyi cipőboltból.

A szemüvegre, mely egy sivatagi homokszemüveget óhajt imitálni, külön büszke vagyok: eredetileg ez egy Harry Potter kviddicsszemüveg, a helyi jelmezboltban vettem tíz dolcsiért.

Amikor erre a pontra eljutottam, tudtam, hogy valami még hiányzik. Szerencsére a segítségemre sietett Rosita Forbes a skarlátvörös napernyőjével, és mivel úgyis nemrég hagytam el az esernyőmet, vettem hát egy újat, ami illett a steampunk hangulathoz. Innen már csak egy ugrás volt a piros bőrkesztyű, amit anya vett nekem pár éve, és a piros kendő, ami megint csak új téli beruházás. Mindent egybevetve, nagyon elégedett voltam a végeredménnyel.

És akkor a buli még el sem kezdődött! A beszámoló hamarosan folytatódik.


2012. október 17., szerda

Öt hegedű, két bendzsó és egy gitár

Trae, a mesemondó tanszék egyik oszlopos tagja, és nem mellesleg hegedű-tanár a szomszédos bluegrass zenei tanszéken, meginvitált minket egy kis kedd esti partira a hegyek között megbúvó otthonába. A "megbúvó" a szó szoros értelmében értendő; fél óra kocsikázás után a cserokí nemzeti erdőn át a vaksötétben kétszer tévesztettük el a tehéncsapásra hasonlító ösvényt, mire egyszer sikerült eltalálnunk. Az erdő egyébként az évnek ebben a szakában lenyűgözően gyönyörű, az ősz minden színében pompázik, és csak elszórva talál benne az ember civilizációra utaló nyomokat, mint amilyen Trae otthona is. Maga a "kalyiba" névre hallgató kis épület fából tákolt, otthonos hely, hatalmas tornáccal amin hintaszékek sorakoznak, és benn fa tüzelésű kályhával, hogy meleg legyen a hegyi levegő ellenére is. Amikor megérkeztünk, a kalyiba ablakai voltak az egyetlen fényforrás az őserdőben, és rögtön értelmet nyert az összes népmese, amiben a hős egy távoli fénypontot követve otthont adó házra lel.
A tornácon kisebb zenekar verődött össze (négy hegedű és egy gitár), és már vígan húzták a skót táncokat, súlyos csizmákkal dobolva hozzá a döngő deszkákon a ritmust. Aki nem zenélt, az tapsolt, vagy borospoharakat szorongatott. Amikor bemenekültünk a hideg elől a házba, egy másik zenekarba botlottunk, ezúttal két bendzsó, egy gitár és egy hegedű formájában, akik szintén pörgős hegyi zenéket játszottak. A kettő között ingázva kezdtünk feloldódni a társaságban, amikor is a tornác közelében méteres lángok csaptak a levegőbe: a ház tulajdonosa tüzet rakott, azzal az ősi autentikus módszerrel, hogy a tűzrakóhelyen feltornyozott farakást addig locsolta gyújtófolyadékkal, amíg égve nem maradt. Ekkor a társaság központja áttevődött a tűz köré; tovább szólt a zene, zajlott a beszélgetés, pattogott a tűz, és fogyott a házi készítésű almás pite. Egyre több hangszer került elő; egyre több részre töredezett szét a társaság, és minden kis csoport a maga sztoriját mesélte; csillagokat néztük a fölénk tornyosuló fák lombjain át, almabort kóstoltunk, és felemlegettük a környék színes történelmét, az első telepesektől napjainkig.
Ősz van.

