2012. január 30., hétfő

Széttáncolt cipellők - Az első tánc

Nem, ezúttal nem a kontratáncról lesz szó - mesélni voltam az ötödikeseknél.

Előző csütörtökön megígértem kis tanítványomnak, hogy elmesélem a Széttáncolt cipellőket; Grimm mesékkel dolgozik, és ezt még sohasem hallotta! Többször megfigyeltem már, hogy bár ez a mese kicsi korom óta az egyik kedvencem (a könyv ismerős valakinek?) ideát nagyon sok kölyök nem ismeri, valamiért itt nem tartozik a népszerűbb Grimmek közé. A biztonság kedvéért megkérdeztem az osztályt is, mielőtt belevágtam volna - húsz gyerekből egy mondta, hogy már hallotta korábban.

Ritkán adódik ilyen alkalom egy mesemondó életében!

Olyan ez, mint Hófehérkét mesélni valakinek, aki nem tudja, hogy a végén Hófehérke életre fog kelni (vagy, a kockák kedvéért: úgy nézni a Csillagok Háborúját, hogy nem tudod, ki Luke apja...) Nagyon sok mese esetében az ember nem is emlékszik, mikor vagy kitől hallotta először, egyszerűen csak mindig is ott voltak... de ma, kivételesen, alkalmam volt beavatni egy egész osztályt a széttáncolt cipellők rejtélyébe.

Nem a Grimm verziót meséltem, hanem a kedvencemet, a Pályuk Anna-féle felsőtiszait; már mondtam néhányszor, hogy ő a kedvenc magyar mesemondóm, és nagyon közel állt a mesélői stílusa az enyémhez. Ezen kívül nagyon sok kedves apró részletet is tett a meséibe, és sokkal több érzelmet, mint amit egy átlag tündérmesében meg szoktak említeni. Megmondtam előre a kölyköknek, hogy ez nem a Grimm testvérek meséje, hanem egy magyar mese, ami nagyon hasonló hozzá; úgy tűnt, ez csak tovább fokozta a kíváncsiságukat.

Nagyon érdekes volt figyelni a reakcióikat mesélés közben. Először is, feszült figyelemmel követték az alapszituációt - próbálták kitalálni, mitől mennek tönkre a cipők minden éjszaka. Majdnem olyan érzés volt, mint kalandmesternek lenni egy nyomozós kaland elején - én tudtam a megoldást, és szórakoztató volt látni, hogy ők még nem... így aztán már az elején lekötötte őket a dolog, főleg, mert cipőkről volt szó (kisfiú a hátsó sorból: "én is szeretek cipőket venni..."). Ezek után jött a szegénylegény a malacával, a pulikutyájával és a hollójával - mindhárom állat nagy népszerűségnek örvendett a gyerekek körében, de azért a holló vitte el a pálmát. Az ezüst-arany-gyémánt erdőt sikerült előre kitalálniuk, de azért tetszett nekik; amikor pedig bejelentettem, hogy a királylányok pengéken táncoltak, egy emberként hördült fel az egész osztály.

A mese végeztével az volt az egybehangzó vélemény, hogy mindenkinek tetszett; aztán jöttek a kérdések, amiket közös erővel meg kellett válaszolni. Például, hogy ha a legkisebb királylány nem táncolt, akkor az ő cipője miért szakadt el? (tényleg, miért?...) És hogy miért "Tizenkét táncoló királylány" a mese címe, ha csak heten voltak? (azért, mert a Grimm cím nem illik a magyar verzióhoz...). És hogy miért nem tud megölni az elvarázsolt erdő őre, ha nem nézel hátra?

Azt tervezem, hogy ebben a félévben még sokat fogom ezt a történetet mesélni; egyrészt, mert része a magyar népmese-műsoromnak, és ki kell gyakorolnom a részleteit, másrészt pedig, mert megérdemli, hogy minél több gyerek megismerje...

Kocka, pizza, karakterlap

Ennyi kell egy tökéletes vasárnap délutánhoz.

Ma volt a napja, hogy összeültünk kis csapatommal órán kívüli extra D&D partira. Hétvégén az ebédlő elhagyatott holdbéli táj, mivel a kajáldák zárva vannak, és csak az asztalok árválkodnak egymagukban; nem is volt más dolgunk, mint összetolni őket, és meg is volt a tökéletes terep a játékoz. Mindenki dobott a közösbe mindenféle egészségtelen kaját, ahogy az a szerepjátéknál illik: volt két pizza (egy ponton lefejtettük a szalámit a szalámisról és átraktuk a vegetáriánusra...), kóla és Sprite, sós perec, sajtos chips, Mese keksz (köszi Kata!!!), szaloncukor és földimogyorós rágcsa. Kitartott mind az öt órán keresztül, amíg játszottunk.
Egy ponton felbukkant a nagyfőnök is, hogy "megfigyeljen" minket; senkit se zavart a csapatból, hogy ott ül az asztal végén, és néha-néha jegyzetel. Egy idő után eltűnt, majd megint visszajött, pont a kaland végére; csillogtak a szemei, mint gyereknek a cukorkásboltban, a végén még belőlünk fog nagydoktorit írni...
Nem ő volt az egyetlen, aki belepislogott a játékba. Egész délután meg-megálltak lézengő diákok nézni, mit csinálunk; volt, aki lelkesen odajött közölni, hogy "ti vagytok az első csapat, akit látok a campuson", mások rákérdeztek, mit csinálunk, megint mások odaültek belehallgatni a kalandba. Nem voltak sokan az épületben vasárnap délután, úgyhogy nem nagyon zavart minket senki, de aki arra járt, annak muszáj volt belenézni, mit csinál egy csapat ember ilyen hangzavarral, sörösüvegek jelenléte nélkül...

VIGYÁZAT, HOSSZÚ BEJEGYZÉS! Aki nem nerd, ne olvassa.

Meglepően sokan eljöttek az osztályból; végül egy kezelhető, 7 fős csapat jött létre:
Az előző kalandból megmaradtak:
Amalthea, a tolvajlány
Vasököl, a harcos
Trevor, a bárd
Ellidis, a hipp... izé, a druida

És jött három új karakter:
Sister Soulaxe, törpe harcművész(nő) - civilben Vasököl tűzrőlpattant barátnője és osztályunk későn érkezett legújabb tagja Joshua helyett
Félork barbár, klasszikus statokkal (elpusztíthatatlan és ostoba) - civilben a bárd "tanítványa"
Ember ranger ("mit gondolsz, miért lettem erdőjáró?! Mert utálom az embereket!!!") - civilben ugyanaz a srác, aki órán a rugót játszotta

Attól eltekintve, hogy nincs erős varázshasználó a partiban, meglehetősen kiegyensúlyozott csapatot sikerült alakítani.

Nem volt más hátra, mint előre!
Mivel párhuzamosan készültem a mai játékra és a jövő heti Changeling kalandra, nem volt nagyon időm nagyban gondolkodni; gondolkodtam inkább poénban, és csináltam a csapatnak egy kalandot a Másnaposokból.

Parti felébred egy tábortűz romjai közül riasztóan sok üres üveg és hordó társaságában, koponyaszaggató fejfájással. Vasököl egy emberi koponyát ölelget álmában, a tolvajlány erszénye tele gyémántokkal, mindenki zsebében gyanúsan sok az arany, a ruhákon meg gyanúsan sok a vér. Ennek tetejébe a bárd fegyverei teljesen eltűntek, cserébe viszont karmolásnyomok vannak a hátán, és fordítva vette fel a ruháit. Hmmmm.
Ezen a ponton hátradőltem, és hagytam, hogy kiélvezzék a helyzetet. Nagyon szórakoztató előadás volt; mindenki nyűgös volt mindenkire, senki se tudta, mi a rák történt velük, azt se tudták, melyik városban vannak, és mivel az ork és a ranger menet közben csatlakozott be a buliba, azt se tudták, kik a többiek. A hippi katatóniába zuhant, amíg valaki le nem öntötte egy vödör vízzel; a bárd kritikusan elszúrta a tűzrakást és megégette magát; Vasököl elkeresztelte a koponyát Stephanie-nak. Végül aztán csak elhatározták hogy kiderítik, mi történt; itt már kezdtek rájönni, mire alapul a történet, mire felmutattam nekik a kaland címét (Másnaposok), amiért is külön vállon lettem veregetve és meg lettem dicsérve.

A csapatot a völgyben található városka kapujában már fegyveres őrök várták, akik nagy hangon felszólították őket, hogy kezeket fel, fegyvereket le, és mindenki le van tartóztatva több rendbeli lopásért, garázdaságért, bujálkodásért, közszeméremsértésért, sírrablásért, és gyilkosság alapos gyanújával. Erre a bárd csak annyit motyogott a háttérben, hogy "lehetne kicsit halkabban?... egy picikét másnaposak vagyunk..." és már vitték is az egész bagázst a dutyiba (az ork megpróbált pattogni, a bárd megpróbálta csitítani, amiért is egy monokli lett a jutalma). Mindenkit megfosztottak mindenétől; kettejüknek sikerült egy-egy tőrt elrejteni, Vasököl pedig megtartotta sutyiban az erszény aranyát. Tíz perccel később három cellában üldögélt a hét jómadár, és egymást okolta a történtekért. Mintha ez nem lett volna elég, felbukkantak a helyi nemesi család őrei is, mivel a csapat szemtanúk szerint az ő családi kriptájukat pakolta ki; nem sokkal később pedig befutott egy másik helyi nemes, aki párbaj útján történő elégtételt követelt a bárdtól a felesége jó hírének megrontásáért. A bárd arca azonnal felderült, ahogy végre összerakta a részleteket a fejében, és még pacsit is kapott a sikerért a többiektől. A párbaj hosszas tárgyalások és nem kevés Megtévesztés, Meggyőzés és Diplomácia próba dobálása után végül úgy alakult, hogy a bárd bajnokot állít maga helyett: a választás a törpe harcművészre esett, mint a csapat legesélyesebb tagjára, a választott fegyver pedig puszta kéz volt... egy rövid ám annál érdekesebb párbaj során Sister Soulaxe ledarálta a nemest a főtéren összegyűlt tömeg figyelő tekintete előtt; a győzelem elismeréseképp pedig a parti kapott egy esélyt, hogy a város bírái előtt kimagyarázza a bűneit.
Hosszas találgatás, magyarázkodás, ígérgetés, alkudozás és "mi sohasem tennénk ilyet!" következett, aminek nagyon érdekes eredménye született: meglehetősen klasszikus felállás, a bárd börtönben marad, és három nap múlva akasztják, ha a parti nem nyomozza ki, mi is történt valójában. Az érdekes ebben az volt, hogy nem én javasoltam - a csapat maga alkudta ki (mondjuk, ők tíz napról indultak...). És elindult a nyomozás, klasszikus Másnaposok-stílusban, lépésről lépésre, melynek során egyre több bűnről derült ki, hogy valóban ők követték el; de egy ponton arra is rájöttek, hogy jóval több idő esett ki, mint amit egy részeg bulizás ki tudott volna törölni, és egyáltalán, valami bűzlik a város körül (az orkon kívül, hehe). A csapat csendes hőse Nick volt, a hipp...druida; mindenki ment mindenfelé, és fel voltam készülve rá, hogy Tudáspróbákat dobatok velük, amíg rá nem jönnek valami lényegesre. Ehelyett azonban Nick egyszerűen használta az agyát, körbejárt a városban, feltette a megfelelően zseniális kérdéseket a megfelelő embereknek, és magától rájött a dolog nyitjára. Teljesen átment CSI: Forgotten Realms fokozatba; megvizsgálta a meggyilkolt személyt, a tetthelyet, a koponyát és a hozzá tartozó csontvázat, a sírra tett virágokat, és magától kitotózta, hogyan fog összeállni a kép. Le voltam nyűgözve.
Néhány darab azonban még mindig hiányzott a képből, az idő pedig fogytán volt; végül a ranger vállalkozott, hogy visszamegy az utolsó városba, amire még emlékezett a parti, és ott nyomoz tovább. Magával vitte a törpe nőt is testőrként (a csapat fegyverei és felszerelése még mindig el voltak zárva, úgyhogy a harcművész rövid hatótávú önvédelmi eszközzé lépett elő). A csapat összedobta minden maradék összekapart vagyonát egy gyors lábú paripára, és a furcsa páros útnak indult; csak a szomszéd városig jutottak azonban, ahol megint problémába ütköztek (mint kiderült itt is tartoztak pénzzel jó néhány embernek) és miután a ranger sikeresen kidumálta magát, ott kellett hagynia a nőt biztosítéknak. És vágtatott tovább, árkon-bokron át, hogy időben megjárja oda-vissza az utat.
Időközben a városban lassan sikerült minden részletet felderíteni; felvirradt a harmadik nap, és a bárd már csak az akasztásra várt. A tetőfokára hágott az izgalom; peregtek a percek. A bárd utolsó kívánságával még egy órát kért (mire a tolvajlány visítani kezdett, hogy "nem kérhettél volna időt naplementéig, vagy valami?!").
A ranger végül megérkezett a távoli városba, ahol már várta a helyi nemes, kérdezvén, hogy "sikerült-e teljesíteni a küldetést"; a "milyen küldetést?!" kérdésből hosszas üvöltözés kerekedett, melynek során a ranger végül is kiagyalta a sztori hiányzó morzsáit, pánikba esett, felmarkolt egy helyi varázslót, és halálos iramban (hehe) lovát a végkimerülésig hajszolva indult vissza a többiekért.
A bárd életének utolsó perceit élte; hogy időt nyerjenek, az ork és Vasököl verekedést provokáltak a hóhérral és a környező városőrökkel, ami reménytelen volt ugyan hosszú távon, de minden másodperc számított... (és még élvezték is, hogy végre van mit ütni). A tolvajlány végül a tetőről fütyülve jelezte, hogy jön a felmentő sereg, akik épp időben érkeztek, ahogy annak egy drámai jelenetben történni kell. A ranger hangosan visítva elhadarta, mit derített ki, beígérte a tolvajlánynak, hogy ki fogja tekerni a nyakát, majd lefordult a lováról és kiszállt a kaland hátralévő részére. Annyira zseniálisan sikerült a monológ, hogy tapsot kapott érte.
A bárd megmenekült; ellenben a csapatnak újabb kihívással kellett szembenéznie. A történet ugyanis rövid úton a következő volt (egy cseh népmeséből nyúltam): gonosz varázsló udvarol lánynak; lány inkább öngyilkos lesz minthogy feleségül menjen hozzá; gonosz varázsló meghal, de a lelke megmarad, és a saját és a lány csontjaiból akar magának új testet építeni. Kis csapatunk a gonosz lelket egy dobozba zárva szállította, ez volt a küldetésük, csak a tolvajlány nem bírta ki a nagy titkolózást, és persze bele kellett néznie a dobozba; a lélek belé költözött, megbűvölte az egész bandát, és ámokfutást rendezett a környező városokban. Közben beszerezte a lány koponyáját, meg elég drágakövet ahhoz, hogy végrehajtsa a rituálét vele; csak néhány napot kellett volna csendesen pihennie, hogy a tervét végre tudja hajtani. Addig is törölte a csapat emlékeit, hogy késleltesse őket.
Nos, most, hogy a titokra fény derült a csapat zseniális nyomozásának következtében, nem volt más hátra, mint megejteni a nagy epikus végső harcot. Érdekes csatajelenet kerekedett: a varázsló lelke minden körben valaki másba költözött át, és onnan támadta a többieket; a csapat gyakorlatilag hosszas körökön keresztül egymás ellen harcolt. Többen kerültek a halál küszöbére, őket a druida rángatta szorgosan vissza gyógyítás varázslatokkal (miközben minden ütés elől sikerült félreugrania), míg a talált varázsló felkészült rá, hogy visszapakolja a lelket a dobozába. Epikus csata kerekedett nagy ütésekkel és nagy kitérésekkel; végül aztán létrejött a varázslat, és hajszál híján ugyan, de mindenki megmenekült.

Hát, így születik közepes ötletből epikus kaland. Mindenki nagyon élvezte a dolgot; természetesen nagyokat nevettünk; utólag nagyon meg lettem dicsérve a sztoriért, ami jól esett, és persze állati büszke voltam a csapatomra, hogy maguktól megoldották a bűntényt, kockadobálás helyett gondolkodással. Hősiesek voltak, találékonyak, és a győzelem örömére el is vonultak mind inni a legközelebbi kocsmába...
Ami a játékosokat illeti, ők még maradtak egy darabig; mindenki szintet lépett (második szint! Juhé!), megettük a maradék rágcsát, beszélgettünk-nevettünk, aztán mindenki hazaszállingózott.
Jövő hétre újabb sztorit kell kitalálnom...

Ja, és az aranyköpések:

KM: "Ork, te ébredsz fel először. Állati másnapos vagy, mindenki szerteszét hever üres üvegek között, fogalmad sincs, hol vagy, és kik ezek az emberek. Mit csinálsz?"
Ork: "Pisilek."
KM: "Oké. Fél órával később..."

KM: "Bárd. A fegyvereid eltűntek, a ruháid fordítva vannak rajtad, és karmolásnyomokat találsz magadon, amik nem harcból származnak..." *kacsint, kacsint*
Bárd: "Átkutatom a környéket."
Többiek: "Mit keresel?"
Bárd: "A fegyvereimet. És egy kis mosómedvét."
Többiek. "?!?!?!"
Bárd: "Most mi van?! Valami megkarmolt..."

Ork: "Megpróbálok nem halálosat ütni rajta."
KM: "Mivel?"
Ork: "Kétkezes csatabárddal..."

Ranger a börtönkajáról: "Remélem, gyors méreg van benne, mert ha az ork hasmenést kap..."

Vasököl: "Nyugi, srácok. Mielőtt kovács lettem volna, ügyvédnek készültem..."
Ranger: "Kérhetünk inkább egy gyors akasztást?"

Vasököl fegyvereket vásárol, limitált büdzséből: "Kétkezes csatabárd az orknak... csatacsillag nekem... dobótőrök a harcművésznek... sarló a hippinek... ez van rózsaszínben is? Nagyszerű..."
Tolvajlány: "Vegyél nekem íjat!"
Vasököl: "Hülye vagy? Az drága. Kapsz inkább egy parittyát."
Tolvajlány: "És mit csináljak vele?!"
Vasököl: "Kapsz bele húsz kavicsot is."

Vasököl gyors lábú lovat vásárol, limitált büdzséből: "Ez mennyibe kerül?... Annyim nincs... és ha bérelem?... Affene... Tudjátok mit? Kaptok inkább két pónit..."

Bárd áll az akasztófa alatt a hurokkal a nyakában.
KM [hóhér]: "Utolsó szavak?"
Csapat súg [húzni kéne az időt]: "Énekelj!"
Bárd: "Ingyen?! Hülyék vagytok?!"

2012. január 27., péntek

Franciaórán magyarul, Amerikában

Ma megint a gimiben töltöttem a délelőttöt: ezúttal franciaórára lettem meghívva, nem mintha olyan remekül tudnék franciául, hanem mert a tanárnő (aki egyébként svájci) szerette volna, ha a kölykök más európai kultúrákból is hallanak történeteket. A hallgatóságom tíz darab tinédzserből állt, és egy egész órám volt szórakoztatni őket.
Hirtelen felindulásból, meg mert fogalmam se volt, hogy hozzam fel az egész történelem-kultúra témát, végül az Isten-hegyi székely leányt sikerült mesélnem. Szerintem három éve most vettem elő először, és azt kell mondanom, jót tett a sztorinak, hogy pihent egy kicsit. Hosszú, és nem egyszerű történet; azt hiszem, sikerült csak azokat a részleteket megtartanom, amik igazán fontosak a sztori szempontjából (a többit meg szépen elfejeltettem... majd itt is lesznek nagy meglepetések, ha egyszer visszaolvasom, de hát ettől szép dolog a mesemondás!). Még így is negyven percembe került elmondani az egészet, ami gimnáziumi keretek között különlegesen hosszú idő; mégis, mert sikerült elég izgalmasra és hősiesre színeznem a sztorit, végig lekötötte a csapatot. Tanárnő nagyokat vigyorgott a háttérben a lelkesedéstől.
Amikor végeztem a sztorival, megtapsoltak; még maradt húsz percünk beszélgetni. Eleinte nem nagyon akartak megszólalni, lévén tinédzserek, és a tanárnő húzott ki a nagy hallgatásból. Meséltem nekik a sztori történelmi hátteréről, a tatárjárásról, Erdélyről, meg általában mindenféle érdekes dologról, ami épp az eszembe jutott. Egy idő után aztán felbátorodtak, és kérdezgetni kezdtek a magyar nyelvről; beszéltem nekik magyarul, hogy hallják, hogy hangzik. Ezek után csak eljutottuk a kulturális különbségek témájáig; nagyokat derültek azon például, hogy mennyire másak a távolságok a két országban. Az óra végére már egész érdekes beszélgetés kerekedett a dologból, és azt is megjegyezték kifelé menet, hogy klassz volt a sztori, és nem is vették észre, hogy ilyen hosszú lett volna.
Azt hiszem, majd futnom kell egy kört a németes osztályban is. Éljenek a gimnazisták! :)

A következő generáció

Ma volt az első mesemondó magánórám kis mesemondó tanítványommal. Mert ilyen is van ám. Az egyik ötödikes csajszi, akit már előző félévben is sokat emlegettem, ebben a félévben mindkettőnk épülésére mesemondó apróddá lépett elő, és minden csütörtökön magánórát tartok neki mesemondásból.
Fél hatkor mentem vissza a suliba; addigra ért véget a színpadi próbája, mert mellesleg az iskolai musicalben is szerepel. Én már fáradt voltam, de őt még felvetette az energia; vidám volt és lelkes. Elújságolta, hogy Kindle-t kapott karácsonyra, és azt is, hogy ki van akadva, mert Harry Potter nem jelent meg Kindle kiadásban. Közben persze jó könyvmoly módjára leszedett minden ingyen könyvet ami a keze ügyébe került, főleg a mesegyűjteményeket. A múlt félév óra szorgosan mesél, készíti a kis listáit azokról a sztorikról, amiket már tud, és rendelésre szórakoztatja az osztálytársait a szünetekben.
Fogalmam se volt, mit kezdjek vele, a kiscsaj bele van születve a szakmába.
Végül aztán beszélgetni kezdtünk; megkérdeztem, milyen történetek érdeklik, aztán listát írtunk róla, hogy milyen témákkal szeretne foglalkozni. Igazából előadásra akkor lehet jól trenírozni valakit, ha olyasmivel dolgozik, ami érdekli is, ezt magamból kiindulva tudom; így aztán hagytam, hogy ő döntse el, mi érdekli, mielőtt a dolog technikai részéhez érünk. A listán szerepelt végül mindenféle jó dolog: görög mitológia, Arthur-legendák, kínai népmesék, és természetesen Grimm. Hagytam, hogy ő válasszon közülük egyet a jövő hétre; a Grimmet választotta, úgyhogy pont témánál is vagyunk. Önként vállalkozott, hogy akkor jövő hétig el is olvassa, úgyis rajta van már a Kindle-jén, és majd választ, mit akar mesélni belőle. Megadtam neki a Grimm projekt honlapcímét is, hogy legyen mit néznie. Tanulni a profiktól érdemes.
Kíváncsian várom a jövő csütörtököt :)

2012. január 26., csütörtök

Játék és mese

Mivel kedden véget ért a D&D, de a Changeling csak a jövő héten kezdődik (addig is trenírozni kell a profot, hogy önállóan le tudjon vezényelni egy kalandot), a mai szerepjáték órát mesemondó gyakorlatokkal töltöttük. Mivel a kurzus végső célja, hogy játékból előadás legyen, nagyfőnök úgy gondolta, itt az ideje, hogy megnézzük, gyakorlott kalandozóink hogy állnak önálló mesemondó előadás terén. Láttam rajta, hogy kicsit aggódik a téma miatt; nerdöktől nem várja senki, hogy magabiztosak legyenek színpadon, pláne, ha rögtönözni kell.

Csak egy dolgot felejtett ki a számításból: a szerepjáték semmi más, csak rögtönzés.

A csapat lemosott minket a színpadról.
Sorban ültünk, és és a Hetek, szemben a figyelmes közönséget képező kezdőkkel és a professzorral. A történetet én nyitottam meg; mivel a feladat az volt, hogy egyes szám első személyben kell a kalandot visszamondani, és a gonosz árnyék nézőpontjával kezdtem. Egy gyönyörű, piros, műanyag alma volt a kezemben, amit egy ponton tovább dobtam valaki másnak a sorban, aki ott folytatta a sztorit, ahol én abbahagytam, és így tovább. Eleinte még kicsit bátortalan volt a csapat, de szépen, folyékonyan meséltek, és a mondókájuk végére megtalálták a saját hangjukat; szépen sorban emlékeztünk vissza az eseményekre, amikor is végül a bárdot játszó srácra került a sor. Amint elkapta az almát a levegőben, klikk, karakter, és ráüvöltött a harcosra: "Baszki, Vasököl, azt mondtad, van pénzünk szobára!!!"
Ettől a ponttól kezdte aztán nem lehetett a lavinát megállítani. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki egyszerre döbbent rá, hogy a mesemondás tulajdonképpen nem más, mint a játék a kalandmester nélkül, és szabadon engedték a fantáziájukat. Briliáns monológok születtek a semmiből; olyan részletek kerültek napvilágra, amik a játékban benne se voltak, és mindenki lenyűgözően szerepelt. Meghallgathattuk a harcos belső monológját saját magával a végső csata pillanatában ("És ebben a pillanatban hallani véltem az apám hangját: 'Fiam, ha a fegyver nem fog rajta, gyújtsd fel a rohadékot...'"), meghallgathattuk a druida szerénységében zseniális végső filozofálását arról, mi is történt valójában, és hogy miért élt túl ez a csapat egy olyan szörnnyel szemben, ami eddig mindenkivel végzett ("Mi olyan különleges bennünk? Fél nappal ezelőtt még nem is ismertük egymást, most meg egy csapat vagyunk. Mitől vagyunk mi mások, mint a többi áldozat?..."), hallgathattuk a bárdot és a harcost úgy veszekedni, "mintha harminc éve házasok lennének" (a rugó szerint legalábbis), hallhattuk a bárd érdekfeszítő leírását a törpe pisztolyairól (olyan ember szemszögéből, akinek a világában nem léteznek tűzfegyverek), betekinthettünk a tolvajlány agyába a hisztériás roham alatt, és egyáltalán, olyan mesemondó előadás kerekedett az egész kalandból, hogy komolyan leesett az állam, a profról nem is beszélve.
A legszebb pillanat az volt, amikor a bárd a saját belső monológját szavalta: "Valaki más jelentkezzen harcolni, én nem akarok harcolni, gyerünk már, valaki? Valaki? Valaki?" mire prof segítőkészen közbeszólt, hogy "Ki volt a negyedik harcos?" Erre az egész osztály kórusban pisszegte le, a bárd pedig ráhördült, hogy "Hadd mondjam végig a sztorit! Most én mesélek vagy nem?!" Ami hatalmas nevetésbe fulladt.

Mindent egybevetve, a csapat felülmúlt minden várakozást, és nagyon, de nagyon büszke voltam rájuk; nem csak azt bizonyították be, hogy túlteng bennük a tehetség és a kreativitás, hanem egyben azt is, hogy a szerepjátéknak nagyon, de nagyon sok köze van a hagyományos mesemondáshoz. A prof csillogó szemekkel hallgatott minket. Amikor a sztori végére értünk, és kellőképpen megtapsoltuk magunkat, a következő napirendi pont az volt, beszélgessünk a tapasztalataikról. Egybehangzó vélemény volt, hogy ez bizony jó móka, és tényleg nem is áll távol a játéktól. Ezek után már csak az volt hátra, hogy elmagyarázzuk testületileg a profnak, mitől jó egy kalandozó csapat. Hosszasan és részletesen beszélgettünk róla, hogyan dolgoznak össze a különböző típusú karakterek, és hogyan születik csapatmunka a sok egymással marakodó kasztból és fajból, és egyáltalán, hogyan kell leszedni egy boss szörnyet. Ezt a részét az órának már csak azért is nagyon élveztem, mert én társasági játékos vagyok; azt szeretem a legjobban a szerepjátékban, hogy összeül az ember a saját kis csapatával, és időt tölt velük (ezért is szeretem ezt jobban minden lehetséges számítógépes játéknál). Minél többet beszéltünk arról, hogyan működik a csapat dinamikája, annál jobban lehetett érezni, mennyire összekovácsolódott az osztály három röpke órányi D&D alatt: már magyarázni is csapatmunkában magyaráztunk, egymásnak adva a szót, és kiegészítve, amit a másik kifelejtett.

Vasárnap a saját örömünkre fogunk játszani, órán kívül (pizza, kocka, sütemény). Mire eljön a jövő keddi óra, készen fogunk állni, hogy meghódítsuk a Changeling világát.

A végtelenbe, és tovább :)

2012. január 25., szerda

Séta a felhők felett

Ma visszatértem a kis negyedikesekhez is; ők is kitörő örömmel fogadtak, bár érdekes módon kevésbé ugrottak a nyakamba, mint tegnap az ötödik osztály. Szokásukhoz híven zajosak voltak és nagyon cukik. Végigdumálták az egész mesemondó szekciót; de mivel a meséről beszélgettek és ötleteltek, hagytam őket, semmivel sem voltak rosszabbak, mint a szerepjátékos csapat, sőt.
A Felhőkön járó fiút meséltem nekik; gyakorlom a Pályuk Anna meséket a tavaszi félévre, most, hogy végre se a Halloween, se a karácsony nem fog közbeszólni. A mese nagyon jól sikerült, bár azt hiszem, eddigi leghosszabb verzióját produkáltam, és a gyerekek is nagyon kreatívak voltak. Beszélgettünk róla, ki ült már repülőn, és hogy hogyan néznek ki a felhők felülről; a menyét megint nem jutott az eszembe angolul, úgyhogy mondtam magyarul, senkit nem zavart, tetszett nekik. A felhők feletti utazás, még úgy is, hogy a csapat nagy része ült már repülőn, nagy rajongást váltott ki a csapatból; ezért is szeretem ezt a mesét, van benne valami ami nagyon egyszerű és nagyon varázslatos egyben.

Tennessee-en egyébként tavasz van; ma pólóban szaladgáltak az emberek a campuson, és rügyeznek a fák. Erre varrjatok gombot...

Vihar alatti csend III - A szörny az alagút végén

Rövid kiruccanásunk a D&D világába a mai nappal véget ért; sokszoros kalandmesteri rásegítéssel, a háttérben "pisilnemkell" táncot járó professzor sürgető tekintete alatt, kis csapatunk végül befejezte a tervezett kalandot.

A nyomozást sajna a szűkös időkeretek miatt hamvába kellet fojtani; bár a csapat így is remekül alakított, és nagyon sok mindenre rájött magától, végül egy lehengerlően sikeres Tudáspróba eredményeképp magammal vittem a varázslót és a macskáját a folyosóra, ahol elmagyaráztam nekik, mivel is van dolga a csapatnak. Megtudva, mivel állnak szemben, a társaság sarkon fordult és visszarohant a fogadóba felhajtani a környék egyetlen papját, aki meg tud áldani fegyvereket (nevezett szörnyet, amit Dragonlance-ből loptam el, ugyanis csak megáldott fegyver vagy szenteltvíz sebez). Sajnos a papról kiderült, hogy még kezdő, és csak négy áldás van a zsebében, egyrészt, mert a D&D rendszer ezt tudja, másrészt, mert ez egy nagyon ügyes kalandmesteri húzás volt arra, hogy ne tudjon mindenki egyszerre harcolni. Hosszas töprengés után megáldatták a harcos csatabárdját, a tolvajlány íját (nem a nyílvesszőket! mert azt mondtam!), a törpe egyik pisztolyát, és a bárd rövid kardját; majd egy rakat borosüveggel felfegyverkezve visszamasíroztak a barlangokba megküzdeni a szörnnyel.

Az alapötlet a következő volt: a szörny nem tud támadni, amíg tűz közelében van, és csak megáldott fegyverrel sebezhető. A csapat azt találta ki, hogy húz maga köré egy tűzgyűrűt, és onnan szurkál/lődöz kifelé. Ez persze nekem nem tetszett, mert akkor jó a móka, ha a szörny is visszaüt, így aztán közöltem velük, hogy a tüzük nem fogja sokáig bírni, valamint mivel a saját mozgásterük igencsak szűkös, csak kritikus dobással üthetik meg a szörnyet. Erre a hülye bárd nem elkezd kritikusakat dobálni?! Persze még így is alig-alig sebeztek rajta; a tűz meg szépen lassan kialudt, és a szörnyike végre tolhatott egy pszichés támadást a tolvajlányra, aki hirtelen szembesült a saját legsötétebb énjével, és Yoda mester hiányában hisztériás rohamot kapott. Már csak az volt hátra, hogy az Árnyék megérintse jeges lehelletével, és elszívja az életerejét... mire nevezett Árnyéknak sikerült egy kritikus balfékséget dobnia (1-est a 20 oldalú kockán), így az egyetlen dolog, amit szívott, a saját foga volt, azt viszont nagyon. Bízzátok ide, hogy elszúrjam az egy szem kalandmesteri támadásom. A Harcos végre megtalálta, melyik végét kell fogni a csatabárdnak, és az áldott csatabárd eredményeképp a szörnyike a következő körre kinyuvadt.

A csata lehetett volna ugyan epikusabb, de ez mit se rontott a csapat hangulatán; a megdöglést harsány ujjongás követte, és még a földön fetrengő tolvajlány és felnézett két sikítás között, hogy "mennyi XP jár érte?" A druida, mai első tevékenységeképp, meggyógyította a hölgyet ("Nem dobok sokszor a játékban, de amikor igen, akkor kritikusat...") A sztori végét csak elhadartam; mindenki boldog, szerencsétek hogy öreganyámnak szólítottatok, meg hogy rövidre kellett zárni a témát, legközelebb nem ússzátok meg ennyivel, fussatok bolondok, sallala. A következő fél órára tanár úr vette át a szót, aki vidáman filozofált mesemondásról, narratívaelméletről, alternatív fogalmazásmódokról és hasonló témákról. Csütörtökön még boncolgatjuk egy kicsit a mesemondás és szerepjáték kapcsolatát; ez ad nekem egy kis időt arra, hogy elkészüljek a jövő heti kalanddal, és a profnak is betanítsam, hogyan kell Changelinget mesélni.

Mert, kéremszépen, jövő héten jönnek a tündérek!

És akkor az aranyköpések:

Rugó (barlangban): "Na, megérkeztem én is."
Többiek: "Miért, te eddig hol a frászban voltál?"
Rugó: "Átöltöztem."
Többiek: "?!?!?!"
Rugó: "Most mi van?! Nem mindenki rohangál váltás ruha nélkül! Kár lett volna összeszaggatni a másikat, tudjátok, milyen drága volt?!"

Tolvajlány: "Akkor most négy fegyverünk van összesen?"
Varázsló: "És a macska."
Rugó: "He?"
Varázsló: "Hozzávágom a macskát. Világít."
Tolvajlány (lefordíthatatlan): "Catapult..."

Tolvajlány fetreng a támadás után
Druida: "De én csak fizikai sebeket tudok gyógyítani! Druida vagyok nem pszichiáter!"
Bárd (két órával később, az ebédlőben): "Jéé... nekem van "félelem megszüntetése" varázslatom..."
Druida: "És erre most jöttél rá?!"
Bárd: "Nem lapoztam. Itt még van egy teljes oldal..."

Ha már az ebédlőről beszélünk.
Most, hogy Joshua ledobta az órát (aki nem nerd, az itt nem marad meg), nem volt ebédlőpartnerem, így aztán csatlakoztam a srácokhoz, és megint a Barlangban töltöttem ki, a szokásos nerd asztalnál. Az egész napom teljesen felvidult tőlük. Két órás ebédszünetet tartottunk, melynek során, amellett, hogy kajáltunk is, rengeteg egyéb dologra is sor került: hosszas beszélgetésekre nem csak nerd témákról (volt szó például nyelvtanulásról, felsőoktatásról, sőt, a lányok között ruhákról és ékszerekről is), segítettem a bárdnak felfedezni a karakterlap másik oldalát, lapozgattuk a VADONATÚJ ELSŐ KIADÁSÚ CHANGELING SZABÁLYKÖNYVEMET, néztük, ahogy a japánosok házit írnak, és néztem, ahogy az egyik oldalamon Magic, a másikon meg Pokémon kártyák röpködtek. Megismerkedtem az asztal törzsvendégeivel, akik között van mindenféle érdekes emberke a világ minden tájáról. Jókat dumáltunk, nevettünk, bontogattuk a postán frissen átvett csomagjainkat, és egyáltalán, nagyon jó volt a hangulat. Nem mintha eddig csapat-hiányom lett volna, de azért ez hiányzott az előző félévben. Még mindig az a helyzet, hogy iskolai helyzetben (high school never ends...) ők a legnyitottabb, legbefogadóbb, legértelmesebb társaság, akikkel időt lehet tölteni. Juhé :)

Illusztrációként pedig itt a képes bizonyíték:



Amerikába vándorló cserediákoknak: ha ilyen asztalt láttok az ebédlőben, álljatok meg nyugodtan beszélgetni, mindenki nagyon barátságos lesz!

2012. január 24., kedd

És megint slam!

A félév első saját szervezésű Stor-etry slam-je Misty blues és jazz bárjában. A téma: Az idők végezete.
Úgy döntöttem, hogy mivel eddig életem minden egyes story slam-jén sikerült színpadra állnom, ma hátradőlök, és inkább én leszek a bíró. Eleinte nem nagyon volt jelentkező a mikrofon mögé; azután egyszer csak, teljesen váratlanul és ismeretlenül, elkezdtek tömegesen érkezni az emberek, és megtelt a bár. Fogalmunk sincs, honnan jöttek, vagy kik voltak (a saját csapatunkon kívül); már csak azért is meglepődtünk, mert ezt az eseményt, a korai időpontra való tekintettel, nem is nagyon hirdettük meg se Facebook-on, se a campuson. A hír valahogy mégis elterjedhetett, mert az eddigi legnagyobb közönségünket produkáltuk. Végül aztán öt mesemondó volt, és három költő; nagyon jó kis műsor sikeredett a téma körül, hallottunk hurrikán-élményekről, világvége-partikról, szakításokról, karneválokról és fegyveres rablásokról.
A nagy sikerre való tekintettel a slam után testületileg átvonultunk a szomszéd pizzériába, ahol mi produkáltuk a heti bevételt; tíz fő, három óriás pizza, minden elfogyott. Közben nagy beszélgetés és nevetés zajlott; gyakorlatilag elfoglaltuk az egész éttermet, ha terjedelemben nem is, hangerőben mindenképp. Előkerült az összes ciki sztori, az összes kedvenc film, és néhány titkos recept; katolikus iskolai élményeket hasonlítottunk össze, filmzenéket énekeltünk, és megvitattuk, hogy Mary Poppins lehet-e musical, vagy az csak a sátán szüleménye (nyilván az utóbbi).
Mivel van, akinek reggel dolgozni is kell (avagy mesélni, hehe), tizenegy körül feloszlott a társaság. Reméljük, a következő slamek is legalább ilyen sikeresek lesznek!

2012. január 23., hétfő

Vissza az általánosba

Megkezdődött a félév az egyetemi iskola háza táján; megint van hol mesélnem! Ebben a félévben gondosan számolom az órákat, mert ezúttal kreditért mesélek, bizony. 45 órányi fellépést kell összeszednem a nyárig. Gyerekjáték...

Ma délben találkoztam az általános iskolai rajztanárral, aki nagyon szeretne mesemondással egybekötött alkotást rendezni az osztályainak. Van ám felhozatal; a harmadik osztály állítólag legendás ördögfiókákból áll akikkel semmit nem lehet kezdeni, úgyhogy az külön kihívás lesz - naná, hogy bevállaltam őket. Ötleteltünk egy darabig rajta, milyen foglalkozásokkal lehetne összekötni a meséket; a rajztanár egy idősebb, nagyon aranyos nőszemély, akinek rengeteg jó ötlete volt. Két hét múlva kezdek.

A találka után még volt egy órányi ebédszünetem; átvonultam a kajáldába, és megkerestem kis csapatom törzshelyét, a nerd asztalt. Nem nehéz megtalálni; arról ismerkszik meg, hogy laptopok, Pokémon és Magic kártyák, karakterlapok, japánul írt házi feladatok, Harry Potter plakátok és szendvicsek borítják az egészet. Itt megismerkedtem csapatunk egy későn érkezett új tagjával, aki Erin névre hallgat, és most került be az órára a várólistáról. Tűzről pattant, jópofa csaj, mindenki anyukája, aki már most jobban érti a Changeling szabályokat, mint mindenki más a csapatban, pedig tegnap olvasta el őket. Bírom. Ebéd közben dumáltunk, nevettünk, segítettünk Zacknek karaktert alkotni, megvitattok, miért volt pocsék a Harry Potter vége, és néztem, ahogy a srácok/csajok japán házit írtak. Mókás volt.

Az ebéd végeztével visszakocogtam a suliba, könyvtári mesélést tartani imádott ötödikeseimnek. Nagy lelkesedéssel fogadtak; az egyik sráctól három pacsit is kaptam egy huzamban, a lányok meg csoportosan megölelgettek. Mivel a garabociások előző félévben kimaradtak valahogy, most pótoltam a hiányosságot; feszült figyelemmel hallgatták a történetet, nagyon lekötötte őket, és utána tudni akarták, Magyarországon tényleg vannak-e varázslók és sárkányok. Természetesen vannak. Mivel maradt még öt percünk az óra végére, meséltem nekik egy kínai sárkányos mesét is, tekintettel arra, hogy holnap kezdődik a Sárkány éve. Sárkányokkal csak nyerni lehet, ha mesemondó az ember. A mesélés végeztével útjukra bocsátottam őket; örülök, hogy ebben a félévben is dolgozhatok velük. Nagyon jó fej kis csapat.

2012. január 22., vasárnap

Széttáncolt cipellők - alternatív értelmezés

Kontratánc-estét összekötni cipőadományozással... volt a kezdeményezésben valami népmesei.

A dolog gyökerei a karácsonyi szünetig nyúlnak vissza: Heidi hazaszállított a reptérről (pontosabban utasította a férjét, hogy szállítson haza a reptérről), cserébe pedig megígértem neki, hogy segítek önkénteskedni a rendezvényes. Sajnos azonban betegen jöttem haza New York-ból, így az önkénteskedés elmaradt; ma viszont volt alkalmam bepótolni a tartozásom.

Az adományozás szervezője ugyanaz a David Wiley volt, aki a kontratánc-hagyományt felélesztette a környéken; személyes rajongótáborának köszönhetően akármibe fog, rengeteg embert képes megmozgatni. Ezúttal egy nemzetközi szervezet számára szervezett gyűjtést, akik használt cipőket javítanak meg és küldenek el rászoruló országokba. Mire megérkeztünk, a turistaközpont épülete gyakorlatilag letűnt a tornyosuló kartonládák, zsákok és szatyrok tömege mögött.
A feladat egyszerű volt: megszámolni a cipőket és összekötni őket a párjukkal, majd ládákba rakni őket. Öt óra körül álltunk neki, és nyolcra már végeztünk is; alig kétezer pár cipő ment át a kezünk alatt... mindenki, aki az esti kontratáncra érkezett, leadott egy-egy szatyrot vagy dobozt. Meglepetésünkre nem mindenki használt cipőket hozott; voltak, akik elmentek és vettek húsz pár gyerekcipőt egy boltban, és azokat hozták el.

A nagy önkéntességgel persze önző céljaim is voltak: a segítségért cserébe ugyanis ingyen mehettem be az esti kontratáncra, sőt, sütit és innivalót is kaptam, plusz fuvarom is volt, Heidi személyében. Kellemeset a hasznossal. A nagy pakolás végére már elég fáradt voltam; de amikor sütikkel a kezünkben végre letottyantunk a bálterem szélén sorakozó székekre, a tánchangulat ragadósnak bizonyult. Új táncmesterünk volt, és természetesen élőzene; a jonesborough-i kemény mag pedig kitöltötte az egész táncteret. Végül aztán nem bírtam magammal, és beálltam táncolni én is; a koreográfiák egyszerűek voltak, de pörgősek, és volt bennük sok dobbantás, amitől rengett az épület. A szünet előtti utolsó táncra sikerült behalásznom Noah-t, aki még mindig a bálterem legjobb táncosa, és így a szünetre már kellően kifáradtam ahhoz, hogy ideje legyen hazatérni.

Kedden megint kontratánc, ezúttal a campuson.

2012. január 21., szombat

Grimm Év 2012

Még tavaly júniusban született meg az ötlet, hogy az európai mesemondók közösen ünnepeljék a Grimm mesék első kiadásának 200. évfordulóját. Sok víz folyt le azóta sok folyón; elérkezett 2012, ami a mi fajtánk számára nem a világvégét, hanem a Grimm Évet hozta magával.

Annak idején hirtelen felindulásból magamra vállaltam, hogy koordinálom a projectet; mit nekem néhány mesemondó, az ismeretség még jól is fog jönni! Nos, szeptemberre a néhány mesemondóból 65 résztvevő lett, és 150 mese, két külön e-mail mappa és egy Excel táblázat, és amikor mindenki észbe kapott december 30-án, hogy december 31-e a határidő, nagyjából 30 gigányi videóanyag Európa minden pontjáról, 24 óra leforgása alatt.

Buli!

A project egyszerű ám nagyszerű: videókat készítünk, amiken európai mesemondók mondanak Grimm meséket, mindenféle nyelveken és mindenféle verziókban.
Ma végre eljutottam odáig, hogy elindítsak egy YouTube csatornát és egy blogot a projektnek, és elkezdjem feltölteni a kész videókat. Többek között végre volt időm megnézni, mi érkezett és kitől, és megmondom előre, remekül szórakozom!

Akit érdekel, a blogot itt találja:

Project Grimm 2012

Ha szeretnétek Grimm meséket hallgatni profi mesemondóktól nagyjából bármilyen európai nyelven, látogassátok szorgosan! Igyekszem mindent feltölteni, amint megérkezik a postaládámba. És tessék szeretni a mesemondókat!

Boldog Grimm Évet mindenkinek!

2012. január 19., csütörtök

Vihar alatti csend II. - Barlangászunk

Ha csütörtök, akkor szerepjáték, egyetemi kreditért. Kis csapatunk ismét összeült, és a gyakorlott játékosok átadták a kormányt (és a karaktereket) a kezdőknek. A parti összetétele változatlan, a helyzet fokozódik tovább.

Mire megérkeztem a tanterembe, Crista már a táblánál állt, és buzgón rajzolta a saját verzióját "Previously on D&D" témában - "Itt van az áldozat, és itt állunk körülötte mindannyian, tökre tanácstalanul." Elég jól rajzol a csaj ahhoz, hogy nagyfőnök megengedte neki, hogy írásos beadandó helyett karakter-rajzokat adjon be házi feladatként. Ennyire vagyunk nagyon menők, bizony.

A csapat összedugta a fejét a rejtélyes bűnügy felett. A szolgálólány sértetlen volt, ahogyan a szobában sem utalt semmi betolakodóra; a szolgálólány nem emlékezett rá, mi történt, és teljesen ki volt borulva. Segítségére sietett a hippi-druida, aki megint túldobta a Gyógyítás próbáját, minek eredményeképp a szolgálólány úgy meggyógyult, hogy csak na, de még mindig nem emlékezett semmire. A csapat összeterelte a fogadó összes lakóját, és egyenként kifaggattak mindenkit, valamint megszámolták, hiányzik-e valaki; megvolt mindenki, és senki nem hallott semmi furcsát.
Megelégelve a Keresés, Faggatás és Blöffölés próbákat, a csapat testületileg úgy döntött, ideje lecsattogni az alagsorba és megnézni közelebbről azokat a barlangokat. A druidát és az egyik rugót hátrahagyva nekiindultak a nagy felfedezésnek; a pincéig jutottak, amikor a bárd megragadta a kívánkozó alkalmat...
Tolvajlány: "Körülnézek a pincében. Hiányzik borosüveg a sorból?" [arra gyanakodtak ugyanis, hogy valaki megmérgezte a szolgálólányt]
Bárd: "Most már igen..."

A csapat nem semmi látványt nyújthatott. Elöl ment a Harcos, mint az egyetlen ütőképes egyén; mögötte közvetlenül a varázsló, aki valamilyen okból a macskáját, Mr. Squiggles-t nevezete ki lámpának, és a grabancánál fogva lóbálta maga előtt a Fény varázslattal felruházott kisállatot, mondván, hogy az állatok érzékenyek a gonoszra, így a macska egyben detektorként is funkcionál. Ez a kép a lelki szemeink előtt aztán hosszabb poén-sorozatot indított el arról, hogy meddig ég vajon egy macska, és mi lesz, ha kiég, valamint, hogy baj esetén hogyan lehet kioltani. Végül a könyvet felütve megállapítottuk, hogy tíz perc macskafény áll a csapat rendelkezésére, mire is mindenki összekapta magát, és nekiindultak felderíteni a barlangokat.
Kisebb bóklászás után eljutottak arra a minden kalandban kötelező pontra, ahol az út három felé ágazik. A törpe hamar megmondta nekik, melyik lesz a helyes irány, ami a hegytetőn lévő kolostor felé vezet; ennek ellenére a csapat úgy döntött, feloszlik, hogy minden járatot átkutasson (úgy tűnik, annyira még nem tapasztaltak, hogy tudják az alapszabályt. "Hány szerepjátékos kell ahhoz, hogy becsavarjon egy villanykörtét?" "Mindenki, mert SOHA NEM SZABAD KÜLÖNVÁLNI!") A tolvajlány indult a helyes irányba; a törpe az egyik hamis járatba, a bárd, a harcos és a varázsló (valamint a még mindig enyhén fluoreszkáló Mr. Squiggles) a másikba.

Ezen a ponton kaján vigyorral felmarkoltam egy adag kockát, és kedvesen megkértem a törpe két játékosát, hogy jöjjenek ki velem a folyosóra.
(Aki játszik, az tudja, hogy ilyenkor igen nagy baj van...)
A következő történt: a törpe körül mozogni kezdtek az árnyak, és egyszer csak a saját képmása bontakozott ki belőlük, aki a legsötétebb félelmeit és titkait mondta a szemébe. És ha a pszichés károsodás nem lett volna elég, az árnyék-szerzet megütötte Karizmára is, ami annyit jelent, hogy törpe úrnak nem maradt más emléke a támadásról, mint a kínzó önvád és az, hogy az árnyék nem jó dolog...

Patrick dicséretesen hangos ordítással rohant vissza a tanterembe, amitől mindenki ugrott egyet; a játékon belül az ordítás mindenkit visszacsalt a központi barlangterembe, ahol is megpróbálták kiszedni a törpéből, mi a szösz történt. Patrick bánatos kiskutyaszemeket meresztett a csapatra, és közölte, hogy "I am a terrible person..." miközben Della, aki ebben a szituációban a törpe agyát képviselte, csendesen összekuporodott a székén és ringatta magát előre-hátra. Ebből aztán tudta mindenki, hogy itt bizony baj van; az első dolog, amire rájöttek, az volt, hogy a sötétség rossz dolog, és kell több fény. Mr. Squiggles az utolsókat pislákolta ezen a ponton, de a tolvajlánynak volt lámpája, amit felemeltek magasra, és összetömörültek körülötte; gyors kutakodás után meg kellett állapítanom, hogy az első olyan kalandozó csapattal játszom, ahol senkinél nincs fáklya!!! Az árnyak megint mozgolódni kezdtek; amikor a bárd egy ihletett pillanatban megszólalt, hogy "Srácok... még mindig van nálam egy üveg bor..."
És így készült egy kritikus siker, egy Harcos és egy Fegyverkészítés +10 segítségével az autentikus D&D Molotov koktél. Maga a pillanat annyira tökéletes volt (mivel a bor-lopás poénnak indult), hogy nem volt szívem beléjük kötni. Nem tudták ugyan, de pontosan erre volt szükségük; a mocorgó árnyak ellen ugyanis nem a fény, hanem a tűz volt szükséges. Miután megdobták a barlang bejáratát a koktéllal, a macska abbahagyta az ideges fújást, és az azonnali veszély elhárult. Néhány percre.

Időközben a fogadóban maradt két (négy) személy külön nyomozást folytatott; a rugónak annyi plusz pontja volt Információgyűjtésre, mint égen a csillag, és egy újabb kritikus siker következtében ezt a bandát is ki kellett vinnem a folyosóra, hogy elmondjam nekik, mit találtak. Néhány ügyes kérdésért jutalmul elmondtam nekik, hogy a fogadóban már nagyon régen nem hallott senki a hegytetőn élő szerzetesekről, sőt, úgy tűnik, az oda látogatók közül se jött vissza senki, bár a fogadós valamilyen fura okból nem emlékezett rá, kik is voltak azok, akik elindultak.

Ezen a ponton a druida sarkon fordult és a csapat után nyargalt, hogy figyelmeztesse őket; a rugó szorosan a nyomában, csak előbb elment átöltözni... (nemesek...)
Amikor a druida utolérte a csapatot, először is majdnem kapott egy nyílvesszőt a bordái közé a tolvajlánytól, majd sikerült némi gyógyítást eszközölnie a riadt törpén, mielőtt kölcsönösen megosztották egymással a történteket. És most, hogy a két nyomozási vonal összeért, már nem volt más hátra, mint Tudáspróbát dobatni a varázslóval, és amikor sikerült neki, elárulni, hogy a varázsló hirtelen rájött, mivel állunk szemben... és jövő kedden majd el is árulom.

Juhé!

A csapat továbbra is nagyon jópofa és kreatív és okos és ügyes és cuki. A kezdők nagyon jól szerepeltek (főleg a bárd és a törpe), és úgy látszott, mindenki élvezi a dolgot. Óra után felvetették, hogy játszhatnánk órán kívül is, amit én személyes dicséretnek vettem. Volt a kezdők között, aki csodálkozását fejezte ki, hogy egy kaland ilyen lassan halad, és a kockákat okolta érte; felvilágosítottam, hogy ez D&D mércével mérve egy állati gyors kaland (mert okosak a játékosok), és rettentően kevés kockadobás történt eddig. Különben meg, a kockáimat nem hagyom veszni!!!
Úgy tűnik, kedden be tudjuk fejezni a küldetést. Ha továbbra is ilyen ügyes lesz mindenki...

És akkor következzenek az aranyköpések:

Rugó: "Megkérdezem, mi a kocsmáros neve."
Harcos: "Bah. A nevek lúzereknek valók." (Names are for sissies)

Druida (aki hirtelen megtalálta az önbecsülését) a Harcosnak: "Én vagyok itt a gyógyító. Ez azt jelenti, barátom, hogy te csendben vagy."

Druida (amikor beérte a csapatot): "Most pedig bölcsességet fogok osztani nektek. Mindenkire ráfér, főleg a harcosra."

Rugó: "Hogy néz ki már, ha begyömöszölöd a világító macskát az inged alá?!"
Varázsló: "Kuss! Terhes vagyok!"
Törpe: "Látszik. Szinte ragyogsz..."

Rugó: "És hogy jelzi a macska, ha veszély közeleg?"
Varázsló (kitartott kézzel lóbálni kezdi a macskát maga előtt): "Miau... miau... miau miau miau... miau miau miaumiaumiauMIAZMIAU... miau... tudjátok, mint a Geiger számláló..."

És a nap kedvence:

Druida: "Oké, megpróbálom megnyugtatni a törpét. Törpéül fogok hozzá beszélni. Mindenki higgadjon le és hagyjatok nyugiban dolgozni!" (komoly arccal feszülten összpontosít, majd a törpére emeli a tekintetét az asztal felett) "Sör. Sör, sör sör. Sör sör sör. Sör. Hosszú, vörös bajusz. Sör. Harci fejsze. Sör, sör. Igazán durva szex. Sör."

(Ezen a ponton annyira potyogtak a könnyeim, hogy fel kellett függeszteni a játékot...)

Beszédtechnika

Ma is volt komoly óránk: Beszédtechnika hat főre, főnökasszony vezényletével. Hat főből kettő külföldi (én és Carolina, a kolumbiai csaj), a maradék pedig déli, ez is egy vicces szépkiejtés kurzus lesz... megvettük a tankönyvet, de alapvetően ez is gyakorlati óra, aminek nem tudok eléggé örülni, mert két kurzus, ami a hangképzés elméletéről szól, sok lenne egy félévre. A gyakorlati része viszont elég érdekes lesz.
Először is, mindenkiről készül egy kezdő hangfelvétel (ettől már azonnal a hideg futkos a hátamon; nem szeretem magam visszahallani), majd külön-külön leül velünk a tanár, kivetíti a hibáinkat egy vászonra, és megbeszéljük, min kell javítani a félév folyamán. Ezek után különböző gyakorlatokon megyünk majd keresztül: lesz négy vagy öt órányi hangos felolvasás, ami elég egyenlőtlen esélyekkel indul, mivel van körünkben egy hivatalos szinkronszínész... dolgozunk majd minden hangon egyenként, és a hangképzésen is; azután pedig meséket fogunk mondani, egyet monológ-szerűen ("szó szerint? fejből?!" ezen felhördült mindenki), egyet különböző hangokkal, egyet pedig akcentussal (hehe... nekem olyan beépítve van, köszönöm szépen, akkor hangzok úgy, mint Drakula, amikor csak akarok). Lesz ezen kívül természetesen beadandó dolgozat és félév végi project, és mindenki köteles naplót vezetni arról, órákon kívül mennyit gyakorolt. Próbáltam nem gondolni arra, hogy született hátránnyal indulok a játékban; főnökasszony mindenkit megnyugtatott, hogy a cél nem az akcentus eltüntetése, hanem a tiszta beszéd. Többek között ő is rendelkezik egy elég könnyen felismerhető texasi tájszólással...
Úgy érzem magam, mint Eliza Doolittle.

2012. január 18., szerda

Nyelvtörők

És ne higgyétek ám, hogy a mesemondó tanszéken minden csupa játék és mese...
... na jó, valójában az.

DE!

Vannak azért komoly óráink is, nem kevés. Ebben a félévben, a szűkös időkeretekre való tekintettel, sikerült hat (!!!) kurzust felvennem, ami egy amerikai egyetemen az öngyilkosság egy elegáns formája, és kettőt alszunk júniusig. A ma reggeli móka után visszatértem a tanszékre egy délutáni körre is:

Mesemondás és Nyelvészet (aka Languages of Storytelling)

Az óra kötelező a diplomához, de ezúttal több okból is újdonság. Először is, mert az új osztálytársunkon kívül (egy csaj aki a múlt héten érkezett Kolumbiából) még két ember csatlakozott hozzánk: az egyik Philadelphiában van, a másik Németországban. A nagyfőnök egy technológiai csatlóssal érkezett, aki összekapcsolta az összekapcsolni valókat és elindította az elindítani valókat - és egyszerre csak az interaktív táblán megjelent a két új osztálytárs webkamerán, plusz nagyfőnök saját képmása. Ez mindenkit határtalan izgalommal töltött el, főleg, amikor a hangot is sikerült beüzemelni a konferenciabeszélgetéshez. A hang nagyon menő visszhanggal érkezett, amit nagyfőnök ki is használt arra, hogy drámai bemutatkozást tartson, miközben sorra mindannyiunkra rászegezte a laptopot, hogy az újoncok is vethessenek ránk egy pillantást. Amikor kiélveztük a hangeffektben rejlő lehetőségeket, javasoltam, hogy az ép eszünk megőrzése érdekében a kamera túloldalán lévők vegyenek fel egy fülhallgatót. És lőn.

Az óra maga egy tonnányi kötelező olvasmánnyal jár, amik főleg nyelvészetről, narratíva-elméletről, és hasonló szörnyű dolgokról szólnak (egy csomó olyan szóval tele, amik a gimis nyelvtanórákat juttatják az eszembe, és most ráadásul angolul vannak... a szép az egészben az volt, hogy a tanár bevallása szerint sohasem hallotta a szakkifejezéseket kiejtve, úgyhogy közösen találgattuk, hogy kell mondani azt, hogy Deictics, Prosodics és hasonló förmedvények).
Az elmélethez, hála az égnek, gyakorlat is társul. Hivatalos és nemhivatalos mesemondó hangfelvételeket kell majd elemeznünk nyelvészeti és szociolingvisztikai (bah) szempontból, naplót vezetnünk érdekes nyelvhasználati jelenségekről amikkel a félév során találkozunk, és órán beszámolókat tartani a feladott olvasmányokból. Az első órára való tekintettel beszélgettünk egy kicsit a hangképzésről, fonetikáról, és aztán zulu nyelvtörőket hallgattunk videóról, ami vicces volt; nagyfőnök előkapta a lantját, és a nyelvészeti példa kedvéért előadta megint a dalt a kimondhatatlan refrénnel, amit már mindenki kívülről fúj. Ingyom, bingyom, táliber.

Az elméleti résznél tíz körömmel kapaszkodtam, hogy követni tudjam, miről beszélnek a fejem felett - szegény kolumbiai csaj meg a közepébe csöppent az egésznek, nem irigylem érte. Mivel mesemondó óráról van szó, és a szokásos társaság gyűlt rá össze, nyilván élvezni fogom a dolgot; de azért boldogan meglennék nyelvészet-elmélet nélkül...

Holnap Tale Tellers megbeszélés, és beszédtechnika. Meglátjuk, az hogy alakul. A tankönyvek árából ítélve állati jónak kell lennie...

2012. január 17., kedd

Vihar alatti csend

(Na mit szóltok a lehengerlően szellemes fordításomhoz az Eye of the Storm címre? Na mit? Na mit?)

(FIGYELMEZTETÉS: Aki nem nörd, ne olvassa. Én szóltam.)

Végre ránk virradt a nagy nap: a sok készülődés és tervezgetés után a mai órán végre leültünk játszani! Nagyfőnök reggel fél kiló (sic!) kockával érkezett, amitől a népszerűsége rögtön túlszárnyalta a Mikulásét; összetoltunk a teremben az asztalokat, van kérdés, nincs kérdés, nyomás!
Először is a Hetek bemutatták a karaktereiket. A következő parti állt össze a kalandra:

1. Félelf rogue (a továbbiakban rugó, szakterületére nézve kincsvadász) - kaotikus semleges, az egyetlen lány a csapatban
2. Ember bárd, kaotikus semleges, saját megállapítása szerint "az ész"
3. Ember harcos, semleges jó, mellesleg fegyverkovács és a bárd önjelölt testőre, saját megállapítása szerint "az izom"
4. Még egy félelf rugó, kaotikus jó, nemesi családból, erős Robin Hood szindrómával (valamint az egyetlen személy a partiban, akinek van lova...)
5. Törpe rugó, két pisztollyal felszerelve, kaotikus semleges, erős Sean Connery akcentussal
6. Elf varázsló (sorcerer), semleges jó, és a macskája (jellem ismeretlen)
7. Elf druida, jó semleges, a csapat egyetlen gyógyításra képes tagja

Jobb partit nem nagyon kívánhattam volna. Amikor mindenki bemutatkozott, a kezdők választhattak, kihez szeretnének csatlakozni, mint "tanítvány"; meglepően zökkenőmentesen sikerült megoldani a rendszert, mindenkinek volt kedvence. Della, mesemondó barátosnénk, rögtön rácsapott a törpére, Joshua pedig rugót választott magának. Amikor a druida leírta, ki és mi ő, a harcos a sarokban legyintett rá, hogy "magyarán szólva hippi vagy..." mire professzor úrnak felcsillantak a szemei: "Lehetek a tanítványa?" Ily módon felosztva a társaságot (és a fél kiló gyönyörű színes kockát), nem volt más hátra, mint előre.

A kaland, amivel készültem, egy hírhedt M.A.G.U.S. modulnak, a Vihar a Hágón című mókának egy alaposan átírt és D&D-re specializált változata. A hegyek között átkelve egy hóvihar következtében a parti kénytelen megszállni a hágón található egyetlen fogadóban, egy Eye of the Storm nevű kis épületben, ahol mindenféle utazók gyűltek össze, hogy megvárják, míg újra járható lesz az út. A játék első negyed óráját azzal töltöttük, hogy a hét kalandozó a négy üres szobán marakodott, amit rendkívül mulatságos volt hallgatni; a lány természetesen kisajátított magának egyet, a bárd és a testőre úgy döntöttek, jó lesz nekik az istálló is (és majdnem odáig sikerült alkudozniuk a fogadóssal, hogy még ők kaptak pénzt azért, hogy ott alszanak...), a törpe és a nemesi rugó addig blöfföltek, amíg elhitették a fogadóssal, hogy fontos követek, és kaptak ingyen szállást... az elfek meg beköltöztek a maradék két szobába, és mindenki boldog volt. Ezen a ponton már sírva röhögött az egész osztály, nagyfőnök meg kapkodta a fejét; kockadobálás helyett ugyanis azt mondtam a társaságnak, hogy akkor sikerül kidumálniuk magukat valamiből, ha tényleg előadják a meggyőző beszédet. Patrik skót akcentussal előadott blöffje arról, hogy mi járatban van mint törpe követ, könnyeket csalt mindenki szemébe, a bárd-harcos duó úgyszintén. A hangulat ezen a ponton már remek volt; a csapat kezdett összeszokni, bár hét embert még így is nehéz kordában tartani, de azért sikerült.

A bajok ott kezdődtek, amikor mindenki épp elhelyezkedett a vacsorához - a szomszédos istállóban hirtelen megvadultak az állatok. Erre persze az egész parti, a harcost (mint egyetlen normális harci pontszámokkal rendelkező személyt) tolva maga előtt berontott az épületbe; a druida egy elegáns mozdulattal lenyugtatta a megbokrosodott pacikat (a legendás Pssszzzt nevű varázsige használatával...), és mindenki azonnal nekiállt szénáról szalmára átkutatni az egész helységet. A rugók sűrű fésűvel és idegesítően magas pontszámokkal estek neki a feladatnak, és találtak is két rend elhagyott férfi ruházatot, és néhány egyéb szétszórt holmit, amit láthatóan nem tartoztak senkihez. A kocsmárost kifaggatva az is kiderült, hogy senki sem hiányzik a fogadó lakói közül (pedig a csapat a biztonság kedvéért be is nyitott minden szobába és megszámolta a civileket). Ezek után nem volt más hátra, mint hogy a tolvaj lány halál komoly képpel közölje vele: "Jó uram, úgy sejtjük, gazemberek lapulnak a fogadóban..." (és milyen igaza volt, lévén csak a parti három tolvajt és egy illuzionistát számlál...) A sor végén becsattogott a druida is és a fogadós szemére hányta, hogy itt kérem állatkínzás folyik, és legyen a fogadós nagyon hálás, hogy ő ingyen hajlandó itt maradni és figyelni az állatokra...

A nyomozás innentől kezdve teljes lendülettel zajlott - a tapasztalt szerepjátékos onnan ismerkszik meg, hogy paranoiás, vagyis minden kis jelnek utána néz, ha életben akar maradni (muhaha). A csapat egy része talált is egy zárt ajtót a pincében. A klasszikus jelenet a következőképp zajlott:
Törpe tolvaj: "Le van lakatolva?"
KM (ez lennék én): "Igen."
Törpe tolvaj: "Kinyitom a lakatot." (dob, sikerül)
KM: "Kinyitottad a lakatot. Most már csak a retesz van rajta."
Harcos: "Betöröm." (dob, nem sikerül)
KM: "A harcos lepattant az ajtóról."
Bárd: "Elhúzom a reteszt..."

Ilyen és ehhez hasonló remek kis jelentekkel tűzdelve zajlott le az óra hátralévő része (pl. a törpe tolvaj megpróbált felosonni az emeletre hogy kirabolja az egyik gazdag vendég szobáját... de mivel nem volt elég pontja, nyikorgott alatta a lépcső, és hátrapillantva azt kellett látnia, hogy a fogadó összes vendége őt bámulja...)

Már csak tíz perc volt hátra az órából, mire a csapat megunta a nyomozást, és nekikészült nyugovóra térni; amikor is egy sikoly hallatszott az egyik szobából, és a mentőakcióra siető csapat egy szolgálólányt talált ájultan a földön. A druida, miután sikerült a többieken átverekednie magát, magához térítette a hölgyet, aki viszont csak egy valamit tudott mondogatni: "Egy halott... egy halott..."
Ennél jobb pontot aztán nem is találhattunk volna arra, hogy feloszlassuk az órát.

Azt kell mondanom, az első játékalkalom teljes sikerrel zárult. Tanár úr valahol elveszett a tömegben, de csillogó szemekkel figyelt; mindenki nagyokat nevetett, és jól érezte magát, és bár nagy volt a hangzavar, azért sikerült odafigyelniük egymásra. Nem egyszerű egy kétszer hét fős partit irányítani, de meglepően hamar rátaláltak a megfelelő kérdésekre, és az óra vége felé már a tanítványok is kezdtek bele- beleszólni a történésekbe (Dellának például több remek javaslata is volt, és a pincében lévő ajtót is ő találta meg). Az osztálynak sikerült együttműködnie, és zökkenőmentesen eljutottak addig a pontig, ahonnan majd elszabadul a pokol...

És akkor jöjjenek az elmaradhatatlan aranyköpések:

Harcos: "Te egy Nem Játékos Karakterre pazarlod a mágiád?!"

Druida: "Én egy druida vagyok."
Harcos: "Szóval hippi vagy?"
Druida: "Egy elf druida vagyok, az Igazság és a Természet szolgálatában."
Harcos: "Szóval hippi vagy."
Rugó: "És mi a kísérő állatod?"
Druida: (gondolkodik) "... cápa."
Varázsló: "A francba, én pingvint akartam."

Rugó: "Ezek a ruhák valamelyik lóval együtt kerülhettek az istállóba."
Törpe: "Valaki felöltöztetett egy lovat?!?!"

Bárd a Harcosról: "Vettem fel sok Intelligenciát, hogy neki ne kelljen..."

Rugó a tolvajlánynak: "Ingyen szobát akarsz? Ajánld fel a fogadósnak a szolgálataidat... plusz négy pontod van Kézügyességre..."

Tolvajlány a fogadóshoz: "Mint nő a nőhöz, remélem megérted a helyzetem..."
KM: "A fogadós férfi..."

Folytatása csütörtökön következik.

Megint szlemmelünk

Danielle rám csörgött ma délután, hogy az ünnepre (Martin Luther King nap) és a szabad estére való tekintettel Asheville felé veszi az irányt, ahol ma tartják az évad (és az év) első Synergy Story Slam-jét. A szervező nem más, mint Steph, mesemondó diák a felettünk lévő évfolyamból, és így természetesen tiszteletünket kellett tenni az eseményen, nem csak azért, mert népszerű és sokat hallottunk már róla, hanem azért is, mert story slam-ből sohasem elég. Így aztán Danielle meg én kocsiba ültünk és átzötyögtünk a sötét Appalache hegységen Asheville-be, ami kb. egy órányira van tőlünk, és a régió kulturális fővárosa.
A versenyt egy helyes pici színházban rendezték, ami tulajdonképpen egy bár hátsó szobája volt, de rendesen felszerelt színpaddal, hanggal és világítással. A közönség egy maroknyi fiatalból állt (általában többen szoktak lenni, és ma is többen lettek volna, ha Steph nem felejti el időben meghirdetni az eseményt...) Rendeltünk magunknak innivalót, aztán bedobtuk a nevünket a kalapba. Szokás szerint teljesen felkészületlen voltam, de Danielle nem volt hajlandó egyedül feliratkozni, úgyhogy addig zsarolt, míg beadtam a derekam, és a nevem. Az est témája Álmok és Álmodók volt (az ünnepre való tekintettel), és amikor Steph fél órával később felmászott a színpadra, kőkemény két név volt a kalapban... mivel Danielle nem akart első lenni, rám hárult a feladat, hogy Steph kedves és humoros bevezetője után magamhoz ragadjam a mikrofont, mely ponton is még mindig nem volt lövésem se, miről fogok beszélni. Végül is, zsenge személyes sztori-mesélő pályafutásom történetében először, a humor helyett megpróbáltam valami komolyabbat mesélni. Az egyetlen dolog, ami velem történt, és illett a témához, a saját mesemondói pályafutásom volt; és mivel holnap reggel kezdődik a nagy egyetemi szerepjáték-kaland, végül úgy meséltem el, hogy párhuzamba állítottam a Changeling Álmodás-világával. A reflektorok miatt egyedül Steph arcát láttam a közönségből, de többre nem is volt szükség; mindenki ilyen hallgatóságra vágyik. A többiekből pedig helyeslő mormolást, helyenként nevetést és egyéb jóleső reakciókat lehetett hallani, amitől nagyon felszabadultnak éreztem magam a színpadon. Tíz perc volt a történetre, és hamar elrepült; utána már nem volt más dolgom, mint bezsebelni a tapsot, és hátradőlve hallgatni a többieket.
Danielle arról mesélt, hogyan álmodott arról, hogy énekesnő lesz, és hogyan jutott el a mesemondásig. Utána kisebb csend következett, míg Steph rábeszélte a közönség többi részét, hogy jelentkezzenek mesélni. Végül egy srác törte meg a csendet, aki a kosárlabdás karrierjéről mesélt és arról, hogyan álmodott róla még hosszú évekig miután véget ért, nagyon mókás kis sztori volt. Utána kisebb unszolásra egy csaj vette át a szót, akinek a sztorija nem nagyon illett a témához, de nagyon vicces volt (arról mesélt, hogy buliból hazafelé menet még kocsiba szállás előtt megkérte a közelben álló rendőröket, teszteljék le, józan-e...). Majd egy fekete srác következett azzal, hogyan robbant le a kocsija Florida egy elhagyatott környékén, ahol a szomszédok lőnek a feketékre... végül pedig jött egy zenész csaj aki arról mesélt, hogyan szokott dolgokat megálmodni előre. Nagyon jó hangulatú, jópofa slam volt, és sokkal kevésbé pörgős és stresszes mint a brooklyni verzió. Az utolsó sztori után összeült a három fős zsűri, és ítéletet hozott; az estét a fekete srác nyerte, meg is érdemelte, jó humora volt nagyon. Danielle lett a második helyezett, az ittas vezető pedig különdíjat kapott. A szünetben beszélgettünk a közönséggel és a többi mesélővel; mindenki déliesen laza, jó fej és barátságos volt. Hazafelé kocsikázni Danielle-el miközben dumáltunk és zenét hallgattunk már csak hab volt a tortán.
Most pedig nyomás aludni; reggel órát kell tartanom...

2012. január 14., szombat

A valódi Mexikó

Tegnap a szabad péntekre való tekintettel sikerült valami egészen szürreális napot tartanunk.
Először is Joshua rábeszélt mindenkit, hogy a hetek óta reklámozott Szépség és a Szörnyeteg 3D-t nem lehet kihagyni, főleg, ha délután a moziban féláron vannak a jegyek. Ezzel persze mindenki egyetértett (valami fura okból az amcsiknak szíve csücske a Sz&Sz, nekem messze nem a kedvenc Disney filmem, és hugi se szereti, mert nincs benne elég kisállat). A csapattal viszont mindig élmény moziba menni, úgyhogy bezsúfolódtunk négyen Sara kocsijába, és hangos kuncogások közepette elzötyögtünk a moziig. Mostanában az a divat, hogy régi filmeket adnak 3D-ben újraalkotva. A teremben mi voltunk négyen, és egy rakat anyuka különböző korú óvodásokkal, ami senkit nem akadályozott meg abban, hogy a filmmel együtt énekeljen (vagyis ők hárman énekeltek, én meg fuldokoltam). Meg kellett állapítanunk, hogy felnőtt fejjel teljesen más a történet, és sok ponton kórusban vinnyogtunk rajta, de pont ettől volt az egész szórakoztató. Hazafelé menet aztán belénk ütött a Disney, és csakis énekelve voltunk hajlandóak kommunikálni a kocsiban. Ettől pedig megéhezik az ember; Danielle javaslatára elindultunk, hogy megkeressünk egy mexikói éttermet, ahol az Internet tanúsága szerint ("az legalább hat ember!!!") a város legjobb és legautentikusabb mexikói menüjét kínálják.

Kis híján kifutottunk a városból, mire rábukkantunk a helyre. Először is nem étterem volt, hanem egy étteremmel egybekötött mexikói élelmiszer- és kegyszerbolt (némi népi orvoslással összekötve - Sara nagy boldogan vette tudomásul, hogy egy egész polcnyi varázslötty kapható potom áron, közvetlenül az ijesztően bámuló Kisjézusok mellett). Másodszor, tényleg autentikus volt a hely: mexikói zene bömbölt a rádióból, mexikói szappanopera ment kivetítőn, és mexikói családokat szolgáltak ki pincérnők, akik nem beszéltek angolul. Kissé megilletődve torpantunk meg az ajtóban, de ezt a kulturális élményt nem lehetett kihagyni; összezsúfolódtunk egy pici asztal körül, és rendeltünk magunknak kaját. Joshua szorgos SMSezésének köszönhetően hamarosan csatlakozott hozzánk Joel és Ginni is, akik a déliesen lassú kiszolgálásnak köszönhetően nem maradtak le semmiről; amikor kihozták a kajánkat, egybehangzóan úgy döntöttünk, hogy ne is rendeljenek semmit, jut nekik bőven a miénkből. Vidám hangulatban költöttük el a vacsoránkat, bár a többieken láttam, hogy erősen feszengenek a kulturális szakadéktól, ami elválasztja az USA-t és Mexikót. A két kultúra nagyjából homlokegyenest ellenkező, és még olyan tapasztalt texasi születésű személyek is, mint Sara, kényelmetlenül érzik magukat egy ennyire "autentikus" helyen. Én személy szerint nagyon élveztem az egészet; olyan volt, mint egy rövidke kiruccanás Mexikóba. A spanyolt meg végképp nem bántam.
Íme a fotók, hogy átérezzétek ti is a hangulatot:





2012. január 12., csütörtök

Kalandra fel!

Ipari mennyiségű kávéval érkeztem órára ma reggel: csak kilenckor kellett volna felkelnem, ehelyett a kedves szomszéd (ismét) odaégette a reggelijét hajnali hétkor, így kemény öt óra alvás szorult belém, meg egy kisebb szívroham a tűzriadó miatt. Gondoltam rá, hogy beígérem, hogy a következő dolog, ami ég, a holtteste lesz, de végül nem volt erőm elmászni a szobájáig, hogy közöljem is vele.

A tanterembe belépve földöntúli látvány fogadott: ott, ahol általában tücskök és kósza mesemondók ciripelnek csak, ezúttal kisebbfajta tömeg gyűlt össze, szám szerint tizenhat fő, plusz a nagyfőnök, akin látszott, hogy nincs ekkora érdeklődéshez szokva, és kicsit felkészületlenül érte a dolog. A székek körbe voltak rendezve, és a legtöbb már foglalt volt; nagyfőnök a sajátja mellett lévő üres helyre mutatott, és közölte velem, hogy mától hivatalosan is segédoktató vagyok a kurzuson belül. Utánam nem sokkal besorjázott a terembe az anime klub egy része, és mindjárt lett nagy hangulat; mindenki lelkes volt és kíváncsi, hogy tényleg szerepjáték-órára sikerült-e feliratkozniuk, vagy valaki csak szívózott velük.

Először is futottunk egy gyors kört, és mindenki bemutatkozott. Négyen vagyunk mesemondók, és egy csaj az előző félévi kezdő mesemondás óráról; mindenki más különféle tanszékekről érkezett, főleg angol és színház szakról. Volt egy srác aki nem volt rajta a listán, mert hivatalosan már nem fért be a kurzusra, de nagyfőnök szólt neki, hogy azért jöjjön, mert Griffin a keresztneve, és egy ilyen nevű személyt nem lehet egy RPG kurzusról kihagyni, ugye. Griffinről (és az anime osztagról) kiderült, hogy gyakorlott szerepjátékosok, ami nem annyira meglepő; kiderült az is, hogy mind egyszerre iratkoztak fel, csapatként, és nem kis lelkesedéssel tekintenek a kurzus elébe. Még néhány lány is akadt, szám szerint négy - ketten a digitális média szakról, egy színész, és egy kolumbiai cserediák, akiről nem tudjuk biztosan, hogy került ide. Első blikkre három Dr. Who pólót számoltunk össze a körben, amiknek ugye azonnal örvendeni kellett; amikor szóba hoztuk a dolgot, Griffin előkapott egy sonic screwdriver-t is a táskájából, amitől teljes lett a siker. Nagyfőnök, érezve a vesztét, óvatosan megkérdezte, ki Doktor-rajongó az osztályból; az eredmény: tizenhatból tizenhat, és tizenöt perc hangzavar, mire sikerült visszavennie az irányítást.

Ezek után kisebb nyugi következett, amíg nagyfőnök a szerepjáték és a mesemondás összefüggéseiről beszélt (lásd a korábbi bejegyzést); nagyon klassz párhuzamot sikerült húznia a kettő között, már csak azért is, mert mint kiderült, az amerikai mesemondó mozgalom hónapra ugyanakkor indult el, mint a D&D, és nagyon hasonlóan is fejlődött. Felolvasott részleteket a kötelező olvasmányainkból (Second Person, Reality is Broken) és különböző játékszabály-könyvekből (úgy tűnik, neki is a Changeling lesz a nagy kedvence, bár amikor óra után betévedtem az irodájába, majdnem hanyatt estem, mert a szokásos jungi pszichológia és folklór-kötetek helyett halomban állt az asztalán a Werewolf könyvtár... fene tudja, honnan szerezte...). A felolvasás végeztével átadta nekem a szót, hogy találjam ki, mi a túrót fogunk kezdeni tizenhat emberrel.

Innentől már elememben voltam. Először is megkérdeztem őket, hány ember játszott már D&D-t; nyolcan jelentkeztek. Megkérdeztem, kinek van hozzá karaktere; itt kevesebb volt a jelentkező; megkérdeztem, hányan tudják, hogyan kell karaktert csinálni, és HÁLA A JÓ ÉGNEK mind a nyolc tisztában volt vele (D&D karaktert kreálni leginkább egy középiskolás matekórára emlékeztet, és bár gyakoroltam az elmúlt két napban, a hátamba se hiányzik). Így aztán kialakult a terv: hét tapasztalt ember fogja alkotni az első játékos csapatot (továbbiakban csak "The Seven" avagy a "Hetek" - hat srác és egy nagyon vagány csaj, klasszikus felállás, hehe), az osztály másik fele pedig párba áll egy-egy játékossal, és menet közben tanul tőlük. Kedden lesz a következő óránk, ahol belecsapunk a lecsóba; csütörtökön a tanítványok átveszik a karaktereket, és onnan folytatják a dolgot, ahol abbamaradt.

Itt persze meg kellett állnunk megvitatni a karakteralkotást mint folyamatot. Kissé megoszlott a figyelmem, mert egyrészt próbáltam egyszerűen elmagyarázni a kezdőknek, mi az a karakter és hogyan készül (fajok és kasztok), miközben az osztály másik fele buzgón emlegette a saját karaktereit, és azon morfondírozott, melyik hatodrangú szabálykönyvből akar fura ismeretlen fajokat és kasztokat választani, amíg le nem lőttem őket, hogy ragaszkodjanak az alapokhoz, ha lehet, különben én leszek bajban. Azt is bejelentettem, hogy a 3.5-ödik kiadással játszunk, mire a srácok méltóságteljesen meghajoltak az irányomban és azt mondták: "Te egy jó ember vagy." (D&D körökben az, hogy melyik kiadással játszol, meghatározza, ki vagy, és vérre menő viták mennek az egyes táborok között).

