2011. szeptember 29., csütörtök

Doctor Who és a szőrmefétis

Egy hónapja zajlanak az órák. Itt az ideje, hogy, válaszul a rengeteg külön-külön érkező kérdésre, végre részletesebben is beszámoljak róluk. Úgy tűnik, nagyon sokan kíváncsiak rá, mit is csinálnak a diákok egy mesemondó iskolában...

Az alapvető elképzelés az, hogy minden órára olvasmányok vannak feladva, amiket aztán az órán megbeszélünk. Pszichóra (Mesemondás pszichológiai háttere) leginkább Jung és Marie-Louis von Franz van, de kaptunk egy jó nagy köteg fénymásolt cikket is különböző meseelemzési módszerekről és meseelméletről. Törire (Mesemondás történelmi háttere) különböző kultúrák mesemondó hagyományaiból olvasunk (most éppen a szerb énekmondókról). Basicre (Mesemondás kezdőknek) meg egy rakat mesegyűjtemény a házi, és mesemondóknak szóló alapvető szakirodalom.
Eddig a tanrend. Innentől kezdve mi jövünk.

Pszichó kedd és csütörtök reggel van; ez az egyetlen óra ahol az idei évfolyam összes diákja együtt van. Szám szerint hét fő. Egy hónap alatt ki is alakult a rutinunk.
Általában Margo és én érkezünk először, és körbe húzkodjuk a padokat és székeket, hogy nagyfőnök ne kapjon idegrohamot a frontális elrendezésű tanteremtől, amikor megérkezik. Valahol a bútortologatás felénél fut be Joel, hóna alatt a bukósisakjával, és morog valamit a fizikai munkáról, mielőtt beáll segíteni. Valahol a káosz közepén megérkeznek a többiek is, Della az égővörös hajával és dörgő hangjával aki mindig lelkesen szid valamit, Sara egy kötegnyi papírmunkával, Joshua a reggeli kulacs kávéval, és végül a nagyfőnök is. Mire ő megérkezik, a padok már pedáns kör (ühüm, négyzet) alakban állnak, és a kis csapat továbblépett a napi rutin következő lényeges pontjára, ami nem más, mint a Dr. Who iránti osztatlan lelkesedés.
Komolyan mondom, rosszabbak vagyunk, mint egy rakat óvodás, mindenki egyszerre beszél különböző epizódokról (még mindig Madame Pompadour a kedvencem) és különböző társakról (Donna ftw) és különböző doktorokról (David Tennant az isten, de Christopher Eccleston valamiért a szívünköz nőtt), míg végül nagyfőnök, aki személy szerint még nem fedezte fel magának ezt az univerzumot, egyébként meg Breaking Bad rajongó, formálisan be nem rekeszti a kislányos visongást. Ezekkel a szavakkal.