Dolgozó mesemondó

Hosszas huzavona és a bürokrácia sötét mocsaras Gyűrűk Urába illő berkei után végre csak sikerült elkezdenem a melót, ami az elkövetkező egy évben a főállásom lesz: művelődésszervező vagyok Johnson City most épülő vadonatúj művközpontjában.
A központ, az építési projektek jó szokása szerint, még nincs kész (a tervek szerint júniusban nyílt volna meg, ezek szerint a munka itt se hatékonyabb mint otthon). Amíg meg nem nyitják, a régi épületben kaptam helyet, és a régi szó szerint értendő, a "fejemre potyog a vakolat" típusból. Elsőre nagyon meg voltam illetődve, többek között azért is, mert a nyolcórás munkaidő holtidejében a telefonok felvétele is rám hárul, ami egy olyan környéken, mint Appalachia, erősen frusztráló élmény. Ha valaki azt hitte a texasiaknak van durva akcentusa, próbáljon meg recsegő telefonon egy hegyi egyénnel tárgyalni a kislánya balettóráiról. Végtelenül szórakoztató, de kevéssé eredményes.
Amikor viszont mese van, akkor mese van. A múlt héten őszi szünet volt, és egész hetes sporttábort tartottunk; mivel már közeleg a Halloween, és a gyerekek irdatlan mennyiségű cukrot és csokit fogyasztanak, a táborvezetők sem bírtak velük egész nap (6-12 éves fiúkról beszélünk, egy sporttáborban). A falakról pattogtak vissza. A dolog vége az lett, hogy amikor a táborvezetők lerogytak a sarokba, átvettem a bandát egy-egy órára mesét mondani. Első alkalommal én is meg voltam illetődve egy kicsit, érdekes társaság volt, nagyjából húsz gyerek, abból három lány. A legtöbb srác kapásból nekem háttal ült le, duzzogásból, mert a tévé elé álltam, és láthatóan nem tudták elképzelni, hogy lehetek annyira érdekes, mint a Cartoon Network. Erre fel azzal nyitottam, hogy megkérdeztem őket, tudnak-e nekem szuperhősöket felsorolni. A következő három percben az a veszély fenyegetett, hogy beszakad a dobhártyám; Stan Lee büszke lett volna a felhozatalra. Innen már sínen voltam: csak annyit kellett megkérdeznem még, hallottak-e már egy Thor nevű fickóról, és a következő öt napban én voltam a legmenőbb személy az univerzumban (Thor után). Aztán kapkodhattam is az északi mitológia után, és áldottam G. Beke Margit lába nyomát is, hogy kiskoromban megtanultam belőle az összes jó sztorit, mert innentől a kölykök mást nem is akartak hallani, csak Thor és Loki kalandjait és jégóriásokat, és néha a Hulkot, amiért is el kellett nekik magyaráznom, mi az a copyright, és visszatértünk a skandináv istenekhez.
Az öt nap alatt azért sor került itt-ott más sztorikra is, főleg, amikor a gyerekek rájöttek, hogy lehet nálam kívánságműsort tartani. Ha minden kérést teljesítettem volna, napi huszonnégy órában kellett volna mesélnem, így aztán rászoktam, hogy összevonjam a kérések közül azokat, amiket kisebb-nagyobb jóakarattal össze lehetett vonni. Így került egy sztoriba például a "királykisasszony" és a "vízben élő hős" (egy maori legendán keresztül), vagy a "sellő" és a "hős harcos" (Finn Mac Cool halászni megy), vagy a "fekete lovag" és a "legyen benne lány, de ne hercegnő!" (Sir Gawain és a csúf hölgy). Végtelenül szórakoztató egy bagázs volt, egyébként, és amint megszerettek, meg sem lehetett tőlük szabadulni egész nap. Ezt szeretem a táborokban és egyéb visszatérő mesemondó alkalmakban: van idő rá, hogy az ember megismerkedjen a kölykökkel, megtudja, mit szeretnek, és egy egész sor jó sztorit elmondjon nekik ahelyett, hogy röptében kéne egyet vagy kettőt kiválasztani. Fel lehet építeni az egész hetes élményt, gondosan kimérni, mikor mi lesz a téma, aztán az első három percben sutba vágni az egészet, és egy hétig csak olyasmit mesélni, amit én is élvezek.
Mégiscsak jó lesz ez a munkahely dolog, ha megkapom minden nap a betevő mesemondásomat.

2012. október 8., hétfő

Rendhagyó beszámoló III. - És a ráadás

Mostanra már teljesen feladtam, hogy kronológiai sorrendben számoljak be a hétvége eseményeiről; vasárnap estére menthetetlenül összefolyt az egész. Mesétől meséig tisztán vissza tudom mondani, de hogy melyik mese mikor történt, azt már megette a fene... a Fesztiválon nincs reális idő, ahogy a népmesékben sem.

Egy dolog viszont biztos: ha egy dolgot kéne mondanom, ami a Fesztivál három napos élményáradatában az abszolút kedvencem, a vasárnap estét választanám. Mert amikor a mesemondás véget ér, a színpadokat lebontják, visszaadjuk az önkéntes jelvényeinket, és a tízezer fős közönség hazavonul; amikor Jonesborough megint álmos kisvárossá változik, és lekapcsolják az utcán a lámpásokat, még hátra van a legfontosabb, legvarázslatosabb rész: a vasárnap esti zárt körű parti.

