2012. június 29., péntek

NSC első nap - Így mulat egy mesemondó

Ma reggel belecsaptunk a lecsóba: kilenckor kezdtük a konferencia első háromórás kerekasztal-beszélgetését a Fesztiválszervezők csoporttal. Itt már sok volt az ismerős arc; ott volt Mary és Charles Kentuckyból, Jane Utah-ból és még vagy fél tucat olyan ember, akiknél jártam már fellépni. Három órát rágódtunk a fesztiválszervezés alapvető kérdésein, és meg nem győztem derülni rajta, mennyire más volt ez a társalgás, mint ugyanez a téma két hete európai kiadásban. Az amcsiknál pénzszerzésről szinte egyáltalán nem volt szó (nem azért, mert van nekik, hanem azért, mert már letettek róla), cserébe rengeteget szöszöltünk azzal, hogyan választ az ember bizottsági tagokat és hogyan fogalmazza meg a fesztivál küldetését jogi formában. Egy idő után elkezdtünk azon rágódni, hogyan lehet behozni fiatalabb közönségeket is, ami megint csak mókás téma volt, mivel én voltam az egyetlen negyvenöt alatti a csoportban. Persze ettől még rengeteg jó ötlet elhangzott, és a közbeeső kávészünetekben egy csomó új emberrel volt alkalmam megismerkedni és összebarátkozni. Gyűjtöttem hasznos kontaktokat.
Délben véget ért a beszélgetés; elfogyasztottunk egy gyors süti-és-gyümölcs ebédet, és már vágtattunk is tovább az öt órás délutáni intenzívre. Az én csoportomat Sherry Norfolk és Jane Stenson vezették, és a mesemondás iskolai alkalmazásairól volt benne szó. Öt óra alatt végigvettünk minden évfolyamot elsőtől gimnáziumig, és átrágtuk, általában mit tanulnak ebben az életkorban, és hogy hogyan lehet mindehhez mesékkel kapcsolódni. Több játékot magunk is kipróbáltunk, listákat írtunk különböző problémákkal foglalkozó mesékből, és elrágódtunk az oktatás és a mesemondás különös kapcsolatán. Kimerítő, de nagyon hasznos műhelymunka volt, két zseniálisan jó előadóval: Sherry totál hiperaktív, cigánykereket hány és hülye hangokon beszél, Jane pedig bájosan mosolygó, kimért hölgy, aki szeret történelmi sztorikat mesélni.
Este hatra már kopogott a szemünk az éhségtől; Terrievel átvonultunk a szomszéd étterembe egy kiadós vacsorára, ami épp időben fejeztünk be ahhoz, hogy átérjünk az esti gálára, ami a konferencia hivatalos megnyitója volt. Baba Jamal helyett, aki sajnos kórházba került, egy sor másik mesemondó lépett fel, közöttük Lyn Ford, aki egy csodálatos Zulu történettel rukkolt elő egy asszonyról, aki meséket keresett a gyerekeinek. Susan O'Halloran, akiről az ősszel írtam már egyszer, magára vállalta, hogy összeszoktatja a társaságot, így aztán az elkövetkező egy órában fel-alá botladoztunk a székek között és egymás nyakába ugráltunk, alaposan kidolgozott terv szerint persze. Felbukkant Michal, a lengyel srác, legnagyobb meglepetésemre, közvetlenül mögötte Megan Hicks, mindenki Jótündér Keresztanyja, és Heather Forest, az egyik kedvenc mesemondóm, akinek a szemei még mindig ijesztően jégkékek, cserébe a haja hófehér lett mióta utoljára láttam, most már végképp úgy néz ki mint egy mesebeli lény.
A gála második órájában MaryGay Ducey mondott köszöntő beszédet (olyan az egész konferencia, mintha direkt minden kedvenc mesemondómat egy helyre gyűjtötték volna; ma este láttam Maynard jávorszarvast is elsétálni a folyosón). MaryGayt többek között azért is szeretem, mert kimondja, amit gondol, és kihív mindenkit maga ellen csak azért, hogy gondolkodásra kényszerítse a többieket is. Felhozta a témát, hogy a kedves Országos Mesemondó Szervezet nézzen magába, mert alig van kisebbségi mesemondónk, alig van latino, fekete, ázsiai-amerikai, hogy a melegekről ne is beszéljünk. A közönség többsége döbbenten ült néma csendben, de néhányan azért zajosan lelkesedtünk, amitől még nagyobb lett a csend. Hehe.
A nagy lelkizés után késő esti vigalom következett; sok jó program közül lehetett választani, én végül Mary Hamilton "Hamupipőke a világ körül" előadásán lyukadtam ki, amire már régóta kíváncsi voltam nagyon. A késői óra ellenére tele volt a terem, és senki sem bánta meg, hogy holnap (ma) reggel szenvedni fog, mert a mesék zseniálisak voltak. Az est fő története a címadó darab volt, aminek során Mary 11 különböző országból, négy kontinensről származó Hamupipőke-változatokból fűzött össze egyetlen történetet csinos mozaikban, nagyon elbűvölt minket. A műsor végéhez még hozzáfűzte a Szegény ember szőlője népmese norvég változatát (ami tulajdonképpen egy fiú Hamupipőke történet), amin rengeteget kuncogtunk, és egészen új fénybe helyezte a királykisasszony figuráját, aki nézi a sok érte versengő királyfit, és rémesen unja magát egész idő alatt.
Most támolyogtam vissza a szobába; holnap reggel hétkor "reggeli 35 éven aluliaknak". Remélem lesz hozzá kávé.

NSC – A nulladik nap éjszakáján


Mire lemásztam a hallba a délutáni szunyókálás után, már elkezdtem jelentkezni az első mesemondók a környéken. A sarokban felállított pultnál kedves mosollyal fogadtak a szervezők; átadták a belépőmet és a hozzá tartozó regisztrációs csomagot, programfüzettel, jegyekkel és minden földi jóval, többek között egy ingyen könyvvel is. Kaptam kis csillagot a kitűzőmre, ami azt jelenti, hogy először járok a konferencián, aztán indulhattam is azonnal ismerős mesemondók nyakába ugrálni. Sok rég látott ismerős arc volt a növekvő tömegben, legtöbbjüket négy éve láttam utoljára; mindenki nagy örömmel borult a nyakamba, meg egymás nyakába, és mindenki kézről kézre járt. A nagy meglepetés akkor ért, amikor besétált teljes életnagyságban Terrie Howey, vagyis a Vörös Főnix, aki a Grimm projekt óta az egyik kedvenc mesemondóm, de brit, és fogalmam sem volt róla, hogy jön a konferenciára, úgyhogy az első két perben csak hápogni tudtam. Azonnal egymásra találtunk, annyi kellett hozzá, hogy vörös haja van és Joker és Harley Quinn csukák voltak rajta, és már meg is volt a közös nevező az elkövetkező másfél órára. A lelkes nerdülést csak az szakította meg, hogy ideje volt leballagni a színházterembe az esti előadásra. Még két-három nyakbaugrás után sikerült is helyet foglalnom a nézőtéren.
Az esti előadás fellépője egy színtársulat volt Chicagóból, akik egy népmesékből, mítoszokból és legendákból felépített mesemondó műsort hoztak magukkal. A társulat három lányból és David Novak fiából állt, és annyira királyok voltak, hogy majdnem lebontották az épületet. Tátott szájjal hallgattam végig az egész műsort, gyönyörűen ki volt találva és elő volt adva. Teremtésmítoszokkal kezdték, külön-külön a világról, a fényről és az emberekről; aztán következtek a világvége-mítoszok, és végül történetek arról, mi lesz a világvége után. Volt szó az égből aláhullott asszonyról; arról, hogyan lopta el Holló az égitesteket; egy indián történet arról, hogyan találkoztak először a férfiak és a nők; volt Ragnarök és ami utána jön, volt a Mesemondó Szikla, volt egy japán történet a patkányok vándorlásáról, egy amerikai rabszolga-történet a repülő emberekről, egy másik indián történet a világ pusztulása után a föld alól előkúszó emberekről, voltak mesék fákról, óriásokról akik attól pusztultak ki hogy az istenek megáldották őket, és az öregasszonyról aki elhozza majd a világvégét. Remekül összeállított műsor volt, lélegzetelállító előadásban. Állva tapsoltunk a végén.
Az előadás után persze volt rengeteg kérdés, és egy egész jó kis beszélgetés kerekedett a végére; jó volt látni hogy egy rakat fiatal színész épp felfedezi magának a mesemondást mint műfajt, és hogy milyen lelkesen magyarázták, mennyire más ez, mint a színészet.
Az előadás után megint legyökereztünk Terrievel beszélgetni az ajtóban; mire elváltunk és elindultam csokoládét vadászni, belefutottam Dellába és a családjába, akik épp egy lovas hintót vadásztak a szálloda előtt, így aztán együtt mentünk el kocsikázni, és megnéztük az éjszakai várost a gyönyörű fényekkel, kísértetházakkal és múlt századi épületeivel együtt.
Csíny letudva az első napra; holnap kezdődnek a valód programok.

Cincinnati Országos Mesemondó Konferencia (NSC) – Nulladik nap


Hajnali háromkor zötyögtünk be Cincinnatibe. Della, az egyik osztálytársam ajánlotta fel, hogy utazzak vele a konfeenciára, úgyis csak öt óra az autóút Johnson Cityből idáig; az egy hetes elfoglaltságra való tekintettel jött velünk Della ötéves kisfia is, és a hozzá tartozó (hímnemű) bébisintér. Éjjel érkeztünk, és megcsodáltuk a folyó felett a város fényeit; az épület láttán pedig leesett az állunk, mert én személy szerint ekkora szállodát nem láttam még belülről, gyakorlatilag egy kisebbfajta város, fedett udvarral a közepén.  Hajnali négyre azt is sikerült kitotózni, kinek hol a szobája, és hogy beköltözhetünk-e az éjszakai érkezés ellenére; mindenki nagyon kedves és udvarias volt velünk, aztán arccal zuhantam az ágyba, villanyoltás. Délelőtt tizenegy fele sikerült kikászálódnom az ágyból; épp a zuhany alatt álltam, amikor megszólalt a tűzriadó, ebben legalább nincs különbség kollégium és szálloda között. Az utcára kitódulva sikerült összefutnom az első mesemondókkal is, akik korán érkeztek; mivel ma még nem nagyon volt tennivalóm, és nem voltam feliratkozva semmilyen programra, fogtam egy buszt és elindultam csavarogni a belvárosba.
(Aki azt hiszi, hogy ezen a ponton még mindig egy szál törülközőbe voltam csavarva, az szégyellje magát. Jelentem, felöltöztem, mielőtt menekültem volna. Különben sem égett semmi.)
A belvárosba menet elbuszoztam a Bengals stadion és a baseball-stadion mellett; utóbbiban épp meccs volt (amire a bébisintér el is vitte a kölyköt), így aztán rajzottak mindenfelé a pirosba és fehérbe öltözött szurkolók nagy tömegekben. Én személy szerint a főtér felé vettem az irányt, ahol leszálltam a buszról, és elindultam az orrom után.
A belvárosról azt tudom mondani, hogy nagyon modern és nagyon tiszta. Egy csomó hatalmas épület egymás mellett, főleg bankok meg irodaházak; fél órát köröztem mire sikerült olyan kajáldát találni amire nem megy rá az összes pénzem. Egy vonalban haladva először is megcsodáltam egy csomó műanyag disznót, amik színesre festve pózolnak minden utcasarkon (mint Budapesten a tehenek), majd rábukkantam a városi könyvtárra, ami a felirat szerint a legrégebbi nyilvános könyvtár Amerikában. Ide természetesen be kellett kukkantani; találtam is magyar zászlót rögtön, ami akár olasz is lehetett volna, de nem az volt, főleg, mert Nagy-Britannia és India között helyezkedett el az ábécében. A könyvtár boltjában turkáltam egy sort a leárazott könyvek között, majd tovább vonultam élelmet vadászni. Egy szendviccsel később, mivel térképem még mindig nem volt, elindultam keresztbe (azelőtt hosszába mentem), és a Taft Múzeumnál lyukadtam ki, ami a város művészeti múzeuma, és kíváncsiságból be is mentem.
Nem bántam meg. Bár először azt hittem, hogy valakinek a magánlakásába sétáltam be, majd pedig azt, hogy totál kihalt az egész, végül mégiscsak megtaláltam a recepciót, ahol egy nagyon kedves néni fogadott. Amilyen kicsi és eldugott a múzeum, annál csodálatosabb volt belül: maga a kétszáz éves épület is a kiállítás részét képezte, teljesen bebútorozott bordó-arany kárpitos szobákkal, csillárokkal, tűzhelyekkel, és minden mással, ami szem-szájnak ingere. Az emeleti galériában francia festészet kiállítás volt éppen, a 16. századtól az impresszionistákig. Alig lézengett benne néhány ember, pedig több híres képet is felismertem, és nagyon otthonos, barátságos volt az egész. Egy csomó csinos képet megcsodáltam, mint például Hallé Szent család című alkotását, ami szerintem az egyik legcukibb Szent Család, amit valaha láttam. Tovább bolyongva a ház folyosóin találkoztam egy sereg kínai porcelánnal: voltak főnixek, sárkányok, unikornisok, szivárványszín tollú sólymok és hősök a nagy kínai legendákból (itt is játszhattam volna sárkányvadászatot, mint a Metben, ha lehetett volna fotózni). Volt középkori és reneszánsz gyűjtemény, jó sok festmény, többek között Whistler meg Turner képek (utóbbinak élőben gyönyörű színei vannak), és egy híres elefántcsont Madonna is a középkorból, amit éppen egy idegenvezető méltatott egy csoport ámuló turistának. Megálltam meghallgatni, mit mond – arról beszélt, hogy csak három ilyen elefántcsont szobor van a világon, és a Louvre elismerte, hogy ez közöttük a legszebb – és nem bántam meg, mert a kötelező szöveg után belevágott egy teljesen oda nem tartozó, de nagyon érdekes történetbe VII. Lajos francia király szívéről, amit néhány évvel ezelőtt temettek újra. Mindent egybevetve a Taft nagyon kellemes élmény volt.
A múzeumból kikászálódva visszasétáltam a főtérre, elcsíptem egy buszt a piros ruhában őrjöngő tömeggel együtt, és visszakocogtam a szállodába. Lassacskán szállingózni kezdtek a mesemondók.

