2012. május 30., szerda

Mesemondás, toborzással

Azt hiszem a mai nappal megint megdőlt itt tartózkodásom legamerikaibb élményének rekordja.

Aki lemaradt volna a hírekről: úgy néz ki, augusztustól gyakornoki állást kaptam a vadonatúj helyi művelődési központban, és ráhúzok a kinn létre még néhány hónapot csak a mesemondás kedvéért. Hogy felmérjem a helyet, meg ők is engem, ma kimentem Patrickkel egy délutáni mesélésre (ő itt töltötte a mesemondó gyakorlatát az elmúlt félévben). A központ az a hely, ahová az iskola után mennek a gyerekek, és ott foglalkoztatják őket uzsonnával meg mindenféle programokkal, hogy ne az utcán lógjanak.

Amikor megérkeztünk, még kongott a épület az ürességtől; de délután négy felé szállingózni kezdek a kölykök. Nagyjából húszan voltak, öt és tizenkét éves kor között, túlnyomó többségben lányok, és két lenszőke kiskölyöktől eltekintve mind valamiféle kisebbséghez tartoztak. Nagy, kíváncsi szemekkel nézegettek engem, tudni akarták, ki vagyok, mi a nevem, és hogy Sally (a másik helyi mesemondó és program-koordinátor) a nagymamám-e. Az egyik kisfiú megosztotta velem a chipseit is. Úgy terveztük, Sally mesél először, aztán átadja nekem a szót; de pont mire mindenki letelepedett, és a gyerekek fejét eltekertük a megfelelő irányba (új jövevényként érdekesebb voltam mint a megszokott mesemondó), beállított a művelődési központ vezetője egy rakat vendég társaságában. A hátsó sarokban ülve figyeltem az eseményeket.

A vendéket hárman voltak: egy nagyon jóképű fiatal katona (különleges alakulat), egy nagyon csinos szőke lány fehér nyári ruhában, és egy szintén szőke középkorú hölgy divatos melegítőben. A katonáról hamar kiderült, hogy nemrég jött haza a tengerentúlról (kórházba került mert megsérült, vagy ahogyan ő fogalmazott, rakétatalálat érte a páncélozott járművet amiben utazott). Mivel helyi gyerek, eljött meglátogatni a kölyköket a központban, a délutáni foglalkozásoknak ugyanis rendszeres része, hogy a gyerekek leveleket írnak a szolgálatot teljesítő katonáknak, és most hogy itthon van eljött megköszönni a sok bátorítást meg köszönetet (én meg, két évad Generation Kill-lel a hátam mögött, haraptam a számat hogy ne kuncogjak hangosan). A srác helyes volt és mosolygós, de nagyon katona, vigyázzállásba vágta magát a kölykök előtt és minden kérdésre türelmesen válaszolt, de olyan katonai nyelvezettel, hogy én is csak a felét értettem, a tízévesek meg annyit se, de ez cseppet sem törte le a lelkesedésüket, sőt. Ez eddig szórakoztató is volt, főleg amikor olyan kérdésekre kellett válaszolnia, hogy "mi az az agyrázkódás?" "mit jelent az, hogy eszméletlen?" "mennyire fáj ha felrobbantanak?" "miért akarnak emberek bántani téged?" "van barátnőd?" (utóbbira igen volt a válasz, katonánk a hétvégén házasodik a fehér ruhás lánnyal, természetesen). Ezek után következett a toborzás, melynek során az igazgatónő elmagyarázta a gyerekeknek, hogy a katonaság remek dolog, mert az ember a hazáját védi, és milyen sok remek munkalehetőség van a hadseregben, amiken érdemes elgondolkodni, mert akár helikoptert is vezethet az ember, ha jól viselkedik. A srác ehhez még hozzáfűzte, hogy nem csak harcolni lehet ám, hanem például főzni és vizet tisztítani is, és hogy most már minden állás nyitott lányok számára is. Gondolom, mert a célközönség nagyrészt tízéves fekete kislányokból állt, ezt fontos volt megemlíteni. A végén még emlékeztettek mindenkit, hogy már tizenhét évesen be lehet ám állni a seregbe, majd hosszas integetés és búcsúzkodás után távoztak.
Azt hiszem, ehhez most nincs is mit hozzátenni.

Mivel a reklámszünet meglehetősen sokáig tartott, úgy döntött a társaság, hogy inkább rögtön én meséljek, mert engem nem hallottak még, és mégiscsak illene, mielőtt felvesznek dolgozni látatlanban. Így aztán elfoglaltam a mesemondó fotelt. Nem volt teljes a figyelem, a gyerekek egy része az asztalhoz ült rajzolni, de láttam rajtuk, hogy a fülük az ott van, így aztán belevágtam a mesébe. Mivel már előre beígértem nekik a sárkányokat, Ragnar és Thora került terítékre, amit lenyűgözve hallgattak, és sok remek ötletük is volt hozzá; a rajzasztal körül is néma csend volt, és figyelő szemek. A mese vége felé megtört a figyelem, mert valaki egy döglött pókot talált a szőnyegen, és mindenki úgy tett mintha egy kézigránát landolt volna a szobában. Azzal tudtam csak visszaültetni őket, hogy 1. elsuvasztottam a pókot a szemetesbe, és 2. beígértem nekik egy pókos mesét. Így aztán, amint a sárkányok végére értünk, előkerült Anansze és a mesedoboz. Szokásom szerint úgy írtam le Ananszét, mint aki Afrikában él, és ő az eredeti Pókember. Az egyik kislány erre csípőre vágta a kezét és közölte, hogy "fekete Pókember nincs is!", mire én is csípőre vágtam a kezem, és közöltem, hogy de igenis van, és Ananszénak hívják. Sőt, trickster. És van egy barátnője is, Aszó, aki legalább annyira talpraesett mint a trickster. Sőt.
Ezek után a mesélés már csak sikeres lehetett. A lányok lelkesen követték az egész sztorit, és Aszóért különösen lelkesedtek; a mese után hosszasan elfilozofáltak rajta, hogy úgy tűnik, Aszó az egyetlen, aki Ananszét kordában tudja tartani; amikor megjegyeztem, hogy igen, mert okos, akkor rámutattak, hogy Anansze is okos, amivel normális körülmények között vitatkoznék, de tulajdonképpen igazuk volt, úgyhogy megegyeztünk abban, hogy mindketten okosak, ezért illenek össze. Aszó talpraesett karakterének nagy sikere volt, ha ezekkel a kölykökkel dolgozok tovább, több okos és önálló fekete csajokról szóló népmesét kell összeszednem. Aisha magasan van a listámon. A mesélés általános jó hangulatban zárult, némi bábozással a végén, hogy Patrick és Sally se maradjanak mesélési lehetőség nélkül.

Azt hiszem, ezt a munkát is szeretni fogom.


2012. május 28., hétfő

Szakdoga és autós mozi

Az utóbbi időben laza nyári szünetben tengődünk - mármint azok, amik nem írnak szakdolgozatot. A tavaszi félév véget ért, a nyári félév jövő héten kezdődik, pont akkor, amikor le kell adni a szakdolgozatot, ha augusztusban diplomázni akarsz. Márpedig mi (én és még néhány sorstárs) akarunk.
Menet közben azért történnek egyéb érdekes dolgok is. Nem sokan maradtunk a campuson; a környék jelenleg leginkább egy zombifilm kezdő képsoraira emlékeztet, üres parkolók, néma csend, ciripelő kabócák, vidám nyári napsütés, és sehol egy teremtett lélek, minden épület bezárva. De ha az ember tudja, hol keressen, ilyenkor is van lehetőség szórakozásra.

