2012. augusztus 27., hétfő

Country zene sör nélkül

Hartford után már hiányzott, hogy a visszafogottságáról (és remek alkoholjáról) híres Tennessee-ben is részem legyen egy valódi, hivatalos, egyetemi szervezésű biobuliban. Végül aztán eljött a nagy alkalom: az iskolaév kezdetének örömére a helyi diákönykormányzat ingyenes koncertet hirdetett, természetesen country műfajban.
(Hogy mi adta a koncert bio jellegét? Hát az, hogy még mindig Amerikában vagyunk, ahol 21 éves kor alatt csak embert ölhetsz, de inni nem szabad; a campuson pedig 21 éves kor felett sem, mert ez itt kérem egy csontszáraz campus, ha moonshinet akarsz venni, egész a szomszéd utcáig kell menni érte.)
A koncert a focipálya lágy pázsitján kapott helyet, ahol nagyjából ötszáz egyetemista gyűlt össze a lemenő nap fényében egy kis ingyenes zenehallgatásra. A körítést nem aprózták el; a profi turnészínpadon kívül felfújtak még egy három emelet magas kék kalózt is, ami nem mellesleg az egyetem kabalája, és eséllyel pályázik az állam legbénább kabalájának kétes címére (mi csak úgy ismerjük, a Hipotermiás Szárazföldi Kalóz).
Természetesen nincsen koncert előzenekar nélkül. A megtiszteltetés egy olyan bandának jutott, amely még bimbózó karrierje elején áll, és minden tagja az egyetemről származik (említettem már, hogy nálunk van a világ egyetlen bluegrass tanszéke?). A kissé zavaró nevű Twang Bangers egészen helyre előzenélést csapott, több daluk nagyon tetszett, főleg mert helyi dolgokról énekeltek, és az énekesük hangjába nem kevés dög szorult. Ezen a ponton még mint az ötszáz néző kerti székeken üldögélt, vizet és kólát szopogatott, és a kisujját se mozgatta a fejleményekre. Itt kezdett először megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy egy jó koncertélmény döntő hányadáért a sör a felelős; alkohol hiányában mindenki kissé tétova, nagyon udvarias, és teljesen langymatag volt, csak én ráztam a rövidgatyámat a hátsó sorban.
Az előmuzsika végeztével jó fél órás szünet következett, melynek során azon töprengtünk, mi értelme bemelegíteni a közönséget, ha utána hagyják kihűlni. Ám amikor végül elkezdődött a fő attrakció, hirtelen mindenki elhagyta a kerti székeket és lábra pattant: megjelent Josh Turner a színpadon.
Az úriemberről azt kell tudni, hogy az amerikai toplisták legmélyebb hangjának Guinness rekordjával büszkélkedhet, és ez elég is volt önmagában ahhoz, hogy az összes lány és a fiúk kétharmada sikítva vesse magát a színpad irányába. A hanghoz színpadra való arculat is társult (lehengerlő mosollyal), valamint egy dögös zenekar, melyben egy brit hegedűs, egy rakat déli zenész és az Asszony mint zongorista szerepelt. Volt füst, fények, köröző helikopter, kivetítők, repülő alsóneműk és minden, ami egy jó koncerthez kell... kivéve, mint már említettük, az alkoholt. Két dal között Josh bácsi meg is figyelte, hogy a tömegen úszni kívánó személy másfél métert haladt, és reméli, nem sérült meg nagyon a landoláskor.
A zene kiváló volt, a dalok szórakoztatóak, legtöbbjük a country szokásos témái körül forgott: a whiskey elfogyott, a nőm elhagyott, a kutyámat meg elütötte egy traktor, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Főleg cowboycsizmás lányok voltak terítéken, közbe-közbeszúrva egy-egy vallásos dal is arról, hogy Jézus a barátunk (emlékeztetőül: még mindig Tennessee-ben vagyunk!), és néhány pörgősebb szám is, háta mégis felbátorodik az ötszázból valaki, és esetleg mozogni kezd. A színpadról nézve a tömeg erősen hasonlíthatott a Walking Dead évadzáró jelenetére, mert még a visszatapsolás is eléggé harmatgyengére sikeredett, és nem a show minősége miatt. A záró szám már egyenesen nekünk szegezte a kérdést, hogy miért nem táncolunk, te sok elsős mafla megfelelő folyékony kezdeményezőkészség hiányában nem vette a lapot.
Ez persze nem Josh bácsi hibája volt, ő lehengerlő volt és csodásan vallásos és férfias. De hát egy olyan egyetemen, ahol a felfújható kalózkapitány kólásüveget kapott a kezébe, nehéz dolog a whiskeyről énekelni.

(A zenét és a műfajt mindenesetre melegen ajánlom mindenkinek, mi remekül mulattunk rá!)

2012. augusztus 14., kedd

A Dollywood élmény

Annak örömére, hogy véget ért a nyári iskola, Crista barátnőm és kis családja felpakolt engem is és elvittek egy napra Dollywoodba.
Annak, aki nem tudná: Dollywood Tennessee legnépszerűbb mega-giga-hiper-szuper vidámparkja, Dolly Parton jóvoltából, aki ideát istennő státuszban van, és elképesztő vagyonának egy részét mindenféle jótékonysági célokra költi. A parkot azért építette, hogy Gatlinburg városa ne menjen csődbe; a küldetés annyira jól sikerült, hogy a város appalache-i mini Las Vegassá avanzsált, és ilyenkor nyáron szétveti a turizmus. Már az odavezető út is színházakkal, kaszinókkal, múzeumokkal és óriási műanyag szobrokkal volt kikövezve, és vendéglátóim azon kuncogtak, ez az igazi amerikai élmény! Végtelenül szórakoztató volt nézni a mindenféle turistacsapdákat az út két oldalán.
Először az aquaparkba vonultunk be, a nagy hőségre való tekintettel; rengeteg medence és még több csúszda között lehetett válogatni. Ez az élmény nem különösebben különbözött egy átlag nyári Balatonparttól, mínusz lángos, és rengeteget kellett sorba állni, de a csúszdák nagyon mókásak voltak, főleg, amikor csőben csúsztál fél kilométert, és semmit nem lehetett látni.
Miután megszáradtunk és megebédeltünk, átvonultunk a vidámparkba, ami önmagában egy város, tele mindenféle érdekességgel. A hullámvasutakra csak egy pillantást kellett vetnem hogy tudjam, nincs az a nyálcsorgatós izlandi viking panteon, amivel engem rá lehetne venni, hogy felüljek akár egyre is. Ennek ellenére négy órát lézengtünk a parkban; zenét hallgattunk, boltokban turkáltunk, szappanbuborékot fújtunk, sasokat nézegettünk, aranyat mostunk, bámultuk az üvegfúvókat/kovácsokat, körhintáztunk, vattacukrot ettünk, tüzes karikákon átugráló kutyákat néztünk, gőzmozdonyt csodáltunk, és hasonló vásári látványosságokkal múlattuk az időt. Crista időnként megpróbált rábeszélni egy-egy utunkba kerülő hullámvasútra, de sikertelenül (ahogy Sid a lajhár mondaná, "de én élni akarok!!!"). Ennek ellenére a nap remek élmény volt, szórakoztató a maga giccses bájával és vásári komédiás hangulatával. Újabb amerikai élménnyel gazdagodtam.
A képen a park egyetlen mesemondója látható, egy kitömött keselyű formájában. Reszelős hangon mesélt appalache-i hazug meséket, a gyerekek meg a kerítésen lógva hallgatták. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek...

2012. augusztus 13., hétfő

Mesemondó mesterkurzus: Afrika nem egy ország

Mivel az új munkahelyem még mindig készülőben van, a héten nem volt más dolgom, mint bekéredzkedni a nyári félév utolsó mesterkurzusára. A mester ezúttal Charlotte Blake Alston volt, akihez eddig csak a Cincinnati konferencián volt szerencsém, de a téma, amit hozott, már előre felkeltette az érdeklődésemet: afrikai mesemondásról és a népmesék fontosságáról ígért hasznos információkat.

