2011. szeptember 30., péntek

Mómosz, háromszor

Tegnap volt a napja, hogy előadjuk órán a csoportos meséket.

A közös mesélésnek szakszerűen két fajtáját különböztetjük meg: a tandem mesélést és a csoportos mesélést. A tandem mesélés általában két ember (de lehet több is) akik közösen mesélnek egy történetet, egymásnak adva a szót (valahogy úgy, ahogy a fordítás is zajlott a Holnemvolton). A csoportos mesélés több emberrel történik, akik közül egy a narrátor szerepét tölti be, a többiek pedig különböző karaktereket személyesítenek meg - ez már jóval közelebb áll a színházhoz.
Amikor eljött az ideje, hogy csoportokra oszoljunk, természetesen kérdés sem volt, hogy elválaszthatatlan kis triónk közösen fog majd alkotni valamit. Hosszas vacillálás után leszűkítettük a kört a görög mitológiára, ami mindhármunknak szíve csücske, különböző okokból. Ezen belül aztán addig-addig kerestünk komoly történetet, míg poénkodásba és fuldokló röhögésbe nem fulladt az egész... így jutottunk el Mómoszig. Ami, mint kiderült, a tökéletes történet a számunkra.
Emlékeztetőül: Aesopus egyik kevésbé ismert meséjében nem 12 olümposzi főisten van, hanem 13. A 13. Mómosz, a gúny, a gáncs, a kritika, valamint a költők és írók istene. Miután sorra kritizálja a többi isten teremtményeit, Zeusz kirúgja az Olümposzról. Már akkoriban is szerencsétlen volt a 13-as szám...

Többszörös fetrengési és fuldoklási szüneteket tartva alkottuk meg a sztoriból a magunk verzióját, ami valahogy így nézett ki:

Hárman állunk nagyon nagyon komolyan a színpadon. Elsőként Joshua beszél, és dörgő hangon bejelenti, hogy itt kérem mitológiáról és görögségről és hasonló fennkölt és magasztos dolgokról lesz szó. Ennek közepében pedig nem más áll, mint az Olümposz...
Amikor is Sara közbevetődik, azt visítva, hogy ".... egy bazi nagy hegy! OKÉ! Görög mitológia 30 másodpercben!!!"
Ezek után ledarál egy szédületesen gyors gyorstalpalót a görög mitológiához, felsorolva a 12 istent (Aphrodité, a csipkés alsóneműk istennője, Artemisz, a szarvasokat hajkurászó szüzek istennője stb.), miközben mi ketten csak hápogunk, vagy néha közbeszúrjuk, hogy "...mi?...". A gyorstalpaló végeztével pedig kezdődik maga a történet. Elsőként Sara lép elő Poszeidón képében, és hangosan dörögve bemutatja a tisztelt publikumnak legújabb alkotását, a csodálatos bikát (amit Joshua prezentál, bambán bőgve). Szerény személyes pedig Mómosz képében a szavába vág, és a szenteltvizet is leszedi a találmányról. ("You invented bullshit...") Amikor végül a tengerek istene leüvölti a hajamat, és mindenki legyint ("Pfft... Mómosz..."), váltunk. Most én vagyok Athéné, és épp házat teremtek; a vidáman viháncoló ház Sara, Joshua pedig Mómosz, és remekül csinálja; az egész közönség megbánja, hogy a ház valaha fel lett találva. Újabb nagy veszekedés következik, minek a végén lesikítom Mómosz arcát. Újabb legyintés, váltás. Joshua visszakapcsol mennydörgésbe; Zeusz megteremti a nőt (engem). Tágabb értelemben az embert. Sara harsogó röhögéssel szakítja félbe a szemérmetlen önajnározást, és felrója Zeusznak, miért is van belül az ember szíve (itt jön el a kedvenc pillanatom az előadásban. "Mondd, hogy legalább szaporodni nem tudnak... mi? Most hülyéskedsz, ugye? Basszus, nem emlékszel, hogy jártunk a nyulakkal?!?!") Az újabb kritikának Zeusz mennydörgése vet véget (Joshua színész, olyan orgánuma van, hogy a plafon is leszakad), Mómosz pedig széles ívben repül az Olümposzról (aki látott már engem Törpeszarvast mesélni... na, úgy.)
És mostantól ő már a ti bajotok.

Rettentően élveztük az előadást, és láthatólag a közönség is. Persze a többi csoport is hasonlóan nagyot alkotott, főleg ahhoz képest, hogy ez a vegyes osztály, itt nem mindenki mesemondó. Nálam a pálmát két srác vitte el, akik saját kútfőből alkottak egy modern verziót Midasz király legendájára; a repülni vágyó üzletember érintésére minden törzsutas-pontokká változott... az átok levételéhez pedig át kellett jutnia egy teljes reptéri becsekkoláson. Testüreg-motozással együtt. A poént a pantomimból ketten vettük le, de szakadtunk a röhögéstől, miközben a többiek értetlenül pislogtak. Volt még ezen kívül két nézőpontból előadott városi legenda, déli ízesítésű Piroska-és-Farkas, indiai népmese a krokodilról és a majomról, és remek boszorkányok is.

A következő kör két hét múlva, a Fesztivál után esedékes. Hagyományos történeteket adunk majd elő. Az én választásom a Hadak útjára esett, mert rövid, és már régóta ki akartam próbálni angolul...

2011. szeptember 29., csütörtök

Doctor Who és a szőrmefétis

Egy hónapja zajlanak az órák. Itt az ideje, hogy, válaszul a rengeteg külön-külön érkező kérdésre, végre részletesebben is beszámoljak róluk. Úgy tűnik, nagyon sokan kíváncsiak rá, mit is csinálnak a diákok egy mesemondó iskolában...

Az alapvető elképzelés az, hogy minden órára olvasmányok vannak feladva, amiket aztán az órán megbeszélünk. Pszichóra (Mesemondás pszichológiai háttere) leginkább Jung és Marie-Louis von Franz van, de kaptunk egy jó nagy köteg fénymásolt cikket is különböző meseelemzési módszerekről és meseelméletről. Törire (Mesemondás történelmi háttere) különböző kultúrák mesemondó hagyományaiból olvasunk (most éppen a szerb énekmondókról). Basicre (Mesemondás kezdőknek) meg egy rakat mesegyűjtemény a házi, és mesemondóknak szóló alapvető szakirodalom.
Eddig a tanrend. Innentől kezdve mi jövünk.

Pszichó kedd és csütörtök reggel van; ez az egyetlen óra ahol az idei évfolyam összes diákja együtt van. Szám szerint hét fő. Egy hónap alatt ki is alakult a rutinunk.
Általában Margo és én érkezünk először, és körbe húzkodjuk a padokat és székeket, hogy nagyfőnök ne kapjon idegrohamot a frontális elrendezésű tanteremtől, amikor megérkezik. Valahol a bútortologatás felénél fut be Joel, hóna alatt a bukósisakjával, és morog valamit a fizikai munkáról, mielőtt beáll segíteni. Valahol a káosz közepén megérkeznek a többiek is, Della az égővörös hajával és dörgő hangjával aki mindig lelkesen szid valamit, Sara egy kötegnyi papírmunkával, Joshua a reggeli kulacs kávéval, és végül a nagyfőnök is. Mire ő megérkezik, a padok már pedáns kör (ühüm, négyzet) alakban állnak, és a kis csapat továbblépett a napi rutin következő lényeges pontjára, ami nem más, mint a Dr. Who iránti osztatlan lelkesedés.
Komolyan mondom, rosszabbak vagyunk, mint egy rakat óvodás, mindenki egyszerre beszél különböző epizódokról (még mindig Madame Pompadour a kedvencem) és különböző társakról (Donna ftw) és különböző doktorokról (David Tennant az isten, de Christopher Eccleston valamiért a szívünköz nőtt), míg végül nagyfőnök, aki személy szerint még nem fedezte fel magának ezt az univerzumot, egyébként meg Breaking Bad rajongó, formálisan be nem rekeszti a kislányos visongást. Ezekkel a szavakkal.

Ahhoz képest, hogy az olvasmányaink mind viszonylag konkrét témákkal és konkrét mesékkel foglalkoznak, jó mesemondók módjára pillanatok alatt képesek vagyunk kilométeres távolságra kalandozni a kezdő gondolattól, és mindig rettentően érdekes helyeken lyukadunk ki az óra végére. Ma például az árnyékok kérdésébe futottunk bele, és hosszasan boncolgattuk, milyen meséket ismerünk, amikben fontos szerepet játszik az árnyék (vagy annak hiánya), és vajon ennek milyen jelentősége van. Innen aztán egyenes út vezetett a vámpírokig, és elrágódtunk rajta, vajon mit jelent a vámpír mint szereplő egy történetben, és mitől népszerűek, és innen tovább haladtunk különböző filmek és könyvek irányába, amiket mindenki ismer, majd visszakanyarodtunk a népmesékhez, és szépen bezártuk a kört.
Nagyfőnök néha spontán mesére fakad; a legutóbbi emlékezetes egész órás előadása a Fehér Medve volt. Törin viszont rendszeresen énekel balladákat. A tegnapi órán pont balladákról volt szó, ahová az eposzokon keresztül jutottunk el, ahová pedig a szerb énekmondóktól kószáltunk; az óra témája a formula volt, ismétlődő elemek a szájhagyományban, amik időt adnak a spontán mesélő személynek a gondolkodásra és komponálásra (Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, ott ahol a... hoppá, megvan.). Az olvasmányaink mind arról szólnak, miben különbözik a szóbeli előadó gondolkodásmódja az íróétól vagy általánosságban véve az írás nélküli kultúrák működése és hagyományozódása a mi írástudó kultúránkétól. Gyakorlatilag pedig balladákat hallgattunk a YouTube-ról, többek között mindannyiunk kedvence Tam Lin történetét, vagy ezt a szép dalt egy mai mesemondó hölgyeménytől. Nagyfőnök elő is kapta a lantját, és énekelt nekünk. Utána csoportokba gyűltünk, előadtuk egymásnak a meséket, amiken épp dolgozunk, és ismétlődéseket kerestünk bennük.
Nem mindig ennyire hagyományos a törióra. A múlt héten egy egész órát voltunk képesek elvitatkozni azon, vajon mi számít a köztudatban általánosan ismert "modern mitológiának". Volt ott aztán minden, főleg Harry Potter, de szuperhősök is, és mindenki lelkesen harcolt a saját igaza mellett. Az volt a jó az egészben, hogy senki sem fújolt ezekre a dolgokra csak azért, mert nem népmesék; helyette viszont mindenki érveket hozott fel a saját ötlete mellett és a többieké ellen. A végén persze, annak rendje s módja szerint, megint Doctor Who került a társalgás középpontjába, és nagyfőnök kimenekült a teremből.
(Della legújabb ötlete, hogy felhúzza az ébresztőóráját az óra végére, mert időben le kell lépnie, és az ébresztőórának - meglepő módon, hehe - TARDIS-hangja van. Érdemes figyelni nagyfőnök arcát, amikor a kék doboz landolni kezd az osztályterem közepén...)

Rengeteg érdekes témát sikerült már érintenünk az utóbbi időben; részletesen tárgyaltuk egyes korok és évtizedek nő- és férfiideáljait (különös tekintettel régi és új James Bondokra s Batmenekre), a szőrmefétist és annak minden kulturális vonzatát (meglepő ugyan, de igaz, ezt a témát nem a nagyfőnök hozta fel...), a mesemondó mozgalom sötét kis titkait és pletykáit (különös tekintettel a Vérfürdő a Tornácon című emlékezetes mesemondó rendezvényre a nyolcvanas években), a dohányzás szociális vonzatait, sztereotípiákat nagyvárosokról és a folyamatot, ahogy egy adott városban minden rosszat egy bizonyos helyre vetítünk ki (gondoljatok a Nyolckerre...). A témák nagy része nincs előre betervezve; óra elején nagyfőnök feldob egy kérdést vagy egy témát, és szabad a vásár. Moderálni moderál ugyan minket (főleg, ha veszélyesen közel kerülünk egy bizonyos témához ami úgy kezdődik hogy Doc... és úgy végződik hogy húúúúúúú!), de alapvetően hagyja, hogy megvitassuk a kérdéseket, amikor felmerülnek, és felfedezzük magunknak, hogyan kapcsolódik mindez a mesékhez, és egy mesemondó munkásságához. Az óra végére általában magunktól szoktunk visszatalálni az eredeti kérdéshez. Vagy válaszhoz.

Ami a társaságot illeti, jó csapat vagyunk; van köztünk katolikus, protestáns, boszorkány és ateista; van köztünk északi, déli, külföldi, fekete, fehér, heteró, meleg, feminista, színész, zenész, teológus, tudós, nerd, fiú, lány, Jungiánus, Jung-utáló, és mindez hét személyben. Ebből születnek a legjobb viták; hamar rájöttünk, kinek mi a vörös posztó, és ki is használjuk a dolgot arra, hogy kipiszkáljuk egymás véleményét. Vagy, ha úgy esik, a nagyfőnökét. Ő sem immunis a lelkesedésünkre.

Ezek persze mind az elméleti órák. Gyakorlati óránk (Basic) hetente egyszer van, csütörtök este. De erről majd egy külön bejegyzésben.

2011. szeptember 28., szerda

Tudod, hogy jó napod lesz, ha...

... hajnali egykor egy tücsköt találsz a szoba közepén.

... reggel hűvös napsütésben sétálsz órára, sárga-piros hulló levelek között, és a levegőnek avarillata van.

... lekésed az iskolabuszt, de megáll, hogy felvegyen.

... mókusok és kék szajkók követnek feltűnésmentesen a campuson át.

... besétálsz a tanszékre, és a professzor irodája felől harsány zeneszó fogad; nagyfőnök korán érkezett, és ír zenét gyakorol. Lanton. És énekel is hozzá. És piszkosul jól csinálja.

... a reggeli megbeszélés az osztályban azzal telik, hogy megpróbálunk élére állítva még három mesemondó fellépést bepasszírozni az októberi programunkba.

... A tanszéken sétálva három láda könyvet találsz a folyosón, felette felirattal: "Ingyen elvihető"

... óra után hazatérve azt tapasztalod, hogy végre kitették a Mesemondó Központ honlapjára az idei Fesztivál programját. ÉS MÁR CSAK KILENCET ALSZUNK!

2011. szeptember 25., vasárnap

Hófehérke és a döglött borz

Eljött az első hivatalos helovíni fellépésünk ideje: Margery, Joshua és jómagam elkocsikáztunk Kingsportba, ahol a könyvtár jótékonysági mesélést szervezett. Magáról a szervezőről kiderült, hogy egy tizenhárom éves hölgy, aki egymaga próbálta meg összehozni a rendezvényt, és sikerült is neki, némi tapintatos szülői segítséggel a háttérből. Amikor megérkeztünk, rettenetesen nagy zavarban fogadott bennünket, és láthatóan nagyon izgult, de minden a helyén volt, be volt rendezve a terem, plakátok tarkították a környéket, és egyáltalán, az eredményt bármilyen felnőtt szervező megirigyelhette volna. Mivel egy jó órával korábban sikerült érkeznünk a tett helyszínére, körbesétáltunk a város főutcáján; barátságos téglaépületek és gyönyörű rózsabokrok jellemezték az összképet. Be-betértünk egy-egy boltba, hallgattuk az utcazenét, és általánosságban véve élveztük az őszi napsütést.

Azután szembejött Hófehérke egy döglött borzzal a kezében.

Első pillantásra az ember nem is nagyon fogja fel az ilyesmit; másodjára pedig már a nyakunkon is volt a hölgy, és jó mesemondók módjára muszáj volt megállítanunk, hogy kifaggassuk. Hófehérke nagyjából a könyökünkig ért, a döglött borzról pedig kiderült, hogy valójában az, aminek látszik: egy néhai szkunk puhára kitömve. Némileg ernyedten csüngött a hercegnő karjaiból, és enyhén himbálódzott miközben a tulajdonos azt ecsetelte nekünk, hogy Oktoberfestet tartanak a helyi természettudományi múzeumban, és a Grimm-mesék a tematika; a két elem (Grimm és a természettudomány) pedig ebben a bizarr hercegnő-és-a-taxidermia párosban öltött testet.

Az élménytől kissé zavartan tértünk vissza a könyvtárba, épp időben hogy megkezdődjön a mesélés. A villanyt leoltották; csak egy olvasólámpa és egy kajánul vigyorgó töklámpás szolgáltattak némi fényt a meséléshez (és ásták alá a fényképezést). A műsort Margery nyitotta meg egy klasszikus kísértet-történettel: órák után a tanárnő egy ottmaradt kislányt talál az osztályteremben, akiről persze kiderül, hogy kísértet, és már ötven éve ott van. Margery sikeresen tizenöt perc hosszúra nyújtotta a történetet, ami remek dolog felnőtteknek, de a gyerekközönség annyira nem értékelte a dolgot (hosszas történelmi bevezető előzte meg a mesét, amit én speciel nagyon élveztem). Azonnal kitűnt a figyelő tömegből a Kölyök; minden fellépésen van belőle egy, ez esetben egy répavörös, négyévesforma kisfiú, aki egy órán keresztül nem hagyta abba a visítást és mocorgást. Joshua arcán látszott a kétségbeesés, mielőtt felváltotta Margeryt a színpadon.
Ahhoz képest, hogy az első mesélése volt, Joshua volt az, aki igazán megfogta a gyerekek figyelmét. Ez adódott egyrészt abból, hogy színész (és amikor megszólalt, az első sor riadtan befogta a fülét), másrészt pedig a mese is gyerekbarátabb volt, olyan sztori, amit én is sokat mesélek, az óriásról, aki összement. Szülők és gyerekek egyaránt élvezték a dolgot, valószínűleg főleg azért, mert a színészi előadásmód erős kontrasztban állt az előző mesélővel.
A sort én zártam, stílusosan magyar mesével: A szépen szóló pelikánmadár (köszi Juli!). Tökéletes választás volt; egyrészt magyar, amit itt nagyjából elvárnak tőlem, másrészt ijesztő, mert a Kékszakáll egy változata, harmadrészt pedig egy bátor hercegnőről szól, a rendezvény pedig elsősorban lányoknak volt meghirdetve (girl scouts). Most meséltem először életemben, de nagyon élveztem a dolgot, és elég rugalmas a mese ahhoz, hogy kedv szerint lehessen nagyon véressé vagy nagyon... gyerekbaráttá alakítani. Ezúttal az utóbbi mellett döntöttem, és a történet a reakciók alapján mind a gyerekek, mind a szülők körében sikert aratott.
A műsor végén közösen meséltünk a gyerekeknek egy kicsit arról, mi is az a mesemondás, kik azok a mesemondók, és hol lehet ilyesmit tanulni. Eddigre a vörös ördög elkezdte szétszedni a berendezést, úgyhogy a bemutatót rövidre zártuk; a rendezők kedvesen kitöltötték nekünk a papírokat amik alapján pontot kapunk a fellépésre (Mesemondás kezdőknek kurzus), mindenre maximum pontot adtak, és utunkra eresztettek bennünket. A sikert és a fellépést csokis sütivel ünnepeltük a helyi cukrászdában, hazafelé pedig sikerült néhány képet kattintanunk Hófehérkéről is, munka közben. Íme:



(Aki megtalálja a kakukktojást, az nyert :)

2011. szeptember 23., péntek

Személyeskedés

A tegnap esti maratoni órán végre sor került az első mesélésre: mindenkinek elő kellett adnia egy személyes történetet.
A személyes történet fogalma dióhéjban: egyes szám első személyben előadott sztori, ami vagy veled történt, vagy jelen voltál, amikor megesett. A saját életünkből vett egy-egy jó anekdotát kellett előadássá alakítanunk.
Talán az összes feladat közül ez volt nekem a legnehezebb; soha nem csináltam még ilyet (előadásként legalábbis nem; sztorikat haveroknak mindenki szokott mesélni). Amikor tudod, hogy színpadon fogsz állni, hirtelen nem is olyan könnyű kiválasztani a megfelelő történetet (családi sztori pedig nem ér, pedig abból lett volna bőven). Volt két-három hetünk felkészülni, aminek a nagy része mindenkinél azzal ment el, hogy lázasan keresgélt a saját meg a családtagok emlékei között, hátha akad valami, a jó is, kerek is, és nem is ciki elmesélni. Amikor végül sikerült megállapodni egy történeten, akkor jött a munka java része: élvezetes előadást kellett faragnunk a nyersanyagból.
Az én választásom hosszas hezitálás után a San Potito-i ásatásra esett; legalább annyi jó sztorink volt onnan, mint leletünk. Összefűztem egy csokorra valót, és belőttem egy 5-8 perces előadást (ennyi volt a megadott időkeret).
Az óra első felében négy csoportra osztottak minket; a csoportok aztán a terem négy sarkába vonulva, egymásnak adták elő a meséket, gyakorlásként. Mivel az órát sok nem mesemondás szakos kezdő is felveszi, Delanna így tette kényelmesebbé az első mesélést mindenki számára.
A mi kis öt fős csoportunk mesélése nagyon kellemesre sikerült. Minden sztori jó volt és érdekes, kerek, összeszedett, és általánosságban véve szórakoztató. Volt késő esti hazatérés diszkóból vadmotoros segítséggel; fára mászás és fennragadás; ijesztő találkozás kígyóval vízben; az egyik csaj pedig, aki vak, széles vigyorral mesélt arról, hogyan felejtette ott a férje egy parkolóban. A hangulat perceken belül feloldódott; amint végeztünk a körrel, elkezdtünk magunktól mesélni hasonló eseteket, amik egymás történeteiről jutottak az eszünkbe, és meg se álltunk, amíg Delanna le nem fújta a gyakorlatot egy jó órával később. Nagyokat nevettünk; a beszélgetés magától terelődött különféle olyan témák felé, amikről mindenkinek van sztorija, és az óra végére mindenkinek az járt a fejében, hogy "nem is tudtam hogy ilyen sok másik sztorit is mesélhettem volna..." Egy-kettőt a sajátjaim közül, amik különösen jó fogadtatásra találtak, fel is jegyeztem magamnak későbbi használatra.

Úgy tűnik, a hetünk a személyes sztorik körül forog. A mai fellépő a Központban Michael Cotter volt, aki a klasszikus "nagypapa mesél" műfajt űzi. Nyolcvanegy éves, mosolygós szemű bácsi, aki már rég belekezdett az anekdotázásba, amikor még fél óra volt hátra a műsorig. Becky alig tudott szóhoz jutni tőle amikor két sztori között gyorsan fel akarta konferálni... "visiting", így hívta az ismerkedést, és zökkenő nélkül folytatta tovább a beszédet. Az ő fellépése igazából nem Előadás volt, csak egy sorozat személyes sztori elmesélése néhány jelen lévő új ismerősnek, akik nem hallottak még arról a nagy télről, amikor a hókotróval sikerült eltarolnia a szomszéd karácsonyfáját, vagy a nagybácsi melankolikus malacáról, vagy egy sorozat hasonlóan kedves, személyes dologról. A mesemondás inkább elringató volt, mint idegölően izgalmas; mindenki tökéletesen otthon érezte magát.

Arra a következtetésre jutottam, hogy a személyes sztoriknak, bármilyen szokatlanok is egy európai mesemondó számára, megvan a maguk varázsa. Valószínűleg nem mostanában lesz saját sztorikból álló egész estés programom, de átvezetésnek például tökéletesek, és ha jól kombinálja őket az ember egy-egy hagyományos történettel, sokat hozzáadnak a mesemondás élményéhez. Ezt persze nekem tanulni kell, mert nem hazai terep, de hát az emberek döntő többsége számára a mesemondás pont itt kezdődik...

2011. szeptember 22., csütörtök

Fehér medvéből lesz a legjobb pasi

A mai reggel GA órával kezdődött - ez olyasmi, mint azok az órák, amiket a phd-s diákoknak szoktak tartani, itt speciel a mesemondó szak valamennyi ösztöndíjasának, szám szerint teljes három főnek szól. Sara, Joel és jómagam tehát kivonszoltuk magunkat az ágyból jó korán, és összeültünk egy tanterembe a nagyfőnökkel, hogy kedvünk szerint vitassunk meg mesemondó témákat. A társalgás a "hazugság és igazmondás a mesékben" sarokból indult, gyorsan továbbfejlődött a "hazugság és igazmondás a mesemondók között" irányba, majd egy rövid "híresen hazug mesemondók" kitérő után valamilyen homályos mellékutcán keresztül a Pirate Bay-nél kötött ki. Ideát, ahol az embert azonnal elviszi az FBI, ha ilyesmivel játszadozik unalmas óráiban, ez nyilván sokkal súlyosabb téma mint mondjuk Svédországban... csak a példa kedvéért.

Az óráról időben lelépve átszaladtam a gimibe, hogy találkozzak a zenetanárnővel egy rövid megbeszélésre. Amikor megérkeztem, a terem üres volt, leszámítva a tanárnő három gyerekét: egy szőke kislányt aki éppen balettcipőkben gyakorolt a délutáni órára, egy pici kisfiút elöl hiányzó fogakkal, és egy második srácot, akin színes karkötők és nyakláncok lógtak, túlméretezett kockás sapkát viselt, és miközben kompromittáló fotókat készített a másik kettőről, félvállról bevallotta nekem, hogy képtelen sportolni mert folyton összetöri magát, ellenben remekül ért a technológiához, és a dolgok egyszerűen csak működni kezdenek a kezében. Visszanyeltem a Nockerekről alkotott véleményemet, és csendben vigyorogtam.
Egy idő után befutott a tanárnő is, aki jó ETSU szokás szerint kétszer annyi időt töltött parkolóhely keresésével, mint amennyi alatt gyalog is bejöhetett volna otthonról. Kedves, fiatal hölgy volt, enyhén kócoz szőke hajjal, és rögtön körbe is vezetett a teremben, előtúrva a szekrényekből, asztalok alól és mindenféle egyéb zugokból azt a mérhetetlen mennyiségű hangszert, amit a gyerekek az óráin a kezükbe kapnak. Volt ott minden, a konga-doboktól a xilofonon át a csengettyűkig; voltak csörgők, esőbotok, béka- tücsök- és hernyó(!)hangot adó eszközök, csörgődobok, triangulumok, kereplők, és egy rakat olyan eszköz is, aminek a nevét sem tudom. Ez itt, kéremszépen, nem a Kodály-módszer. A hölgy ismerte a fogalmat, de mosolyogva rázta a fejét.
Miután egy kellemes órát töltöttünk azzal, hogy ötleteltünk, hogyan is fogjuk összekapcsolni a zenét a mesemondással az óra keretein belül, egy rakat új gondolattal (és egy hosszú hangszer-listával) távoztam a helyszínről.

Délután ismét óra várt ránk, ezúttal a "történelmi háttér" fajta (néha kicsit összemosódnak azok az órák, amiket nagyfőnök tart, és félig megkezdett beszélgetések itt-ott újból felütik a fejüket). Elindulunk az Appalache-i szájhagyomány megvitatásával, és fejjel előre zúgtunk bele a "fehér medve" meséjébe. Én olvastam, sőt, meséltem is már a történetet, de a többieknek nem volt ismerős, és mivel nagyfőnök lépten-nyomon utalt rá, előbb-utóbb kénytelen volt elmesélni. Kezdte azzal, hogy összefoglalta a felvezető eseményeket; de mivel a többség még mindig nem értette az összes utalást, tovább mesélt, aztán még tovább, aztán megszakította a mesét egy magyarázatra, de akkor már követeltük, hogy fejezze is be, amit elkezdett; akkor megint mesélt egy jó adagot, és lélegzet-visszafojtva hallgattuk, ahogy belelendül, mielőtt megint megtorpant, de még levegőt venni sem volt ideje, amikor valaki megszólalt, hogy "de ugye nem ez a vége?..." így hát jó harminc perc leforgása alatt azon kaptuk magunkat, hogy végighallgattuk az egész történetet. Igen, egy tisztességes mesemondó órának így kell kinéznie.
A "fehér medve" egyébként a Szépség és a Szörnyeteg Appalache-i változata. A szörnyeteg ez esetben egy fehér medve (juhú), aki nappal medve, de éjszaka férfi, legalábbis addig, amíg a feleség be nem árulja a szüleinél, amikor is lelép, és a lánynak el kell indulnia, hogy megkeresse. Hosszú és bonyolult történet, de nagyon szép, és a férfivá változó fehér medve képe valamiért nagyon erősen él mindenki lelki szemei előtt...

2011. szeptember 19., hétfő

Ne ijeszd meg a gyümölcsöt!

(Közhírré tétetik: immár van a Tarkabarka blognak egy hivatalos-újságírós változata is, itt: Kisalföld Online. Nagyjából ugyanezek a postok lesznek rajta, kicsit általánosabban, hogy aki nem ismer, az is értse. Főleg mesemondással és meséléssel kapcsolatos dolgokat fogok oda másolni, tájékoztató, oktatási és nevelési célzattal. Aki hallja, adja át. Jelszó: Micsoda esztendő! :))

Még több, mint egy hónap van hátra Halloween hátborzongató éjszakájáig, de ideát már most minden a kísértetekről, boszorkányokról, csontvázakról, vámpírokról és sütőtökökről szól (főleg a sütőtökökről). Egymás után érkeznek a felkérések a tanszékre; mindenki "ijesztő történeteket" kíván hallani. Itt az ideje, hogy én is összeállítsam a saját horror-programomat.

Kicsit talán furcsának tűnhet, hogy a Disney hazájában, ahol még Quasimodo is életben marad, mindenki véres és gyomorszorítóan rettenetes történeteket követel egy egész hónapon át. Először nekem is furcsa volt; mivel a horror különben sem az én műfajon, hirtelenjében azt sem tudtam, hová kapjak megfelelő történetekért. Látva a zavart az arcomon, a nagyfőnök és a többiek magukra vállalták, hogy megismertetnek a "családbarát horror" fogalmával.

Első szabály: Soha ne ijeszd meg a gyümölcsöt.

Ezt a remek szabályt Sara osztotta meg velünk: ha egy gyerek elég kicsi ahhoz, hogy gyümölcsnek (vagy zöldségnek) legyen öltöztetve, akkor nem szabad sikítva rávetni magad a színpadról. Jó tudni.

Második szabály: Óvatosan a boszorkányokkal

A vallásszabadság és a politikai korrektség átburjánzani látszik a mesemondásba is; Halloween környékén ugyan ritka, de előfordul, hogy a színpadról lesétálva az egyszeri mesemondó dühös szülők sorfalával találja szembe magát, akik vagy azt helytelenítik, hogy boszorkányságról mesélt a gyermekeiknek, vagy azt, hogy nem mutatott elég tiszteletet a boszorkányok iránt, hiszen az is csak egy vallás. Vigyázni kell, kit tesz meg az ember gonosznak... Halloween persze más tészta, ilyenkor szabad a vásár minden szörnyűségnek.

Harmadik szabály: Legyen a kísértet cuki.

Pontosabban: attól, hogy egy történetben kísértet, vámpír, vérfarkas, boszorkány, csontváz, zombi vagy egyéb szörnyűség szerepel, még nem kell feltétlenül rettenetesnek lennie. Minden szervező elvárja, hogy a történeteidet a közönséghez kalibráld, ami egy mesemondó számára amúgy is egyértelmű. Az emberek (és gyerekek) nagy része megijedni szeret, de rettegni nem; gondoskodni kell róla, hogy az ember a mesék, vagy legalábbis a fellépés végén feloldja a hangulatot, hogy mindenki vidáman térjen haza pókhálókkal és sütőtökökkel díszített otthonába, és ne legyenek még hónapokig rémálmai.

A harmadik szabályt követni a legnehezebb. Legyen a történet ijesztő is, meg nem is; legyen hátborzongató, de azért élvezetes; legyen kísérteties, de legyen jó a vége; szóljon felnőttekhez is, meg gyerekekhez is. Ráadásul, jó mesemondó szokás szerint, mindig több mesének kell kéznél lennie, mint amennyi belefér az időbe; mivel sok fellépésnél nem lehet előre megmondani a közönség életkorát, kell ilyen is, olyan is, hogy biztosan mindenki jól járjon.

A fenti irányelvek mentén elkezdtem összeválogatni a saját programomat.

Mivel vámpírokhoz nem sok kedvem van (pedig tőlem, mint magyar mesemondótól, jórészt mindenki ezt várja), elindultam inkább vérfarkas-irányba, és megpróbáltam olyan történeteket előásni, amik eltérnek a szokásos "sok véres gyilkosság - vadászat - vérfarkas meghal" vonaltól. Sikerült is találnom néhányat, amik megfogták a fantáziám. Az egyik egy 12. századi történet egy lovagról, aki vérfarkasként élt Arthur király udvarában (Bisclavret), a másik pedig a Völsungasaga egyik részlete, amelyben apa és fia farkas alakjában áll bosszút egy zsarnokon, mielőtt egymás ellen fordulnának, de a végén mégiscsak szent lesz a béke (Sigmund és Sinfjötli. A vérfertőzést kivágtam belőle). Három napi kutatómunkámba került visszakövetni a történeteket az eredeti forrásig, és kibogarászni őket a sok átírás közül, de egyáltalán nem bántam; szerintem ez a mesemondó szakma egyik legjobb része. Főleg, ha az embernek jó könyvtár áll a rendelkezésére, ahol nyomozni lehet.

Hasonló módon visszafejtettem a Halott menyasszonyt is az eredeti történetig (legtöbben a Tim Burton filmből ismerhetitek). Több változatát is találtam a 16. századból a világ különböző pontjairól, és szépen összeraktam belőlük a sajátomat.

Természetesen, mint már korábban említettük, a magyar mesék sem maradhatnak ki a szórásból. Ezen a fronton még nagyban zajlik a kutatómunka; egyelőre két mesét válogattam be biztosan, az egyik A szépen szóló pelikánmadár (ami a Kékszakáll egyik magyar verziója), a másik pedig a sokfelé elterjedt "lólábú legény" történet, ahol egy lány tudtán kívül eljegyzi magát az ördöggel, és aztán mindenféle trükkökkel próbál kibújni a kötelesség alól.

Még egy hónap, és nyakunkon a Halloween.

Tündérek Tennessee-ben

Ma van Joshua születésnapja; összeszokott kis triónk elhatározta, hogy a nagy eseményt közösen ünnepeljük. Vettünk tortát, gyertyákat, chipset és Margaritát, és összegyűltünk Sara lakásán Changelinget játszani.

Ha még nem játszottatok klasszikus szerepjátékot hivatásos mesemondókkal: ajánlom mindenkinek.

A dolog ott kezdődik, hogy valahol minden mesemondás szakos diák mélyen szerelmes Jonesborough-ba és Appalachia hegyvidékébe (na, most aztán meglepődtetek, mi?!). És mivel a White Wolf emberei jó fejek, sikerült azt a remek felfedezést tettem, hogy nem csak írtak egy külön szabálykönyvet a déli államokra (Kingdom of Willows), hanem ráadásul jó is, amit csináltak, és külön benne van Jborough és a mesemondó fesztivál! Na mármost, ha az ember olyan tündérekről szóló szerepjátékot talál, amiben megemlítik a Fesztivált, akkor azt természetesen azonnal ki kell próbálni.
(Arról nem is beszélve, hogy a klasszikus Changeling - nem az a borzalom, amit pár éve csináltak belőle, hanem a 15 évvel ezelőtti - az álmodással és az álmokkal is sokat foglalkozik, és gyakorlatilag arra a Jung-féle meseelemzési módszerre épít, ami jelen pillanatban az egész félévünket kitölti, szóval tulajdonképpen Tanár úr kérem, mi készültünk!)

A helyszín: Kingdom of Willows (Szomorúfűz Királyság - Déli államok), Duchy of Appalachia (Appalachia Hercegség - Kelet-Tennessee és környéke). Akinek nem ismerős a Changeling fogalma, annak elmesélem, hogy egy olyan játékról van szó, ahol a játékosok meseszereplőket alakítanak, akik emberi formában rejtőzködnek a mai világban a halandók szemei elől. Jelen esetben egy félénk tinédzser tündét és egy nagyszájú feminista óriást.
A dolog szépsége az volt, hogy bár szokás szerint most is én voltam a Mesemondó, Joshua és Sara azonnal belejöttek a játékba. Nem csak remekül alakították a karaktereiket (gurultam a nevetéstől - két nagyon különböző személy, ráadásul egy nemes és egy közember, zseniális párbeszédeket tud produkálni, sokszor hosszú percekre hátradőltem és hagytam, hogy kiélvezzék a jeleneteket), hanem hamar átvették a kezdeményezést is, így a sztori felénél megszűntem kalandmesternek lenni, és onnantól kezdve közösen meséltük a történetet, csak akkor szóltam bele, amikor nagyon muszáj volt. Nem sok ilyen akadt. A játék készítőinek zsenialitását dicséri, hogy sokszor maguktól rájöttek dolgokra, amik szerepelnek a szabálykönyvben is (bár kocka és pontszámok nélkül játszottunk, és senki nem hiányolta őket). Mesemondói szempontból nagyon természetesen zajlott a játék; rengeteget nevettünk, kiéltük minden kreativitásunkat, megmentettük a világot és a Fesztivált, elfogyasztottuk a tortát, és általánosságban véve, megúsztattunk tündérlelkünket a Káprázatban. A Margarita is sokat dobott a hangulaton; ennek ellenére szép, kerek, koherens sztori állt össze, ami engem is meglepett, mert szokás szerint reggel sikerült a kalandot összedobnom. Természetesen az első kanyarnál vett totálisan más irányt, amit terveztem, úgyhogy onnantól kezdve rögtönöztünk mindannyian.
Nos, ha az ember tündérmesét rögtönöz, azt lehetőleg két másik mesemondóval tegye. Megéri.

Zárójelben:

A játék fénypontjai, a nerdök kedvéért:

Két changeling besétál egy kis házikóba, ahol egy manószerű kis emberke fogadja őket.
- Megmondom, hol van, amit kerestek, ha kitaláljátok a nevem!
Ketten egyszerre:
- Rumpelstiltskin!
Kicsi ember:
- A francba...

Két óriás egy kovácsoltvas ágyat tördel ízekre, fegyverkészítési célzattal. Kis tünde a háttérből figyel.
- Én mit tudok segíteni?...
Óriás felnéz:
- Megparancsolhatod nekünk, hogy törjük szét az ágyat...

Ősöreg varázsló:
- Segítek nektek, ha cserébe esküt alatt felajánlotok egy áldozatot...
Tünde:
- Mit kapunk érte, ha az óriás cölibátust fogad?

Óriás (random): - Mondtam én, hogy repül a rohadt unikornis!!!

Mesélő (Indiana Jones után szabadon):
- És végül megleltétek az Álmok Serlegét... de vajon melyik az a sok hasonló közül?
Tünde:
- Az, amelyiknek Jung van az oldalára festve.
Óriás:
- Én találtam egy olyat.
(Ennyi volt. Ezt nem lehetett megcáfolni...)

Szitu: halandóval el kell hitetni, hogy meggyógyul, ha "láthatatlan varázsvizet" iszik az óriás tenyeréből.
Óriás:
- Tudod, én tulajdonképpen pszichológus vagyok, és mivel évek óta tanulmányozom a [pszichoblabla] ezért aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ezen egyszerű vizualizációs gyakorlat segítségével a páciensek sokkal könnyebben feldolgozzák a [még több pszichoblabla].
Tünde:
- Ez egy amerikai szokás, és ha nem csinálod meg, rettenetesen meg leszünk sértődve.
(Na találjátok ki, melyik működött...)

Óriás a tündének, aki épp elvesztette minden tudását és emlékét:
- A neved T. Nem szoktál túl sokat beszélni. Sőt, gyakorlatilag néma vagy. És mindig kérdés nélkül azt teszed, amit mondok. Mert te egy ilyen személyiség vagy. Nekem elhiheted.

Szereplők a Holdon (vagyis annak álombeli másán, az Orlando Furioso stílusában):
Óriás:
- Keressünk vizet.
Tünde:
- Vizet a Holdon?!
Óriás:
- Itt állunk a Holdon egy **** unikornissal Atlantisz elveszett *** városa közepén és te pont a **** vízen vagy kiakadva?!

És a jellegzetes utolsó pillanat, amikor a négy szereplőből csak három álldogál a megmentett város közepén:
- Öhm... srácok, hol hagytuk el a mesemondót?...

2011. szeptember 18., vasárnap

Hétvégi lazsa

Heidi dél körül piszkált ki a könyvtárból, hogy elfuvarozzon Jonesborough-ba.

Amikor megérkeztünk, még állt a szokásos hétvégi piac; három év alatt csak a helyszín változott, a hangulat nem. Reggel szemerkélő esővel indultak, de délre kisütött a nap; mosolygó emberek ültek a színes sátrak alatt, és gyümölcsöt, zöldséget, sütőtököt, mézet, és egyéb házilag készített/termesztett dolgokat kínáltak. Az utca végén zenészek ültek, és hajnal óta rendületlenül húzták a talpalávalót.





Amikor elharangozták a delet, egy erős tüdejű fiatalember felhívta az utca (és a környező épületek) figyelmét, hogy véget ért a móka mára; mindenki pakolni kezdett. Jobb dolgom nem lévén segítettem sátrakat bontani, székeket stócolni és napernyőket csomagolni; fél óra alatt nyoma sem maradt a piacnak. És jól ki is melegedtünk.

Eredetileg azért mentem Jonesborough-ba (nem mintha szükségem lenne különösebb indokra, hogy folyamatosan ott lófráljak) hogy együtt ebédeljek Heidival és Jimmy Neil-lel (új olvasók kedvéért: Jimmy Neil a Mesemondó központ főnöke, tulajdonosa és mindenki imádott nagypapája, Heidi pedig a pótanyukám volt három évvel ezelőtt, amíg a központban dolgoztam, és ő az, aki néha visszarángatja JN-t a felhők felől.) Ebéd közben hosszasan elbeszélgettünk az amerikai és az európai mesemondás kapcsolatáról, jövőbeli terveinkről, fesztiválokról, rendezvényekről, és minden egyébről, ami mindhármunkat érdekel. Jimmy Neilnek megint Tervei vannak, nagy T-vel, és ezúttal európai mesemondók is szerepelnek bennük.
Az ebéd után elváltak útjaink; én kiültem a parkba a nagy fűzfa alá, és lelkesen olvasgattam. Jó néhány órányi elütni való időm akadt; estére kontratánc volt hirdetve, és nem volt kedvem oda-vissza megjárni az egyetem és Jonesborough közötti utat. Különben is, hol töltsön el az ember egy napos szombat délutánt, ha nem itt... amikor meguntam a parkot, áttettem a szálláshelyem az áfonyabogba, és rendeltem magamnak csokis-marcipános tortát és édes teát. Itt talált rám egy órával később Joshua, aki szintén a tánc kedvéért érkezett, de előtte szerette volna gyakorolni egy kicsit a jövő hétre feladott történeteket. Visszatértünk a fűzfa alá, de sajnos a hely már foglalt volt (esküvő); átmentünk a Központ mögötti parkba, de sajnos már ott is hemzsegtek a népek (másik esküvő). Végül találtunk egy csendes kis tisztást az erdő szélén, egy pici patakkal, zöld fűvel, egy miniatűr fa hidacskával, virágokkal és egy paddal. Az elkövetkező két órát itt töltöttük; a piacon vett friss almákat majszoltunk, és felváltva meséltünk egymásnak. Kívánni sem lehet jobb próbaterepet.

Amikor elkezdett sötétedni, átsétáltunk a turistaközpontba, ahol már félig tele volt a bálterem. Sok fiatal jött el, gondolom az egyetemről meg a környező gimikből. Nem fogok senkit újabb végeláthatatlan áradozással fárasztani, a kontratánc mindig is király volt, ma is az, és mindig is az lesz. Kezdem megtanulni a népszerűbb táncokat. Ma viszonylag egyszerűek voltak a koreográfiák, mert sok volt a kezdő, de attól még nagyon jól éreztük magunkat.

És így zárult le a szombat estém. Holnap további komoly lazsálás várható, szórványos kajálással megszakítva.

2011. szeptember 17., szombat

Felderítés

Miután végeztünk a heti mesehallgatással, és megebédeltünk az Áfonyabogban (és a pincérnő már természetesen ismer minket, és kérdés nélkül a "szokásost" hozza, mennyire király már), ideje volt visszavágtatni a belvárosba, ahol a nagyfőnök várt ránk egy rövid kocsmatúra kecsegtető tervével.

A tanszék közös erővel szervez egy Story Slam nevű rendezvényt, ami gyakorlatilag egy havi rendszerességgel meghirdetésre kerülő mesemondó verseny, amin bárki részt vehet. Kikötéseink a keresett helyszínnel kapcsolatban a következők voltak: színpad, hangulat, sör. Főleg sör.
Végigsétáltunk Johnson City patinás főutcáján, és betértünk minden klubba, bárba és művészeti galériába, ami csak az utunkba akadt. Érdekes felhozatal volt. A Blue Moon nevű klasszikus kamaraszínháztól a hippik által működtetett vastagon marihuána-szagú művészeti galériáig, a kizárólag afrikai-amerikai közönséggel büszkélkedő blues és jazz bártól a biliárdasztalokkal tömött színvonalas csehóig volt minden a palettán.
A tetszésünket leginkább egy Capone's nevű hely nyerte el, mely nevét (és fő foglalkozását) még az alkoholtilalom idejéből őrzi. Három száz éves téglaépület lett egybenyitva a kedvéért; a mennyezetet stukkók és puttók díszítették, a bárpult pedig sötét színű faragott keményfa volt; dedikált gitárok hosszú sorai lógtak a csupasz téglafalakon, és egy terebélyes, szakállas úriember állt őrt a pult mögött. A "hátsó szoba" akkorának bizonyult, mint egy kisebb stadion, galériával és állandó színpaddal; úgy éreztem magam, mint valami római templom belsejében. Miután ámultunk és bámultunk egy sort, a pultos készségesen elvezetett minket egy sor porosodó biliárdasztal mögött egy zárt ajtóhoz, amire egy széf bejárata volt élethűen ráfestve; úgy is nevezte a mögötte rejtőző helységet, hogy A Széf.
A Széf egy füstös, fekete-fehér csempepadlós, faragott mennyezetes-puttós, boltíves alagsori épület volt, egyik végében gigantikus tükrökkel és színes lámpákkal ellátott bárpult, másik végében színpad. Amint beléptünk, azonnal tudtuk, hogy mesemondó versenyt márpedig itt kell tartani.
Ebben megelégedve aztán el is váltak útjaink; nagyfőnök hazatért, mi pedig folytattuk a belváros felfedezését. Joshua kedvéért betértünk egy hippi boltba, ami nagyjából a világ minden táján ugyanolyan; az én kedvemért pedig meglátogattuk a képregényboltot (közvetlenül a Blue Moon mellett), és boldogan bogarásztam egy sort az új képregények között. Ennek végeztével aztán további képregényezésre támadt kedvünk, így elkocsikáztunk megnézni Captain Americát az olcsó moziban.
(Lábjegyzet: további izgatott kérdések elkerülése érdekében itt jelezném, hogy nem, Joshua nem a pasim, és soha nem is lesz az, erről ennyit, köszönöm!)
A film kezdete előtt azonban volt még egy elütni való óránk, így aztán rövid kitérőt tettünk egy gigantikus Halloween boltba, felpróbáltunk egy rakat jelmezt, bogarásztunk a különböző zombi- vámpír- és boszorkány-kellékek és parókák között, és általánosságban véve, elmerültünk a Halloween szellemében.
Captain America pedig továbbra is nagyon menő.

Mesék szavak nélkül

Ismét péntek, ismét mesemondás. Hogy repül az idő...