Ott van például a mozi. Most hogy kijött az Avengers orrba-szájba moziba járunk (eddig háromszor láttam). Aztán ott van a házimozi is; jó melegek már az esték itt Délen, úgyhogy testületileg levonultunk Joelék kertjébe, vittünk tortát és hot-dogot, felfeszítettünk egy lepedőt két fa közé, és kivetítőn néztünk érdekes dokumentumfilmeket. Azután szombat este egy harmadik fajta filmezésre is sor került: Cathy elfuvarozott minket autós moziba a szomszéd faluba. Életem első autósmozi-élménye volt, ilyet eddig csak filmen láttam, és rám még az is az újdonság varázsával hatott, hogy a rádióból jön a hang. Mivel kicsit eltévedtünk, az Arrietty-t nem sikerült elcsípni (Elvitte a manó, valaki? Gyerekkorom nagy könyve), de az Avengers azért megvolt harmadszorra is. A jó időre való tekintettel leterítettünk egy takarót a fűbe, és felcsavartuk a kocsiban a rádiót.

A filmezésen kívül játék is zajlik. Mivel a szakdolgozatom része, hogy szerepjátékokat kell tesztelnem, sikerült rávennem a környéken tanyázó haverokat, hogy vegyenek részt ebben a (helyi hatóságok szerint roppant kockázatos és végtelen mennyiségű **** papírmunkát igénylő) remek projektben. Még a gimnazistáimnak is suli van egy hétig, és ők is vállalkoztak lelkesen, hogy tesztelnének; bár a hivatalos engedélyt (melynek keretein belül az egyetemi bizottság aláírta, hogy végezhetek emberkísérleteket, és hogy tájékoztatni fogom a résztvevőket előre, hogy a játék meglepetésszerű élvezeti értékkel rendelkezhet, valamint aláírtam, hogy a résztvevők személyiségi jogainak végelmében feltétlenül el fogom kérni az összes személyes adatukat)... szóval a hivatalos engedélyt csak csütörtök este kaptam meg, pénteken az utolsó tanítási napon még berohanhattam a gimibe játszani egyet. Három csaj bukkant fel a tizedik osztályból; bár még életükben soha nem szerepjátszottak, fél óra alatt teljesen sikerült belelovalniuk magukat a játékba, és olyat alakítottak, hogy a görög mitológia csak pislogni tudott. A saját baráti körömmel kiültünk egy pavilonba a parkban; ami a gimiseknek másfél órába került, az a tapasztalt játékosoknak háromba, ellenben mindannyian nagyon jól szórakoztunk. A héten még több tesztelési köröm is lesz, hogy legyen mire hivatkozni a szakdolgozatban. Meló, meló, meló...

2012. május 21., hétfő

Road movie hazafelé

Vasárnap reggel hagytuk el Florence, Alabama álmos városkáját, és elindultunk hazafelé. Egészen két sarokkal arrébb meg is kellett állnunk: a hétvégén a művészeti fesztiválra való tekintettel kirakodóvásár volt a parkban. Jó másfél órát töltöttünk bogarászással. Olyan remek dolgokat lehetett venni, mint pl. pénzérmékből fűzött ékszerek (állam vagy év szerint csoportosítva, lett is rögtön 1986-os penny fülbevalóm meg Tennessee quarter-ek is, mert azok csinosak), egyéni csecsebecsék és medálok (lett pl. Snoopy Világhírű Író Lesz nyakláncom, én mindig is Snoopy pártján voltam, Garfield idegesít), régi ékszerekből összerakott új ékszerek eredeti fekete-fehér fotókkal, kerámiából készült kolibri-etetők, patchwork táskák, virágpalánták, faragott seprűk, és mindenféle érdekes lim és lom. Amikor túl meleg lett ahhoz, hogy a bódék között kószáljunk, és lett mindenkinek kedvenc zsákmánya, visszaültünk a kocsiba, és elindultunk hazafelé. Megint volt harsány rágcsálás és még harsányabb éneklés, és mindenféle érdekes dolog, amiket meg lehetett figyelni. Íme néhány fotó a teljesség igénye nélkül:
Helyi boltocska a tér sarkán:
 Gini és a szabadkőműves templom
 Minden vadmotorosnak szüksége van a macijára avagy makijára (mögötte mentek még ketten, az egyik egy plüss kutyával, a másik egy plüss tengerész babával)
Ha ezt látod az autópályán, bajban vagy
(elsőre harsány "hűűű ******" kiáltásokban törtünk ki, aztán megnyugodva tapasztaltuk, hogy a teherautó vontatva vagyon, és a szívünk is megint verni kezdett)





A hazaút nagy részét tehenes játékkal töltöttük: a kocsi két oldala két csapat, és aki több tehenet számol meg az úton, az nyert. A végére egészen belelovaltuk magunkat és hangosan veszekedtünk rajta, hogy vajon a számolt állatok tehenek voltak-e, vagy kecsék. A játék szabálya az is, hogy ha temető mellett haladsz el, az adott oldal tehenei mind megdöglenek. JC előtt nem sokkal mindkét oldalon volt temető, így végül kétszáz döglött tehénnel döntetlenre zárult a játék.
Remélem, lesz még alkalmam hasonló kiruccanásokra a mesemondó csapattal. Nagyon összeszoktunk.