2012. június 26., kedd

Mítoszok csatája

Éééés igen! Eljött a pillanat, hogy sima slam helyett valami mással kísérletezzünk: MythOff-ot rendeztünk Misty kocsmájában. Kissé az utolsó pillanatban lett összedobva, de annál nagyobbat szólt, így aztán biztos, hogy nem ez lesz az utolsó.
(Az ötletet egyébként a Mythoff szüleitől, a sokat emlegetett Clare-től és Love-től vettük át, akik féltő gonddal figyelték, mit csinálunk vele, így aztán fel volt téve a mérce jó magasra)
Íme az est harcosai:

1. Kör: Szerelem Tragédia Nélkül (Görögök vs Rómaiak)
A görög sarokban: Joshua, aki Philemon és Baukisz mítoszát hozta magával és mesélte nagy beleéléssel, szívhez szólóan.
A római sarokban: jómagam, Pomona és Vertumnus mítoszával, ami még mindig az egyik kedvenc történetem, egészen kicsi korom óta, és legalább van alkalmam benne latinul idézni Ovidiustól, hogy ne mondja senki, hogy nem volt haszna a régész diplomának.

2. Kör: Furfangosságok (Egyiptom vs Maori)
Az egyiptomi sarokban: Joel, aki Ra és Szekhmet történetét adta elő, a sör feltalálásáról. Rögtön utána sörözési szünetet is tartottunk jól.
A maroi sarokban: Danielle (aki ezt a kört eredetileg úgy akarta elnevezni, hogy "ha nem vagy biztos a dolgodban, villants valakinek"), és az Asszonyok és a Bálna története, ami mindenki számára teljesen új volt, és egy jó csomó ugrálás volt benne. Danielle még mindig zseniális mesélő.

3. Kör: Öröklött Gonosz (Írek vs Vikingek)
Az ír sarokban: Dr. Sobol, aki lelkesen adta elő az ír istenek csatáját és azt, hogyan dobta ki Lugh Balor gonosz szemét egy parittyával, a gyerekek (akiknek egyébként nem lett volna szabad ott lenniük) különösen élvezték.
A viking sarokban: Cathy, akit ismerek egy éve, de mesélni nem hallottam még. Teljesen lesöpört a lábamból, engem is meg mindenki mást. Fenrir megláncolását mesélte, rengeteg humoros kiszólással és nagyváros eleganciával.

A mesék között sörözés, beszélgetés és egyéb szórakoztató események zajlottak. Eljöttek sokan a szerepjátékos csapatból, és láthatóan nagyon jól érezték magukat (főleg mert mindenki játszik errefelé Porontyot, épp tegnap futamodtunk meg csoportosan és hősiesen egy azték félisten elől). A közönség szavazott minden körben a győztesre; pénzjutalom ugyan nem járt, mert nem tudtuk ennyi felé elosztani a begyűjtött adományokat, így aztán végül odaadtuk Mistynek az egész összeget, és megelégedtünk a dicsőséggel. Az első kategóriát a rómaiak nyerték (ezt nektek, görögök!), a második döntetlen lett (ami azt jelenti, hogy Danielle és Joel megint egymás torkának fognak menni a következő Mythoffon), a harmadikat pedig a vikingek nyerték elsöprő fölénnyel. Természetesen.

Mindenki nagyon élvezte a mítoszmesélést, és sokan mondták az eredményhirdetés után, hogy ha megint rendezünk ilyet, szívesen eljönnek újra. Úgy tűnik, mégsem csak személyes sztorikkal lehet megfogni a fiatal közönségeket. Sőt.

2012. június 23., szombat

Közjáték: Carol Birch és a könyvtárak varázsa

Mivel addig sem áll meg ideát az élet, amíg időt szakítok bepötyögni a guadalajarai eseményeket, közbe kell szúrnom, hogy ma megint elzarándokoltunk Bentlakó Mesemondót hallgatni Jonesborough-ba.

Az eheti fellépő Carol Birch volt, akiről eddig még nem hallottam azon kívül, hogy olvastunk egy könyvet amit ő szerkesztett, de tudtam róla, hogy nagy név a mesemondó szakmában, meg aztán legalább egyszer meg kell nézni mindenkit. Dr. Sobol elárulta róla, hogy irodalmi történeteket, novellákat mesél, amit ritkán hall az ember, és kíváncsi voltam, tényleg lesz-e olyan a novella-szavalás, mintha élő mese lenne. Be kell vallanom, előítéletekkel ültem be az előadásra...
... és Carol teljes lendülettel lesöpört a lábamról.

Amikor besétáltunk a színházterembe, azt kellett megállapítanunk, hogy totális telt ház van; bejött a városba valami nyugdíjas turistacsoport, és elfoglalt minden helyet. A nézőtér tetején ott álldogált maga Carol, egy bájos, elegáns kis hölgy, aki egyenként kezet fogott minden érkezővel, és váltott velük néhány kedves szót. Tőlem megkérdezte, honnan jöttem, és amikor mondtam, hogy Magyarországról, elújságolta, hogy nemrég járt Budapesten, és gyönyörű a város, csak az zavarta, hogy az idegenvezető folyton a gazdaságról panaszkodott. Erről ennyit.

Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk a székekben, elkezdődött az előadás. Carol kedves mosollyal és sok humorral mutatkozott be; kiderült róla, hogy harmincöt évig könyvtáros volt, imád olvasni, és szereti elmesélni másoknak, amit olvasott - minden szavából sütött a könyvek iránti rajongás és szeretet. A mi kedvünkért ma két történetet hozott magával, mindkettőt a nemrég elhunyt író, Ray Bradbury tollából, bár ez esetben egyik sem volt science-fiction. Az egyik a könyvtárakról szólt, a könyvtárba járás élményéről, és arról, hogy egy fiatalember hazalátogatott a könyvtárba ahová kiskorában járt. Humoros, kedves történet volt, egy-egy ponton könnyeket csalt a szemünkbe, de nem volt sziruposan romantikus. A második történet egy családi sztori volt arról, hogyan próbálták meg nagyi konyháját modernizálni, ami végül az étel rovására ment - mindenkinek jobb, ha a fűszerek nincsenek felcímkézve, és a só a cukortartóban marad.