Kezdtük a történetet azzal, hogy Afrika nem egy ország. Ezt persze tudta is az osztály nyolc haladó diákja, de nem árt ismételgetni. Ennek kapcsán kaptunk egy vaktérképet, és öt percet, hogy annyit bejelöljünk az 53 afrikai országból, amennyit csak tudunk. Én tizenkilenc helyes válasznál tettem le a fegyvert, és kellően szégyelltem magam. Próbáljátok ki ti is, jó móka.
A gyakorlat arra volt jó, hogy az agyunkba vésse: nincs olyan, hogy "afrikai népmese". Sajnos ha az ember ránéz egy mesegyűjteményre, nagyon sokszor pontosan így felölnek minden, Afrikából származó történetet, miközben az európai mesék ország szerint vannak megkülönböztetve (és ha figyeltétek, még az Olimpián is gyakran mondtak "afrikai sportoló"-t). Charlotte azt kívánta hangsúlyozni, hogy ha "afrikai mesét" mesélsz, mesemondó felelősséged tudni, pontosan honnan származik, melyik néptől és melyik kultúrától. Hogy a kultúrák sokféleségét demonstrálja, hozott egy hosszú listát a kontinensen beszélt nyelvekről, és mindegyiken megtanultunk köszönni és elbúcsúzni (valamint a nyelv nevét és azt, hogy hol beszélik).
Ezen túllépve elérkeztünk az igazán szaftos témákhoz. Hosszasan tárgyaltuk a mesemondás szerepét különböző afrikai kultúrákban, és azt, mennyire szerves része a mesélés a mindennapi életnek; mennyire szorosan összefonódik a tánccal és a zenével, és mennyire közösségi esemény. Ahelyett, hogy a mesemondó egy színpadon állna, legtöbbször az egybegyűltek közösen adják a ritmust, éneklik a refrént, táncolnak két történet között stb. Beszéltünk sokat a griot hagyományról is - ők elsősorban a nyugat-afrikai országok (Ghána, Szenegál stb.) hivatásos és nagyra becsült történetmondó mesterei, akik generációkon át örökítik a zene, történelem és az előadóművészet titkait. A griot hagyomány az Újvilág fekete mesemondóinak legerősebb gyökere; a ritmus, a zeneiség és a büszkeség, ami a griot státuszával jár, elkísérte a rabszolgákat és bevándorlókat az óceánon át.
És nem a zene és a ritmus volt az egyetlen, ami megtette a hosszú utat: jöttek velük a tricksterek is, csapatostul. Kitörő lelkesedésemre legalább fél napot töltöttünk azzal, hogy tricksterekről beszélgettünk; nem tudományos értelemben, hanem úgy, ahogy a bogaras barátairól beszélget az ember. Charlotte meg volt lepődve, hogy ennyi afrikai trickstert ismerek; a helyzet az, hogy Ananszi, Eshu, Zomo és a többiek velem vannak már évek óta.
A sok érdekes téma, mesehallgatás és közös zenélés-dobolás-éneklés közepette el is repült a három nap pillanatok alatt. Csütörtök este Charlott tartott nekünk két órás mesemondó koncertet a színházban, és mindenkit levett a lábáról; pénteken és szombaton délután viszont mi voltunk a középpontban.
Miközben mi afrikai mesékről tanultunk, a belvárosban nagyban zajlott az éves Umoja Fesztivál, ami az afrikai és afrikai-amerikai kultúrák ünnepe. Az utcákat lezárták, színpadokat építettek, kirakodóvásár nőtt ki a földből, zenészek ültek minden sarkon, és táncosok-gólyalábasok vonultak fel s alá. Remek móka volt, színes, zajos, és meg az eső sem esett, egy hónapja először. Ennek örömére kis csapatunk kapott egy saját színpadot, ahol mindkét délután háromórás műsort tartottunk gyerekeknek és felnőtteknek. Az alábbi válogatott fotók ezen a két délutánon készültek:

