2012. szeptember 29., szombat

"Seherezádé, most má' ölég lesz!" - Meséből is megárt a sok?

Az utóbbi időben a nemzetközi mesemondó fesztiválok és a Holnemvolt kapcsán többször felmerült a kérdés: be lehet fogadni egy egész napi meseáradatot? Mivel a téma újból és újból visszatalál hozzám gondoltam, ideje eltöprengeni rajta egy kicsit.
Ahelyett, hogy filozófiával untatnám a kedves olvasókat, inkább lássuk a tényeket, pörgős és takarékos formában, hogy senkinek ne haladja meg a tűrőképességét:

National Storytelling Festival (Jonesborough, USA)
Kor: 40 év
Időtartam: 3 nap + beharangozó előadások
Fellépők: 23-25 mesemondó
Látogatók: 10 és 15 ezer ember között

Timpanogos Storytelling Festival (Orem, USA)
Kor: 22 év
Időtartam: 2 nap
Fellépők: 12 mesemondó
Látogatók: 25 és 30 ezer között valahol

Alden Biesen Mesemondó Fesztivál (Alden Biesen, Belgium)
Kor: 14 év
Időtartam: 9 nap (összesen 215 óra mesemondás)
Fellépők: 38 nemzetközi mesemondó
Látogatók: 19 és 20 ezer között, ebből 12 ezer diák és tanár

Beyond the Border Wales International Storytelling Festival (UK)
Kor: 19 év
Időtartam: 3 nap
Fellépők: 46 nemzetközi mesemondó
Látogatók: ezres nagyságrendű

Maratón de los Cuentos (Guadalajara, Spanyolország)
Kor: 21 év
Időtartam: 3 nap (összesen 46 óra, megszakítás nélkül)
Fellépők: amennyi a csövön kifér (több száz)
Látogatók: 30 ezer ember

Hakaya Storytelling Festival (Amman, Jordánia)
Kor: 4 év
Időtartam: 8 nap
Fellépők: mesemondók az arabul beszélő világ minden szegletéből
Látogatók: százas nagyságrendű

Festival at the Edge (UK)
Kor: 21 év
Időtartam: 3 nap
Fellépők: nagyjából 50 fellépő
Látogatók: ezres nagyságrendű

Singapore International Storytelling Festival (Szingapúr)
Kor: 8 év
Időtartam: 5 nap
Fellépők: 15+ nemzetközi fellépő
Látogatók: 200 ezer ember 7 év alatt

És ezek csak a nagyok.

Félreértés ne essék: ezzel koránt sem azt akarom mondani, hogy a mesemondás kizárólag nagy színpadi, tömeges műfaj. Nyilván nem ez a természetes közege, legalábbis a nyugati kultúrák többségében. Még csak azt sem mondom, hogy mindenki, aki elmegy ezekre a fesztiválokra, végigüli az egészet ától cettig: nyilván nem ez a cél.
Csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy ha Szingapúrtól Jordániáig, Belgiumtól az USA-ig több százezer ember gondolja úgy, hogy egy három-kilenc napos fesztiválra érdemes ellátogatni, akkor talán érdemes megpróbálni is a dolgot.

Mi mindenesetre megpróbáltuk. És most már Szingapúrtól Jordániáig, Belgiumtól az USA-ig tudják, hogy Magyarországon létezik a Holnemvolt Fesztivál. Ez azért jó érzés, nem? :)

2012. szeptember 28., péntek

Rosita beutazza a világot

Új példaképem van!

Ács Gedeon végtelenül szórakoztató útinaplói és Almásy László kalandjai után végre ismét sikerült egy utazó íróra bukkannom, akinek minden sorát élvezem. És ezúttal hölgy az illető!

Rosita Forbes írásaiba megint csak hatalmas kerülővel sikerült belebotlanom. Ideát közeleg a Halloween, és vele a jelmezbálok végtelen sorozata; idén a mesemondó tanszék krémje egyöntetűen úgy határozott, hogy steampunk jelmezekkel készülünk a szezonra. És mivel nincs steampunk karakter nélkül, mindenki vetett egy pillantást a ruhatárára, és megpróbálta belőni, mit tud összehozni limitált költségvetésből és puszta lelkesedésből. És íme, életemben már sokadszor, megint a sivatagi felfedezőknél közöttem ki. Jó mesemondó lévén elkezdtem kutakodni olyan hölgyek után, akik a 19. század folyamán és a 20. század elején a nyakukba vették a nagyvilágot, különös tekintettel a Szaharára. És lőn: Rosita Forbes neve az elsők között bukkant fel a keresésben. A tűzrőlpattant brit hölgy ugyanis nem csak világjáró és felfedező volt zsenge húszéves korától fogva, de remek és ünnepelt író is, aki egy egész kazal könyvet írt élete során a kalandjairól.
Aki érdeklődik a teljes életmű iránt, az több könyvet letölthet ingyen ebből az adatbázisból (angolul).