Ahhoz képest, hogy az olvasmányaink mind viszonylag konkrét témákkal és konkrét mesékkel foglalkoznak, jó mesemondók módjára pillanatok alatt képesek vagyunk kilométeres távolságra kalandozni a kezdő gondolattól, és mindig rettentően érdekes helyeken lyukadunk ki az óra végére. Ma például az árnyékok kérdésébe futottunk bele, és hosszasan boncolgattuk, milyen meséket ismerünk, amikben fontos szerepet játszik az árnyék (vagy annak hiánya), és vajon ennek milyen jelentősége van. Innen aztán egyenes út vezetett a vámpírokig, és elrágódtunk rajta, vajon mit jelent a vámpír mint szereplő egy történetben, és mitől népszerűek, és innen tovább haladtunk különböző filmek és könyvek irányába, amiket mindenki ismer, majd visszakanyarodtunk a népmesékhez, és szépen bezártuk a kört.
Nagyfőnök néha spontán mesére fakad; a legutóbbi emlékezetes egész órás előadása a Fehér Medve volt. Törin viszont rendszeresen énekel balladákat. A tegnapi órán pont balladákról volt szó, ahová az eposzokon keresztül jutottunk el, ahová pedig a szerb énekmondóktól kószáltunk; az óra témája a formula volt, ismétlődő elemek a szájhagyományban, amik időt adnak a spontán mesélő személynek a gondolkodásra és komponálásra (Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, ott ahol a... hoppá, megvan.). Az olvasmányaink mind arról szólnak, miben különbözik a szóbeli előadó gondolkodásmódja az íróétól vagy általánosságban véve az írás nélküli kultúrák működése és hagyományozódása a mi írástudó kultúránkétól. Gyakorlatilag pedig balladákat hallgattunk a YouTube-ról, többek között mindannyiunk kedvence Tam Lin történetét, vagy ezt a szép dalt egy mai mesemondó hölgyeménytől. Nagyfőnök elő is kapta a lantját, és énekelt nekünk. Utána csoportokba gyűltünk, előadtuk egymásnak a meséket, amiken épp dolgozunk, és ismétlődéseket kerestünk bennük.
Nem mindig ennyire hagyományos a törióra. A múlt héten egy egész órát voltunk képesek elvitatkozni azon, vajon mi számít a köztudatban általánosan ismert "modern mitológiának". Volt ott aztán minden, főleg Harry Potter, de szuperhősök is, és mindenki lelkesen harcolt a saját igaza mellett. Az volt a jó az egészben, hogy senki sem fújolt ezekre a dolgokra csak azért, mert nem népmesék; helyette viszont mindenki érveket hozott fel a saját ötlete mellett és a többieké ellen. A végén persze, annak rendje s módja szerint, megint Doctor Who került a társalgás középpontjába, és nagyfőnök kimenekült a teremből.
(Della legújabb ötlete, hogy felhúzza az ébresztőóráját az óra végére, mert időben le kell lépnie, és az ébresztőórának - meglepő módon, hehe - TARDIS-hangja van. Érdemes figyelni nagyfőnök arcát, amikor a kék doboz landolni kezd az osztályterem közepén...)

Rengeteg érdekes témát sikerült már érintenünk az utóbbi időben; részletesen tárgyaltuk egyes korok és évtizedek nő- és férfiideáljait (különös tekintettel régi és új James Bondokra s Batmenekre), a szőrmefétist és annak minden kulturális vonzatát (meglepő ugyan, de igaz, ezt a témát nem a nagyfőnök hozta fel...), a mesemondó mozgalom sötét kis titkait és pletykáit (különös tekintettel a Vérfürdő a Tornácon című emlékezetes mesemondó rendezvényre a nyolcvanas években), a dohányzás szociális vonzatait, sztereotípiákat nagyvárosokról és a folyamatot, ahogy egy adott városban minden rosszat egy bizonyos helyre vetítünk ki (gondoljatok a Nyolckerre...). A témák nagy része nincs előre betervezve; óra elején nagyfőnök feldob egy kérdést vagy egy témát, és szabad a vásár. Moderálni moderál ugyan minket (főleg, ha veszélyesen közel kerülünk egy bizonyos témához ami úgy kezdődik hogy Doc... és úgy végződik hogy húúúúúúú!), de alapvetően hagyja, hogy megvitassuk a kérdéseket, amikor felmerülnek, és felfedezzük magunknak, hogyan kapcsolódik mindez a mesékhez, és egy mesemondó munkásságához. Az óra végére általában magunktól szoktunk visszatalálni az eredeti kérdéshez. Vagy válaszhoz.

Ami a társaságot illeti, jó csapat vagyunk; van köztünk katolikus, protestáns, boszorkány és ateista; van köztünk északi, déli, külföldi, fekete, fehér, heteró, meleg, feminista, színész, zenész, teológus, tudós, nerd, fiú, lány, Jungiánus, Jung-utáló, és mindez hét személyben. Ebből születnek a legjobb viták; hamar rájöttünk, kinek mi a vörös posztó, és ki is használjuk a dolgot arra, hogy kipiszkáljuk egymás véleményét. Vagy, ha úgy esik, a nagyfőnökét. Ő sem immunis a lelkesedésünkre.

Ezek persze mind az elméleti órák. Gyakorlati óránk (Basic) hetente egyszer van, csütörtök este. De erről majd egy külön bejegyzésben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése