2011. június 27., hétfő

Vége a mesének...

... de nem a történetnek.

Huh, na ez is jó sokáig tartott; higgyétek el nekem, jegyzetem legalább négyszer ennyi van a konferenciáról és a fesztiválról. Mesék, ötletek, javaslatok, érdekességek, nevek-cimek-telefonszámok. Időbe fog kerülni, hogy rendszerezzem a dolgokat; ha olyasmire bukkanok, ami szélesebb körű érdeklődésre tarthat számot, feltétlenül megirom azt is. A meséket meg majd úgyis hallani fogjátok.

De az élet nem állt meg Toledó után; ideje, hogy behozzam a lemaradást ezen a téren is. Mindig akad valami új, amiről érdemes irni, és adós vagyok a többieknek is az angol nyelvű bloggal. Szóval, megint kiélhetem a grafomániámat.

Búcsúzóul a FEST témától feltöltök még néhány fotót. A képek magukért beszélnek :)
















2011. június 25., szombat

Mesemaraton 2011 - Colorin colorado

Vasárnap reggelre kevesen maradtunk. Sokan elkutaztak, hogy elérjék a repülőt, vonatot, buszt, repülő szőnyeget, esernyőt vagy egyéb közlekedési eszközt hazafelé. De azért voltak még, akik kitarottak; Birgit megvolt, David is, a spanyolok mindannyian, és délutánra előkászálódtak még néhányan a hotelekből.
Az utolsó napot lusta mesehallgatásban töltöttük. A közönség rendületlenül táborozott a palota falai között; a szinpadon rendületlenül váltották egymást a mesemondók. Az utolsó nap a csoportos meséléseké volt; anyuka-apuka-kisgyerek (utóbbi rendszeres időközönként megpróbálta megnyalni a mikrofont), anyuka-kisfiú, apuka-kislány, kiscsalád-nagycsalád, rendőr néni egyenruhában, könyvtárosok szövetsége, és mindenki, aki két nap virrasztás után még élt és mozgott. Birgittel kényelmesen hátradőlve pihengettünk; én futottam egy kört a palota régészeti kiálltásán, megtaláltam a termet az összes eddigi Maraton plakátjaival (voltak közötte tündériek, a 2005-ös a kedvencem), fotóztam boldog-boldogtalant, nézegettem a falra kiaggatott rajzokat hogy tudjam, miket meséltek az éjszaka (egész sokat fel lehetett ismerni), és fürdőztem a vasárnap délelőtti napfényben. Együtt mentünk ebédelni, de eddigre már nem sok kaja maradt a városban a mesehallgatók sáskahada után. Délután a végéhez közeledett a mesélés; mindenki felbukkant a nagy eseményre.
A harmadik nap végére kiderült az is, hogy a Maratónnak témája is volt: a Csend. Mi ezt nem tudtuk előre, de sokan igen; az utolsó mesemondás a szervezők népes csoportjáé volt, akik arról meséltek, hogyan próbálták megtalálni a világban a tökéletes csendet. Egyenként léptek a mikrofonhoz, és elmesélték, ki hol kereste; voltak közöttük remek ötletek (pl. a csend a telefon megszólalása előtt), de egyik sem volt az igazi, mig végül eljutottak a mesehallgatás csendjéhez, természetesen. És amikor ennek is vége lett, a főszervező asszony végre elmondhatta a zárszót: Colorin colorado, el Maratón se ha acabado. Itt a vége, fuss el véle.
De természetesen csak a közönség számára végződött igy a történet. A kapuban már összeült a zenekar, és amint kimondták a végszót, játszani kezdtek; a plafon a szines zászlókkal leereszkedett, a mesemondók pedig megőrültek. Fel-alá táncoltunk az üres belső udvaron (a széksorok szinte varázsütésre tűntek el ahogy a szervezők elkezdték lebontani a helyszint), keringőztünk, polkáztunk, körbe-körbe táncoltunk, nevettünk, és a lecsüngő zászlókba csavartuk magunkat. A nézők elszállingóztak, de a zenekar kitartott, hogy aláfesse a pakolást; mire végül sok tánc, fotózkodás és nevetés után elindultunk vacsorázni, a palota már olyan volt, mintha soha semmi nem történt volna.
Az a maroknyi (három tucat) mesemondó aki a zene végig ott maradt hivatalos volt egy búcsúvacsorára Guadalajara egyik legjobb éttermébe. Kényelmes tempóban átsétáltunk a városon, és multikulti asztaltársaságokat képeztünk, miközben udvarias pingvinek suhantak körülöttünk ide-oda, eligazodni próbálva a nyelvek zűrzavarában.
Ötfogásos vacsorát kaptunk, az én hasam már a harmadiknál kecre állt. Közben még egy utolsó kiadós beszélgetést rendeztünk; osztrákok, portugálok, szerbek, olaszok, angolok, spanyolok, ahogy esett, úgy puffant, ezen a ponton már az is mindegy volt, milyen nyelvet beszélünk. Fogyott a bor, repkedtek a poénok, és az utolsó joghurtos-mentás szörnyű zöld szüttyöt leszámitva a kaja is elsőosztályú volt. Végül aztán elkezdtünk fogyni; egyik mesemondó szállingózott el a másik után, mire már csak tizen maradtunk, a vendéglő ajtaja előtt. Lassú volt az indulás; mindenki mindenkitől elköszönt; tizböl lett nyolc, majd hét, majd végül négy, és négyesben (két walesi, egy osztrák, egy magyar) elindultunk hazafelé. A két fiútól egy utcasarkon váltunk el; Birgitet elkisértem a hotelbe a cuccaiért, majd a buszállomáshoz.
És végül egyedül maradtam, hogy visszaballagjak a hotelbe még egy estére.

Egy kicsit az egész Maratón egy tündérpiacra emlékeztetett. A semmiből került elő, szinekkel, zenével, mesékkel és varázslattal, kicsi kivilágitott bódékkal és csillogó csecsebecsékkel, tarka ruhás emberekkel és messzi földről érkezett, furcsa nyelveket beszélő mesemondókkal. És amikor véget ért, egy óra alatt semmivé foszlott az egész; mire visszaértünk a vacsoráról, már nyoma is eltűnt annak, hogy itt valaha mesemondás volt. Üresen állt a palota, eltűntek a zászlók, csend honolt a kertben. És egy egész évig Guadalajara egy nyugodt, csendes városka lesz, és semmi más. ű
Addig, amig el nem jön megint a Maratón ideje...

2011. június 21., kedd

Mesemaraton 2011 - Mesék városa

Kora délután volt, mire visszacaplattam a városba; az átvirrasztott éjszakának köszönhetően teljesen felborult a belső órám. Láthatóan nem csak nekem; karikás szemű mesemondók ténferegtek fel-alá a Palota környékén, míg odabenn rendületlenül folyt a mesélés. Petronella informált, hogy jár nekünk ingyen ebéd, valahol a városban egy templomnál; a spanyolok készségesen rajzoltak is nekem térképet, én meg útnak indultam a kajajeggyel. Persze mire odaértem, az ebédlő már bezárt, így kerestem visszafelé egy rövidebb utat. Az egyik keresztutcához érve zene és nevetés térített el; egy megállapíthatatlan témájú bolt előtt kisebb csoport állt-ült az utcán, zenét hallgattak, nevettek, játszottak, és láthatóan bolhapiacot tartottak. A bolhapiac közepén pedig ott álldogált Brendan és Birgit, akik ugyanúgy csöppentek oda, ahogyan én.
Miután a sorsolás véget ért (és nem nyertünk semmit) búcsút vettünk a vidám idegenektől, és közös erővel átfésültük a várost kaja után, kevés sikerrel, majd végül megint csak a kávézó teraszán kötöttünk ki, szendvicsekkel és a görög különítménnyel kiegészülve. (Úgy tűnt, a mesehallgatók üresre kajálták a várost). Itt értesültünk róla Patricia jóvoltából, hogy a színházban este mesemondó előadások váltják egymást; azokért ugyan a maratonnal ellentétben fizetni is kell, de nem sokat, és nagyon megéri. Elgyalogoltunk ház a színes zászlós utcácskákon át a színházhoz, hogy biztosan legyen jegyünk. Jól tettük; a színház előtt már utcányi sor kanyargott türelmesen, de mire jó ugye, ha barátai vannak az embernek, David és a franciák épp a bejáratban voltak már, gyorsan rájuk is bíztuk a jegyvásárlás nemes feladatát. Persze a nagy keverésben sikerült kettővel többet venniük (inkább, mint kevesebbet); végül a kilométeres sor végén állókat örvendeztettük meg azzal, hogy megvehették tőlünk a felesleges jegyeket.
Rövidke séta következett, beszélgetés mindenféle jóról, mesehallgatás, majd irány a színház. Két előadásra vettünk jegyet; az első egy spanyol-angol kettős produkció volt, Tim és Charo meséltek, előbbi brit, utóbbi a mi kedves kis galíciai mesemondó lányunk. Két rövidebb mese után (Naszreddin hodzsa volt az egyik!) belekezdtek egy hosszú indián legendába, az Ugró Egér történetébe. Instant kedvenc, gyönyörű mese és nagyon helyes, persze a fél közönség bealudt rajta az előző éjszakára való tekintettel, de én csüngtem minden szavukon.
A második előadás egy nyolcvan éves mexikói mesemondó volt; a bácsi semmi mást nem csinált, mint ült egy székben és lökte a dumát, minden tizedik szavát ha értettem, és mégis végigröhögtem az egészet a közönséggel együtt. Szó volt többek között arról, hogyan lehet lelkeket dunsztosüveggel befogni, és az első hőlégballonról is, amit Mexikóban láttak. Nyolcvan évesen már ilyen egy profi mesemondó - könnyed elegancia, karosszék, csillogó szemek. Semmi pompa. Állva tapsoltunk a végén.
Az előadás végeztével már kezdett esteledni; hazaindultam a hotelbe, éreztem magamon, hogy nem lenne erőm még egyet éjszakázni. A többiek visszatértek a Palotába meséket hallgatni. Én aludtam reggelig.

Mesemaraton 2011 - Varázslatos éjszaka

Már lemenőben volt a nap (este tízkor) amikor ismét összegyűltünk mi, nemzetközi mesemondók, a Palota kapujában. A Maraton szervezői már vártak ránk, hogy hivatalosan is köszöntsenek Guadalajarában; lezárt folyosókon vonultunk végig, tekergő lépcsőket másztunk meg, míg végül megérkeztünk a palota erkélyére, magasan a bazár felett. A hold már fenn járt az égen; a szürkületben fecskék ezrei szálldostak az épület körül. Én még életemben ennyi fecskét egy helyen nem láttam - gyermekkoromban a balatonföldvári móló hemzsegett így tőlük, de egy ideje eltűntek. Guadalajara (és Toledó) viszont zsúfolásig volt velük; nem is csípett meg egyetlen szúnyog sem egy héten keresztül.
A teraszon barátságos spanyol, katalán és egyéb spanyolországi mesemondók vártak minket, minden keleti kényelemmel és vacsorával, mely utóbbi sok tálcányi süteményből, pezsgőből, eperből és eper méretű cseresznyéből állt. Mivel eddigre már jó éhesek voltunk, alaposan megpakoltuk a tányérokat, nekidőltünk az erkély korlátjának, és belebámultunk az éjszakába. A sötétben gyerekek kergetőztek a kerti labirintusban; színesen világítottak a bazár bódéi; zene szólt a zenesátorból, és emberek százai beszélgettek, nevettek és sétáltak a palota körül.
Beszélgettünk és nevettünk mi is. Sylviával, az egyik görög lánnyal beszélgettem arról, hogy áll a mesemondás Görögországban; mint kiderült, tartják magukat a hagyományokhoz, szinte mindenki csak mitológiát mesél. Elég kifogyhatatlan tárház, azt meg kell hagyni. És jó tudni, hogy még mesélik. Egyszer majd meghallgatom.
Beszélgettem sok más mesemondóval is; az olaszokkal, a svédekkel, a spanyolokkal. A nem spanyol anyanyelvű mesélők már lázasan készülődtek az estére; Teresa, mindannyiunk francia-libanoni anyukája és az egyik FEST szervező kikötötte, hogy hozzá ma este csak spanyolul szólhatunk. Hát, az én nyelvtudásomnak se tett rosszat, hogy három nap angol multikulti után végre a helyszín nyelvén beszélhetek...
Ránk esteledett; szépen lassan múlt az éjszaka. Az éjfél már a kávéház teraszán lelt minket, vödörnyi mennyiségű kávé és nem kevés spanyol bor társaságában; ezek után aztán Paola meg én kajavadászatra indultunk a fénylő és nyüzsgő belvárosba, és egy szendvicsbárban kötöttünk ki, ahol igen finom fűszeres-tortillás szendvicset adtak, frissen sült bagettben. Ezzel felszerelve aztán visszatértünk a Palotába, és leültünk mesét hallgatni.
A palota belső udvara fedett volt ugyan a maraton alkalmából, és zsúfolt is kitartó mesehallgatókkal, de éjszakára azért lehűlt kicsit a levegő. A rutinos maratonozók hálózsákokat göngyöltek ki és pokrócokba burkolóztak; a többiek a plafonról lehullott felesleges zászlókat hasznosították e célra, én is így jutottam hozzá egy keskeny, ám annál nagyobb csíkhoz, melyet sokszorosan magam köré tekerve kényelmes múmiaként nézhettem-hallgathattam az előadást. Elmúlt hajnali egy, majd kettő, a mesék bűvöletében (bár akárki, aki tud a második idegen nyelvére koncentrálni éjfél után úgy, hogy a sztorit is tudja követni, medált érdemel). Valaki forralt boros poharakkal járkált körbe, ami életmentő volt, még azután is hogy kiderült, forralt borhoz semmi köze, új magasságokba emelték az égetett szesz fogalmát, egy kondérból mertek, ami lángolt, és kísérteties kék-zöld fénnyel vonta be az udvar egyik árnyékos sarkát.
Hajnali háromra voltunk meghirdetve; eddigre már a maraton jelentős csúszásban volt, így aztán négy lett belőle, mire sorra kerültünk. Átvonultunk a nagy színpadtól egy kisebbre, hogy jobban össze tudjunk bújni a palota lépcsőin; színes plédekbe csavart mesemondók melegítették egymást hosszú sorokban és csoportokban, és felváltva meséltünk. Rám is sor került; spanyolul meséltem a Felhőkön járó fiú történetét, bár hajnali négy lévén a fene se tudta, valójában mit mondok, és milyen nyelven. Mindenesetre megdicsértek utána, hogy szépen beszéltem és magabiztosan, és megköszönték, hogy spanyolul meséltem. A spanyolok nagyon tudják értékelni, ha valaki az ő nyelvükön szólal meg.
Ezek után már csak az maradt hátra, hogy leragadó szemhéjakkal várjuk hogy felkeljen a nap. A hotelem meglehetősen messze esett a palotától (húsz perc séta) és nem akartam sötétben hazamenni. Így aztán vártam, és vártam, és vártam, ahogy szépen lassan szállingóztak haza emberek, és érkeztek mások; hajnalra megcsappant a hallgatóság, de még így sem estek negyven-ötven fő alá. Amikor végül felkelt a nap, szépen hazasétáltam a csendes reggelben, belezuhantam az ágyba, és aludtam délután kettőig, amikor is felhívtak a recepcióról, hogy kérek-e takarítást. Nem kértem.

(Folyt. köv.)

2011. június 19., vasárnap

Mesemaraton 2011 - Belecsöppenünk a mesékbe

Pep letett a hotelnél, és már ott sem volt; rám maradt a feladat, hogy elnavigáljak a szállásomtól a maraton helyszínéig. Késő délután volt, mégis ragyogóan sütött a nap; fél tízre fújtak találkozót, vagyis volt bő két órám megtalálni a helyszínt.
Egy Eshu, mint tudjuk, sohasem téved el; én sem tettem, meglehetősen gyorsan sikerült ráállnom az egyenes útra, és azt már csak követni kellett a Palotáig.
Mert a Maratont is egy palotában tartják. Bizony. Bőség van palotákból errefelé.
Először a zenét hallottam meg; ahogy felbukkant az épület a távolban, már a színes zászlókat is lehetett látni. Közeledve a cél felé egyre nagyobb lett a tömeg; gondoltam, biztos a zene vonzza őket, kizárt, hogy ezek mind a mesélésre jöttek volna.
Pedig de.
A guadalajarai Mesemaraton (Maratón de Cuentos) 20 éves múltra tekint vissza; péntek déltől vasárnap délutánig tart egyhuzamban, és ezzel Guinness rekordnak számít a megszakítás nélküli mesemondás műfajában. Ilyenkor ugyanis nem csak hivatásos mesemondók és profi fellépők állnak színpadra... hanem gyakorlatilag mindenki.
De kezdjük talán az elején.
A palotához érve (szokásomhoz híven másfél órával korábban voltam ott mint mindenki más) a következő látvány fogadott:





El tudjátok képzelni a hangulatot.
Végigsétáltam a palota falai mentén a bazáron; emberek tömege hullámzott mindenhol. Az árkádok alatt könyvárusok pultjai sorakoztak egymás mellett; mesemondónak Kánaán, rögtön vettem is spanyolul mesegyűjteményt, spanyol cigány mesék vannak benne, két évvel ezelőtt gyűjtötték, Trónok harca élesben, ők még őrzik az eposzaikat...
A palota kertjében a labirintusban Zenemaraton futott párhuzamosan a meséléssel; horrorisztikusan hangzik, pedig nem az, a palotán belül egy hang se hallatszott az egészből, isten áldja a mór akusztikát, a zene nem zavarta a mesemondókat (nem úgy, mint más rendezvényeken...). Mielőtt a Vöröskeresztre rákérdeznétek, megjegyzem, hogy azért lettek lefotózva, hogy bizonyítsam, nem csak idehaza jár együtt a mesemondó rendezvény a vöröskereszttel... bár itt legalább vérnyomásmérést nem ajánlottak.
A bazárban sétálva bukkantam rá a Taller Cyrano nevezetű sátorra; "Mesék méretre szabva", hirdette a tábla, vers egy euró, mese egy euró, rövid rímpár fél euró. Hát ezt természetesen azonnal ki kellett próbálni; le is ültem egy mosolygós alkalmazottal szemben, aki megkérdezte, mit óhajtok, és milyet, és mennyiért. Amikor megmondtam neki, honnan jöttem, teljesen lelkes lett, és beszélgetni kezdtünk; közben csatlakozott hozzánk egy fotós is, akiről kiderült, Pestre járt az orvosira. Volt is közös téma rögtön, közben sárga papírra elkészült a mese is, méretre, ékes spanyol nyelven, lecsengettem az egy eurót, meg egy kétszáz forintost, amitől halálosan boldogok voltak, vándorolt is rögtön a háttérben tébláboló fiúsarj kezébe.

(Itt látható az úriember írás közben; természetesen kiderült róla is, hogy mesemondó, mert mi lenne más. A két nap folyamán sokan meglátogattuk; nagy divat volt méretre csináltatni verset meg mesét...)
Végül aztán csak betévedtem a Maratonra is. A palota nagy, négyszögletes belső udvarát ponyvával fedték le, amiről színes zászlók és a Maraton jelképei lógtak (két napomba került megfejteni, miért ábrázol mindegyik vizes egereket, mire leesett, hogy a "mar" - tenger - és "ratón" - egér - szavakból képzett játék az egész...)

Az udvar zsúfolásig tele volt emberekkel; a színpadon, a sarokban, éppen három tinédzser lány lökte a szöveget, nem volt itt se pátosz, se szavalás, csak mesemondás, ahogy a csövön kifér. Nagyon jó volt a hangulat, az emberek zajosan nyilvánítottak tetszést; a háttérben pódiumon rajzolók sorakoztak, hivatásosok, akik röptében illusztráltak minden mesét. (Ez már a harmadik maraton a hétvégén, a Rajzmaraton) Lezöttyentem az első utamba kerülő üres székbe, és átadtam magam a spanyol nyelvű mesehallgatás gyönyörűségének.





(Most pedig megyek aludni. Folyt. Köv. holnap)

FEST 2011, Toledo - Utolsóból az első

Elérkezett a 2011-es FEST konferencia utolsó napja. Mindenki kialvatlan volt és fáradt, de a lelkesedés nem adott alább; végre eljött az ideje, hogy a nemzetközi megfigyelők a tanács elé tárják jól megrágott javaslataikat. Ez eltartott egy darabig, de mivel szerencsére többször feltaláltuk a spanyolviaszt, előbb-utóbb a végére értünk a lehetőségek, ötletek, tervek és álmok felsorolásának, és lehetett ünnepelni. Mint kiderült, a tanács közben meghozta a maga döntéseit is; létrejött az új Vezető Bizottság (vagy hogy a manóba fordítsa az ember az Executive Committee-t), amit megtapsoltunk, lett alapító dokumentum is, melyet, a tanácstagok karikás szemeiből ítélve, vérrel írtak le az elmúlt három napban. Létrejött egy kisebb csapat a FEST honlap szerkesztésére és gondozására. Juhé!
Még az utolsó utáni pillanatban is tele voltunk ötletekkel. Miután elfogyasztottuk az ebédet, ismét kisebb csoportokra bomlottunk, hogy még futtában megvitassuk őket. Én a Grimm 2012 fantázianevet viselő társasághoz csapódtam, nem utolsó sorban azért, mert ők foglalták el a kertben az árnyékos padokat. És a busz indulása előtti egy órában még gyorsan létrehoztunk egy nemzetközi projectet.
2012-ben lesz 200 éve, hogy megjelent a Grimm testvérek mesegyűjteményének első kiadása. Mondani sem kell, hogy Európa (és a világ) mesemondói mind lázasan készülődnek az évfordulóra. Úgy gondoltuk, összekötjük a kellemest a hasznossal, és nemzetközi kezdeményezést kovácsolunk a dologból; és mivel a Tarkabarka Hölgy lelkesen jártatta a száját (végre mesékről volt szó és nem bizottságokról meg papírmunkáról), rám is böktek, hogy legyek én a program koordinátora. A dolog pofonegyszerű: minden résztvevő mesemondó (vagy csoport, utóbbiakat erősen támogatjuk) 4 Grimm mesével dolgozik majd; kettőt meguk választhatnak, kettőt pedig sorsolásos alapon kapnak, hogy kihívás is legyen a dologban. A négy meséből egy előadást kell csinálniuk, és felvenni videóra, lehetőleg élő közönséggel; a videók aztán egy honlapra vándorolnak majd, terv szerint térképpel, feliratokkal és adatbázissal együtt. Amióta hazajöttem, meg is csináltam a meselistát; érkeznek a feliratkozók sorban. Sok jó dolog fog még ebből kisülni...
A kertbe jöttek utánunk, hogy ránk vár a busz; indulni kellett Guadalajarába, ahol időközben megkezdődött a 20. éves Mesemaraton. Nekem Pep kocsijában jutott hely; ötven mesemondó viharos gyorsasággal nyergelt, fordult, és már úton is voltuk a fesztivál felé.
De ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

2011. június 16., csütörtök

FEST 2011, Toledo - Még több munka

A csütörtöki munka rögtön reggeli után kezdődött; a tanács ismét félrevonult, és mi ismét összeültünk megvitatni, mit tegyen értünk a FEST... illetve hogy mi mi mindent tehetnék érte. Roppant hasznosnak éreztük magunkat. Közben napoztunk.
Az első blokk után (tovább) oldódott a hangulat; ismét panel következett, mégpedig "Fiatal mesemondók" címmel. Leültünk a fenyőfák alá egy padra, néztük Toledót, és arról beszélgettünk, hol hogyan is áll a fiatal mesemondók helyzete, vannak-e, tanulnak-e, dolgoznak-e, és ha igen, hogyan. Meglepő dolgokat hallottam.
Pep, spanyol házigazdánk elmesélte, hogy náluk mentorprogram működik; a kezdő mesemondók kapnak egy-egy mestert, akit aztán követnek mindenhová. Elkísérik fellépésekre, nála laknak, megtanulják az egész repertoárját (!!!), mesélnek a fellépésein egyet-egyet, még házi feladatot is kapnak. Az a szép az egészben, hogy ahogyan alakul a fiatal mesélő érdeklődése és stílusa, a mesterek egymásnak adják őt, aszerint, kitől érdemes leginkább tanulnia. A tanítványhoz választják a mestert, és nem fordítva.
Luis, a portugál küldött, ezzel szemben arról számolt be, hogy náluk szervezet és nagyobb méretű mesemondó mozgalom hiányában még gyerekcipőben jár az utánpótlás képzése is. Elmondta viszont azt is, hogy Portugáliában nincs egyszemélyes mesemondás; mindig több mesélő lép fel együtt, egymást váltják a színpadon, vagy együtt mesélnek. Náluk ez közösségi műfaj. Ami szerintem jó.
(Közben megtudtuk azt is, hogy Abbi és Luis egyaránt úgy lettek mesemondók, hogy színházi fellépésre utaztak, és lerobbant a kellékes busz. Erről ennyit. :)
Adam következett, az ír srác akiről kiderült hogy csak egy évvel idősebb nálam; őt az idősebb ír mesemondók toborozták egy fellépés után. Az egyik fontos dolog, amit megtudtunk tőle és Írország ifjú mesélőitől, az, hogy igenis a fiatal mesemondók is mondhatnak sztorikat a saját életükből; a tapasztalat nem a korral jár, hanem azzal, mennyi mindenbe keveredik bele az ember rövid idő alatt... ugyancsak tőle hallottam a zseniális nevű Milk and Cookies (Tej és süti) nevű mesemondó körről, ami nevéhez hűen táplálékkal csalogatja magához a hallgatóságot.
Raymond, a holland úriember, végképp levett a lábamról. Náluk ugyanis nem csak felnőtt mesemondó képzés zajlik, hanem teljes, ami azt jelenti, hogy már általános iskolában választhatnak a szülők olyan iskolát, ahol mesemondást tanul a gyerek, és ebben nő fel (sőt, egy generációt már ki is termeltek). Teljesen paff voltam. Fel vannak rá készülve, hogy a tehetséges gyerekeket megtanítsák mindenre, amit tudniuk kell; felkínálják a továbbtanulás lehetőségét, nemzetközi tanárokkal dolgoznak, ÉS a tetejébe még arra is fordítanak gondot, hogy a gimnázium után megérje nekik továbbra is ezzel foglalkozni, vagyis a tanítással egy időben fejlesztik és bővítik a fellépési lehetőségeket és a fiatalok megélhetési esélyeit. Na, kezditek már azt hinni, hogy csak kitalálom? Pedig nem :)
Egy kiadós ebéd után megint csak meeting következett; ezúttal ismét a fesztiválszervezőkkel ültünk össze, hogy további hasznos tapasztalatokat cseréljünk. Több oldalt jegyzeteltem, rengeteg remek ötletet gyűjtöttem be, és hozzájárultam a sajátjainkkal a társalgáshoz.
A délutáni panelt, bevallom férfiasan, ellógtam. olyan szép idő volt, és annyira kevés szabadidő, hogy Adammel úgy határoztunk, meglépünk a konferenciáról és kiszökünk a városba. És lőn. Egy egész délutánt ténferegtünk a zegzugos kis utcákon, dombra fel, dombról le, katedrális körül, és így tovább (a nappali fotók mind erről a kirándulásról származnak). Közben pedig mesemondásról beszélgettünk; milyen itthon, milyen Írországban, milyen Amerikában, és egyáltalán. Remek délután volt.
Mire visszaértünk, már vacsoraidő volt. Adam épp egy eszkimó legendát mesélt nekem a dobra felfelé kaptatva; a többiek az ebédlő körül csoportosultak, indulásra készen. gyors vacsorára volt idő, és már térültünk-fordultunk is vissza a város felé, ezúttal mindannyian együtt.
Az történt ugyanis, hogy amíg a fontos emberek fesztiválszervezősdit játszottak, addig a többiek kreatív munkával töltötték az idejüket... a szervezők pedig lefoglaltak nekünk Toledóban egy barokk színházat, hogy megtekinthessük munkájuk gyümölcsét. Bizony.
Visszagyalogoltunk Toledóba, dombról le, dombra fel, és betódultunk a színházba, ahol közönség is várt ránk. És megkezdődött a hét első hivatalos mesemondása.
Dióhéjban:
1. Rómásoknak már ismerős történet (Hadrianus és a vakaródzó katona, népmesei formában) - spanyol-olasz-francia-izraeli-holland koprodukció. A spanyol (skót) lány beszélt először; egy-egy mondat után megállt, és a többiek egyszerre adták elő ugyanazt a részt, mindenki a saját nyelvén, gesztusaival és vérmérsékletével. Nagyon hatásos előadás volt, és rengeteget nevettünk rajta. A sztori teljesen átjött. A spanyolul beszélőknek legalábbis.
2. European experience. Svájci-francia-baszk-szerb-angol együttműködés. Mindenkinek a kezében voltak lapok, egyes mesék szereplőivel; majd a lapokat jól összekeverték, szétosztották megint, és elkezdtek mesét rögtönözni, egymás után, mindenki a saját nyelvén, az épp a kezében lévő szereplőkkel. Mivel egymást se mindig értették, a történet érdekes fordulatokat vett...

3. Szikron mesélés. Tone, Adam, Pep és Frank, utóbbi belga, mind egyszerre mondták és játszották el ugyanazt a történetet. Teljesen érthető volt, és nagyon mókás.

4. Birgit, Luis, Giovanna és Brendan ugyanannak a mesének sok helyi változatát mesélték el, egymás után (kivéve egyes részeket, például az életéért imádkozó madár, amikor mind egyszerre hadartak). Miután az ember rájött, mi a mese (a róka és a holló volt, egyébként), már minden változatot lehetett követni, nyelvtől függetlenül.

5. Női előadás. Teresa (libanoni-francia), Giovanna (olasz-mexikói), Ifigenia (na, vajon?) és Karin (osztrák); négyen beszéltek vagy hat-hét nyelvet, és összevissza váltottak közöttük, miközben meséltek. Nagy élmény volt, nagyon nőiesen és szépen csinálták, és mivel mint a négyen különböző stílusokat képviselnek (a borzas ősasszonytól a fehér hajú hölgyön át az ifjú királylányig), nagyon szép is volt a végeredmény.

6. Még egy zenekar is összeállt a mesemondókból a végére. Négyen voltak; egy szerb, egy chilei, egy galíciai és egy olasz. Volt muzsika rendesen :)
Az előadás végeztével nagy vidáman hazasétáltunk együtt; útközben kifaggattam Raymondot a mesemondó iskoláról. Szokás szerint arccal estem az ágyba, de megint csak egy nagyon szép nap után...

2011. június 14., kedd

FEST 2011, Toledo - Multikulti

Másnap reggel aztán, egy kiadós reggeli után, megkezdődött a komoly munka. Így nézett ki:







Először is, kiültünk a kertbe, mert szép volt az idő, és még szebb a kilátás. Másodszor, azok akik komoly mesemondó szervezeteket képviselnek, elvonultak a Tanácsba, a "nemzetközi megfigyelőket" és "egyéneket", mint jómagam is, pedig kinn hagyták a napsütésben. Mi szép kényelmesen megrágtuk a magunk kis ötleteit; elbeszélgettünk arról, mi is az a FEST, és milyennek kéne lennie, és egy cseppet se sajnáltuk, hogy nem kell jogi szövegeken és tagsági díjakon vitatkoznunk.
A komoly munka után kicsit érdekesebb dolog következett: a délelőtti panel folyamán a többnyelvűség kérdéséről folytattunk érdekes vitát, vagyis arról, hogyan lehet több nyelven egyszerre mesélni, és kinek, és miért. Felmerült sok remek ötlet a tolmácsolásra, fordításra írásban és szóban, és a végére mindenkiben túlbuzgott a kreativitás. Birgit a bécsi bevándorló gyerekeknek tartott mese-előadásairól mesélt; Thorgrim (akit a MythOff kapcsán sokat reklámoztam a Facebook-on) arról, hogyan mesélt együtt egy tadzsik mesemondóval, három nyelven; Peter Chad, aki Angliában született de punjabi származású, az iskolai nyelvoktatás, kulturális örökség és a mesemondás kapcsolatáról beszélt, Joxemarie, a baszk mesemondónk pedig arról, hogyan függ össze az anyanyelv, a nyelvi fejlődés és a mesemondó mozgalom. Nagyon érdekes előadások voltak, sokat beszélgettünk róluk.

Ezek után finom és bőséges ebéd következett (életemben nem ettem annyi tengeri kaját mint ez alatt az egy hét alatt, a spanyolok tengeri kütyükön élnek...), majd szieszta, majd a délutáni programok.

Elsőként is összeültek a fesztiválszervezők - mindenki, akinek van saját fesztiválja - és megosztották egymással tapasztalataikat, ötleteiket és gondolataikat. Ezen már is és részt vettem, a Holnemvolt képviseletében, és nagyon büszke voltam magamra. A Holnemvolt egyébként, baba-fesztivál létére (a húszéves felnőttek, tizenhét éves kamaszok és nyolcéves kölykök között mi voltunk a picik), sok dicséretet kapott a többiektől, és innen szemlélve a dolgokat azt kell mondanom, sok remek ötlet volt ebben a fesztiválban, na. Láttam, hogy a többiek szorgosan jegyzetelnek. És persze jegyzeteltem én is, csak úgy füstölt a papír.

Ez után megint csak panel következett, mégpedig a mesemondók repertoárjáról és annak bővítéséről. Patricia, a délamerikai-világpolgár hölgy a fotón látható csinos piros cipőkkel illusztrált egy nagyon kedves hasonlatot, mely szerint a meseválasztás olyan, mint a cipővásárlás: néha csak meglátsz egyet, és muszáj beszerezned, még akkor is, ha öt percnél nem állsz meg benne tovább, és sokáig kell szenvedned, míg betöröd, ha egyáltalán; máskor csak azért szerzel be egyet, mert feltétlenül azonnal szükságed van rá valamilyen okból. És persze vannak a régi és kényelmes darabok, amiktől nem szívesen válik meg az ember...
Brendan, az írek egyike, arról beszélt, hogyan ír saját történeteket (ő ugyanis csak ezeket meséli), és hogyan változatja meg a neveket, mielőtt egy anekdotát újra elmesél (hogy aztán mindenki állíthassa, hogy ismeri az embert, akiről a sztori szól).
Abbi arról beszélt, hogy a mesemondóknak több repertoárja is van; egy művészi, amit a saját kedvünkért mesélünk, és amiben a szépen kidolgozott 'nagy' történetek vannak, és egy másik, amiben azok a mesék gyűlnek össze, amiket összeszedünk, mert jók és hasznosak egy-egy programhoz. Hozzáfűzte, hogy ő nagyban pártolja az epikus történeteket, amiért én nagyon szeretem őt.
Tone, akit mindannyian ismerünk és szeretünk, arról beszélt, hogyan folytak bele az életébe a helyi történetek; azok a mesék, amiket a szűkebb hazájában, a saját háza környékén mesélnek, amik ismert és szeretett helyekhez kötődnek. Érdekes és elgondolkodtató volt.

A sok beszéd után vacsora következett, majd az esti program: Mini Film Fest. Mindenki hozott magával kisfilmeket, videókat és fotókat fesztiválokról, és a mesemondásról általában. Én is vittem, egy rövidet, zenére összevágva (előző éjjel csináltam), hogy villantsak egy kicsit a Holnemvolttal; mindenkinek nagyon tetszett. Ha lesz olyan verzióm is, amin legális a zene, majd kipostolom ide is... :)
Láttunk ezen kívül zenés fotókat a tavalyi római fesztiválról, egy rövid filmecskét ír tündérekről Clare jóvoltából (melyben ír mesemondók nyilatkoztak nagyon-nagyon komolyan a tündérekről), Pete bemutatkozását a tévéből, valamint Abbi projectjét, aki elhozott Európába egy fiatal kínai mesemondót, a Vízparti történet iskolájából. Fel is lett véve videóra, ahogyan mesél. Ezt a stílust évszázadok óta tanítják Kínában, és ő a következő generáció; minden mozdulatában lenyűgöző volt.
Az én kedvencem mégis az a videó volt, ami a Hakaya Fesztivált, az arab világ egyik legnagyobb mesemondó rendezvényét mutatta be, a FEST-en megfigyelőként részt vevő jordániai fickó jóvoltából. A videó lenyűgöző, ezért aztán szép szemeket meresztettem a bácsira, és odaadta nekem. Trófeaként hoztam haza. Juhé :)

És ezzel aztán véget is ért a második nap. De nem a történet :)

FEST 2011, Toledo - Kezdődik

Amikor mindenki nagyjából összegyűlt, mindenki kart karba öltve beözönlött a kastély nagytermébe, hogy hivatalosan is megnyissuk a konferenciát. Ez olyan mókás dolgokkal járt, mint a fotóink kitűzése a térképre (ami néhol kisebb bajjal járt, mert én pl. nem fértem rá Magyarországra, le kéne fogynom), és kitettük a fesztiváljaink, csoportjaink és rendezvényeink plakátjait, szórólapjait és matricáit a terem végében lévő falra. Le is fotóztam őket, íme:





Nagyon büszkén ragasztottam fel én is a HOLNEMVOLT plakátját a többi közé. megérkeztünk. Bizony.

Miközben odakinn továbbra is csendesen zuhogott az eső, odabenn ismerkedős játékokat játszottunk; volt szerencsém alaposabban megismerkedni hirtelen választott párommal, akit Tom Goodale-nek hívnak, és ő volt a walesi bárd a szomszéd szobából. Nagyon kedves fickó, csak hozzá kellett szoknom az akcentusához.
Az ismerkedés után megkezdődött a komoly munka szórakoztatóbb része: bemutatkoztak a "FEST bébik", vagyis azok a projectek, amik az első FEST konferencia (2008) óta születtek, a konferencia biztatására és ihletésére. Két ilyen volt: a FIST (az olasz mesemondó szövetség) és mi, a Holnemvolt. Beszéltem pár percet a fesztiválról, a szervezésről és az egész projectről, és mindenki nagyon lelkes volt; örültek, hogy láthatták, milyen jó dolgok indultak el szerte Európában a FEST hatására. Éljen, éljen. Én is büszke voltam a FEST bébinkre :)

Ezek után meghallgattuk Abbi Patrix-tól, kedvenc francia mesemondómtól, hogyan is született meg a FEST; érdekes történet volt, sok lelkes emberről és sok szerencsés véletlenről. Abbi egyébként az egyik kedvenc mesemondóm; nagyon szereti az epikus történeteket, és végig is tudja mesélni őket, ilyenből mostanában nagyon kevés van.

A kezdés végeztével ideje volt vacsorázni; időközben kisütött a nap is, és szivárvány jelent meg Toledó felett. Rögtön beszélgettünk is jó hosszasan a szivárványokról; megindult a barátságos társalgás a sok mesemondó között, és abba se maradt vasárnap estig.
Íme a szivárvány:



A jó időnek megörülve útnak is indultunk megtekinteni Toledót. Mire átsétáltunk a gyönyörű hídon a gyönyörű folyó felett, megcsodáltuk a gyönyörű naplementét a gyönyörű falakról, és felkapaszkodunk a város kismillió gyönyörű lépcsőjén, a nap épp le is ment - terv szerint, mert éjszakai túra várt ránk. A(z egyik) főtéren vártuk be az idegenvezetőt, akire ötven nemzetközi mesemondó kalauzolásának hálátlan feladata várt az elkövetkező két órában. A város, talán a hétköznap estére való tekintettel, sötétedés után teljesen kihalt; miénk volt az egész az utolsó kockakőig.

Láttunk holdra bámuló szobrokat:


És festett ablakokat:


És festett szüzeket a festett ablakokban (az írek meg is próbáltak felmászni)


És fura boltokat sonkákkal:


És szép régi házakat:


És egy mecsetből átalakított középkori templomot, ami mostanság diszkó.


Két óra bolyongás, mesélés és mesehallgatás után hazafelé vettük az irányt; néhányan ott maradtak inni a diszkóban, de én már annak is örültem, hogy még egyszer fel tudtam vonszolni magam a hegyre, mielőtt ágyba zuhantam volna. Hosszú nap volt mögöttünk, és hosszú nap várt ránk...

2011. június 13., hétfő

FEST 2011, Toledo - Mesék határok nélkül

Aki még emlékszik, az tudja, hogy immár másodjára vettem részt az Európai Mesemondó Szövetség (FEST) éves konferenciáján. Aki nem emlékszik, annak itt a link 2009-ből (és innen felfelé, a történet több bejegyzést ért meg).

A komoly és hangzatos nevű találkozó idén Spanyolország egyik legszebb városában, Toledóban került megrendezésre. Nem mondom, hogy panaszkodtam érte. Sőt.

A statisztikák, résztvevő mesemondókban mérve: 3 ír, 1 brit, 2 walesi, 2 skót, 1 német, 2 osztrák, 3 olasz, 1 szerb, 1 svájci, 4 norvég, 2 svéd, 3 görög, 1 portugál, 3 francia, 1 kanadai, 2 izraeli, 1 jordániai, 1 magyar, 2 baszk, 2 belga, 2 holland, 2 dél-amerikai és 5 vagy több spanyol. Ha jól számoltam. A nyelveket már nem sikerült összeszámolnom; mindenesetre megvolt a kellő barátságos Bábel-hangulat, és az újraálmodott Játék határok nélkül.

De kezdjük talán az elejéről.

Repülővel keltem útra, kedd reggel; mivel pont a felhőkön járó fiú történetét vittem magammal (spanyolra fordítva), külön élmény volt megint felülről tekinteni a világra. Három óra felhőbámulás új értelmet ad a mesének; lentről nézve felmerül az emberben a gondolat, vajon mi abban a különleges, hogy valaki a felhőkön akarjon járni, hiszen egy idő után biztos megunja majd. De a repülőről nézve a felhők világa egészen más képet mutat: hegyek, völgyek, tornyok szabdalják a képzeletbeli tájat, kis szigetcsoportok, horizonton magasodó városok, barlangok és végtelenbe nyúló tejfehér tengerek. Folyton változó táj ez, és színes is - a fehér valamennyi árnyalata, kékes-szürkés, vagy éppen fekete, lilás, rózsaszín és arany amikor felkel vagy lemegy a nap, és ezüstszínű a holdfényben. Beleillik a mesébe.

Pályuk Anna felhőkön járó legényén kívül egy másik véletlen útitársam is akadt: nem más, mint maga Giacomo Casanova, aki a modern technika csodáinak köszönhetően lopta be magát a zsebembe a budapesti reptéren, az indulás előtti unalomban. Korábban is hallottam már róla, de nem ismerkedtünk meg személyesen; most viszont, az emlékirat sorait olvasgatva, hirtelen megelevenedett előttem a híres nőcsábász alakja. Teljes véletlenségből van is neki egy spanyolországi útinaplója, így hát velem tartott Madridba, Toledóba, sőt, Guadalajarába is. Szórakoztató társaság, a fene egye meg a pofátlan mindenét.

Medridban szakadó eső fogadott, amit csak a reptér tetején csordogáló patakok jeleztek; az utat innen föld alatt folytattam. A madridi metróvonal-hálózat vetekedik Európa legjobbjaival; ember legyen a talpán aki kibogozza. Az állomások viszont mind nagyon szépek, tarkák, sárgák-rózsaszínek-kékek és pirosak, és minden metrókocsiban könyvrészletek vannak kiragasztva, amiket élvezettel olvasgattam. Élveztem, hogy értem a spanyol nyelvet. Belehallgattam emberek telefonbeszélgetéseibe.

Toledó rendelkezik a legszebb vasútállomással, amit eddig láttam. Sajnos, mivel ott is szakadt az eső, nem volt alkalmam lefotózni az épületet, de higgyétek el, tényleg szép. Tessék, itt van.
Az eső ellenére felkaptattam a várossal szemben lévő hegytetőre, miközben vadkacsák (jelen esetben a keselyűk vízálló megfelelői) köröztek a fejem felett, és megpillantottam a San Servador kastélyt, mely nem csak hogy otthont adott a konferenciának, de ráadásul saját kísértettel is rendelkezik, bezony. Ettől aztán gyanakodva tekintettem minden tükörre, és az önműködő, fémesen csattanó hanggal fel-és lekapcsolódó világítás a tekergőző folyosókon szintén nem segített sokat. Legalább azt tudtam, hogy a fütyörészés, csoszogás és egyéb hajnali zajongás csak a szomszéd szobában lakozó walesi bárdtól származik. Micsoda megkönnyebbülés.

Ha már a bárdoknál tartunk: elkezdtek szállingózni a mesemondók, és megkezdődött az ismerkedés (Szia, te honnan? Aha. És én? És Magyarországról. És te honnan?... stb.), és az egymás nyakába ugrálás régi ismerősök számára. Nagy örömömre több ilyen is akadt; bár Love és Clare sajnos különböző okokból sajnos nem tudtak eljönni, ott volt például Martin (aki hetvenkét éves létére nagyon fiatalos és életvidám, és kitörő örömmel üdvözölt), Paola és Davide akik időközben összeházasodtak és nagyon szépek együtt (külön-külön is, egyébként, de együtt pláne :)(róluk itt lehet olvasni), Birgit és Tone akiket már jól ismertek, és Pep, a spanyol házigazdák képviseletében. A görögöktől megint Jorgos jött el, a maga tündöklő mosolyával, két újabb szépséges nő kíséretében (akik szintén mesemondók); a szobatársam pedig Karin lett, egy csillogó kék szemű, napbarnított osztrák hölgy, akiről még szó fog esni.

A San Servador egyébként, jobb kifejezés híján, állati szép helyen van. Mellékelek is képeket izibe.
(És elmegyek aludni, folyt. köv. holnap)


(Bal oldalt látható a kastély, jobb oldalt maga Toledó, középen művészi virágok)


(A kastély közelről)






(További kilátások a városra és a folyóra)
(Szép mi?)