Rosita nem volt mindennapi nőszemély. Az 1900-as évek legelején egyedül (vagy egy barátnője társaságában) beutazott olyan, még férfiaknak is nehezen elérhető helyeket, mint az Arab-félsziget belseje, Afrika szíve, és Délkelet-Ázsia szigetvilága. Világ körüli utazgatásai során végül úgy döntött, elege van abból, hogy "turista", és tanulni akar; megtanult hát arabul meg még néhány keleti nyelven, és beduin nőnek tettetve magát eljutott fehérek számára tiltott helyekre, mint például a mekkai zarándoklat és a Kufra oázis. Kalandjai nagy visszhangot keltettek Angliában, mivel az utazgatással és írással nem csak az emberek látókörét szélesítette, hanem egyben feszegette a női utazókkal kapcsolatos sztereotípiákat is, melyekkel mindkét oldalon - otthon és útközben - is meg kellett küzdenie. (Kedvenc sztorija, amit többször leír, hogy az angolok hazugnak nevezték amikor elmondta, hogy az arabok birkaszemet esznek, az arabok meg hazugnak nevezték amikor megpróbálta elmagyarázni a lift működését). Még szerencse, hogy Rosita nem rettent vissza a valóságtól. Rosita bírta a koszt, a meleget és a nyers kaját; Rosita tudta, hogyan kell bánni a pisztollyal, de ha az csődöt mondott, akkor a piros esernyőjével verte el az ellenfelet; Rosita kíváncsi volt mindenre, tudott hazudni, mint a vízfolyás, villámgyorsan tanult, és eladta a jegygyűrűjét egy hajójegyért, ha a férje már úgysem bírta az iramot. Férjet-civilizációt hátrahagyva aztán egy szál kézitáskával fel-alá csavargott a világban hosszú évtizedeken át, interjúkat készített arab uralkodókkal és beduin törzsfőnökökkel, kincseket gyűjtött, világot látott, sőt, mentőautót vezetett a francia fronton az első világháború alatt. Megállíthatatlan egy nőszemély volt.

További lelkendezés helyett íme néhány idézet az Adventure (Kaland) című könyvéből, amit éppen most falok nagy élvezettel:

"Minden egyes riporter megkérdi a női utazót: 'Hogyan képes ön - egy hölgy - ezekre az utazásokra?' Én mindig azt válaszolom: 'Pont azért vagyon képes rájuk, mert nőnek születtem.'"

"A nőkből remek felfedezők válnak, mert a képzeletük mindenből mutat nekik egy lehetséges vagy épp lehetetlen kiutat..."

"Barátnőm válasza, valahányszor egy-egy hivatalos személy égnek emelte a karjait azt mondván, 'Oda lehetetlen eljutni!' mindig az volt: 'Tényleg? Szóval, mikor indulunk?'"

"A kísértetek már kimentek a divatból. Most kompexusaink vannak helyettük."

Cápahalászatról a vörös tengeren: "A halászok késekkel estek neki, pedig én meg voltam győződve róla, hogy csak dinamit vagy elsőrangú exorcizmus lenne képes végezni a mitikus bestiával."

Amikor egyiptomi nőnek tettette magát egy jemeni háremben: "Egyiptomban ti nem borotváljátok a szemöldökötöket? Én azt hittem, civilizáltak vagytok..."

Japán konyháról: "Azt a süteményt semmilyen mennyiségű izom vagy jó szándék sem lett volna képes megemészteni."

Sejk feleségül akarta Rositát a fiának: "Mindig reméltem, hogy a fiam jó szakácsot vesz majd feleségül. De takard el magad, kérlek, mert még fiatal, és szép menyasszonyról álmodik..."
(Egy egész fejezet szól arról, hogy minden arab nagyon soványnak találta, és csak három tevére becsülték az értékét, mert legalább fél évbe került volna szép kerekre hizlalni)

Háremhölgy Rosita szőke hajáról: "Ha nem takarod el, sohasem fogsz férjet magadnak..."

"A nők hősiessége szeretetből fakad. A férfiaké hazafiasságból, megszokásból, a képzelet hiányából, jó emésztésből, vagy sportból."

"Semmi sem lehetetlen, kivéve egy bizonyos fajta hivatalos személyt."

"Életem során... jelentőségteljes méretű vegyes tudásra tettem szert, de egy szál szokásra sem."

"Amikor teljesen kifogytunk a pénzből, betrappoltunk a legközelebbi nagykövetségre vagy konzulátusra, és szállást követeltünk híres és szerencsére nagyon távoli rokonaink nevében."

"Elhatároztam, hogy átlovagolok Amerikába a Sziklás-hegységen át [Kanadából]. Eszembe se jutott megfelelő öltözéket venni indulás előtt. Vígan vágtam neki az útnak egy morcos négylábú hátán, akit szerencsétlen módon Pillangónak keresztelt valaki, egy málhás pónit vonszolva magunk után. Egy medvével történő ijesztő találkozás után, melynek során a piros napernyőm hasznosabbnak bizonyult a pisztolyomnál, viharba kerültem, és egy vadász mentett meg. Azt mondta, fogalma sincs, a nők egyáltalán miért lettek feltalálva, odaadta nekem az összes takaróját, és egy kanna fekete tea felett megkérdezte, mégis "mi az istennyilát csinálok idekinn". Elgondolkodtam."

2012. szeptember 27., csütörtök

Mesemondó mesterkurzus: Laura Simms - Miért? Miért? Miért?

Jó mesemondó holtig tanul. Jó esetben. De ha holtig nem is, a diploma semmiképpen sem indok arra, hogy az ember ne vegyen részt az őszi félév olyan ínyenc kurzusain, mint például amit a fentebb (lentebb) emlegetett Laura Simms tartott nekünk vasárnap délután.

A kurzus témája: Gondolkodj úgy, mint egy mesemondó! Laura ebben az esetben is azt itta, amit prédikált: úgy gondolkodott, mint egy mesemondó, és ahelyett, hogy előre megtervezte volna a napi programot, úszott a kérdéseink áradatával. Mindenki hozott magával egy történetet (én személy szerint a szárnyas farkas meséjét, mert szerdán Laura egy nagyon hasonló iraki zsidó népmesét adott elő, és szerettem volna, ha hallja a magyar verziót is). A hat órás intenzív workshop nagyrészt arról szólt, hogy a saját meséinkkel dolgoztunk: megrágtuk, felboncoltuk, átbogarásztuk, ízlelgettük, alakítgattuk, rázogattuk, nézegettük őket, mindenféle kreatív gyakorlatokon keresztül, és próbálgattuk, mit lehet kihozni belőlük. Két gyakorlat között pedig hosszasan beszélgettünk a mesemondás filozófiájáról: ki mit mesél és hogyan, de legfőképpen, hogy miért.

A "miért?" kérdés visszatérő motívum az utóbbi hetekben: a Moth turné mesélői is ezt hangsúlyozták, és nem véletlenül. Peter tanácsa nagyon megragadt az agyamban: "Kérdezd meg magadtól, miért akarod elmondani ezt a történetet, aztán kérdezd meg megint, hogy miért, újra meg újra, mint a gyerekek, amíg el nem jutsz oda, hogy már nem tudsz válaszolni." 
Laura hasonlóképpen újra és újra megkérdezett minket, miért választottuk pont ezt a történetet. Szerinte (és hajlok rá, hogy egyetértsek vele) egy mesemondónak kötelessége tisztában lenni azzal, miért választja a történeteit. Az összeset. Érdekes módon a legkézenfekvőbb válasz gyakran nem a valódi, de legalábbis nem az egyetlen indok. Erre én is a workshop közben döbbentem rá, amikor belegondoltam, hogy a "szimpatikus a főszereplő" vagy "belefér öt percbe" vagy "szereti a közönség" hirtelen felszínes és hiányos válaszoknak tűntek. 
Ezen kívül pedig mindig jó egy megadott mesével játszani hat intenzív órán keresztül. A szárnyas farkas rengeteget érlelődött és alakult a nap végére. A legmókásabb pillanat az volt, amikor egy hatalmas ív sárga papírra felrajzoltam az egész mese térképét, aztán ültem felette egy bögre kávéval meg két másik mesemondóval, és azon töprengtünk, hogy Jung bácsi összepisilné magát a gyönyörtől, ha látná ezt az ábrát. Az én szemszögemből pedig (nem meglepően) nagyon hasonlított egy világfára. A meseboncolással részemről mindig óvatosan bánok, de semmi sem segít jobban megtanulni és magamévá tenni a történetet, mint ha csak azzal foglalkozom egy egész napon át...
Laura asszonynak egyébként ez volt a másik bölcsessége: ha annyira ismered a történetet, hogy emlékként él benned, akkor bármikor elő tudod idézni anélkül, hogy gondolkodnod kéne, mint ahogyan veled történt eseményeket is el tudsz mondani anélkül, hogy töprengenél, milyen sorrendben követték egymást (általában). Arra biztatott minket, hogy múlt időben meséljünk, és éljük át minél jobban a képeket és érzéseket, amiket a mese kelt bennünk, hogy "ismerős tájon" tudjuk kalauzolni a hallgatóinkat. Volt benne sok igazság.

Laura egyébként fáradhatatlan és kemény kezű tanár. Kérdések pattogtak hat órán keresztül embertől emberig, és addig nem hagyott nyugtot senkinek, amíg gondolkodásra nem sikerült kényszerítenie. Néha viszont, amikor a gyakorlatok között szünetet tartottunk, sor került némi mesélésre is; nem legendákra és népmesékre, hanem a saját életéből vett anekdotákra emberekről, akikkel találkozott, országokról, ahol megfordult, és érdekes, ijesztő vagy szívhez szóló pillanatokról, amikben mesemondóként része volt. Ha nem csináltunk volna semmi gyakorlatias dolgot, akkor is szívesen hallgattam volna az előadását egy egész napon át. 
Mesemondók vagyunk: egyetlen történet felér egy jól megírt tankönyvvel...

2012. szeptember 20., csütörtök

Az istennő hangja

A mai napon szerencsénk volt teljes életnagyságban megismerkedni az amerikai mesemondás egy újabb legendás alakjával: Laura Simms érkezett bentlakó mesemondónak a Központba.

Futólag már többször találkoztam a hölggyel, és természetesen hallani mindannyian hallottunk róla; negyvenhét éve űzi a mesemondás mesterségét, és valahányszor a "nagy nevek" listája említésre kerül, ő mindig köztük van. A Fesztivál tízéves évfordulójára készült videón mint ifjú reménység szerepelt, aki teljes beleéléssel, éteri hangon mesélte a fóka-feleség legendáját. Az évek során Laura neve eggyé vált egy jól elkülöníthető mesemondói stílussal, amit sokan csak úgy emlegetnek, "az istennő hangja". Nem ő volt az első, és nem is ő az egyetlen, aki színes, lebegő sálakba burkolva suhan színpadra és bársonyos hangon dalolja-susogja el a világ ősi, szívszorító és szívmelengető történeteit... de az biztos, hogy ő tette híressé a műfajt.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak fenntartásaim az előadás előtt. Mindig így van ez, ha az ember hosszú évek legendái, pletykái és sztorijai után végre élőben is találkozik egy hírességgel: az elvárások vagy túl nagyok ahhoz, hogy a hús-vér személy felnőjön hozzájuk, vagy az ember túl nagy gyanakvással áll hozzá az élő legendához. Én ezúttal az utóbbi táborba tartoztam; személyes véleményem az volt, az "istennő hang" gyakran esik túlzásokba, és jóslástan-tanárnő szerű hatást eredményez. Laura nagyvilági, elegáns, New York-i hölgy, ízig-vérig díva; nem lehetett előre tudni, mennyire lesz szerethető.

Most pedig fel kell kötnöm a szoknyámat és nőiesen bevallanom, hogy az istennő teljesen levett a lábamról.

Az egy dolog, ugye, hogy Laura elképesztő egy nő, és ő akarok lenni, amikor megnövök. A világ majdnem minden országában lépett már fel; múlt héten Brazíliában volt, jövő héten Haitire megy, közben beugrik egy kicsit Bhutánba is, és mindenhol ünneplik, mint mesemondó mestert. Meg is érdemli. Ehhez hozzáfűzném azt is, hogy azt issza, amit prédikál: számtalan humanitárius szervezettel dolgozik, menekülttáborokba látogat, gyerekkatonáknak segít új életet kezdeni az államokban, és egyéb fontos és jó dolgokat támogat teljes mellszélességgel és a saját, nem elhanyagolható lendületével. Többet ért el a pályafutása alatt, mint mások egész életükben, és mindezt a mesemondáson át.

Az istennő ezen kívül pici, kócos, és selypít. Amikor mosolyog, összeráncolja az orrát, és a kezei egy pillanatra sem állnak meg mesélés közben; szivárványszínű ruhákat hord, egy váza pipacsot cipel fel a színpadra, és tárt karokkal ölel a keblére mindenkit, aki osztozik a mesélés iránti lelkesedésében. Az istennő-hang jelen van, de egyáltalán nem esik túlzásokba, sőt; amikor fenyeget az elúszás veszélye, hirtelen mindig felbukkan egy poén, egy kikacsintás, egy odavetett megjegyzés, amitől vicces, emberi, szerethető lesz az egész előadás. Laura nem színész; Laura mesemondó. Magához szorítja a meséit, mint egy plüssállatot, és csillogó szemekkel kínálja őket körbe a közönségnek, nézzétek, hát nem szeretni való?! A népmeséket, amiket mond, személyes sztorikkal tűzdeli meg az élményeiről a világ különféle országaiban, és főleg a rendkívüli emberekről, akikkel szerencséje volt találkozni. Az előadás címe: "Rejoice, regardless" ami talán úgy lenne fordítható, hogy "Örvendj, mindenek ellenére". És örvendünk, akkor is, amikor egy-egy sztori könnyeket csal a hallgatók szemébe.

Az előadás után ott maradtunk az osztállyal beszélgetni egyet. Aki gyakorlati tanácsokra várt, annak csalódnia kellett: Laura sokkal többet dolgozik érzésből és gyakorlatból, mint meggondolásból. Hogyan csinálod a gesztusokat? Látom magam előtt a képeket. Hogyan rakod össze a történetet? Ami megszólít, azt megjegyeztem. Hogyan gyakorolsz? Mesélek. Végtelenül szimpatikus a hozzáállása a mesemondói léthez.

Kissé meglepetten és nagyon elégedetten jöttem haza. Eddig Laura Simms csak egy név volt, amit mindenki tisztelettel emleget; de most már személy is társult a névhez, egy mosolygós, kislányosan lelkesedő, mélységesen bölcs hölgy személye. Az istennő-hang megmaradt. A végén még megszeretjük...