Idén a jeles rendezvényre a nagyfőnök főutcára néző házában került sor. Mi korábban érkeztünk, hogy segítsünk tálakat mosni, evőeszközöket válogatni, levest kavarni, és kukoricakenyeret pakolni halomba; egy órával később pedig szállingózni kezdtek a vendégek is: a Fesztivál mesemondói. Valamint barátaik és üzletfeleik. Úgy képzeljétek el, mintha egy koncert után a közönség hazamenne, ti meg ott maradhatnátok vacsorázni, borozni és beszélgetni egyet a zenekarral. A legtöbb mesemondót már évek óta ismerem, de még mindig olyan érzésem volt, mint aki véletlenül betévedt a VIP öltözőbe. Nem voltam vele egyedül, eleinte láttam az újabb diákokat is megilletődve álldogálni a sarokban.
A megilletődés azonban hamar elmúlt: itt kérem mesemondókról van szó, akik mindenkit tárt karokkal fogadnak. Néhány perccel érkezés után már elmélyült beszélgetést folytattam a chips felett egy indián mesemondóval madarakról, majd tovább sodródtam kedvenc tricksterem Andy karjaiba egy ölelés erejéig, ezek után Megan Hicks férjével álltam le társalogni, akiről kiderült, hogy építész és történelmi épületeket restaurál, kicsivel később Syd Lieberman és a felesége fogtak közre akikről kiderült hogy magyar felmenőik vannak, majd Dolores vett át megint csak egy ölelésre és egy gyors eszmefuttatásra wales-i legendákról, és tovább adott Susan O'Halloran-nak, aki röptében meginterjúvolt az online fesztivál kapcsán, amit az idén szervezett; nála ott ragadtam egy hosszabb beszélgetésre az európai mesemondó fesztiválokról, mielőtt Alton Chung mellett kötöttem volna ki aki széles vigyorral fogadott mintha ezer éve ismerne. Eddigre már a tornácon ültünk, nagyfőnök és néhány mesemondó nagyban zenéltek gitárokon, bendzsókon, lanton és tangóharmonikán, mi meg leálltunk táncolni a sarokban. Egy idő után Andy is csatlakozott hozzánk és hangos kurjongatásaink és lábdobogásunk közepette elnyomott egy balladát arról, milyen kár, hogy Clarice, a szép lány, a Klán tagja. Füttyszólóval és tangóharmonikával kísérve. Dőltünk a röhögéstől. A tornác körül unokák kergették egymást mezítláb az avarban, a nappaliban fogyott a zseniális kaja, a hintaszékekben takaróba bugyolált nemzetközi mesemondó mesterek ringatták magukat, és házat és tornácot egyaránt betöltött a nevetés, a beszélgetés, és a zene. A legtöbb társalgásból többet lehetett tanulni öt perc alatt, mint egy hivatalos mesemondó tanfolyamon egy hét alatt. És az idő kilencven százalékában mesélésről egyáltalán nem volt szó.

Teljesen fel voltam villanyozva. A parti előtt már alig álltam a lábamon a három napos hajtástól, és a csontjaimba ázott a hideg eső; de amint nyílni kezdett az ajtó, és érkezni kezdtek a mesemondók, megtelt minden csillogó, színes és érdekes dolgokkal, és teljesen elfeledkeztem róla, mennyi is az idő, vagy hogy holnap reggel munkába kell mennem. Ez a mi saját kis zsebünk volt az éjszakában, mielőtt mindenki hazaindul, és a Fesztivál hivatalosan is véget ér; mielőtt mindenkinek muszáj visszatérnie a valóságba, még adtunk néhány órát magunknak, hogy kiélvezzük a társaságot, ami olyan ritkán gyűlik így össze, hiszen kizárólag utazókból áll. A búcsúzkodás önmagában tartott másfél órát, és sztorikkal, dalokkal, ölelésekkel és ötletekkel volt tűzdelve.
Hat éve nincs már kétségem afelől, hogy mesemondónak születtem, és az is maradok. De valahányszor abban a ritka, csodálatos szerencsében van részem, hogy egy estét tölthetek egy mesemondókkal teli házban, mindig újra és újra rá kell jönnöm, hogy semmi sincs a világon, amit jobban szeretnék csinálni, mint amit ez a sok lenyűgöző, érdekes, szeretni való, és végtelenül barátságos ember a hivatásának választott, és teljes szívvel-lélekkel űz.

Találkozunk az úton!

2012. október 7., vasárnap

Rendhagyó beszámoló II. - Fénypontok

A tegnapi jeges eső és nyálas időjárás ellenére a fesztivál rendületlenül zajlik tovább. Takarókba, pulóberekbe és asőkabátokba bugyolált emberek ezrei fűtik a sátrakat puszta lelkesedéssel (meg a leheletükkel), úgyhogy panaszra nincs okunk, csak amikor a szünetekben át kell rohanni egyik sátorból a másikba. Mivel fél óra múlva kezdődik a vasárnap reggeli spirituális mesélés (és megemlékezés az elhunyt mesterekről), gyorsan írok egy szösszenetet a fesztivál idei fénypontjairól.