Carol mesélői stílusa lenyűgöző. Örömét leli a szavakban és az ötletes kifejezésekben, és kézzel-lábbal, teljes beleéléssel adja elő a történeteket, és az ember egy pillanatig sem érzi úgy, hogy írott szöveget hallgat. Ezt nehéz így elhinni valakinek aki színészek által előadott monológokon nőtt fel, de az a helyzet, hogy ha nem tudtam volna, hogy nem a saját sztorija, elejétől végéig elhittem volna, hogy a saját szavaival mesél a saját életéről. Közben meg-megállt, magyarázott, beszélgetett a közönséggel, lemászott a színpadról és odaadta az üveg vizét valakinek aki köhögőrohamot kapott a nézőtéren, aztán visszamászott és folytatta történetet tovább. Néha kiszólt, hogy mivel vagy mivel nem ért egyet, és olyan ügyesen tette, hogy gyakran észre sem vettük, hogy ez nem tartozik a történetbe.

Kellemes meglepetés volt, remélem, lesz még alkalmam hallani.

2012. június 22., péntek

Egy rakat mesemondó

Na hát akkor, ahogyan ígértem: íme a mesemondók seregszemléje Guadalajarából, abban a sorrendben, ahogyan meséltünk a konferencián (ami ugyan ábécésorrend volt, de spanyolul). Csak hogy lássátok, milyen színes a felhozatal, és hogy többen vagyunk, mint sokan gondolják...
(Akinek túl hosszú, az ne olvassa)

Németország
Martin Ellrodt nagyon szimpatikus, világjáró úriember, öt nyelven beszél, közöttük folyékonyan angolul és spanyolul is. A konferencián egy nürnbergi legendát adott elő, ami néhányunknak Tone tavalyi fellépéséről ismerős lehet, a Halottak miséje mesetípusból - de természetesen jó mesemondóhoz illően ő sziklaszilárdan kiállt a véleménye mellett, miszerint a nürnbergi történet az eredeti.



Ausztria
Karin Tscholl (vagy ahogy mi ismerjük, Wolle Anyó) nekem már ismerős volt a tavalyi FEST konferenciáról (ahol ő képviselte az osztrákokat). Nagyon kedves, mosolygós nő, és szorgosan megtanult spanyolul, hogy itt mesélhessen. Egy nagyon fura osztrák népmesét hozott magával, ahol nők szaladgáltak levágott fejükkel a hónuk alatt és tojások beszéltek a szegény főhőshöz. Hát, ha a szervezők misztikumot akartak, megkapták.

Belgium
Serap Güven Belgiumot képviselte, de származására nézve török; nagyon pici, nagyon elegáns nő, aki leginkább franciául, németül és angolul kommunikált, de csak franciául mesélt. A sztori zseniális volt; fogta a brüsszeli pisilő kisfiú híres szobrát, és felsorolta az összes legendát arról, mikor és kire pisilt rá a kisfiú, a 8. századtól mostanáig. Közben volt szó alkimistákról, akik az emberi vizeletben látták az életelixír forrását, aranycsinálásról, és minden egyéb brüsszeli érdekességről is. Megtanultuk, hogy a belgák szeretnek pisilni.

Bulgária
A bolgárokat egy házaspár képviselte, akik Angliából érkeztek, és a hölgy, Moni Sheehan, bolgár származású (a férj skót). Főállású mesemondóként azzal foglalkoznak hogy bolgár meséket kutatnak és fordítanak angolra, és terjesztik őket a világon mindenfelé. A sztori gyönyörű volt, egy bolgár epikus éneket ültettek át élőszóba; fel lehetett ismerni a sok ismétlődésről és a hagyományos formulákról. Egy nagy bolgár hős harcáról szólt egy ismeretlen női harcos ellen, akiről a végén kiderült, hogy három szíve van... és itt véget is ért a történet, ami véget nem érő találgatást eredményezett a mesemondók között.

Ciprus
Ciprus szigetét az Angliában élő Heleni Achilleos képviselte, aki úgy döntött, marad a klasszikusoknál: ha Ciprus, akkor Aphrodité, azon belül is a születés mítosza, így aztán kaptunk egy kis ízelítőt az élőszóban előadott görög mitológiából. Jó volt.







Dánia
Számomra ő volt a fesztivál egyik fénypontja. Vigga Bro egy apró, fehér hajú, ragyogó mosolyú hölgy, csodás mély hanggal és csípős humorral. Ott lopta be magát a szívembe, amikor a Csontváz Asszony történetét mesélte, amit minden mesemondó ismer Clarissa Pinkola Estés érfelvágós, misztikus előadásában. Vigga közölte velünk, hogy ő dán, és pontosan tudja, hogy a grönlandiaknak (ahonnan a mese származik) van humora, így aztán előadta nekünk a sztorit úgy, ahogy azt mesélni kell, humorral, pörgősen, és happy enddel, és ahelyett, hogy a női lélek meghurcoltatását ecsetelte volna, inkább a férfi hősre helyezte a hangsúlyt, aminek a történet szempontjából sokkal több értelme van. Le a kalappal.

Szlovákia
A szlovákokat nem mesemondó, hanem egy fiatal nyelvészdoktor képviselte, Bohdan Ulašin személyében, aki anyanyelvként beszéli a spanyolt, és mellette borzasztóan jó fej is. Hozott szlovák népmeséket, némelyik ismerős volt, mások teljesen újak - azzal foglalkozik hogy spanyolra fordítja őket. Volt egy ami nagyon megfogott, a Fémek Királyának országáról szólt a hegyek alatti barlangokban. Ahhoz képest, hogy nem mesemondó, egyáltalán nem mesélt rosszul a színpadon.


Szlovénia
Spela Frlic egy alternatív rádión kezdte a mesemondást. Magas, elegáns, halk szavú csaj, a meséi ellenben annál brutálisabbak voltak: Jancsi és Juliska szlovén verziójában boszorkány helyett rabló szerepelt, aki elcsábította a lányt és együtt a fiútestvér ellen fordultak, aki a végén medvékkel és farkasokkal tépette szét mindkettejüket. Ezen a ponton megállapítottuk, hogy a kelet-európai blokk összes meséjében meghal valaki (és ez alól a magyar műsor se volt kivétel).


Észtország
Piret Päär egy csendes, mesemondó hagyományban felnőtt kis hölgy, aki minden meséjét úgy kezdte, hogy ez egy igaz családi történet, aztán mindig kísértetekbe és egyéb természetfeletti lényekbe torkollott, és senki sem bánta. Angolul mesélt, így aztán az észt nyelvet nem sikerült hallani, de a sztorik nagyon jó voltak.