2012. szeptember 18., kedd

A mesemondás márpedig menő!

Főleg, ha Neil Gaiman van a színpadon.
(Aki nem tudja, ki az a Neil Gaiman, az most hagyja abba az olvasást, masírozzon el a legközelebbi könyvesboltba, és kérdezze meg. Szívesen.)

Felvirradt végre a várva várt nap: megérkezett a campusra az Unchained Turné! A mesemondás lerázta láncait, és teljes jenki mellszélességgel vágott neki a két hetes déli körútnak, hogy elvigye a Moth mesemondói stílusát minden völgybe, kis- és nagyvárosba, és természetesen az egyetemi campusokra is. Már kora reggel lázasan készülődtünk Cathy szobatársammal a nagy napra; Cathy filozófiája az, hogy a mesemondás egyszer még megköszöni nekünk, hogy csinosak vagyunk, és ezzel nem tudtam vitába szállni. Hamupipőke hozzánk képest sötétben öltözött.
Amikor megérkeztünk az egyetemi színházteremhez, már javában kanyargott a sor; mindenki Gaiman könyveket szorongatott (mi is), és izgatottan várta a kapunyitást. Most aztán igazán megérte mesemondónak lenni: öt perccel később a Nagyfőnök robbant ki az ajtón, és megkérdezte tőlünk, segítenénk-e megetetni a mesemondókat. Lehet erre nemet mondani?! Mire észbe kaptunk, már az öltözőben voltunk a Moth turné nagyjaival körülvéve, akik mind hihetetlenül kedvesek és barátságosak voltak (becsületemre legyen mondva, nem kezdtem el nyüszíteni mint egy kiskutya amikor Neil kezet rázott velünk, csak a térdeim gyengültek el egy kicsit...) Közösen osontunk ki a hátsó ajtón, hogy elkerüljük a tömegeket, és körbesétáltuk az épületet, hogy bejussunk az emeleti ebédlőbe. Sikerült egy félreeső asztalt találni, ahol mindenki nyugodtan ehetett, és közben nézhettük Neilt amint a tálcájával mászkált az ebédlőben, és senki sem vette észre, hogy kicsoda (mert aki tudta, az már mind a földszinten állt a sorban). Az asztal körül barátságos társalgás folyt mesemondásról, a turnéról, és főleg Cathyt meg engem kérdezgettek, hogy milyen is ifjú mesemondónak lenni. A mesemondók (és írók) nagyon barátságos emberek, abszolút nem éreztük magunkat kényelmetlenül. Az ebéd végeztével közösen sétáltunk vissza a színházba; menet közben Neil Magyarországról beszélgetett velem, meg az élményeiről, amikor legutóbb ott járt. Lépten-nyomon meg kellett állni vele, mert rajongó lányok ugráltak elő a bokrokból és autogramokat követeltek, amiket ő kedves mosollyal és végtelen türelemmel osztogatott. Mire visszaértünk a színházba, már ideje is volt elkezdeni a műsort, úgyhogy mindenkit betereltünk a hátsó ajtón, mi meg gyorsan lecsaptunk a maradék székekre a nézőtéren. Nem volt belőlük sok, tömve volt a ház.

A műsor, be kell vallanom férfiasan, zseniális volt. Ha még emlékeztek rá, a legutóbbi Moth élményem kétes eredményekkel zárult; a mai viszont száz százalékban a hihetetlenül király kategóriába került besorolásra. Először az Unchained zenekar foglalta el a színpadot, ami két személyből állt, egy sok hangszeren polip módjára játszó srácból és egy reszelős hangú, nagyon jópofa csajból. A kezdő szám után Peter Aguero foglalta el a színpadot, aki a fent linkelt bejegyzésben házigazdaként szerepel. Róla azt kell tudni, hogy hatalmas, medveszerű fickó, aki kívül csupa tüske, profánság és pofátlanság, de valójában kenyérre lehet kenni, és végtelenül szeretni való. Ezúttal megint csak ő volt a házigazda, és ugyanúgy veszekedett a közönséggel, mint ahogy emlékeztem rá, de közben észrevétlenül elérte azt is, hogy mindenki remekül érezze magát.
Az első fellépő egy Dawn Fraser nevű fekete csaj volt, aki arról mesélt, hogyan próbálta megtalálni az identitását különböző fehér és fekete közösségekben. Ez így marha komolyan hangzik, de valójában vicces volt és jópofa; a sztori nagy részét az tette ki, hogyan kergette az őrületbe az anyukája által befogadott pulikutya, amíg végül már azt hitte, a fekete rasztás állatka feketébbnek hiszi magát nála. Ezt persze én külön élveztem.
A második mesemondó maga Peter volt, aki arról mesélt, milyen nehezen tudott csak egyetemista korában randizni, mert egyáltalán nem volt önbizalma. Ez megint csak unalmasan hangzik, de a végére szívmelengető, mulatságos sztori kerekedett belőle arról, hogyan jött össze a feleségével, amikor úgy döntött, a lehető legcikibb csajozós taktikákhoz folyamodik majd...
És végül, de határozottan nem utolsó sorban, sőt, elsősorban, Neil Gaiman is felkerült a színpadra egy sztori erejéig. Attól a pillanattól fogva, hogy a mikrofonhoz állt, totál őszinte volt minden mondata. Eddig a pontig nem nagyon tudtuk, mit takar a turné címe (unchained annyit tesz, láncától megszabadult vagy láncok nélküli). Ő aztán azzal kezdte, hogy összefűzött egy régi sztorit arról, hogyan szoktatják láncokhoz az elefántokat a cirkuszban, majd a saját életéből egy darabot, amikor elvált és egyedül élt, és egy személyes sztorit arról, hogyan mentett meg egy nagy barna kóbor kutyát, ami egész életében egy méter láncon élt (és akiből hosszas mosdatás után Neil jól ismert nagy fehér kutyája lett). Szerény véleményem szerint bárki, aki egy óriási csatakos kóbor kutyát betuszkol egy bogárhátúba, rossz ember nem lehet. Ennyi.

Az előadás végeztével Neilt elrabolták a rajongók, mi pedig benn maradtunk a teremben workshopra. A résztvevők száma természetesen ezen a ponton drasztikusan megcsappant, de lendületet nem veszítettünk; Peter, Dawn és a Moth alapítója foglalták el a színpadot, hogy a mesemondásról beszélgessünk velük egy röpke másfél órát. Nagyon szimpatikus volt, ahogyan a Moth mesélők hozzáálltak a témához. Eleinte azt hittem, nem sok közös lesz bennünk; ők kizárólag személyes sztorikban utaznak, az én érdeklődési köröm meg a legendákhoz áll közelebb, de amikor a lényeghez értünk, rá kellett jönnöm, tulajdonképpen talán eddig ők mondták a mesemondói létről a legtöbb okosat. Először is arról beszéltünk, hogy az érzelmek hogyan teszik a személyes sztorikat tartalmasabbá, mint a stand up comedy - lehet, hogy a sztori maga csak neked érdekes, de ha mond valamit alapvető emberi tapasztalatokról vagy érzésekről, akkor mindenki más is magával vihet belőle valamit. A legfontosabb gondolat szerintem az volt, amikor Peter közölte velünk, hogy a mesemondó felelőssége a történet; az, hogy milyen reakciókat vált majd ki, a közönség dolga. Ha azzal a céllal állsz ki a színpadra, hogy valamilyen hatást szeretnél elérni, nagy eséllyel csalódni fogsz. Te csak foglalkozz a történettel, a többi majd jön magától. Igazat szólt.

A workshop részeként kiválasztottak egy személyt a nézőtérről, aki előadhatta a saját személyes sztoriját a színpadon. A választás Cathyre esett, aki királynőként vonult fel a színpadra, és lenyomott egy öt perces, visítósan jópofa sztorit egy francia balerináról, aki egy évig a szobatársa volt, és kilós kiszerelésben vásárolta az óvszereket. Szénné röhögte magát mindenki, Cathyt pedig a mesemondók nagyon megdicsérték (miután szétboncolták a sztoriját ízekre). Cathy persze ragyogott, és egy Oscar-díj átadói pillanatban bemondta a mikrofonba, hogy itt ül a szobatársa az első sorban, mire én csak annyit tudtam visítani, hogy "én egy MÁSIK szobatárs vagyok!!!". Mindenki dőlt a nevetéstől.

A műsor csak akkor ért véget amikor a szervező erőszakkal levonszolta a három főkolompost a színpadról, mert öt percük volt elhagyni a parkolót, hogy odaérjenek az esti fellépésükre. Gyors búcsúzkodás következett, nagy ölelések Petertől, névjegykártya-csere meg hasonlók. Neil eddigre már régen felszívódott, így aztán végül a könyveinket nem sikerült aláíratni, de ez nem nagyon törte le a lelkesedésünket. Remek nap volt, és még sokáig fogjuk visítva emlegetni.

