2012. április 30., hétfő

Connecticut Storytelling Festival 5 - Éjszakai kabaré

A kiadós vacsora végeztével levonultunk az alagsori ebédlőbe az esti kabaréra. Csinos kis asztalok foglalták el a terem nagy részét, piros terítővel, tollakkal és gyertyákkal díszítve; az előtérben tálakon sorakozott a sajt és a bor, hogy meglegyen a kellő hangulat. A színpadon Jim és Kate már lelkesen húzták a talpalávalót, és a helyi ír származású közönség hangosan énekelt velük.
Az esti kabaré műsora Bob és Suzi meséiből állt, rövid ír zenés betétekkel. Bob a Brooklynban töltött gyerekkoráról mesélt és arról, hogyan akart Superman lenni, amíg meg nem kopaszodott, amin mindenki jókat kuncogott. Suzi tarolt; ő abból él, hogy déli mesemondó, úgyhogy elővette a legharsányabb déli akcentusát, és klasszikus horrorfilmek történeteit adta elő, a saját hegyvidéki felfogásában ("a vámpírt a tükörben nem lehet ám látni! Tehát ha este neglizsében üldögélsz a tükör előtt, és nem látsz vámpírt a hátad mögött... akkor valószínűleg ott van!!!"). Szakadtam a nevetéstől.
Egy óra volt a kabaré, de még mindig nem értünk a móka végére: tíztől tizenegyig az egyetemközi story slam verseny döntőjét volt szerencsénk megtekinteni, mely rendezvény rögtön belopta magát a szívembe, mert gyümölcstállal és csokoládéval érkezett, amit aztán rágcsálhattam, hogy ébren tudjak maradni (ezen a ponton az egész heti stressz után már nagyon eldűlt bennem a Szentlélek). A versenyben hatan vettek részt, hat különböző helyi egyetem színeiben. Olyan volt az egész, mint a Moth, itt is öt perc állt rendelkezésre egy személyes sztorihoz, csak ezúttal kizárólag egyetemisták voltak a színpadon. A rendezvényért egyébként Carolyn a felelős, és remekül csinálja, amit csinál - így kell az ifjabb generációt mesélésre szoktatni!
(Az, hogy ifjabb, akkor ütött be igazán, amikor az első srác megemlítette, hogy "kiskorában" az eBayen vásárolt...)
A felhozatal elég vegyes volt. Az első srác mezítláb állt színpadra és arról szövegelt, hogyan vásárolt tizenöt évesen lopott kocsit abból a pénzből, amit fűterjesztéssel keresett (a végén elárulta, hogy egyébként filozófia szakos... no comment). Egy látványosan terhes csaj előadta, hogyan vett részt egy polgárháborús hagyományőrző csatában, és mennyire macerás fűzőt meg abroncsot viselni. Szerintem ő volt a legjobb, nem csak a téma miatt, hanem azért is, mert vicces volt egészen a sztori végéig, ahol is hirtelen komolyra fordult a dolog, és így lett a történetnek súlya. Vele ellentétben egy másik lány egyszerűen öt percet beszélt arról, mennyire ciki egy asztalnál ülni az ebédlőben egy sráccal, akit nem ismersz. Nem tudtam együtt érezni a problémáival. Egy másik csaj, aki bevallottan biológus, arról mesélt, mennyire ráijesztett egy nagy pók Mexikóban, és hogy nem tudta elmondani a házigazdának spanyolul, mi volt a baja (vele se tudtunk nagyon szimpatizálni). A mélypont egy szőke cicababa volt, aki előadta, hogy legurult a lépcsőn, és eltépte a nadrágja térdét, és hogy mennyire ciki volt, amikor szembejött a srác, aki tetszik neki, és akkor felbukkant ez a hülye kövér melák, aki ragtapaszt akart adni neki a térdére, és az mennyire gáz már, hogy ilyen emberek vannak. Szívem szerint felmentem volna neki a színpadra, és lekenek két pofont, de nem hiszem, hogy segített volna.
A legérdekesebb előadó egy srác volt, valamilyen fura okból fűzöld keménykalapban és zöld frakkban, amit ideát is csak Szent Patrik napján viselnek. Amúgy meglepően jóképű volt, kék szemű, fekete hajú, valszeg erős ír vérvonallal rendelkező kölyök, aki "minden nő imád és tudom" hozzáállással foglalta el a színpadot, és arról mesélt, hogyan próbált tüzet fújni részegen, hogy imponáljon egy lánynak. Nem sikerült.
Az öt bíró egyike a mi asztalunknál foglalt helyet: Robin Bady pont az idén kapott egy rangos mesemondó díjat, onnan volt ismerős a neve. Élőben roppant jópofa, energikus nő, tipikusan new york-i, és nagyon szókimondó. Jót dumáltunk a fellépők között, rágcsáltuk a csokoládét, és értékeltük a hallottakat. A versenyt végül a leprikón nyerte, bár a polgárháborús csaj alig egy századponttal maradt le tőle; a mi asztaltársaságunk egyetértett benne, hogy mi inkább rá szavaztunk volna.
Ezen a ponton már éjjel tizenegy volt, és még várt ránk egy jó fél óra kocsikázás hazáig. Arccal ájultam az ágyba, és sikerült is aludnom vagy négy és fél órát... reggel nyolckor indult a gépem Providence-ből vissza Tennessee-be.

Hát, ennyi minden történt egyetlen nap leforgása alatt. Nagyon izgultam, hogy jól sikerüljön minden; nem szoktam még meg, hogy a nagyok között szereplek, és a léc, amit meg kell ugrani, világszínvonalon van valahol a felhők között. De megtettem mindent, ami tőlem telt, és úgy tűnt, mindenkinek tetszett; nagyon sok dicséretet, elismerést, köszönetet és jókívánságot kaptam, nem győztem töltekezni velük. Egyetlen nap elég volt rá, hogy teljesen feltöltsön lelkesedéssel és lendülettel, amire így a félév vége felé az ember lányának nagy szüksége van; most már lesz energiám visszatérni a dolgos hétköznapokba.

Következő állomás: Spanyolország.

Connecticut Storytelling Festival 4 - Hogyan meséljünk magyar népmeséket?

Eshu és Motoko, mint a fesztivál sztárvendégei, másfél órát kaptak a nagy színpadon; ebben az időben párhuzamos előadások sem zajlottak, úgyhogy mindenki összegyűlt a nézőtéren (itt említem meg, hogy a fesztivál résztvevőinek átlagéletkora valahol ötven és száz közé tehető, néhány elszórt ifjabb egyénnel fűszerezve, de roppant lelkes közönség voltak).
Esu és Motoko másfél órája pedig úgy elrepült, hogy észre se vettük. Volt benne zene és ének, japán és afrikai egyaránt; volt benne állatmese, szerelmes-vajákos-tragikus városi legenda Ehsu részéről, Motoko részéről pedig lenyűgöző japán mesék és nagyon fárasztó viccek. Megint előadásra került a kedvenc japán horrortörténetem a gonosz nemesasszonyról akinek a halála után odanőnek a kezei a fiatal szolgalólány melleire, amiket a férj vonzónak talált. Ilyen is csak Japánban van. Voltak felemelőbb mesék is, például egy helyes történet két zsebtolvaj barátságáról és arról, hogyan térnek végül jó útra, vagy egy régiség-kereskedőről, aki átvert mindenkit egy nagyon drága macskatállal. Volt zsémbes öregember, akinek körtefa nőtt a fején; sőt, hatalmas megdöbbenésemre, a Tolvaj Gyereke is, amit én egy svéd mesemondótól tanultam évekkel ezelőtt.

Mire a másfél óra lepergett, mindenki megemésztette az ebédet; ideje volt megkezdeni a délutáni programot, ami nem volt más, mint egy rakat mesemondó előadás és workshop, amik között válogathatott a közönség, ki-ki kedve szerint. Az én workshopom arról szólt, hogyan kell magyar népmeséket mesélni; Motoko és Eshu workshopjaival kellett résztvevőkért versenyeznem ugyan, de végül így is tizenöt ember gyűlt össze, akik csillogó szemekkel várták, hogy most mi lesz.
Nem vettem az előadást vészesen komolyan; mesemondó fesztiválon voltunk, nem folklór-konferencián. Nyomtattam nagyon csinos, profi jegyzeteket, amiket mindenki hazavihetett magával; ezen felül pedig volt másfél óránk játszani. Először is lefordítottam nekik az "Egyszer volt, hol nem volt" lehető leghosszabb változatát, felvagdostam darabokra, és hagytam, hadd próbálják meg összerakni (igazából elég jól ment nekik a dolog, csak a kurta farkú kismalacot nem tudták sehová se betoldani). Elmeséltem nekik a Bús Királyfit mint keretmesét, sőt, megtanítottam nekik a mesekezdő átkot is, hogy mi vár arra, aki nem figyel oda a mesére ("hetvenhét holló vájja ki a szemét, hetvenhét sárkány vigye el a lelkét... és nőjön be az orra lika.")
Ezek után másfajta játék következett, amit én élveztem a legjobban: mindenféle mesebeli lényeket hoztam fel, meséltem egy-egy darabkát különböző magyar történetekből, aztán a közönség szavazhatott, hogy szerintük a figura barát-e vagy ellenség. A legtöbbet sikerült többé-kevésbé egybehangzóan kitalálniuk, de volt több trükkös kérdés is, amin elrágódtunk egy jó darabig. Közben persze volt rengeteg plusz kérdés is, amiket meg kellett beszélni, és mind nagyon érdekes témákat vetett fel.
A workshop egy mini-szerepjátékkal zárult, ahol a csoport kalandozhatott egy picit a magyar népmesék világában; meglátogatták az Üveghegyeket, fel-le másztak az égig érő fán, megnézték a tűz és a jég királyságát, és hasonló mókás dolgok. A sort a mesezáró formulákkal zártuk, értelemszerűen, és utána már csak a lelkes beszélgetés volt hátra. Az utolsó tíz percben megkértek, meséljek nekik valamit; a Felhőkön járó fiú történetét választottam, mert ahhoz volt kedvem.

A workshop sikerrel zárult; néhányan még ott maradtak beszélgetni, névjegykártyát-szórólapot kérni, hírlevélre feliratkozni, és hasonló jó dolgok. Végül aztán ki lettünk parancsolva a teremből: eltelt a délután, ideje volt vacsorázni, mert még várt ránk az esti műsor...

Connecticut Storytelling Festival 3 - Zerzura élesben

A reggeli vegyes után közeledett a program java: az egész órás előadások. Különböző előadótermekbe szétoszolva minden mesemondó egy egész órát (na jó, kb. 50 percet) kapott, hogy elkápráztassa a közönséget. Kettesével osztoztunk termen, közönségen és délelőtti programon. Az én párom Bob Reiser volt.
Első látásra Bob öreg teknősre hasonlít, aki lassan fordítja oda a fejét, ha valaki szól hozzá, és elgondolkodva pislog a pici gombszemeivel. Sohasem hallottam még róla mint mesemondóról, pedig Jonesborough-ban is szerepelt már; kíváncsi voltam nagyon, mivel rukkol elő. Mivel nem volt megkötve az előadás sorrendje, úgy döntöttem, úgy illik, ha a rangidős mesemondó mesél először. És lőn.
Amint átvette a színpadot, Bobról kiderült, hogy nem csak nagyszerű mesemondó, hanem remek előadó is: hirtelen kinyíltak a szemei, mosolyra görbült a szája, és olyan csillogó tekintettel, vidám lendülettel mesélt, mint egy gyerek. A stílusa kicsit emlékeztetett Berecz Andrásra: kalimpált kézzel-lábbal, és a helyén volt minden mondata. A hatvanas évekbe kalauzolt bennünket, és a szegregáció megszüntetéséről mesélt, meg azokról az emberekről, akik sokat tettek érte, mégsem ünnepli őket senki. Többek között elmondott egy személyes élményt is, amikor az egyik ilyen hétköznapi hős temetésén felbukkant a Ku Klux Klán, és az összegyűltek énekkel kergették el őket. A kilencvenes évek közepén. A történet egyszerre volt humoros, felemelő, elgondolkodtató és szívhez szóló; lehetett hallani a közönség sóhajain meg a szipogáson, hogy mindenkit megérintett. Kicsit hosszabbra sikerült a kelleténél: az én előadásomból is lehámozott tizenöt percet, de nem bántam, be voltam mérve időre. Különben meg el is felejtettem izgulni, amíg a történet tartott.

Fogadott anyukám konferált fel nagy-nagy szeretettel. Családiasan voltunk a kis előadóteremben, de nem maradt szék üresen: nagyjából negyven-ötven ember ülhetett velem szemben. Színpad nem volt, csak egy bárszék, ami nekem épp kényelmesen megfelelt; a hátsó sarokból egy kamera is figyelte minden mozdulatom.
Egyórás előadásnak Az Elveszett Gyöngyök Könyve című műsoromat választottam. Ezt a műsort még tavaly és az előző félév folyamán raktam össze, rengeteg kutatómunka után. Egy rész Ezeregyéjszaka, egy rész Zerzura-legenda, egy rész Almásy élete és munkássága; a darabok, amiket külön-külön találtam, nagyon csinosan összeillenek. A történet Zerzura, a Rézváros körül forog, ami egy elveszett oázis valahol a líbiai sivatagban, és a mlt század elején ugyancsak izgatta a felfedezők fantáziáját. A Rézváros története az Ezeregyéjszaka egyik legcsodálatosabb története; Almásy élete pedig maga is mesébe illik.
Pont 45 percre jött ki az előadás, nem csúsztunk túl rettenetesen. Hatalmas tapsot kaptam, állva tapsolt az egész közönség, amitől aztán nem is jutottam szóhoz. Utána sokan odajöttek gratulálni, meg kérdezgetni a történetről; el kellet mondanom, mennyi igaz belőle, honnan szedtem, és hogyan raktam össze. Úgy tűnt, megfogta az emberek fantáziáját, aminek nagyon örültem; én személy szerint nagyon szeretem ezt a sztorit, és még sokat szeretnék dolgozni vele.

A nagy előadás végeztével aztán le is szakadt rajtam az izgalom; kóvályogtam az éhségtől meg a megkönnyebbüléstől, ideje volt ebéd után nézni. Szerencsére a fellépőkre már készen várt a svédasztal az alagsorban; megint csak jóval többet ettünk a kelleténél... és jóval hosszasabban is, mert ez a fesztivál sem kivétel az örök jelenség alól: ha fellépő vagy, szó szerint két lépésenként megállít valaki, hogy gratuláljon, kérdezzen, bemutatkozzon, és egyáltalán, körbeugráljon mint hírességet. Tisztára VIP-nek éreztem magam, de teli szájjal nehéz minden kérdésre válaszolni, úgyhogy mire az ebéd végére értünk, már ideje is volt visszamenni a nagy színházterembe: Motoko és Eshu közös produkciója volt terítéken.

Connecticut Storytelling Festival 2 - Ír zene és tangabugyi

A fesztivál reggel nyolckor nyitotta meg kapuit; a műsor ugyan csak kilenckor kezdődött, de érdemes volt korábban érkezni, hogy az ember bogarászhasson a kirakodóvásáron, ahol könyveket, hangszereket, könyveket, ruhákat, ékszereket, könyveket, CDket és könyveket lehetett kapni. Megint csak akadtak régi ismerősök, akiknek örülni lehetett; többek között Carolyn is, aki legutóbbi találkozásunk óta profi mesemondóvá nőtte ki magát, és mindenki úgy tekint rá, mint New England egyik legtehetségesebb előadójára.  Mindenki lelkes volt és mosolygós; kilenc órára nagyjából meg is telt a nagy színházterem, nagyjából száz-százötven ember ülhetett a közönség soraiban (látjátok, emberek? igenis lehet egy mesemondó fesztivált reggel kilenckor kezdeni...:)
A reggeli műsor csalamádéval indult. Amíg gyülekeztek a népek, két ír zenész és mesemondó, Kate Danaher és Jim Hawkins foglalták el a színpadot, és ír dalokat zengedeztek, dobbal és hegedűvel. Ettől aztán nagyon jó lett a hangulat. Amikor végül mindenki a helyére került, Motoko és Eshu vették át a színpadot, és egy köszöntő énekkel nyitották meg hivatalosan is a fesztivált. Utánuk visszajöttek az írek is egy mesés körre; nagyon jól meséltek együtt, de nagyjából a negyedét értettem annak, amit mondtak, főleg, mert családi történet volt egy férj és egy feleség viszályairól, és a kiejtésen csak pislogni tudtam.
Mire észbe kaptam, már fenn is álltam a színpadon, csinosan bemikrofonozva, mint egy profi. Mivel 15 percem volt mesélni, és mert fél évvel ezelőtt kellett a műsorról döntenem, Pályuk Anna Széttáncolt cipellők történetét meséltem, a felnőtteknek szóló humorosabb formájában. Sikere volt, jókat kuncogott a közönség, és a végén még olyan kommentet is kaptam, hogy a cipőim nagyon illettek a meséhez... (még itthon vásárolt csinos topánkák voltak rajtam, ideát folyamatosan minden nőnemű személy le akarja nyúlni őket...)
Tíz perccel később már a helyemen ültem, a színpadot pedig Suzi Whaples vette át - kész felüdülés volt déli akcentust hallani, végre valaki normálisan beszélt... (vagy csak én szoktam ide fél év alatt?). Ő arról híres, hogy családi sztorikat mesél, és az egész közönség gurul a nevetéstől. Hallani már hallottam hírét, de most láttam először élőben; tényleg gurultunk. Egy jópofa sztorit mesélt arról, hogy amit az ő idejében tangapapucsnak hívtak, az a mostani gyerekeknek flip-flop; cserébe a régi kifejezést a mai angolban a tangabugyira használják. Lett is ebből félreértés, amikor nagyi bejelentette, hogy mindenkinek kötelező tangát hordani a strandon, még a nagypapának is...
Suzi után egy helyi mesemondó, Laconia Therrio vette át a színt (ez a lekúlabb mesemondónak való név, amit az utóbbi időben hallottam) egy szintén humoros családi sztorival két elcserélt eljegyzési ajándékról (meg is lepődött a menyasszony, amikor csipkés fehérneműt kapott, kesztyűkhöz írt használati utasítással...). Laconia (közismertebb keresztnevén Lot) még egy díjat is kapott a mesélés után kiemelkedő mesemondói munkásságáért, a fesztivál szervezőitől.
Eshu volt a következő a színpadon (ilyen névvel is csak mesemondó lehet valaki) - egy nagyon bájos és vagány Anansze-mesével, ahol is kedvenc pókemberünk megpróbálja feleségül venni a tüzet, mert csinos. Amellett, hogy remek volt az előadás, a sztori hordozott magában néhány egészen magvas gondolatot a férfiak gondolkodásáról...
Eshut Motoko váltotta a színen, aki egy japán népmesével boldogított minket két barátról, akik zsugoriságot szerettek volna tanulni. Jókat kuncorásztunk a történeten, és mellesleg azt is megtanultuk, hogy mondják-mutatják a pénzt japánul.
A műsor énekkel zárult: Motoko és Eshu eldaloltak nekünk egy csodás japán dalt a cseresznyevirágzásról... aztán a nyomaték kedvéért műanyag napszemüvegben és rózsaszín mikrofonokkal a kézben el is rappelték. Mivel ezt már úgysem lehetett volna überelni, visszamásztunk mindannyian a színpadra egy meghajlás erejéig, aztán feloszlott a tömeg: kezdődtek a délelőtti nagy előadások. Többek között az enyém is.

Connecticut Storytelling Festival 1 - Ismét Északon

Ki emlékszik még a kedves mesemondó családra, akik négy évvel ezelőtt befogadtak a karácsonyi ünnepekre? Új olvasók kedvéért, a 2007-es téli kalandok története itt kezdődik.
Nos, fogadott anyukám-nagymamám többek között a Connecticuti Mesemondó Fesztivál egyik szervezője is. A rendezvény idén 31 éves, és a keleti part egyik legnagyobb mesemondó rendezvénye, még úgy is, hogy az idén pénzügyi okokból a felére szabták vissza. Mivel híre ment, hogy megint az országban vagyok, a fesztivál szervező egyhangúlag úgy döntöttek, meghívnak fellépőnek. Amikor megérkezett a felkérés, teljesen elhasaltam: olyan nagy nevek szerepeltek mellettem, mint Motoko és Eshu, a fesztivál idei sztárvendégei, valamit fél tucat hasonlóan tapasztalt mesemondó. Fel volt téve a mérce jó magasra.
Nos, péntek reggel repülőre szálltam, és meg se álltam Providence-ig. Az út eseménytelenül telt; mindkét reptér, Charlotte és Provicence is, nagyon csinos volt és modern, és attól eltekintve, hogy szerény véleményem szerint a guruló kézipoggyászt törvényben kéne betiltani, elég hamar eltájékozódtam mindkettőben. Az érkezésnél már várt rám kis befogadó családom, és így négy év elteltével megint boldogan borultunk egymás nyakába.
Első utunk a csípős északi délutánban (CT-ban kb. egy hónappal van elkésve az időjárás hozzánk képest) a fesztivál helyszínére, a Connecticut College campusára vezetett, hangpróba céljából. Már gyülekeztek a mesemondók és a szervezők, zajlott a székpakolás, asztalterítés, színpad-dekorálás, és mindenféle zsinórok húzkodása. Motoko és Eshu a nagyszínpad szélén lógatták a lábaikat; Motoko a nyakamba vetette magát, és hosszasan örültünk egymásnak. Négy éve együtt töltöttünk egy hetet egy mesemondó workshopon, és azóta is folyton egymásba botlunk mindenféle rendezvényeken.
A hangpróba zökkenőmentesen zajlott; innen egy kínai büfébe vonultunk tovább, ahol közös vacsorára gyűltek fellépők és szervezők. A kínai büfékkel az a nagy helyzet, hogy minden van bennük, ami szem-szájnak ingere (meg sok olyasmi is, ami nem az - a békacombhoz nem voltam elég bátor), és az ember nagyjából két fogással többet eszik, mint amennyi beleférne. Vacsora közben beszélgettünk; rám záporoztak a kérdések minden irányból, ki vagyok, mi vagyok, hogy kerültem ide (mint kiderült, sokan úgy hitték, egyenesen Magyarországról érkezem). Amikor már egy falat se fért belénk, és a szerencsesütiket is kibontottuk ("Zseninek lenni sokkal több munka, mint csak zseninek lenni.") feloszlott a társaság, a korai kezdésre való tekintettel. Én hazakocsikáztam kis családommal a házba ahol négy éve az egész karácsonyi szünetet töltöttem, és az este hátralévő részét borral, penészes sajttal és nosztalgiával töltöttük. Többek között megtudtam azt is, hogy kedvenc fogadott unkaöcsém, Lucien, jelenleg Svájcban él, és volt egy kisebb szerepe egy nemzetközi filmben. Nem csodálkozom.
A nosztalgiába és a borba aztán mindenki beleálmosodott; aludni tértünk. Hosszú nap várt ránk szombaton...

2012. április 26., csütörtök

Sárkányok és mesemondók

Ezt a hangzatos címet kapta a szerepjátékos osztály félévzáró fellépése. Kreatív, mi?
(Volt egy mélypont a magyar szinkron történetében, amikor a Dungeons and Dragons címét sikerült Sárkányok Börtönének fordítani. Ezen a vonalon haladva a Mesemondók Börtöne lenne a találó cím... vagy nem.)

Ma elérkezett a nagy nap amire mindenki úgy várt, mint a Messiásra - hosszú hetek izzasztó próbái után színpadra került lelkes kis csapatunk (ezen a ponton már kevésbé lelkes) végső produkciója. Aki eddig azon töprengett, hol hagytuk el a bátor kalandorokat, annak most elárulom: a félév második felét azzal töltöttük, hogy színpadra passzírozzuk és előadható formába sűrítsük a szerepjátékkal kapcsolatos gondolatainkat és élményeinket. Nem mindig volt meg az egyetértés a szerepjáték-szűz tanár és a kemény kockák között, amikor önkifejezésre került a sor; de végül csak sikerült összeraknunk egy meglepően jó kis előadást. Volt is vagy nyolc fő közönségünk, amikor ma este színpadra vonultunk a Barlangban.

Első körben egyenként bevonulunk a színre, elhelyeztünk egy "rituális tárgyat" az erre a célra előkészített asztalon (könyvek, kockák, karakterlapok, japán kardok, DVDk és számítógépes játékok sorakoztak fel, valamint egy alabárd), majd a mikrofon elé járultunk, hogy bemutatkozzunk egy-egy mondatban ("Karla vagyok, és mások D&D karaktereit szoktam bébiszittelni". "David vagyok, és négy éves korom óta játszom". "Zack vagyok, harcművész".) A bemutatkozás végeztével félkörben ültünk a színen mind a tizennégyen; ezek után megint csak egyesével előléptünk, hogy megosszuk a közönséggel vicces kis sztorijainkat arról, hogyan kezdődött a szerepjátékos karrierünk. Ezek után egy pörgősebb kör következett, ahol mindenki bekiabálta, milyen karaktert szokott játszani, volt közötte jó néhány mókásabb eset is ("Amadeus, ork barbár. Intelligencia 4. Nem +4. Csak 4."). A következő felvonás hosszabb történetekből állt, és a "sikerek és balsikerek" címet viselte. Valahányszor valaki a mikrofonhoz lépett, dobnom kellett egy marék kockával, és megmondani, siker volt-e a dobás vagy bukta - majd a delikvens elmondott egy sztorit egy játékból, ahol győzött, vagy bukott. Ez vezetett fel minket a "történelem legjobb kalandja" részhez, ahol egymásnak adva a szót az osztály közösen mesélte el, hogyan hódítottak meg egy földalatti várost a vasárnapi játékalkalmak során. Akik nem szoktak jelen lenni vasárnaponként, azok a saját sztorijaikat tűzdelték közbe - a két Nocker srác a portálpuska nemes történetét, Della és Carolina a tarotkártya rejtélyeit, Patrick és Karla pedig egy képzelt zombi-apokalipszis izgalmas kalandjait. A fődíjat Joe és trevor vitték el, akik tandemben adták elő, hogyan stoppolta le Amadeus az ork az újonnan felfedezett szellemvárost - és keresztelte el Cleveland-nek. Miután kijelentette, hogy a város neve máról Cleveland, amit írástudatlan ork körökben egy cica rajza jelképez, letépte magáról a pulóvert, és alatta egy szürke pólót viselt, *cicafej* Polgármestere felirattal. Megszakadtunk a röhögéstől.
Ennek végeztével már csak a záró gondolatok voltak hátra - mindenki elmondta egy-egy mondatban, miért fontos és jó dolog a játék. A sort én zártam (én konferáltam a közbeeső részeket is, mint kalandmester), egy idézettel a Végtelen Történetből:
Vannak, akik sohasem jutnak el Fantáziába.
Vannak, akik eljutnak oda, de sohasem tértnek vissza.
Kevesen vannak, akik eljutnak oda, és vissza is térnek - és ezek gyógyítják meg mind a két világot.


Mesélünk, jógázunk

Mozgalmasan zajlik az utolsó tanítási hét. Jövő héten ilyenkor már mindenki benne lesz az egyhetes vizsgaidőszak kellős közepében; két hét múlva ilyenkor már mindenki a carolinai tengerparton fogja süttetni a hasát. Kivéve engem, mert én a könyvtárban fogok ülni és szakdolgozatot pötyögök, kitörő lelkesedéssel.

(Azt hittétek cinikus vagyok, mi? Pedig nem. Kifejezetten élvezem a szakdogámat. Ilyen is van, most fedeztem fel.)

Tegnap voltam a könyvtárban a negyedik osztálynál; addig nyaggattak amíg beígértem nekik és félelmetes történetet, annak ellenére, hogy tapasztalatból tudom, hogy a tízéveseket semmivel nem lehet kikészíteni. Felkészültem egy jó kis tiroli népmesével, van benne beszélő koponya, emberevő csontváz, kísértet járta kastély, minden, aminek lenni kell. Hogy oktatási értéke is legyen a dolognak, mert ugye az fontos, a mese előtt elbeszélgettem a kölykökkel a fizikai antropológiáról meg arról, mit lehet megállapítani egy csontvázból, ami természetesen teljesen lenyűgözte őket. Összebogarászva régész képzettségemet boldogítottam őket néhány szaftosabb meg néhány hasznosabb részlettel is, hadd hozzák a szívinfarktust a biológiatanárra.

Azután, amikor éppen belekezdtem volna a történetbe...
... megszólalt a tűzriadó.

Ez a harmadik alkalom, hogy belecsöngetnek egy horrormesémbe. Vagy az univerzum, vagy az igazgató mondani akar nekem valamit.

Ma délután mentoráltam is, a kis aranyhajú nőszemélyt; felkészülten érkezett, tudta végig Thészeusz mítoszát, sőt, olyan változtatásokat hajtott végre rajta, hogy leestem a szék alá. Nagyon pontosan kidolgozott minden karaktert, és azokat a részeket, amiket elfelejtett, vagy nem értett, saját kútfőből pótolta ki. Mesélés közben fel-alá szaladgált a tanteremben, felmászott a székekre, kinézett az ablakon, és egyáltalán, egymaga személyesített meg fél tucat karaktert, párbeszédekkel és leírásokkal együtt. Hagytam.