Finnország
Markus Luukkonen nagyon finn, és nagyon cuki. Ment mint a motoregér egész héten, mindenhol ott volt, mindenkivel beszélgetett, mindenkire mosolygott. A konferencián a Kalevala elejét mesélte el, félig finnül, félig angolul, természetesen a finn fele verhetetlen volt, mindig is akartam Vejnemöjnenről az eredeti nyelven hallani. Olyan hangja volt, hogy beleremegett a plafon is. Utólag bevallotta, hogy nem sokszor mesél hagyományos történeteket. Ahhoz képest jól csinálta.






Franciaország


Daniel L'Hommond eléggé megfoghatatlan jelenség volt: az egész konferencián csak akkor lehetett elcsípni amikor színpadon állt, különben csak elvétve bukkant fel a folyamatosan nyüzsgő mesemondók között. Erdei asszonyokról mesélt, akik elcsalják a vándort az ösvényről és halálra táncoltatják. Nem az egyetlen ilyen sztori volt a három nap alatt.






Görögország
Sylvia Venizelea már ismerős volt korábbról is, a nagy görög mesemondó fesztivál egyik szervezője, és a FEST-en belül egy ideje ő képviseli a görögöket. Nagyon csinos nő, és nagyon szépen mesél. A konferencián, hivatkozva az "Európa rejtélyei" címre, Europé elrablását mesélte el; hát igen, amikor a címben két szóból kettő görög eredetű, akkor a görög mesemondóknak bizony előnye van.


Hollandia
Christina Millet-tel különösen jól sikerült összebarátkoznom: előbb érkeztünk meg, mint mindenki más, és az első napot jórészt együtt töltöttük, a városban mászkálva és mesemondásról beszélgetve. A hölgy spanyol, de harminc éve Hollandiában él. A konferenciára egy boszorkány-történetet hozott, ahol a boszorkányok jók, a fesztiválra pedig a Bolygó Hollandi legendáját, amit lenyűgöző erővel adott elő a nagy színpadon. Szívembe zártam.

Magyarország
Én. A Szépen szóló pelikánmadár nagy sikert aratott; valamiért mindenki a madáron akadt fenn, ami azért érdekes, mert a gyerekeket a madár szokta érdekelni a legkevésbé. Utána hosszasan válaszolgattam kérdésekre arról, mi is volt a madár, és hogy került oda, és hogy miért éppen pelikán. Ma kaptam üzenetet az egyik spanyol-angol mesemondótól, hogy elmesélte otthon a lányának a történetet, és a lánya azzal aludt e, hogy "olyan akarok lenni, mint az a királylány". Siker.

Írország
Írországot természetesen itt is a verhetetlen, utánozhatatlan, imádni való Clare Murphy képviselte. A sztori a tündérek bábaasszonyáról szólt, és szokás szerint csodásan elő volt adva, humorral, misztikummal, játékossággal és kellő komolysággal. A rossz hír: nem tud jönni idén a Holnemvoltra. A jó hír: rendületlenül fűzöm tovább, hátha egyszer elcsípjük; őt mindenkinek látnia kell.



Izland
Izlandot, mivel a mesemondóik nem tudtak eljönni, egy saga-kutató képviselte, Emily Lethbridge vidám és mosolygós (és brit) személyében. Ő azzal foglalkozik hogy fel-alá zötyög Izlandon egy régi mentőautóban, és meglátogatja az összes saga helyszíneit. Mesélni életében először mesélt színpadon, egy bálnává változtatott férfiról; zseniális történet volt, Emily pedig a végére nagyon bele is jött a mesélésbe. A végén még elcsábítjuk és szakmát változtat...

Olaszország
Az olaszoktól meglepő módon nem a szokásos csapat érkezett, hanem Roberto Anglisani, egy idősebb, de nagyon energikus úriember, aki tipikus olasz módon kézzel-lábbal mesélt, és annyit hadonászott, hogy lefotózni is képtelenség volt. Klasszikus olasz népmesét mesélt, de nagyon sok modern humorral, keverve az olasz és a spanyol nyelvet.



Lettország
Guntis Pakalns egy hórihorgas, mindig mosolygó úriember, aki lettül mesélt, méghozzá a saját dialektusában. Nagyon jó meséket hozott, többek között a Vámpírhercegnő egy változatát is, amit én nemrég találtam meg magyar verzióban. Azt kell mondanom, nem sok hasonlóságot fedeztem fel a magyar és a lett nyelv között, de jó volt hallgatni.



Liechtenstein
Liechtenstein apró kis államát nem mesemondó, hanem színész képviselte, Andy Konrad személyében, és senki sem panaszkodott. Megálltam egy egész héten keresztül Lovagregény-poénok nélkül, bár nem volt egyszerű. Egy egyszemélyes színházi előadást hozott magával, ami egy középkori boszorkány-legendán alapult, és zseniálisan elő is adta, és annak ellenére, hogy egy mukkot se értettünk a liechtensteini dialektusból, senki sem olvasta a feliratot; maga az előadás lendülete, a gesztusok és az arckifejezések elegek voltak ahhoz, hogy mindenkit lekössenek.

Litvánia
Gražina Kadžytė széles mosolyú, lendületes hölgy, litván mesegyűjtő és mesemondó. Fel-alá táncolt a színpadon, illegette magát, és közben medvékről mesélt, mert a régi litván hiedelemvilágban a medve szent állat volt. A sztori egyébként nagyon hasonlított egy norvég meséhez, amit gyakran szoktam mesélni, így aztán jó volt hallani, hogy más változata is van.








Luxemburg
Luxemburgot eredeti mesélő híján egy spanyol író-mesemondó, Xabier Puente Docampo képviselte, aki a konferencia hagyományai szerint mindig oda ugrik be ahol szükség van rá. Egy középkori legendát hozott Luxemburg egyik kastélyáról. Róla már a konferencia elején megállapítottuk, hogy író, mielőtt megmondták volna; bírta a spanyol nyelvet, gyönyörűen, választékosan mesélt.








Málta
Marlene Mifsud Chircop eredetileg folklorista, de a családja nagy mesemondó múltra tekint vissza. Értelmes, sok nyelven beszélő, hihetetlenül tanult nő, akivel órákig el lehet beszélgetni gyakorlatilag bármilyen témáról. Máltai kísértettörténeteket és helyi legendákat hozott, és nagy részletességgel, máltai nyelven adta elő őket. A nyelv egyébként mindenkinek kognitív disszonanciát okozott, mert egyáltalán nem hasonlított semmilyen mediterrán nyelvre. Marlene elmagyarázta hogy az arabon alapul.




Norvégia
Heidi Dahlsveen volt az egyik nagy kedvencem az újonnan megismert mesemondók között. Harsány hangú, karakán nőszemély, aki életvidám norvég meséket hozott teherbe eső trollokról és egyéb, abszolút nem gyereknek való témáról, amiket úgy adott elő, hogy fetrengett az egész közönség. Általában nem vagyok oda az erotikus népmesékért, de Heidi stílusa teljesen magával ragadott. Felvettem kívánságlistára a Holnemvolta. 