2012. szeptember 9., vasárnap

Az igazi férfi szoknyát hord

És a turkálással még nem ért véget a hétvége: előttünk állt a teljes vasárnap, amit a szép napsütéses idő ürügyén egy másik szabadtéri eseményre fordítottunk. Meglátogattuk az idei Sycamore Shoals Kelta Fesztivált.
Elöljáróban el kell mondani, hogy ezen a környéken mindenki kelta. De legalábbis annak vallja magát. Az Appalache telepeseinek döntő többsége skót és ír bevándorlók közül került ki az elmúlt háromszáz évben (ez a meséikből is látszik), és sok család vagy tartja még a hagyományt, vagy visszakereste a gyökereit, amikor már nem voltak az írek kitiltva a tisztességes éttermekből.
Ebből kifolyólag a kelta fesztivál a környéken különösen nagy népszerűségnek örvend. Tulajdonképpen egy óriási kirakodóvásárt kell elképzelni, ami inkább skótnak, mint írnek bizonyult. A sátrak legtöbbjét skót klánok tették ki, akik nagy összetartozásban képviseltették magukat, és segítséget nyújtottak mindenkinek, aki a saját családi gyökerei után kívánt kutakodni. Ez nagyon jó mókának bizonyult; a vezetéknevedből visszakerested a klánodat, onnan a származási helyedet, címeredet, családi mottódat, és azt, milyen kockás kiltet szabad viselned. És ha már a kilteknél tartunk: a fesztivál közönségének jó kétharmada kiltet viselt, aminek én egyáltalán nem voltam ellenére. Volt persze néhány borzalmas fantasy-középkori jelmez is, de a legtöbb kosztümös emberke egészen autentikusan nézett ki.
A vásárosokról ugyanezt már nem nagyon lehetett elmondani; "kelta" fesztivál lévén volt egy rakat boszorkányos stand, hastáncosok minden mennyiségben, filmekből másolt fegyverek, meg a szokásos nyári vásári kavalkád. De lehetett azért szép dolgokat is látni, például egy csomó remek kutyát, kicsi sztoikus skót terriereket meg gigantikus skót masztiffokat, utóbbit szívesen hazavittem volna, de túl sok gyerek ült a hátán. Voltak terelőkutyák is, meg terelni való, frissen nyírt birkák, terelést viszont nem láttunk, mert kutyák és birkák békés egyetértésben kókadoztak az árnyékban. Az egyik sátorban ír zenét játszott négy fiatal lány; szívből jött.
A fesztivál legjobb része természetesen a lovagi torna volt. Két gigantikus lovon ült két alaposan felpáncélozott úriember, és a háttérben szaladgáló tündérek és turisták ellenére ők viszont tényleg autentikusak voltak. A ló nyomott egy tonnát, a páncél hatvannyolc kilót, az úriember valamivel többet, nem kellett közel állnunk a kerítéshez, hogy remegjen a föld a lábunk alatt. Mivel időben érkeztünk, volt alkalmam megnézni, hogy szerelik fel a lovagokat és a lovakat. A show meg volt tervezve szépen, a kopjatörés viszont élesbe ment; látszott is rajta, mert szálltak a szilánkok mindenfelé, de a nyeregből szerencsére senki nem esett le.
Az egyik lovag egy fiatalabb úriember volt, a másik (mi az ő rajongói közé szorultunk) egy daliás kiállású hatvanas. A torna elején mindketten kaptak egy-egy szál rózsát, amit át kellett nyújtaniuk egy hölgynek a közönségben. A fiatal lovag gáláns bókok közepette adta a virágot az egyik rajongónak; az idősebb fel-alá léptetett a sor előtt egy ideig, aztán szólt a bíráknak, hogy igazságtalanul van a tömeg elosztva, mert minden szép hölgy az ő oldalára került. Megszerettük.
Nekem az egész műsorban természetesen a kikiáltó volt a kedvencem, Lovagregény után szabadon; amíg a lovagok kopját cseréltek meg fel- és leszereltek, ő szórakoztatta a közönséget, és jól is csinálta nagyon. Emlékeztetett minket, hogy egy egy tonnás ló sokat eszik, meg arra is, hogy tartsd a szemed a gyerekeden, hogy ha netán kirepül egy kopjaszilánk a közönségbe, magad elé tudd kapni.
Természetesen olyan messze semmi nem repült, bár a pockok többször is megpróbáltak bemászni a pályára, szerencsére senkinek sem esett baja. Vidám középkori hangulattal feltöltekezve jöttünk el, miután daliás lovagunk csúnyán kikapott az ifjabb generációtól.
Egy délutánra nagyon megérte kimenni a kelták közé. Mindenki lelkesen ünnepelte ír/skót gyökereit, szólt a zene, és lehetett turkálni mindenféle kelta és kelta jellegű cuccok között. A többiről a képek magukért beszélnek.