Számomra az egyik legnagyobb élmény Jay O'Callahan előadása volt. Pár évvel ezelőtt a NASA megbízta őt, hogy az ötvenedik évfordulójukra álmodjon meg egy történetmondó előadást. És lőn. Az előadás 75 perces, és igaz történetekből áll, amik mind abszolút lenyűgözőek és felemelőek (NASA poén, haha) voltak. Az első egy mérnökről szólt, aki indián volt, és nem akarták felvenni dolgozni, mert úgy gondolták akkoriban, az indiánok nem elég okosak a fizikához. A sorsnak van humora, ő volt az, aki kitalálta, hogy lehet visszahozni az Apollo 13-at a földre. A második sztori a holdraszállás volt, természetesen, de egy egész érdekes perspektívából. Ez külön szíven ütött engem, mint Changeling játékost (a játék története szerint akkor jött vissza a káprázat a világba, amikor ember járt a Holdon). Csak ezért az egy pillanatért érdemes volt itt lenni az idén. A harmadik sztori a tanárnőt mutatta be, aki a Challenger fedélzetén utazott (volna) az űrbe, és így testözelből élhettük át a tragédiát. Az utolsó történet arról szólt, hogyan válogatták össze a hangokat, amiket a Voyager magával vitt a naprendszeren túlra. Az egész előadás lenyűgöző utazás volt téren és időn át, és azt hiszem, jobb mesemondót nem is választhattak volna.

Tegnap három nagyszerű előadést is szerencsém volt zsinórban végigülni (mint sátorfelügyelő, ha akartam volna se mozdulhatok el, de nem is akartam). Az első Michael Harvey volt, aki wales-i, és jó wales-i mesemondó módjára Taliesin legendáját adta elő. A sztori már régóta a szívemhez nőtt, az egyik első volt, amit mesélni kezdtem sok sok éve, és egy egész órás verzió, minden részlettel és rengeteg zseniális brit humorral olyan csemege volt, amit még sokáig ízlelgetni fogok. 
A második óra Hannah Harvey társaságában telt, aki a mesemondó körök egyik fiatal csillaga. Kilenc éven át interjúvolt szénbányászokat az Appalache hegységben hogy megtudja, milyen is a bányászok és családaik élete. Az összegyűjtött igaz történetekből lenyűgöző előadást szerkesztett, amiben szó volt női bányászokról, a hegyek mélyének csodáiról, a bányászat veszélyeiről, és mindenféle érdekes dologról, ami közelebb hozta a szénbányászatot, ami az Amerikában felhasznált energiának még mindig majdnem 50%-át adja. 
A harmadik előadás megint csak igaz történetekből állt: Alton Chung, aki Hawaii-on született ugyan, de japán felmenőkkel rendelkezik, egy csodálatos egy órás műsort álmodott meg Okinawa szerepéről a második világháborúban. Interjúk és történelmi feljegyzések alapján három történetet fűzött össze. Az első az okinawa-i csatáról szólt a japán oldalról; ezt különösen élveztem, mert tökösnek kell lenni ahhoz, hogy kétezer amerikai nyugdíjas előtt arról beszélj, hogy az amcsik civilekre, nőkre és gyerekekre lőttek a háborúban (lehetett hallani ahogy megfagy a levegő). Semmi vád nem volt a történetben; Alton egyszerűen és elegánsan csak elénk állította a tényeket, a japánok hibáival együtt, a háború szörnyű mindkét oldalon. A második történet könnyedebb volt, egy japán-amerikai katonáról szólt aki tolmács volt a hírszerzőknél, és fegyver nélkül elérte, hogy sok okinawai foglyot ne végezzenek ki. Harmadikként egy vidámabb sztorit is hallottunk arról, hogy a háborúban elpusztult disznók helyett az amerikai japán közösség hogyan küldött egy hajónyi malacot Okinawára a háború után. Az egész műsor gyönyörű volt és egyben megrázó; Az élet kincs, hangzott el a tanulság egy rég elhunyt okinawai uralkodó szájából.

Ennyi fért a ma reggeli beszámolóba; még egy egész nap mesélés vár ránk!