Lengyelország
A lengyel úriember, Michal Malinowski, a lengyel Mesemondó Múzeum alapítója. Nagyon barátságos fickó, akin messziről látszik, hogy szívvel-lélekkel rajong a mesékért. Nemrég adott ki Amerikában egy lengyel népmese-gyűjteményt, és azon dolgozik, hogy minél több emberhez eljussanak a lengyel népmesék. Sokat beszélgettünk az egy hét alatt; biztos, hogy fogtok még hallani róla. A konferencián a páfrányvirág mágikus erejéről mesélt, de hozott történetet például a baziliszkuszról is...




Portugália
Luís Correila Carmelo már régi ismerős, de a mese amit magával hozott új volt és nagyon tetszett. A klasszikus állat-feleség mesetípus volt (amikor a hattyúlánynak ellopják a tollait vagy a fókának a bőrét), de itt állattá változó lány helyett egy faun-lány volt a tettes. A mese a szokásos véget érte, a feleség visszatért a vadonba, és vitte magával a pici faunjait is. Luís nagyon szép zenével és énekkel kísérte a meséit.








Nagy-Britannia
David Ambrose-t ismeri már mindenki, mint a rossz pénzt, ő Európa legöregebb mesemondó fesztiváljának, a walesi Beyond the Border fesztiválnak az igazgatója. Szűkebb hazájára, Wales-re való tekintettel Arthur királyról szóló történeteket hozott. A konferencián Taliesin legendáját mesélte, amit annál nagyobb élvezettel hallgattam, mert Taliesin volt az egyik legelső történet, amit még gimnazista koromban magyarra fordítottam és elkezdtem mesélni. David természetesen mesterien mesél, és nagyon jó humorral.




Csehország
A csehek küldötte, Petr Janecek, néprajzkutató, aki életében először mesélt színpadon, de hamar belejött, mint kiskutya az ugatásba. Egy zseniális városi legendát hozott magával ami szerte Európában megtalálható, de a cseheknél különösen népszerű; egy maszkos szuperhősről szól aki a szovjetek ellen harcolt, és egész épületeket át tudott ugrani. Petr és én képviseltük a nerd különítményt a mesemondó világban.






Románia
A román mesemondó szintén nyelvész volt, és a másik személy, akit csak hébe-hóba lehetett elcsípni a konferencia ideje alatt. Egyébként a látványosan román José Luis Garrosa Gudé névre hallgatott. Egy hátborzongató vámpírlegendát hozott (mert mi mást), és bájos mosollyal adta elő, amitől végigfutott az ember hátán a hideg. Sajnos nem volt érkezésem sokat beszélgetni vele, pedig szerettem volna jobban kikérdezni.






Svédország
A svéd küldött valójában helyi lány volt, és spanyol, de nagyon szépen mesélt (amellett hogy ő maga is ijesztően gyönyörű); ő hozta a fesztivál egyetlen irodalmi történetét, és színházi pontossággal adta elő. A téma is nagyon svéd volt, az első öt perc után mindenki a kardjába akart dőlni a depressziótól. Kicsit sajnáltam hogy kedvenc svéd mesemondóim közül senki sem bukkant fel.








Spanyolország
A fesztiválon utolsóként Estrella Ortiz, az egyik helyi mesemondó rukkolt elő spanyol mesékkel. Látszott rajta, hogy gyerekekhez van szokva, és főleg kicsiknek mesél; aranyos történetei voltak, de egyik sem döntött le minket a lábunkról. A spanyol előadásból elmaradt a misztikum.












A felsoroltakon kívül persze még számos és számtalan mesemondó keringett Guadalajarában a fesztivál alatt; de róluk majd később ejtünk szót.










2012. június 20., szerda

Guadalajara 2012 összefoglaló - Európa harminc rejtélye (és a ráadás)

Mivel jóatyám, háttérben a gólörömben üvöltő Spanyolországgal, megállapította, hogy az összefoglaló ugyanolyan fontos, mint maga a meccs, gondoltam, alkalmazom a blogra is ezt a filozófiát. Az elkövetkező bejegyzésekben nagyrészt részletes és hosszadalmas rajongás szerepel majd, sorra véve minden mesét és mesemondót, és néhány érdekesebb fűszálat is, így aztán a rövid koncentrálóképességű olvasók kedvéért írok előbb egy összefoglalót, hogy ők se maradjanak le a lényegről.

A lényeg:
Idén ünnepelte 21. évfordulóját a guadalajarai Mesemaraton. Ennek örömére EU támogatás is csurrant-csöppent a szervezőknek, akik a tengernyi papírmunkával kiérdemelt pénzt arra fordították, hogy a fesztivál mellé szerveztek egy összeurópai mesemondó konferenciát, Európia Rejtélyei (Misterios de Europa) címmel. Megpróbáltak minden európai országból meghívni egy mesemondót, aki képviseli a saját kultúráját; ez nagyjából sikerült is, bár a teljes térképet nem fedtük le, és olyan multikulti megoldások is születtek, mint például hogy a holland mesemondó spanyol volt, a belga török, a bolgár skót, az izlandi brit, a luxemburgi pedig szintén spanyol (ami szerintem csak emelt a rendezvény élvezeti értékén). Azért voltak tősgyökeres mesélők is a vén Európa minden szegletéből - közöttük jómagam, a magyar nemzeti színekben. Hivatalosan harminc ország képviseltette magát: Spanyolország, Portugália, Nagy-Britannia, Írország, Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország, Hollandia, Franciaország, Olaszország, Görögország, Málta, Belgium, Bulgária, Ciprus, Németország, Ausztria, Luxemburg, Liechtenstein, Szlovákia, Szlovénia, Csehország, Lengyelország, Románia, Lettország, Észtország, Litvánia, Izland, és természetesen Magyarország. A zászlókkal tele volt a palota (a konferenciát, csakúgy mint a vele párhuzamosan zajló Mesemaratont, a Palacio del Infantado nevű csodás középkori épületben tartották, mely telt háznál nagyjából ezer embert képes befogadni).
A konferencia angol és spanyol nyelven folyt, a fesztivál vele párhuzamosan spanyolul; mivel a legtöbb meghívott mesélő, köztük én is, több nyelven beszél, egészen jól megértettük egymást, ha máshogy nem, kézzel-lábbal, de azért a két hivatalos nyelv valamelyikén mindenki értett (kivéve a franciákat). A spanyolom a második napon tért magához, én onnan még elég jól elboldogultam; még arra is vetemedtem, hogy spanyolul meséltem a fesztivál nagyszínpadán, és közben azon töprengtem, elhangzott-e már Csaba királyfi legendája valaha ezen a nyelven, élőben. Mindenesetre jól hangzott, a közönség meg nagyon szerette. Siker.
A konferencián angolul adtam elő, ott a Szépen szóló pelikánmadár című népmesét, ha már rejtély, akkor legyen rejtély; utána jól elbeszélgettem a többi mesemondóval a Kékszakáll-mesetípus különböző variációiról, mindenkinek volt mit hozzáfűzni. A meséket egyébként előre el kellett küldenünk a szervezőknek eredeti nyelven vagy angolul, és a konferencia végén a kezünkbe nyomtak két vaskos füzetet, amelyekben minden történet össze volt gyűjtve, az egyikben angolul, a másikban spanyolul. Kilencven új történettel gyarapodott a gyűjteményem (harmincszor három). Jobb ajándékot nem is adhattak volna a résztvevőknek.
A konferencia minden várakozást felülmúlóan jól szervezett esemény volt. Meghallgattunk néhány előadást - egyet az izlandi sagákról, egyet a dél-afrikai mesemondó hagyományokról, egyet a misztérium szerepéről a hagyományos történetekben, egyet egy EU projektről melynek keretei között afrikai és európai mesemondók mesélnek majd Európa híres barlangjaiban, egyet pedig a legnagyobb európai mesemondó fesztiválok mai helyzetéről, különös tekintettel a gazdaságra. A konferencia maradék másfél napját mesemondás tette ki: mindenki előadott egy-egy mesét, melyet a saját országának hagyományából hozott magával, és ami valamilyen módon kapcsolódott a misztérium vagy misztikum témájához. Mindenki máshogyan érzelmezte a témát, így aztán voltam népmesék, legendák, mítoszok, családi és kísértet-történetek, városi legendák, és hiedelemmondák is a gyűjteményben. Én személy szerint nagyon élveztem, hogy ennyi hagyományos történet került terítékre, és szemezgettem közöttük boldogan. A konferencia alatt és után egyenként ellátogattunk a földszinti belső udvaron zajló maratonra is, ahol óránként egy meghívott mesélő kapta meg a nagy színpadot, hogy megosszuk a történeteiknek a helyi spanyol közönséggel is. Az előadások között, mivel a maraton három napig folyamatosan zajlik, helyi mesemondók, spanyol hivatásos mesélők és amatőr fellépők váltották egymást a színpadon, így amikor épp nem volt semmi dolgunk, őket hallgattuk nagy élvezettel. A közönség létszáma harminc és ezer között váltakozott, a legtöbben általában éjfél és hajnali kettő között voltak, a mediterrán életstílusból kifolyólag, ahol a gyerekek hajnalban még vígan szaladgálnak a játszótéren. Nevezett gyerekek egyébként senkit sem zavartak ( a közönség nagy része, üdítő módon, egyetemistákból és fiatal szülőkből állt), a legtöbb mesemondó vígan mesélt felnőtt témájú történeteket, hadd okuljon a felnövekvő generáció; rendes európai módon volt vér, szex, csúnya beszéd és minden, ami a csövön kifér, ahogy azt a népmeséktől megszokta az ember. A kelet-európai blokk különösen kitett magáért; egy ponton összehasonlítottuk a meséinket, és megállapítottuk, hogy minden egyes történetben meghal valaki... 
Itt egyébként megjegyezném, hogy ez volt az első mesemondó esemény amin részt vettem, ahol nagy számban voltak jelen kelet-európai mesélők (és folkloristák). Nagyon vidáman elvoltunk együtt, hasonlítgattuk a meséinket, elmentünk sörözni, beszélgettünk a mesemondás helyzetéről odahaza, és egyáltalán, örültünk, hogy találkoztunk. A balti államok nyelvrokon mesélőivel szintén jól elbeszélgettem (nem mintha bárki mással nem lehetett volna véget nem érő eszmefuttatásokba bocsátkozni; a mesemondók már csak egy ilyen népség!)


Hát, röviden és tömören, ennyi minden történt. Hamarosan következnek a részletes beszámolók!



2012. június 10., vasárnap

Sokszínű Hófehérke

A mai napon sikerült megnéznem a moziban a számomra csak Thórfehérke néven futó érdekes filmművészeti alkotást. Ennek apropóján úgy gondoltam, ideje, hogy mesemondói szemszögből is írjak valamit mindenki kedvenc hercegnőjéről. Bár néprajzosok esküsznek rá, hogy a világ legelterjedtebb mesetípusa a Hamupipőke, manapság úgy tűnik, az ébenfekete hajú szépség vette át a vezetést a népszerűségi listán; havazással és almákkal Dunát lehetne rekeszteni. Lássuk tehát a klasszikus történet néhány újabb, rendhagyó változatát, a saját, természetesen teljes mértékben szubjektív mesemondói véleményem szerint:

Hófehér és a Vadász 
Röviden: Thór és Sólyomszem nagyon menők voltak, de hiányoltam a többi Avengert... Komolyra fordítva a szót: a film több másik, nálánál sokkal jobb filmből van összefércelve, került bele egy adag Gladiátor, Narnia, Willow, Gyűrűk Ura, Mononoke Hercegnő, Éhezők Viadala, Krabat, és még ki tudja, mi minden. Charlize Theron remek gonosz királynő, gyönyörű vizuális elemekkel, ellenben kedvenc vámpírhercegnőnk még mindig szörnyen bamba. Voltak a filmben jó pillanatok, de főleg a szemnek.
Pozitív: Thór és az íjász herceg.
Negatív: A látvány a sztori rovására ment. Ami egy tündérmese-sablonnál azért nagy szó. A magyar fordítástól pedig már a bemutatónál felállt a szőr a hátamon.
Mesemondói vélemény: A Disney elemeket ki lehetne hagyni. A cuki kisállatok senkit se hoznak lázba, a South Park vonatkozó epizódja óta pedig nem lehet őket megállni röhögés nélkül. Különben is mindenki a királynőre kíváncsi. Plusz pont jár azért, hogy a gonosz királynő kapott egy érdekes, meglehetősen Jungi háttérsztorit. Úgy tűnik, az is trend, hogy a passzív, megmentésre váró hercegnőből aktív, harcos amazon legyen. Ezzel egyébként egyet tudok érteni, a mai gyerekeknek (nem csak a lányoknak!) több olyan sztorit kéne hallania, amiben önálló, talpraesett női főhősök szerepelnek.

Tükröm, Tükröm
Röviden: Eddig csak a bemutatót láttam, de szerintem az is elég volt. A poénok nem hoztak lázba, de ez a film legalább nem is tetteti, hogy komoly lenne. Van benne hó, alma, tükör, és törpék.
Pozitív: Nem tetteti, hogy komoly akar lenni.
Negatív: Nem hoz lázba.
Mesemondói vélemény: Nem csak ide vonatkozik, de itt jegyezném meg, hogy szeretnék egyszer olyan Hófehérkét látni, ahol nem törpék a törpék. Ismerek olyan verziókat, ahol Hófehérke banditák meg hasonló kétes alakok között talál menedéket, meséltem már, a közönség nem panaszkodott. Egyszerűen csak elegem van belőle, hogy a törpékből lesz az összes poén. Gimli nevében is kikérem magamnak.