Mesemondók másnap

És még mindig nincs vége! Egy teljes szombati nap állt még előttünk még több meséléssel. Újra színpadra került mindenki, Andy például kétszer is, egyszer reggel meg egyszer délután. A reggeli mesélése a nap fénypontjává alakult. Épp arról magyarázott nekünk, hogyan mesélte be az általános iskolai osztályának, hogy kisgyerekek kísértetei járnak éjszaka a temetőben (egy tüzelő macska segítségével teremtve meg a kívánt hanghatást). Amikor a legfeszültebb pontra ért a sztoriban, egyszerre csak megrezzent a háta mögött a színpadi függöny (ezen a napon a színházteremben voltunk, mivel péntek délután ájulni kezdett a közönség a melegtől odakinn), és Bill Lepp vágódott ki a függöny mögül harsány indiánüvöltéssel, melynek eredményeképp Andi fél métert ugrott a levegőbe, a hátán landolt, a fejét fogva begurult a függöny mögé, és közben harsányan kiabálva rugdosott és csapkodott mesemondó társa irányába, aki szintén a földön fetrengett a röhögéstől, akárcsak a közönség. Ez náluk egy hosszú ideje tartó rituálé, ami pár évente megismétlődik, amikor az ember a legkevésbé számít rá, és még a YouTube-ra is felkerült. Remélem, egyszer leszek olyan jóban egy másik mesemondóval, hogy nem bánom, ha beleveti magát az előadásomba, sőt. Az esti vegyesnél megismétlődött a dolog, ezúttal szolidabb formában: Andy mikrofonja vacakolni kezdett, zúgott és visított, és a hangtechnikus nem tudott mit kezdeni vele. Végül aztán a történet közepén Bill sétált fel a színpadra teljes nyugalommal, elvette Andy orra elől a mikrofont (Andy rezzenéstelen arccal mesélt tovább), előre vitte a színpad elejére (távolabb a hangfalaktól), majd visszasétált, felemelte Andyt a derekánál fogva (Andy rezzenéstelen arccal mesélt tovább), előre cipelte, leállította a mikrofon mögé, beállította a mikrofont, majd zsebre tett kézzel távozott a színről. Megtapsoltuk.
Azért nem volt teljesen békés a dolog: amikor Bill délután színpadra került a saját műsorával, folyamatosan figyelte, Andy merre kószál a nézőtéren, és közölte, hogy állítsuk meg, ha fel akarna szívódni. Jó trickster természetesen nem áll azonnal bosszút, amikor számítanak rá; a tréfa legfontosabb része a türelem, magyarázta Andy, aki kényelmesen üldögélt a nézőtéren, és nem zavarta, hogy mindannyian rajta tartjuk a fél szemünket, várva, hogy mikor fog bosszút állni. Nem állt. Gondolom, majd jövőre Jonesborough-ban...
A nap békés nyugalomban telt; Dolores megint előadta az egész órás műsorát amit már hallottam egyszer, és megint könnyeket csalt mindenki szemébe, különösen azért, mert a főszereplő hölgy lánya ott ült a nézőtéren.
Délután, amikor véget értek az egyórás előadások, elugrottunk fagyizni, mert a nagy melegben mindenki megkívánta a hideget. A hely, amit találtunk, egy Frostbite nevű kis fagyizó volt, ahol kaptál egy csészét, és annyi fagyit töltöttél bele, amennyit akartál, aztán szórhattál rá több tucat különféle cukrot, csokit, öntetet, mazsolát, és egyéb teljesen egészséges dolgokat. Lelkesen belapátoltuk a nyomokban fagylaltot is tartalmazó cukorkupacokat, és még épp időben vissza is értünk a campusra az esti vegyesre. Mindenki remekelt, bár a közönség már erősen szállingózott, mi ott maradtunk és nagyon élveztük az egészet.
Még épp készültem kipipálni, hogy két napig tartott a fesztivál egyetlen hagyományos történet nélkül, amikor sor került a kísértet-koncertre. Ezt Syd tartotta, aki híres hátborzongató sztorijairól (ami elég mókás az ő esetében, mert személy szerint olyan cuki, hogy mindenki csak ölelgetni akarja). Három Poe novellát adott elő, egy Angela Carter mesét (ami a Piroska horrorisztikusabb változata volt), és végül, de nem utolsó sorban, Beowulfot. Mindenkinek megnyugodott a kicsi lelke, legalább egyetlen hagyományos történet elhangzott végül a fesztiválon...
A kísértetmesék végeztével a maradék közönség is felszívódott; végül csak mi négyen maradtunk, meg a mesemondók. Nekem mindig ez a kedvenc részem egy fesztiválban, amikor a tücsökciripelés közepette lehet beszélgetni, filozofálni, értékelni a történteket. Dolores és Andy ott maradtak beszélgetni, és a többiek is odajöttek egy köszönésre és néhány szóra; mi voltunk a közönség magva, és mivel tudták, hogy a mesemondó tanszélről jöttünk, kitüntetett figyelemben részesített minket minden fellépő. Hosszasan beszélgettünk a fesztivál és általában a mesemondás jelenéről és jövőjéről. Végül aztán elszállingóztunk mi is haza, azzal, hogy találkozunk az úton; Andy néhány hét múlva bentlakó mesemondó lesz Jonesborough-ban, Dolores pedig órát fog nekünk tartani a nyári félévben. Mert ugye mi ilyen klassz emberekkel vagyunk körülvéve.

Tricksterek és mormoták

A péntek reggel előadással kezdődött. Mivel a fesztivál egyik fő szervezője professzor az egyetemen, sikerült rábeszélnie Andy-t, szívem csücske tricksteremet, hogy tartson órát egyetemistáknak a mesemondásról és az előadói lét rejtelmeiről. Andy jó szokásához híven már az ajtón belépve teljesen pörgött, majd oktatási célzattal fel-alá gurult egy széken és a lábait lóbálta, fel-le ugrált a színpadról, pengette a gitárját, és egy vizes palackkal zsonglőrködött. Végül aztán sikerült lenyugodnia annyira, hogy mondjon nekünk okosakat, de végül mesemondásba torkollott az egész, és természetesen mind az ötven diák visítva fetrengett a padlón a röhögéstől. Andyben az a szép, hogy úgy tanít neked magvas gondolatokat és fontos dolgokat, hogy közben könnyezel és levegő után kapkodsz. Az óra végén még játszottunk is egyet, fel-alá futkosva a folyosón. Amikor a diákok elszállingóztak, mi ott maradtunk, és Andy sorra a nyakunkba ugrált, nagyon értékelve azt, hogy képesek voltunk éjszaka vezetni, hogy ideérjünk a fesztiválra.
Mivel az előadás elvitte a délelőtt jó részét, úgy döntöttünk, ebédelünk egyet, mielőtt elkezdődnek a délutáni programok. Lecsaptunk az egyetemi kajáldára és miközben hamburgert majszoltunk azt figyeltük, kik jönnek be a szabadtéri színpad irányából ebédelni. Már itt megállapítottunk, amiről a hétvége folyamán megbizonyosodtunk, hogy a fesztivál szervezésével valami baj van. Ahhoz képest, hogy egy egyetemi campuson van, hétvégén, tele van vele reklámozva a város, és diákoknak öt dollárba kerül (az összehasonlítás kedvéért, Jonesborough ugyanezekkel a mesemondókkal két napra százötven dollár), gyakorlatilag mi négyen képviseltük a "nem nyugdíjas" korosztályt. A fene se érti, hogy történhetett ez. Ráadásul kevesen is voltak, és bár úgy gondoltuk, a péntek miatt, szombatra sem lettek többen, sőt. Ebből is látszik, hogy se a jegyek ára, se a helyszín, se a reklámozás mértéke nem garantálja azt, hogy az emberek rájönnek, a mesemondás jó dolog. Erről ennyit.
A közönség mérete szerencsére egyáltalán nem vont le semmit az előadások színvonalából; profi mesemondó ugyanúgy 100%-ot teljesít huszonöt embernek, mint ötszáznak. Az alabamai fesztivál mesemondó pedig az ország legjobbjai voltak, és ezzel senki sem vitatkozott.
A színpad egy félköríves pódium volt a campus terebélyes lombú fái alatt; felállítottak egy sor széket és padot a közönségnek, de mi inkább elterültünk a fűben a domboldalon. Az első mesemondó Syd Lieberman volt, akiről sokat hallottam már, de élőben még nem volt hozzá szerencsém. Mosolygós, pici bácsi, olyan, mint egy öreg manó, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Személyes sztorikat mesél főleg, de hogy akkor éppen miről beszélt, arra nem nagyon emlékszem, mert a fűben való elterülés végzetes hiba volt, és az előadás felénél lecsukódott a szemem. Amikor magamhoz tértem, éppen az unokáiról magyarázott valamit.
Okulva a történtekből, a szünetben magamhoz ragadtam egy újabb vödör kávét, és mindannyian előre vonultunk a padokra. Dolores Hydock volt a következő fellépő, aki az egyik nagy kedvencem a mesemondás színpadán. Ő is személyes sztorikat hozott, és olyan lelkesen, fel-alá szaladgálva adta elő őket a maga tökéletes, költői stílusában, hogy egészen felébredtem. Ezen a ponton már éreztük, hogy a mesemondóink szenvednek a közönséggel, amit nem lehetett éppen hangosan lelkesnek mondani, így aztán mindent megtettünk, hogy rajongjunk a fellépőkért: tapsoltunk, fütyültünk, éljeneztünk. Nagyon megérdemelték.
Harmadikként Andy került a színpadra, aki szokásához híven képzeletbeli nagynénije kalandjaival szórakoztatott minket; bár a nagynéni nem valódi, a sztorik nagyon is igazak, és sokat lehet tanulni belőlük. Érdekes módon a reggeli osztály tagjai úgy döntöttek, nekik elég volt annyi mesemondás a napra, mert egyikük se bukkant fel repetáért. Az ő bajuk, a trickster zseniális volt, mint mindig.
Aki igazán nagy meglepetést okozott nekem, az Bill Lepp volt.
Őt már hallottam egyszer-kétszer elvétve a Jonesborough fesztiválon, de sohasem tartozott a kedvenceim közé. Hazug mesékre szakosodik, amit élvezek egy ideig, de sohasem volt a kedvenc műfajom. Most viszont valamiért - talán mert más volt a közönség, vagy mert több ideje volt, vagy csak az én véleményem változott meg - Bill lett a kedvenc mesemondóm a hétvégére. Olyan sztorikat mesélt, amik akár igazak is lehettek volna, szintén a gyerekkor témájában, és amellett, hogy szénné röhögtem magam az egészen, hihetetlenül kedves és szeretni való volt az egész. Megvettem, kilóra.
A sort Donald Davis zárta, aki az amerikai mesemondás koronázott királya, és a személyes sztorik nagy mestere. Ő is a gyerekkorából hozott elő történeteket; ekkor már megint a fűben hevertünk, ezúttal ébren, és jókat kuncogtunk az előadott kalandokon. Ezen a ponton kezdtem el töprengeni rajta, vajon fogunk-e bármi mást hallani a hétvégén, mint személyes sztorikat. Nem mintha bántam volna a felhozatalt, mert remekül szórakoztam, csak kíváncsi voltam a statisztikákra.
Szünetben elszaladtunk vacsoráért, és még épp időben értünk vissza a szendvicseinkkel, hogy elcsípjük az esti vegyest. Itt mindenki csak egy történetet mesélt; még így is több, mint két óráig tartott a műsor. A fellépőkön kívül színpadra került egy helyi mesemondó is, aki az egyetemen volt nyelvtanprofesszor, annak ellenére, hogy leginkább a Mikulás és egy kanadai favágó keresztezésének tűnt első ránézésre, és pisztolyt is viselt az oldalán. Az est végére a személyes sztorik folyama töretlen maradt.
Este tíz körül kászálódtunk ki a motelbe, ahol szobát foglaltunk a hétvégére. Túlságosan fel voltunk pörögve ahhoz, hogy azonnal aludni menjünk, úgyhogy beszélgettünk még egy darabig, mielőtt mindenkit elnyomott az álom.

Az alabamai küldetés igaz története

Ahogyan az az előző szösszenetből is kitűnik, éjjel érkeztünk meg Alabamába. Kocsival mentünk; este tízkor indultunk el az egyetemi parkolóból, négyen: Joel, Danielle, Gini (Joel felesége), és jómagam. Ipari mennyiségű rágcsával és zenével felszerelve vágtunk neki az útnak, ami hat-hét órásnak ígérkezett. Úgy számoltuk, hajnai öt körül odaérünk, keresünk egy reggelizőt, aztán becaplatunk az alabamai egyetemre, ahol a fesztivált tartják. Csak egy dologgal nem számoltunk: az időeltolódással. Alabamában egy órával korábban van mint Johnson City-ben. Jó időt futottunk, így aztán hajnali öt helyett fél négykor sikerült bezötyögnünk a GPS által random módon meghatározott koordinátákra (csak a várost írtuk be, az utcát nem). Az út első felében Danielle vezetett, és harsányan énekeltünk kórusban minden számot ami az mp3 lejátszóinkon előfordult; hajnali kettő körül Joel vette át a kormányt, akinek szokása nap közben aludni és éjjel vircsaftolni, úgyhogy egyáltalán nem volt álmos. Joel nagyon szeret hangoskönyveket hallgatni (ez a szakmája), úgyhogy elindított egyet, és három percen belül hangosan horkolt mind a három utas. Valami politikai sci-fi volt, se füle, se farka.
A koordinátákra megérkezve összegömbölyödtünk a kocsiban és úgy döntöttünk, alszunk egy kicsit reggelig. Két órával később áttettük a székhelyünket egy reggelizőbe, ahol aztán megjött az igazi déli hangulat, a láncdohányos pincérnővel meg a méregerős kávéval (és az ablakkeretekre szegezett lópatkókkal). Ezen a ponton már komolyan olyan érzésem volt mintha egy Supernatural-epizódban üldögéltem volna. Reggeliztünk, kávéztunk, pislogtunk egymásra.
Hét körül úgy döntöttünk, sétálunk egyet a reggeli napsütésben; tudtuk, hogy van egy folyó valahol a közelben, ezért elindultunk arra, amerre az utca lejtett, hogy gyönyörködjünk a folyópartban. Ez önmagában nem kis erőfeszítésbe került, mert az út csak kanyargott, kanyargott, és festői folyópart helyett egy rakat gyártelepen vágtunk át, majd találtunk egy magányos indián temetkezési halmot, kerítéssel és egy fura csontvázzal a kerítés mellett, majd egy silót, nem használt vonatsíneket amiket benőtt a kudzu (ez az a növény ami meg fogja enni a civilizációt, ha hagyjuk neki), és végül, hosszas talpalás után, a folyópartot is. Csinos kis sétány és játszótér volt az autópálya-híd lábánál, és csodálhattuk a kilátást a folyóra meg a túlsó part szikláira. Megkérdeztünk egy arra járó parkőrt, melyik folyó is ez (én örültem, ha tudtam, melyik államban vagyok...), mire ő hatalmas lelkesedéssel, hogy emberi szót hall, elkezdte magyarázni a park és a folyó teljes történetét (a folyó egyébként a Tennessee volt).
Visszasétált velünk majdnem teljesen a parkolóig, és a politikától kezdve a gazdaságon át magyarázott nekünk mindenről. Mivel három tényező játszott közre a kommunikációjában (hiányzó fogak, déli akcentus, és a lelkesedés), egy büdös mukkot se értettem abból, mit mond, de bólogattam lelkesen.
Mire visszakeveredtünk a kocsihoz, már ideje volt elindulni a fesztiválra. Átzötyögtünk a városon az UNA (University of North Alabama) campusára.
Nem volt nehéz megtalálni, óriási lila oroszlán-nyomok voltak felfestve az aszfaltra egész úton, mivel az egyetem kabalája az oroszlán, a színe pedig a lila-fehér, amitől nekem Milka hangulatom lett rögtön. A campus egyébként gyönyörű, szökőkutakkal, kertekkel, piros téglaépületekkel, és igen, egy hatalmas ketreccel, amiben két élő oroszlán lakik. Andy, aki előző életében komédiás volt, rögtönzött is egy szösszenetet arról, mi lenne, ha minden egyetem ketrecben tartaná a kabaláját...

A campusra megérkezve kerestünk egy mosdót, fésülködtünk, fogat mostunk, szemeket rajzoltunk magunknak, és felkészültünk szívvel-lélekkel a fesztivál kezdetére. Kezdett beütni a három liter kávé; tudtuk, hogy legalább az elkövetkező két órára ébren tudunk maradni. Érdemes volt.

Odaát, Alabama

Florence, Alabama
Május 18, 3:30 am

Békés, csendes, biztonságos környék; zárt ajtók és csipkefüggönyök mögött mindenki az igazak álmát alussza. A déli kisváros lakói még csak nem is sejtik, mi vár majd rájuk, amikor felkel a nap...
A langyos, párás éjszakában egy feltűnésmentes fekete kocsi gördül be a kertvárosba, a rádióból dübörgő rockzenével, a hátsó ülésen halmokban álló hamburgeres zacskókkal és üres kávés poharakkal.
- Nekem teljesen nyugodt helynek tűnik - jegyzi meg a kormány mögött ülő fiatal szőke férfi.
- Biztos, hogy jó helyen vagyunk?
- Nem...
A kocsi motorja elhallgat; tücskök ciripelnek a hajnal előtti sötétben.
- Mennyi idő van napfelkeltéig? - kérdezi egy álmos női hang a hátsó ülésről.
- Nagyjából két óra.
- Akkor aludjuk. Hosszú napunk lesz...