Joshuával kikocsiztunk Jonesborough-ba. Már kezdik felszerelni az őszi dekorációt a szalmabálákkal, sütőtökökkel, őszi virágokkal és az elmaradhatatlan amerikai zászlókkal; a város kezd átváltozni olyanná, amilyen a Fesztivál idején szokott lenni. Megdobogtatta a szívemet.

A hét fellépője a legendás Antonio Rocha. Brazíliából érkezett, hivatására nézve színész, mesemondó, és mindenekfelett pantomim-művész. Mindenki csodákat regél róla, de eddig még nem volt alkalmam hallani. Nagy érdeklődéssel vártam az előadás kezdetét.
A legendák igaznak bizonyultak. A pantomim sohasem vonzott különösebben, se nézés, se gyakorlás szempontjából, de ő ezt csinálja negyven vagy mennyi éve, és látszott rajta, hogy a vérében van. A sajátja volt, jól csinálta, és olyan természetesen, amire csak hosszú évek gyakorlása árán képes az ember.
Az első kérdése az volt, ki érkezett a közönségben a legmesszebbről; valaki bemondta Maine-t, amit aztán jól felülírtam Magyarországgal. Antonio mosolygott és megemlítette, hogy nem is olyan régen járt Budapesten. Egy egész kis történetet fűzött hozzá. Erről meg hogy maradtunk le?!
Felváltva kaptunk tőle hangos és néma meséket. A némák rövid, ám annál tökéletesebben kidolgozott pantomim-szösszenetek voltak, az egyik egy éhes pókról (amitől a hideg futkosott a hátamon, mert elindulás előtt sikerült egy óriási pókot találnom a konyhai mosogatómban, amit hazatérés után Joshua lovagiasan likvidált a kedvemért), a másik egy lepkéről és egy kisfiúról. Ami a hangos meséket illeti, Antonio bevallottan szereti a népmeséket; elmondta a növekvő-töpörödő óriás történetét, ami az amerikai mesemondók között is nagyon népszerű (minél közelebb mész hozzá annál kisebb), egy hihetetlenül édes és csodálatosan előadott sztorit egy sasról, aki csirkének képzelte magát, és még egy személyes sztorit is bevállalt a kedvünkért, amire igazán nem számítottam. Természetesen minden gesztusa a helyén volt, de ezek tetejébe még szépen is mesél. És zengő, mély hangja van.
Az első sorban ült egy kislány, az egyetlen gyerek a nézőtéren; az előadás végén kapott egy láthatatlan lufit, és amikor kijöttünk a színházból, még mindig szorongatta. Antonio megállt, és a csuklójára kötötte a madzagot.

2011. szeptember 15., csütörtök

Vigyázz, kész. Anime!

Ma sikeresen megtaláltam az anime klubot.

Már keresgéltem őket a múlt héten is, de mint kiderült, rossz épületben; ezúttal, tekintettel az esti órára és a tényre, hogy rajtaütésszerűen időpontot váltottak, sikerült beesnem végül.
Az ETSU anime klub határozottan nagyobb, mint a Trinityé volt. Egy egész mozitermet foglaltunk el (ami mellesleg joggal pályázhat a 'világ legkényelmetlenebb székei' nemes címre), és csinos válogatást nyújtottunk az egyetemi társadalom alsóbb néprétegeiből: a gyűjtemény kimerítette az összes geek, nert, dork, freak és általános misfit minden fogalmát. Megvoltak a színes hajú lányok, és a nadrágtartós-csokornyakkendős fiúk; a gót tündérkék a neccharisnyában, a Star Wars-pólós ősemberek, és általánosságban véve a kívülállók minden alfaja. A pódiumról egy tricksteresen vigyorgó srác integetett felém, és aztán nagyon komoly képpel utasított, hogy fizessem be a vámot, ahogyan azt jó alattvalónak illik. A vám ez esetben a féléves tagdíjat jelentette. A kincstárnok lány kedvesen mosolyogva fogadott, és már tudta is a nevem előre (valószínűleg azért, mert ott volt a pikniken, meg mert bejelöltem Facebookon az egész klubot előre). Megjegyezte, hogy nem sok grad diák szokott erre járni, és kicsit fura, hogy én itt vagyok, mire a háta mögött ülő picike nő letorkollta, hogy 'miket beszélsz, én tanár vagyok'. És a legjobb? Amikor megfordultam, a következő felirat várt a táblán:

Már megint jó helyen vagyok.

Ami az esti felhozatalt illeti:
Egy rövid felvezetés után, melynek során figyelmeztetve lettünk, hogy ez nem gyerekműsor - a srácot, aki megjegyezte, hogy 'de hát rajzfilmet nézünk', feltűnésmentesen meglincselték a sarokban - amikor pedig megnyugtattak minket, hogy azért nem hentai a műsor, csak majdnem az, általános tapsolás volt a reakció - szóval miután bemutatkozott a vörös csaj/trickster srác/csokornyakkendő klubelnök szentháromság, kezdődhetett is az est.
A terítéken elsőként egy picike epizódokból álló sorozat szerepelt, amit röviden úgy lehetne összefoglalni (vigyázat a bekezdés nyomokban nerdséget tartalmaz), hogy a Neon Genesis Evangelion és az FLCL alkotóinak azon agyréme, mely a Powerpuff Girls - Soul Eater - általános perverzió tengelyek metszéspontjában helyezkedik el. A műalkotás címe: Panty & Stocking, ez alighanem elmond mindent. A negyedik résznél garantáltan beállt a sípolós agyhalál. Könnyesre röhögtük magunkat fájdalmunkban, de a hatodiknál már kórusban könyörgött mindenki, hogy kapcsoljuk ki. Pedig vizuálisan zseniális. Csak hát a japán humor...
A második sorozat előtt rövid tortaszünetet tartottunk; mivel az egyik lánynak születésnapja volt, egy hatalmas tortával érkezett, ami hűen a japán hangulathoz kívül-belül rikító rózsaszín volt, csokoládéval, gumicukorral, M&M's bogyókkal, állatos keksszel és mashmellow-val sűrűn beborítva. Evőeszköz az nem jutott hozzá, úgyhogy mindenki kézzel látott neki. Meglepően finom volt.
A második sorozatra lenyugodtak a kedélyek. Ebből csak egy epizódra jutott idő; a címe Magical Shopping Arcade Abenobashi, és gyönyörűen van rajzolva. Eddigre a csapat jelentősen megcsappant, és a maradék Graiák módjára egyetlen agysejten osztozott, így aztán a folyamatos beszólások remek mókává varázsolták a lírai történetet, és többen félrenyelték a tortát is. Ígéretes kezdés volt, mindenesetre, majd nézek még belőle többet.

Igaz, hogy a klub méreteiből adódóan nélkülözi a Trinity kis csapatának családias jellegét; de úgy érzem, hasonlóan jó fej csapatba sikerült belebotlanom.

2011. szeptember 13., kedd

Rettegés magyar módra

Elkezdtük összeszedni a gondolatainkat a közelgő fellépésekkel kapcsolatban. Mivel nagy sebességgel csúszunk október irányába, és a boltokban már felbukkantak a fekete macskák és sütőtökök, a legfontosabb feladatunk most a Halloween programra koncentrálni. Az ijesztős-félelmetes mesék sohasem voltak a kedvenceim, de azért tudok egy párat; a trükk a dologban annyi, hogy kétféle repertoárt kéne egy hónap alatt felépítenem:

1. "Ijesztős" mesék, vagyis horror gyerekeknek: olyan történetek, amikben van ugyan szörny, kísértet, csontváz, boszorkány, rettegés és borzongás, de azért csak módjával, hogy a lurkók ne álljanak meg a fejlődésben. És a végére vagy csattanó, vagy happy end szükségeltetik. Ez nem az amerikai konvenció, de én szeretném így csinálni, rosszil érezném magam, ha szorongással távoznának.

2. Rendes horror: miután a gyerekeket ágyba tették, kezdődhet a felnőtt mesélés, általában késő éjszaka. Ide viszont rendes, kőkemény rettegés kell. Valamiért nem szeretem azokat a történeteket, amiket az amcsik 'jump story' néven jelölnek - biztos mind ismertek ilyeneket, ez az, amikor a mesemondó a végén sikít, üvölt, vagy a nyakadba ugrik. Én rendes, csendes horrort akarok mesélni, ha már muszáj :)

Mindezek tetejébe szeretném a program nagy részét magyar történetekkel kitölteni. Néhány ötletem akad már, de ha bárkinek javaslata van a témát illetően, szívesen fogadok minden ötletet!
Kivéve Drakulát. Drakulát nem mesélek.

(Gondolkodom egy vérfarkasos program összeállításán is. Csak mert mindenki vámpírokat kér, amikor megtudja, hogy magyar vagyok...)

2011. szeptember 11., vasárnap

American experience

(Kérlek, ezt a bejegyzést ne mutassátok meg a nagymamáknak, köszönöm :)

Szombat van, nincs tanítás, és Joshua magára vállalta, hogy megismertet az amerikai kultúra néhány újabb kulcsfontosságú elemével (a country és bluegrass zenére már elkezdett rászoktatni, úgyhogy most a néprajz más területei voltak soron)

Először is, elmentünk egy háromdolláros moziba, és megnéztük a Cowboys and Aliens-t. Délen vagyunk; már a jegypénztáros csajjal sikerült negyed órát beszélgetni, és még be sem jutottunk a moziba. A film szórakoztató volt, a mozi pedig jópofa (az volt a kedvencem, hogy a film előtt helyi vállalkozások reklámjait vetítették, melyek közül az egyik egy patkolókovács volt - "minden fajtát szívesen látunk").

A mozi végeztével éhesek lettünk, meg ideje is volt vacsorázni, úgyhogy betértünk a szomszédos Taco Bell-be, ahol Joshua nagy lelkesen magyarázta az eladóknak, hogy én bizony még nem jártam eme nemes üzletlánc egyetlen éttermében sem. Erre aztán az eladó kisasszonynak égnek állt a hetyke kis bajsza is, és rögtön körbe lettem ugrálva, elsősorban azért, mert ők meg nem tudták, hogy Magyarország létezik (és szokás szerint azt hitték, hogy éhes vagyok, ami egy étteremben érthető is)

A vacsorát követően aztán bulizni támadt kedvünk; mégiscsak szombat este van, ha az Évforduló előestéje, akkor is. Mászkáltunk hát egy kicsit a campuson, megcsodáltuk a kísértetjárta harangtornyot, majd a város legnépszerűbb (és jószerével egyetlen) szórakozóhelye felé vettük az irányt.

A Newbies nevű patinás kis hely hivatalos munkakörére nézve melegbár, ami ugye sajátos hangulatot kölcsönöz a dolognak, de mivel, mint fentebb már említettük, kimeríti a környékbeli színvonalas partilehetőségek mindegyikét, a város nagy része szexuális beállítottságra való tekintet nélkül ide jár. Ma este például katona-parti van, ami annyit tett, hogy mindenkinek legalább részben terepszínben kellett lennie (Joshua adott kölcsön egy sapkát), és a bejáratnál dögcédulát kaptunk, pirosat, sárgát vagy zöldet, ismeritek ti is ezt a játékot ugye.
Az est sörrel és koncerttel nyitott; a hely híres nőimitátorai vonultak fel a színpadon. Ha még nem láttatok ilyet, ajánlom figyelmetekbe, mi remekül szórakoztunk. Az est során többek közt az alábbiakat állapítottam meg a helyről:

1. Végre egy hely, a fiúvécé előtt áll a sor. Haha.

2. A táncosok cicababák helyett kigyúrt testű srácok. Nem az én csapatomból, sajna, de a látvány az látvány.

3. A női bulizók jelentős hányada magasabb nálam legalább két fejjel.

4. Komoly fogadásokat lehet rá kötni, hogy a körülötted táncolók közül ki milyen nemű.

5. A szőke bombázók jelentős hányadát az este során a férfimosdóból látod elősétálni.

6. A színpadon éneklő nőimitátor a viking kaliberű kidobóember felesége, és előadás közben szerelmes pillantásokat vetnek egymásra. A romantika nem halt még meg.