Once Upon a Time
Nem tudom, otthon adják-e már ezt a sorozatot; idekinn most ment le az első évad belőle, és privát mesemondói véleményem szerint borzalmas csalódás volt. Itt írtam róla bővebben is. Ennek ellenére a Hófehérke múltjára vonatkozó mesés részeket sikerült egészen bájosra venniük.
Pozitív: Kedves karakterek, végre egy szerethető Hófehérke és egy emberszerű herceg.
Negatív: A sorozat többi része fájdalmas.
Mesemondói vélemény: Még egy aktív Hófehérke, aki ezúttal kedves is, a színésznő nagyon jó választás volt. Bónusz pontok azért, hogy ebben a történetben az esküvő után is van élet. Még a modern világba is egészen szépen sikerült átemelniük a mesét.

Amerikai Hófehérke (Sydney White)
A magyar címért elnézést kérek, nekem is a netről kellett levadászni. Bevallom nőiesen, ez a film valamiért belopta magát a szívembe; talán azért is, mert aki járt amerikai egyetemre, az tudja, hogy akármennyire meseszerű is, nem áll messze a valóságtól. A történet a Hófehérke mese modernizált változata; a hercegnő egyetemista lány, a gonosz királynő a helyi testvériség nagyasszonya, a herceg népszerű focista, a törpék pedig az egyetemi társadalomból száműzött kockák. Amennyire gagyin hangzik, annyira kedves. Persze ezt sem kell halálosan komolyan venni.
Pozitív: Bájos.
Negatív: Nem kell rajta túl sokat gondolkodni.
Mesemondói vélemény: Ha már modernizálunk egy mesét, legalább csináljuk alaposan. Gyakorló mesemondók sokszor eljátszanak hagyományos történetek "tördelt", átírt verzióival; a dolog általában vagy nagyon jól sül el, vagy nagyon rosszul. Ebben az esetben nekem bejött, de ez megint csak egy szubjektív vélemény. Ami különösen tetszett mesemondóként, az a rejtett gondolat, hogy lehet valaki "hófehérke" a mai világban anélkül is, hogy a mostohaanyja meg akarná mérgezni.

Fables (Fabulák)
Bár a magyar címtől berzenkedem egy kicsit, azért örülök, hogy ez is elérhető magyarul. Érdemes elolvasni, nekem a kezdetektől fogva a kedvenc képregényem, és valószínűleg már az is marad. Aki még nem olvasta, masírozzon el a képregényboltba és vegye meg. MOST!
Pozitív: Minden.
Negatív: Nem tudják elég gyorsan írni!!!!
Mesemondói vélemény: Így kell kreatív módon hozzányúlni a hagyományos mesékhez: tudd, hogy miből dolgozol, ismerd az eredetit, mint a tenyered, és bánj vele mélységes tisztelettel. És használj más meséket is, mint az az öt Grimmet, amit mindenki unalomig ismer.
(Nem mellesleg, Bill Willingham egy zseni)

Hó, tükör, almák
Akinek Neil Gaimant be kell mutatni, az (ismétlem magamat) masírozzon el a legközelebbi könyvesboltba, most. A fenti rövid novella a Tükör és Füst című kötetben jelent meg magyarul, érdemes elolvasni. Anélkül, hogy lelőnék bármiféle poént, elárulom, hogy zseniális csavar az eredeti történeten.
Pozitív: Neil Gaiman írta. Jól.
Negatív: Nem elég ismert.
Mesemondói vélemény: Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az alapötlet mennyire a helyén van. Ennél többet nem mondok, mindenki olvassa el maga.

És persze ha már magyarul pötyögök, ne feledkezzünk meg az örök klasszikusról se. Ebben azért jók vagyunk :)

A Fables képregény írói szerint egy mesehős annál erősebb, minél többen ismerik. Ha ez igaz, akkor valószínűleg Hófehérke teherbírása mostanában Wolverine-ével vetekszik. Ásóval sem lehetne agyonverni. Úgy tűnik, az eredeti történetnek még mindig van valami vonzereje, amit nem is biztos, hogy érdemes túlmagyarázni...











Épül az új munkahelyem

Tudom, hogy eltűntem egy időre, de most ismét itt vagyok, és örömmel jelenthetem, hogy (legalábbis amíg a témavezetőim nem cincálják szét és küldik vissza) a szakdolgozat le vagyon adva! Lehet teljes lélekkel készülni a jövő heti Mesemaratonra!

Addig is, hogy ne múljon eseménytelenül a nyárelő, ellátogattam jövendőbeli munkahelyemre jövendőbeli munkatársaim és főnökeim kíséretében. A munkahely jelenleg egy meteorkráter közepén helyezkedik el, és nem kevés építési törmeléken és gyanakodva bámuló építőmunkáson kellett keresztülgázolnunk, mire megkaptuk a csinos munkavédelmi sisakokat és a még csinosabb építésvezetőt, aki körbevezette kis csoportunkat. Az épület egyelőre nagyjából van kész, már van fal, tető meg ajtó-ablak, de még lógnak ki vezetékek meg csövek mindenhol, és a kis cetlik sincsenek az ablaküvegekről lekaparva (gondolom, ez lesz majd az eső közösségi foglalkozás a kölyköknek, otthon is az én dolgom volt). Hatalmas az épület egyébként, és csak azért nem nevezem labirintusnak, mert egyetlen hosszú folyosóból áll, aminek a két oldalán sorban nyílnak az irodák, konditermek, játékszobák, és minden egyéb, amire egy művelődési központnak feltétlenül szüksége van. Megtekintettük a termeket, ahol majd mesemondás és egyéb kreatív művészeti foglalkozás fog zajlani, és meg voltam elégedve a látvánnyal, vannak szép nagy ablakok, a kertre is meg a folyosóra is, sőt, lesz egy kültéri amfiteátrum is jó idő esetére. Azon egyébként jót derültem, honnan lesz a gyerekeknek kertészeti foglalkozás: a városi rendőrség rendszeresen foglal le marihuána-ültetvényeket, és amíg az anyagot megsemmisítik, addig a csodálatosan kiépített öntözőrendszereknek senki sem veszi hasznát. Eddig azok is mentek volna a zúzdába, de valami kreatív biológiatanár benyújtott egy kérvényt, hogy adják inkább az iskoláknak, hadd tanuljanak a gyerekek paradicsomot termeszteni. Walter White sem mondhatta volna jobban.

Az épületet bő egy hónap múlva fogják megnyitni, és még sok munka van addig. Hamarosan kezdhetek majd leülni a munkatársaimmal (akik közül jelenleg hármat ismerek, egy nagyon kedves, világjáró középkorú hölgyet, egy pattogós, napbarnított lányt aki mellesleg kosárlabda-edző vagy miaszösz, és egy nagydarab fickót aki a túra során folyton elkalandozott), megtervezni a mesemondó programokat az iskolaévre. Örömmel jelentem, hogy a munkahelyem tartalmaz téglával kirakott tűzhelyeket is, meséléshez a hosszú téli estékre. Már alig várom.