Két órával később.

A felkelő nap első sugarai zöldre és sárgára festik az eget. A kertváros továbbra is csendes és kihalt; az egyik családi ház parkolójában egy feltűnésmentes fekete kocsi várakozik, benne négy, kabátokba és takarókba csavart, nagyjából emberi formával. Egyikük megmozdul, és egy cuppanással leválasztja az arcát az ablaküvegről.
- Hány óra van?...
- Fél hat.
- Helyi idő szerint?
- Aha.
- Lehet már valami nyitva?
- Találtam egy éjjel-nappali bárt a környéken.
- Menjünk.
A fekete kocsi motorja életre kel, és a jármű kigördül a kertvárosból.

Florence, Alabama
Névtelen útszéli étterem
Május 18, 6:00am

Az étterem ajtaja fölé akasztott csengő megszólal; a pincérnő felnéz és rezzenéstelen arccal bólint a négy új vendégnek. Nem ők az első látogatók; már több farmerkabátos, baseball-sapkás helyi egyén üldögél elszórtan a műanyag székeken. A pincérnő, egyik kezében égő cigarettával, másik kezében kávés kannával, hóna alatt négy rikítóan színes menüvel (melyeken háromféle étel és azok kombinációi olvashatók), az egyik ablak melletti asztalhoz kíséri a vendégeket. Nyilvánvalóan nem idevalósiak. De legalább sok kávét rendeltek.
Az egyik vendég érdeklődve figyeli az étterem minden zegét-zugát; főleg az ablakkeretekre szegezett patkókat, és a kiömlött sót az ablakpárkányokon. A többiek szirupos palacsintát és édes bundás kenyeret majszolnak, szalonnával. Odakinn felkel a nap, és elkezd melegedni az aszfalt; idelenn Délen már javában tombol a nyári hőség.

Florence, Alabama
Névtelen motel
Május 18, 22:00

Fekete kocsi parkol a motel parkolójában. Négy messziről jött idegen arccal zuhan az ágyba és már horkolnak mielőtt vízszintesbe kerülnek.

(Folyt. Köv.)


2012. május 18., péntek

Zenék és mesék

Komolyan mondom, jobban izgultam mint a saját fellépéseim előtt.

Ma volt a nagy napja annak, hogy a kölykeim előadják a zenés meséket, amiket egész félévben gyakoroltunk. Az előadásra a tavaszi gála kereti között került sor, kinn az egyetemi szabadtéri színházban a campus közepén. Szerencsére mára elállt az eső is, nem kellett a tornaterembe menekülnünk, üldögélhettünk a fűben a kellemes meleg napsütésben.

A tavaszi gálát a zenetanár számlájára írhattuk; elsőtől ötödik osztályig minden diák szerepelt benne, elsősorban zenész és énekesi minőségben. A hangosítás nem volt valami jó, de a színháznak volt annyi természetes akusztikája, hogy a lépcsőkön zsongó szülők ellenére is lehetett a zenét hallani. Az előadás nem különbözött más iskolai előadásoktól: a lelkesedés nagyobb volt, mint az összhang, de a közönség meg teljes mértékben elfogult, úgyhogy végeredményben mindenki nagyon jól érzete magát. Én meg tövig rágtam a körmeimet.

Amikor megérkeztem, negyed órával kezdés előtt, az egész negyedik és ötödik osztály lendületből rám vetette magát. Igazán megszerettem egy év alatt a kölyköket, sajnálni fogom, ha itt kell hagynom őket. Nagyon vidámak voltak és csinosak (itt nincs kötelező egyenruha, de mindenki kiöltözött a maga módján), és lelkesek a fellépéstől, a zenetanárnő alig bírta visszaterelni őket a színpadra.

A gála nagyjából egy óráig tartott; a kórus-zenekar közösen előadott egy sor dalt, majd jött a két mese. A negyedikesek a "Majom dobot lop" cím afrikai népmesét adták elő, és nagyon cukik voltak a hangszereikkel és a hat kissé rémült mesemondóval együtt; az ötödikesek halálosan profi előadást csináltak, humorral, remek mozgással, jó hanghatásokkal, és kis tanítványom kiváló mesemondásával. Mindenki nagyon meg volt velük elégedve, főleg én.

Hát, ez is megvolt; még két hét van hátra az iskolából, aztán nyári szünet mindenkinek. Júliusban kezdünk majd újra. Remélem még sok mesélést sikerült belezsúfolnom a programba, mielőtt lelépek innen.

Most pedig pakolás, és irány Alabama a hétvégére. Úgy döntöttük, levonulunk testületileg az ottani egyetemre mesemondó fesztiválra... részletekkel vasárnap jelentkezem!

2012. május 14., hétfő

Írek és cápák

Az az igazság, hogy képes voltam ma reggel kivonszolni magam az esőbe csak azért, hogy elmondhassam a legújabb mesémet az ötödikeseknek. A múlt héten olvastam a sztorit, és azóta készültem rá, hogy elmondjam nekik, csak éppen a zenés előadásukra kellett készülniük, és nem voltak beosztva mesemondásra. A mai napra se voltak, de amikor besétáltam a könyvtárba, nem tiltakozott senki.
Még mindig a múlt heti Fianna-hangulatban tobzódva egy ír mesekönyvben találtam a történetet, és csak miután hazajöttem, akkor döbbentem rá, honnan volt ismerős az író neve: Eddie Lenihan nem csak könyveket ad ki ír mesékről, hanem híres mesemondó is, csak eddig nem kötöttem össze a kettőt. Jobb későn, mint soha.

A történet főhőse Finn MacCool, aki, egyedülálló apa lévén, próbálja egyetlen csemetéjét életben tartani, de a kölyök sajnos annyit eszik, hogy kifogy a tej a környéken. Finn, egy nem túl kreatív pillanatában (harcos, nem dajka), elindul horgászni, hátha a hal jó lesz a gyereknek, és ezzel hosszas és kis híján végzetes kalandba bonyolódik sellőkkel, cápákkal, víz alatti harcokkal és egyéb izgalmas dolgokkal fűszerezve. A kölykök lenyűgözve hallgatták a történetet; az egész téma telibe találta a korosztályt, én pedig rettentően élveztem a mesélést. Életemben először meséltem a sztorit, de egy hete motoszkált már a fejemben; a jó történet ismérve az, hogy első hallásra megragad, mint egy film, az ember fejében, és utána már csak le kell játszani újra és újra. Ezt a sztorit biztosan megtartom.

A mese végeztével még öt perc volt hátra az órából, de a kölykök követelni kezdték, hogy mondjak el még egyet; hirtelenjében egy másik Fianna-sztorit kaptam elő (már megint kísérteteket akartak, de most már letettem arról, hogy megpróbáljam ezt a bandát megrémíteni). A sztori ír és viking legendákban egyaránt létezik, és a fene se tudja, a hirtelen rögtönzött verzió melyikhez állt közelebb, de az osztály láthatóan nagyon élvezte (ez az a történet ahol egy titokzatos házban a hősöket mindenféle próbák elé állítják, amiken sorra megbuknak - nem tudnak felemelni egy macskát, nem tudnak kiinni egy kupa sört, nem tudnak birkózásban legyőzni egy nagymamát stb.). Ez is egyike azoknak a "meglepetés" sztoriknak, amiket egyszer elmondtam tölteléknek, és elvitték a pálmát az egész előadásban - nem tudom megmagyarázni, mitől sikeresek, de a kölykök imádják őket. Ha nekik jó, nekem is jó; olyan tapsot kaptam a végén hogy csak pislogni tudtam, kilenc hónapja dolgozom ezekkel a gyerekekkel, már rég leszoktak arról, hogy ennyit tapsoljanak...