Hogy a művészetnek is adjunk egyet, Carolina és én hétfőn előadást tartottunk beszédtechnika órán (ez volt a félévi vizsgánk) a többnyelvű mesélés miértjéről és hogyanjáról. Ketten három nyelven tudunk mesélni, és fordítani egymásnak, ami az előadás keretein belül roppant szórakoztató volt. Az osztály minden tagjának elő kell rukkolnia valami hasonlóval; a mai órán Joshuán volt a sor, aki jógaórát tartott nekünk arról, hogyan kell megnyitni a torokcsakránkat, hogy szebb hangunk legyen. Én bevallom férfiasan, életemben nem jógáztam még, és most már azt is tudom, miért. Ha az ember jógaórára megy, ne vigye magával Lukianoszt (avagy kinek ki a belső cinikus görög szónoka). Nagyon jól szórakoztam, de azt hiszem, a megvilágosodásig még hátra van néhány köröm a szamszárában.

Mindent egybevetve, már látjuk a campuson az alagút végét. Két beadandó dolgozat, két színpadi előadás, és egy szakdolgozat-fejezet választ el tőle. Visszaszámlálás indul...

2012. április 24., kedd

Iván a diófa Stor-etry Slam-et nyer

Ma volt a tavaszi évad harmadik, és egyben utolsó Stor-etry Slam-je; az est témája: "Being Green" ("Zöldülés"). Egybehangzó megállapításunk szerint eddig ezt a témát értelmezték a résztvevők a legváltozatosabban: a "zöld" jelentett irigységet (ami ideát zöld, nem sárga), pénzt, íreket, fákat, elszúrt nagymosást, füvet, lányok szemét, kígyókat, űrlényeket, és zöld füleket. Annak ellenére, hogy nem döntöttünk rekordot a résztvevők számával, eddig a mai slam-en került a legtöbb név a kalapba (ami valójában lila homokozóvödör volt, de annyi baj legyen). Végül hat mesemondó és négy költő versengett a közönség kegyeiért és a csillagászati összegű tizenöt dolláros főnyereményért.
Az én nevemet először nem is húzták ki a vödörből, de ahogy tetőfokára hágott a hangulat, félidőben Sara, az est házigazdája megkérdezte, szorult-e benne valakiben még elmondatlan történet, és úgy gondoltam, ha végre egyszer van sztorim, aki kapcsolódik a témához, miért ne próbáljam meg, így kerültem fel végül a listára.
Amikor rám került a sor, úgy döntöttem, elmesélem Iván, a diófa igaz történetét. Pár évvel ezelőtt amikor még Pesten tanultam anya rávett hogy vásároljak neki egy vörös diófát egy pesti kertészetből, és szállítsam haza a vonaton - csak azzal nem számolt, hogy a fa két fejjel magasabb lesz nálam. Noémi szobatársam segítségét igénybe véve végül elhurcoltuk a fát - akit időközben Noémi az Iván névre keresztelt - a Keletiig, és közben számoltuk, hány srác elegyedik szóba velünk a fa ürügyén ("Helló! Csinos fa."). A közönség jókat nevetgélt az előadásomon. Még egy nagyon rossz szóviccet is sikerült elsütnöm menet közben, amiért kis híján meglincseltek, és jó nagy tapsot kaptam a történet végén.
A vers kategóriát Patrick nyerte, a mese kategóriát pedig én, ami nagyon jólesett a lelkemnek a mai napi tizennégy órás hajtás után.
Iván biztos úton halad a kertünkből a világhír felé.

2012. április 22., vasárnap

Így mulat egy amcsi nerd

A heti hajtás (már csak egy hét van hátra a félévből, és mindenki vadul beadandókat ír) és a péntek esti négy órás maratoni főpróba (szerdán fellép a szerepjátékos osztály) után ma szórakozással jutalmaztuk a heti munkánkat. Mindenkire bőven ráfért.

Először is, délelőtt tizenegyre átvonultunk Andrew koleszába Korrát nézni (Legend of Korra, annak aki nem ismeri, ez a rettenetes "utolsó léghajlító" magyar címen futó zseniális sorozat még zseniálisabb folytatása). Végül hárman gyűltünk össze, az utóbbi napokban játéktervező agytrösztként ismertté vált trió, Andrew, Griffin és jómagam. Chipset rágcsáltunk, végigizgultuk az epizód mind a húsz percét, a reklámszünetekben pedig heveny lelkesedési rohamokban tárgyaltuk az eseményeket. A filmezés végeztével volt egy üres másfél óránk, melynek során különböző bútordarabokon heverészve szerepjáték-ötleteket dobáltunk egymásnak - a srácok nekem segítettek írni a szakdolgozatomat (aki lemaradt volna róla, igen, a szakdolgozatom témája szerepjáték-modulok alkotása népmesékből). Remekül lehet haladni velük: Andrew nagyon jó ötletekben és karakterekben, Griffin pedig ügyesen tud játékrendszert szerkeszteni. Kellemeset a hasznossal.

Fél kettő felé befutott Jennifer is, így aztán együtt volt a csapat, lehetett indulni a nap fő eseményre, Zack elutazás előtti búcsúpartijára. Zack, közismertebb altegerója szerint Vasököl, három hónapra Kínába utazik shaolin kung-fut tanulni, így aztán ma mindenkit meghívott a tóparti házukba ebédre-vacsorára-lazulásra. Nagyjából húszan-huszonöten verődtünk össze a szokásos bandából; megint meg kellett magamban állapítanom, hogy szeretem ezt a kis társaságot... remek ebédet kaptunk, tutujgattuk Zack három döbbenetesen kövér kutyáját, nagyokat nevettünk. A háttérben ment a tévé, így sikerült elcsípnünk Korra délutáni ismétlését - látni kellett a csapatot amikor elindult az intró a képernyőn, harsány kislányos visítással vágódott le mindenki a hozzá legközelebb eső vízszintes felületre (vagy, az én esetemben, Nick vállaira), tekerte fel a hangerőt, és pisszegett le kutyát-macskát-kapucsengőt miközben feszült figyelemmel tapadt a képernyőre. Az epizód másodszorra is jó volt, így aztán betermeltünk némi desszertet, és egy órával később megnéztük megint.
(A dolog titka? Korra egyszerre anime, amerikai rajzfilm, szuperképességekkel tűzdelt történet, steampunk, noir, és harcművészet-film. Vagyis van benne minden ami minket mint egyetemi szubkultúrát foglalkoztat.)

A filmezés végeztével kivonultunk a teraszra, ahol Zacket rituális keretek között megnyírtuk - immár készen áll rá hogy bevonuljon egy kínai kolostorba. A nyírás jó fél óráig tartott és hangos nevetés, kommentelés, poénkodás és részletes fotódokumentáció kísérte. Mivel ekkora csapatban rendre megoszlik a figyelem, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a terasz egyik sarkában egy kibővített agytröszt verődött össze, akik épp vadul dolgoztak egy Avatar-alapú asztali szerepjáték összeállításán (az ötlet a hét elején merült fel, de úgy tűnik, a végén még meg is valósul). A szép a dologban az volt, hogy a jelen lévő srácok többsége tíz-tizenöt éve űz távol-keleti harcművészeteket, így aztán ahogy jöttek az ötletek, úgy is valósultak meg a kerti gyepen, legyen szó akármelyik stílusra a négy elem (és kombinációik) közül. Nekem csak hátra kellett dőlnöm egy kerti székben és váltakozó röhögőgörcsök és lelkes visongás közepette szemlélni ahogy a srácok villogtatták a kung-fu tudásukat, Griffin pedig bőszen jegyzetelt. Esküszöm, ezt az ötletet még egyszer eladjuk a Nickelodeonnak.

A délután hátralévő része Zack ünneplésével, jégkrémmel, és kung-fu filmek nézésével telt. Este kilenc fele jöttünk el - holnap is lesz nap. Ki kell aludnunk magunkat a vasárnap délutáni D&D-re...

2012. április 17., kedd

Helyreáll az Univerzum rendje

(Na jó igazából csak kifogást kerestem rá hogy megint beszúrhassam ide a kedvenc képemet, kössetek belém!)
Photobucket

Ma voltam megint a negyedik osztálynál a könyvtárban.

Hunger Games jön, Hunger Games megy - semmi sem örök. Kivéve Kancsilt.

Rögtön helyrebillent a kozmikus mérleg, amikor a kölykök elkezdtek Törpeszarvast követelni. Az első mesét (Törpeszarvas és a kátránybábu) feszült figyelemmel hallgatták; már egyszer meséltem nekik ugyanezt a sztorit Anansze főszereplésével, de úgy tűnik, vagy elfelejtették, vagy nem bánták, hogy még egyszer hallják. Maguktól kötötték össze a sztorit a korábban hallott Törpeszarvas történetekkel ("ez ugyanaz a ház ahonnan a banántortát lopta?"), és megállapították, hogy a trickster se mindig zseni.

Ennek örömére tovább is léptünk; az osztály további Törpeszarvast követelt, és kis híján meglincseltek, amikor a mese Anansze nevével kezdődött. El kellett magyaráznom nekik, hogy lesz Kancsil is, ne aggódjanak, csak a drámai belépőjére vár, és végül sikerült meggyőznöm őket, hogy hagyjanak életben, amíg eljutok odáig. A Mohás Szikla meséje egyszerűségében nagyszerű, és rengeteget lehet bohóckodni benne különböző állat-karakterekkel, akiket Anansze sorra megtréfál (ott kellett röhögési szünetet tartanom, amikor az osztály ügyeletes okos sráca beszólt, hogy "most komolyan, ebben a dzsungelben csak hülyék laknak?"). Végül aztán eljött az a pillanat, amikor az állatoknak össze kellett fognia Anansze ellen - és ki máshoz fordulhatnának ilyenkor segítségért, ha nem egy másik tricksterhez?
Ezen a ponton az osztály teljesen fellelkesült - "spy versus spy" - és közös erővel hangosan szurkoltak Kancsilnak. Életemben talán egyszer meséltem ezt a sztorit, évekkel ezelőtt, de a lelkesedésük rám is átragadt, és nagyon helyre kis előadás kerekedett belőle a végére, sok nevetéssel. Kancsil természetesen elvitte a pálmát, mertem volna máshogy mesélni.

Az időből ugyan kifutottunk, a csapat mégis újabb meséket követelt; sajnos el kellett őket küldenem, de megígértem, hogy jövő héten kapnak valami hátborzongatót is.

Addig is, Törpeszarvas megnyugodhat, még mindig ő a sztár.

2012. április 15., vasárnap

Danielle Bellone, mesemondó mester

Miközben otthon nagyban zajlik a Holnemvolt Fesztivál, én meg reggel öt óta a Skype-on lógok, hogy beleshessek a szünetekben, természetesen a világnak ezen oldala sem maradt hétvégi mesemondás nélkül. Ma délután (nagyjából akkor, amikor ti kísértetmeséket hallgathattatok) hivatalosak voltunk Danielle záróvizsga-előadására.

Lábjegyzet: minden mesemondó diák kötelező 45 órányi fellépést felhalmozni a tanulmányai során. Ezen sorozat utolsó 3 órája az úgynevezett Finest Hour (Fénypont), ami egy, a diák által szervezett és kivitelezett, egész estés mesemondó rendezvény, ahol fel lehet vonultatni és meg lehet csillogtatni a legjobb, legsikeresebb történeteket, tanárokból, diákokból, rokonokból és üzletfelekből álló közönség előtt.

Ma az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy személyes meghívót kaptunk Danielle Finest Hour előadására. Ezt természetesen senki sem hagyhatta ki! A mesélésre a Shakti in the Mountains nevű művelődési házban került sor, ami egy nagyon csinos, színesre festett, lakóházból átalakított ezo-öko-neo-bio helyszín a campus közelében, ahol jógaórától masszázsterápiáig mindent tartanak, többek között, csodák csodája, mesemondó rendezvényeket is.

Több mint negyvenen tömörültünk össze a házikó nagyszobájában összecsukható székeken. A falakat színes festmények borították, amik mellett csillagászati összegek szerepeltek pici cédulákon, és a hatalmas ablakokon beáradt a délutáni napsütés. A konyha irányából ínycsiklandozó déli ételek illata áradt; Danielle louisiana-i rokonsága készült nekünk mesélés utáni svéd(cajun?)asztallal.

Maga az ünnepelt csinos kis fekete ruhában és piros cipellőkben lépett színpadra, és mielőtt kinyitotta volna a száját, már tapsolt és fütyült a közönség - minden mesemondó ilyen hallgatókról álmodik! Természetesen tudtuk eddig is, hogy tőle csak jó előadásra számíthatunk, de Danielle nem hazudtolta meg a Finest Hour jelentését: valóban a lehető legjobbat nyújtotta, amit eddig láttam tőle.

Először egy személyes sztorit hallottunk a gyerekkoráról, amin jókat kacagtunk (főleg, mert a szülei is jelen voltak, és Danielle nem kímélte őket a poénoktól). Miután ily módon feloldódott az amúgy is derűs hangulat, egy haiti népmese következett arról, miért is nincsenek elefántok Haitin, némi francia és angol nyelvű csoportos énekléssel és dobolással egybekötve (ez a mese Danielle egyik signature story-ja, ami azt jelenti, annyit mesélte már, hogy összenőtt a nevével). Az elefántok után görög mitológia következett: néhány Átváltozások-mítoszt alapul véve Danielle megalkotta a maga lenyűgöző mítoszát két nimfa szerelméről (ami külön jó választás volt, tekintve, hogy a közönség jelentős hányada a szivárványos táborba tartozik).
Komolyabb vizekre evezve, vers következett - arról, milyen következményeket hagy hátra néhány mese azok után, hogy "boldogan éltek" (és hogy mitől kapott Piroska poszt-traumatikus stresszt). Ezek után jött egy személyes sztori, aminek csak a legeslegvégén a csattanójából derült ki, hogy meg lettünk vezetve, testületileg... A kuncogást félretéve Danielle előadta a kedvenc versemet, amit még az egyik slam alkalmából írt, és gyönyörű minden sora.
A műsort egy egészen csodálatos történet zárta - egy viktoriánus mese egy hercegnőről, akit azzal átkoztak meg, hogy súlytalan, a legkisebb szél elfújja, és nem csak a teste súlytalan, hanem a lelke is, képtelen bármit is komolyan venni. Jó fél órás történet volt, de csodálatosan előadott, vicces, pörgős, szívhez szóló, és a végén még kicsit megható is. Ennek végeztével már csak az állva tapsolás volt hátra, a virágcsokrok átadása, és a kiadós déli vacsora mindenkinek.

Danielle-t élvezet hallgatni; egyszerre ékesszóló, vicces, bájos és nagyon nagyon nőies. Mindannyian nagyon büszkék vagyunk rá!

Természetesen most aztán egyfolytában arra gondolok, hogy nekem is közeleg a Finest Hour előadásom (valamikor a nyár folyamán, még július vége előtt). Hát, fel lett adva a lecke, ha meg akarom ütni a mai nap színvonalát...

2012. április 13., péntek

Egy mese hallgatót keres

Akartam postolni valami értelmeset, de Kancsil mindig olyan szépen néz rám a tisztára nyalogatott kis szemeivel, hogy nincs szívem fölé írni valamit. Inkább ide linkelem a Mesés Visszaszámlálás utolsó bejegyzését! Ez az egyik kedvenc történetem, nagyon tanulságos! Olvassátok el, aztán menjetek el szépen meséket hallgatni szombat reggel a Holnemvolt Fesztiválra!

Egy mese hallgatóságot keres

Uff.

2012. április 11., szerda

Törpeszarvas visszanyal

Eljött a világvége. Rögtön elmesélem, de előbb nézegessétek Kancsilt egy kicsit.
Photobucket

Nna szóval.

A negyedik osztály hetek óta nyüstöl, hogy meséljek még Törpeszarvast; nagy Kancsil-rajongók lettek, amikor a téli szünet előtti utolsó órán elmeséltem nekik a világvége-mesét. Azóta ugráltak a fejemen, amióta visszajöttek a szünetről, hogy Kancsilt akarnak hallani. Végre tegnap este egy szakdolgozat-fejezet és egy félig kész nyelvészet beadandó között összekapartam minden Törpeszarvas-mesét, amit csak fel tudtam hajtani, és ma délután nagy boldogan masíroztam be a könyvtárba, hogy most aztán lesz itt Indonézia.

Erre az egész osztály harsány "Hunger Games! HUNGER GAMES!" visítással robbant be az ajtón, nevezett könyv (magyar fülűek kedvéért Éhezők Viadala) különböző köteteit cipelve, és kerek perec megtagadták, hogy bármi mást halljanak tőlem, mint a "Hunger Games mesét", ami az ő szótárukban Thészeusz mítoszát jelenti. Úgy tűnik, az ötödikeseknél történt múlt heti mesélés leszivárgott a kicsikhez is. A könyvtáros felhomályosított, hogy külön engedéllyel olvashatják a könyvet, mert még nem múltak el 13, de úgy tűnik, ez senkit sem akadályozott meg az információk szabad áramlásában.

Így aztán Törpeszarvas helyett Thészeusz lett, és a negyedik osztály feszült figyelemmel hallgatta végig az egészet. Valójában remek kis mesélés volt, sok ujjongással, izgulással, kérdésekkel, kommentekkel, találgatással, és levegő után kapkodással...

... de hát akkor is!!!!

Az óra utolsó öt percébe belesuvasztottam egy Törpeszarvast, de azt már az öt-hat főnyi kemény mag hallgatta végig. A szexi szarvas csillaga hanyatlóban van! Ez háború!!!


A szája szélét nyalogató Törpeszarvas lesz az utolsó dolog, amit Katniss életében lát...

2012. április 10., kedd

Húsvéti hajtás

Túléltük a húsvéti hétvégét; személy szerint jó néhány óra alvással és egy befejezett szakdolgozat-tervvel lettem gazdagabb. Vasárnap Cristával együtt lógattuk a lábunkat; együtt ebédeltünk, filmeket néztünk, zöld műanyag polipokat öntöttünk kulcstartónak (Crista modellezéssel is foglalkozik), és élveztük a tavaszi napsütést.

Most aztán annyi dolgom van, hogy az már nem is vicces.

A szerepjátékos csoport lázasan készül az április végi előadásra. A színpadon játszás ötletét el kellett vetni, mert tanár úr szerint nem szórakoztató kívülről szemlélni egy partit; így aztán abban maradtunk, hogy rövid kis történeteket mesélünk a színpadon arról, mitől is klassz a szerepjáték, hogy fedeztük fel, és milyen kalandjaink voltak. Megspórol jó sok színészi gyakorlatot és nem kevés energiát, így most mindenki boldog; az előadást vizsgahétre szervezték, így aztán közönségünk valszeg nem is nagyon lesz.

Beszédtechnika órán elérkeztünk a legnehezebb feladathoz: akcentussal kell előadnunk egy történetet. Próbáltam érvelni, hogy nekem beépítve van olyanom, de tanárnő nem tágított: válasszak magamnak másikat (mintha ez így működne). Úgyhogy most Joel-lel közösen írül tanulunk; legalább a sztori jó, sikerült felfedeznem egy vadonatúj Fianna-történetet, Joel-lel pedig nagyon mókás együtt dolgozni, és ő legalább hallja is, milyennek kellene lennie az ír akcentusnak (én csak olyannak hallom, az HBO stábját). Ezt persze az amcsik nehezen fogják fel. A sztorit viszont élvezem, bele is kerül a szakdolgozatomba.

A szakdolgozat ballag a maga útján; május végére készen kell lennie. A témám: Hogyan lehet hagyományos történetekből szerepjáték-kalandokat készíteni, gimnáziumi oktatáshoz (hogy játssza is le a kölök az Odüsszeiát, ne csak olvasson róla. Persze ez jó is meg rossz is, én pl. többek között annak köszönhetem mesemondói hivatásom, hogy az osztályból egyedül én olvastam el, és óra előtt el kellett mesélnem a többieknek...) Leadtam harminchat oldalt, bibliográfiástul; ha rábólintanak, kezdhetek játszani...

Közben zajlik a mesélés az iskolában is; ma például Szélkötő Kalamona premiert tartottam az ötödik osztálynak, sohasem meséltem még ezelőtt, de úgy gondoltam, most épp belefér az időbe. Pont huszonöt perc volt, jó hosszú történet, de a kölykök tátott szájjal hallgatták, még pacsit is kaptam érte a végén! A táltos volt mindenki kedvence, igaz, ebben a mesében nem egyszer be is szól a gazdájának... Az ördögöket szellemekre cseréltem, nehogy kivágjanak a könyvtárból mert festem a Sátánt a falra, idelenn Délen sose lehessen' tudni.

A campus egyébként továbbra is gyönyörű, minden virágban áll, sátoroznak a hernyók a fákon, és hét ágra süt a nap. Kivéve, amikor esik, de hát tavasszal az is kell.

Ja, és amíg el nem felejtem: a hétvégén Holnemvolt Fesztivál!
MENJEN MINDENKI MESÉKET HALLGATNI! Helyettem is! :)

2012. április 6., péntek

Végre egyszer az amcsik is szívnak az akcentusukkal

Carolina hivatalos volt meséket mondani egy helyi iskolába. Szociálisan felelősségvállaló amerikai diákok délutáni foglalkozásokat működtetnek spanyol ajkú szülők és spanyol-angol ajkú csemetéik számára, és úgy gondolták, mesékkel dobnák fel a nyelvoktatást. Carolina megkérdezte, lenne-e kedvem vele tartani, és én természetesen igent mondtam; többször hallottam már angolul mesélni, és mindig lenyűgözött, de már régóta rá akartam venni, hogy meséljen spanyolul is - mégiscsak más, amikor a saját anyanyelvén ad elő valaki!
A csendes tavaszi esőben a szervező csapat egyik tagja jött értünk kocsival (jobban mondva egy dzsipnek látszó tárggyal). A srácról lesírt a klasszikus gazdag szuperkeresztény szuperaktivista hozzáállás ("segítünk ezeknek a szegény külföldieknek hogy megtanuljanak angolul, ez ANNYIRA KIRÁLY!!!"), de alapvetően kedves volt velünk, hagyta, hogy Carolina kávét vegyen neki meg minden.
A foglalkozásra a Woodland általánosban került sor, ahol már jártam egyszer korábban fellépni, és még mindig cuki hely. A tanáriban egy rakat amerikai egyetemista gyülekezett, akik spanyol szakosok, és kórusban panaszkodtak arról, hogy a spanyol nyelvet képtelenség rendesen kiejteni. Először a gyerekszobába mentünk, hogy addig a felnőttek hadd tanuljanak békében; a gyerekek a három és tíz év közötti skálán mozogtak, és amikor azt mondom, mozogtak, akkor úgy is értem, hatan voltak és tele volt velük az osztályterem. A kérés az volt, hogy hallják a mesét angolul is meg spanyolul is, hadd szokják mind a két nyelvet. Carolinának nincs gyakorlata gyerekekkel, ő általában egyetemistáknak mesél odahaza, úgyhogy a végső megoldás az lett, hogy én meséltem angolul, ő fordított, és meg csillogó szemekkel hallgattam. Az első mese (Ragnar és Thora) után ráállt az agyam a spanyolra; a második mese a Tatu éjszakája volt, ami meg Carolinának tetszett nagyon. Sokat kérdezgettük a gyerekeket meg mozgattuk őket; hihetetlenül édesek voltak, amikor spanyolul beszéltek, én meg örültem, hogy értem. Azt is megtanultam, hogy a tatu az csak magyarul meg peruiul tatu, mexikóiul és columbiaiul úgy tűnik armadillo, hát ez van.
A gyerekek után átkocogtunk a könyvtárba a felnőttekhez, akik így este fél hét fele már a padra támasztott fejjel aludtak, miközben az amerikai diákok az angol nyelvtant magyarázták nekik (úgy tűnik a nyelvoktatás errefelé se fényesebb). Teljesen felvidultak, amikor mesélés következett. Ezúttal Carolina egyedül állt a színpadon, és spanyolul mesélt; öröm volt hallgatni! Az egyik sztorit még ismertem is, Wayqui mesélte a tavalyi Holnemvolton. Láthatóan a szülők is élvezték a dolgot, de az amerikai kistanárok nem mindig tudták követni (erről ennyit). Mivel marad a végén még tíz percünk, Carolina megkért, meséljek én is, majd ő fordít. Eddigre már összekapartam a spanyoltudásom annyira, hogy spanyolul vezessem fel a történetet; majd átváltottam angolra, és látszott a közönségen a feszült figyelem, meg a sikerélmény, amikor már az angol szövegnél felnevettek, mielőtt Carolina lefordította volna. Wayqui kék kavicsos történetét meséltem, sikeres volt. A mesélés végeztével odajöttek hozzánk a szülők és a gyerekek beszélgetni, és meg örültem, mint majom a farkának, hogy gyakorolhatom a spanyolt. Mindenki nagyon kedves és mosolygós volt velünk, többek között a sofőr srác is, aki először is leszögezte, hogy a kék kavicsos történet róla szól (hát persze), majd végigüvöltötte a hazavezető utat arról hogy ez MENNYIRE KIRÁLY VOLT!
Carolina meghívott, hogy meséljek vele megint egy hónap múlva, május elején. Alig várom! Addig is gyúrnom kell a spanyolra...

2012. április 3., kedd

Az éhezők viadala és Thészeusz, avagy hogyan tanítanak a mai mesemondók görög mitológiát

Már motoszkál a fejemben, amióta megnéztem a filmet (mindenképpen érdemes, de ha lehet, angolul, a magyarban több döbbenetes félrefordítás szerepel, legalábbis ami a könyvet illeti), hogy vajon hány kölök (avagy felnőtt) van tisztában vele, mire is alapul az utóbbi időben bombasikerré vált Az Éhezők Viadala (The Hunger Games). Az írónő ugyanis bevallottan egy görög mítoszt vett alapul a modern történethez, és mesemondóként meg kell adnom neki, hogy zseniálisan dolgozott a hozott anyagból. Előzetes tudakozódásom eredményei viszont azt mutatták, hogy az eredeti sztorit nagyon kevesen ismerik a könyvrajongó korosztályból; ezt persze azonnal orvosolni kellett. Akadt is rá alkalom a mai napon, rögtön kettő is. Nem hagytam ki.

Ma reggel volt az utolsó Tale Tellers fellépésünk a tavaszi szezonban, ennek viszont megadtuk a módját; négyen vonultunk ki egy közeli általános iskolába, és három órát meséltünk. Az első csoport (óvodától második osztályig) tündérmeséket kapott (vagy, az én esetemben, teáskannává alakuló nyestkutyákat); a második (harmadiktól ötödikig) népmeséket (itt az ördög/halál megtréfálása témánál lyukadtunk ki valami módon, ami vicces volt, mert az "ördög" szóra több vallásos helyi gyerek engedelmesen befogta a fülét...); a harmadik előadásra (hatodiktól nyolcadikig) a tanárok görög mitológiát rendeltek. Itt jött el a nagy pillanat.

Én maradtam a sor végére; előttem Joel Odüsszeusz és a Küklopsz történetét, Danielle pedig Artemisz és Orión románcát mesélte el. Végül aztán jó 15 perc állt a rendelkezésemre, hogy levegyem az unott kiskamaszokat a lábukról.
Régóta nem meséltem már Thészeusz történetét, nem volt rá kidolgozott előadásom; az időkeretek miatt nyírni is kellett rajta, hogy eljussunk a lényegig. Épp csak megemlítettem a hős gyerekkorát, és már ugrottunk is tovább Athénba, épp a krétai követek érkezésére. Itt kezdtek előfordulni az első olyan mondatok, amik ismerősek voltak a kölyköknek a könyvből vagy a filmből; lehetett látni rajtuk, ahogy felkapták a fejüket. Nagy gondot fordítottam Kréta leírására (mégiscsak jól jött a klasszika-archeológia szigorlat...), ami még inkább kihangsúlyozta a könyvvel való hasonlóságokat (a könyvben a főváros egy rikítóan színes hely, akárcsak a knósszoszi épületek). A labirintust sikerült összemosnom a palotával, és, bevonva a turmixba Mary Renault kiváló könyvét is (Thészeusz ifjúsága), végül aztán hősünk a palota belső udvarán küzdött meg a Minótaurosszal, hogy láthassák a krétaiak is. A sok különféle verzió közül azt választottam, ahol saját kezével fojtja meg a szörnyet, mert nem fog rajta a fegyver. A győzelem után a sztorit rövidre is kellett zárni, amíg még jól mentek a dolgok; nem akartuk a depressziós részekkel elrontani az ünnepi hangulatot. Szépen lekerekítettem a történet végét, mielőtt Ariadné dobva lett volna Naxoszon.
Én rettenetesen élveztem a mesélést; úgy tűnt, a kölykök fantáziáját is megragadta, ha nem is nagyon ütközött ki rajtuk (ez a korosztály mindig túl menő a mesehallgatáshoz).

Mivel még lendületben voltam, és mert volt egy köröm kedvenc ötödikeseimnél is a könyvtárban, rögtön lezavartam a történetet még egyszer. Egy év hatalmas különbség; az ötödikesek közében zajos tetszést aratott minden kulcsfontosságú mondat, és hangosan visongtak minden nagyobb fordulatnál. A kedvenc pillanatom akkor érkezett el, amikor Thészeusz megölte a Minótauroszt; a csapat előbb levegő után kapott, majd hallgatott egy darabig, végül pedig elkezdték a magasba emelni a kezüket, feltartva a három középső ujjukat, ami a könyvekben a tisztelet jele. úgy éreztem magam mint egy rocksztár.
A történet végeztével beszélgettünk Krétáról, Thészeuszról, a görög történelemről, és arról, hogyan is lett mindebből modern könyv és film. Úgy érzem, megint sikerült tudást csepegtetnem a kicsi fejekbe. De ha csak a Minótauroszra emlékeznek, nekem az is jó.

A sztorit mindenesetre megtartom, akár ismerik a könyveket, akár nem. A görögök még mindig tudnak valamit.