2012. október 6., szombat

Rendhagyó beszámoló I. - Vérfagyasztó történetek

Hogy mitől rendhagyó a beszámoló? Leginkább attól, hogy marha álmos vagyok. Így aztán ahelyett, hogy az eddigi hagyományokat követve egyenként beszámolnék minden mesélőről a mai napon, és mindenkit halálra untatnék, inkább kisebb falatokban fogom adagolni az idei fesztivált, és én így is elmehetek aludni, meg ti sem  fáradtok túl sokat az olvasással. Van kérdés, nincs kérdés? Nyomás.

A mai nappa elkezdődött a 40. (!!!) National Storytelling Festival, mesemondóknak egyszerűen csak "Jonesborough". A történet folytatódik, szezám kitárult, tündérvásár megnyitott, és minden bokorból visító mesemondók ugrálnak a nyakamba. Miden pórusomon keresztül meséket szívok magamba.

A mai falat, mivel tíz perce estem haza a róla, az éjszakai vérfagyasztó koncert, amit mi Holnemvoltosok csak Esti Kísértés néven emlegetünk. Azt hiszem, a mai egyértelműen az idei fesztivál egyik fénypontja volt, és egyben az egyik legjobb kísértet-koncert, amit életemben hallottam.

Elsőként Lyn Ford volt a színpadon, akit eddig többször hallottam vért fagyasztani, mint bármilyen más műfajban, és most is jó volt, mint mindig. Egy kísértetsztorit mesélt egy kísértet szempontjából, aki nem tudta, hogy kísértet, és bebizonyította, hogy az ilyesmi nem csak a mozivásznon működik, hanem élőszóban is.
Lyn után Beth Horner következett, aki pont az ellenkező eset, eddig mindig csak humoros formájában láttam, amint kis gömbölyű lénye teljes lendületével hadonászva modern tündérmeséket mesélt, vagy a három medvét tutulta egy nádsípon. Most viszont olyan sztorival rukkolt elő, ami az én Halloween programomnak is központi részét képezi, A lány és a koponya osztrák legendájával (amit én arra szoktam használni, hogy elkápráztassam a kölyköket a fizikai antropológia csodáival). Kísérteties susogását csont ritmushangszerekkel kísérte, amik a környezeti tudatosság nevében fából készültek.
Harmadikként Alton Chung foglalta el a színpadot, aki japán felmenői iránti tiszteletből, meg azért, hogy a közönség ezentúl tízes csoportokban merjen csak elmenni a toi toi vécékig, szörnyű japán női kísértetekkel és némi fejletépéssel rukkolt elő. Ismét bizonyítva lett, hogy a japánokat horrorban nem veri meg senki. A sztori végéhez még hozzácsapott egy vicces kis mesét egy arctalan démonról aki embereket tréfál meg, csak hogy oldja a hangulatot.
Alton után a fesztivál egyik legifjabb mesemondója, Hannah Harvey következett, a maga szőke, törékeny bájával és totálisan pszichotikus meséivel. Az első egy skót legenda volt egy halászról, aki a kifosztott egy hajótörtött nőt, aztán a tengerbe ölte; a hölgy szelleme egy hátborzongató kis dalocskával jött vissza bosszút állni. A második sztori az eredeti Piroska és a Farkas volt, belezéssel, vérivással, szexuális farkasokkal, ahogy kell. Hannah nem csak jól választ sztorit, de remekül is adja elő a történeteket, épp csak annyi gesztussal, amennyitől biztos hangyázni kezd az ember gerince.
A sort és az estét Syd Lieberman zárta, aki régi járékos már a horror műfajban, annak ellenére, hogy egy pici, mosolygós Törpapára emlékeztet leginkább. Ma estére Beowulf legendáját tartogatta a számunkra. Érdekes, kissé felkavaró élmény volt a fáklyák fényében nézni, ahogy Törpapa a holdra ülvöltve tépi ki Grendel karját a puszta kezeivel.

Az est házigazdája imádott Kim Weitkamp-ünk volt, akiről már eddig is tudtuk, hogy vonzódik a sötét oldalhoz, és nem csak ezért volt tökéletes választás, hanem azért is, mert a tenyerén hordoz minden mesemonót, és pontosan tudja, kiről mit kell mondania ahhoz, hogy a közönség azonnal a szívébe zárja az illetőt. A koncert végeztével félig kockásra, félig csíkosra fagyva (az egyetlen testrészem, ami áldotta a hideget, a kezem volt, amit korábban megégettem a forró csokival) felbotorkáltunk a patakpartról a pavilonhoz, hogy részesüljünk néhány csontropogtató ölelésben, mielőtt útnak indultunk hazafelé.

Azért hogy rend legyen, Syd azt is megjegyezte, hogy aki igazi horrort akar, az próbálja meg a sötétben használni a toi toi vécét. De odáig azért senki nem merészkedett.