Össznépi turkáló

Új környékünk érdekes, ám annál szórakoztatóbb módon ünnepli az iskolaév kezdetét: a környező összes utca egyszerre tartott egész napos garázsvásárt. Ilyenkor mindenki kirakja az előkertbe az összes kacatot, amitől meg akar szabadulni, mindenki más, köztük mi is, meg azzal tölti a napját hogy fel-alá bóklászik és kincsek után turkál. Általában egy-egy ház külön szokott ilyesmit rendezni, költözés előtt, vagy ha kis készpénzre van szükségük; de amikor öt-hat utca egyszerre rámol ki a porosodó dobozokból, akkor aztán van egész napra nézni- és vásárolni való kacat.
A szorgosabbja már péntek délután kipakolt; Cathy szobatárssal és Gini szomszédasszonnyal közösen lesétáltunk körülnézni, hátha van valami, amire lecsapni érdemes. Mindenkinek meglett a maga öröme: Cathy színes lepedőket vásárolt a készülő rongyszőnyegéhez, meg a kedvenc filmjeit DVD-n potom száz forintnak megfelelő áron; Gini régi, szépre dekorált pléh sütidobozokat vadászott; én ékszerek és kitűzők között turkáltam, és megmentettem egy élénkzöld plüss békát az elhagyott játékok dobozából. A hosszas mászkálás végeztével betértünk a helyi (ír) fagyi- és dohányboltba egy milkshake-re, és diadalmasan vonultunk haza esti mozizásra.
Szombat reggel aztán beindult a környéken a nagyüzem. Hirtelen minden békés kis kertvárosi utca megtelt lassan cirkáló kocsikkal, amik a nap előrehaladtával egyre jobban megteltek kincsekkel (tetőre közözött szék, asztal, mosógép, csomagtartóból kilógó hangfalak). Az élelmesebbje kis kerekes kocsikkal járta az utcákat, vagy a babakocsit módosította az alkalomra. Az egész kertváros nyüzsgő sétálóutcává változott, és azok a családok, akiknek nem volt eladni való kacatja, limonádét és sütit árultak az utca szélén. Kicsik és nagyok mind szorgosan reklámozták a portékájukat, és széles mosollyal invitálták a járókelőket, hogy nézzenek körül a kertben.
Nézni pedig volt mit. Ruhák, étkészletek, patchwork takarók, hintaszékek, babakocsik, CDk és DVDk, játékok, számítógép-alkatrészek, plüssállatok, kalapok, cipők, kések, ékszerek, teáskannák, könyvek, dobozok, pipák, kártyapaklik, játékautók, jelmezek, autóalkatrészek, szobrok, porcelánok, festmények, fényképek, képeslapok, biciklik, bútorok, háztartási gépek, tükrök, utcatáblák, pénzérmék, napozó kisbabák fűre terített pokrócokon, esernyők, sótartók, papírsárkányok, kitűzők, műanyag zombik, Halloweek dekorációk, selyemvirágok, kanapék, csillárok, állólámpák, hangszórók, baseball-labdák, focilabdák, kosárlabdák, mosdókagylók, mozaikok, mappák, jegyzetfüzetek, játékbabák, varrógépek, görkorcsolyák, laposüvegek, fiolák, mérlegek, táskák, hangszerek, kisteherautók, fejszék, játékpuskák, horgászbotok, polgárháborús kitüntetések, baseball-kártyák, foci-kártyák, pokémon kártyák, gyertyatartók, gyertyák, szentképek, rendszámtáblák, kulcsok, köszörűkövek, szivarok, rugdalózók, tolldíszek, ceruzák, fonalak, meg toronyóra lánc nélkül.
Szombat reggel egyedül sétáltam le az eső előtti napsütésben, és bóklásztam végig a Fenyőfa utcát. Rögtön az utca elején az egyik asztalon egy otthagyhatatlan kincset találtam: egy életnagyságú plüss bobtail kutyát, ami hivatalosan párnaként funkcionál. Miután megvettem potom áron (a lány, aki árulta, az egyik mesemondó tanítványom volt), a gigantikus plüssel a hónom alatt bóklásztam tovább, ami a diófa óta a legjobb kiegészítőnek bizonyult a ruhatáramban. Az emberek egyik fele azt hitte, igazi, és nagy ívben elkerült; a másik felük vagy visítva ugrott egyet, vagy szélesen vigyorogva dicsérte a kutyát, és minden gyerek halálos irigységgel nézett utánam. Amikor hazajöttem, még Cathy is sikkantott egyet, és már épp magyarázta, miért nem tudunk etetni egy ekkora állatot, mire rájött, hogy plüssből van. Hehe.
A kutyával a hónom alatt futottam bele a srácokba is, akik természetesen egy láda Star Wars figura felett dugták éppen össze a fejüket (de aztán megállapították, hogy mind az új filmekből van, és így a tíz centet sem érik meg). Négyesben bóklásztunk hát tovább, és hamar kialakult a rendszer, mely szerint én csillogó dolgok és könyvek között turkáltam, amíg ők antik késekről és autóalkatrészekről vitatkoztak az eladókkal. A nap vétele végül egy hatalmas ládányi Pokémon kártya lett, amitől egy idősebb néni akart húsz dolcsiért megszabadulni. Végtelen izgalomba hozta a nerdöket, mert néhány lap ennél jóval többért adható el az ebayen, így aztán hazafelé menet a sofőr kivételével az egész bagázs lapokat válogatott a hátsó ülésen. Mindenkinek megvolt a napi sikerélmény.
Az érdekes az egész (nagyon amerikai) élményben az, hogy egyáltalán nem volt lomtalanítás hangulata. A legtöbb kacat teljesen használható volt, az emberek vígan fizettek értük egy-két dollárt, és ott volt a város apraja-nagyja, egyáltalán nem szégyellve, hogy mások kacatosában turkál. A limonádé, süti, hot-dog, fagyi, és a nyári meleg pedig egészen jópofa kirakodóvásár-hangulatot eredményezett, amiben vígan elszöszölt az ember egy egész napon át. Ahogyan Cathy a végén megjegyezte, ez az Amerika élmény, nem a Starbucks.