Eshu és Motoko, mint a fesztivál sztárvendégei, másfél órát kaptak a nagy színpadon; ebben az időben párhuzamos előadások sem zajlottak, úgyhogy mindenki összegyűlt a nézőtéren (itt említem meg, hogy a fesztivál résztvevőinek átlagéletkora valahol ötven és száz közé tehető, néhány elszórt ifjabb egyénnel fűszerezve, de roppant lelkes közönség voltak).
Esu és Motoko másfél órája pedig úgy elrepült, hogy észre se vettük. Volt benne zene és ének, japán és afrikai egyaránt; volt benne állatmese, szerelmes-vajákos-tragikus városi legenda Ehsu részéről, Motoko részéről pedig lenyűgöző japán mesék és nagyon fárasztó viccek. Megint előadásra került a kedvenc japán horrortörténetem a gonosz nemesasszonyról akinek a halála után odanőnek a kezei a fiatal szolgalólány melleire, amiket a férj vonzónak talált. Ilyen is csak Japánban van. Voltak felemelőbb mesék is, például egy helyes történet két zsebtolvaj barátságáról és arról, hogyan térnek végül jó útra, vagy egy régiség-kereskedőről, aki átvert mindenkit egy nagyon drága macskatállal. Volt zsémbes öregember, akinek körtefa nőtt a fején; sőt, hatalmas megdöbbenésemre, a Tolvaj Gyereke is, amit én egy svéd mesemondótól tanultam évekkel ezelőtt.
Mire a másfél óra lepergett, mindenki megemésztette az ebédet; ideje volt megkezdeni a délutáni programot, ami nem volt más, mint egy rakat mesemondó előadás és workshop, amik között válogathatott a közönség, ki-ki kedve szerint. Az én workshopom arról szólt, hogyan kell magyar népmeséket mesélni; Motoko és Eshu workshopjaival kellett résztvevőkért versenyeznem ugyan, de végül így is tizenöt ember gyűlt össze, akik csillogó szemekkel várták, hogy most mi lesz.
Nem vettem az előadást vészesen komolyan; mesemondó fesztiválon voltunk, nem folklór-konferencián. Nyomtattam nagyon csinos, profi jegyzeteket, amiket mindenki hazavihetett magával; ezen felül pedig volt másfél óránk játszani. Először is lefordítottam nekik az "Egyszer volt, hol nem volt" lehető leghosszabb változatát, felvagdostam darabokra, és hagytam, hadd próbálják meg összerakni (igazából elég jól ment nekik a dolog, csak a kurta farkú kismalacot nem tudták sehová se betoldani). Elmeséltem nekik a Bús Királyfit mint keretmesét, sőt, megtanítottam nekik a mesekezdő átkot is, hogy mi vár arra, aki nem figyel oda a mesére ("hetvenhét holló vájja ki a szemét, hetvenhét sárkány vigye el a lelkét... és nőjön be az orra lika.")
Ezek után másfajta játék következett, amit én élveztem a legjobban: mindenféle mesebeli lényeket hoztam fel, meséltem egy-egy darabkát különböző magyar történetekből, aztán a közönség szavazhatott, hogy szerintük a figura barát-e vagy ellenség. A legtöbbet sikerült többé-kevésbé egybehangzóan kitalálniuk, de volt több trükkös kérdés is, amin elrágódtunk egy jó darabig. Közben persze volt rengeteg plusz kérdés is, amiket meg kellett beszélni, és mind nagyon érdekes témákat vetett fel.
A workshop egy mini-szerepjátékkal zárult, ahol a csoport kalandozhatott egy picit a magyar népmesék világában; meglátogatták az Üveghegyeket, fel-le másztak az égig érő fán, megnézték a tűz és a jég királyságát, és hasonló mókás dolgok. A sort a mesezáró formulákkal zártuk, értelemszerűen, és utána már csak a lelkes beszélgetés volt hátra. Az utolsó tíz percben megkértek, meséljek nekik valamit; a Felhőkön járó fiú történetét választottam, mert ahhoz volt kedvem.
A workshop sikerrel zárult; néhányan még ott maradtak beszélgetni, névjegykártyát-szórólapot kérni, hírlevélre feliratkozni, és hasonló jó dolgok. Végül aztán ki lettünk parancsolva a teremből: eltelt a délután, ideje volt vacsorázni, mert még várt ránk az esti műsor...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése