2011. november 29., kedd

Könyvek vs mesemondás

Ha van valami, amiért elnézem a gyerekeknek a zsizsikséget, akkor az az olvasás: igazán nem lehet rájuk haragudni, hogy nem figyelnek oda, amikor tele van a két karjuk vadonatúj könyvekkel.

Ma volt a Hálaadás utáni első mesélés az iskolában. Pontosabban lett volna - mint kiderült, a héten tartják a szokásos féléves könyvvásárt. Amikor besétáltam, nem ismertem rá a könyvtárra - mindenhol asztalok álltak, témák szerint csoportosított könyvekkel, hatalmas poszterekkel és extra polcokkal. Amikor a kis negyedikeseim beszabadultak a terembe, már lehetett látni, hogy ebből nem lesz mesemondás. Mindenki zsebpénz szorongatott a kezében, és vidáman turkáltak a könyvek között; én meg jobb híján fel-alá mászkáltam, és élveztem a látványt.
Elképesztő, mit összeolvasnak a mai gyerekek. Ahogy már korábban írtam róla, az iskolai könyvtárnak itt nagy szerepe van abban, hogy az olvasás szeretetére (és nem csak olvasásra!) szoktassa a diákokat. Minden héten van könyvtári órájuk, ami azzal telik, hogy visszahozzák a kiolvasott könyveket, és újakat vesznek ki; ha valakinek egy könyv különösen a szíve vágya, a könyvtáros tesz róla, hogy megrendeljék. Így aztán nem csoda, hogy a gyerekek szívesen jönnek könyvtárba, és sok időt töltenek ott; otthon érzik magukat, ez a jó kifejezés. Ma például kuncogva figyeltem, ahogy együtt ültek vagy álltak az asztalok körül, nyitott könyvekkel a kezükben; bele-beleolvastak mindegyikbe, összehasonlították őket, kézen fogva rángatták egymást egyik polctól a másikig, és ajánlották a kedvenceiket az osztálytársak figyelmébe.
Nem sok mindent tudtam hozzátenni a dologhoz. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a nagy könyváruházakban: irdatlan mennyiségű könyvet termel ki a világ, esélytelen lenne mindet elolvasni. A legtöbbjük nem is volt ismerős. Természetesen volt egy kupacnyi Hunger Games (Éhezők viadala), ez most az új menő dolog; érdekes módon feltörekvőben van a steampunk műfaj, amit nagyon tudok támogatni; sajnos emellett még mindig uralják a tinédzser polcokat azok a könyvek, amiknek vámpír, démon és sötétség szerepel a címében, különböző kombinációkban. A gyerekkönyvek között minden volt, Disneytől a tudományos ismeretterjesztőn keresztül egészen egy külön asztalig, ami Star Wars könyvekkel volt tele. Jó negyed órát töltöttem egy csapat fiúval, akik azon vitatkoztak, melyik Star Wars - párbajt ki nyerné meg; ha mesemondó vagy, és hozzá tudsz szólni egy ilyen vitához, azonnal te leszel a világ legkúlabb személye.
A mesemondásról természetesen le kellett tennem a mai napra, de egyáltalán nem nehéz szívvel. Remek volt látni a sok szaladgáló negyedikest a könyveikkel. Egészen visszatért a hitem az új generációban.

Lehet sírni, hogy nem olvasnak a büdös kölkök - vagy lehet tenni ellene valamit.

2011. november 28., hétfő

Tevékeny lustaság

A blogom alapján úgy tűnhet, néha eltűnök három-négy napra is, főleg hétvégéken, és semmi mást nem csinálok, csak lógatom a lábam. Gondoltam, ideje beszámolni róla, mi zajlik a kulisszák mögött, nehogy úgy tűnjön, napot lopni jöttem ide Ámerikába.

Korábban egyszer már felsoroltam, mennyi házi feladata van egy mesemondónak; gondoltam, most írok egy kicsit arról is, hogy alakulnak a félév elején kiosztott projektek.

Mesemondás történelmi háttere

1. Első beadandó dolgozat - Szabadon választott mesemondó hagyomány bemutatása etnográfiai források alapján.
Az én szabadon választott hagyományom a kárpátaljai mesemondás volt; kezdődött Kárpátalja bemutatásával, és folytatódott a mesemondókkal és a mesegyűjtésekkel. A teljesség igénye nélkül, persze, különben nem fért volna bele 10 oldalba. Még így is lett szép hosszú bibliográfiám... Különös tekintettel Pályuk Annára. Aki még mindig a kedvenc mesemondóm. Ennyi.
A szép az egészben az volt, hogy Kárpátalja, történelmestül-néprajzostul-meséstül teljesen ismeretlen terület az ittenieknek; egy csomó újat tudtam nekik mondani. A könyvtár pedig szorgosan és lelkesen meghozott nekem minden könyvet, amire csak szükségem volt. A legtöbb könyvtárközi kölcsönzés az indianai egyetemről érkezett, ahol még magyar tanszék is található. Erre varrjatok gombot.

2. Második beadandó dolgozat - Szabadon választott mese részletes elemzése és bemutatása a kulturális és történelmi háttérrel együtt
Erre külön büszke vagyok. A választott mesém az Aicha, a kereskedő lánya című berber népmese; lassan egy éve dolgozom rajta, és csak amióta megérkeztem két hónapot töltöttem a kutatásával. Indultam magától a mesétől; visszakövettem több könyvön keresztül egészen a 19. századig, és az eredeti mesemondóig, akitől gyűjtötték; elolvastam több kötetnyi algériai, marokkói és berber népmesét három különböző nyelven; kibontottam azokat a részeket, amiket más mesékből csatoltak hozzá, és kilyukadtam az Ezeregyéjszakánál. Rengeteg munka volt, de megérte; olyan volt az egész, mint egy nagy nyomozás, és a végén kincseket talál az ember...

Mesemondás pszichológiai háttere

1. Első beadandó dolgozat - Szabadon választott mese analízise Jung alapján, különös tekintettel az Árnyékra
Bát a jungi analízis messze nem a kedvenc műfajom, jó mesével jó dolgozni. A választott történet Bisclavret, egy 12. századi románc egy lovagról, aki vérfarkas, a szelídebb fajtából, Arthur király udvarában. 'Vérfarkas' és 'Arthur király' egy mondatban már önmagában elég ahhoz, hogy megdobogtassa a szívemet; a sztori kapcsán lehetőségem volt egy csomó hasonló történetet elolvasni, és beleásni magam a vérfarkasok történelmébe. Csupa izgalom! Persze a kutatómunka sokszor nem várt helyekre vezeti el az embert; mire észbe kaptam, egy húsz oldalas cikket olvastam arról, milyen bűnökért járt orrlevágás a késő középkorban...

2. Második beadandó dolgozat és prezentáció - Szabadon választott mese jungi analízise, különös tekintettel az Animus és Anima szimbolikájára
Ehhez a témához egy másik olyan történetet választottam, amivel már régóta dolgozom: a Szirén feleség című olasz népmesét. Sok kötetnyi irodalmat rágtam át a szirénekről és sellőkről; visszanyomoztam a mesét az eredetéig; kifejtettem benne minden egyes szimbólumot, a diófától kezdve a rózsán keresztül a vitorlázásig. Érdekes elemzés lett belőle, de ami még ennél is fontosabb, nagyon szép előadás, és rengeteg háttértudás a tenger legendáiról... Az új kedvencem egy vaskos, régi könyv, Folklore and the Sea című, amiben hosszas fejezetek vannak mindenféle mesebeli tengeri lényről, tündérekről, sellőkről, vízi lovakról, és arról is, melyik hogyan alakult ki...

Mesemondás kezdőknek
Minden előadott történethez le kell adnunk egy beadandó dolgozatot is.

1. Hagyományos történet
Ez volt Csaba királyfi, teljes történelmi, néprajzi és csillagászati hátterével. Különösen sokat kutattam, lefordította-e már valaki, és ha igen, hol jelent meg, és milyen cím alatt (a Hadak útját nem egyszerű szépen fordítani). Meglepő módon úgy tűnik, a kevés angolra fordított legenda között ez különösen népszerű...

2. Kisebbségi történet
Ez volt a Madarak Húga című gyönyörű cigány népmese, jó sok cigány mitológiával fűszerezve. Egy lengyel mesegyűjteményben találtam, és szerelem volt első látásra; egy lányról szól, aki a tarka ruháival különböző színű madarakat tud előhívni, amikor csak kedve tartja...

3. Saját történet
Ez olyasmi, amit nekünk kell megírnunk, vagy történelmi események, vagy személyes emlékek, vagy puszta képzelet alapján. Részemről a történelmi változatot választottam; Almásy László sivatagi expedíciójáról fogok mesélni, melynek során megtalálta Zerzura legendás városának hűlt helyét... (és nagy lelkesedéssel újraolvastam az Ismeretlen Szahara vonatkozó fejezetét, ajánlom mindenkinek)

4. Beadandó dolgozat - kutatás szabadon választott témában
Folytatva a saját történetet, arról írok beadandó dolgozatot, hogyan lehet egy 15. századi forrást (Book of Hidden Pearls), az Ezeregyéjszaka egy meséjét (a Rézváros), és Almásy munkásságát egy órás mesemondó előadásba kombinálni. Szuper sok kutatómunka van mögötte, de az eredményt előadom tavasszal egy fesztiválon, és nagyon megéri! A cím: Elveszett Gyöngyök Könyve. Alig várom!

Ez korántsem az összes beadandónk, de ezekkel foglalkozom jelenleg. Leginkább párhuzamosan. Nagyon okos ember volt, aki kávézót telepített a könyvtár közepére...

2011. november 23., szerda

Grimm vs Once upon a time, egy mesemondó szemével

Nem szokásom film- és könyvkritikákat írni, de ebben az évadban elindult két olyan sorozat is ideát a tengerentúlon, amik nagyon a mesemondó közösség elevenébe találtak. Olvasni róluk jót is, rosszat is (magyarul is és angolul is); de mint a szakma képviselője, úgy gondoltam, a színészi teljesítményen és hasonló részleteken kívül érdemes futni egy kört azzal kapcsolatban is, hogyan viszonyulnak ezek a sorozatok a mesevilághoz.

Röviden összefoglalva a dolgokat:

Grimm: NBC sorozat. Fiatal és ígéretes nyomozóval van dolgunk, akire haldokló nagynénje családi titkot hagy: biztos úr a Grimm család leszármazottja, és arra született, hogy rusnya mesebeli szörnyeket vadásszon le középkori szúró-vágó eszközökkel. A sorozat a népszerű "heti szörny" típusba tartozik (és sok hasonlóságot mutat más hasonló műsorokkal, pl. Supernatural) és minden epizód más és más Grimm mesét fordít sötét és véres modern valóságba. Nyomozónk hamarosan szárnysegédre is szert tesz egy hihetetlenül aranyos vegetáriánus vérfarkas társaságában, aki a légynek se tud ártani, és minden WtA rajongót keserű könnyekre fakaszt.

Once upon a time: az évad nagy és sokat reklámozott újdonsága, mely J.J. Abrams kreativitása mellett több ismert színészt is felvonultat. A mesék világában minden szép és jó, egészen addig, amíg a gonosz-gonosz boszorkány egy átokkal az egész bagázst át nem repíti a modern világba, ahol egyszerű emberekként élnek egy Storybrook nevű kisvárosban, és nem emlékeznek rá, valójában kicsodák. Hogy miért jó ez a boszinak, ne kérdezzétek, mindenesetre felbukkan egy nagyon helyes kissrác, aki rájön az egész dologra, és segítségért indul a biológiai anyukájához, aki, mióta felmondott Dr. House csapatából, úgy tűnik, kissé eleresztette magát. A sorozat egy komoly sztorit mesél, de minden epizódban felbukkan néhány random meseszereplő is, akiket mesebeli visszaemlékezések formájában gondosan meg is neveznek a kedvünkért.

Eddig az összefoglaló. Lássuk, hogy néz ki a két sorozat a mesemondók szemszögéből.
(Vigyázat, a leírás nyomokban SPOILEReket tartalmazhat)

1. A felhasznált mesék
Grimm, ha a címéből nem találtátok volna ki, kimondottan a Grimm mesékre alapozik - viszont nem mondja ki egyiket sem. Sem az epizódok elején kiírt idézetek, sem maga a nyomozó nem azonosítják az egyes történéseket konkrét mesékkel, de aki jártas a Grimm világban, könnyedén felismerheti őket. Az elegáns úriember, aki elcsábít majd megöl csinos fiatal lányokat, nyilván Kékszakáll; a piros pulóverben erdőben joggingoló diáklányt meg nem kell magyarázni. Ennél persze jóval finomabb utalások is előfordulnak, például a Méhkirálynő, aki egy kevésbé ismert Grimm történet, és rögtön az elején bevezették, még a várható nagyágyúk (Csipkerózsika, Hófehérke, bla bla bla) előtt. Kisebb hibák persze előfordulnak - Goldilocks és a három medve meséje pl. egyáltalán nem Grimm, ellenben zseniálisan sikerült Jancsi és Juliskával kombinálniuk. Külön plusz pontokat kapnak azért, hogy minden szörnynek német neve van, amitől mind rettenetesen ijesztően hangzanak.
Once upon a time ugyanennek a műfajnak a másik végletét választotta: kimondottan híres és ismert meseszereplőkkel dolgoznak, akiket nevükön is neveznek. A probléma ezzel csak az, hogy így olyan mesékre kell szorítkozniuk, amik nem frusztrálják a nagyközönséget - ezek pedig leginkább azok a történetek, amiket mindenki halálos unalomig ismer. Hófehérke, Hamupipőke, Piroska, Csipkerózsika fordultak elő eddig, valamint, teljesen random és nem-tündérmese módon Pinocchio és a tücsök. A másik sorozattal ellentétben ők mutatnak részeket az eredeti "meséből" is - Hófehérke és a herceg találkozását, Hamupipőke esküvőjét, és hasonló csillivilli jeleneteket.

2. Karakterek
Grimm kevés állandó karakterrel dolgozik: a nyomozó klasszikus jófiú, ijesztően becsületes, viszont talán egy hajszállal okosabb a szokásosnál, mert folyékonyan olvas németül, és ha szörnnyel találkozik, leül, és elolvassa, miről van szó; mesemondóként értékelem az ilyesmit, ha én vadásznék vérmedvékre, én is beülnék a könyvtárba, hogy megnézzem, mire számíthatok. Az állandó komikus vérfarkas eddig nem mutatta meg a dögös oldalát, de a maga módján cuki, a szónak jó és rossz értelemében egyaránt. A többi szereplő gyakorlatilag mind szörny, olykor csinosan megrajzolt CGI pofázmányokkal.
Once upon a time, mint már említettük, a nagyágyúkkal dolgozik. A karakterek pont olyanok, amiket a mesék alapján képzeli őket az ember gyerekkorában: aki jó, az nagyon jó, aki rossz, az nagyon rossz. Persze ezt fura lenne felhozni kritikaként egy olyan sorozattal kapcsolatban, ami népmesékre épít, hiszen a népmesékben se gyakran fordul elő árnyalt karakter (hacsak a trickstereket nem számolja az ember). Mégis, amint ezek a szereplők átkerülnek a modern világba, az egyszavas karakterleírás hirtelen kevéssé válik. Az egyetlen színfolt (szó szerint) a tinédzser Piroska, akit mesemondó osztályunk egybehangzóan "Piros Lámpácska" névvel illet (Little Red Light District), és eddig nem sok szót kapott (konkrétan többet láttuk a fenekét, mint az arcát). Az egyetlen titokzatos személy a helyi sheriff, akiről később még szólunk; a legjobb színész pedig vita nélkül a Rumpelstiltskint alakító Robert Carlyle.

3. Hibák és bukfencek
Na, ezekből van néhány.
A Once upon a time eddigi legfájóbb bakija az volt, amikor Rumpelstiltskin a saját nevén mutatkozott be; esküszöm, hallottam a világ mesemondóit egyszerre felhördülni. Annak, aki nem járatos a mesék világában: Rumpelstiltskin (veretes magyar fordításban Pancimanci, alig várom a szinkront...) ereje abban rejlik, hogy senki sem tudja a nevét; a meséje arról szól, hogy a főhősnő kétségbeesetten próbálja kitalálni a nevet. Erre a fickó beszambázik a képernyőre, és lelövi a poént. Hörrr.
Ugyancsak fájó tény, hogy Once upon a time kimondatlanul ugyan, de kifejezetten a mesék Disney verziójával dolgozik. A ruhák egyértelműen erre utalnak; kíváncsian vártuk Hamupipőke cipőjét, de sajnos tényleg üvegből volt (lábjegyzet: az üvegcipő fordítási hiba; az eredeti verzióban szőrméből vannak a topánkák, amit nyilván minden női olvasó értékel). Mint már fentebb említettük, a készítők látványosan ragaszkodnak hozzá, hogy mindenki felismerje a műsorban gyermekkora kedvenc meséit - ez pedig, legalábbis jelen generáció számára, a Disney filmeket jelenti. Odáig fajul a dolog, hogy még a szereplők neveit is átemelték, és minden mesebeli jelenet valószerűtlen Disney ragyogásban úszik. Félreértés ne essék, én felnőtt fejjel nagyon szeretem nézni a Disney filmeket (és, ahogy a blogról korábban már kiderült, Tangled rajongó vagyok), de ha egy sorozat arra vetemedik, hogy "tündérmesék a valódi világban", akkor tessék szépen elolvasni az eredeti tündérmeséket. Meh.
Grimm ezeket a hibákat úgy kerüli el, hogy nem is próbál konkrét mesét kapcsolni az egyes epizódokhoz; inkább szörnyeket és eseményeket emel át, mint történeteket, és bevallottan addig alakítja őket, amíg illenek a sztorihoz. Az egyetlen zökkenő eddig Goldilocks volt, de a vérmedvék kedvéért elnéztük nekik.

4. Szeret, nem szeret
Once upon a time: én személy szerint nagyon akartam szeretni ezt a sorozatot, és az első epizód tényleg nagyot ütött; ami ezután jött, azt viszont egyre nehezebb elviselni (mesemondó és sorozatjunkie szemszögből egyaránt). A sztori a nézők szájába akar rágni minden egyes mozzanatot ("Ő a gonosz boszi, és nézegeti magát a tükörben! Érted? Ééééérted?!"); a szereplők sablonosak; és az egész le van öntve Disney mázzal, amitől egy élőszereplős sorozat nem szép lesz, hanem fura. A mesevilág részénél nem igazán tudták eldönteni, mennyire ragaszkodjanak az eredetihez, amitől a mesebeli jelenetek egy fura köztes állapotban ragadtak: már nem mese, de még nem fantasy, és határozottan túl tiszta. Plusz pontok kerülnek levonásra a szörnyű számítógépes grafika és trükkök miatt, a Buffy szőrös pulóveres vérfarkasai óta nem láttunk ilyen rosszat...
Rumpelstiltskin szíven ütött minden mesemondót; ráadásul van egy csomó ember, akiknek még ennél is nagyobb baja van a sorozattal, és ez a baj egy szóban foglalható össze: FABLES.

Fables egy Vertigo képregénysorozat, ami 2002-ben indult, és a mai napig tart. Szerény személyem véleménye szerint a Sandman sorozattal holtversenyben a legjobb képregény, ami valaha kikerült rajzolók kezei közül (igen, igen, ide lőjetek). A történet szerint a különböző mesevilágok (többes szám!) lakói a modern világba kényszerültek menekülni egy közös ellenség elől, és inkognitóban élnek New York belvárosában. Ismerős már? A sztori folyamán felbukkan minden fontosabb alak: Hófehérke, Piroska, Csipkerózsika, Goldilocks, gonosz boszorkány, Dorothy, Paul Bunyan, és sorolhatnánk a végtelenségig. A kis közösség sheriffje pedig nem más, mint Bigby Wolf, a mesék ordas farkasa, emberi formában. A történet zseniális, izgalmas, sokkoló, abszolút felnőtteknek való, a rajzok pedig gyönyörűek.
Nos, néhány évvel ezelőtt tárgyalások indultak a Fables alkotói és az ABC között arról, hogy sorozat készüljön a képregényből. Hosszas huzavona követte az eredeti ötletet; az alkotókat sokszorosan frusztrálta, hogy a forgatókönyv nem követi az eredeti történetet, és nem adták áldásukat a dologra. (A képregényben laza nyolcvan kötetet kell várni rá, hogy kiderüljön, ki a titokzatos főgonosz, és amikor kiderül, hatalmasat üt; a forgatókönyvben az író blogja szerint a második epizód során készültek lelőni a poént...) Mivel továbbra sem sikerült megegyezni a sorozatról, úgy tűnik, az ABC megelégelte a nyűglődést, és előrukkolt egy saját változattal. Nem kellett volna. Once upon a time, rossz vagy tűrhető, a nyomába sem ér a képregénynek. Egy ideális világban egy rendes csatorna, pl. a Showtime vagy az HBO felkapná az eredeti sztorit, és csinálna belőle valamit, ahol nincs Disney csillogás, és a Herceg megkefél minden hercegnőt, aki szembejön vele. Attól, hogy a sheriff egyértelműen vérfarkas, még nem lesz valamiből jó sztori, csak lopott ötlet.

Ami pedig a Grimm-et illeti: nem lesz életem kedvenc sorozata, de legalább ügyesen kikerülték azokat a hibákat, amik olyankor adódnak, amikor valaki népmeséket óhajt filmre vinni. Még arra is vették a fáradságot, hogy pici utalásokat rejtsenek el a sztoriban azok számára, akik ismerik az eredeti történetet, amiért minden mesemondó nagyon hálás. Kérdés, hány "heti szörnyet" tudnak előhúzni a Grimm repertoárból, mielőtt unalmassá válik a dolog.

Összességében véve
Reneszánszukat élik a feldolgozott tündérmesék és népmesék; láttunk már Piroskát, hamarosan jön Hófehérke, és sorolhatnánk tovább a végtelenségig. Mégis, a legtöbb ember, amikor mesékre gondol, nem lát tovább a sablonoknál. Pedig annyi minden adódik a mesevilágban, amivel dolgozni lehet; csak elég kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy a szabályok tiszteletben tartásával alkossunk valami újat, ami működik. Tény, az utalások el fognak húzni a legtöbb ember feje felett; de a mesék mindig is azért voltak, és azért népszerűek mind a mai napig, mert megújulnak minden generáció számára, és mert tanítanak valamit. Ha mindig biztosra megyünk, és az unalomig ismert történeteket ismételgetjük, abból lehet egyszerű sikerélmény, de mestermű biztos nem.

2011. november 22., kedd

Csapó kettő

Hálaadás előtti utolsó kör az iskolában: ma előadták a meséjüket az ötödikesek is.

Megint és újból rá kellett döbbennem, mekkora hatalmas különbség van a negyedik és az ötödik osztály között. Az ötödikesek összeszedettek, rendezettek és határozottan halkabbak voltak, mint tavalyi verzióik; ám nem kevésbé lelkesek. Nekik tegnap csak részben sikerült átvenni a darabot, és mint említettem, mesemondók nélkül; ma viszont végre eljött az ideje, hogy így vígy úgy, de előadják a kamerának, mire is jutottak.

Kis mesemondóim, bár továbbra is gyűlölködő pillantásokat vetnek egymásra, nagyon összeszedettek voltak, és kórusban bizonygatták a tanárnak, hogy nem, nincs szükségük a papírra, menni fog ez fejből is, valaki úgyis elszúrja, és akkor rögtönözni kell, abba meg ugye belezavarna az írott szöveg. Kisebb káosz után mindenki a helyére került, és megtalálta a hangszerét; én pedig bekapcsoltam a kamerát, és intettem, hogy kezdhetik.

Halálosan meglepődtem az eredményen. Arra számítottam, hogy ez is olyan kaotikus lesz, mint a tegnapi, sok hangoskodással és megakadásokkal; de a két mesemondó tökéletesen kezelte a helyzetet, akármi történt. Amikor valaki hibázott, mások beugrottak helyette, hogy röptében elsimítsák a dolgot; végigmentünk a mesén anélkül, hogy meg kellett volna állni, és még a későn érkező kislány is pont időben állt be a helyére. A negyedikesekkel ellentétben őket még a kamera sem zavara, sőt; kis tücskünk (akinek rengeteg kérdése volt a karakterével kapcsolatban, például, hogy ő-e a főszereplő, és hogy lány- vagy fiú tücsköt játszik-e, és a végén, hogy jó tücsök volt-e vagy csináljon valamit máshogy) egyenesen imádta a kamerát, és minden jelenete után mosolygott és pózokat vágott. A kamera is szerette őt. Mindenki beleadott apait-anyait; a mesemondók remekül rögtönöztek, amikor kellett, és nagyjából a helyükön voltak a hangeffektek is. Kamerán keresztül remekül mutatott az egész, és nagyon nagyon büszke voltam a gyerekeimre.

Miután végigértünk az előadáson, leültünk, és elbeszélgettünk róla, mi volt jó, és mit lehetne máshogy csinálni; természetesen laposra dicsértem őket, és hagytam, hogy a kritikákat ők mondják el. Nem volt sok belőlük; ettől a ponttól már gyakorlás kérdése az egész. Annak örültem a legjobban, hogy elsajátították a rögtönzés fogalmát, ami a legfontosabb különbség a mesemondás és a színház között: a mesélőink a saját szavaikkal meséltek, és folyamatosan alkalmazkodtak ahhoz, amit a többiek csináltak a színpadon; cserébe a többiek segítettek egymásnak követni a mesélői utasításokat. Senkinek sem volt szüksége írott szövegre, már a gyakorláshoz sem.

Az óra végén még beszéltünk egy kicsit arról is, mit lehet tanulni ebből az egészből, és hogy mire jó a mesemondás. Nagyon jó ötletek gyűltek össze: megtanít hallgatni és odafigyelni másokra; megtanít együtt dolgozni olyanokkal akiket nem szeretsz (találjátok ki, ki mondta); megtanít előadni és színészkedni; megtanít akkor belépni amikor kell; megtanít rá, hogy segíts azokon, akik bajban vannak; megtanít arra, hogy legyél kedves a békákhoz... csupa fontos, hasznos dolog.

Miután a kölkök a tanár szavaival élve "csendesen és rendezetten" elhagyták a termet, ott maradtam még a két mesemondóval beszélgetni egy kicsit. Ahogy azt már írtam tegnap, az egyikük sokkal energikusabb, és az esetek többségében ő ugrott be, amikor rögtönözni kellett; a másik kicsit halkabb volt, és azt mondta, inkább mégse mesélne legközelebb. Elmagyaráztam neki, hogy hibákat mindenki csinál, ilyenkor csak menni kell tovább és kivágni magad; elmondtam azt is, hogy remekül dolgoztak együtt, és nagyon büszke vagyok rájuk. Vidámak voltak.

És mivel videóra vettem az egészet, most már vissza is tudom nézni :) Sajnos nem rakhatom ki nyilvánosan, mert az mindenféle szabályokba ütközik. De megvan.

Slam!

Na ki nyerte a novemberi Stor-etry Slam mesemondó kategóriáját? Na ki? Na ki? Na ki?

Hosszas vergődés és nyűglődés után úgy döntöttem, mégiscsak ki kell állni a mundér becsületéért; először megjelenni se akartam, kicsit kimerített a nap korábbi része, sztorim meg végképp nem volt. De mindenki más is hasonlóan volt vele, és ha már mi szerveztük, illik odatolni a képünket, hogy ne álljon azért a kocsma teljesen üresen... úgyhogy mindannyian összevakartuk magunkat estére kiskanállal, és két beadandó dolgozat közti szünetben leruccantunk a belvárosba mese/vers slamet tartani. Leírás valahol egy korábbi bejegyzésben, túl lusta vagyok megkeresni.
Először is alaposan meglepődtünk, mert ezúttal volt közönség! Bizony. Nagyjából húszan voltunk Misty blues és jazz kocsmájában, plusz a törzsközönség, ami még mindig kiscsoportos foglalkozás, de határozott haladás a múlt hónaphoz képest. Többen eljöttek az egyetemről, és valaki még az utcáról is besétált; Sara meglátott egy költőt a kirakatban, utána rohant, és behurcolta őt is. Végül aztán hét versenyzőnk gyűlt össze: három a sztori, és négy a vers kategóriában. Három-három bíró is jutott mindegyikre.
Sorsolással döntöttük el a fellépési sorrendet; nagyfőnöknek sikerült engem kihúznia elsőként, úgyhogy mire észbe kaptam, már fel is raktak a színpadra. Mivel a slam előtt fél órával találtam ki, miről fogok beszélni, az előadás nagy része rögtönzésszerű stand-up comedy-be fordult (amit normális esetben nem mernék megkockáztatni, pláne nem "bemelegítetlen" közönség előtt...). Mivel a hónap témája Dőzsölés vagy éhínség volt (a hálaadási lakomákra való különös tekintettel) úgy gondoltam, mesélek az egybegyűlteknek egy kicsit a magyar konyháról. A sztori maga is parizerre hasonlított: került bele a végére minden, ami épp eszembe jutott, mama málnaszörppel töltött kórházi üvegeitől kezdve a disznóvágás rejtelmein keresztül egészen a sült vér fogalmáig. A közönség nagyszerű volt, jókat kacarásztak és hangosan, amitől aztán megjött a bátorságom is; külön jól jött, hogy ott volt Danielle, aki New Orleans-i, és értékelte az összehasonlítást az otthoni kaják és Angela déli vendéglátása között... nem nagyon emlékszem, mit meséltem, és valószínűleg jó személyes sztori módjára a valóság torzult némileg... de fel lett véve videóra, úgyhogy majd visszanézem.
A többiek hasonlóan lazán és jókedvűen álltak színpadra; az est házigazdája Danielle volt, aki egy verset is szavalt, ami nagyon nagyon tetszett. Rajtam kívül Patrick és nagyfőnök meséltek még személyes sztorikat családi ünnepekről és lakomákról; a berángatott költő egy vicces kis verset olvasott fel egy maffia-áldozat utolsó gondolatairól, Sara pedig valamit, ami nagyon költőien hangzott és szilvákról volt benne szó. Misty és családja közben ingyen rántott sajtot szolgáltak fel, és sört is bontottunk mert kellett a hangulathoz.
Amikor mindenki végzett a meséléssel/szavalással, a bírák visszavonultak döntést hozni; Danielle beszedte a belépőket és három felé osztotta, egy rész a bárnak, egy rész a győztes költőnek, egy rész pedig a győztes mesemondónak. Amikor mindenki visszaült a helyére, eredményhirdetést tartottunk... és kiderült, hogy a három (három!!!) mesemondó közül ma este én bizonyultam a legjobbnak. Juhú! A nyereményemből kifizettem a sört, meg a pizzát amit utána ettünk, mert az estének csak nem akart vége szakadni. A vers kategóriát Danielle nyerte, meg is érdemelte nagyon. Én meg külön büszke voltam magamra, mert mindig úgy gondoltam, a stand-up olyasmi, ami nekem nem menne. Hát. Sikerélmény.

2011. november 21., hétfő

Tücskök, bogarak

A negyedik osztályosaim ma adták elő a zenés mesét, amit hetek óta gyakorolnak.
Sajnos nem voltam ott minden órán, hogy együtt dolgozzak velük; megint voltak kisebb kommunikációs problémák a tanerővel, mint kiderült (a gyerekek bezzeg tudták a dolgukat). A zene nagyon a helyén volt, mindenki tudta, mit kell csinálnia; de a mesemondás mint feladat valahol elsikkadt gyakorlás közben, mert a tanárnő most óra előtt osztotta ki a szövegeket... Nyolc kicsi mesemondóm volt, akik felváltva mondták a történetet, miközben a többiek előadták, zenével és pantomimmal. Amikor múlt héten gyakoroltam velük, nagyon szépen tudták maguktól is, de most a lap megzavarta őket, és felolvasni akartak mesélés helyett, amitől persze borult az egész előadás. Én videóztam, a tanár kérésére, és roppantul élveztem a dolgot; színpadi produkciónak nem lett volna valami fényes, de a gyerekek látványosan élvezték a dolgot, és főleg azt, hogy kamerázva vannak. A zene meglepő módon összeállt (ami kisebb csodának minősül, ha húsz gyerek kezében van húsz különféle hangszer...), a főszereplő tigris remekül szerepelt, és a mesemondók között is volt, aki inkább kívülről mondta a szöveget...

Az előadás (nevezzük inkább jelmezes főpróbának) végeztével ott maradtam a teremben; a kedvenc ötödik osztályomat vártuk hasonló főpróbára, ők holnap fognak szerepelni. Amíg felosztották maguk között a hangszereket, nyakon csíptem két kis mesemondómat, és kihurcoltam őket a folyosóra, hogy elsimítsam köztük a múlt heti drámát (amiről csak onnan értesülte, hogy kis mesemondóm post-it üzenetet hagyott nekem a könyvtárban, mi szerint "ezzel a nővel lehetetlen dolgozni..."). Már egymás mellé állítva is látszik rajtuk, hogy totális ellentétek: az egyik pici, hosszú barna hajú, csendes és törékeny, a másik pedig magas, szőke, kicsattanóan vidám és hangos. A legnagyobb egyetértésben bizonygatták nekem, hogy nem tudnak együtt dolgozni; a tanárnő rám hagyta, hogy pedagógiát gyakoroljak rajtuk. Elmagyaráztam nekik, hogy a tandem mesélés a legnehezebb mesemondó műfaj, pláne, ha olyasvalakivel űzöd, akivel nem illesz össze; ha ezt jól megcsinálják, akkor bármire képesek lesznek. Tekintsék kihívásnak, és próbálják meg a legtöbbet kihozni belőle. Ezek után elmondattam velük a mesét; amikor csettintettem, cserélniük kellett. Mivel külön-külön mindketten jól mesélnek, zökkenőmentesen és a saját szavaikkal szaladtak végig a sztorin; csak egyszer akadt meg az egyikük, de a másiknak sikerült lekerekítenie a hibát. Kis mesemondómnak természetesen van gyakorlata a rögtönzésben; a másik lány kicsit meg volt illetődve, de nagyon igyekezett, hogy behozza a lemaradást. A történet végeztével hosszasan beszélgettünk róla, milyen is a tandem mesélés; elmondtam nekik, hogy oda kell figyelniük egymásra (és a színészekre), és sohasem szabad a másik rögtönzését meghazudtolni; elmondtam, hogy a szót nem átvenni kell, hanem átadni, és elbeszélgettünk róla, hogy biztosan értik-e. Ezek után visszatértünk a tanterembe, és megnéztük, hogy állnak a zenészek.
Az óra végeztével kis mesemondóm még külön akart beszélni velem; megint elmondta, hogy nem egyszerű valaki mással mesélni, amivel egyetértettem, de nem engedtem neki, hogy szabotálja a rendszert. Erre megjegyezte, hogy "úgy is mondhatnánk, perfekcionista vagyok", amitől persze tócsává olvadtam a padlón, nagy szavak ezek egy tízéves szájából... nagy szakmabeli egyetértésben váltak el útjaink.
Alig várom a holnapi előadást...

Iskola a semmi szélén

Reggel fél hétkor indultunk útnak Greeneville irányába, Sara meg én; háromnegyed kilenckor még mindig a város szélén bolyongunk, mert Greeneville-t megtaláltuk ugyan, de a Google térkép cserben hagyott minket, iskolának híre-hamva nem volt. Végül aztán telefonos segítséget kértünk; nagyfőnök ugyan nem vette fel, de az iskola igen, és útba is igazítottak minket röpke tizenöt perc alatt. Még időben érkeztünk, hogy felállítsuk a mikrofont és a hangfalakat, és már kezdhettük is a mesélést, 180 gyerek, óvodától második osztályig.
Úgy tűnik, az évad végére csak összeállt a közös rutinunk (ez volt az őszi Tale Tellers utolsó fellépése) - nagyfőnök nyit zenével, aztán jönnek a mesék. Részemről Ragnar és Thora bizonyult nyerőnek (a picik mindig nagyon rajonganak a sárkányokért, és van sok hűűű meg haaaa). Mivel sárkányosdit meséltem, utánam megint nagyfőnök vette át a szót, és előadta a Fehérlófia Appalache-i változatát (Jack and the Fire Dragman). Szerintem eddig ez volt a legjobb előadás, amit hallottam tőle; engem külön mulattatott, milyen változásokon ment keresztül a sztori, mire Fehérlófiából Jack lett, a sárkányból meg pipázó öregember. Ezzel a két mesével el is telt a 45 perc.
Második körben 3-5. osztályosok voltak, szám szerint kétszázan; az igazgatónő komoly bevezető beszédet tartott nekik arról, hogy viselkedik egy jó sas (úgy vettem ki a szavaiból, a sas az iskola kabalaállata), és hogy reméli, mindenki büszkén és sasosan (haha) viselkedik majd az előadás alatt, és nem úgy, mint a pulykák. Nagyon komoly lelkesítő beszéd volt, és a végére már én is féltem a nőtől egy kicsit...
Megint zenével kezdtünk, azután Sara következett; megint előadta a Só című mesét. Vicces, legalább négyszer hallottam már tőle, és nem csak egyre jobb lesz, hanem egyre jobban hozzá is igazodik a gyerek közönséghez; Sara sohasem mesélt még gyerekeknek, pláne nem ennyinek, de van hozzá érzéke, és szorgosan alakítja menet közben a sztorit, hogy passzoljon a hangulathoz. Mivel a mese végeztével még jó húsz perc volt hátra, megint én következtem; leadtam még egyszer a Szárnyas Farkast, rövidítve, hogy beleférjen az időbe, de nem kevés lelkesedéssel. Kezdem érezni, hol vannak a mese határai; mik azok a részek, amiket nagyon szeretnek, és mik azok, amiket ki lehet hagyni. Szeretem ezt a részét a folyamatnak; a kezeim között, a gyerekek szeme láttára alakul a mese...
Pont letelt a 45 perc, mire befejeztem; nagyfőnök egy kedves kis dallal zárt, ami lírai ugyan, a gyerekek mégis végigtapsolták az egészet. Utána persze egy rakás dicséretet kaptunk; megint több gyerek odaszaladt hozzám, hogy megöleljen, és azt is többen mondták, hogy az én mesém volt a kedvencük (legjobban az a nagyon komoly, menő negyedikes srác vett le a lábamról, aki közelebb intett, és bizalmasan azt mondta: "Nekem a te sztorid tetszett a legjobban, de ez maradjon köztünk...")
Nagyon helyes kis sasok voltak.

2011. november 18., péntek

Tímwörk

Hosszas sakkozás előzte meg a mai fellépést: ma reggelig senki sem volt egészen biztos benne, kik jönnek mesélni, vagy hogy mit fogunk csinálni a fellépés utáni "curriculum breakout" szekciókban. Végül aztán öten verődtünk össze a parkolóban, vödörnyi kávéval és térképekkel felszerelve: Joshua, Sara és jómagam, valamint David, a bohóc-mesemondó, és Marjorie. Kis karavánunk reggel nyolckor indult útnak a szomszédos Erwin irányába (ami a környék egy elmaradottabb kis városkája, mindenféle szociális problémákkal)
Hamar kiderült, hogy rossz címet adtak meg az iskolától; többször megálltunk útbaigazítást kérni, míg végül ráleltünk a pici intermediate iskolára a hegyek tövében (csak negyedik és ötödik osztály van benne). Nagyon fura felépítésű épület, egy kör alakú középső teret szenek körül kisebb körök, amik folyosókkal kapcsolódnak hozzá és egymáshoz, és a kisebb köröket további körök veszik körül, és a további körök közepén nappalik vannak, körben pedig nyolc-nyolc tanterem. Felülről biztos érdekesen néz ki, de belülről olyan volt, mint a knósszoszi labirintus, pillanatok alatt eltévedtünk benne.
A mesélést a tornacsarnokban tartottuk; első körben kétszáz ötödikesünk, második körben száznyolcvan negyedikesünk volt.

A problémák ott kezdődtek, hogy az iskola nem nagy tudta, mi az a mesemondás, viszont határozottan kérték, hogy az előadást kövesse valamiféle órai foglalkozás. Mi úgy tudtuk, ezt a tanárok fogják tartani; a tanárok meg úgy tudták, hogy mi (ezért nem szabad nagyfőnököt szervezni hagyni, hehe). Öten voltunk nyolc osztályra, és egyedül Marjorie készült tantervvel (ebből áll a szakdolgozata, mindig van nála néhány, ha mesélni megy). Együttes erővel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk menteni a helyzetet, és közös erővel felül kerekedni a káoszon.
Először is: mesélés. Az ötödikesekkel kezdtünk; David nyitotta a műsort. Jó fej fickó, és szeretik a gyerekek, még akkor is, amikor nem bohóc; nagyon tudja, hogyan kell beszélni hozzájuk. A három bábu történetét mondta el (ha mér egyszer mesemondást tanítunk a gyerekeknek). Másodjára jöttem én; mivel Marjorie csillagos mesével készült, alkalmazkodtam hozzá, és Csaba királyfit meséltem. Szerintem eddig ez volt belőle a legjobb előadásom. Sikerült eltalálni a közönséget is meg a hangulatot is. Utánam jött Joshua az aranyhajú ikrek mesével; a sort Marjorie zárta egy cserokí legendával arról, hogyan született a Tejút. A sztori maga jó, de tíz perccel hosszabb a kelleténél, főleg utolsó mesének. Marjorie ragaszkodott hozzá, hogy csak és kizárólag ezt a történetet használjuk az órai munkához, amiből kisebb problémák adódtak, mert a gyerekek fele nem hallotta rendesen... (a tanterv egyébként nem volt mese-specifikus, és a gyerekek jó része a másik három mese iránt sokkal nagyobb lelkesedést mutatott, de hát ez van...)
Az előadás végeztével mindenki visszatért a saját osztálytermébe, mi pedig felosztottuk magunk között a nyolc csoportot, is cirkálni kezdtünk, magyarázva a gyerekeknek, mi is a feladat. Mindenki kapott egy lapot, amit négy részre kellett hajtani; a négy oldalra jegyzeteket írtak KI, MIKOR, HOL, MIT témában (rajzolhattak is). A lap másik oldalára felírták a mese első és utolsó mondatát (ezt ők találták ki) és közé jegyzeteket. Ezek után párokat alkottak, és egymásnak meséltek, majd elmondták a történetet még egyszer, most négyes csoportokban. Nagyon ügyesek és jó fejek voltak; értették, mit kell csinálni, nagyjából emlékeztek a történetre is (bár sokszor belekeverték a többi mesét, nem véletlenül) és élvezték a mesélést. A tanárok is jó fejek voltak, vették a lapot, és segítettek, ahol csak tudtak. Minden gyerek azt akarta tudni, mit keresek ilyen messzire Magyarországtól, és lenyűgözte őket, hogy mesemondást tanulni jöttem el idáig. Nincsenek vele egyedül.

Második körben negyedikeseket kaptunk. Joshua eddigre lelépett haza, a szünetre való tekintettel; négyen maradtunk. Megint David tört utat nekünk, ugyanazzal a mesével, majd Sara első hivatalos fellépése következett - ő a Só című népmesét mesélte, nagyon kedvesen és sok humorral. Mivel ők ketten viszonylag hamar végeztek, úgy döntöttem, van időnk egy picit hosszabb mesére, és elővettem a Jégország királyát. Rock and roll, a negyedikesek a tökéletes korosztály ehhez a meséhez. A történet végeztével átadtam a szót Marjorie-nek, ami megismételte az előző meséjét; hosszabbra sikerült az előzőnél, a végére már nagyon mocorogtak a gyerekek (meg mi is). Itt egy röpke ebédszünet következett, mielőtt visszatértünk volna az osztályokba.
A második órai munka nagyon jól sikerült - eddigre már tudtuk, mit kell csinálni, a gyerekek pedig egy évvel fiatalabbak és sokkal közlékenyebbek voltak. Mindenki két osztályt kapott; ide-oda ingáztam a kettő között, megcsodáltam a rajzokat, beszélgettem a gyerekekkel, magyaráztam nekik, hogy is működik a mesemondás. Itt történtek a nap legjobb fénypontjai.
Az egyik osztályban volt egy fél-cserokí kisfiú és egy háromnegyed-cserokí kislány; a fiú rajzolt nekem egy farkast, mire a lány rajzolt nekem egy kutyát Tejúttal. Nagyon örültem nekik; a két gyerek ezek után követett körbe az osztályban mint a kiskacsák. Jót beszélgettem velük; elmondtam, hogy nagyon szeretem a farkasokat, és a fiú nagyon büszke volt magára, hogy kitalálta előre; cserébe megosztotta velem, hogy ő sohasem fázik a hóban, mert indián, és a nagypapája nem beszél angolul. A lány elmondta nekem, hogy szeret beszédeket tartani, és elárulta azt is, hogy az egyik osztálytársa nagyon szép történeteket ír, és biztos írónő lesz belőle (gondoltam is, mert a lány szorgosan ült a padjában és mesemondás helyett körmölt). Az egyik fiú panaszkodni jött, hogy a párja nem figyel oda; amikor átmásztam a terem távolabbi sarkába, a nevezett személyt papír fölé görnyedve találtam, az orra majdnem a padot érte. Rajzolt. Olyan aprólékos gondossággal és részletességgel, hogy az egész lapot beterítette. Azt mondtam a panaszkodónak, hagyja a fiút alkotni, és csatlakozzon inkább egy másik csapathoz. Megdicsértem a rajzot. Nem hiszem, hogy a szavam áthatoltak az alkotási lázon.
Már az óra vége felé jártunk, amikor a lányok kézen fogtak és elhurcoltak a terem másik sarkába, hogy meghallgassam az egyik srácot, aki állítólag nagyon jól mesélt (de csak amikor a tanár nem nézett oda). Előadta az egész történetet, hangeffektekkel és gesztusokkal együtt, és olyan jól csinálta, hogy kisebb tömeg verődött össze körülötte, és mindenki gurult a nevetéstől; újra meg újra elmondatták vele a mesét, és beletették az összes olyan közös zajongást, amit Marjorie nem. Ösztönösen.
Egy óra elteltével a gyerekek úgy bántak velem, mintha mindig is ott lettem volna; nagyon kedvesek voltak, megdicsérték a fülbevalómat (Coyote vonyít a holdra), a hajamat, a csillagos pólómat, és mindenek felett az akcentusomat és a mesémet (többen ragaszkodtak hozzá, hogy inkább azzal a mesével akarnak dolgozni, mert az volt a kedvencük, és van benne kastély...). Megmutatták nekem a házi feladataikat (mesékkel foglalkoztak a múlt héten), megkínáltak popconnal, elmondták, miről fognak beszédeket tartani; az egyik fiú megmutatott egy könyvet, amit ő írt és rajzolt, és összetűzött lapokból állt, egy gyönyörű zöld-sárga kígyóval az elején. Amikor megdicsértem a kígyót, elszaladt, és visszatért két összetűzött papírlappal, csak nekem. Rajzolt nekem is egyet. Természetesen tudni akarták azt is, mit fogok csinálni a rajzokkal, és meg kellett ígérnem, hogy hazaviszem őket Magyarországra (amiről közben a másik osztályban kinyomozták, Sara segítségével, hogy közelebb van Párizshoz, mint ők). Volt, aki egyszerűen csak megölelt és azt mondta, "you are nice"; volt, aki ezt írásba is adta.

Halálosan fáradt vagyok, de azt hiszem, ennyi glamour hónapokig ki fog tartani.

2011. november 17., csütörtök

Dübörögnek a magyar mesék

Újabb kör az ötödikesekkel a könyvtárban. Nem igazán tudtam, mit meséljek, meg nem is voltam teljesen magamnál (az alvás a héten nem az erősségem, és felgyülemlik a tartozás), úgyhogy úgy döntöttem, biztosra megyek, és mesélek olyasmit, ami be van gyakorolva.

Óra előtt külön összeültem a kettes számú kis mesemondóval, aki nagyon csendes, és minden tanár esküszik rá, hogy lehetetlen lekötni a figyelmét, és mindenféle problémák vannak vele; lélekben felkészültem a küszködésre, de kellemesen csalódnom kellett. A kislány lelkesen és összefüggően mesélte vissza nekem a tücskös történetet, gesztusokkal, saját szavakkal, figyelve a részletekre; láthatóan élvezte a dolgot. Persze hallomásból tudom, hogy a két mesélő között már a múlt héten kitört a dráma, de gyakorlott kis mesemondóm ma hiányzott, így aztán dolgoztam ketteskével egyedül. Meg voltam vele elégedve, teljes mértékben. Meglátjuk, mit alakít a jövő héten.

Ami a könyvtárat illeti: a csoport lelkesen várta a mesét, még a villanyt is lekapcsolták, hiába mondtam, hogy nem lesz itt semmi ijesztő, úgy tűnt, ez már a szertartás része. Elsőként a Halhatatlanságra vágyó királyfit meséltem; a magyar Egyszervolt... teljesen levette őket a lábukról, egybehangzó véleményük volt, hogy a magyar nyelv a legkúlabb dolog a világon. A mesét is feszült érdeklődéssel hallgatták; bér három éve meséltem utoljára, és el is szúrtam néhány ponton, azért összességében jól sikerült. Amikor befejeztem, még öt perc volt hátra az órából, de hangosan követelték, hogy meséljek még; többen is voltak, akik egy egész mesét magyarul szerettek volna hallani. Ezt azért nem vállaltam be, a többségre való tekintettel, de előszedtem helyette a Bús királyfit, ami már nagyon megy kétnyelvű verzióban is. Zajos siker volt, szó szerint. Elsőre persze nem értették, mit beszélek, de másodjára már meg se várták, hogy végigmondjam, hanem mondták velem együtt szinkronfordításban. Jókat kacarásztak rajta. Időközben a háttérben megérkezett a postás bácsi egy köteg könyvvel a könyvtár részére; a mesét hallva odasomfordált ő is, és leült a hátsó sorba hallgatózni.

Továbbra is nagyon szeretem a kis ötödikeseimet. Osztatlanul lelkesednek bármiért, aminek köze van a mesemondáshoz...

Tinédzser mesemondók

Tegnap reggel visszatértem kedvenc tinédzser drámaosztályomhoz, hogy meghallgassam, mire mentek a meséikkel. A feladat annyi volt, hogy adjanak elő egy két-három perces sztorit. Hetekig dolgoztak rajta a tanár szigorú felügyelete alatt; tegnap reggel aztán készen álltak rá, hogy én is meghallgassam az előadást.

Első megfigyelés: ha ráhagyjuk a tindézserekre a meseválasztást, számítsunk rá, hogy ahhoz a forráshoz fordulnak, amit a legjobban ismernek - ez az ő esetükben az Internet. Gyakorlatilag mindegyikük városi legendákat mesélt, ami a maga nemében érdekes is meg fura is, viszont nagyon boldog voltam, hogy egyáltalán nem láttam a választásban a tanár keze nyomát. Mindenki azt választotta, ami tényleg foglalkoztatta őket.

Ezen belül aztán volt a skálán az égvilágon minden; főleg olyan sztorik, amik amúgy is keringenek az Interneten meg tinédzser körökben, virtuális vagy valós tábortüzek körül, házibulikban, vagy általános pletykaként.
Az egyik lány egyes szám első személyben adott elő egy sztorit, ami egy rab szökéséről szólt (azzal a csattanóval a végén, hogy valaki más koporsójában csempészték ki a börtönből, csak éppen az halt meg, akinek ki kellett volna ásnia...). Egy másik csaj egy 18. századi kísértetlegendát adott elő, szintén egyes szám első személyben; nagyon komolyan mondta, de a végén elmosolyodott, és ettől végigfutott a hátamon a hideg... Volt, aki saját horror-történetet kreált, ufókról és alakváltókról; egy lány egy példázatot mesélt a szerelemről és más érzelmekről. Előkerültek megint a népszerű városi legendák a gyilkos bohócról és a sálat viselő lányról; a vörös hajú trickster pedig megismételte a nagybátyjától tanult tréfás kis példázatot a különböző vallások papjairól és lelkészeiről, amit ismét saját családi sztoriként adott el. Összességében véve remek sztorik voltak.

Egyetlen nagy bajom volt a dologgal: színház volt és nem mesemondás, és nem a gyerekek hibájából. Ha még emlékeztek rá, összeültem velük egy órán és mindenki személyes sztorikat mesélt; jókedvű, lelkes kis csapat voltak, és úgy érzem, a gyakorlás során a lelkesedés kiveszett. Látszott rajtuk, hogy próbálnak jól szerepelni, és szépen beszélni; de talán pont ezért, maga a lelkesedés nem jött át. Sanda gyanúm, hogy a tanár hibájából, aki kedves és udvarias ugyan, de szigorú, és szerintem nem egészen érti a mesemondás lényegét ("bánj velük keményen" figyelmeztetett óra előtt "mondd meg nekik, mit csinálnak rosszul". Piha.)
Sajnáltam a dolgot, mert jó csapatnak indultak, de a hűűűűűha élmény elmaradt, és nem miattuk. Persze a tinédzserek problémás korosztály; mesét lelkesen és szívesen hallgatnak, de a szereplés már egészen más dolog (gyanítom, hogy azért válogattak városi legendákat, mert az a legkevésbé ciki az ő szemükben...)

Át kell még gondolnom ezt a dolgot, és visszamenni a következő félévben.

2011. november 15., kedd

Mekkora egy szárnyas farkas?

A mai nap száma a 4: négy óra alvás után meséltem a negyedik osztályban, és úgy tűnt, az ő hangerejük is négyszer akkora, mint az enyém. Valamiért ma egyáltalán nem voltak hajlandóak elcsendesedni; legalábbis addig nem, amíg érdekessé nem kezdett válni a történet.
Ennek ellenére sikerült néhány fontos megfigyelést tennem a korosztályra vonatkozóan.

Először is, hogy témája legyen az órának, úgy döntöttem, mesebeli szörnyekről fogunk beszélgetni; szép hosszú listát sikerült összeírnunk a táblára jelentkezéses alapon. Ha bestiákról van szó, a tízévesek már nagyon a topon vannak. Meglepően sok volt a listán a görög mitológia - Pegazus, Medúsza, driádok, najádok, küklopszok, kentaurok... a gyerekek osztatlan lelkesedésüket fejezték ki a görögök iránt. Alaposan le voltam döbbenve, amíg le nem esett, honnan a nagy tudomány: már megint Percy Jackson működik a háttérben. Harry Potterrel kiegészülve. Mondjon mindenki, amit akar, mesemondó szemmel nézve a gyerekek tanulnak...

Miután körbejártuk a témát, és a szörnyek felsorolásának csak nem akart vége szakadni, rátértem a nap meséjére: dobpergés, dobpergés, először meséltem Szárnyas Farkast. Juhé!
Sokkal hosszabb, mint gondoltam. Még rövidítve is jó fél óra volt végigmondani. Erre persze nem számítottam. Javukra legyen mondva, a kölykök végigülték, és lelkesen végig is kommentálták az egészet. Mivel sohasem meséltem még a sztorit, nagyon örültem a kommenteknek: ez a korosztály tökéletes arra, hogy megmutassa, mi működik a mesében, és mi nem. Menet közben.

Jegyzetek a lap szélén: a táltos paripa és a mágikus kard a legkúlabb dolgok a világon (főleg, ha félálomban nem keverem össze a szavakat). Többször is emlékeztettek rá, hogy ne felejtsem el a kardot; az egyik kisfiú, akivel általában nehéz bánni, minden egyes alkalommal, amikor azt mondtam, 'kard', hozzátette, hogy "a mágikus kard!". Direkt beleraktam a parázzsal etetést is a táltos paripához, csak hogy még menőbb legyen az egész. "Milyen gyorsan repüljek, mint a szélvész vagy mint a gondolat?" osztatlan sikert aratott (kár, hogy a táltoson nincs gázpedál...) A hétfejű sárkány mindenkit levett a lábáról; amint kimondtam, a lányok kórusban kezdtek visítani, hogy "ne vágd le a fejét!!!!" (Bezony. Hydrának nézték a sárkányunkat. A görög mitológiát már túlélnék a kis okosok, büszke vagyok rájuk.) Attól a perctől kezdve, hogy megjelent a színen a szárnyas farkas, a gyerekek le voltak nyűgözve; az egész történet magával sodorta őket. Természetesen valaki azonnal megkérdezte, hogy a szárnyas farkas nagyobb-e, mint Jacob Black. Azt válaszoltam, hogy igen, a szárnyas farkas nagyobb, mint Jacob Black. Ami tény, az tény. Meh. Különben is, honnan tudják a tízévesek... na mindegy.
A kedvencem az volt, amikor a királyfi bemegy az elvarázsolt palotába, és nem lehet szerelmes; amint meglátta a királylányt, az egész csapat visítani kezdett megint, hogy "jaj basszus, ne csináld... ne legyél hülye..."

A mese végére fontos megállapítást tettem: akárki mondja is, hogy a tündérmesék nem szorulnak magyarázatra, és elemi szinten szólnak mindenkihez, ez az én tapasztalataim szerint, legalábbis ami a gyerekeket illeti, nem igaz. A gyerekek ugyanis figyelnek, és beleélik magukat a mesébe, és gondolkodnak és töprengenek rajta, és fel fognak tenni minden kérdést, ami csak az eszükbe jut. Mekkora egy szárnyas farkas? Mitől fehérek a fogai? Honnan tudta az öregember, hogy hol kell keresni a varázskardot? Miért tud a farkas tüzet okádni? Miért nem ment a két herceg a két másik úton? Miért tudta a királyfi mégis feléleszteni a fivéreit, annak ellenére, hogy szerelmes lett? Hogy bírta el a farkas a királyfit, amikor előtte nem bírta el? Hogyan ért haza időben? Mi lett a táltos paripával? És a karddal? És hogy került a kard a tündérvárba? És ki volt a királykisasszony? És miért nem volt szabad beleszeretni?
Lehet, hogy a mesék elemi szinten szólnak az ember tudatalattijához, Jung bácsi, de a gyerekeknek a tudatát is foglalkoztatja a sztori, és részlet nem marad megkérdőjelezetlenül. A kérdések nagy többségénél el kellett ismernem, hogy én sem tudom a választ. Ideje lesz elgondolkodni rajta, és méretre szabni a sztorit modern gyerekek számára. Az alapjaik nyilvánvalóan megvannak - tudják, hogy kell egy hydrát legyőzni, vagy hogy mi az a Pegazus - ellenben elvárják, hogy a történet az ő gondolkodásuk számára is értelmes legyen. Ez pedig a mesemondó feladata.

2011. november 14., hétfő

Tegnapi hírek

Tegnap megismertek egy étteremben.

Olasz kaját raboltunk magunknak mozi előtt (szokásos vasárnap délután) amikor az egyik pincér, pólója felirata szerint Bazsalikom nevezetű (de legalább nem ő kapta a Fokhagymát) rám vigyorgott, és közölte, hogy hallott ám mesélni. A spanyolos osztályba jár a srác a gimiben (és jó amerikai szokás szerint ő is dolgozik a suli mellett).

Tisztára celebnek éreztem magam. És még a mesére is emlékezett.

Rock and roll

Újabb hétfő, újabb fellépés.

Csinos vidéki tájak között nagyfőnök és főnökasszony társaságában elkocsikáztunk fellépni a közeli Limestone nevű kis település általános iskolájába. Az épület előtti hirdetőtáblán ki volt rakva fekete betűkből, hogy "Welcome, ETSU Storytellers", amitől azonnal jó kedvünk is lett. A szervezés kicsit nehézkesen indult ugyan (nagyfőnök volt a csapatkapitány, és néhány dolog néha kimegy a fejéből), de azért a végén minden jóra fordult.

Az első óra (hajnali kilenckor, amikor még a csipát pislogtuk kifelé a szemünkből - a mesemondók nincsenek a koránkeléshez szokva...) kétszázötven gyereket tartalmazott, ötödikestől nyolcadikos méretig. Az iskola tornatermében foglaltunk helyet; ők a lelátón, mi meg a pályán, megfelelő mennyiségű huzallal és vezetékkel hangosítva. Veszélyes egy korosztály volt, pontosan az a szelete az iskolai pályafutásnak, amikor a mesemondó előadásokat látványosan illik végigunatkozni. Nagyfőnök halált megvető bátorsággal egy balladával nyitott, ami megalapozta a hangulatot; lehetett látni, hogy tetszik nekik a dolog. Utána jöttem én (haha, olyankor érzi az ember a személye körül szövődő legendákat, amikor úgy konferálják fel, hogy "egy kis faluból érkezett"...). Bár eleinte nem ezt terveztem, végül mégiscsak Chubba királyfi lett a dologból, mert az tűnt a legvagányabbnak, és a világért sem akartam, hogy gyerekesnek érezzék a műsort. Helyette beszéltem nekik Attiláról meg a hunokról, és úgy tűnt, értékelik a dolgot. Harmadszorra jött Delanna, aki a pénteki indián meséket hozta magával; végül megint nagyfőnök következett, Boleyn Anna osztatlan népszerűségnek örvendő nótájával. Itt már hangosak voltak a kölkök, és lelkesen kiabálták be a refrént a kellő helyeken.

A második kör volt az igazán ijesztő: 275 gyerek, ovistól negyedik osztályosig. A puszta mennyiség ijesztően hatott: nem minden mesemondó álma, hogy az alábbi látvány fogadja egy fellépésen:


Én speciel örültem neki, bár azt nem tudtam, mennyire lesznek kezelhetőek. Aki jól megnézi a képet, a tömegben elszórtan tanárokat fedezhet fel, Hol van Waldo? alapon - ők tartották a viszonylagos rendet, ha szükség volt rá.
Ismét nagyfőnök vetette magát elsőként a mókusok elé, a szokásos megjegyezhetetlen refrénű nótájával (ami ezúttal külön sikeres volt, mert megtalálható benne az igazgató neve). A gyerekek énekelni ugyan összevissza énekeltek, viszont mindenki lelkesen dobolt a lábával, amitől olyan lett a hangulat a tornateremben, mint a Gladiátor harcjelenete fél perccel azelőtt, hogy elszabadulnának a tigrisek. Egészen rock-koncert érzésem volt tőle.
Másodjára következtem én, és A fiú, aki a felhőkön akart járni. Mivel az előadás hevében totál kiment a fejemből, hogy hívják a menyétet angolul, a magyar menyét amerikai büdös borzzá avanzsált, és senki nem bánta. A gyerekek élvezték a mesét, és a nagyfőnöknek is tetszett. Harmadjára megint Delanna mesélt csillagos meséket, és végül nagyfőnök Miért rövid a medve farka? sztorijával szabadultunk. A kicsik nagyon cukik voltak, odajöttek megölelgetni minket, ahogy kifelé sorjáztak a teremből.

Teljesen ki vagyok ütve.

2011. november 11., péntek

Csillagok, csillagok

Ma döbbentem rá, hogy ezen a héten gyakorlatilag minden nap meséltem. Szép az élet.

A mai fellépésünk egy általános iskolában volt, nem messze az egyetemtől; 250 harmadik, negyedik és ötödik osztályosnak kellett tudománnyal kapcsolatos meséket mondanunk. Közösen úgy döntöttük, akkor leszünk a legérdekesebbek, ha csillagos meséket viszünk, aminek én külön örültem, mert nagyon szeretem őket, és rég volt már alkalmam csillagos mesélésre. A többieknek (Joshua és a főnökasszony) újdonság volt a téma, úgyhogy engem tettek meg a fellépés kapitányának.

Ma reggel egy hirtelen ötlettől vezérelve feltelepítettem a gépemre a Stellariumnevű remek kis programot, bízva benne, hogy ha az iskolának van színházterme, akkor van projektora is. Amikor megérkeztünk, két dolog derült ki azonnal: egy, hogy van projektor, és kettő, hogy egy órával korábban érkeztünk a kelleténél (valamiért a mi naptárunkban egy óra volt beírva, az övében pedig kettő). Annyi baj legyen, elmentünk ebédelni, és még időben vissza is értünk, hogy be tudjunk rendezkedni, mielőtt elözönlik a színházat a gyerekek. Mire a hangtechnikus megérkezett, már rácsatoltam a laptopot a kivetítőre, és a színpad felett egy hatalmas vásznon békésen vándoroltak a csillagképek közbe-körbe. Joshua és főnökasszony szintén békésen vándoroltak körbe-körbe, színházi emberek lévén, szorgosan ismételgették magukban a meséiket. Amikor kinyíltak az ajtók, és özönleni kezdtek a gyerekek, megálltam az első sornál, és beszélgettem velük egy kicsit; három kislány tudni akarta, mi is van a kivetítőn, így aztán elmagyaráztam nekik, mit látnak; segítettem nekik megkeresni a Kisgöncölt és a Nagygöncölt, meg a Sarkcsillagot. Időközben mindenki elhelyezkedett, és kezdődhetett is a mesélés. Mivel úgy tűnt, a csillagosdi az én szakterületem, én vezettem fel az előadást; az első sztorit Joshua mesélte, az Aranyhajú Ikrek egy portugál változatát, ahol az ikrek homlokán csillag van. Sajnos annyira nem volt jó helyen a laptop, hogy meg tudjam mutatni az Ikrek csillagképet, de annyi baj legyen. Delanna két indián mesét mesélt (a múltban volt a tanszéknek egy csillagos programja néhány indián mesemondóval közösen), az egyiket Kojotiról, a másikat Hollóról. Végül aztán jöttem én; úgy döntöttem, szigetközi tündérországot kapnak, mert az is a Tejúttal végződik, és ez a korosztály nagyon szereti a tündéreket (és még komolyan veszi őket). Igazam lett, nem csak hogy tapsoltak a mese végén, de visítottak is. Külön vicces volt, hogy eszembe jutott a hosszú magyar Egyszervolttal kezdeni, amitől aztán le is esett az álluk annak rendje-módja szerint. Az igazgató (szigorú tekintetű úriember, akinek olyan nézése van, hogy én is haptákba vágtam magam, amikor felbukkant) megkérdezte őket, van-e kérdésük. Az egyik kisfiú azt akarta tudni, miért van a Kismedvének és a Nagymedvének hosszú farka (Stellarium rá tudja tenni a csillagképekre a rajzot is). Azt válaszoltam, hogy egyrészt nem minden nép szerint medve a medve, másrészt pedig régen a medvéknek is hosszú farka volt, és egy egész mese szól róla, hogyan veszítették el. Ezzel a válasszal aztán mindenki megelégedett. Egy másik fiú azt akarta tudni, ki a bácsi a medvék mellett. Cepheusról volt szó, úgyhogy gyorsan összefoglaltam nekik, hogy a bácsi egy király, akinek a teljes családja fenn van az égen, feleség, gyerek, és a gyerek férje, Perszeusz. Erre aztán lett nagy felhördülés, meg csillogó szemek. Lehet sok rosszat mondani a Villámtolvajra (Athénének gyereke?!?!), de egy biztos: megszerettette a gyerekekkel a görög mitológiát...

Miközben pakoltunk, még odajött hozzánk néhány gyerek; az egyik kislány azt akarta tudni, igaz-e a tündéres mese; gyorsan megfordítottam a laptopot, és megmutattam neki Magyarország térképét és a Szigetközt. Egy másik lány azt kérdezte, mi a köszönöm magyarul, és amikor megmondtam neki, megilletődve elszaladt. Úgy tűnt, hatást gyakoroltak a gyerekekre a csillagok és a mesék; arra bátorítottam mindenkit, hogy olvasson sokat a csillagokról, mert jó is az...

Most akkor mi is van az indián mesékkel?

(Politikailag korrekt megjegyzés jó előre. Az 'indián' mint megnevezés ideát már nem használatos; jobb esetben idejétmúlt, rosszabb esetben sértő. Native American van helyette, ami magyarra őslakosnak lehetne fordítható, vagy a különböző törzsek és népek nevei. Én azért használom az 'indián' kifejezést, hogy a magyar olvasók számára egyértelmű legyen, miről beszélek.)

A nyolcvanas évek végén, nagyjából egy évtizeddel az után, hogy lendületet nyert és felvirágzott az amerikai mesemondó mozgalom, különös esemény szakította félbe a szokásos nyári országos mesemondó konferenciát: egy csoport indián, fekete, zsidó, és egyéb kisebbségi mesemondó masírozott be az előadás közepén, hogy magukhoz ragadják a mikrofont, és közösen hívják fel a figyelmet a mese mint kulturális érték szerepére és tiszteletére. Egészen addig, a mesemondás reneszánszának fényében úszva, az amerikai mesemondók dobálóztak az égvilágon minden mesével, ami a kezükbe akadt, vallási vagy etnikai háttérre való tekintet nélkül, aki kapja, marja alapon. Ezért részben Joseph Campbell volt a felelős, aki a könyveiben kijelentette, hogy minden mese egy, és a mese univerzális forma, amit mindenki ért, és ebből kifolyólag felül áll a kulturális különbségeken. Nos, volt, aki nem így gondolta.

Természetesen rengeteg vallási, etnikai stb. kisebbséggel kapcsolatban fel lehet vetni ugyanezt a problémát; mégis, a leggyakrabban az indián történetekkel kapcsolatban kerül elő. A kérdés pedig így hangzik:

Mesélhet-e nem indián mesemondó indián meséket?

A válasz gyakorlatilag személyről személyre, mesemondóról mesemondóra változik, még akkor is, ha kizárólag a témában érintett előadókat kérdez meg az ember. Íme, néhány variáció:

1. Sok őslakos mesemondó úgy tartja, fehér ember egyáltalán ne nyúljon az ő történeteikhez. Meg lehet érteni. Nem a fehérek elleni ellenszenvből mondják, pedig arra is lenne alapos okuk; aki értetlenkedik a dolog felett, annak tudnia kell, hogy a mesemondás az őslakos kultúrákban rítus, szertartás, szent dolog. Nem csak a történet maga, hanem az előadás is egy hagyomány részét képezi, amit nem szívesen adnak avatatlan kezekbe. A mesemondók ösztönösen dolgoznak a meséiken; itt-ott megváltoztatják, ha kell; átalakítják a közönségük számára, hogy érthető legyen, esetleg kivesznek belőle kulturális elemeket, amik nem véletlenül vannak ott. Ez egy élő szóbeli hagyomány számára olyan, mint amikor River Tam kijavítja a Bibliát. Természetesen az indián hagyományokon belül is vannak különböző mesetípusok - nem ugyanolyan súlyú egy nyolc napig tartó teremtéstörténet, és egy gyerekeknek szóló állatmese. De ahhoz, hogy valaki lelkiismeret-furdalás nélkül mesélhessen a hagyományból kiragadott történeteket, vagy egyenesen a forrásból kell kapnia őket - indián mesemondóktól, engedéllyel - vagy az adott néphez kell tartoznia.
Azt is tudni kell, hogy sok hagyományban az egyes meséknek megvan a maguk szezonja, és komoly tabuk vonatkoznak arra, melyiket mikor szabad, lehet mesélni, és ezeket egy avatott mesemondó pontosan tudja és nem szegi meg. Úgy tartják, komoly gondok, szerencsétlenségek származhatnak belőle, ha valaki évszakon kívül mesél egy-egy ilyen mesét.

(Itt jegyezném meg, hogy nincs olyan, hogy 'indián'. Törzsek és népek vannak, és egy-egy nép mesemondója, mint például Dovie, nem meséli egy másik nép meséit, csak azért, mert az is 'indián'. Ez körülbelül olyan lenne nekik, mintha Ausztriától keletre minden népmese "Kelet-Európai népmesék" címszó alatt lenne publikálva. Ha őslakos népmesékről beszél, vagy azokkal dolgozik az ember, az az alapvető minimális minimum, hogy tudja, melyik törzshöz vagy néphez tartozik a történet.)

3. Vannak mesemondók, akik úgy gondolják, bizonyos időbeli, helyi stb. megkötésekkel szabad mesélni az indián történeteket. Ők leginkább a saját lelkiismeretükre alapoznak. Ilyen például, hogy Amerikán kívül mesél valaki indián történetet, de ideát nem; vagy ha valaki csak iskolában, gyerekeknek meséli őket, oktatási célzattal. Általánosan elfogadott nézet az is, hogy minél többet tudsz az adott meséről és a mögötte álló kultúráról, annál jobban átlátod, lehet-e, szabad-e, érdemes-e mesélni a történetet. Sokan még így is inkább engedélyt kérnek indián mesemondóktól, ha tehetik. Mások úgy tartják, ha ki lett adva könyvben, szabad préda; ez viszont sokszor problémákba ütközik - attól, hogy nem én loptam, még nem biztos, hogy nem lopás. Több sztori is kering mesemondó körökben olyan indián mesékről, amik fül után, engedély nélkül lettek leírva és kiadva. A néprajzi gyűjtések hőskorában sokszor fordult elő ilyen; innen vannak aztán olyan remek népmeséink, mint amikor Kojoti prérifarkas-ürülékké változó magnószalaggal szívatja meg a fehér antropológust. Egy szó mint száz, érdemes megnézni, ki adta ki a könyvet, és hogy mennyit és mit ír a mesék hátteréről.

4. Sok mesemondó (főleg azok, akik nem tartoznak kisebbségi kultúrákhoz, bár ilyet manapság nehéz találni) úgy gondolja, a mese mindenkié, és akkor él, ha továbbadják és szabadon szárnyal; sokan a kultúrák megőrzésére hivatkoznak és arra, még mindig jobb, ha fehér ember meséli őket, mint ha senki. Ezek érvényes meglátások, de megint csak vigyázni kell velük; egyrészt a "nem meséli senki" megértése komoly kutatómunkát igényel (mert ugye nem akarunk lesenkizni néhány ezer embert valahol egy rezervátumon, akiket már szívattak úgyis eleget a történelem folyamán), másrészt pedig élő kultúrák hagyományait a saját történeteikkel kapcsolatban igenis illik tiszteletben tartani. Ez ugyanaz a vonal, mint a régészet és a sírgyalázás - mi sem turkálunk olyan temetőben, ahová a nagymama még virágot hord (indián temetőben meg egyáltalán nem, érthető okokból, ez itt fontos régészeti téma, hogy a sírokat nem szabad bolygatni).

És hogy mi a válasz a kérdésre? Ez mindenkinek a saját lelkiismeretére tartozik. A legtöbb, amit az ember tehet, az, hogy tisztában van a helyzet bonyolultságával (amihez az itt leírtak talán nyújtottak egy pici kezdő lökést) és igyekszik a lehetőségeihez mérten a lehető legnagyobb tisztelettel bánni az indián mesékkel.
Az egyik legfontosabb elkerülendő hiba az, hogy úgy bánunk velük, mintha egy kihalt kultúra meséi lennének; Európában, mivel messze vagyunk tőlük, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy itt élő emberekről, élő hagyományokról van szó, akik a mai világban elérhetőek, megkereshetőek, kérdezhetünk, tanulhatunk tőlük. Egy mesemondó, amikor megcsinálja a házi feladatát, a legjobban akkor cselekszik, ha tisztelettel nyúl a meséhez, és igyekszik annyi mindent megtudni róla, amennyit csak lehet - és az összegyűjtött információk fényében eldönti, felvállalja-e a mesélését.
Természetes, hogy ez nagyon sok mindentől függ - az előadástól, az előadótól, a történettől, a közönségtől stb. De mindenképpen érvényes itt is (mind minden más nép meséi esetében, az ember sajátján kívül) az, hogy tudni kell, honnan jött egy történet, hogyan jutott el hozzánk, és mit jelentett ott, ahonnan érkezett.
Készakarva nem sértenénk meg senkit; próbáljunk meg arra törekedni, hogy tudatlanságból se tegyük. Ennyi.

Multikulti

A mesemondók multikulturális mesélésnek (multicultural storytelling) nevezik azt, amikor valaki az adott ország domináns kultúrájától eltérő, de az országban jelentős mértékben jelen lévő vallási, etnikai vagy egyéb kisebbségek meséit adja elő. Ez Amerikában gyakorlatilag bármi lehet, a katolikustól kezdve a mexikóiakon keresztül a melegekig. A mesemondás ilyenkor a kulturális sokszínűség, egyenlőség és világbéke jegyében zajlik, és a célja az, hogy eloszlassa a sztereotípiákat, és valami újat tanítson a közönségnek az adott kultúráról.

Szép, tágan értelmezhető fogalom, és jó sok benne a megvitatni való téma - kisebbségi kultúrák meséivel bánni sohasem egyszerű. Egyszerűen túl sok embert lehet megsérteni vele, ha rosszul csinálja az ember.

Természetesen kezdő mesemondó osztályunk egyik feladata volt egy ilyen történetet előadni. Én már túlestem rajta a múlt héten (mindenki más elhalasztotta az utolsó pillanatban, hehe). Részemről, magyarországi kisebbségekben gondolkodva, cigány mesét meséltem; találtam egy gyönyörű történetet, A madarak nővére a címe, és tele van roma mitológiával (egyébként egy lengyel-cigány mesegyűjteményben találtam). Nagyon élveztem mesélni, és a közönséget is lenyűgözte, megtartom.
A mai napon mesélt mindenki más. Remek felhozatal volt. Az egyik nő, aki dél-amerikai kisfiút fogadott örökbe nemrég, egy maja mesét mesélt arról, hogyan kapta a kolibri a színes tollait. Az egyik tanítóképzős csaj egy indiai mesét mesélt (ami nagyon kedves volt és jópofa, de enyhén sértő, és utóbb kiderült, hogy nem véletlenül, mert egy brit nő írta még a gyarmati időkben... hoppácska. Ezért kell megcsinálni rendesen a házi feladatot, és utána nézni a meséknek...) Egy másik csaj a Tikki Tikki Tembo című mesét mesélte nagyon remekül; az előadásra senkinek nem volt panasza, de megint csak felmerült, hogy a mese tulajdonképpen nem kínai, csak annak van eladva... mondjuk látszik is rajta. Ezek után következett Sara, és mindent letarold. A Guadalupei Szűzanya legendáját mesélte el. Ma már másodjára volt szerencsénk hallgatni (a reggeli órán a Pentameronból mesélt). Órákig bírnék ülni bármilyen előadásán. Őstehetség. (És mivel egyben boszi is, neki a katolikus mese volt a kisebbség. És mivel texasi, belehúzta az előadásba a mexikói kultúrát is...)
Joshua a Halott Menyasszonyt mesélte (valószínűleg megihlette, hogy annyit foglalkoztam a sztorival a Halloween szezonban, hehe). Egy másik nő az osztályból, aki hivatására nézve romantikus regényeket ír, egy puerto rico-i népmesét mesélt; nagyon jópofa csak egyébként, a végtelenségig cinikus, és nagyon ért a szavakhoz. A nap utolsó előadója egy tanítónő volt, aki egy navahó indián ismerősével készített interjút, és abból faragott történetet a modern indiánok életéről, nagyon lenyűgöző volt. Az indián mesékre később még vissza fogok térni egy másik bejegyzésben, órán sokat feszegettük a témát.
Mindenki egy csomót tanult mindegyik meséből; az előadásokat bemutatkozások előzték meg, és a mesék leírásai, meg a kulturális háttér bemutatása. Eddig ez volt a legérdekesebb házi feladatunk.
A következő állomás: saját történetek; mindenkinek mesét kell írnia, vagy történetet faragni egy történelmi eseményből. Én meglepő módon az utóbbit választottam. Majd beszámolok arról is...

Sok kicsi mesemondó

Ma visszamentem a negyedik osztályba. Mivel nyolcan akartak mesét mondani, a tanár megkért, hogy vigyem ki őket óráról, hogy annyival is kevesebb gyerek kezében legyen hangszer, amivel a jobb sorsra érdemes tanerő idegeit reszelgetheti.

(Mielőtt valaki megkérdezi: igen, minden óráról be fogok számolni részletesen. A project kedvéért a fejleményekről le kell adnom majd a félév végén egy logot, de halálosan lusta vagyok hozzá, így logolás helyett inkább blogolok, hogy ne felejtsem el, mikor mi történt.)

Kisebb zavar támadt az Erőben, amikor megkérdeztem, ki is az a nyolc gyerek; először csak hárman voltak, majd tízen, majd öten, majd hatan, heten, nyolcan, majd négyen, végül aztán öttel indultam el a szomszéd terembe és nyolccal érkeztem meg, a fele mesélni akart, a fele meg kíváncsi volt, hogy mi is fog történni.
Az történt, hogy megkérdeztem őket, emlékeznek-e a történetre. Emlékeztek. Voltak kisebb hézagok a sztoriban, de nyolcan közösen (négy fiú, négy lány) szépen össze tudták rakni a darabkákat. Amikor sikerült megegyeznünk benne, hogy nagyjából mi is történik a mesében (és a fiúkat is felvakartam az asztal alól, ahol a tigris szerepét gyakorolták), körbe ültettem őket, és egymásnak adva a szót szépen elmondták az egész mesét. Fejből, a saját szavaikkal. Volt nálam szöveg, de nem rukkoltam elő vele, mert minek. Hadd meséljenek maguktól.
Végül két fiú visszalépett, mert inkább zenélni szerettek volna; hat mesemondóval zárult az óra. Közben az egyik kissrác, aki sohasem hajlandó semmit csinálni, megkapta az előadásban a főszerepet a tigris személyében, és halálosan boldog volt vele.

Óra után beszélgettem a tanárral - az ötödik osztályban már négy mesemondó van tegnap óta, és dráma van kialakulóban a szerepek körül. Esküszöm, mire visszajövök a jövő héten, vagy tízen lesznek, vagy semennyien... kíváncsian várom a fejleményeket.

2011. november 10., csütörtök

Tudod, hogy valamit jól csinálsz, ha...

... éjszaka azt álmodod, hogy gyerekeket tanítasz madárrá változni és repülni. Mindegyik másfajta madár lesz, és némelyik bukdácsol is a levegőben, de egyik se esik le.
Jung bácsinak lenne erre néhány mélyen szántó megjegyzése. Én megelégszem annyival, hogy illik a jelenlegi hangulatomhoz.

Ma fél órával korábban érkeztem a suliba; amikor benyitottam az ötödikesek osztálytermébe, a kis mesemondóm már pattant is ki a padból, és nagyon határozottan masírozott át velem a könyvtárba. Kisajátítottuk a katalógusszobát, és leültünk beszélgetni. Mint kiderült, kis mesemondóm már szorgosan építi a karrierjét: nem csak notesze van, amibe a megtanult meséket írja fel, hanem gyakorol is az osztálytársain, és nagyon élvezi. Amikor megkérdeztem, milyen meséket szeret, nagyon komoly arccal azt válaszolta: "Jelenleg nagyrészt hagyományos történetekkel dolgozom." Leestem a szék alá.
Széles jókedvem csak tovább fokozódott, amikor megkérdeztem, lenne-e kedve mesélni nekem egyet. Egyrészt nagyon értékeltem, hogy nem pattant fel a székből, hanem szép nyugodtam hátradőlt; a mesélés olyan természetesen jött neki, mint a beszélgetés, nem tartotta szereplésnek. Akkor kezdtem igazán kuncogni, amikor belekezdett a történetbe - ami nem volt más, mint a Kiskakas gyémánt félkrajcárja. Előre megkérdezte, hogy ismerem-e, de csak ráztam a fejem; nem illik a mesélést elrontani azzal, hogy szólunk, ha ismerjük a sztorit. Szép csendben végighallgattam (persze közben vigyorogtam lelkesen, mint a tejbetök). Elképesztően jó volt a kiscsaj. Nem hümmögött, nem akadt el, nem ismételte magát; a gesztusai teljesen a helyükön voltak, játszott a hangjával, és egyáltalán, volt olyan szinten, mint néhány kezdő osztálytársam. Természetesen teljesen lehidaltam tőle, és nagyon megdicsértem.
Utána beszélgettünk a meséről, mesemondásról; mindenféle témák szóba kerültek. Azért dolgoztam külön vele, mert a zeneórán ő fogja a tücskös történetet mondani, amíg a többiek zenélnek és játszanak. Vittem ugyan magammal szöveget a gyakorláshoz, de nem adtam oda neki; helyette megkérdeztem, emlékszik-e a múlt heti történetre. Emlékezett. Megkérdeztem, van-e kedve elmondani. Elmondta. Csak egy részletet hagyott ki az egész sztoriból, cserébe viszont több helyen jobban kiszínezte, mint én. Hozzáadta a saját ötleteit. Megint lehidaltam.
Az a szép az egészben, hogy azt is megosztotta velem, hogy a történetet képekben látja, és nem szövegként; ezért egyszerű neki a mozdulatokat kitalálni, és ezért is nem sül bele. Ki akartam nyomtatni a kiscsajt egy poszterre és kitenni minden tanár ablakába. Nesztek.

Időközben bejöttek a többiek is a focizásból, és a napi fénypontok sorozata tovább folytatódott. Mivel végre-valahára lemondtak az ijesztő történetekről, viszont még mindig ragaszkodtak a kalandokhoz, gondoltam, megnézem, működik-e Aisha ennél a korosztálynál. Működött. Teljesen le voltak nyűgözve; halálosan meglepődtem rajta, hogy egy pisszenés sem volt egész idő alatt, kivéve amikor a meséhez fűztek megjegyzéseket. Közben én is szorgosan tanultam tőlük; Aisháról sokat tudok ugyan, de keveset meséltem, így aztán nagyon figyeltem, mi az, ami tetszik nekik. A lányokat különösen lekötötte a sztori, de volt benne elég harc és kaland ahhoz, hogy a fiúk is csillogó szemekkel hallgassák. Az első pillanattól az utolsóig feszült figyelemmel követtek minden mozzanatot, és amikor a történet véget ért, még üldögéltek egy jó darabig csendben, míg felfogták, hogy vége van. Óra előtt kérdezték, hogy ezt is a kis könyvemből mesélem-e (abból a pici könyvből, ami mindig a nyakamban lóg, és osztatlan lelkesedés tárgyát képezi). Mondtam nekik, hogy ez a mese annyira új, hogy még nincs benne a könyvben. Óra után odajöttek hozzám figyelmeztetni, hogy mindenképpen írjam bele. Nem kellett több bizonyíték, hogy tetszett nekik a sztori...

Míg az osztály nagy része a könyvtárban kolbászolt, és a könyvtárosnőtől kért ajánlásokat, hogy mit kölcsönözzön ki, addig odajött hozzám az egyik kislány, aki eddig mindig nagyon csendes és félős volt, és megkérdezte, hogy ő is mesélhet-e. Odairányítottam kis mesemondómhoz, hogy dolgozzanak össze. Kíváncsi vagyok, hányan lesznek, mire visszajövök a jövő héten...

(És én még azt hittem, nekem kell majd bátorítani őket.)

Közben visszajelzés érkezett a hatodik osztályból is, ahol a hivatalos Halloweent tartottam a viking vérfarkasokkal és a halott holddal: az egyik anyuka írt a tanárnak, hogy a lánya hazament, és visszamesélte mindkét sztorit teljes részletességgel. Az anyuka tudni akarta, ki volt a mesemondó, és hogy fog-e még jönni az osztályba, és ha nem, akarna-e a lányával külön foglalkozni. Juhé.
(A visszamesélés egyébként, ha megfigyelitek, általános jelenség; minden gyerek szereti elmondani, mi volt az iskolában, és sorra hazaviszik a hallott történeteket. Az ötödik osztályban jártam úgy, hogy az egyik lány már hallotta Teig O'Kane meséjét a negyedikes húgától, mielőtt elmondta volna... de utólag hozzátette, hogy a hugi egészen máshogyan mesélte a sztorit...)

Ki a fene találta ki, hogy a mesemondás felnőtteknek való?...

2011. november 8., kedd

Egy mesemondó százat csinál

Tegnap is meg ma is a negyedikesekkel voltam; kezdenek már ismerni, mint a rossz pénzt. Én is őket.

Tegnap megint zeneóránk volt; előadtuk a majom és a tigris meséjét, most már hangszerekkel. Majomból is és tigrisből is négy sikerült, és mind nagyon eleven; a többiek a zenét szolgáltatták. Színpadi instrukciókra nem volt szükség, mindenki pontosan tudta, mi a dolga. Kicsit kaotikus volt az egész, és a zenetanár agyára mentünk, de én nagyon élveztem a dolgot. A gyerekek is. A mese határozott változásokon ment keresztül, de ezt senki sem bánta. Különben is egy trickster-történetról van szó. A tricksterek szeretik a változást.
(Érdekes megjegyezni, hogy a gyerekek első hallásra tudták az egész sztorit, a tanár viszont még mindig nem tudja, így aztán néha közösen ki kell javítanunk...)

Mivel 30 percben nem lehet megváltani a világot, úgy döntöttünk, a mai könyvtári órát felhasználom arra, hogy az előadás mesemondói komponenséről beszélgessek a gyerekekkel, és akkor zeneórán csak a zenével kell foglalkozni. És lőn. Külön szeretem, hogy a gyerekek valahányszor meglátnak, mindig megkérdezik, fogok-e mesélni, és aztán a levegőbe bokszolnak, hogy yessss. Óra előtt beugrottam az ötödik osztályba is a kis leendő mesemondómhoz; holnap kikérem óráról és gyakorlok vele kettesben, az ötödik osztály zenés meséjénél ő lesz a narrátor. Ma megkérdeztem a negyedikeseket is, ki szeretne narrálni; heten iratkoztak fel... (és megint volt egy kislány, aki jelentkezett, hogy szeretne mesemondó lenni. Nála nem csodálkozom, Jonesborough-ban lakik, minden mesemondó náluk száll meg...)
Kötelességtudatból beszélgettünk egy kicsit arról, mitől jó egy jó mese, és mitől tündérmese a tündérmese (ők is most kezdik azt a témát amit a gimisek), és hogy mitől lesz valaki jó mesemondó. Miután letudtuk a kötelező oktatás-végrehajtást, ideje volt mesélni is.
A mai történet a Jégország Királya volt; nevezhetjük tündérmesének is meg népmesének is, igazából tökmindegy, a gyerekek nagyon élvezték. A Fekete Ország és Zöld Ország valamiért lenyűgözte őket, így aztán azokat sokáig részleteztem (jellemző, hogy amikor azt mondtam, még a víz is fekete volt, valaki rögtön bekiabálta, hogy az olaj miatt). Az előbbinél egy másik érdekességbe is belefutottam: mivel a Fekete Országot a főhős nem szereti, és undorodva ott is hagyja, amerikai fejjel gondolkodva azt mondtam, az emberek ruhája volt fekete, és nem a bőrük, hogy a fekete diákok ne érezzék sértve magukat. Erre persze a kicsik rögtön felbuzdultak, hogy de hát miért nem. Tanulság: a gyerekeket egyáltalán nem zavarja a dolog.
A történet továbbra is remekül működik. A jéggé fagyott katonák megint csak megfogták a gyerekek fantáziáját; a jegesmedve úgyszintén. A pálmát a koronából lett mászócipő vitte el; amikor azt mondtam, a herceg okos volt, bólogattak. Amikor azt mondtam, a herceg levette a koronáját és kettétörte, megjegyezték, hogy ez nem valami okos dolog. Amikor azt mondtam, felkötötte a lábára mászócipőnek, megegyeztek, hogy mégiscsak okos volt. Aztán azt akarták tudni, a kezére mit húzott. Belesültem. Azzal vágtam ki magam, hogy a cipőkkel már fel tudott menni elég magasra, ahol egyszerűbb lett a mászás... (kövezzetek meg)
A mese jól sikerült; tökéletes választás ennek a korosztálynak. Persze végig zsizsikeskedték az egészet, de nem bántam; a megjegyzésekből lehetett tudni, hogy azért végig a történetre figyeltek...

Az amerikai iskolákban nem tanulnak semmit, ugye?

Ebbe a kérdésbe, különböző kedves, értetlen vagy sértő formáiban, mindenki rendszeresen belefut, akinek a neve kapcsolatba kerül Amerikával. Amikor először utaztam ki egyetemre, sokan csak a fejüket csóválták: "De hát a mi oktatásunk jobb, mint az övék, nem?..." kérdezték, vagy, tapintatosabban, "És tőlük lehet valamit tanulni?...", vagy a határozottabbja egyenesen így: "De hát az amcsik hülyék, nem?"
Még azok is, akik az utóbbi kérdéssel nem értenek egyet (és tudják, hogy háromszáz millió embert nem illik egy kalap alá venni), fel szoktak tenni kérdéseket az amerikai oktatási rendszerrel kapcsolatban. Nekem is voltak ilyen kérdéseim. Egyrészt, igen, gyökeresen eltér a miénktől. Itt azonnal előre meg is jegyzem, hogy eddigi tapasztalataim szerint logikusabb is. Ide lőjetek. Most viszont nem szeretnék hosszabb eszmefuttatásokba bocsátkozni; az egészet csak azért hoztam fel, mert ma láttam valamit, amit meg szeretnék osztani.

A kedd reggeli óránk (ahol továbbra is lelkesen boncoljuk Jungot és keresztezzük a Doktorral ahol csak érjük) egy olyan osztályteremben van, ahol normális körülmények között általános iskolai töri- és társadalomismeret-tanárokat képeznek. Ennek következményeképp mindig tele van a terem oktatási segédeszközökkel, prezentációkkal, poszterekkel és a fontos tananyagok listájával. Ma reggel, amikor besétáltunk, egy rakat új poszter fogadott minket, amiken a tananyag lényeges pontjai voltak felsorolva, elsőtől ötödik osztályig (továbbra is általános iskoláról van szó).
A főbb pontok a teljesség igénye nélkül:

Első osztály
- Termékek és szolgáltatások, fogyasztók és termelők
- Tájékozódás és távolságok
- A kormányzat működése - törvények és szabályok
- Szavazás
- A kommunikáció formái és azok változása

Második osztály
- A technológia hatása a kultúrára
- Kultúrák együttélése közösségekben
- Munka, kereset, pénzforgalom - alapvető struktúrák
- Gazdasági rendszerek
- Import
- Kormányzat szerepe
- Törvényalkotás
- Állampolgárság
- Választások
- Önkéntesség
- Állami intézmények

Harmadik osztály
- Térképismeret és térképelemzés
- Nonprofit és civil szervezetek
- Globális problémák
- Térképismeret és térképelemzés
- Az információ forrásai

Negyedik osztály
- Függetlenségi Nyilatkozat
- Állami és helyi választások
- Állampolgárság
- Gyarmatosítás
- Időrend
- Elsődleges és másodlagos források
- Bill of Rights
- Hatalmi ágak

Ötödik osztály
- Gyülekezési jog és petíciójog
- Hitellel való vásárlás
- Amerikai kultúra elemei
- Kulturális folyamatok elemzése gráfok alapján
- Természetes erőforrások

Nem fűzök hozzá kommentet, lehet rágódni rajta.

2011. november 5., szombat

Még egy?!

Jah. Már megint kitört rajtam a grafománia.

Indítottam egy új blogot, csak hogy a blog.hu se maradjon ki a jóból, meg hogy minél többen olvassanak a mesemondásról. Elárasztom az Internetet, haha!
(Szabad volt a blognév. Kár lett volna veszni hagyni! A többi hasonló címen úgysem sokat írtak eddig a mesemondásról...)
Na jó, gyakorlatilag kopi-pésztelni fogok, amikor meg tudom állni, hogy ne írjam át a szösszeneteket. De a bemutatkozás egyedi.

Mesemondók márpedig vannak

És van rajta Lájk gomb! :)

Mi a különbség a csótány és a tücsök között?

A csótány nem ciripel.

Ma megint a legendás ötödikesekkel volt énekórám, és mivel a tanár is előkerült, volt lehetőség a hangszerelésre. Először is átismételtük a Tücsökfiú meséjét (egyhangúlag azt választották további munkára; hála az égnek hogy tücsökharcról meséltem és nem kutyaviadalokról...). Tökéletesen emlékeztek rá, egyenként is meg csoportosan is, így aztán nem maradt más hátra, mint hangszereket válogatni. Hatalmas veszekedések támadtak, főleg az osztály és a tanár között. A kínai császárhoz a tanárnő például a gongot javasolta, de egybehangzóan leszavazták; helyette lett mély hangú furulya (sokan csörgőt akartak). Az apa karakterével ment el az óra fele; végül választottak neki egy vidám és egy szomorú hangot (utóbbi az esőbot volt). A tücsköt könnyű volt kitalálni, egy rezgőbottal oldották meg a dolgot; a kisfiú azonban elvitte az óra maradékát is, mert nem tudtak választani a xilofon és a kongadob között. Én remekül éreztem magam; a sarokban ültem és figyeltem, ahogy a gyerekek újabb és újabb hangszereket húzkodnak elő a szekrényből és rögtönzött szavazásokat tartanak. A zenetanár kicsit elnyűtt volt a végére, de sikerült mindenhez hangot találni. Közben az egyik srác elvesztett egy tejfogat, és ki is csengettek, úgyhogy búcsút mondtam a kis csapatnak. Innentől maguktól fogják a mesét gyakorolni (jobban mondva a tanárral együtt) és majd visszajövök pár hét múlva, hogy megnézzem, mire jutottak.
Alig várom!

2011. november 4., péntek

Hamupipőke örömlány volt

Persze ezt az általános iskolában nem így mesélik.

A mai feladatom az volt, hogy tündérmeséket meséljek tizenhét éves srácoknak. Kihívás? Naná. Először is, mert Disney-hez vannak szokva (bár sohasem vallanák be), másodszor pedig, mert a gimnazista korosztály fiai genetikailag kódolva vannak rá, hogy ellenszenvvel viseltessen bármi iránt, amiben a 'tündér' szó szerepel. Egyszerűen nem kúl.

Ismét a tananyaghoz kellett kapcsolódnom: a tizedik évfolyam aktuális témája a tündérmese, azon belül is az 'eredeti verziók' - főleg Grimm, de leginkább minden, ami nem Disney. Nagyon támogatom, hogy minden gimiben legyen ilyen. A tanárnő ugyanaz, aki pár héttel ezelőtt a horror és krimi tanegységet tanította nekik; szeretem a nőt, a klasszikus kicsit szétszórt ám nagyon lelkes irodalomtanár, akit még a tinédzserek is szeretnek, ha nem ismerik el, akkor is.

Mivel tudtam, hogy egyszerű tündérmesékkel nem úszom meg a dolgot, alternatív megoldással készültem. Az óra első felében Rhodópisz történetét meséltem el, ami a Hamupipőke-történet egyik legrégebbi ismert formája, még az ógörög időkből. Úgy is ismert, mint "az egyiptomi Hamupipőke", ami azonban sántít, mert Rhodópisz egyáltalán nem egyiptomi, ellenben nem is görög, hanem thrák, és rabszolga. A mesét néhány sorból remekül ki lehet színezni; először is, mert a lány ugyanabban a háztartásban volt rabszolga, mint Aesopus (amit én külön szeretek), másodszor, mert egy csomó mindent meg lehet tanítani a kölyköknek a görög történelemről, a rabszolgaságról (ami az amerikai oktatásban amúgy is állandó téma), Egyiptomról, és ha úgy hozza az ember kedve, akár a hetérákról is. Mert hogy Rhodópisz, a későbbi korok Hamupipőkéje, akinek csinos kis szandálját a fáraó ölébe pottyantotta a szerencse, bizony hivatásos örömlány volt, a legdrágább fajtából. Hamuban turkálás helyett férfiakat szórakoztatott. Ezzel aztán lehet beszélgetést indítani...

Másodjára, mert még egy jó fél óra hátra volt, elmeséltem a csoportnak Zál és Rúdábé történetét, ami a szívem csücske, és pont passzolt is a témához. A toronyból haját leengedő perzsa hercegkisasszony Rapunzel egyik legrégebbi ismert megtestesülése; a fehér hajú perzsa herceg pedig, aki végül mégsem a copfon mászik fel, a legmenőbb hős, akivel a gimiben előrukkolhat az ember. Az a két lány, aki megbújt az osztály sarkában, tócsává olvadt a pad alatt; a srácok pedig értékelték a sziklamászást, a sárkányt, az átkot, és gyakorlatilag minden mást (talán a herceget is).

Mindkét történetet meséltem már korábban is, de nem sokszor; ritkán adódik rájuk alkalom, mert egyik sem gyerekeknek való. A tinédzsereket azonban mindkettő pont telibe találta; a második után élénk beszélgetés indult róla, milyenek is voltak az eredeti mesék, így aztán kénytelen (hehe) voltam előrukkolni a Nap, Hold, Talia című sztorival, ami nem más, mint a Csipkerózsika cenzúrázatlan olasz verziója a tizenhetedik századból (ahol a herceg nem tudja felébreszteni a hölgyet, hiába próbálkozik, ellenben az alvó Rózsika kilenc hónappal később meglepetésszerűen ikreket szül, és erre aztán rögtön fel is ébred). Ezek után hosszasan (10 percig) beszélgettünk a középkori életkörülményekről, a házasság előtti terhességről a mesékben (Rapunzel példájára), a békahercegről, akit eredetileg falhoz vágni kell és nem megcsókolni, és végül a női pápáról, aki nem tudom, hogyan került szóba, de egyszer csak ott volt. (Gondolom, ezt mondták anno a bíborosok is)

Jó hangulatban zárult az óra; a tanár legalább annyira fel volt villanyozva, mint a diákok. Azt hiszem, megtartom a műsort a későbbiekre. Sohasem lehet tudni, mikor kell megint tündérmeséket mondanom egy rakat tinédzser srácnak...

Huszonöt tízéves, hangszerekkel

El tudjátok képzelni.

Ma megint énekórán vettem részt (gimnáziumi pályafutásom óta először); a mai feladatom az volt, hogy meséljek a kis negyedikeseknek valamit, amivel dolgozni tudnak. A választásom egy afrikai mesére esett, Majom dobot lop, ez a címe, és pontosan erről is szól. Minden állatnak van egy hangszere, kivéve Majmot, aki lusta csinálni magának egyet, így inkább lop Leopárdtól. Leopárd persze kinyomozza, ki a tolvaj, és elkapja Majmot, aki aztán egy ügyes hazugsággal ép bőrrel megússza a dolgot...
A mesélés célja az volt, hogy a gyerekek maguk találhassák ki, milyen hanghatásokkal akarják kísérni a mesét. Először tehát előadtam az egész történetet, és ők csak figyeltek. Láthatóan tetszett nekik a dolog (a tricksterek mindig népszerűek). Utána csináltunk egy listát a különböző állatokról és ötleteltünk, milyen hangszereket lehetne hozzájuk használni. Ennek végeztével a tanárnő átvette az irányítást; minden hangszerhez ritmusokat társítottunk, amiket a gyerekek találtak ki, majd kiosztottuk a hangszereket, és megpróbáltuk összehangolni az előadást, ami a lehetetlennel volt határos. Nagy zűrzavar született az egészből, pár a gyerekek úgy igyekeztek, hogy a nyelvük is kilógott. Az óra hamar elrepült (ez is csak 30 perces) így aztán megegyeztünk, hogy a következő órán majd együtt előadjuk a mesét, és mindenkinek jut majd 15 másodperc hírnév. A gyerekek rendezetten távoztak.
A jó hír? Kezdenek megismerni; amikor megláttak az ajtóban, már messziről kiabáltak, hogy "mesemondás lesz?" és amikor bólogattam, nem is lehettek volna boldogabbak. Ezért érdemes volt reggel felkelni...

2011. november 2., szerda

Félelem és reszketés Johnson Cityben

(Mielőtt megkérdezitek: nem szívtam semmit. A denevérek totál maguktól jöttek!)

Ma megint a kis ötödikeseimmel voltam (már kezdem teljesen megszokni őket). Először is be kellett fejeznem a sztorit, amit a tűzriadó a múlt héten olyan brutális és egyben zseniális módon szakított meg; utána pedig, hogy legyen az órának tanulmányi értéke is, beszélgettünk egy kicsit róla, mitől is félelmetes egy félelmetes mese. Remek kis listát állítottunk össze, volt rajta természetesen vámpír, vérfarkas, zombi és boszorkány, valamint emberrablók, zaklatók, késelők, szemgolyók, igék és melléknevek, fekete macskák, kísértetházak, temetők, és a matek. Főleg az utóbbi. És persze mivel kórusban követelték, hogy továbbra is ijesztő történeteket meséljek, lement itt is Teig O'Kane és a hulla, és egy percig sem olt kérdés, való-e ennek a korosztálynak.

Tetszett is nekik a dolog, sőt, néhányszor sikerült őket megijeszteni (nekem is, meg a srácnak, aki négykézláb mászkált a padok alatt és belecsípett a többiek lábába a feszültebb pillanatokban). Végül azonban mégis megegyeztek abban, hogy a történet nem volt igazán horrorisztikus. Az énektanár lánya odajött hozzám óra után, és lassan és tagoltan, mint aki kisgyereknek magyaráz, azt mondta: "Mi nem megijedni akarunk, hanem rettegni."

Minden mesemondó tudja, hogy az ijesztő mesék fontosak a gyerekek fejlődéséhez. Megtapasztalják a velük járó érzelmek teljes skáláját (félelmet, ijedtséget, szorongást), de közben tudják, hogy biztonságban vannak, hiszen az egész csak egy mese. Ráadásul a mesehallgatás közben a képeket a saját képzeletük szabályozza; mind pont csak annyira lesz félelmetes, amennyit még fel tudnak dolgozni. A tíz-tizenegy évesek azért vannak annyira kiéhezve az ijesztő mesékre, mert félni már tudnak, és most tanulnak önállóan bánni a félelemmel. Hogy az épp milyen formát ölt - kísértet, vámpír, boszorkány, vagy késes gyilkos - az mindenkinek a saját képzeletén múlik.

Nagyon aranyos volt, hogy az egyik lány odajött hozzám óra után és azt mondta, arra inspiráltam, hogy mesemondó akarjon lenni. El is trappolt és kikölcsönzött egy könyvet tele kezdő mesemondóknak való mesékkel. Azt mondtam neki, ha begyakorol egyet, előadhatja órán. Nagyon örült a lehetőségnek. Én is. Ezekért a pillanatokért vagyok mesemondó.

Ami pedig a rettegést illeti, küldöm a dalt mindenkinek, aki szereti :) Így kéne nevelni minden gyereket. Ha lesz sajátom, ez lesz az altatódala.

Voltaire - Goodnight Demon Slayer

Gyorstalpaló a kontratánchoz

Kedves fiúk! (Férfiak, és egyé hímnemű egyedek) Tanuljatok meg rendesen táncolni! Nem viccelek.

Megint eljött a szokásos kontratánc napja a campuson; meglepően sok diák jött el, így aztán a megszokott profi kemény mag mellett volt egy rakat újoncunk is. Mivel az utóbbi hónapokban jelentős gyakorlatra tettem szert kontratánc terén, sikerült a táncosok főbb fajtáit elkülönítenem, és a mai este után úgy gondolom, eredményeimet oktatási célzattal meg kell osztanom az olvasókkal is. Íme:

1. A moly
A moly típusú táncos abszolút kezdő, és ennek tetejébe még kekszes dobozon se tanult soha dobolni, ami meg is látszik a ritmusérzékén. Bocsánatkérő archaikus mosollyal az arcán kóvályog a sorok és körök között, és véletlenül sem ott van, ahol lennie kéne, minek következtében előbb-utóbb nagyot koppan, azután elhallgat.

2. A szöcske
A szöcskének a mollyal ellentétben már van fogalma a térformákról és irányokról, csak haladni nem tud még rendesen; valamilyen megfoghatatlan okból A pontból B pontba kizárólak indiánszökdeléssel képes eljutni, akármi (vagy akárki) legyen is az a két pont. Ez önmagában még nem zavaró, csak akkor, ha közben a derekad körül van a keze, és két fejjel magasabb nálad.

3. A döglött hering
Ő már tud haladni, nagyjából ritmusra, viszont azt még nem szokta meg, hogy amikor valakit forgatsz vagy pörgetsz, akkor őt meg is kell tartani. Az elnevezés a kezeire vonatkozik, amik nagyjából ott vannak, ahol lenniük kell (a csuklója és a derekad között) csak annyi hasznuk van, mint a fent említett filézett árunak. Ha a langymatagnál kicsivel nagyobb vehemenciával forogsz velük, számíthatsz rá, hogy egyszerűen el fogna engedni, és úgy jársz, mint az indián a krokodillal Wayqui meséjében. Zsupsz.

4. A kugli
A döglött hering passzív verziója; arról ismerkszik meg, hogy annyit nyom, mint egy kacsa, és ha a lendületre bízva magát az egyszeri hölgy romantikus módon a karjaiba hanyatlik, nevezett egyed letottyan a fenekére, és meglepetten pislog.

5. A turmixgép
Persze azért korántsem mindenki reménytelen eset. Ott vannak például a gyakorlottabb táncosok, akik élnek-halnak azért, hogy pörgethessék-forgathassák a hölgyeket. Őket nem nehéz felismerni; amint elkapták a kezed, már pörögsz is, akármi legyen is a térforma vagy a feladat; és amíg véget nem ér a kör, és át nem kell adniuk egy újabb táncosnak, csak elmosódott csíkokban fogod látni a világot. Ilyenkor az ember lányának két választása van: kapaszkodik, a partnere szemébe néz, és vidáman visongat; vagy kapaszkodik, nem néz a partnere szemébe, és kidobja a taccsot. Én az előbbit jobban szeretem.

6. A vérprofi
Őket aztán messziről meg lehet ismerni; korra, nemre, vallási hovatartozásra vagy kinézetre való tekintet nélkül ők azok, akikkel táncolni akarsz, mert senki más nem ér fel hozzájuk. Egyesítik magukban a turmixgép lendületét egy valódi lovag gáláns udvariasságával (esetenként más adalékok is kerülnek a vegyesbe, például egy skót szoknya vagy egy tünde-köpeny, de elnézzük nekik). Pontosan tudják, mennyire tartsanak szorosan, mennyi ideig pörgessenek, hol kapjanak el, és merre lendítsenek tovább; ha velük táncolsz, mindig ott kötsz ki, ahol lenned kell, és közben úgy érzed, négyszer akkora utat jártál be, mind horizontálisan mind pedig vertikális értelemben.

És hogy ne csak a levegőbe beszéljek, a mai estén volt alkalmam néhány fotót és videót készíteni; szóval, hogy gyakorlat is társuljon az elmélethez, nézegessétek egészséggel, és próbáljátok a felsorolt fajokat természetes környezetükben megfigyelni. Jó szórakozást!

Első videó
Második videó