7. Meglepően sok a városból az ismerős arc.

Mindent egybevetve remekül szórakoztunk. A koncert után az emberek elárasztották a táncparkettet, és onnan kezdve olyan volt a hely, mint bármelyik diszkó a világ bármelyik pontján, és még a zenét is jól keverték. Két órát táncoltunk, mielőtt hazaevett bennünket a fene. Hazafelé Disney számokat énekeltünk a kocsiban, csak a miheztartás végett.

Kövezzetek meg, király egy nap volt :)

2011. szeptember 10., szombat

Esti mese

Este hatra hivatalosak voltunk a nagyfőnök házába évnyitó falatozásra.

Jó helyen lakik, meg kell hagyni: Jonesborough főutcájának végén, épp a templom mögött a dombtetőn, csodálatos kilátással az egész főutcára (úgy is mondhatnánk, hogy az egész városra). A ház hatalmas és ősrégi, de legalábbis úgy néz ki, mintha az lenne, hatalmas belső terekkel és enyhén pattogzó vakolattal, hatalmas fákkal körülvéve, és tágas terasszal a bejárati ajtó előtt.
Nem jött el mindenki; csak négyen voltunk, mi hárman és egy másik nő a mesemondó programból, plusz nagyfőnök és a felesége (aki igen jó fejnek bizonyult), és Delanna, a másik professzorunk. Ebből kifolyólag embertelen mennyiségű (és nagyon finom) kaja jutott mindenkinek, saját készítésű saláták és panírozott csirke és sok sok görögdinnye. Megismerkedtem a root beer-rel mint itallal, ami nagyjából a Kofola itteni megfelelője lehet, csak finomabb.
A nappaliban ültünk, foteleben és székeken, és beszélgettünk; a beszélgetés aztán hamar átcsapott sztorizásba, és így együtt gyakoroltuk a mesemondás legősibb formáját. Hatalmasakat nevettünk, megosztottuk egymással a legjobb sztorikat családról, közlekedési balesetekről, őrült időjárásról, egyetemi partikról, fura balesetekről, és minden egyébről, ami csak az eszünkbe jutott. Kilenc után jöttünk el, útravalóval bőven megpakolva; Jonesborough főutcáján még nagyban égtek a fények és szólt az élő countryzene.

A félév ezennel hivatalosan is elkezdődött.

A galamb is lehet trickster

Főleg, ha Dovie Thomason-ról van szó.

Ismét péntek, ismét egy újabb mesemondó a Házban. Ezúttal Sara, Joshua és én együtt vonultunk ki Jonesborough-ba hogy meghallgassuk az előadást, és pontokat szerezzünk órára mesemondó fellépés alapos élvezetéért.
Már az előtérben összefutottunk Dovie-val, aki azonnal megismert és meg is ölelgetett. Kicsit szét volt esve, mert Pennsylvania, ahonnan jött, épp eltűnni készül az aktuális özönvíz hullámai alatt a házával és a lányával együtt. Hősiesen és remek humorral kezelte a helyzetet. Ebben az országban mindig zajlik valami.

Mivel még volt egy óránk a mesélésig, mászkáltunk egy kicsit Jonesborough-ban. Joshua, aki először járt itt, úgy viselkedett, mint én annak idején; ide-oda szaladgált a boltok között, és mindenre hangosan rácsodálkozott, nagyon vicces volt nézni. Kisétáltunk a parkba, megcsodáltuk a nagy fűzfát ami alatt pár röpke hét múlva majd kísértettörténeteket fogunk hallgatni, aztán visszaballagtunk a központba, útközben le-leválasztva Joshuát a boltok kirakatáról.

Dovie, mint mindig, most is elbűvölő volt. Nem ugrott fejest a hagyományos mesékbe; helyette sok kisebb vicces történetet mesélt a saját mesemondó pályafutásából, és megtűzdelte őket "régi-új" mesékkel. Előbbiek közül a kedvencem volt az, amikor először járt az egyik ír sziget mesemondó fesztiválján, és közölték vele, hogy ő az első indián, aki a sziget földjére lép. Ugye ilyet az ember nem mond egy tricksternek... a sziget rögtön fel lett fedezve, birtokba lett véve, gyarmatosítva és átnevezve, és azóta is minden fesztiválon felhúzzák Dovlandia zászlóját. Ennyit a történelem-kritikáról, mesemondó módra.

Ami pedig a régi-új történeteket illeti: Dovie megosztotta velünk az elméletét, miszerint történeteknek igenis születnie kell a mai világban is, és ugyan ki találja ki őket, ha nem a nép. A dolog könnyű, mert előttünk járó generációk százai már kikísérletezték a formát, nekünk csak meg kell újra tölteni. És amikor kész van, és ha jól csinálta az ember, az 'új történet' helyett egy új 'régi történet' születik, válaszul a mai világ kérdéseire, időtálló formában. Rögtön elő is adott két ilyen mesét; ha nem mondta volna, hogy nem ősiek, simán elhitte volna mindenki. Azt mondta, szerinte egy mesemondó már hátradőlhet és nyugodtam abbahagyhatja a mesélést, ha sikerült egyetlen olyan történetet alkotnia, amit az emberek felkapnak, és szájról szájra adnak, anélkül, hogy tudnák, ki találta ki. Ez a sok amerikai copyright-vita közepén üdítően pozitív hozzáállásként hatott.

Dovie-nak továbbra is csodálatos hangja van; lágy és mély amikor mesél, kislányosan éles amikor tréfálkozik (olyankor egészen gyerekes szikra csillog a szemében, 'láttátok mit csináltam? figyeltétek?'), és mély és érdes amikor férfi szereplő szólal meg a mesében. Nem tudok betelni vele.

A mesemondás az oktatás svájci bicskája

... mondotta volt Ulf Arnström barátom.

Svájci bicskának érzem magam.

Ma reggel volt az első megbeszélésem az egyetem gyakorló iskolájának tanári karával. Nagyfőnök ugyanis azt találta ki, hogy rendkívül környezetbarát módon lehet egy európai mesemondót hasznosítani oktatási segédeszközként.
A project úgy indult, hogy bemegyek majd néhány nyelv- meg társadalomismeret-órára mesélni.
Nos, mire odaértem, már öt tanár várakozott rám az irodában, és alig ültem le, újabbak érkeztek; végül aztán kerek egy tucat főnyi tanerő szorongott a kicsike helységben, plusz nagyfőnök és jómagam. Javukra legyen mondva, próbáltak valamiféle rendszert tartani az igények felsorolása közben, de összességében véve nem sokat segített; egészen egyszerűen elárasztottak kérésekkel.

Kezdődött a dolog a zenetanárokkal, akik zenés interaktív mesemondó tanfolyamot igényeltek tőlem gimnazisták részére, mivel errefelé a zenetanár egyben dráma- és retorikatanárként is funkcionál, és még a folklórhoz is van valami köze. Ez fejbe kólintott egy kicsit, magas labda volt, de sebaj, azért vagyok itt, hogy tanuljak, és kipróbáljak mindent, és nincs jobb kísérleti terep, mint a gimnázium.
A lista a francia-német tanárral folytatódott, aki mellesleg svájci, és nagy lelkesedést mutatott az 'európai kultúrák bemutatása' irányában, bár kissé sajnálkozását fejezte ki, hogy egyik nyelvet sem beszélem. Ezen a ponton a nagyfőnök közbeszúrta, hogy a spanyolt viszont igen, mire ugrasztották rögtön a spanyoltanárt is.
A csapatban a legszimpibb a fiatal töritanárnő volt, aki nagy lelkesedést mutatott a mesemondás mint oktatási eszköz iránt. Bevallotta, hogy az amerikai történelem a fő erőssége, és a világ többi részéről aránylag keveset tud; úgy néz ki, rám hárul majd, hogy meséken keresztül ismertessem meg a gimiseket Európa történelmével. Hehe. Ami meglepett, az az volt, hogy amerikai történelmet is kért tőlem, vagyis alaposan fel kell majd kötnöm a gatyámat a témában.
Ezek után jött az angoltanár-különítmény, akik tömbösített órákat tartanak különféle témákban, és a következő blokk témája a krimi és a horror (erre varrjatok gombot). Kifejezetten arra kértek, hogy horror- és kísértet-történetekkel készüljek gimnazisták részére. Megkérdezték, utazok-e vámpírokban, mire azt feleltem, hogy kevésbé, de vérfarkasokban annál szívesebben, ami nyomban fel is lelkesítette őket. Persze valakinek közbe kellett szúrnia Drakulát, mire azt feleltem, hogy ha már magyar és horror, akkor beszéljünk inkább Báthory Erzsébetről, amit kitörő lelkesedéssel fogadtak. Országimázs, emberek...
A koordinátor időnként megpróbált közbeszólni, és olyan kulcsszavakat beszúrni a társalgásba, mint 'state standards' és hasonló jó dolgok - azt vettem ki a szavaiból, hogy nem lehet itt csak úgy felelőtlen módon szórakoztatni a diákságot, hanem igenis tessék komoly oktatói tevékenységet kifejteni, és igazodni a tananyaghoz. Ám legyen.
Természetesen nincs európai mesemondó népmesék és tündérmesék nélkül; úgy tűnt, több tanár is utazik ilyesmiben, sőt, még a könyvtárost is odacsődítették, hogy ha esetleg maradna néhány percnyi szabad időm a fentiek után, akkor akár tarthatnék könyvtári órákat is.
(A klasszikus gyöngytyúk-hasonlat itt mellőzésre kerül, mert ebben az esetben nem én voltam a gyöngytyúk.)

A dolog vége az lett, hogy mindenkinek én kellek, amin a nagyfőnök jókat kuncogott magában. Az iskola most három hétig szünetel (valami egész fura tanrendjük van, ilyen hosszú őszi szünettel), addig van időm felkészülni az első hullámra.
Azt hiszem, be fogok költözni a könyvtárba.

2011. szeptember 8., csütörtök

Esőnap

Reggel megbeszélést tartottunk a félév fellépéseiről - a szak diákjai közösen alkotnak egy fellépő egységet, és úgy tűnik, legalább egy tucat meghívásunk van már környező iskolákba, könyvtárakba és templomokba. Témákat ötleteltünk és programokat, és általánosságban véve megpróbáltuk kitalálni, miről is akarunk mesélni a félév során... különös tekintettel Halloween-re, amiből kifolyólag a tucat fellépésnek legalább a fele kísértet- szörny- és horrortörténetekből fog állni. Juhé :)

A délutáni órát (melynek során a különböző történetek típusait boncolgattuk, és közben ki-kitértünk olyan izgalmas témákra, mint például vallás és evolúció, és a tavalyi tanszéki kirándulás Bhutánba) rövidre zártuk, mert érdekesnek ígérkező színházi előadást hirdettek a campuson; nagyfőnök elöljáróban csak annyit mondott el róla, hogy a mesemondást kombinálja a színházzal, és hogy elhagyja az óra felét, ha helyette átmegyünk oda. Mentünk.

Szörnyű volt. Maga az előadás teljesen profin volt kivitelezve, és vérprofi színész által, tökéletes színpadtechnikával és mindennel együtt; ugyanakkor másfél órás volt és a fickó azt mesélte el, hogyan lett az anyjából skizofrén hajléktalan. Egyrészt feláll a szőr a hátamon az öngyógyító színháztól, másrészt pedig az ilyen előadásoknak mindig van egy 'merj nem tapsolni, te érzéketlen bunkó' hangulata. Pfft. Halál nyomasztó volt az egész a fura hangokkal és József Attilát megszégyenítő belső monológokkal, és a végén mindenki ész nélkül menekült az ajtó felé. Miután mind állva tapsoltunk, persze.

Első utam a büfébe vezetett, ahol betáraztam csomagolt endorfinból, majd hazafelé vettem az irányt a makacsul szitáló esőben. Nincs is jobb, mint nyomasztó lélektani színdarabok után egyedül gyalogolni hazafelé a nyálkás szürkületben. Több diák is ballagott a dombtetőn lévő koleszok felé, hasonlóan borús hangulatban; lélekben rákészültem az esti csokievős mélázó szöszmötölésre.
Az egyik srác hátranézett a válla felett, és észrevett; bevárt, feje felett a csíkos esernyővel, és felajánlotta, hogy sétáljak vele (valószínűleg ezen a ponton már erősen hasonlítottam egy ázott patkányra). Megint rá kellett döbbennem, hogy egészen apró dolgok milyen jót tudnak tenni az ember hangulatának. Körülbelül öt percet gyalogoltunk együtt, de valahogy felvidított; lefutottuk az alap tiszteletköröket, ki vagy, milyen szakos, honnan jöttél stb., és ennél nem is jutottunk tovább. Mégis, mire hazaértem, már sokkal jobb volt a hangulatom. Néha egy csíkos esernyő pont elég.

2011. szeptember 7., szerda

Magical days

Már megint nagyon jó napom volt.

Reggel egy ágyból kiborulás - repülőrajt kombóval indítottam (mivel önhibámon kívül sikerült hajnali kettőig videót szerkesztenem); órára menet beugrottam a könyvtárba sütiért és intravénás kávéért, és még pont időben be is értem az előadásra, ahol a nagyfőnök vezetésével másfél órán keresztül népmeséket vadásztunk az álmainkban, majd valaki felvetette Doctor Who-t, mire az osztályban elszabadult a pokol, és azóta a főnök csak "huligánoknak" nevez minket. Be kell hoznom három évadnyi lemaradást.

Óra után Joshuával elmentünk ebédelni, és közben a kedvenc mítoszainkról beszélgettünk (meg a country zenéről, meg sok minden másról). Volt olyan jó fej, hogy elfuvarozott a bankba, ahol végül sikerült bebizonyítanom az alkalmazottaknak hogy én vagyok én, és hogy létezem, és hogy itt vagyok, és végül is adtak bankkártyát a számlámhoz, juhé. A sikeren fellelkesülve vettünk fejenként egy vödör jeges teát, és elmentünk plázázni. A pláza jó nagy, de kora délután kevéssé zsúfolt, és ilyenkor a legmókásabb benne lődörögni. Random méregdrága ruhákat és kalapokat próbáltunk fel, turkáltunk a nerd pólók között, végigszagoltuk a Yankee Candles összes gyertyáját (a világ minden illata egy boltban, és némelyik még jó is volt!), és hasonló értelmes tevékenységekkel ütöttük el a délután nagy részét. Munka után édes a pihenés, mindketten hazatértünk pár órára, de nem tartott sokáig az üresjárat: sikerült szegény elcsalogatnom a ma esti kontratáncra.

A táncot ezúttal a egyetem báltermében tartották, ami körülbelül négyszer akkora, mint a jonesorough-i parkett. A táncmester egy picike, mély hangú nő volt két hosszú, szürke copffal, és nem csak mondta, mikor mit csináljunk, hanem gyönyörűen rá is énekelte a zenére. A zenekar az egyetem country és egyéb zene szakos diákjaiból álló vidám kis csapat volt, majd félúton nem más váltotta fel őket, mint a mi saját szeretett X Professzorunk és az egyik mesemondó srác az osztályból. Így aztán az est felénél áttértünk a country zenéről az ír zenére, és örültünk neki.
A tánc maga a már megszokott módon klassz volt, pörgős, és minden ízében csodálatos. Meglepően sok diák bukkant fel, tele volt a terem, aztán a műsor felénél, a keringő és a szünet után kezdtek elszállingózni, míg végül csak tíz-tizenkét párnyi megszállott maradt. Sokan jöttek el Jonesborough-ból is; úgy tűnik, a kemény mag oda megy, ahol a zene van. Örültünk is neki, kellett a sok tapasztalt táncos hogy a kezdő egyetemistákat megtanítsák az alapokra. Amikor az ember úgy pörög, hogy nem tudja, hol van, jobb, ha biztos lehet benne, hogy a körülötte lévő férfi ismerősök a helyükön lesznek és biztos kézzel elkapják, amikor kell. Nem minden kezdő volt a helyzet magaslatán ebben a kérdésben :) De balesetre azért nem került sor.
Fél héttől fél tízig és lelkesedéstől kimerülésig táncoltunk; felbukkantak Mircsiék is, ami klassz, plusz Joshua bevallotta, hogy ahhoz képest, hogy Tennessee szülötte, sose kontratáncolt még, amit ugye orvosolni kellett, és a végére egészen belejött.
Mire véget ért a tánc, farkaséhesek voltunk (egyikünk sem evett dél óta); így aztán elkocsikáztunk a legközelebbi McDonald's-ig (kövezzetek meg), és közben jó zenéket hallgattunk a kocsiban. Joshua keresztes hadjáratot indított, próbál rászoktatni a country zenére. Tetszik. Hozzáad az élményhez, hogy hangosan énekel a rádióval, és állati jó hangja van.
Végül aztán nagy holdfény és tücsökcirip közepette haza lettem fuvarozva. Most pedig elteszem magam aludni, mert holnap is lesz nap.

2011. szeptember 4., vasárnap

Olvasós hétvége

Labor Day Weekend van, kiürült a campus. Hosszas lustálkodás után két óra fele rávettem magam, hogy elmenjek kajálni; úgy is mondhatnánk, hogy kiűzött az éhség a házból. Egy röpke ebéddel és egy briliánsan végrehajtott süticsempészéssel később pedig betértem a könyvtárba, pusztán annak öröméért, hogy vasárnap is nyitva van.
Nyitva volt ugyan, de meglepően kevesen töltik a félév első (három napos) hétvégéjét olvasással. Az épületben kellemes csend uralkodott. Felkapaszkodtam az emeletre böngészni, és azt a felfedezést tettem, hogy ha még egy szintet mászok, újabb mese-szekció vár rám: a mágikus 398.2 számmal ellátott népmese-részleg a gyerekkönyvtárban. Magyarán szólva az a sok polcnyi történet, amikről a múltkoriban áradoztam, a teljes készletnek csupán a fele volt.
A gyerekkönyvtárban természetesen a kísértet-könyvtároson kívül egy lélek se volt; mivel többszöri körbesétálásra se sikerült lokalizálnom a villanykapcsolót, barátságos félhomályban kezdtem kutakodni a polcok között. Nem csalódtam: másfél gondolányi mesekönyv várt rám, szerzők és kultúrák szerint csoportosítva, és azonnal a bőség mélységes zavarába taszított, azt se tudtam, hová kapjak.
Ki kell alakítanom valami szisztémát a könyvtár átfésülésére. Kezdhetném mondjuk a bal felső sarokból. Vagy haladhatnék tematikusan. Hajlok az utóbbi felé, úgyis rengeteg könyv eleve fel van adva órára.
A másik szépség, amit újra felfedeztem magamnak, a könyvtárközi kölcsönzés. Az otthoniakkal ellentétben itt számítógépen keresztül itthonról is intézhetem a dolgot; csupán be kell pötyögni a könyv adatait, elküldeni, és szólnak, ha megérkezett, átlagos várakozási idő egy hét. És ingyen van.
Ja, és van a saját kis gépemen JSTOR elérés. Többek között az is.
Tárulj, Szezám!

Széttáncolt cipellők - A kontratánc visszatér

3 év, 2 hónap és 13 nap elteltével visszatértem oda, ahol az egész kezdődött: Jonesborough információs közontjának báltermébe.
Kontratáncolni.
Minden, amit annak idején írtam, továbbra is áll a műfajról. Este hétre érkeztünk Mircsiékkel; a tánc ugyan csak fél nyolckor kezdődött, de előtte volt gyorstalpaló kezdőknek. A hírem már megint megelőzött; David, a helyi kontratánc szíve-lelke megismert és üdvözölt (mint kiderült, Heidi volt a ludas a dologban). Az est táncmestere egy fiatal, jóképű fickó volt szép mély hanggal, a zenekar pedig a Coffee Zombies nevű nagyon tehetséges háromfős formáció. Általánosságban véve szeretem a kontratánc zenét, de az ő számaik határozottan, kiemelkedően jók és egyediek voltak. Nincs is jobb, mint élőzenére táncolni. Pláne ezt a műfajt.
A bálterem, mind rendesen, most is tömve volt emberekkel; öt oszlopban táncoltunk, és még így is volt, akinek nem jutott hely. Fél nyolctól fél tizenegyig roptuk, egy rövid, tizenöt perces keringő- és fagyiszünettel, mely utóbbi benne foglaltatott a jegy árában. Körülbelül öt liter víz szakadhatott le rólam, és biztos, hogy ledobtam pár kilót; ha heti kétszer lenne ilyen, nem kéne sportolnom. Mostanra, hogy hazaértem, már nem is érzem a lábaimat. Addig jó.
A táncok, mint rendesen, egyszerre voltak egyszerűek és bonyolultak; kívülről úgy nézhettek ki, mint valami fura csipkeminta, de ha az ember megjegyzi, melyik személy után melyiket kell megragadnia, akkor hihetetlenül egyszerű a dolog. Minden tánc lassan kezdődik, aztán gyorsul; mire belejössz és megtanulod, már megy, mint a karikacsapás.
És táncolni mindig volt kivel. Jó szokás szerint még véget se ért egy tánc, már sorba álltak az emberek a következőért; válogathattam volna, ha akarok, de az íratlan szabályok szerint senki senkinek nem mond nemet. Különben meg sohasem lehet tudni, ki a jó táncos. Voltak helyes srácok, akik végigsétálták az egészet, meg voltak papák, akik úgy megpörgettek, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Általánosságban véve az a jó táncos, aki rendesen megtart, és nem repülsz el keresztül három soron. Ezen felül viszont aztán tényleg táncoltam mindenkivel; fiatalok, öregek, magasak, alacsonyak, nadrágosak, skót szoknyásak, mezítlábasak, szemüvegesek, punkok, kockás ingesek, cowboy csizmások, kimértek, mozgékonyak, mosolygósak, koncentrálók, pörgők, pörgetők, kimeríthetetlen volt a választék. A kedvencem az a fickó volt, aki, amikor rá került a sor, hogy pörgessen, csak annyit szólt, hogy "kapaszkodj!", és hátradöntött, hogy majdnem a földet érte a fejem (a szoknyám meg repült mindenfelé, szerencsére tapasztalt kontratáncos vagyok és volt rajtam kisnadrág, hah!) Úgy tűnt, a táncmester kedvenc figurái a "négyen körbe körbe - négyen sorban séta - pörgés pörgés pörgés pörgés" tengely mentén helyezkedtek el; méltatlanul kevés volt például a gypsy, ami a kedvenc figurám. Ettől eltekintve viszont minden tánc nagyon jópofa volt, főleg az, ahol a fiú párodat kellett kergetni a többiek körül. A kedvencem egy "flörtölős tánc" volt, aminek főleg a zenéje fogott meg nagyon, a vidám pattogós country zene felett volt benne valami szenvedélyes is (a tánc így néz ki).
Fél tizenegyre annak rendje s módja szerint elfogyott a szufla; véget ért a tánc is, és hazajöttünk.
A jó hír: kedden kontratánc a campuson! Addigra pont elvonási tüneteim lesznek.

2011. szeptember 3., szombat

Napi kalandozások

Reggel elmentem nyelvvizsgázni. Max pontszámot kaptam. Hazajöttem.
Délben meglátogattam Heidit a művész tanszéken, és együtt indultunk el ebédelni Jonesborough-ba. Amióta nem jártam arra, nyílt egy újabb pici vendéglő a főutca végén, Dining Room néven; két mosolygós fiatal lány vezeti, és főleg kubai szendvicseket és kajákat árulnak. Olyan csirkés-szószos szendvicset kaptam, hogy a tíz ujjam megnyaltam utána (szó szerint, mert jó sok volt a szósz). Közben beszélgettünk; Heidi elmondta, miről maradtam le az elmúlt három évben, én meg meséltem neki az európai mesemondás helyzetéről, amitől teljesen felvillanyozódott, pedig már nem is dolgozik az ISC-nél, és azonnal elkezdett terveket szövögetni a jövőre nézve. Egészen belelovaltuk magunkat az álmodozásba az ebédszünet végére, amikor ő visszament a campusra, én meg elsétáltam a Központba mesét hallgatni.
Mint tegnap kiderült, órai pont jár a mesehallgatásért, így hát most már kifogásunk is lesz rá, miért lógunk folyton Jborough-ban.
A hét mesemondója, Jim May, számomra is újdonság volt, bár ha itt mesél, biztos nem kispályás. Kedves, mosolyráncos nagypapa-figura, aki kicsit félszegen álldogál a színpadon, és közben a legnagyobb beleéléssel és élvezettel mesél. Szokott népmeséket is, de ma kizárólag személyes történeteket kaptunk tőle; unokákról, horgászatról, a gyerekkoráról egy illinois-i farmon, egy tehénpásztor csivaváról, és hasonló izgalmas dolgokról. Nagyon érdekesen mesélt; ahelyett, hogy egyik anekdotát fűzte volna a másik után, inkább hatalmas vargabetűket írt le egy történeten belül; elkezdte az elején, aztán amikor megjelent a kutya kitért sok apró történetre a kutyával kapcsolatban, aztán visszakanyarodott, aztán amikor szóba került a családi traktor, elkanyarodott abba az irányba, megint vissza a főútra, stb. Ettől az egész mesélés nagyon természetes hangulatú lett, inkább anekdotázós, mint előadós.
Az előadás után találkoztam egy nagyon kedves magyar lánnyal és amerikai barátjával, előbbi az ELTE-n, utóbbi az ETSU-n tanul, volt közös téma rengeteg. Elmentünk fagyizni egyet a nagy melegre való tekintettel; az én adagom strawberry cheesecake - supercow kombó volt, utóbbi szivárványszínűre festett vaníliafagyit jelent, de a nevének nem tudtam ellenállni. Bebarangoltuk Jonesborough-t, miközben a városról, a fesztiválról és a mesemondásról meséltem nekik; kimentünk a parkba, ahol pár röpke hét múlva a kísértetmesélés zajlik majd (és a pavilonból nosztalgiában úszva csodáltam a Kunyhót, és visszaemlékeztem Csengére, aki a fehér hintaszékben ült három évvel ezelőtt, és a húszéves tervet pötyögte a laptopján, melynek következő állomása az ETSU volt...) Megnéztük a Tükörkészítő Mester házát; az ajtón egy kis tábla volt, "kiállítás a kert végében". A kertben és a házban egy lélek se volt; a kert végében egy fa bódé állt nyitott ajtóval. Kezdett népmesei hangulatot sugározni a hely; a bódéban ódon, rézkeretes tükrök függtek végig a falakon, és százszorosan tükröztek vissza minket; de továbbra sem mutatkozott senki a környéken. Hm.

Miután körbemásztuk az egész várost, és feltúrtunk minden boltot nagy alapossággal (ebbe beletartozott a mindenes bazár emeletén lévő vörösréz távcső tesztelése, a felhúzható játékok kipróbálása a nyalókaboltban, és a lebegő pillangók reptetése az egzotikus ajándékboltban), úgy döntöttünk, ideje visszatérni a campusra. És lőn. De előtte még megálltunk az információs irodánál, és szereztem egy listát az eljövendő hónapok kontratáncos eseményeiről. Holnap épp esedékes egy. Juhé! :)

A bal oldalon látható az én kis Kunyhócskám :)

2011. szeptember 2., péntek

Mivanmivanmivan?!

Csak úgy röpködnek a fejünk felett a házi feladatok, olvasmányok és tennivalók. Éppen ezért, meg hogy lássátok, mit is csinál egy mesemondó az egyetemen, meg hogy én is képben legyek, íme egy rövid lista arról, melyik órára mit várnak el ebben a félévben:

Mesemondás kezdőknek
Kötelező olvasmányok: 2 (ebből 1 mesegyűjtemény)
Ajánlott olvasmányok: 3 (ebből is 1 mesegyűjtemény)
1 personal story (előadva)
1 csoportos mese (előadva)
1 hagyományos történet (előadva, beadandó dolgozattal)
1 multikulti sztori (előadva, dolgozattal)
1 irodalmi történet (megírva, előadva)
1 kutatás (beadandó dolgozat)
2 csoportos mesélés
8 előadás-kritika (beadandó olyan előadásokról amiken ott voltunk, pl. Jonesborough)
Sátorfelügyelet a Fesztiválon
Mesemondó fellépések (minimum 1) nagyközönség előtt

Mesemondás történelmi háttere
Kötelező olvasmányok: 25 (ebből 22 mesegyűjtemény)
Ajánlott olvasmányok: 2
Beadandó dolgozatok: 1 saját fejlődéstörténet, 1 mesemondó hagyomány elemzése, 1 meseelemzés
Órai előadások: 1 mesemondó hagyomány elemzése, 1 történet előadása

Mesemondás pszichológiai háttere
Kötelező olvasmányok: 3
Ajánlott olvasmányok: 5
Beadandó dolgozatok: 2 meseelemzés
Órai előadás: az egyik elemzett történet
Álomnapló

Fesztivál Tapasztalat
Részvétel a Fesztiválon
Beadandó dolgozat a Fesztivál működéséről

És akkor még nem beszéltünk a heti Tale Tellers fellépő próbákról, és az én saját előadássorozatomról a helyi iskolában.

Mondja még valaki hogy lábat lógatni jöttem ide! :)




Mesemondás kezdőknek

Az óra címéből adódóan ezúttal jóval többen voltunk, mint megszoktuk; kiderült, hogy minden félévben rengetegen veszik fel ezt a kurzust, gondolván, hogy potya lesz, aztán kilóg a belük mire véget ér a szemeszter. Haha. Mi persze tudtuk, hogy mire számítsunk, de hát mi csak hárman voltunk a húszból (Joshua, Ruby Sara és én). Kíváncsian vártuk a fejleményeket.
Az órát még-nem-doktor-de-hamarosan-az-lesz Delanna Reed tartja, aki egy érdes hangú, hófehér hajú hölgyemény, és ha a nagyfőnök mindenki apukája, akkor ő nyilván az anyukánk. Első óra lévén sok dolgot nem csináltunk; megbeszéltük, mik lesznek a kötelező olvasmányok, és átrágtuk a tantervet, amire majd hamarosan visszatérek. A folyamat felénél a csapat jó része már levegő után kapkodott, és a végére már mi, a három mesemondó-növendék is kezdtünk bátortalanul pislogni egymásra. Azt gondolná az ember, hogy valakinek, aki öt éve mesemondó, egy "mesemondás kezdőknek" kurzus laza ismétlés lesz csak. Hát frászkarikát.
Az óra korábban ért véget, mert főnökasszonynak stúdió felvételre kellett rohannia előtte azonban még bemelegítésként megörvendeztetett minket egy texasi mesével, ami nagyon mókás volt, és nagyon profi, és feltette a lécet a fejünk fölé.

Hogy lerázzuk a felgyülemlett szorongást (ami persze közben jó dolog is, mert egyik feladatunk szuperebb, mint a másik, és együtt dolgozhatunk rajtuk), amint vége lett az órának Joshua, Ruby Sara és én kocsiba ültünk, elmentünk venni egy üveg bort (amit csak külön boltban lehet, ugyi, barna papírzacskóban), aztán megszálltuk R.S. lakását egy kis dumálásra. Fél kilenctől hajnali egyig üldögéltünk a nappaliban, könyvekről, filmekről, vallásokról és egymásról beszélgettünk, mandulás sütit majszoltunk, óriásiakat nevettünk, felfedeztük közös rajongásunk tárgyait és olyan dolgokat is, amikben nem értünk egyet; RS könyveket húzkodott le a polcáról, amikbe beleolvasgattunk, és aztán még többet nevettünk. Nagyon, nagyon jól éreztem magam. Aki mesemondó, rossz ember nem lehet; de most úgy érzem, igazi barátokra találtam.

2011. szeptember 1., csütörtök

Bogarazzi

Sikerült lencsevégre kapnom az egyik cirpegő izét amitől hangos a campus errefelé. A járda szélén vergődött, és közelről is nagyon hangos volt. Jutalom annak aki először nevezi meg :)


Rettenetes feladatok

Délutáni óra: A mesemondás történelmi háttere. Három óra tömör gyönyör, ha engem kérdeztek.
Bevezető óra volt; kaptunk nagyjából 100 oldalnyi fénymásolt handoutot és egy részletes tervet a félév menetéről, kötelező olvasmányokkal és házi feladatokkal sűrűn teletűzdelve. Mielőtt átrágtuk volna magunkat a fentieken, beszélgettünk egy kicsit; nagyfőnök elmesélte, ő hogyan lett mesemondó (én már ismertem a sztorit a könyvéből, de jó volt személyesen hallani; meg aztán az a történet is, mint sok minden más, Brother Blue-ról szól, és rá mindig jó emlékezni). Utána körbementünk, és mindenki elmondta, ő hogyan csöppent ide; két új ember is volt a csapatban, egy csendes idősebb nő Kaliforniából és egy fiatal kanadai zenész srác. Mindenkinek megvan a saját története; mindenkiről újabb és újabb dolgok derültek ki; és jó mesemondók módjára feszült érdeklődéssel hallgattuk meg egymást, kérdéseket tettünk fel, és mivel három órás az óra (nem fogom előadásnak hívni mert hála az égnek nem az), volt időnk mindenre bőven.
Kezdem nagyon megszeretni ezt a kis csapatot. Totál olyanok vagyunk mint az X-men. Idecsöppen mindenki egy teljesen más háttérből a maga saját, egyéni történetével; van bennünk valami, ami különbözővé tesz a többi embertől, és összeköt minket, a mesemondás iránti rajongás és a késztetés, hogy meséljünk. Mindenki a saját különleges, egyéni képességeivel érkezik; együtt egy olyan csapatot alkotunk, amiben nyelvek, kultúrák, stílusok, korok, vallások, és természetesen történetek találkoznak. Attól a pillanattól, hogy először ültünk be együtt a tanterembe, egy csapat vagyunk; mindenki megbízik a másikban pusztán azért, mert mind szenvedélyből vagyunk itt (legalábbis biztos hogy nem a pénz és a karrier miatt). Jókat nevetünk a szünetekben, sőt, órán is, mert a nagyfőnök is egy közülünk, és mert túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy osztálynak lehessen minket nevezni.
És ami a legszebb az egészben?
Ez lesz az első feladatunk. Szeptember végéig le kell adnunk egy beadandó dolgozatot, amiben elmeséljük a saját utunkat eddig a pontig; le kell írnunk, hogyan lettünk mesemondók. Rám is fog férni, hogy összeírjam végre!
Miután mindenki bemutatkozott, nekikezdtünk a tanrend boncolgatásának; előtte azonban nagyfőnöknek random eszébe jutott Irén, a hurrikán, és hogy milyen pusztításokat végzett fenn Északon. Erről pedig eszébe jutott egy ballada, amit ezen a környéken költöttek az 1916-os hasonló (ám a mostaninál jóval több kárt okozó) hurrikánról. Rögtön el is énekelte. A szívünk szakadt meg bele. Szomorú dal volt egy családról, akik megfulladtak a vihar okozta árvízben, de ugyanakkor gyönyörű szép is; csukott szemmel énekelte, és hol egészen halk hangon, hol pedig hangosan és zengőn.
Hoppácska. Ha tud a professzor, akkor tud.
Ami pedig a félév hátralévő részét illeti: amellett, hogy órán a mesék típusaival és a mesemondás és a különféle szájhagyományok történetével fogunk foglalkozni, lesz rengeteg házi feladatunk is. Először is, el kell olvasnunk pár tucat kötetnyi népmesét (minimum 100, maximum a csillagos ég). vertem is a fejem az asztalba, mert a kötelezők egy része már megvan nekem... otthon. Angolul is, magyarul is.
A mesék olvasásán kívül több beadandó dolgozatot is írnunk kell majd; lesz közötte meseelemzés, mesemondó hagyomány elemzése, mindenféle jó dolog. Ennek a tetejébe pedig nincs mesemondó kurzus előadás nélkül; mindenkinek választania kell majd egy mesét, amiben elmélyed, és a félév során elő is kell adnia.
A bőség totális zavarába estem.