2012. december 17., hétfő

Karácsonyi kontra

Úgy terveztük hogy mielőtt mindenki lelép a városból karácsonyra még egyszer elmegyünk közösen valamit csinálni. A választás Joshua kérésére a karácsonyi kontratáncra esett Jonesborough-ban. Természetesen nem lepődtünk meg, amikor a srácok végül az utolsó pillanatban visszatáncoltak (aú) a kihívás elől, így végül csak Cathy meg én kerekedtünk fel, hogy karácsony előtt még táncoljunk egy jót.
Nem bántuk meg. Az ünnep alkalmából nagyon sokan eljöttek; a központ fel volt díszítve és ki volt világítva, és a bálterem két fala mentén különböző szervezetek és társaságok által adományozott, plafonig érő karácsonyfák sorakoztak. Sok volt az ismerős arc a táncosok között, de sok volt a kezdő is; mi odaértünk a kezdő leckére, hogy Cathy fel tudja frissíteni a kontratánc-tudását. A caller egy fiatal, velünk egyidős csaj volt Asheville-ből (jó látni hogy vannak fiatal táncmesterek, és nem hal ki a hagyomány), a zenekar (ContraForce) pedig a legjobb, amit eddig kontratánchoz hallottam. Három fiatal srác volt, akik gitáron, hegedűn, dobon és szaxofonon játszottak ír zene - bluegrass - keleti dallamok keveréket, de olyan jól, hogy a táncosoknak kedve volt kirúgni a ház oldalát. Eddig még nem volt szerencsém olyan kontra zenekarhoz, aminek teljes dobszerkója lett volna, és meg kell mondanom, sokat ad a lendülethez. Az este végén megvettem a CD-jüket, egyrészt hogy támogassam őket, másrészt hogy legyen mit hallgatni, ha rossz a kedvem.
Maga a tánc nagyon hangulatos volt a nagy karácsonyi kivilágításban. A caller csaj jó táncokat hozott; egy volt csak, amiben gyakorlatilag mind a kétszáz embernek sikerült csomót kötnie a sorra, de annyi baj legyen, azért jól szórakoztunk. Nagyon örültem hogy az estébe belefért mindenki kedvenc tánca, a Petronella is, mielőtt haza kellett volna indulni. Megvolt egy újabb ízig-vérig amerikai élmény is: az egyik cowboy-kalapos, vidáman pörgő-forgó srácról kiderült, hogy hétfőn indul Afganisztánba szolgálatra, amiért is az egész közönség köszönetet mondott neki. Úgy esett, hogy az utolsó táncot velem táncolta, és az is kiderült róla, hogy nagyon jó táncos. Megint úgy éreztem, részesültem az amerikai kultúrából. 
Idén ez volt az utolsó kontra, de annyi baj legyen, januárban kezdődik megint. Addig csak kibírom valahogy...

2012. december 14., péntek

Tizenkét és fél törpe, egy mágus, és Dr. Bilbó

Természetesen elmentünk a Hobbit éjféli premierre.

A lelkesedést az sem csorbította hogy teljesen igazságtalan módon a világ nagy része egy nappal előbb láthatta a filmet (és ezzel az Amerikában tanulás el is vesztette értelmének jó öt százalékát). Szokásos kis csapatunkkal közösen felcuccoltunk (a hidegre való tekintettel lemondtunk a tervről hogy a film tiszteletére egyes oszlopban meneteljünk a moziig) és elzarándokoltunk Bristolba. Kilenc körül érkeztünk meg az éjféli premierre, és a közbeeső időt egy palacsintázóban töltöttük mézeskalácsos forró csokival és sok lelkesedéssel. természetesen mindenki kiöltözött az alkalomra a maga módján - voltak hegyes fülek, reneszánsz hobbitruhák, lobogó köpenyek, és sok-sok Egy Gyűrű. Részemről munkából estem oda így nagy kiöltözésre nem került sor, de azért felvettem egy hosszú zöld kabátot.
A mozi közönsége ismét hozta a formáját. Teljes díszbe öltözött Gandalfok, Bilbók és egyéb Középföldi egyének szaladgáltak az előcsarnokban nagyon izgatottan (és mindenki imádkozott hogy Gandalf ne eléjük üljön le). Kis csapatunk egy teljes sort elfoglalt, és rögtön meg is indult a barátkozás a mozi közönségével. A hangulaton nagyot dobott, hogy Bilbó Egy néha felpattant a székéből két premier között és elüvöltötte magát, hogy "BILBÓ!" mire az egész tömeg visszaüvöltött hogy "BAGGINS!" Gandalf azzal járult hozzá az élményhez, hogy néha felemelkedett az első sorból és a vándorbotjával vezényelte a hullámzást a közönségnek. Hullámoztunk.
A film maga sokkal jobb volt mint én személy szerint vártam. A könyvet mindig is szerettem, de a filmmel kapcsolatban aggasztott, hogy Jackson bácsi háromszor három órába akar belesűríteni százötven oldalnyi anyagot. Lelkiekben felkészültem sok gyaloglásra, de kellemesen csalódnom kellett. Valószínűleg mivel a sztori sokkal kompaktabb, filmre is jobban illett; azt kell mondanom, nekem sok szempontból jobban bejött a Hobbit mint a Gyűrűk Ura trilógia nagy része. Bilbó zseniális volt, a törpék nagyon menők, Thorin karizmatikusabb mint bármelyik elf nemes, és a harcjelenetek is szépen meg lettek koreografálva. Még mindig meg vagyok róla győződve, hogy Kili igazából tünde, akit örökbe fogadtak, de amíg nézhetem, felőlem ork is lehet. Doktor Watson pedig ezért a hobbitért megérdemelne egy Oscar-díjat.
Hajnali háromkor jöttünk ki a moziból, és négyre értünk haza. A dolog extra szépsége az volt, hogy több tucat hullócsillagot láttunk a sztrádáról, mert ezen a környéken elég kicsi a mesterséges világítás. Elégedetten és hullafáradtan értünk haza, és még tudtam is két órát aludni, mielőtt munkába kellett mennem...

2012. december 13., csütörtök

Hungarikum, avagy mi hiányzik Magyarországról

Másfél évvel az Amerikába való megérkezés után rengeteg kérdést kapok ismerősöktől arról, mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról. Erre természetesen elsősorban "a család és a barátok" az elfogadott válasz, de amint túlléptünk ezeken, azt kell mondanom, sok váratlan felfedezést is tettem arról, mit jelent valójában magyarnak lenni. Vagy legalábbis (közép-)kelet-európainak. Vagy csak jobban megismertem a saját személyes ízlésemet.

(Nem árulok el nagy titkot ha azt mondom hogy a paprika és a csikósok nem szerepelnek a listán.)

Íme a lista, mindenféle rangsorolás nélkül, ahogy puffan:

Marcipán
Nekem le se esett hogy Amerikában nincs marcipán (vagy ha van, nem használja senki). Teljesen kétségbe vagyok esve, az amcsik meg nem értik miért, szerintük a cukormáz is ugyanolyan jó.

Tömegközlekedés
Ez valószínűleg az első számú ok a kétségbeesésre külföldi diákok számára, főleg ha olyan helyen vannak mint én. Errefelé a madár ugyan jár, de a busz nem, metróról meg villamosról álmodni sem szokás, és taxi is csak elvétve van. Soha nem éreztem még úgy magam, mint egy hajótörött a lakatlan szigeten, amíg rá nem jöttem hogy itt kaja sincs kocsi nélkül elérhető közelségben.

Túró rudi
Ez elég klisé, de bevállalom.

Kinder tojás
Sajnálatos módon kiderült, hogy ezt még csomagban küldeni sem lehet, Amerikában ugyanis illegális áru, és tojásonként ötszázezer forintnyi összegre büntethető bárki, aki áthozza a határon. Ilyen drága csokit is régen ettem már...

Szaloncukor
Szintén ismeretlen, nem csak mint termék, hanem mint gondolat is: a csokoládéval bevont zselé ötlete ötből négy amcsiból azonnali fulladást vált ki, és aki elég bátor hozzá, hogy kipróbálja, az is udvariasan mosolyogva szokta kiköpni a második felét. A legtöbben azt mondták, egyszerűen az állaga szokatlan nekik. Cserébe legalább szaloncukrot importálni teljesen törvényes, így nem maradok karácsonyi fogszuvasodás nélkül.

Íjászat
Mielőtt magyar feleink nagyon tapsikolni kezdenének előre bocsátom, hogy nem kulturális gyökereimet hiányolom, csupán a sportot; ha egy helyi hillbilly a kezembe nyomna egy vadászíjat azzal ugyanolyan vidám lennék mint egy Grózerrel, lényeg, hogy legyen. Sajnos errefelé sokkal kevesebb lehetőség nyílik íjas lövöldözésre mint odahaza (igaz, politikai vonzata is jóval kevesebb van). Ez a pont a listán egyébként engem is meglepett, biztos az az oka, hogy mostanában a csapból is íjász szuperhősök folynak, és ez régi emlékeket idéz fel bennem.

Kutyák
Az amerikaiak, vagy legalábbis azok akikkel az utóbbi időmben dolgom volt, nagyon macskás népek (ha az Internet nem lenne erre elég bizonyíték). Nagyon kevés kutyát vagy kutyasétáltató embert látni. Mivel a macskákkal sohasem voltam különösebben jó viszonyban, Bob elszánt dorombolása ellenére sem, kezd nagyon hiányozni egy hátsó szándék nélkül barátságos háziállat.

Járda
A tömegközlekedés hiányát súlyosbítja, hogy errefelé járda sincs, így viszonylag kis távolságok megtételéhez is autó szükséges, ha nem akarja az ember egy terepjáró alatt végezni. Sohasem gondoltam bele mennyire készpénznek vesszük a gyalogutakat amíg olyan helyre nem vet bennünket a sors, ahol nincsenek. Ha gyalog vágok át az egyetemi parkolón gyakran meg szokták tőlem kérdezni, lerobbant-e a kocsim...

Kiló, méter, liter és Celsius
Marha nehéz magyar receptből főzni amikor itt minden fontban és unciában van, a reggeli időjárás-jelentésről nem is beszélve (bár most már tudom hogy 30F környékén bundabugyi kell). A listára a fentieken kívül felkerülhetne még a ruhaméret (otthon M-es, ideát S-es), a cipőméret, és az időbeosztás is (valahányszor valaki meglátja hogy az én órámon 14:45 van mindig azt hiszik "katonai időn" vagyok).

Kőrözött
Túró, az nincs. Legalábbis nem abban a formában ahogyan mi ismerjük. Ebből kiindulva sajnos kőrözött se, pedig néha nagyon megkívánom.

Kenyér
Rendes ropogós, nem ehető söralátét. Valamiért az amcsik imádják az édes kenyeret, amitől is a legtöbb kenyér a boltban gyanúsan kalácsízű, a kenyérhéjaz meg még azon is utálják (pedig az a legjobb része!). Friss meleg fehér cipó. Határozottan hiányzik.

Biztonságos kirándulás
Sokkal izgalmasabb, de egyben sokkal aggasztóbb is úgy kirándulni, hogy medvék, mérges kígyók és prérifarkasok kószálnak a környéken. Nyilván Ausztráliához képes bölcsőde vagyunk, de mégis.

Autentikus történelmi fesztiválok
Személy szerint nagyon szórakoztat az egész "Ren fair" mozgalom, de azért néha kedvem lenne olyan reneszánsz rendezvényre menni ahol nem szaladgálnak vámpírok, tündérek, és 19. századi steampunk hölgyek. Ez olykor még otthon is bajos, de azért van sok remek példa is (Mare Temporis Alapítvány, hogy csak egyet említsünk).

Tojásfestés
Tessék, került autentikus magyar népművészet is a listára. A húsvéti tojásfestés nálunk mindig jó móka, főleg mert valódi méhviasszal és gicával történik, és nem bolti temperával. A festett tojás fogalmát ugyan az amcsik is ismerik, de nem sokan űzik művészi fokon.

Régi épületek
Háromszáz évnél régebbi. A régész beszél belőlem.


Én személy szerint szeretném kezdeményezni hogy minden külföldön huzamosabb időt töltő magyar készítsen egy ilyen listát, és gondoljuk át egy kicsit a fejünkben élő országimázs dolgot.

2012. december 12., szerda

Karácsony magyar módra

Avagy inkább Csenge módra.
Cathy Jo-ban az a jó, hogy sok bennünk a közös. És amikor két kreatív katolikus csaj van összezárva, akkor két dolog történik: sok kaja, és adventi készülődés.
Szombat délután mézeskalácssütő partit tartottunk. Előző este megcsináltam a tésztát jól kidolgozott családi recept szerint (mondjuk az vicces volt, hogy elfelejtettem a szegfűszeg angol nevét, így a bevásárlás közepén rögtönzött Activity játékot tartottam Cathynek mire kitaláltuk, mi az a kicsi illatos dolog, ami úgy néz ki mint egy szög és a narancsba szokták szurkálni). A tésztát viszonylag hamar összedobtam, de mivel az egyetlen dolog, amit a boltban nem lehetett kapni, a mézesfűszer volt, így addig gyúrtam amíg elégnek nem éreztem a fahéjat és a szegfűszeget, minek következtében másnap reggel kalapáccsal kellett a tésztát az edényből kifeszegetni. A sütés viszont jó móka volt; Joshua meg az ember átjöttek és megkapták a szaggatás kitüntető feladatát (miután elmagyaráztuk nekik hogyan kell így szaggatni, hogy ne maradjon felesleg). A projekt végére a konyha lisztben úszott, Cathy és Joshua musical-számokat énekeltek kórusban, a mézeskalács szépen kisült, és a fiúk még egy kicsi műanyag karácsonyfát is felállítottak az asztalon. Az egyik lába ugyan hiányzott, de hát nem azért vagyunk frissen végzett egyetemisták hogy ne oldjuk meg a problémákat (az eredmény a mellékelt ábrán látható).
Mivel azért műanyag fával mégsem lehet karácsonyt várni, vasárnap elmentünk venni egy igazit. Nagy szerencsénkre volt ismerős, aki nagylelkűen felajánlott a köz javára egy karácsonyfatalpat és egy doboz égőt, így már csak a fő attrakció volt hátra. A hivatalos karácsonyfa-piacon elég kókadt példányokkal találkoztunk, de szerencsére észrevettük, hogy az út túloldalán a cserkészek is felállítottak egy standot, és meglepő módon az ő fáik sokkal szebbek (és olcsóbbak) voltak. Egy plafonig érő, csodásan illatos, tökéletes karácsonyfa formájú fenyővel távoztunk a helyszínről, ötven dolcsival szegényebben de karácsonyi sikerélménnyel gazdagabban.
A fa örömére, és mert ezzel el is ment az adventi vasárnapunk, úgy döntöttünk kedd este adventi vacsorát tartunk a katolikus hagyományok iránt érdeklődő tömegeknek. Mivel már régóta kedvem volt főzni a társaságnak (alapvetően nem vagyok egy konyhatündér, de egy idő után elkezdenek hiányozni az otthoni kaják), úgy döntöttem, magamra vállalom eme nemes feladatot. Cathy végtelenül lelkes volt, hogy figyelemmel kísérheti egy igazi magyar vacsora alakulását, amiért is kicsit szégyenkezve mondtam el neki, hogy grúz pulykamellet készítek (és az én családomnál a karácsonyi specialitás különben is a kínai kaja, amit apa főz). Magyar vagy nem magyar a drúz pulyka remekül sikerült, és készült belőle annyi, hogy jusson az összes éhező férfinak akit meghívtunk. A vendégsereget Joshua, Travis, Patrick és az ember alkották. Először is adventi gyertyákat gyújtottunk, énekeltünk, és felolvastuk a vasárnapi imádságot, majd bekapcsoltuk a karácsonyfaégőket és egyéb lámpákat, és egy kellemes vacsora és bor mellett válaszoltunk az összes katolikus vallással kapcsolatos kérdésre. Nagyon mókás társalgás kerekedett a dologból, főleg mert kettőnkön kívül mindenki más baptista, metodista, és ki tudja még milyen egyéb keresztyén felekezetbe tartozik. Miután kiveséztük a gyónás, keresztelés, Luca-nap, balázsolás és egyéb katolikus érdekességek részleteit, ideje volt áttérni az adventi este következő attrakciójára, a filmezésre. Mivel az utóbbi hetekben Joshua és Cathy szisztematikusan adagolták nekem az amerikai karácsony klasszikusait, Muppet Karácsonyi Énektől olyan klasszikusokig mint a White Christmas, úgy döntöttem ideje mutatni nekik valamit amit nálunk ad a tévé minden karácsonykor. Ti tudtátok hogy a "Legyetek jók ha tudtok" csak az olaszoknál meg nálunk megy a tévében? Mert én nem. Ellenben sikerült khm, megszereznem angol felirattal, és kis csapatunk teli hassal nekivághatott egy újabb nagyon katolikus élménynek.
Az első öt perc alatt kiderült, hogy a film szórakoztatóbb lesz, mint bárki gondolta volna: a mellékelt angol felirat ugyanis látványosan Google translate-tel készült, feltehetően magyar eredetiből. Erre olyan jelek utaltak, mint a film közepén kontextus nélkül felbukkanó "Crosstown Pálinka!" mondatok, és hasonló végtelenül mókás, ás kevéssé érthető párbeszéd-töredékek. Hamar rájöttem arra is, miért nem adták ezt a filmet Amerikában: az ördög egy mór nő, és Néri Szent Fülöpöt ideát már biztos beperelték volna, amiért néha hókon csapja a gyerekeket... Ennek ellenére kis csapatunk végtelenül jól szórakozott, helyenként gurult a nevetéstől, és a végére kórusban énekelte a főcímdalt. Alaposan katolikus élmény volt, de hát a démonnak szentelt vízzel való lesavazását a Supernatural óta már megszokta az amerikai közönség...
Hát, így készülünk ideát a karácsonyra.

2012. december 11., kedd

Káosz, ménkű és nyugdíjasok, avagy a mesemondó első napja a munkahelyen

Hát ez a nap is elérkezett. Nem mintha most mentem volna először munkába, azt már gyűröm augusztus óta, de a vadonatúj, csilli-villi művelődési központ most szombaton nyitott meg nagy csinnadratta és teljes katonai-rendőri jelenlét kíséretében, enyhe nyolc hónapos késéssel (pontosabban tizenhat darab kéthetes késéssel, ennyiből már egy gyerek is kijön).
A megnyitó ugyan szombaton történt, Mikulással és zenével, de hivatalosan hétfő reggel kezdtük meg a működésünket. Teljesen normális, hogy egy városi művelődési központ első napja kaotikusra sikerül, hiszen egy csomó apróság van, ami csak menet közben szúr szemet a személyzetnek. Például ki venné észre, hogy az irodában nincs szemetes, amíg ki nem akar dobni valamit? És ugyan kinek tűnne fel, hogy az összes irodai asztal a térdünk magasságában van, amíg meg nem próbál leülni a számítógépéhez? És ha már a számítógépeknél tartunk, senki sem hibáztatható érte, hogy az összes egyszerre fagyott le, hiszen most kapcsoltuk be őket először. Hasonló módon az első nap meglepetései közé tartozott az is, hogy az irodában nincs elég szék (én speciel nyolc órát ültem egy asztalon), a fénymásolóban nincs papír, az egész épületben nincs nyomtató, és hogy tulajdonképpen nyolc alkalmazott közül senki sem tudta, mennyi a tagsági díj, vagy hogy hogyan kell kezelni a pénztárgépet.
Ezektől az apróbb bökkenőktől eltekintve a munkanap vígan zakatolt reggel héttől este hétig. Mivel kiderült, hogy az összes sajtó és média "nyugdíjasház"-ként reklámozta az épületet, nyugdíjasokból bejött néhány száz a nap folyamán, gyerek viszont mutatóba se. A nyugdíjasok türelmesen álltak sorba amíg egyenként bepötyögtük az összes adatukat a számítógépbe, lefotóztuk őket, és beszkenneltük a kártyájukat az adatbázisba, és utána mind nagyon kedvesen mosolyogva mondták, hogy ők csak a nyitva tartásról szerettek volna érdeklődni, és különben is kifizetik inkább a két dollárt az úszásért, nem kell nekik a havi belépő. Ez utóbbival csak akkor volt gond, amikor kiderült, hogy valaki a tévében azt nyilatkozta, hogy délután háromtól hatig ingyenes az uszoda, márpedig ha a tévében azt mondták, akkor az úgy is van, még akkor is, ha az iroda teljes személyzete sűrű bocsánatkérések közepette bizonygatja, hogy tévedés volt. Adj az embernek egy ingyen belépőt, boldog egy napig; vedd el az ingyen belépőjét, és örökre bojkottálni fog.
A megnyitóra veretett arany emlékérme fényesebbik oldala az volt, hogy végre elkezdhettem mesemondói működésemet, amiért tulajdonképpen fel lettem véve ebbe a nagy múltú és mélyen tisztelt intézménybe (négy hónappal ezelőtt). A reggeli mesélés ugyan elmaradt, mert "méhecske" (3-5 évesek) nem jött mutatóba se, viszont a délutáni Nyugdíjas Mesemondó Körre hárman is felbukkantak, és egy zseniális órát töltöttünk együtt a gyerekszobában, miközben a háttérben a börtönből kölcsönzött takarítószemélyzet elmélyülten karácsonyi képeslapokat ragasztgatott. (Oké szarkazmus vége, a rabok marha jó arcok, a nyugdíjas mesélők megy tényleg zseniálisak voltak). Ez aztán tartotta bennem a lelket a következő két órában, amikor is összesen két gyerek bukkant fel a délutáni mesélésre (az anyukával viszont nagyon jót beszélgettem, újságíró, és remélhetőleg segít majd behozni több gyereket a héten, szóval Halvor és a trollok nagyon hasznos közönségnek lettek előadva, a gyerekek meg marha cukik voltak, és nagyon élvezték). A tinédzserek esti dráma klubjára megint csak nem bukkant fel senki, de hát ezen a környéken a kosárlabdameccsel a mesemondás nem tud és nem is akar versenyezni.
Mivel a múlt héten túlóráztam, a keddi napot megkaptam szabinak. Remélhetőleg mire holnap visszamegyek, valaki már kibogozta, hogy működik az adatbázis. És a kassza. És a programok. És a nyomtató. És a terembérlet... Amíg gyerek van, ha csak kettő is, addig érdemes munkába járni.

2012. december 6., csütörtök

Asheville - Slam, duplán, jéggel


Kedd este bezsúfolódtunk Cathy kocsijába (Joshua, Travis, az ember és jómagam) és elzötyögtünk a hegyeken át Asheville-be a szokásos havi slammelésre. Útközben volt sok éneklés meg dumálás, meg egyéb dolgok amik teljesen normálisak amikor négy mesemondó van egy kicsi légtérbe összezárva.
A slam témája a hideg volt, mivel a szervezők úgy gondolták, decemberben már lehet ilyesmire számítani, de tévedtek – a hegyek között épp aznap dőlt meg minden idők decemberi melegrekordja, szóval nem hogy hó nem volt, de még hideg se. Annyi baj legyen, ittunk italokat jéggel, és remekül éreztük magunkat.
A témát szokás szerint elég tágan értelmezte a kalapból kihúzott hét mesemondó. Joshua az emberek életében előforduló “hideg” időszakokról beszélt meg egy leszokóban lévő drogos srácról akivel találkozott. Travis egy kellemesen gusztustalan sztorival szórakoztatott minket arról, hogyan vágta el az apja a fűrésszel az ujjait (a sajátját, nem a gyerekét), és hogyan kellett az ujjakat jeges tasakban utána vinni a kórházba. Cathy, a színpadon elhelyezett nagy piros plüss fotelben elterpeszkedve, arról számolt be hány hokijátékossal randizott már az évek során, és hogyan tanult meg ő is hokizni egy befagyott tavon (említettem már, hogy Cathy északi?...). Egy ismeretlen muki a téli szaunázás gyönyöreiről mesélt, egy nagy szakállú fickó pedig arról, hogyan csúszott le egy hegyoldalon és zuhant majdnem egy szakadékba.
Részemről egy régi családi sztorit vettem elő arról, hogyan celluxoztuk a négyéves húgomat a szánkóhoz, hogy ne húzza a csizmáit a hóban miközben elvonszoltuk a szánkót a nagymama házáig. A közönség hangosan derült az egész történeten, ami helyenként szimplán stand up comedy-be fordult, én meg rettenetesen élveztem, hogy meg tudom nevettetni őket. Sohasem vállalkoznék hivatalos stand-upra, de mókás személyes sztorikat mesélni egyre jobban szeretek.
Az eredmény senkit sem lepett meg: Cathy hatalmas fölénnyel megnyerte a versenyt (neki ez a műfaja, slamben soha nem veri meg senki, főleg nem amikor olyan hazai témán játszik, mint a jég és a jégkorong). Szerény személyem runner-up-ként a dicsőséges második helyen végzett, és nagyon büszke volt magára. Ha ezt előre tudom, többször celluxoztam volna hugit a szánkóhoz.

Boone - kirándulás Appalachia szívébe


 Egy napon, mikor a mesemondóknak semmi dolga nem akadt, eszükbe jutott hogy elmehetnének kirándulni a hegyekbe amíg még nem szakad le az első hó. Kocsiba ültünk hát, Travis, Joshua meg én, és útnak indultunk a legendás Boone, North Carolina irányába. Hogy mi van Boone-ban? Nem sok minden, de csak a kocsiútért megéri odamenni. Korán reggel indultunk, és kellemes country zenéket hallgatva kocsikáztunk keresztül az Appalache bércein. Láttunk gyönyörű nagy tavakat, maradék őszi faleveleket, meg sok sok hegyet. Végül aztán, közel két óra kocsikázás végeztével átmásztunk az utolsó emelkedőn, és egy kedves kis völgybeli városkában találtuk magunkat. A sok nagy modern téglaépületről hamar kiderült, hogy az egyetemi campushoz tartoznak – Boone az otthona az Appalache-i Állami Egyetemnek, ami nyilván a hegyvidéki kultúra vegytiszta megnyilvánulása. A nagy tömegből és a sok száz parkoló kocsiból hamar rájöttünk arra is, hogy valami komolyabb rendezvénybe csöppentünk bele; a választ a fekete és sárga darázsruhában feszítő tömegek szolgáltatták, amik az egyetemi focicsapat rajongóiból álltak, és a szombati meccs alkalmából árasztották el a várost.
Boone nagyjából olyan, mint Asheville: egyetemi hippiváros. Masszázsszalonok, jógastúdiók, tibeti éttermek és ezoterikus ajándékboltok váltakoznak az utcák mindkét oldalán, és batikolt ruhákba öltözött, vastag keretes szemüveget viselő alternatív személyiségek sétálnak fel-alá kézen fogva, mintha a Hair eredeti gárdája tartana állandó flashmobot. Végtelenül jó móka volt a tömeget stírölni. Meglátogattunk egy karácsonyi kirakodóvásárt, karácsonyfadíszeket ragasztgattunk, sétáltunk az utcákon, és kiadósat ebédeltünk egy Proper nevű étteremben, ahol dunsztosüvegben szolgálták fel az édes teát, ahogy annak Délen lenni kell. A háttérben mindenféle aktuális slágerek szóltak, ami ugyan levett egy kicsit a hegyvidéki autentikus hangulatból, de a focimeccs miatt elnéztük nekik a dolgot. Mivel a meccsre magára nem jutottunk be, felmásztunk helyette a közeli kilátóba.Félúton ugyan kerítésbe ütköztünk, mert a télen várható zord időjárás miatt októberben bezár a turistaösvény, de mivel húsz fok volt és hét ágra sütött a nap, átkúsztunk a kerítés alatt, és felmentünk egészen a hegytetőig. Gyönyörű kilátás nyílt a hegyekre, a völgy meg még egy kilométerrel feljebb is visszhangzott a meccsközvetítéstől meg a tömeg üvöltésétől. Kellemes ősz végi nap volt.
Délután indultunk haza újabb adag country zene kíséretében. A naplementében még megálltunk a tóparton vizet nézni és fotózkodni, és épp hazaértünk, mielőtt besötétedett volna.
Hát, így telik el errefelé egy üres szombat. A többiről beszéljenek a fényképek.



2012. november 19., hétfő

Mítoszok csatája - mesemondás másképp

Azt kell mondanom, a második MythOff USA egészen zseniálisra sikerült. Mindössze két hetünk volt összedobni, mert November 17-e Tellabration, nemzetközi mesemondó nap, és szerettük volna, ha egybeesik a kettő. Mivel ilyen későn álltunk neki, az utóbbi két hétben rengeteg munkánk volt vele, de a végére nagyon szépen összerázódott az egész rendezvény.
Cathy Jo, lakó- és bűntársam, különösen sokat dolgozott azon, hogy minden varázslatos legyen. Posztereket tervezett, nyomtatott és ragasztott szerte a városban. Ezzel adódtak is kisebb kalandjaink, mert bár számunkra Loki remek ötletnek tűnt, sok helyi lakos azt hitte, a Sátán szerepel a hirdetményeinken, és csak fiatal kockák közbeavatkozása mentett meg minket attól, hogy a könyvtáros nénik elkárhozott léleknek bélyegezzenek és lelocsoljanak szentelt vízzel.
A meseválogatás külön jó móka volt. Egy közös házibuli keretein belül kalapból kihúztuk, ki melyik mitológiából fog mesélni; kisorsoltuk a párokat, és témákat is választottunk a nagy összecsapáshoz. Másfél hét meglehetősen rövid idő ahhoz, hogy az ember egy teljes eposzt lerövidítsen tíz percre és betanulja, de mindenki remekül szórakozott a saját kihívásával.
A legjobb az egészben a helyszín volt: Cathy mindenféle furfangos módon elérte, hogy megkapjuk ingyen a Capone's névre hallgató bár hátsó bártermét, ami stílusosan a Széf névre hallgat (Johnson City egyik történelmi nevezetessége, hogy Al Capone itt húzódott meg a helyi raktárházaiban, amíg Chicagoban kereste a rendőrség). Jobb helyszínt kívánni sem lehetett volna: hangulatos, félhomályos terem, tükrök és csillárok, külön bárpult, és egy színpad a sarokban.
Cathy, mint az est háziasszonya, többek között a díjakért is felelős volt. Az utóbbi három napban azzal szórakoztam, hogy néztem ahogy a konyhaasztalnál ülve alkot: Barbie babát forgat csillámporba, póniszárnyakat ragaszt, és hasonló teljesen átlagos tevékenységekkel foglalja el magát. A MythOff egyik alapszabálya, hogy nem kaphat pénz a győztes, így aztán humoros díjakkal pótoljuk ki a hiányt.
Most pedig következzen az est programja:


Első párbaj: Szerelem
Egyiptom: Gini Richards, Ízisz és Ozirisz
Kelet-Afrika (Etiópia): Carolina Quiroga, Salamon király és Sába királynője
Díj: A Szerelem Szárnyai, csillámporba forgatott szárnyas póni
A kört Carolina nyerte, de nagyon szoros volt a verseny. Mindkét csaj remekül mesél, és jó humoruk van; sikerült anélkül, hogy az eredeti történetet megváltoztatták volna, a saját személyiségüket belevinni az előadásba. Carolina egy Bob Marley dallal fűszerezte a saját meséjét, és még meg is tudta magyarázni, hogyan kapcsolódik a rasztafari vallás Sába királynőjéhez. Bár mindketten nagyon izgultak a fellépésen, a párbaj remek indítás volt az est hátralévő részéhez, és nagyon magasra tette a mércét.

Második párbaj: Mágikus tárgyak
Inkák: Patrick Gerard, Manco Capac és az aranypálca
Mezopotámia: Joshua Sellers, Anzú és a Sorstáblák
Díj: A Leghasznosabb Mágikus Tárgy Foszforeszkáló Varázspálcája
Azt kell mondanom így másfél év után, hogy eddig ez volt Joshua legjobb előadása. Csodákat művelt az eredeti történettel, remekül mesélt, és gond nélkül túlharsogta a szomszéd terem színpadán bőszen hangoló rockzenekart. Ezzel egyébként Patricknek sem volt baja, aminek nagyon örültünk - ha lányos kör lett volna a hangpróba alatt, gondjaink lettek volna a hangerővel, de a mély hangú színész srácok rutinból leküzdötték a dolgot.

Harmadik párbaj: Harcos Asszonyok
Északi mitológia: Paul Herrin, Helvör és a mágikus kard
Perzsák: Travis Wolven, Gordafarid, a harcos asszony
Díj: Feminista Elismerés Díja, rózsaszín csillámporba forgatott Barbie baba
Ez megint csak szoros meccs volt: nehéz feminista elismerést osztogatni, amikor mindkét srác nagyon erős sztorikat választott önálló, harcias nőkről. Paul visszafogott volt és humoros, Travis pedig zengő és komoly, és mindkét történet szépen megállta a helyét, főleg ahhoz képest, hogy mindketten újoncok a mesemondó programban.

Negyedik párbaj: Tricksterek
Japánok: Meg Zinky, a Rókahölgy
Thaiföld: Zalka Csenge (én), Ramakien
Díj: A Meggyőzés Ezüst(ösen csillogó) furulyája
Meg Joel és Gini barátnője, hivatására nézve színész, és nagyon gyorsan megtalálta a helyét a mesemondás terén. Jó humorú, kedves csaj, aki a japán rókákkal zseniálisat alkotott, és hatalmas fölénnyel learatta a babérokat. Egy cseppet sem bántam a dolgot; az elmúlt hetekben remekül szórakoztam a Ramakien olvasásával, ez már önmagában is győzelem. Hanumánról mesélni roppant szórakoztató volt a színpadon, el is úsztam az idővel rendesen, legközelebb majd nem a zuhany alatt gyakorlok...

Mindent egybevetve a második amerikai MythOff sikerrel zárult. Közönség ugyan nem volt annyi, mint szerettük volna (nagyjából húsz fő), de lesz ez még így se, majd januárban. Addig is, mindenkinek jó mítosz-olvasást!

2012. november 17., szombat

Koncertek, kirándulások és egyéb apróságok

Mivel már egy ideje nem volt érkezésem pötyörészni (a munkahelyen sajna nincs ékezet), úgy gondoltam, egy bejegyzésbe sűrítem az utóbbi hetek fénypontjait. Volt belőlük néhány.

Cathy Jo, lakó- és bűntársam a diploma végeztével a hivatásos mesemondás rögös útjára lépett. Pályakezdését megünnepelendő, és hogy tesztelje az új műsorát, házikoncertet hirdetett barátoknak és ismerősöknek Le Sexe Faire címmel. Összehordtuk az épület minden kanapéját, székét és fotelját a nagyszobába, míg Cathy vásárolt magának egy rózsaszín bolyhos kiskosztümöt és mű gyöngysort, hogy teljes mértékben gazdag amerikai hölgynek nézzen ki. Amikor a ruha megvolt, irdatlan mennyiségű sütit sütött (egy évig cukrász volt Jonesborough-ban), ezzel csábított be mindenkit az előadásra. Az egy órás show fergetegesre sikerült, visítottunk a röhögéstől miközben Cathy teljesen komoly arccal mesélt szexmániás francia szobatársakról, beszélő teddy macikról, és éjszakai kalandokról egy lámafarmon.

Nem ez volt az utóbbi idők egyetlen koncertje: nagyfőnök kiadott egy új zenei CD-t, és bemutató koncertet tartott a Down Home nevű színvonalas szórakozóhelyen. A Citternity fantázianévre hallgató lemezen ír zene keveredik a bluegrass és egyéb hagyományos amerikai műfajokkal. Legnagyobb döbbenetünkre még az is kiderült, hogy a fő hangszer (cittern) kategóriájában Dr. Sobol számít Amerika vezető zenészének, gyakorlatilag őstehetség. A koncert nagyon szórakoztató volt, egy teljes ír zenekar volt fenn a színpadon, úgyhogy volt jó sok rögtönzés, tapsolás meg lábdobogás, és vendégszereplések az egyetem bluegrass szakos hallgatóitól (meg sör. sok sör.). Hegedűn Trae barátunk szerepelt, aki meg azon a téren őstehetség, és úgy cincog, mint senki más. Egészen csujjogatós kelta hangulat kerekedett az estéből.

Hogy adjunk a valódi amerikai kultúrának is (meg hogy kihasználjunk minden közös percet, amíg Joel és Gini még nem költöztek el a szomszédból) mozizós estet tartottunk a lakásban, és baráti társaságban néztük meg a minden idők legrosszabb filmjének ítélt Troll Kettőt. Hatalmas adag popcorn és némi chips kíséretében fetrengtünk szőnyegeken és párnákon, és hangosan visongtunk az egész film alatt. Valódi klasszikus, igazi filmművészeti remekmű, mindenkinek kötelezően ajánlott.

Hogy ne csak az elménket pallérozzuk, a múlt hétvégén elmentünk kirándulni is, amíg még jó idő van, és nem fagy be a hidegtől a mosómedvék feneke. Elmásztunk a hegyekbe egy egész délelőttre, és hosszas sziklákon való bukdácsolás és Gyűrűk Urába illő tájakon való libasoros menetelés után megtaláltuk a Laurel Falls nevű vízesést. Szikrázó őszi napsütés volt, és bár a folyóvölgyben tíz fokkal hidegebb volt, mint a hegytetőn, nagyon kellemes kis kirándulás kerekedett a délelőttből. Az Appalache-hegység továbbra is lenyűgözően gyönyörű, főleg őszi lombozattal.

Ha pedig Appalachia, akkor természetesen kontratánc. Az utóbbi időben kevés érkezésem volt elvándorolni a campusra vagy Jonesborough-ba a táncokra, de a héten végre nem bírtam tovább az elvonási tüneteket és mindenféle furfangos női praktikákkal rávettem az embert, hogy menjünk el táncolni (szegény azóta sem heverte ki a sokkot amit a víg hegyvidéki népek okoztak neki, de azért hősiesen megállta a helyét). A táncmozgalom a campuson sokat fejlődött tavasz óta; vannak például helyes kis kitűzők, az egyik fajtán az áll, hogy "szeretem a kezdőket, kérj fel táncolni" a másikon meg az, hogy "kezdő vagyok, óvatosan pörgess". Továbbra is tartom hogy a kontratáncért magában érdemes Délre látogatni.

Tovább folytatódnak természetesen a mesemondó slamek is. A novemberi slam témája "fall out" volt, ami több mindent is jelenthet, de leginkább katasztrófák utáni állapotokat, minek következtében egy rakat sztori volt felrobbanó kocsikról, égő szomszéd házakról, és katolikus iskolákról (nem viccelek, a meghívott vendégünk, Pat Cronin, keressetek rá az imdb-n, katolikus iskolai emlékeivel nyitott, és Cathy meg én természetesen vettük a lapot). Cathy toronymagasan megnyerte a kategóriát, de hát ugye így jár az, akinek az apukája nukleáris mérnök. Aki szeretné a sztorit élőben hallani, segítsen nekünk szponzorokat szerezni a Holnemvoltra!

Hát, ennyi az utóbbi hetek termése. Most pedig megyek feltakarítani a csillámport a konyhából. Este MythOff! Holnap várhatjátok a beszámolót.

2012. október 31., szerda

New Orleans második felvonás: mesemondó álruhában

Előre bocsátom, hogy az AFS volt életem első néprajzos konferenciája (a nagyokkal érdemes kezdeni). Jártam nem kevés régész konferencián, természetesen, és még annál is több mesemondó összeröffenésen, de a néprajz mindig csak akkor került közel az életemhez, amikor együtt laktam vele, két zseniálisan jó fej szobatárs személyében. Természetesen a mesemondás azért elég közel hozza az embert a néprajz háza tájára, de érzékelhető néhány alapvető különbség. Például az, hogy a mai világ mesemondóinak nagy százaléka a néprajzosok nagy százaléka szerint nem is "igazi" mesemondó. De ez egy hosszú történet.
Az viszont tény, hogy a néprajzosok korántsem voltak annyira barátkozóak és közlékenyek, mint a mesemondók, viszont jóval több volt közöttük a fiatal. Voltak szép számmal popkultúrával foglalkozó kutatók is, akik jórészt a nerd kategóriából kerültek ki, és remekül el lehetett velük beszélgetni az indiai képregények és a redneck valóságsók néprajzos vonzatairól. Még annál is fontosabb, hogy jelen volt sok nagy nevű kutató és tanár az ország minden egyeteméről, akikkel lehetett szorgosan kezet rázni és hasznos szavakat váltani, hátha emlékezni fognak a nevemre, amikor a doktori jelentkezésem olvassák. Haha.
Voltak azért a konferenciának komoly szakmai fénypontjai is:

1. Két órás beszélgetés a Tremé (New Orleans-ban játszódó HBO sorozat, igen jó, nézzétek) alkotóival. Itt persze megcsapott mindenkit a hírnév szele, David Simon mégiscsak felelős az elmúlt tíz év két legjobb sorozatáért, meg aztán jött velük mindenféle író, producer, sőt, egy indián nagyfőnök is. Az előadás népszerűbb volt, mint bármelyik folklór panel, és az emberek alig fértek el a kiselőadóban (pláne, mert az élelmesebbje belógott ide belépő nélkül is, khm). Az előadás után odamentünk beszélgetni a csapathoz, nagyon jó fejek voltak, barátságosak, és türelmesen válaszoltak minden rajongói kérdésre, sőt, autogramot is adtak, ha szépen kérte az ember. Az az igazság, hogy személy szerint sokkal jobban élveztem az írókkal való beszélgetést, mintha a színészek jöttek volna el. Többször kéne ilyet csinálni.

2. Kay Stone két órás előadása a Grimm hagyományról sokkal izgalmasabb volt, mint amilyennek hangzik. Kay elegáns, fehér hajú hölgy, aki nem csak folklorista, de hivatásos mesemondó is (ritka kombináció). Miközben arról beszélt, milyen hatással vannak a Grimm mesék a nyugati kultúrára, közbe-közbeszúrt egy-egy sztorit is, főként jól ismert mesék egzotikus vagy korábbi változatait. Hallottunk Hófehérkéről, akit az édesanyja átkoz meg és az apja ment meg az átoktól; volt japán Jancsi és Juliska, és indián Hamupipőke, akit a vadpulykák tánca változtat hercegnővé. Nagyon jópofa előadás volt.

3. Milbre Burch, aki velünk együtt a mesemondást képviselte, nagyon érdekes projectet hozott: a férjével közösen meginterjúvoltak és filmre vettek kilencven hivatásos mesemondót, és összesen nagyjából kétszáz órányi anyagot gyűjtöttek össze. Ebből mutattak be egy rövid, tizenkilenc mesélőből álló montázst, amin nagyrészt hírességek beszéltek a mesemondás fontosságáról és a kedvenc élményeikről. A filmek jórészt tíz évvel ezelőtt készültek, és mókás volt nézni, mennyivel fiatalabbak voltak még a mai nagy öregek. A legérdekesebb gondolat viszont egy hawaii mesemondótól származott, aki arról beszélt, hogy az ő mesemondó hagyományában ha nincs arra érdemes tanítvány, akire a történeteket rá lehet hagyni, a mesemondó köteles "elengedni" a meséket. "A mesék nem a te tulajdonaid" magyarázta "Önálló lények, nem kényszerítheted őket semmire. Ha nincs, aki méltó lenne rájuk, hagyni kell őket elmenni." Ettől persze minden néprajzosnak és a legtöbb mesemondónak feláll a hátán a szőr, de érdemes elgondolkodni rajta, mennyire alapvetően más lehet egy-egy szájhagyomány a sajátunktól.

4. A saját előadásunkra szombat reggel nyolckor került sor, aminek egyenes következménye volt, hogy fél tucatnyi nagyon másnapos mesemondó és folklorista támolygott csak be a terembe (egy sarokra voltunk a Bourbon Street-től). Ehhez képest elég jól sikerült, mindenki elmondta a kis mondókáját, beszélgettünk a szerepjáték és a mesemondás kapcsolatairól, játszottunk egy kicsit hogy a közönség is lássa, aztán megvitattuk az ötleteinket és a felmerült kérdéseket. Az előadás második felére besétált egy fickó is, tornacipőben és hosszú kabátban, és amikor végeztünk, odajött barátságosan kezet fogni. Kiderült, hogy Loki a becsületes (?) neve, és hivatására nézve szerepjáték-író (Pathfinder). Ebből persze azonnal országos nagy barátság lett, és egy kreol étteremben kötöttünk ki négyesben, ahol aztán jó három órát beszélgettünk képregényekről. Doctor Who-ról, szerepjátékról, és természetesen viking istenekről. Teljesen Amerikai istenek hangulata volt a dolognak: ha valaki kérdezi, Loki New Orleans-ban lakik. Mert hol máshol.

Azt hiszem, a konferenciáról elég is ennyi.

Újabb intermezzo: Már megint Halloween

Komolyan mondom, olyan érzésem van, mintha Amerikai kalandjaim hetvenöt százaléka Halloween-ből állna. Ez talán nincs is olyan messze a valóságtól, mióta a töklámpások már augusztus végén ekezdenek felbukkanni, és november elsején egyesek már díszítik a karácsonyfát.
New Orleans után visszatértem a melóba, ahol az elmúlt egy hét alatt nem változott semmi. Ugyanaz a rakat gyerek szaladgál délután a tornateremben akik két hete is engem szórakoztattak azzal, hogy Magyarországról akartak tudni fontos dolgokat (pl. hogy hordunk-e cipőt és szoktunk-e szellemet idézni). Végül természetesen a vámpíroknál lyukadtunk ki, mielőtt a főnök kirugdosta őket az irodából.
Ma délután, miközben a számítógépbe próbáltam életet lehelni (a karbantartás megint kihúzta alólam a dugaszt), az egyik tinédzser srác sompolygott be az irodába és lezöttyent a velem szemben lévő székre. "Na most akkor elmondod mi lett a nővel aki vérben fürdött, vagy nem?"
Ez így alapjáraton is elég mókás; tinédzserek ritkán ismerik be, hogy érdekli őket a mesemondás, és ha meg is teszik, általában csak biztonságot nyújtó nagyobb csapatokban (és általában a lányok). A fiatalembert viszont úgy tűnt, komolyan érdekli Báthory Erzsébet története, mert feszült figyelemmel hallgatta végig, és amikor a sztori közepén megszólalt a telefonja, nemes egyszerűséggel kikapcsolta, és integetett, hogy mondjam csak tovább. Ennél őszintébb bókot is régen kaptam már közönségtől.
Báthory asszony aztán még egyszer visszaköszönt a mai nap folyamán: este az egyik koleszba voltunk hivatalosak, Joshua meg én, egy kis hátborzongató mesélésre. Jó mesemondó módjára fogalmam sem volt, mit fogok mesélni, amíg rá nem néztem a közönségre; mivel főleg lányokból és süteményből állt, kidobtam az ablakon a tervezett viking vérfarkasokat, és meséltem inkább Báthoryt. Jó döntés volt, és ha nem lenne fura egy ilyen sztorival kapcsolatban ezt a kifejezést használni, azt mondanám, élvezték. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt eddig alkalmam előadni ezt a történetet, de kezd egész szépen összeállni. Ha már a magyarokról mindenkinek a vámpírok jutnak az eszébe, csináljunk belőle legalább valami hasznosat.

2012. október 30., kedd

Intermezzo közkívánatra: a definíciók fontosságáról

Mivel többen kérdezték, miért állított meg minket a rendőr az úton, íme a teljes történet:

Hajnali háromkor csorogtunk lefelé az autópályán valahol Mississippi Alsó és az Isten Háta mögött, kellemes hetvenes sebességgel (mérföld, nem kilométer), amikor is a vaksötét vadonból ránk ugrott egy ötvenes tábla. Mire a megfelelő sebességre lassítottunk, már mögöttünk is villogatott a policáj, kezeket a kormánykerékre, félreállni, mi voltunk az egyetlen kocsi kétszáz kilométeren, nekik is kell valami elfoglaltság az éjszakára. Embert azonnal kikapták a kocsiból, tessék szépen félresétálni hallótávolságon túlra, keresztkérdések következnek. Én üldögéltem az anyósülésen és azon töprengtem hogy fogok levezetni New Orleans-ig egyedül, amikor is kopogott kék barátunk az ablakomon, és az arcomba szegezett egy zseblámpát.

- Hová mennek?!

- New Orleans-ba.

- Miért?!

- Folklór konferencián adok elő.

- Micsodán?!

- Folklór konferencián.

- Micsodán?!

- Folk... lór?... - (ezen a ponton azt hittem, a kiejtésemmel van a baj)

- Definiálja!

Gyerekek és zsenge néprajzosok, a sztori tanulsága: a folklór definícióját az iskolában úgy kell megtanulni, hogy ha hajnali háromkor, nyolc óra kocsikázás után, egy rendőr az arcoba szegez egy szeblámpát, el tudd darálni, angol nyelven.

Délre vándorlunk

Aki eltöprengett rajta, hová lettem az elmúlt egy hétben, az most megkapja rá a választ: New Orleans-ba utaztam az American Folklore Society éves konferenciájára. Bezony. Most, hogy csak hazevett a fene Tennessee-be, ideje, hogy írjak egy kicsit az élményekről.

Először is, ha netán érdekel valakit, Johnson City és New Orleans között tizenkét óra a távolság, kocsival. Éjszaka mentünk, hogy elkerüljük a forgalmat, és kisebb-nagyobb kalandok után, melyek során többek között hajnali háromkor egy rendőrnek kellett definiálnom a folklór fogalmát, hajnali hatkor érkeztünk meg a nagyvárosba a konferencia első napján. A szállásunkat a Holnemvoltról már jól ismert Angela szolgáltatta, aki nem volt otthon ugyan, mert épp a világot járja, de nagylelkűen ránk hagyta a háza kulcsát, ami az elkövetkező öt napra otthonunkká és New Orleans elfoglalásához használt főhadiszállásunkká vált. Amikor legutóbb láttam a házat, négy éve, még a Katrina utáni romokat takarította az egész környék, de mostanra nagyon barátságos kis hellyé változott.

New Orleans változatlanul nagyon klassz hely. A késő őszi időpont ellenére szoknyás-szandálos meleg idő volt, az első három napon legalábbis, amíg Sandy el nem kezdett érződni a hőmérsékleten. Amikor épp nem a konferencián ültem (amiről majd a következő bejegyzésben ejtek szót), fel-alá turistáskodtunk a városban, és vízhólyagosra jártuk a lábunkat. Íme néhány fénypont:

Jazz kávézó a Bourbon Street-en. Élőzene, kiadós szendvicsek, és beignet, ami a fánk helyi megnyilvánulása, külföldieknek a Hercegnő és a Béka című alkotásból ismeretes. Nagyon finom, csak ha evés közben levegőt vesz az ember, lehet a sötét színű ruháknak búcsút mondani, és ha esetleg bele is tüsszent, mint Kevin barátom tette, úgy fog kinézni, mint aki most szívott fel fél kiló kokaint. A zene mellesleg nagyon kellemes volt, de ez azért errefelé nem újdonság.


Utcai mutatványosok a St. Louis katedrális előtt. Rettentően élvezetes műsoruk felkerül az egyre növevő listára, amin az általam levadászott utcai műsorokat gyűjtöm. Egyszer majd írok belőle valamit. Két akrobata-mutatvány között fogadásokat is próbáltak kötni a gyanútlan turistákkal, de szerencsére az ember helyi gyerek, és miután tudta a helyes választ, békén hagytak minket.

Koktélozás egy Bourbon Street-i teraszon. Miután beszereztünk magunknak egy-egy pohár élénkzöld, Kézigránát névre hallható koktélt, ami a (Hurrikánból átkeresztelt) Katrina óta a város legnépszerűbb itala, felmásztunk az egyik klub emeleti teraszára, hogy felülről szemlélhessük az éjszakai forgatagot. Ez utóbbi még egy átlag szerda este is rettentően élvezetes, ha az ember ügyesen lavírozik a turistacsalógató jelmezek, pincérek, zenészek, és meglehetősen alulöltözött szórakoztatóipari dolgozók között. A zene legalább élőzene az egész utca hosszán mindenhol, és nem a haknizós fajtából.

Az egyik délelőtt ellátogattunk az akváriumba, mert oda is szólt az általáos turistajegy. Láttunk sok szép dolgot, többek között tengeri vidrákat, sok fura halat, és egy fehér alligátort is. Az akváriumhoz tartozó moziban megnéztünk egy gyönyörű IMAX filmet a Katrina előtti és utáni mocsárvilágról, amiről kiderült, hogy jóval borongósabb, mint az ember várta volna a plakátok alapján. A zene viszont nagyon klassz volt. Mint mindig.

New Orleans utcáin mászkálni önmagában is jó szórakozás, főleg reggel és délelőtt, amikor a legtöbb turista még túl másnapos hozzá, hogy kikússzon az ágyból. Egy ilyen reggel folyamán kisétáltunk a város legöregebb temetőjébe, ahol egymás mellett csodálhattuk meg a híres vudu-királynő Marie Laveau sírját és Nicolas Cage hófehér márványpiramisát, amit előre látóan már most megvásárolt magának végső nyughelyül.

A temetőn kívül számtalan más látnivaló is akad az utcákon: érdekes régi házak, jelmezboltok rogyásig ahol az ember felpróbálhat mindent a karneváli maszkoktól a steampunk fűzőkig (nézni ingyen van, csak megvenni lenne drága), ékszerek és antik turkálók, vérfagyasztó halloween-i dekorációk, eldugott kis kávézók, és minden, ami szem-szájnak ingere.

Mivel az általános belépő még mindig kitartott, elbandukoltunk a rovar- és pillangóházba is, aminek a legvonzóbb része a csillár volt az előtérben. Láttunk sok csinos bogarat, levélvágó hangyákat egy eléggé rendetlen terráriumban, brazil bogárból készült ékszereket amik Joel népmeséjére emlékeztettek, és egy lepkeröpdét is, ami egy miniatűr japán kert volt a város közepén.

A sok városi kaland után szántunk egy délutánt a vidékre is: elkocsikáztunk ültetvényeket látogatni a Mississippi mentén. A választásunk az Oak Alley ültetvényre esett, amit kívülről láttam négy éve, és minden Délen játszódó filmben kötelezően felbukkan legalább egyszer. Bár a belépő nem volt olcsó, megérte kifizetni, mert teljesen az Elfújta a szél világába csöppentünk a maga összes bájával és lengő mohájával együtt. A kocsiút maga is csodaszép volt, bár a városhoz közeli erdőkön erősen meglátszik a Katrina és az általa bemosott sós víz pusztítása. A lengőmoha viszont rendületlenül leng tovább.

Az utolsó délelőttöt végül, a francia negyedre és a történelmi kultúrára ráunva, az állatkertben töltöttük, ahol a hüllőház volt az osztatlan kedvencünk. Az állatkert nem nagy, ellenben úgy épült, hogy minden állatnak legyen búvóhelye a közönség elől, így aztán lehet hosszasan álldogálni a ketrecek és terráriumok előtt, míg végre megmozdul bennül valami. Engem személy szerint az szórakoztatott a legjobban, hogy a térképen a Haagan Daz az állatok listáján szerepel, a guanaco és a vaddisznó között.

Ennál persze jóval több dolog történt öt nap alatt, de mivel az ötből az utolsó kettő összesen három óra alvást tartalmazott, most elteszem magam holnapra. Folyt. köv.




2012. október 21., vasárnap

Steampunk Halloween, avagy a skarlátvörös esernyő esete a csillámporos harisnyatartóval

Imádok olyan országban lakni, ahol ekkora divatja van a jelmezbáloknak.

Már egy hónappal ezelőtt elkezdtünk gondolkodni, mit szeretnénk csinálni Halloween alkalmából (nem lehet elég korán kezdeni). Mivel egy több mint száz éves viktoriánus épületben lakunk, és a miénk a teljes felső emelet, és van kulcsunk a padláshoz, úgy döntöttünk, tökéletes helyszín és alkalom lenne partit rendezni a tető alatt felhalmozódott antik tárgyak között. Innen már csak egy ugrás volt kitalálni a témát, ami amúgy is mindannyiunknak régi szíve vágya volt: steampunk Halloween!

Egy hónapig lázasan barkácsolt az egész mesemondó osztály. Nem csak jelmezekkel kellett előrukkolnunk, de a jelmezekhez tartozó személyiségekkel és háttérsztorikkal is, hogy hiteles legyen a dolog. A steampunk (viktoriánus alternatív történelmi sci-fi/fantasy) általános szabálya az, hogy csinálni olcsóbb, mint készen venni, ami nekünk külön örömöt okozott, mert volt kifogásunk rá, miért túrunk fel antik boltokat és kacatos ládákat tucatszámra. Példaként álljon itt a saját karakterem:

Az alapötlet az volt, hogy steampunk régész/sivatagi felfedező leszek, mert az utóbbi időben rengeteget olvastam 19. századi utazókról, egyiptomi ásatásokról és hasonló érdekes dolgokról. A karaktert Rosita Forbes utazói szenvedélyére és Almásy László szaharai kalandjaira alapoztam, így született meg Lady Rosetta von Almásy, a rettenthetetlen régész, felfedező és esernyő-forgató.

A ruha alapját a fűző szolgáltatta, ami már régóta ruhatáram egyik kedves darabja, és a sötétbarna színnel meg is adta a jelmez hangulatát.

A nadrág szintén saját ruhatárból származik, elég közel van a homokszínűhöz ahhoz, hogy ne lógjon ki a sorból.

A blúz a helyi turkálóból érkezett potom 2 dollárért. Miután elzarándokoltunk a hobbiboltba és vettünk egy doboz fogaskereket, kicseréltem a gombokat rajta hogy steampunk hangulata legyen.

Az öv szintén turkáló, a láncon függő kulcsok a hobbiboltból vannak.

A zsebórát (nyakláncon) még egy régebbi mesemondó előadáshoz vettem, de úgy gondoltam, illik a steampunk hangulatba. Az övön függő réz iránytű/napóra kombináció az ebayről származik.

A vállam körül láncon függő pici fiolák szintén a hobbiboltból jöttek: csillámporral vannak töltve (és az est folyamán történtek is kisebb balesetek, melynek következtében csillámporos lábnyomok találhatók fel-alá a lakásban)

A csizmák az őszi ruhatár-frissítés eredményei a helyi cipőboltból.

A szemüvegre, mely egy sivatagi homokszemüveget óhajt imitálni, külön büszke vagyok: eredetileg ez egy Harry Potter kviddicsszemüveg, a helyi jelmezboltban vettem tíz dolcsiért.

Amikor erre a pontra eljutottam, tudtam, hogy valami még hiányzik. Szerencsére a segítségemre sietett Rosita Forbes a skarlátvörös napernyőjével, és mivel úgyis nemrég hagytam el az esernyőmet, vettem hát egy újat, ami illett a steampunk hangulathoz. Innen már csak egy ugrás volt a piros bőrkesztyű, amit anya vett nekem pár éve, és a piros kendő, ami megint csak új téli beruházás. Mindent egybevetve, nagyon elégedett voltam a végeredménnyel.

És akkor a buli még el sem kezdődött! A beszámoló hamarosan folytatódik.


2012. október 17., szerda

Öt hegedű, két bendzsó és egy gitár

Trae, a mesemondó tanszék egyik oszlopos tagja, és nem mellesleg hegedű-tanár a szomszédos bluegrass zenei tanszéken, meginvitált minket egy kis kedd esti partira a hegyek között megbúvó otthonába. A "megbúvó" a szó szoros értelmében értendő; fél óra kocsikázás után a cserokí nemzeti erdőn át a vaksötétben kétszer tévesztettük el a tehéncsapásra hasonlító ösvényt, mire egyszer sikerült eltalálnunk. Az erdő egyébként az évnek ebben a szakában lenyűgözően gyönyörű, az ősz minden színében pompázik, és csak elszórva talál benne az ember civilizációra utaló nyomokat, mint amilyen Trae otthona is. Maga a "kalyiba" névre hallgató kis épület fából tákolt, otthonos hely, hatalmas tornáccal amin hintaszékek sorakoznak, és benn fa tüzelésű kályhával, hogy meleg legyen a hegyi levegő ellenére is. Amikor megérkeztünk, a kalyiba ablakai voltak az egyetlen fényforrás az őserdőben, és rögtön értelmet nyert az összes népmese, amiben a hős egy távoli fénypontot követve otthont adó házra lel.
A tornácon kisebb zenekar verődött össze (négy hegedű és egy gitár), és már vígan húzták a skót táncokat, súlyos csizmákkal dobolva hozzá a döngő deszkákon a ritmust. Aki nem zenélt, az tapsolt, vagy borospoharakat szorongatott. Amikor bemenekültünk a hideg elől a házba, egy másik zenekarba botlottunk, ezúttal két bendzsó, egy gitár és egy hegedű formájában, akik szintén pörgős hegyi zenéket játszottak. A kettő között ingázva kezdtünk feloldódni a társaságban, amikor is a tornác közelében méteres lángok csaptak a levegőbe: a ház tulajdonosa tüzet rakott, azzal az ősi autentikus módszerrel, hogy a tűzrakóhelyen feltornyozott farakást addig locsolta gyújtófolyadékkal, amíg égve nem maradt. Ekkor a társaság központja áttevődött a tűz köré; tovább szólt a zene, zajlott a beszélgetés, pattogott a tűz, és fogyott a házi készítésű almás pite. Egyre több hangszer került elő; egyre több részre töredezett szét a társaság, és minden kis csoport a maga sztoriját mesélte; csillagokat néztük a fölénk tornyosuló fák lombjain át, almabort kóstoltunk, és felemlegettük a környék színes történelmét, az első telepesektől napjainkig.
Ősz van.

Dolgozó mesemondó

Hosszas huzavona és a bürokrácia sötét mocsaras Gyűrűk Urába illő berkei után végre csak sikerült elkezdenem a melót, ami az elkövetkező egy évben a főállásom lesz: művelődésszervező vagyok Johnson City most épülő vadonatúj művközpontjában.
A központ, az építési projektek jó szokása szerint, még nincs kész (a tervek szerint júniusban nyílt volna meg, ezek szerint a munka itt se hatékonyabb mint otthon). Amíg meg nem nyitják, a régi épületben kaptam helyet, és a régi szó szerint értendő, a "fejemre potyog a vakolat" típusból. Elsőre nagyon meg voltam illetődve, többek között azért is, mert a nyolcórás munkaidő holtidejében a telefonok felvétele is rám hárul, ami egy olyan környéken, mint Appalachia, erősen frusztráló élmény. Ha valaki azt hitte a texasiaknak van durva akcentusa, próbáljon meg recsegő telefonon egy hegyi egyénnel tárgyalni a kislánya balettóráiról. Végtelenül szórakoztató, de kevéssé eredményes.
Amikor viszont mese van, akkor mese van. A múlt héten őszi szünet volt, és egész hetes sporttábort tartottunk; mivel már közeleg a Halloween, és a gyerekek irdatlan mennyiségű cukrot és csokit fogyasztanak, a táborvezetők sem bírtak velük egész nap (6-12 éves fiúkról beszélünk, egy sporttáborban). A falakról pattogtak vissza. A dolog vége az lett, hogy amikor a táborvezetők lerogytak a sarokba, átvettem a bandát egy-egy órára mesét mondani. Első alkalommal én is meg voltam illetődve egy kicsit, érdekes társaság volt, nagyjából húsz gyerek, abból három lány. A legtöbb srác kapásból nekem háttal ült le, duzzogásból, mert a tévé elé álltam, és láthatóan nem tudták elképzelni, hogy lehetek annyira érdekes, mint a Cartoon Network. Erre fel azzal nyitottam, hogy megkérdeztem őket, tudnak-e nekem szuperhősöket felsorolni. A következő három percben az a veszély fenyegetett, hogy beszakad a dobhártyám; Stan Lee büszke lett volna a felhozatalra. Innen már sínen voltam: csak annyit kellett megkérdeznem még, hallottak-e már egy Thor nevű fickóról, és a következő öt napban én voltam a legmenőbb személy az univerzumban (Thor után). Aztán kapkodhattam is az északi mitológia után, és áldottam G. Beke Margit lába nyomát is, hogy kiskoromban megtanultam belőle az összes jó sztorit, mert innentől a kölykök mást nem is akartak hallani, csak Thor és Loki kalandjait és jégóriásokat, és néha a Hulkot, amiért is el kellett nekik magyaráznom, mi az a copyright, és visszatértünk a skandináv istenekhez.
Az öt nap alatt azért sor került itt-ott más sztorikra is, főleg, amikor a gyerekek rájöttek, hogy lehet nálam kívánságműsort tartani. Ha minden kérést teljesítettem volna, napi huszonnégy órában kellett volna mesélnem, így aztán rászoktam, hogy összevonjam a kérések közül azokat, amiket kisebb-nagyobb jóakarattal össze lehetett vonni. Így került egy sztoriba például a "királykisasszony" és a "vízben élő hős" (egy maori legendán keresztül), vagy a "sellő" és a "hős harcos" (Finn Mac Cool halászni megy), vagy a "fekete lovag" és a "legyen benne lány, de ne hercegnő!" (Sir Gawain és a csúf hölgy). Végtelenül szórakoztató egy bagázs volt, egyébként, és amint megszerettek, meg sem lehetett tőlük szabadulni egész nap. Ezt szeretem a táborokban és egyéb visszatérő mesemondó alkalmakban: van idő rá, hogy az ember megismerkedjen a kölykökkel, megtudja, mit szeretnek, és egy egész sor jó sztorit elmondjon nekik ahelyett, hogy röptében kéne egyet vagy kettőt kiválasztani. Fel lehet építeni az egész hetes élményt, gondosan kimérni, mikor mi lesz a téma, aztán az első három percben sutba vágni az egészet, és egy hétig csak olyasmit mesélni, amit én is élvezek.
Mégiscsak jó lesz ez a munkahely dolog, ha megkapom minden nap a betevő mesemondásomat.

2012. október 8., hétfő

Rendhagyó beszámoló III. - És a ráadás

Mostanra már teljesen feladtam, hogy kronológiai sorrendben számoljak be a hétvége eseményeiről; vasárnap estére menthetetlenül összefolyt az egész. Mesétől meséig tisztán vissza tudom mondani, de hogy melyik mese mikor történt, azt már megette a fene... a Fesztiválon nincs reális idő, ahogy a népmesékben sem.

Egy dolog viszont biztos: ha egy dolgot kéne mondanom, ami a Fesztivál három napos élményáradatában az abszolút kedvencem, a vasárnap estét választanám. Mert amikor a mesemondás véget ér, a színpadokat lebontják, visszaadjuk az önkéntes jelvényeinket, és a tízezer fős közönség hazavonul; amikor Jonesborough megint álmos kisvárossá változik, és lekapcsolják az utcán a lámpásokat, még hátra van a legfontosabb, legvarázslatosabb rész: a vasárnap esti zárt körű parti.

Idén a jeles rendezvényre a nagyfőnök főutcára néző házában került sor. Mi korábban érkeztünk, hogy segítsünk tálakat mosni, evőeszközöket válogatni, levest kavarni, és kukoricakenyeret pakolni halomba; egy órával később pedig szállingózni kezdtek a vendégek is: a Fesztivál mesemondói. Valamint barátaik és üzletfeleik. Úgy képzeljétek el, mintha egy koncert után a közönség hazamenne, ti meg ott maradhatnátok vacsorázni, borozni és beszélgetni egyet a zenekarral. A legtöbb mesemondót már évek óta ismerem, de még mindig olyan érzésem volt, mint aki véletlenül betévedt a VIP öltözőbe. Nem voltam vele egyedül, eleinte láttam az újabb diákokat is megilletődve álldogálni a sarokban.
A megilletődés azonban hamar elmúlt: itt kérem mesemondókról van szó, akik mindenkit tárt karokkal fogadnak. Néhány perccel érkezés után már elmélyült beszélgetést folytattam a chips felett egy indián mesemondóval madarakról, majd tovább sodródtam kedvenc tricksterem Andy karjaiba egy ölelés erejéig, ezek után Megan Hicks férjével álltam le társalogni, akiről kiderült, hogy építész és történelmi épületeket restaurál, kicsivel később Syd Lieberman és a felesége fogtak közre akikről kiderült hogy magyar felmenőik vannak, majd Dolores vett át megint csak egy ölelésre és egy gyors eszmefuttatásra wales-i legendákról, és tovább adott Susan O'Halloran-nak, aki röptében meginterjúvolt az online fesztivál kapcsán, amit az idén szervezett; nála ott ragadtam egy hosszabb beszélgetésre az európai mesemondó fesztiválokról, mielőtt Alton Chung mellett kötöttem volna ki aki széles vigyorral fogadott mintha ezer éve ismerne. Eddigre már a tornácon ültünk, nagyfőnök és néhány mesemondó nagyban zenéltek gitárokon, bendzsókon, lanton és tangóharmonikán, mi meg leálltunk táncolni a sarokban. Egy idő után Andy is csatlakozott hozzánk és hangos kurjongatásaink és lábdobogásunk közepette elnyomott egy balladát arról, milyen kár, hogy Clarice, a szép lány, a Klán tagja. Füttyszólóval és tangóharmonikával kísérve. Dőltünk a röhögéstől. A tornác körül unokák kergették egymást mezítláb az avarban, a nappaliban fogyott a zseniális kaja, a hintaszékekben takaróba bugyolált nemzetközi mesemondó mesterek ringatták magukat, és házat és tornácot egyaránt betöltött a nevetés, a beszélgetés, és a zene. A legtöbb társalgásból többet lehetett tanulni öt perc alatt, mint egy hivatalos mesemondó tanfolyamon egy hét alatt. És az idő kilencven százalékában mesélésről egyáltalán nem volt szó.

Teljesen fel voltam villanyozva. A parti előtt már alig álltam a lábamon a három napos hajtástól, és a csontjaimba ázott a hideg eső; de amint nyílni kezdett az ajtó, és érkezni kezdtek a mesemondók, megtelt minden csillogó, színes és érdekes dolgokkal, és teljesen elfeledkeztem róla, mennyi is az idő, vagy hogy holnap reggel munkába kell mennem. Ez a mi saját kis zsebünk volt az éjszakában, mielőtt mindenki hazaindul, és a Fesztivál hivatalosan is véget ér; mielőtt mindenkinek muszáj visszatérnie a valóságba, még adtunk néhány órát magunknak, hogy kiélvezzük a társaságot, ami olyan ritkán gyűlik így össze, hiszen kizárólag utazókból áll. A búcsúzkodás önmagában tartott másfél órát, és sztorikkal, dalokkal, ölelésekkel és ötletekkel volt tűzdelve.
Hat éve nincs már kétségem afelől, hogy mesemondónak születtem, és az is maradok. De valahányszor abban a ritka, csodálatos szerencsében van részem, hogy egy estét tölthetek egy mesemondókkal teli házban, mindig újra és újra rá kell jönnöm, hogy semmi sincs a világon, amit jobban szeretnék csinálni, mint amit ez a sok lenyűgöző, érdekes, szeretni való, és végtelenül barátságos ember a hivatásának választott, és teljes szívvel-lélekkel űz.

Találkozunk az úton!

2012. október 7., vasárnap

Rendhagyó beszámoló II. - Fénypontok

A tegnapi jeges eső és nyálas időjárás ellenére a fesztivál rendületlenül zajlik tovább. Takarókba, pulóberekbe és asőkabátokba bugyolált emberek ezrei fűtik a sátrakat puszta lelkesedéssel (meg a leheletükkel), úgyhogy panaszra nincs okunk, csak amikor a szünetekben át kell rohanni egyik sátorból a másikba. Mivel fél óra múlva kezdődik a vasárnap reggeli spirituális mesélés (és megemlékezés az elhunyt mesterekről), gyorsan írok egy szösszenetet a fesztivál idei fénypontjairól.

Számomra az egyik legnagyobb élmény Jay O'Callahan előadása volt. Pár évvel ezelőtt a NASA megbízta őt, hogy az ötvenedik évfordulójukra álmodjon meg egy történetmondó előadást. És lőn. Az előadás 75 perces, és igaz történetekből áll, amik mind abszolút lenyűgözőek és felemelőek (NASA poén, haha) voltak. Az első egy mérnökről szólt, aki indián volt, és nem akarták felvenni dolgozni, mert úgy gondolták akkoriban, az indiánok nem elég okosak a fizikához. A sorsnak van humora, ő volt az, aki kitalálta, hogy lehet visszahozni az Apollo 13-at a földre. A második sztori a holdraszállás volt, természetesen, de egy egész érdekes perspektívából. Ez külön szíven ütött engem, mint Changeling játékost (a játék története szerint akkor jött vissza a káprázat a világba, amikor ember járt a Holdon). Csak ezért az egy pillanatért érdemes volt itt lenni az idén. A harmadik sztori a tanárnőt mutatta be, aki a Challenger fedélzetén utazott (volna) az űrbe, és így testözelből élhettük át a tragédiát. Az utolsó történet arról szólt, hogyan válogatták össze a hangokat, amiket a Voyager magával vitt a naprendszeren túlra. Az egész előadás lenyűgöző utazás volt téren és időn át, és azt hiszem, jobb mesemondót nem is választhattak volna.

Tegnap három nagyszerű előadést is szerencsém volt zsinórban végigülni (mint sátorfelügyelő, ha akartam volna se mozdulhatok el, de nem is akartam). Az első Michael Harvey volt, aki wales-i, és jó wales-i mesemondó módjára Taliesin legendáját adta elő. A sztori már régóta a szívemhez nőtt, az egyik első volt, amit mesélni kezdtem sok sok éve, és egy egész órás verzió, minden részlettel és rengeteg zseniális brit humorral olyan csemege volt, amit még sokáig ízlelgetni fogok. 
A második óra Hannah Harvey társaságában telt, aki a mesemondó körök egyik fiatal csillaga. Kilenc éven át interjúvolt szénbányászokat az Appalache hegységben hogy megtudja, milyen is a bányászok és családaik élete. Az összegyűjtött igaz történetekből lenyűgöző előadást szerkesztett, amiben szó volt női bányászokról, a hegyek mélyének csodáiról, a bányászat veszélyeiről, és mindenféle érdekes dologról, ami közelebb hozta a szénbányászatot, ami az Amerikában felhasznált energiának még mindig majdnem 50%-át adja. 
A harmadik előadás megint csak igaz történetekből állt: Alton Chung, aki Hawaii-on született ugyan, de japán felmenőkkel rendelkezik, egy csodálatos egy órás műsort álmodott meg Okinawa szerepéről a második világháborúban. Interjúk és történelmi feljegyzések alapján három történetet fűzött össze. Az első az okinawa-i csatáról szólt a japán oldalról; ezt különösen élveztem, mert tökösnek kell lenni ahhoz, hogy kétezer amerikai nyugdíjas előtt arról beszélj, hogy az amcsik civilekre, nőkre és gyerekekre lőttek a háborúban (lehetett hallani ahogy megfagy a levegő). Semmi vád nem volt a történetben; Alton egyszerűen és elegánsan csak elénk állította a tényeket, a japánok hibáival együtt, a háború szörnyű mindkét oldalon. A második történet könnyedebb volt, egy japán-amerikai katonáról szólt aki tolmács volt a hírszerzőknél, és fegyver nélkül elérte, hogy sok okinawai foglyot ne végezzenek ki. Harmadikként egy vidámabb sztorit is hallottunk arról, hogy a háborúban elpusztult disznók helyett az amerikai japán közösség hogyan küldött egy hajónyi malacot Okinawára a háború után. Az egész műsor gyönyörű volt és egyben megrázó; Az élet kincs, hangzott el a tanulság egy rég elhunyt okinawai uralkodó szájából.

Ennyi fért a ma reggeli beszámolóba; még egy egész nap mesélés vár ránk!

2012. október 6., szombat

Rendhagyó beszámoló I. - Vérfagyasztó történetek

Hogy mitől rendhagyó a beszámoló? Leginkább attól, hogy marha álmos vagyok. Így aztán ahelyett, hogy az eddigi hagyományokat követve egyenként beszámolnék minden mesélőről a mai napon, és mindenkit halálra untatnék, inkább kisebb falatokban fogom adagolni az idei fesztivált, és én így is elmehetek aludni, meg ti sem  fáradtok túl sokat az olvasással. Van kérdés, nincs kérdés? Nyomás.

A mai nappa elkezdődött a 40. (!!!) National Storytelling Festival, mesemondóknak egyszerűen csak "Jonesborough". A történet folytatódik, szezám kitárult, tündérvásár megnyitott, és minden bokorból visító mesemondók ugrálnak a nyakamba. Miden pórusomon keresztül meséket szívok magamba.

A mai falat, mivel tíz perce estem haza a róla, az éjszakai vérfagyasztó koncert, amit mi Holnemvoltosok csak Esti Kísértés néven emlegetünk. Azt hiszem, a mai egyértelműen az idei fesztivál egyik fénypontja volt, és egyben az egyik legjobb kísértet-koncert, amit életemben hallottam.

Elsőként Lyn Ford volt a színpadon, akit eddig többször hallottam vért fagyasztani, mint bármilyen más műfajban, és most is jó volt, mint mindig. Egy kísértetsztorit mesélt egy kísértet szempontjából, aki nem tudta, hogy kísértet, és bebizonyította, hogy az ilyesmi nem csak a mozivásznon működik, hanem élőszóban is.
Lyn után Beth Horner következett, aki pont az ellenkező eset, eddig mindig csak humoros formájában láttam, amint kis gömbölyű lénye teljes lendületével hadonászva modern tündérmeséket mesélt, vagy a három medvét tutulta egy nádsípon. Most viszont olyan sztorival rukkolt elő, ami az én Halloween programomnak is központi részét képezi, A lány és a koponya osztrák legendájával (amit én arra szoktam használni, hogy elkápráztassam a kölyköket a fizikai antropológia csodáival). Kísérteties susogását csont ritmushangszerekkel kísérte, amik a környezeti tudatosság nevében fából készültek.
Harmadikként Alton Chung foglalta el a színpadot, aki japán felmenői iránti tiszteletből, meg azért, hogy a közönség ezentúl tízes csoportokban merjen csak elmenni a toi toi vécékig, szörnyű japán női kísértetekkel és némi fejletépéssel rukkolt elő. Ismét bizonyítva lett, hogy a japánokat horrorban nem veri meg senki. A sztori végéhez még hozzácsapott egy vicces kis mesét egy arctalan démonról aki embereket tréfál meg, csak hogy oldja a hangulatot.
Alton után a fesztivál egyik legifjabb mesemondója, Hannah Harvey következett, a maga szőke, törékeny bájával és totálisan pszichotikus meséivel. Az első egy skót legenda volt egy halászról, aki a kifosztott egy hajótörtött nőt, aztán a tengerbe ölte; a hölgy szelleme egy hátborzongató kis dalocskával jött vissza bosszút állni. A második sztori az eredeti Piroska és a Farkas volt, belezéssel, vérivással, szexuális farkasokkal, ahogy kell. Hannah nem csak jól választ sztorit, de remekül is adja elő a történeteket, épp csak annyi gesztussal, amennyitől biztos hangyázni kezd az ember gerince.
A sort és az estét Syd Lieberman zárta, aki régi járékos már a horror műfajban, annak ellenére, hogy egy pici, mosolygós Törpapára emlékeztet leginkább. Ma estére Beowulf legendáját tartogatta a számunkra. Érdekes, kissé felkavaró élmény volt a fáklyák fényében nézni, ahogy Törpapa a holdra ülvöltve tépi ki Grendel karját a puszta kezeivel.

Az est házigazdája imádott Kim Weitkamp-ünk volt, akiről már eddig is tudtuk, hogy vonzódik a sötét oldalhoz, és nem csak ezért volt tökéletes választás, hanem azért is, mert a tenyerén hordoz minden mesemonót, és pontosan tudja, kiről mit kell mondania ahhoz, hogy a közönség azonnal a szívébe zárja az illetőt. A koncert végeztével félig kockásra, félig csíkosra fagyva (az egyetlen testrészem, ami áldotta a hideget, a kezem volt, amit korábban megégettem a forró csokival) felbotorkáltunk a patakpartról a pavilonhoz, hogy részesüljünk néhány csontropogtató ölelésben, mielőtt útnak indultunk hazafelé.

Azért hogy rend legyen, Syd azt is megjegyezte, hogy aki igazi horrort akar, az próbálja meg a sötétben használni a toi toi vécét. De odáig azért senki nem merészkedett.

2012. szeptember 29., szombat

"Seherezádé, most má' ölég lesz!" - Meséből is megárt a sok?

Az utóbbi időben a nemzetközi mesemondó fesztiválok és a Holnemvolt kapcsán többször felmerült a kérdés: be lehet fogadni egy egész napi meseáradatot? Mivel a téma újból és újból visszatalál hozzám gondoltam, ideje eltöprengeni rajta egy kicsit.
Ahelyett, hogy filozófiával untatnám a kedves olvasókat, inkább lássuk a tényeket, pörgős és takarékos formában, hogy senkinek ne haladja meg a tűrőképességét:

National Storytelling Festival (Jonesborough, USA)
Kor: 40 év
Időtartam: 3 nap + beharangozó előadások
Fellépők: 23-25 mesemondó
Látogatók: 10 és 15 ezer ember között

Timpanogos Storytelling Festival (Orem, USA)
Kor: 22 év
Időtartam: 2 nap
Fellépők: 12 mesemondó
Látogatók: 25 és 30 ezer között valahol

Alden Biesen Mesemondó Fesztivál (Alden Biesen, Belgium)
Kor: 14 év
Időtartam: 9 nap (összesen 215 óra mesemondás)
Fellépők: 38 nemzetközi mesemondó
Látogatók: 19 és 20 ezer között, ebből 12 ezer diák és tanár

Beyond the Border Wales International Storytelling Festival (UK)
Kor: 19 év
Időtartam: 3 nap
Fellépők: 46 nemzetközi mesemondó
Látogatók: ezres nagyságrendű

Maratón de los Cuentos (Guadalajara, Spanyolország)
Kor: 21 év
Időtartam: 3 nap (összesen 46 óra, megszakítás nélkül)
Fellépők: amennyi a csövön kifér (több száz)
Látogatók: 30 ezer ember

Hakaya Storytelling Festival (Amman, Jordánia)
Kor: 4 év
Időtartam: 8 nap
Fellépők: mesemondók az arabul beszélő világ minden szegletéből
Látogatók: százas nagyságrendű

Festival at the Edge (UK)
Kor: 21 év
Időtartam: 3 nap
Fellépők: nagyjából 50 fellépő
Látogatók: ezres nagyságrendű

Singapore International Storytelling Festival (Szingapúr)
Kor: 8 év
Időtartam: 5 nap
Fellépők: 15+ nemzetközi fellépő
Látogatók: 200 ezer ember 7 év alatt

És ezek csak a nagyok.

Félreértés ne essék: ezzel koránt sem azt akarom mondani, hogy a mesemondás kizárólag nagy színpadi, tömeges műfaj. Nyilván nem ez a természetes közege, legalábbis a nyugati kultúrák többségében. Még csak azt sem mondom, hogy mindenki, aki elmegy ezekre a fesztiválokra, végigüli az egészet ától cettig: nyilván nem ez a cél.
Csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy ha Szingapúrtól Jordániáig, Belgiumtól az USA-ig több százezer ember gondolja úgy, hogy egy három-kilenc napos fesztiválra érdemes ellátogatni, akkor talán érdemes megpróbálni is a dolgot.

Mi mindenesetre megpróbáltuk. És most már Szingapúrtól Jordániáig, Belgiumtól az USA-ig tudják, hogy Magyarországon létezik a Holnemvolt Fesztivál. Ez azért jó érzés, nem? :)

2012. szeptember 28., péntek

Rosita beutazza a világot

Új példaképem van!

Ács Gedeon végtelenül szórakoztató útinaplói és Almásy László kalandjai után végre ismét sikerült egy utazó íróra bukkannom, akinek minden sorát élvezem. És ezúttal hölgy az illető!

Rosita Forbes írásaiba megint csak hatalmas kerülővel sikerült belebotlanom. Ideát közeleg a Halloween, és vele a jelmezbálok végtelen sorozata; idén a mesemondó tanszék krémje egyöntetűen úgy határozott, hogy steampunk jelmezekkel készülünk a szezonra. És mivel nincs steampunk karakter nélkül, mindenki vetett egy pillantást a ruhatárára, és megpróbálta belőni, mit tud összehozni limitált költségvetésből és puszta lelkesedésből. És íme, életemben már sokadszor, megint a sivatagi felfedezőknél közöttem ki. Jó mesemondó lévén elkezdtem kutakodni olyan hölgyek után, akik a 19. század folyamán és a 20. század elején a nyakukba vették a nagyvilágot, különös tekintettel a Szaharára. És lőn: Rosita Forbes neve az elsők között bukkant fel a keresésben. A tűzrőlpattant brit hölgy ugyanis nem csak világjáró és felfedező volt zsenge húszéves korától fogva, de remek és ünnepelt író is, aki egy egész kazal könyvet írt élete során a kalandjairól.
Aki érdeklődik a teljes életmű iránt, az több könyvet letölthet ingyen ebből az adatbázisból (angolul).

Rosita nem volt mindennapi nőszemély. Az 1900-as évek legelején egyedül (vagy egy barátnője társaságában) beutazott olyan, még férfiaknak is nehezen elérhető helyeket, mint az Arab-félsziget belseje, Afrika szíve, és Délkelet-Ázsia szigetvilága. Világ körüli utazgatásai során végül úgy döntött, elege van abból, hogy "turista", és tanulni akar; megtanult hát arabul meg még néhány keleti nyelven, és beduin nőnek tettetve magát eljutott fehérek számára tiltott helyekre, mint például a mekkai zarándoklat és a Kufra oázis. Kalandjai nagy visszhangot keltettek Angliában, mivel az utazgatással és írással nem csak az emberek látókörét szélesítette, hanem egyben feszegette a női utazókkal kapcsolatos sztereotípiákat is, melyekkel mindkét oldalon - otthon és útközben - is meg kellett küzdenie. (Kedvenc sztorija, amit többször leír, hogy az angolok hazugnak nevezték amikor elmondta, hogy az arabok birkaszemet esznek, az arabok meg hazugnak nevezték amikor megpróbálta elmagyarázni a lift működését). Még szerencse, hogy Rosita nem rettent vissza a valóságtól. Rosita bírta a koszt, a meleget és a nyers kaját; Rosita tudta, hogyan kell bánni a pisztollyal, de ha az csődöt mondott, akkor a piros esernyőjével verte el az ellenfelet; Rosita kíváncsi volt mindenre, tudott hazudni, mint a vízfolyás, villámgyorsan tanult, és eladta a jegygyűrűjét egy hajójegyért, ha a férje már úgysem bírta az iramot. Férjet-civilizációt hátrahagyva aztán egy szál kézitáskával fel-alá csavargott a világban hosszú évtizedeken át, interjúkat készített arab uralkodókkal és beduin törzsfőnökökkel, kincseket gyűjtött, világot látott, sőt, mentőautót vezetett a francia fronton az első világháború alatt. Megállíthatatlan egy nőszemély volt.

További lelkendezés helyett íme néhány idézet az Adventure (Kaland) című könyvéből, amit éppen most falok nagy élvezettel:

"Minden egyes riporter megkérdi a női utazót: 'Hogyan képes ön - egy hölgy - ezekre az utazásokra?' Én mindig azt válaszolom: 'Pont azért vagyon képes rájuk, mert nőnek születtem.'"

"A nőkből remek felfedezők válnak, mert a képzeletük mindenből mutat nekik egy lehetséges vagy épp lehetetlen kiutat..."

"Barátnőm válasza, valahányszor egy-egy hivatalos személy égnek emelte a karjait azt mondván, 'Oda lehetetlen eljutni!' mindig az volt: 'Tényleg? Szóval, mikor indulunk?'"

"A kísértetek már kimentek a divatból. Most kompexusaink vannak helyettük."

Cápahalászatról a vörös tengeren: "A halászok késekkel estek neki, pedig én meg voltam győződve róla, hogy csak dinamit vagy elsőrangú exorcizmus lenne képes végezni a mitikus bestiával."

Amikor egyiptomi nőnek tettette magát egy jemeni háremben: "Egyiptomban ti nem borotváljátok a szemöldökötöket? Én azt hittem, civilizáltak vagytok..."

Japán konyháról: "Azt a süteményt semmilyen mennyiségű izom vagy jó szándék sem lett volna képes megemészteni."

Sejk feleségül akarta Rositát a fiának: "Mindig reméltem, hogy a fiam jó szakácsot vesz majd feleségül. De takard el magad, kérlek, mert még fiatal, és szép menyasszonyról álmodik..."
(Egy egész fejezet szól arról, hogy minden arab nagyon soványnak találta, és csak három tevére becsülték az értékét, mert legalább fél évbe került volna szép kerekre hizlalni)

Háremhölgy Rosita szőke hajáról: "Ha nem takarod el, sohasem fogsz férjet magadnak..."

"A nők hősiessége szeretetből fakad. A férfiaké hazafiasságból, megszokásból, a képzelet hiányából, jó emésztésből, vagy sportból."

"Semmi sem lehetetlen, kivéve egy bizonyos fajta hivatalos személyt."

"Életem során... jelentőségteljes méretű vegyes tudásra tettem szert, de egy szál szokásra sem."

"Amikor teljesen kifogytunk a pénzből, betrappoltunk a legközelebbi nagykövetségre vagy konzulátusra, és szállást követeltünk híres és szerencsére nagyon távoli rokonaink nevében."

"Elhatároztam, hogy átlovagolok Amerikába a Sziklás-hegységen át [Kanadából]. Eszembe se jutott megfelelő öltözéket venni indulás előtt. Vígan vágtam neki az útnak egy morcos négylábú hátán, akit szerencsétlen módon Pillangónak keresztelt valaki, egy málhás pónit vonszolva magunk után. Egy medvével történő ijesztő találkozás után, melynek során a piros napernyőm hasznosabbnak bizonyult a pisztolyomnál, viharba kerültem, és egy vadász mentett meg. Azt mondta, fogalma sincs, a nők egyáltalán miért lettek feltalálva, odaadta nekem az összes takaróját, és egy kanna fekete tea felett megkérdezte, mégis "mi az istennyilát csinálok idekinn". Elgondolkodtam."

2012. szeptember 27., csütörtök

Mesemondó mesterkurzus: Laura Simms - Miért? Miért? Miért?

Jó mesemondó holtig tanul. Jó esetben. De ha holtig nem is, a diploma semmiképpen sem indok arra, hogy az ember ne vegyen részt az őszi félév olyan ínyenc kurzusain, mint például amit a fentebb (lentebb) emlegetett Laura Simms tartott nekünk vasárnap délután.

A kurzus témája: Gondolkodj úgy, mint egy mesemondó! Laura ebben az esetben is azt itta, amit prédikált: úgy gondolkodott, mint egy mesemondó, és ahelyett, hogy előre megtervezte volna a napi programot, úszott a kérdéseink áradatával. Mindenki hozott magával egy történetet (én személy szerint a szárnyas farkas meséjét, mert szerdán Laura egy nagyon hasonló iraki zsidó népmesét adott elő, és szerettem volna, ha hallja a magyar verziót is). A hat órás intenzív workshop nagyrészt arról szólt, hogy a saját meséinkkel dolgoztunk: megrágtuk, felboncoltuk, átbogarásztuk, ízlelgettük, alakítgattuk, rázogattuk, nézegettük őket, mindenféle kreatív gyakorlatokon keresztül, és próbálgattuk, mit lehet kihozni belőlük. Két gyakorlat között pedig hosszasan beszélgettünk a mesemondás filozófiájáról: ki mit mesél és hogyan, de legfőképpen, hogy miért.

A "miért?" kérdés visszatérő motívum az utóbbi hetekben: a Moth turné mesélői is ezt hangsúlyozták, és nem véletlenül. Peter tanácsa nagyon megragadt az agyamban: "Kérdezd meg magadtól, miért akarod elmondani ezt a történetet, aztán kérdezd meg megint, hogy miért, újra meg újra, mint a gyerekek, amíg el nem jutsz oda, hogy már nem tudsz válaszolni." 
Laura hasonlóképpen újra és újra megkérdezett minket, miért választottuk pont ezt a történetet. Szerinte (és hajlok rá, hogy egyetértsek vele) egy mesemondónak kötelessége tisztában lenni azzal, miért választja a történeteit. Az összeset. Érdekes módon a legkézenfekvőbb válasz gyakran nem a valódi, de legalábbis nem az egyetlen indok. Erre én is a workshop közben döbbentem rá, amikor belegondoltam, hogy a "szimpatikus a főszereplő" vagy "belefér öt percbe" vagy "szereti a közönség" hirtelen felszínes és hiányos válaszoknak tűntek. 
Ezen kívül pedig mindig jó egy megadott mesével játszani hat intenzív órán keresztül. A szárnyas farkas rengeteget érlelődött és alakult a nap végére. A legmókásabb pillanat az volt, amikor egy hatalmas ív sárga papírra felrajzoltam az egész mese térképét, aztán ültem felette egy bögre kávéval meg két másik mesemondóval, és azon töprengtünk, hogy Jung bácsi összepisilné magát a gyönyörtől, ha látná ezt az ábrát. Az én szemszögemből pedig (nem meglepően) nagyon hasonlított egy világfára. A meseboncolással részemről mindig óvatosan bánok, de semmi sem segít jobban megtanulni és magamévá tenni a történetet, mint ha csak azzal foglalkozom egy egész napon át...
Laura asszonynak egyébként ez volt a másik bölcsessége: ha annyira ismered a történetet, hogy emlékként él benned, akkor bármikor elő tudod idézni anélkül, hogy gondolkodnod kéne, mint ahogyan veled történt eseményeket is el tudsz mondani anélkül, hogy töprengenél, milyen sorrendben követték egymást (általában). Arra biztatott minket, hogy múlt időben meséljünk, és éljük át minél jobban a képeket és érzéseket, amiket a mese kelt bennünk, hogy "ismerős tájon" tudjuk kalauzolni a hallgatóinkat. Volt benne sok igazság.

Laura egyébként fáradhatatlan és kemény kezű tanár. Kérdések pattogtak hat órán keresztül embertől emberig, és addig nem hagyott nyugtot senkinek, amíg gondolkodásra nem sikerült kényszerítenie. Néha viszont, amikor a gyakorlatok között szünetet tartottunk, sor került némi mesélésre is; nem legendákra és népmesékre, hanem a saját életéből vett anekdotákra emberekről, akikkel találkozott, országokról, ahol megfordult, és érdekes, ijesztő vagy szívhez szóló pillanatokról, amikben mesemondóként része volt. Ha nem csináltunk volna semmi gyakorlatias dolgot, akkor is szívesen hallgattam volna az előadását egy egész napon át. 
Mesemondók vagyunk: egyetlen történet felér egy jól megírt tankönyvvel...

2012. szeptember 20., csütörtök

Az istennő hangja

A mai napon szerencsénk volt teljes életnagyságban megismerkedni az amerikai mesemondás egy újabb legendás alakjával: Laura Simms érkezett bentlakó mesemondónak a Központba.

Futólag már többször találkoztam a hölggyel, és természetesen hallani mindannyian hallottunk róla; negyvenhét éve űzi a mesemondás mesterségét, és valahányszor a "nagy nevek" listája említésre kerül, ő mindig köztük van. A Fesztivál tízéves évfordulójára készült videón mint ifjú reménység szerepelt, aki teljes beleéléssel, éteri hangon mesélte a fóka-feleség legendáját. Az évek során Laura neve eggyé vált egy jól elkülöníthető mesemondói stílussal, amit sokan csak úgy emlegetnek, "az istennő hangja". Nem ő volt az első, és nem is ő az egyetlen, aki színes, lebegő sálakba burkolva suhan színpadra és bársonyos hangon dalolja-susogja el a világ ősi, szívszorító és szívmelengető történeteit... de az biztos, hogy ő tette híressé a műfajt.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak fenntartásaim az előadás előtt. Mindig így van ez, ha az ember hosszú évek legendái, pletykái és sztorijai után végre élőben is találkozik egy hírességgel: az elvárások vagy túl nagyok ahhoz, hogy a hús-vér személy felnőjön hozzájuk, vagy az ember túl nagy gyanakvással áll hozzá az élő legendához. Én ezúttal az utóbbi táborba tartoztam; személyes véleményem az volt, az "istennő hang" gyakran esik túlzásokba, és jóslástan-tanárnő szerű hatást eredményez. Laura nagyvilági, elegáns, New York-i hölgy, ízig-vérig díva; nem lehetett előre tudni, mennyire lesz szerethető.

Most pedig fel kell kötnöm a szoknyámat és nőiesen bevallanom, hogy az istennő teljesen levett a lábamról.

Az egy dolog, ugye, hogy Laura elképesztő egy nő, és ő akarok lenni, amikor megnövök. A világ majdnem minden országában lépett már fel; múlt héten Brazíliában volt, jövő héten Haitire megy, közben beugrik egy kicsit Bhutánba is, és mindenhol ünneplik, mint mesemondó mestert. Meg is érdemli. Ehhez hozzáfűzném azt is, hogy azt issza, amit prédikál: számtalan humanitárius szervezettel dolgozik, menekülttáborokba látogat, gyerekkatonáknak segít új életet kezdeni az államokban, és egyéb fontos és jó dolgokat támogat teljes mellszélességgel és a saját, nem elhanyagolható lendületével. Többet ért el a pályafutása alatt, mint mások egész életükben, és mindezt a mesemondáson át.

Az istennő ezen kívül pici, kócos, és selypít. Amikor mosolyog, összeráncolja az orrát, és a kezei egy pillanatra sem állnak meg mesélés közben; szivárványszínű ruhákat hord, egy váza pipacsot cipel fel a színpadra, és tárt karokkal ölel a keblére mindenkit, aki osztozik a mesélés iránti lelkesedésében. Az istennő-hang jelen van, de egyáltalán nem esik túlzásokba, sőt; amikor fenyeget az elúszás veszélye, hirtelen mindig felbukkan egy poén, egy kikacsintás, egy odavetett megjegyzés, amitől vicces, emberi, szerethető lesz az egész előadás. Laura nem színész; Laura mesemondó. Magához szorítja a meséit, mint egy plüssállatot, és csillogó szemekkel kínálja őket körbe a közönségnek, nézzétek, hát nem szeretni való?! A népmeséket, amiket mond, személyes sztorikkal tűzdeli meg az élményeiről a világ különféle országaiban, és főleg a rendkívüli emberekről, akikkel szerencséje volt találkozni. Az előadás címe: "Rejoice, regardless" ami talán úgy lenne fordítható, hogy "Örvendj, mindenek ellenére". És örvendünk, akkor is, amikor egy-egy sztori könnyeket csal a hallgatók szemébe.

Az előadás után ott maradtunk az osztállyal beszélgetni egyet. Aki gyakorlati tanácsokra várt, annak csalódnia kellett: Laura sokkal többet dolgozik érzésből és gyakorlatból, mint meggondolásból. Hogyan csinálod a gesztusokat? Látom magam előtt a képeket. Hogyan rakod össze a történetet? Ami megszólít, azt megjegyeztem. Hogyan gyakorolsz? Mesélek. Végtelenül szimpatikus a hozzáállása a mesemondói léthez.

Kissé meglepetten és nagyon elégedetten jöttem haza. Eddig Laura Simms csak egy név volt, amit mindenki tisztelettel emleget; de most már személy is társult a névhez, egy mosolygós, kislányosan lelkesedő, mélységesen bölcs hölgy személye. Az istennő-hang megmaradt. A végén még megszeretjük...