Ezek után persze felvetették hogy magyarázzuk el a jellemeket is - Patrick rögtön ki is pattant a táblához, és felrajzolta a Jó-Gonosz, Törvényes-Kaotikus koordináta-rendszert. Ezek után jó húsz percet töltöttünk azzal, hogy a kezdőknek magyaráztuk, melyik jellem mit takar, azzal, hogy különböző karaktereket helyeztünk el a koordináta-rendszerben: Boba Fett körül kisebb vita alakult ki, Doktor House valahol a semleges zónába került, Richard és a Joker egyértelműen kaotikus gonosz, Jack Harkness fene se tudja, de szexi, és miután a kezdők könyörögni kezdtek, az egyértelműség kedvéért áttértünk Doktor Who példákra. Természetesen. Nagyfőnök a háttérben a jungi személyiségtípusok felől morfondírozott, de senki se vett róla tudomást. Hála az égnek a csapatból senki se akar gonoszt játszani, és egybehangzó vélemény volt az is, hogy a Törvényes Jó szinonimája a "Törvényes Hülye" (Lawful Dumb).
Az órát végül azzal a jóleső mondattal zártuk, hogy "akkor következő órára a Hetek hozzanak karaktereket és kockákat, akinek van szabálykönyve, azt is, és valaki hozzon rágcsát..."

Rock. And. Roll. Epikus félévnek nézünk elébe.

Beéneklés

Ismét itthon Tennessee-ben. Holnap (ma!) kezdődik a tanítás; az utolsó nyugis estére és Ginni (Joel felesége) születésnapjára való tekintettel összegyűlt megint a csapat, és közös lendülettel elmentünk karaoke estét tartani.
A helyszín a Bailey's nevű bár volt - hatalmas, tágas épület, a terem egyik felében biliárdasztalokkal, a másik oldalon bárpulttal, hatalmas tévéképernyőkkel amiken különféle sportmeccsek mennek folyamatosan, és látványosan helyi érdekeltségű törzsközönséggel. Nyolcan voltunk; sikerült egy szép nagy asztalt lefoglalnunk magunknak. Ahhoz képest, hogy a hétköznap estére való tekintettel egyáltalán nem volt tele a hely, mindenki énekelni akart; tíztől hajnali egyig tartott, míg mindannyian sorra kerültünk. Az éneklés nagyon jó móka volt, de legalább olyan jó volt a többieket is hallgatni; igazán hamis csak egy vagy kettő akadt, voltak ellenben hivatásosnak hangzó személyek is. Szintén Tennessee hangulatot idézett, hogy a dalok nagy része a country műfajába tartozott, amit senki nem bánt, én se. A csapatunk remekül alakított; Ginni bevállalta a Born This Way-t (csak a szülinapra való tekintettel "born this day" lett belőle), Joshua a kedvemért elénekelte a Wagon Wheel-t, Sara letarolt mindenkit a Fancy-vel, Cathy Jo a Delta Dawn-nal nyerte meg a kocsma közönségét, Danielle kedvenc dalát, a Fidelity-t énekelte nagy vidámsággal. Részemről az egyetlen dalt énekeltem, amit már próbáltam karaoke-n (White Flag), mert a többi ötlethez nem ittam elég sört. Na, majd legközelebb. Ez viszont a többiek egybehangzó véleménye szerint királyul sikerült. A végén csoportosan közösen Ginni külön kérésére elzengtük a Total eclipse of the heart-ot, amit a kocsma közönsége különösen értékelt, csak mert annyira drámaiak és lelkesek voltunk (hála az égnek csak Saránál volt mikrofon).
Hajnali negyed három van, sürgősen elteszem magam aludni. Reggel kezdődik a tanítás, és a kalandmesternek nem illik elkésni az első szerepjáték óráról...

2012. január 8., vasárnap

Aki keres, az talál

A tavalyi játék: az új év kezdetére való tekintettel megint megkerestem a listát arról, milyen keresőszavak vezették el a látogatókat a blogomra 2011 folyamán. Amellett, hogy egyértelműen mutatja, miről kell írnom, ha népszerű akarok lenni, a lista egyben roppant szórakoztató is (akit érdekel, itt a tavalyi gyűjtés). Íme a gyöngyszemek:

A legtöbb találatot 2011 folyamán teljesen meglepő módon a "Zál és Rúdábé" keresőkifejezés hozta. Nem panaszkodom, az egyik kedvenc történetem, emlegetem is sokat... de most komolyan. Lemaradtam valamiről?

Szorosan a második helyen a "candy cane magyarul" kifejezés áll. Változatlanul. Lásd a tavalyi listát. Árpacukor, emberek! Olvassatok Mary Poppinst.

Futottak még (de nem elég messzire):

eggnog magyarul - tojáslikőr

szőrmefétis - tudom én, hogy benne volt a bejegyzés címében, na de emberek...

a nyugalom megzavarására alkalmas angolul - fucking loud, szívesen ;)

alkonyat irodalomtanítás - ESZEDBE NE JUSSON!!!

bicskák történelme - na ezt pl. én is elolvasnám

bronzbika kínzóeszköz - erre gyanúsan sokan kerestek rá egy év alatt. Csak úgy mondom.

csöves jelmez - remek szetteket lehet kapni kevés pénzért a legtöbb aluljáróban

disney verekedés - ööö...

eladó ültetvény - személyzet nélkül

güzüegér - én is

fogalmazás békákról - valamiért mindenki a blogomon keres általános iskolai fogalmazásokat, és az egyetlen bejegyzés a 700-ból ami folyamatosan spamelődik is az az egy, aminek "általános iskolai fogalmazás" a címe. Szülők, ne csaljatok!

fogytam - én is

helovíni szex játékok - khm.

plüss idegsejt - azok nagyon cukik!

kockás inges fekete hajú srác biciklivel - hmm... bocsi, ideát senki nem használ biciklit. De kockás ing az van bőven.

mesék angolul - Google keresés 101

mesék teljesen magyarul - totálisan sok van belőlük

mit csinálsz ha találkozol egy medvével - jó eséllyel meghalsz. Kérdezzétek meg Legendás Sanyi Bácsit a Hargitán.

nagy mesemondók e-vel - Eeeeeee....

nem tanul semmit - az nem az én hibám!

new yorki bolt neve - SHOP

újfehértó örömlány - hát, barátom, ha a Google-ön keresed...

Minden esetre örülök, hogy ennyien rám találtatok 2011-ben, még akkor is, ha nem tudtam minden igényt kielégíteni. Ebből is látszik, hogy mesemondókat néha a legváratlanabb helyeken talál az ember...

További jó keresgélést mindenkinek!

2012. január 5., csütörtök

Mezei egér hazatér

Egy bóklászással és különféle végtagok alapos lefagyasztásával töltött utolsó nap után eljött az ideje, hogy búcsút vegyek New York Citytől, és visszatérjek a kedves, otthonos, ám nem kevésbé orrfagyasztóan hideg Tennessee-be.

New York City a búcsúzásban is hű maradt önmagához: a reggeli csúcsban beragadtam a metróba, mert valahol sínt szereltek, úgyhogy sikerült megint három órát töltenem közlekedéssel, mielőtt kiértem volna a reptérre. Cserébe az alagútban álldogálva se unatkoztunk: felszállt egy fickó, és zengő hangon lökni kezdte a sódert, hogy szedjük össze az elszórt újságokat. "Én kérem itt lakom" közölte kimért felsőbbrendűséggel "Én se megyek a maguk házába szemetelni. Szedjék szépen össze. Ha már egyszer betrappolnak az ember lakásába kérdezés nélkül, legalább viselkedjenek! Nézzenek oda, ez is csak itt bejön, és nem is kopogott, ki látott már ilyet... tessék hölgyem, fáradjon beljebb, foglaljon helyet. Áll már fel, fiam, az én időmben ha felszállt egy hölgy a metróra, ugrottál hogy átadd a helyet! Csak tessék csak tessék, szeretem a vendégeket, jut hely mindenkinek. Nektek nincs ilyen házatok, mi? Gondoltam hogy nem. Tíz szoba, mobil lakás, oda visz ahová akarod! Nem is jártam hét éve a felszínen. Van itt minden, mosdó, kaja, fűtés. Csak hát az emberek bemászkálnak az ember lakására. Ilyet! Tessék, bemondták hogy át lehet szállni a másikra. Az a helyi járat. Ez az expressz. Át akar szállni valaki? Megállítsam? TAXI!!!" [kiüvölt a metró nyíló ajtaján] "Itt ilyet is lehet. Bezony. Hét éve hagytam ott az asszonyt. Tizenöt év házasság! Azt mondják, nem férfi, aki elfut otthonról, de ha látták volna a feleségem, maguk is elfutottak volna. Kétszáz kiló! És egy dolgot tudott csak főzni, rizst. Tizenöt évig rizsen éltem, míg egy reggel belenézek a tükörbe, és úgy néztem ki, mint Uncle Ben. Fogtam magam, leléptem. Maguk is leléptek volna! A nőnek kilenc hasa volt. Kilenc, úgy éljek. Azóta itt vagyok. Kényelmes, meleg. Csak hát bemászkálnak az emberek. Na ennyi, mindenkinek jó utat, boldog újévet, szép napot, sok sikert! És szedjék fel az újságokat! Holnapra vendégeket várok!"

Az út hátralévő része eseménytelenül telt; sikerült a MOTH alatt megfáznom, és takonnyal teli fejjel nem egy élmény repülni: mire leszálltam Johnson City-ben, olyan süket voltam, mint az ágyú. Most, hogy hazaértem, és nekiálltam kifűteni az üdítően szkunk- pók- és tücsökmentes lakást, már hallok egy kicsit.

Hát, itt tartunk most. Viszlát New York, helló Tennessee! :)

2012. január 3., kedd

MOTH Story Slam - Kreatív kompetitív nárcizmus

Végre-valahára sikerült bejutnom egy MOTH Story Slam-re! Aki még emlékszik rá: a múlt heti próbálkozás csúfos kudarcba fulladt, mert sok saroknyira állt a sor a helyszín előtt. Ezúttal okosabbak voltunk: vettünk jegyet előre az Interneten, és így beállhattunk a másik, jóval kisebb sorba, és még ülőhelyünk is volt.
Mire odaértünk, 45 perccel nyitás előtt (ezúttal Brooklyn-ban volt), ugyanaz a látvány fogadott minket: nagyjából két-háromszáz ember, a bejárattól a következő utcáig, a fogvacogtató hidegben; az elöl állók már jó két-három órája ott szobroztak. Egy idő után felbukkantak a szervezők is, két fiatal csaj, akik egy listán leellenőrizték a neveinket, aztán hagytak még fél órát álldogálni, mielőtt beléphettünk volna a klubba. Klasszikus, piros fénnyel megvilágított, poszterekkel borított, hosszú bárpulttal ellátott, alternatív zenét játszó kis bár volt, ahová élére állítva pont befért háromszáz ember (könnyedén legyintve a tűzvédelmi szabályokra, ugye). És be is jött annyi, meg a barátaik és üzletfeleik. Számomra az volt a leginkább megdöbbentő, hogy a közönség szinte kizárólag a tizenhat és harmincöt közötti korosztályból származott - pont abból a csoportból, akik más mesemondó rendezvényekre csak elvétve járnak. Itt viszont őrjöngésig fokozódott az érdeklődés, már kezdés előtt nagy volt a hangulat, és a földön is ültek; Kata megfigyelte, hogy különösen magas volt a szarukeretes szemüvegek és kötött mellények aránya, ami errefelé nem annak a jele, hogy szűz vagy, hanem annak, hogy nagyon-nagyon menő, akárcsak a szintén jelen lévő hosszú sálak, gombos csizmák, kalapok és nyúlfaroknyi lófarkak: a közönség brooklyn-i hipster fiatalokból állt. Úgy tűnt, errefelé a mesemondás trendi.

Beérkezéskor a színpad tövében fel lehetett iratkozni mesélésre, akárcsak a mi saját, jóval kisebb kaliberű slam-jeinken: az ember természetesen nem megy el úgy egy ilyen rendezvényre, hogy nem dobja be a nevét a kalapba, és én se tettem. Aláírtam egy hosszú-hosszú papírt arról, hogy használhatják a felvett videót (érzem én, hogy meg fogom bánni), összehajtottam, és bedobtam egy I [moly] Stories feliratú szövettáskába. Innen már nem volt visszaút.

Az est témája egyetlen szó volt: Rebound. Ez angolul annyit tesz: visszapattanni, gyógyulni, túltenni magad valamin; általában akkor használják, amikor szakítás után próbálod feldolgozni az eseményeket. A táskába, mint utóbb kiderült csupán tizenöt nevet dobtak; nem egy egyszerű téma, nekem se volt halvány sejtésem se, mit fogok mondani, ha esetleg kihúznak. De tartoztam annyival a mundér becsületének, hogy ha már eljöttem idáig, akkor fel is mászom a színpadra.

Az est házigazdáját, mivel a nevéről lemaradtunk, most már csak Hagridként emlegetjük: pont úgy nézett ki, mint a névadó egy jobban borotvált és végtelenül gonoszabb változata. Azonnal kitűnt a MOTH és a többi mesemondó rendezvény közti legegyértelműbb különbség: a MOTH keretein belül senki nem tesz szűrőt a szájára. Hagrid szedte a szenteket az égből ahogy tapsra buzdított bennünket, vagy próbált tűzvédelmi rendet kialakítani, vagy beszólt a hangoskodóknak, vagy a bár felé terelte a tömeget; kegyetlen volt, gonosz, és nagyon-nagyon jó arc. Mint utóbb megvillantotta, New Jersey volt tetoválva a szíve fölé, ami sokat megmagyarázott a más államokról alkotott megjegyzéseiből. Imádnivalóan tahó módon vezényelte le az egész eseményt, amit ő a saját szavaival csak "kreatív kompetitív nárcizmus"-ként definiált - Story Slam-ről tökéletesebb összefoglalás nem született még az univerzumban.

A rendszer egyszerű volt: a közönség soraiból választottak három zsűri-csapatot, mindenféle kreatív nevekkel, akik nagy pontozó táblákat kaptak, mint a sportversenyeken. Mindenkinek öt perce volt mesélni; a mese végeztével Hagrid elszórakoztatta a közönséget addig, amíg bejöttek a pontszámok. Tíz mesemondóra volt idő az este, az ötödik után rövid szünettel.

Úgy tűnt, a téma két dolgot juttatott az emberek eszébe: a szakítást és a kidobóst. Az előbbi várható volt; az utóbbi abból származott, hogy volt, aki a témát szó szerint vette. Az első srác arról beszélt, hogyan sikerült általános iskolában a lúzer gyerekekből egy nyerő kidobós-csapatot szerveznie (akik ugyan elvesztették a meccset, de annyi baj legyen); a második csaj előadta szakítása történetét, és a bunkó pasit, akivel utána járt, ami akár még jó sztori is lett volna, ha nem bőgi el magát a végén. Amikor Hagrid ránézett a harmadik cetlire, és elnyúlt az arca, már álltam is fel a székből.

Amennyire nagy volt a szája, annyira jó fej volt az óriás mindenkivel. Harsányan bömbölve addig szidta a közönséget, még az első fellépő előtt, amíg meg nem tanultunk torkunk szakadtából visítani és tapsolni és dobolni, valahányszor valaki elkezdett vagy befejezett egy történetet. Ma reggel torokfájással ébredtem; de a fogadtatás semmihez nem volt hasonlítható. Hagrid megállapította, hogy ez az első MOTH fellépésem, és a mikrofon előtt bátorítóan hátba veregetett - "Kill it."
Arról sikerült mesélnem, hogy senki sem egészen patrióta, amíg nem járt kívül a saját hazáján. Mivel az egész rendezvénynek erős stand-up hangulata volt, még akkor is, ha hivatalosan tilos volt stand-upolni, előadtam egy sor poént arról, milyen kalandjaim voltak magyarként Amerikában, és hogy általában milyen reakciókat kapok. Elmondtam azt is, hogy otthon nem nagyon meséltem magyar népmeséket, mert nagyon hozzájuk voltam szokva - a történet oda futott ki, hogy az amerikai diákok felhívták rá a figyelmem, mennyire kúl dolgok vannak a magyar népmesékben, és hogy valójában mennyire egzotikus a kultúra, ahonnan jöttem.
Egy reflektor világított az arcomba, ami mesemondó szempontból tragédia, mert semmit nem láttam a közönség reakcióiból - hallani viszont hallottam őket. Háromszáz jó fej fiatal elég hangosan tud tetszést nyilvánítani, ha akar. Miután letámolyogtam a színpadról, Hagrid megrótt, hogy a papíron Tennessee volt feltüntetve és nem Magyarország, azután tovább szórakoztatta a közönséget, amíg be nem jöttek a pontszámok. Az eredmény 8.0, 6.8 és 7.6 volt, amivel az est legalacsonyabb pontszámát értem el (Hagrid üvöltött egy sort az egyik zsűrivel, hogy 7 alá csak a bunkók pontoznak egy mesemondó versenyen), de ez semmit nem rontott a taps hangerején. Elégedetten hátradőlve hallgattam a többieket; most már azt is elmondhatom, hogy meséltem egy MOTH versenyen.

Nem vitatható, hogy a legtöbb versenyző gyakorlottabb volt nálam: valószínűleg nem a színpadon rakták össze a sztorijukat, és hozzá is voltak szokva a személyes meséléshez, ami számomra jórészt még mindig ingoványos terület. Sokan közülük bevallottan színészek vagy stand-up komédiások voltak, ami ezen a hipster környéken annyira nem is meglepő. A győztes nőszemély például egy egészen profi sztorit adott elő arról, hogyan szervezte meg élete első egyéjszakás kalandját; egy komédiás csaj hasonló sztorit adott elő, az onlájn randizás veszélyeival kiegészítve. A mi személyes kedvencünk Katával Bernie névre hallgatott; ránézésre manószerű fickó volt, aki arról mesélt, hogyan próbált meg okosabbnak látszani az exe új pasijánál. Remek humorral, nem kevés önkritikával és sok beleéléssel adta elő a sztorit; szakadtunk a röhögéstől. Az összes fellépés közül leginkább ez volt kerek történet, bájos csattanóval a végén. Majdnem meg is nyerte a versenyt; csak a döntetlen utáni újrapontozás billentette a nő felé a mérleget.
Volt még egy csaj, aki arról mesélt, hogyan indult általános iskolában osztályelnöknek a suli legnépszerűbb sráca ellen, és egy színész nő, aki a családjáról adott elő egy vicces, ám valahol kedves sztorit. Mindenki gyakorlott fellépő volt, remek előadó, és láthatóan otthonos a személyes mesélés műfajában. Hagrid kézben tartotta az eseményeket; a sztorik alatt és között egyaránt szakadunk a nevetéstől.
Két fellépő volt, akik nélkül meglettünk volna: egy srác, akinek már messzire lesírt a fejéről, hogy a hipster fiatalság "bringás" alfajába tartozik, arról mesélt, milyen káros hatásokkal van a biciklizés az ember nemesebb testrészeire (és jóval többet árult el, mint amit valaha meg akartunk tudni), és egy nő, akit, ha lett volna kéznél, megdobáltunk volna paradicsommal és záptojással. Igazából nála sem a rossz előadásmód volt a téma, hanem az úgynevezett sztori. Arról mesélt ugyanis, hogy Japánban és Svájcban dolgozott nemzetközi iskolákban tanárként; az egész hét perce arról szólt, hogy milyen furák a külföldiek, és hogy ő mennyire örül, hogy amerikai. Nagy részletességgel leírta, hogy a britek, akikkel együtt tanított, furák és ostobák (a hangokból ítélve nem kevés brit volt a közönségben, hehe), és hogy van ez a fura ünnepük, amikor valami ötszáz évvel ezelőtti fickó bábuját felgyújtják, és hogy szerintük ez szórakozás. Azt is kielemezte, hogy a hülye európaiaknál minden a karácsonyról szól (mondja ezt egy New York-i lakos, pffft), és hogy valami fura okból a gyerekek karácsonykor Jézusról énekelnek, ami szerinte lelombozó, és hogy a Mikulás mellett valami fura fekete ördög-szerűség is van, amiről ő írt is egy megrovó cikket egy újságba, csak a hülye európaiak nem értették, mi baja vele. Azt is hozzátette, hogy az ottaniak kulturálisan teljesen érzéketlenek, és nincs fogalmuk a politikai korrektségről, mert rossz megjegyzéseket tettek az oroszokra, amit ő rossz néven is vett, mert ő személy szerint is orosz, hiszen az ük-anyja Ukrajnából jött Amerikába. De, jelentette be széles vigyorral a sztori végén, azért egy dögös brit pasit sikerült a végén összeszednie.
Láttam, hogy Hagridnak rángott az arca, mire a nő végül elhagyta a színpadot.

Az utolsó mesemondó után már nem történt sok minden; kihirdették a győztes, ujjongtunk egy sort, aztán feloszlott a társaság. Az is kiderült az est folyamán, hogy ez a slam volt a MOTH mozgalom tizenharmadik évének első rendezvénye - amin meglepődtem, mert mindenki olyan szenzációként emlegeti a mozgalmat, hogy azt hittem, maximum három-négy éves lehet. Abszolút megérdemli a hírnevét: remek a hangulat, újszerűek a témák, fiatal a közönség, és terjed vele a mesemondás jó híre. Ha a mesemondás mint műfaj túl akarja élni az elkövetkező évtizedeket, szükségünk van erre a korosztályra, a szarukeretes szemüvegeivel és a szemébe lógó hajával; szükség van arra, hogy a mesemondók modern témákról beszéljenek, és ne tegyenek lakatot a szájukra. Várom már, mikor fog a mozgalom kiterjedni más mesemondó műfajokra is, mint az a mitológia slam, amit a svédek és írek rendeztek tavaly; ha már bevonzottuk a rajongókat, adjunk nekik valami tartalmasabbat is. Az egyetlen dolog, amit egy kicsit hiányoltam, a többi rendezvényen megszokott bensőséges légkör volt: itt a színpadon álló mesélő és a szórakoztatott közönség élesen elvált egymástól, és inkább volt fellépés, mint mesélés jellege a dolognak - a sztorik ellenére a mesemondás és a stand-up közötti vékony vonalon egyensúlyoztunk, és kíváncsi lettem volna, terjed-e a fiatalság összpontosító készsége öt percen túlra is. A különbséget leginkább ott tudnám megfogni, hogy a mesemondás az, ahol a sztorira emlékezel - a slam pedig az, ahol az előadóra. De, bár a személyes sztori valószínűleg sohasem lesz a kedvenc műfajom, el kellett ismernem, hogy a MOTH megéri a pénzt és a népszerűséget. Remek estét töltöttünk a picike bárban; remélem, lesz még alkalmam visszajönni.

Bevándorlunk

A mai nap programja: kimentünk Katával Ellis Island-re, megnézni a bevándorlási múzeumot. Ő már járt ott egyszer, de nekem legutóbb kimaradt az élmény, és ez egyike azon kevés turistalátványosságoknak, amikre éppen kíváncsi is voltam.


A New Jersey-i oldalon szálltunk kompra; már a jegyvásárlásnál egyértelmű volt, hogy a 13 dollárunkért a teljes bevándorlási élményt kapjuk. Először is, az eladónő nem volt semennyire sem kedves; cserébe a komp-állomás épülete barátságos steampunk hangulatot sugárzott, gazzal benőtt használaton kívüli vonatsínekkel, századeleji belső térrel, és goromba biztonsági őrökkel, akik kíméletlenül áthajtottak minket egy teljes reptéri ellenőrzésen. Miután visszaszedtük magunkra a kabátokat és öveket, egy elkerített folyosóba tereltek minket, ami a komphoz vezetett; a komp nem volt túl komfortos, leginkább csak állóhely volt rajta, cserébe zsúfolt volt, hogy tovább fokozza az autentikus hangulatot.
Utoljára a biztonsági vizsgálatnál hallottunk angol szót; a kaland hátralévő részére orosz, svéd, japán, és egyéb nemzetközi elemek vettek körül bennünket, amin igazán nem is volt mit csodálkozni.
A komp öt perc alatt megtette az utat a szigetig; alig volt időnk rácsodálkozni New York épületeire meg a Szabadság-szobor bal oldalára. Partot érve letereltek minket a hajóról (már sorban állt a következő bevándorló), és végül beléptünk a múzeum épületébe.
Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy nem én vagyok a családból az első, aki Ellis Island földjére tette a lábát: a családi hagyomány szerint (és ezt az archívum is igazolta) az egyik anyai ági ükapám járt már errefelé, 1914 környékén.





Ettől persze az egész látogatás új színezetet kapott: megpróbáltam elképzelni a sohasem látott ükapát, aki a múlt század elején a csarnokban tolongott a többi beérkezővel, és szobáról szobára ment, remélve, hogy átmegy minden vizsgálaton és nem utasítják ki az országból; megpróbáltam elképzelni, mennyit várakozott, és kikkel érkezett, és hogy tudott-e angolul egyáltalán. Azon is eltöprengtem, mit szólt volna, ha tudja, hogy száz évvel később az egyik ükunokája fogja majd ugyanazokat a termeket róni.
A múzeum előtt egyébként le a kalappal. Érdekes és informatív, de nem zúdít a látogatóra a kelleténél több információt; áttekinthető, lebilincselően érdekes, és természetesen nagy előnye, hogy a valódi, eredeti épületben kapott helyet. A kiállítás néhány tárgyon kívül főleg fényképekből és idézetekből áll; utóbbiakat interjúk során gyűjtötték a hetvenes és nyolcvanas években olyan emberektől, akik még Ellis Island hőskorában, a századfordulón vándoroltak be az országba.
És persze minden a számokról szólt; az egész kiállítás (és a beérkezési csarnok maga) azt hivatott érzékeltetni, hogy itt ezer meg százezer ember lépett Amerika földjére a világ minden tájáról. Egy egész falat borítottak hajónaplók, egy másikat pedig útlevelek vagy állampolgársági kérvények; két felet foglaltak el a gőzhajók képei, amiken az utasok érkeztek. Fehérrel csempézett, szűk folyosókon bolyongtunk; egy szoba az étkezésről szólt, kettő az orvosi vizsgálatokról, egy a bevándorlókat segítő szervezetekről, és így tovább. Az volt a szép az egészben, hogy a nagy számok ellenére is érezni lehetett, hogy egyéni történetek gyűjteményéről van szó: engem például sok időre lekötöttek az egyik adminisztrátor hölgy gépelt levelei, amikben egyes beérkezőket írt le választékos nyelvezettel és érdekfeszítő részletességgel. Rögtön el tudta képzelni az ember a teáskannát szorongató fiatal perzsa nőt, akinek a göndör haján furcsán állt az amerikai kalap, vagy a nagy hangú szerb férfit, aki megpróbálta meggyőzni a bizottságot, hogy fog magának munkát találni Amerikában, és nem lesz az állam terhére.
Kis számban ugyan, de magyar elemek is képviseltették magukat a kiállításban: egy fotó itt, néhány magyar szó ott, egy kis statisztika. Ide mindenki a gyökereit kutatni jön; nem volt tehát csoda, hogy örültünk, hogy mi is találtunk ilyen apróságokat.
Mire észbe kaptunk, fél öt volt, és kifelé tessékelt minket a múzeumból a biztonsági őr. Ismét kompra pattantunk; megcsodáltuk a szigetet és a szobrot a naplementében; és újabb bevándorló-élménnyel gazdagodva áthajóztunk Manhattanbe.
Hátra volt még a nap fénypontja: az év első mesemondó slam-je Brooklynban. De erről majd a következő bejegyzés mesél.


(Kompon. Valaki itt maradt a századelőről... vagy a divat ismétli önmagát.)


(Szigetek a naplementében)