2012. május 12., szombat

Ne múljon el hét ír zene nélkül!

Akárcsak a heti szörny, heti beteg, vagy heti hulla a tévében, ideát is van miért várni az új évadot: május első hetétől kezdve megint van Heti Mesemondó a Nemzetközi Mesemondó Központban!

Ez a mostani a műsor második hete; bár az előzőről lemaradtam, szilárd elhatározásom volt, hogy ezt már nem hagyom ki, különösen azért, mert ír mesék voltak terítéken. A hét celebje (hehe) Patrick Ball volt, zenész és mesemondó.

Kelta hárfával elég könnyű megnyerni egy közönséget; elég néhány percre őrizetlenül hagyni a hangszert a színpadon, és máris olvadozik mindenki a ködös, homályos kelta nosztalgiától, és felemlegeti, életében hányszor szeretett volna megtanulni ír hárfán játszani. A nézőteret elborítja a múlt idők köde és a letűnt korok dicsőségének árnyai, és lélekben mindenki felkészül a kelta tündérvilágba történő misztikus utazásra.

Aztán beszambázik Patrick, terpeszállásba vágja magát, két marokra fogja a mikrofont, és egy mondattal felrúgja az egész illúziót.
Megvettem, kilóra.

Az első öt percben szerzett benyomást egy szóban úgy foglalhatnám össze: fura. Egy fura fazon, hullámzó szürke sörénnyel, vastag fekete keretes szemüveggel amit feltesz és levesz; elegáns fekete zakóban és fekete ingben, elegáns cipőben, vastag szemöldök alól vidáman csillogó szemekkel. Furán beszél; fura helyeken tart szünetet, ide-oda néz, lengeti kezét-lábát, minden szónak külön nyomatékot ad. Ülünk a közönségben, és azon töprengünk, mi a frász folyik ott fenn a színpadon...

Öt perc után viszont beindul a móka. A beszédstílust elég hamar megszoktuk, és hirtelen gördülékenyebb is volt, ahogy Patrick belelendült a mesemondásba. Mivel ő nem csak mesélő, de zenész is, történetek között hosszú zenés szüneteket tartott. Gyönyörűen játszik hárfán, egészen elandalodtunk tőle. Két dallam között pedig mesélt; először egy ír népmesét arról, hogyan adta el egy anya a lelkét azért, hogy a fiából zenész legyen. Utána közbeszúrt egy kedves kis mondást is:
- Anya, ha felnövök, zenész akarok lenni!
- Döntsd el, fiam, mit akarsz, mert a kettő egyszerre nem fog menni!
Szerintem ez a mesemondásra is nagyon igaz :)

A népmese után jött egy csodás szösszenet az 1600-as évekből; Patrick előadott egy részletet egy korabeli angol naplóból, ahol valaki leírta egy ír bárd előadását egy nemesi udvarban, és a hatást, amit a közönségére gyakorolt. Teljesen lehidaltunk tőle.
A történelemórát némi poénkodás követte az ír turizmus és gazdaság rovására, majd ismét sztori, arról, hogyan lett Patrick szobafestőből mesemondó. Az utolsó történet egy irodalmi sztori volt egy ír költőről, aki sirálynak képzelte magát - egyszerre nagyon vicces és nagyon szomorú.

Rettenetesen élveztem az egész előadást. Üdítően hatott, hogy a nagy kelta romantika helyett volt benne humor, modern nyelvezet, kikacsintás, és mégis volt súlya, értéke a dolognak. Patrick saját bevallása szerint "egy érzéketlen tuskó", de olyan mesterien ötvözte az öniróniát a történetek iránti tisztelettel, hogy senki nem hiányolta a borongós tündéreket...

2012. május 10., csütörtök

És már megint a "problémás" kölykök voltak a legjobbak...

Na, megvolt a második kör is a gimiben a Fiannával, már egészen belejöttem a sztoriba :) Vagyis a sztoriban mindig is benne voltam, de most már le tudom nyomni egy óra alatt a lényeget, úgy, hogy a tinédzserek is követni tudják...

Ma délután voltam benn a "problémás" osztálynál, és már előre örültem - eddig csak jó tapasztalataim voltak velük.  Láthatóan ők is örültek nekem, nem kellett csalódnom bennük; félúton zeneóra és mentorálás között zuhantam be hozzájuk, de olyan gyorsan sikerült elcsendesedniük, hogy majdnem több időm maradt, mint a többi osztálynál. Amikor bejelentettem, hogy ír legendákat fognak hallani, az egyik kiscsaj a hátsó sorban rögtön kijelentette, hogy ő ír, a kedvenc tricksterem meg (akit már a fenti linken is emlegettem, és a nagy sikerű Aladdin előadásban ő volt a dzsinn, ami elmond róla mindent) a levegőbe bokszolt; ilyesmire jó mesét kezdeni.
Tudom, hogy folyton ismétlem magam ezekkel a bejegyzésekkel, de nem érdekel: a kölykök már megint zseniálisak voltak. Sokkal több visszajelzést kaptam tőlük, mint az összes többi osztálytól, és tinédzserekhez képest szokatlanul látványosan élvezték az egészet (ők voltak a négy gimis osztályból az egyetlen, akik hangosan nevettek dolgokon). A kedvenc pillanataim:

1. Elmagyarázom, hogy Goll Mac Morna elvesztette a fél szemét egy csatában; később, amikor azt mondom, Goll dühösen méregette a fiatal Finn Mac Cool-t, azt veszem észre, hogy az egész bagázs fintorogva bámul rám vissza, és az egyik szeme mindnek csukva van...
2. Finn Mac Cool üldözi a Tarát felégető sötét alakot; a trickster a hátsó sorban a székén ugrál és a kezével hadonászva mutatja, hogy el kéne dobni azt a lándzsát, mert még meglóg a dög... a szép az egészben az, hogy Finn a következő mondatban tényleg eldobja a lándzsát. Telibe.
3. Finn Mac Cool a Bölcsesség Lazaca alá tartja a kezét, megégeti az ujját, és a szájába kapja... az egész osztály egyszerre hördül fel, nekik nem kellett magyarázni, mi lesz ebből.
4. Finn és Goll kezet fognak a legyőzött szörny felett - az egész osztály egyszerre olvad el. "Awww..."
5. Finn felébred az éjszaka közepén és egy idegen nőt talál a szobájában. Az osztály zajos tetszését fejezi ki, és a fiúk ötleteket dobálnak be róla, ők mit tennének ilyen helyzetben.
6. Finn Mac Cool elveszíti Sadb-t, az első feleségét, majd évekkel később rábukkan Oisínre, a saját fiára az erdőben. Az ír lány a hátsó sorban elbőgi magát.
7. Niamh megérkezik az Örök Ifjúság Szigetéről és magával viszi Oisínt. Első megszólalás: "Na ennek biztos örült a felesége..." Hoppá, elfelejtettem az asszonyt kiírni a történetből...
8. Ott tartok, hogy a hősök a tengert nézik, és a távolból egy alakot látnak közeledni a parthoz... az egyik lány elkuncogja magát, "Ariel!" mire muszáj megjegyeznem, hogy tulajdonképpen nagyjából igaza is van... ez hallatlanul szórakoztatja őket.
9. Niamh kezet nyújt Oisínnek, és magával hívja tündérföldre. Trickster a hátsó sorban: "Hát még jó hogy elmegy a nővel!!!"
10. Utólag mesélek nekik a Fianna többi tagjáról. Megemlítem Diarmuid egyetlen kívánságát, azt, hogy minden nő szeressen bele, ha meglátják a jelet a homlokán... Trickster megint aktív: "Így kell ezt csinálni!" Megjegyzem, hogy ez lett a veszte, amikor a nagyfőnök felesége is felfigyelt rá; az egész osztály szívja a fogát. "Ajjaj..."

Utólag még volt időnk megvitatni azt is, hogy vajon egy Sheldon Cooper vs. Dr. House vitát ki nyerne meg. Végül abban állapodunk meg, hogy Sheldon nyerne, de House-t eleve hidegen hagyná az egész... beszélgettünk még egy darabig hősökről, csatákról meg Írországról, aztán ki is csengettek; kifelé menet a trickster hangosan kijelentette, hogy ő most ír legendákat fog olvasni, majd elcsattogott balra a könyvtár irányába.

Ez a nap sem múlt el haszontalanul.


2012. május 9., szerda

Finn McCool tényleg kúl

(A címért így utólag is elnézést kérek)

A gimnazisták befejezték a mitológiát; a múlt héten amikor benn voltam a suliban megbeszélésen az egyik kiscsaj épp mosolyogva magyarázta a tanárnőnek, hogy neki semmi baja vele személyesen, csak a görög mitológiát rühelli. Minden osztályban van egy ilyen, egyeseknek egyszerűen nem lehet a kedvére tenni.
A héten új tananyagot kezdenek -  a Hős Útja a téma, valamint hősök a régi történetekben és a modern világban (na tessék, nálatok volt ilyen? nálunk se.) Azt ígértem a tanárnőnek, bemegyek mind a négy gimis osztályba mesélni olyasmit, amiről órán nem volt szó. Választhattam volna több különböző dolgot: kevéssé ismert görög mítoszokat, római legendákat, vikingeket... de végül valahogy mégiscsak az íreknél lyukadtam ki. Olyan kevés alkalmam van ír meséket mondani ideát, pláne hogy ezen a környéken mindenki skót vagy ír (vagy legalábbis annak vallja magát), nekem meg nincs meg az akcentusom az autentikus előadáshoz, hiába kaptam ötöst a beszédtechnika gyakorlatra.
Na mindegy. Egy szó mint száz, becsattogtam reggel a szakadó esőben a suliba (szerencsére az új koleszomtól nagyjából két és fél perc gyalog) két körre a gimiseknél. Még félig az agyamban volt, hogy rómaiakat is kéne mesélni (mert mindig felkapom a vizet, amikor a római legendák annyit kapnak az irodalomórából, hogy "ugyanaz, mint a görögök, csak más nevekkel", ami pl. Pomonát és Vertumnust egyből kiírja a listáról... ismerős? Nem? Na ugye.) de végül mégiscsak az írek győztek.
Az első osztály főleg lányokból állt, a második főleg fiúkból, ami különösen érdekessé tette a délelőttöt. Bár ugyanazt a sztorit mondtam el mind a két helyen, nagyon különböző reakciókat váltottam ki a kölykökből - nem lepődtem meg rajta, hogy a srácok voltak lelkesebbek, bár a romantikusabb részek a lányok érdeklődését is felkeltették. Természetesen egyetlen órába belezsúfolni az egész Fianna mondakört Reader's Digest verzióban sem lenne lehetséges, de azért megpróbáltam minden tőlem telhetőt. Végigfutottam Finn születésén és gyermekkorán; kirészleteztem, hogyan lett a Fianna vezére; ugrottam egyet Oisín születéséig, aztán még egyet az utazásig a tündérek földjére, és Szent Patrikkal zártam, ahogyan kell. Ez nagyjából ötven percbe került, így maradt még öt percem eldarálni, hol olvashatják a közbeeső félmillió Fianna-legendát, és miért érdemes elolvasni őket. Mondjuk most azonnal. Tudtam, hogy nyert ügyem van, amikor eszembe jutott az Avengers-hez hasonlítani a hősök csapatát, erre aztán rögtön felpattant a csipája mindenkinek...
A tinédzserekből általában nem könnyű reakciót kicsikarni. A mesemondónak csak pár apró rezdülés áll rendelkezésére ahhoz, hogy megállapítsa, jó nyomon jár-e az előadással. Ha viszont megtanul olvasni az ember a sorok között, onnan már elég egyszerű a dolga - a szemeket kell figyelni, főleg, meg az olyan kis jeleket, mint pl. amikor a srácok elkezdik lepisszegni egymást, vagy valaki a levegőbe bokszol (diszkréten az asztal alatt). A többi már a mesemondó, és főleg a történet dolga - ha megbízik az ember a sztoriban, akkor a többi már megy magától. Én pedig tizenkét év tapasztalatból tudom, hogy a Fianna sztorik működnek.

A biztonság kedvéért azért holnap futok még két kört a suliban, hogy meggyőződjek róla.

2012. május 7., hétfő

Aarne és Thompson forognak a sírjukban

Mivel már nagyon szorít a szakdolgozat határideje (röpke egy hónapom van befejezni), ideje volt, hogy leteszteljem a három játékmodul közül az elsőt élesben is. A csapat nagylelkűen és egybehangzóan beleegyezett, hogy a szokásos vasárnapi D&D helyett A&T-t játsszunk.

(Juj. Folklór poén. Elnézést.)

A játék alapja, ahogy azt már talán említettem korábban (talán nem) az AaTh 513-as besorolású mesetípus, a különleges segítők meséje. Ez az a mese amikor a hős útnak indul és útközben felszed egy rakat fura figurát, mindegyiket a saját különleges képességeivel, amiknek aztán a kalandjaik során mind hasznát is veszik.
Az elmúlt hetekben a mesetípusnak 36 verzióját szedtem össze a világ minden tájáról (ez már önmagában is jó móka volt). Mongóliától a Bahamákig, Magyarországtól Thaiföldig léteznek variációk a világon mindenhol, többek között ideát is az Appalachiában. A legszebb az egészben az, hogy mindegyik más és más különleges képességekkel rendelkezik; 36 meséből összesen 27-et sikerült kirostálnom. Igazából volt még több is, de mivel a játékot végeredményben gimnazistákon fogom alkalmazni, néhányról fájó szívvel le kellett mondanom.

Végül is, a nyári szünetre való tekintettel, heten gyűltünk össze ma játszani, ami ideális volt a tesztelés szempontjából. Mindenki húzott egy kártyát, rajta egy mesés képességgel, és ezek köré kellett felépíteniük a karaktereket. A csapat nem hazudtolta meg önmagát, már ezen a ponton fetrengtem a röhögéstől. A képességen kívül minden más rájuk volt bízva - nem, kor, név, származás - csak azt kötöttem ki hogy középkori jellegű világban legyünk valahol, hűen a népmesékhez.

Csak hogy illusztráljam a szerepjátékosok ötletességét, íme a felhozatal:
1. Jennie. Képesség: Ács. Bármit képes fából készíteni. Cserébe pocsékul harcol. Karakter: Negyven éves kanadai nő, enyhén zakkant, a "Sir" névre hallgat, és tényleg bármit tud fából készíteni. Például ketreceket szívecske alakú lyukakkal.
2. Griffin. Képesség: Fagyos lehelet. Bármi megfagy amire ráfúj. Karakter: ifjú utazó isten tudja honnan. Pollenallergiás. A sivatagban él, mert ott nincsenek virágok.
3. Trevor. Képesség: Fegyvermester. Csak egyetlen fegyvert tud forgatni, de azt tökéletesen. Karakter: brit kalandor aki útjai során valahol szert tett egy katanára, csak azt nem tudta, mi az, úgyhogy Katának hívja a kardot, és meg van győződve róla, hogy neki van igaza.
4. Paul. Képesség: Fából katonákat tud teremteni, akik követik a parancsait. Karakter: részeges viking öregember aki már semmin sem lepődik meg, és úgy gondolja, az ember 12 évesen középkorú.
5. Joe. Képesség: Mindent tud, de senki nem hisz neki. Karakter: 12 éves srác a jövőből akit egy elromlott időgép dobott vissza a mesék világába. Folyamatosan unatkozik és mindenkit hülyének néz.
6. Nick. Képesség: Emberfeletti hallás. Karakter: nyuszifüles fülvédővel ellátott félnémet-félangol fiatalember aki mindenre rámoccan, aminek két lába van.

Ezzel a bandával aztán külön mókás volt kalandozni a népmesék között. Úgy indultam, ahogyan az eredeti történet: egy nem különösebben okos, ám annál lelkesebb főhőssel, aki sorra felbérelte a kis csapat tagjait, hogy segítsenek neki királylányt szabadítani. Három perc alatt az agyára is ment mindenkinek, és csak a párbeszédek, amik a felbérlés körül zajlottak, önmagukban zseniálisak voltak. A csapattagok egymással sem voltak különösebben jóban, és hosszasan hallgattam őket, szorgosan jegyzetelve... aztán, ahogy haladt előre a történet, úgy kovácsolódott össze a banda egyre jobban. Mire a próbákra került a sor, már közük nem volt az eredeti meséhez, és éppen ez volt a szép: a fegyvermester csellel nyerte meg az erőpróbát, a kölyök csúzlival az íjászversenyt, a viking egy sor szerencsés kockadobással az ivóversenyt... egyedül a mélyfagyasztó választott olyan próbát, ami az ő saját képességre volt tervezve. Még egy rakat óriást is sikerült levadászniuk (katapulttal lőttek rájuk fából készült katonákat egy jégfal mögül, hallás után célozva...) mielőtt megszólalt a fejünk felett a hangosbemondó, hogy bezár az épület. Visszatértünk a valóságba, és megállapítottuk, hogy mindössze két óra telt el...

Már ezért az egy kalandért megérte belevágni a szakdogába. Nem panaszkodom.

2012. május 4., péntek

Éjféli kockulás

Több mint egy éve várunk erre a napra: ma éjfélkor (olyan szerencsés országok után mint pl. Ausztrália) végre ideát az USA-ban is megvolt az Avengers premierje!!! Jó nerdök módjára természetesen ott kellett tobzódnunk a moziban éjfél után egy perccel, és meg is adtuk a módját.

A mai nappal lezárult a vizsgaidőszak: mindenki elszabadult az utolsó dolgozatok és vizsgák fogságából, és a campus úgy kiürült, mintha zombi apokalipszis söpört volna végig rajta, épp csak a guruló ördögszekerek hiányoznak.  Délután már csak a nerd asztal körül volt élet az ebédlő épületében, ott viszont szokás szerint zajosan: ettünk, ittunk, beszélgettünk, és vártuk, hogy mindenki befusson. Addig is játékkal ütöttük el az időt: Griffin az Avatarra épített vadonatúj asztali szerepjátékát béta-teszteltük, vagyis egy hiperaktív léghajlító (Andrew) és egy dögös sandbender (én) részvételével tűzhajlító katonákat vadásztunk egy erdőben, ragyogó sikerrel (valamint néhány törött csonttal és pár leégetett facsoporttal). Jelentem, a játék remekül működik.

Este nyolc fele aztán összeverődött az egész társaság: négy autót töltöttünk meg, és egész kis karaván alakult ki belőlünk, ahogy útnak indultunk JC-ből Bristol közeli városa fele: ott ugyanis olcsóbb a mozi és nagyobbak a moziképernyők. Korán érkeztünk, volt még időnk vacsorázni is; a csapat nagy része egy hamburgerezőbe vette be magát, de a mi kocsitársaságunk (Griffin, Andrew, Crista meg én) egy másik étteremben kötött ki, mivel nevezett hamburgerező földimogyoró-olajban süt mindent, és Andrew arra allergiás. Mi meg szolidaritottunk.

A vacsora végeztével a moziban találkoztunk megint; még jó két óránk volt a vetítésig, de jó volt ugrásra készen állni az ajtóban, hogy jó helyeket kapjunk. Szerencsére a mozi épületében volt egy játékterem is, úgyhogy egy jó órán keresztül vidáman néztem ahogy a csapat dinoszauruszokra lövöldözik, Jedi-lovagokkal harcol, szavannákon vadászik állatokra, és hasonló vicces dolgok. Mire megnyíltak a mozi kapui, már szállingózni kezdett a nép, és lehetett figyelni, hányan érkeztek jelmezben. Meglepően kicsiny volt a felhozatal; láttunk két kislányt, az egyiket Captain America pajzzsal és jelmezzel, a másikat meg íjjal és tegezzel a vállán; rajtuk kívül volt vagy egy tucat srác Captain America pólókban, egy csaj teljes nemzeti színű kiskosztümben, és mindenféle emberek mindenféle vonatkozó témájú pólókban. A mi kis csapatunk is kitett magáért: volt sok Avengers póló, két Avengers pizsamanadrág (nem viccelek... végül is éjszakai vetítés volt...), és jó pár kitűző is. Részemről egy Északi Krízis Folyamatábra pólóval járultam hozzá a gyűjteményhez ("Loki csinálta? Nem? Frászt! Loki csinálta. Loki javítsa meg!"), valamint Loki témájú arany-zöld sminkkel amire egész büszke voltam.

Jó egy órával vetítés előtt már benn ültünk a teremben, és elfoglaltuk a legjobb ülőhelyeket; nem voltunk egyedül, tele volt a ház. Ennyi nerd egy rakáson sohasem unatkozik: hamar elindult a beszélgetés a nézőtéren széltében-hosszában, izgatott találgatások a filmről, mélyen szántó eszmefuttatások a képregényekről, rögtönzött Pokémon-csaták, az új Star Wars filmek zajos szidása, és a hirtelenjében előkapott 3DS kütyük közti virtuális eszmecsere. Mire elkezdődtek az előzetesek, már a legnagyobb egyetértésben üldögélt mindenki a nézőtéren, mint egy nagy nerd család.

A filmről nem írok sokat mert nem akarok semmi poént lelőni előre. Elég, ha annyit mondok, hogy éjféli premierre menni Amerikában... nos, annak megvan a maga hangulata. A harsány nevetés, sikongatás és csujjogás minden poénnál még hagyján, de taps is volt, minden különösen kiemelkedő és epikus pillanat jutalmaként, és hangos "hell YEEEEAAAH" visítások, amitől aztán hamar a tetőfokára hágott a hangulat a nézőtéren. A legmókásabb pont az volt, amikor a filmben felmerül Budapest neve (majd meglátjátok) amikor is egyedül én ugrottam egyet visítva, mindenki más meg rajtam kezdett el nevetni...

Hajnali háromkor tántorogtunk ki a moziból még mindig ugrándozva és kislányosan visongva, és csöppet sem fáradtan. A mozi előtt további fél órát töltöttünk azzal, hogy megtárgyaltuk a részleteket, és hangosan áradoztunk egymás közt, amihez aztán hamarosan csatlakozott egy rakat idegen is, míg végül rádöbbentünk, hogy lassan négy óra lesz, ideje lenne hazatérni. A kocsiban további hosszas társalgás következett, melynek során újra meg újra elszavaltuk a kedvenc részeinket a filmből, és azt tervezgettük, mikor nézzük meg újra.
Lehetőleg még ezen a héten.