 Joshua and Michele énekelnek és zenélnek a mesék közötti szünetben (ez külön kihívás volt, mert gyakorlatilag minden utcán és utcasarkon szólt körülöttünk a zene)
 Michele balladát énekel a színpadon
 Lisa (aki egyébként hivatására nézve gyerek-lelkész) nagyon jól mutat a színpadon, sokat mocorog, élvezet fotózni
Dr. Sobol, a Nagyfőnök, úgy döntött, rappelni fog, Charlotte tiszteletére...
Dr. Sobol tovább rappel, Charlotte mint beatbox szerepel, David, Joshua és Brenda pedig háttértáncosok/énekesek. A mese egyébként a Froggy went a-courting című népszerű ballada modernizált verziója.
David, hátterére nézve mérnök, hivatására nézve bohóc és mesemondó, felvette a cipőket mindenki nagy örömére
 Margo Anansziról mesél, és egyben elviszi a "legdögösebb mesemondó"  nemhivatalos címét a fesztiválon
 Joshua egy jól begyakorolt klasszikussal rukkol elő, és óriást játszik
Jómagam (én egy fél órás blokkot kaptam a műsorból, mint diplomás mesemondó, így aztán belefért Aisha az időbe, és erre ritkán van alkalmam!)
 Dr. Reed, a Nagyasszony, texasi mesékkel szórakoztatott minket
Charlotte mindkét kap megkapta az utolsó fél órát, mert azért mégiscsak mindenki őt akarta leginkább hallani. Nem tudok betelni vele mennyire zseniális a hölgy a színpadon. Megint új kedvenc mesemondóm van...

2012. augusztus 6., hétfő

"És te mitől lettél mesemondó?..."

A szombati nappal hivatalosan lezárultak mesemondó tanulmányaim: sor került a záróvizsga-fellépésemre az egyetemi színházban. Az öt féléves klasszika-szigorlat óta nem izgultam vizsgán ennyire.

Amikor egy mesemondó diák érzi, hogy közeleg a vég, azzal a feladattal találja szembe magát, hogy önállóan meg kell szerveznie és kiviteleznie egy teljes órás mesemondó előadást. Nem mondom, hogy nem csináltam már ilyet korábban, de most történt először, hogy osztályoztak is.

Heteken keresztül rágódtam a kérdésen: milyen témát válasszak mesemondó tanulmányaim megkoronázására? Az eddigi diákok közül mindenki más és más megoldást választott. Danielle, ahogyan korábban írtam, megvillantott minden műfajt, ami csak a repertoárjában megtalálható, míg Patrick kizárólag a legjobb sztorijait hozta. Hosszas rágódás után úgy döntöttem, hallgatok a nemrég elhunyt mesemondó nagyasszony, Jackie Torrence tanácsára: "Ha nem vagy biztos benne, mit mesélj, akkor táncolj azzal, aki elhozott a bálra." És én pontosan ezt tettem: olyan történeteket válogattam, amik velem voltak már jóval az előtt, hogy tudtam volna, mi az a mesemondás.

A színházat lefoglalni nem volt egyszerű, de csak-csak sikerült; közönséget toborozni már jóval nehezebb volt így a nyári szünet közepén, de szerencsére a barátaimra most is lehetett számítani. Végül tizenöt-húsz ember gyűlt össze a nézőtéren, és Joel még a mikrofont is segített beüzemelni, hogy minden simán menjen.

A műsorom címe: Egy maréknyi gránátalma-mag. Onnan indultam, hogy ha van az embernek születésnapi fája, akkor az enyém a gránátalma, amit a nagyszüleim ültettek nekem a kertbe. Innen aztán tovább haladtam a személyes sztorik vonalán, és beszéltem kertekről, családról, meg gyümölcsökről; végül aztán csak kilyukadtam Pomona és Vertumnus mítoszánál, ami az egyik első történet volt, amit valaha meséltem. Ezek után tovább beszéltem a mesemondó utazásomról; elérkeztem a régészethez, ami nem múlt el nyomtalanul, meséltem nekik egy kicsit a Kárpát-medence történelméről és arról, hogyan jönnek a hunok a magyarokhoz, avagy fordítva. Ide szúrtam be Attila és a mutatványosok legendáját, ami ugyan jóval a hunok után íródott, de valamiért mindig is megfogta a fantáziámat, így aztán tíz sorról kibővítettem jó húsz percesre, hadd okuljon a hallgatóság. A hunok és a régészet után arról meséltem, hogyan kaptam meg az első fizetős fellépésemet a Szépművészeti Múzeumban, és ennek kapcsán elérkeztem a perui mesékhez, ahol Wayqui segítségéről megemlékezve beszúrtam a műsorba a Kék kavicsot történetét (ami most is mindenkit levett a lábáról).

A műsort Rigó Béla versével, az Óradallal zártam, amit előző éjjel sikerült angolra fordítanom, és összefűztem az angol és a magyar verziót; az egyik kedvenc versem kiskorom óta, és szerintem szépen lekerekítette az előadás végét.

A műsor végeztével már nem volt más hátra, mint megölelgetni mindenkit, aki eljött meghallgatni, és testületileg átvonulni egy szomszédos étterembe, koktélozás céljából.

Kezdem úgy érezni, hogy diplomás mesemondó vagyok.

2012. augusztus 5., vasárnap

Mesemondó Mesterkurzus - Picasso és társai

Azt hittétek, végre túl vagyunk a mesemondó kurzusok felsorolásán?
Rosszul hittétek.
Bár az utolsó kötelező órám Elizabeth kurzusa volt, attól a nyári félév még vígan zajlik tovább, és amíg el nem kezdek dolgozni, semmi sem akadályoz meg abban, hogy bejárjak a félév végi mesterkurzusokra. Az e heti kínálatot pedig a világért sem hagytam volna ki: örök kedvenc mesemondóim egyike, Dolores Hydock tartott nekünk gyorstalpalót a művészetekről.

Doloresről már áradoztam eleget a blogon ahhoz, hogy most ne akarjam ismételni magam; inkább mesélek arról, mi mindent tanított nekünk három nap alatt. Csak hogy értsétek a bejegyzés címét: egy Picasso-idézetre utal, mely szerint "Ha műkritikusok találkoznak, művészetről és ihletről beszélgetnek; ha festők találkoznak, arról, hol lehet olcsó terpentint venni." Ezen a nyomvonalon elindulva a kurzus arról szólt, mik a mesemondó szakma alapjai, milyen trükkökre épül a mesemondók mestersége, és hogyan lehet további hasznos trükköket lenyúlni más művészetek szerszámdobozából.

A három nap alatt sorra vettünk néhány művészeti ágat, és szemérmetlenül loptunk mindegyiktől. Mivel Dolores eredetileg színész, így a színházzal kezdtük a munkát, és összeválogattunk technikákat, amik egy színpadi mesemondó hasznára lehetnek. Ezzel el is telt a teljes első napunk; este Dolores két órás nagyelőadást tartott az egyetemi színházban, ahol a gyakorlatban is bemutatta, mitől döglik a légy. Az egész műsor személyes sztori volt, de ha valakitől elviselek két órát a boldog gyermekéveiről, akkor az Dolores, a maga utánozhatatlan bájával, csillogó szemű lelkesedésével, és éles humorával.

A második napon áttértünk a festészetre. Példaként Norman Rockwellt emeltük ki, aki arról híres, hogy egyetlen képen teljes történeteket képes elmondani (én se hittem, amíg nem láttam). Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy az úriember tanított is festészetet, és egy könyvében pontosan leírta, milyen lépéseken keresztül készül el egy-egy mesemondó festmény. Lépésről lépésre végigrágtuk az egészet, és megbeszéltük, hogyan lehet a festőknek szóló tanácsokat mesemondásra alkalmazni. Délután áttértünk a mozgóképekre: Pixar kisfilmeket néztünk, és aztán azt gyakoroltuk, hogyan tudjuk a mesét, amin éppen dolgozunk, két és fél percben tökéletesen elmondani. Kihívás volt, de nagyon szórakoztató.

Az utolsó nap reggele a tánc művészetével telt: Dolores, amellett, hogy színész és mesemondó és zseniális tanár, táncoktató is immár jó húsz éve. Cajun keringőt tanított nekünk, és miután kitáncoltuk magunkat, hosszú listát írtunk arról, miben hasonlít a tánc a mesemondáshoz (avagy fordítva). Meglepően sok volt a hasonlóság.

Dolores kurzusa, amellett, hogy végtelenül szórakoztató, nagyon hasznos is volt. Egyrészt, mert az alapokat nem lehet elég sokat ismételni (amikor már nem nézed a lábaidat, akkor tudsz táncolni igazán), másrészt mert megmutatta, hogy a mesemondás mint művészet nem önmagában lebeg a levegőben, hanem ezer szállal kapcsolódik más művészeti formákhoz. Ez nem azt jelenti, hogy a mesemondónak feltétlenül színész, festő, táncos stb. módjára kell viselkednie; csupán azt, hogy nem éri meg újból feltalálni a kereket, ha a többiek már megtették. És, mint mindig, most is megjegyeztük: tanulni a profiktól érdemes.