2010. szeptember 30., csütörtök

Kétnyelvű kalandok a kis kunokkal Karcagon


(Tudom, ez a cím nekem is fájt.)

A Népmese Napjának reggelén (és most már tényleg szeptember 30-ról van szó, ami, mint tudjuk, Benedek Elek szülinapja is egyben) érkeztem meg Karcagra, ismét vonattal, és immár gyakorlottan a Budapesttől keletre található nagyobb megállók sorrendjének ismeretében. Az állomáson már várt a könyvtár köszöntő különítménye két nagyon kedves hölgy személyében. Egy rövid kitérő után, melynek során megismerkedtem a könyvtárral (és nagyon barátságosnak találtam), útnak is indultunk az első fellépés helyszínére, a Györffy István Általános Iskolába. A rövid séta során megtekinthettem a város főbb nevezetességeit, mint például a főteret (virágokkal és szobrokkal), a városházát, és a múzeumot (kívülről). Közben rengeteget beszélgettünk; szóba kerültek a kun hagyományok, a birkapörkölt ami nemrég lett a kulturális örökség része, Kováts Mihály huszárezredes, aki harcolt az amerikai függetlenségi háborúban és Charlestonban van eltemetve, és még egy csomó egyéb érdekes dolog. Végül aztán megérkeztünk az iskolába, ahol be lettem mutatva az igazgatónak és a tanári karnak, mielőtt a mesélés megkezdődött volna.

Az első fellépés 4-5. osztályos gyermekeknek szólt (abból is vagy három tucatnak, tele volt a terem), mégpedig a megrendelő kérésére angol nyelven. Ez pedig nem kis szó: először meséltem ilyen fiatal csoportnak úgy, hogy nem az angol az anyanyelvük.
Az első három lelkes és egyszerű mondatomra (Sziasztok! Szeretitek a meséket? Értitek az angolt?) néma csend és elhaló tücsökciripelés volt a válasz; kissé megrendült bennem a lelkesedés, de egy jó mesemondó sohasem adja fel. Tovább próbálkoztam; közbeszúrtam néhány magyar szót, hogy oldjam a feszültséget, és belefogtam az első mesébe.
Szokás szerint Anansze húzott ki a bajból. Felrajzoltam a pókot a táblára, és elmondtam, hogy 'Nancy nem csak pók (spider) hanem ember (man) is - na, ha van angol szó, ami minden kölyök szótárában szerepel, az a Pókember. Rögtön felcsillantak a szemek. Két mondattal később a nagyfiúk, akik eddig kétkető arccal ültek egy kupacban, egyszer csak fogták magukat, és bekiabálták a magyar fordítást arra, amit éppen mondtam. Naná, hogy értették. Onnantól kezdve felfelé ívelt a történet: egyre bátrabban és egyre többen fordították mindazt, amit mondtam; amint elkapták a mese fonalát, már vakon is tudták volna követni. Ha valaki lemaradt, a többiek magyaráztak neki; minden angol mondatra lelkes magyar kórus volt a válasz, és ment a mese, mint a karikacsapás. Néha rajzoltam, néha mutogattam; jó játék volt, éveztem nagyon én is, megy a gyerekek is. Anansze és a mesedoboz után következtek a repülő elefántok, akik megint csak osztatlan sikert arattak, és végül jutott idő még a kétperces sárkányra is.
Ha hivatalosak akarunk lenni, azt mondhatjuk, kétnyelvű mesélést csináltam (bilingual storytelling). Együtt a gyerekekkel. Igazi közösségi élmény volt. És sokat elmond az angoloktatásról, hogy értették ők már az elején is, csak nem mertek megszólalni. Az pedig a mesékről mond el sokat, hogy amint megvolt az eleje, már gombolyították ők is minden gond nélkül...

Egy kiadós ebéd és egy újabb séta után visszatértünk a könyvtárba a második mesélésre. A Népmese Napja alkalmából volt egy pályázat, melynek 50-60 első helyezettjét hívták meg jutalomként az én előadásomra. Most szóljatok hozzá, jutalom lettem.
A kért mesecsokor az Egyet innen - egyet onnan névre hallgat, és olyan meséket tartalmaz, amik nagyon hasonlítanak mindenki által ismert mesékre, de mégsem ugyanazok. Először is elmeséltem a gyerekeknek (és a jelen lévő felnőtteknek) miért fontos továbbadni a meséket (A mesék lelke - én a koreai változatot használom, de az indiai is szép), utána pedig belevágtam, hogy játsszunk is velük egy keveset. Az első történet premier volt, most meséltem először; általában úgy ismerik az emberek, hogy "az egyiptomi Hamupipőke", ami csalóka egy kissé mert maga a történet görög, a lány pedig, akit Rhodopének hívnak, thrák. A történet szépsége az, hogy a rabszolgalány, mielőtt Egyiptomba kerül, ugyanannál az úrnál rabszolga, akinél Aesopus is lakik, és ők ketten ismerik is egymást. Hosszú út vezet innen az elveszített cipőig... nagyon klassz történet, majd még dolgozom rajta, de elsőre is működött. Utána következett a Kis sebhelyes arcú című történet, ami szintén Hamupipőkére emlékeztet, és indián eredetű, bár szerintem az amerikai mesemondók erősen megdolgozták. Nagy pillanat volt, amikor leírtam, hogy a szegény lányból micsoda szépség vált a végére, gyönyörű barna bőrrel és fekete szemekkel és hajjal; a közönségben ülő barna-fekete kislányok tündöklő szemekkel sóhajtottak fel, végre egy hősnő, aki nem búza és kökény.
Ezek után megint rögtönzés következett, egy újabb premier: Maria és a hét rabló, ami egy igen korai Hófehérke-változat svájci és olasz elemekből összekeverve. Én az olasz vonalra fektettem a hangsúlyt, és az én Mariám eléggé tűzrőlpattant is lett; a történet gyakorlatilag vitte magát a végkifejletig, és egy eléggé mókás, gyerekbarát verzió lett belőle. Azon töprengtem, milyen brutális felnőtt változatot is lehetne belőle csinálni; a poén felét természetesen a Fables kegyetlenségéről híres gárdája már lelőtte előttem.
A sort Ragnar és Thora története zárta, amely, mint mindig, most is osztatlan sikert aratott; a gyerekek egymással versengve járultak hozzá jobbnál jobb ötletekkel a sárkányok és a hercegnő történetéhez, és utólag többen közölték, hogy ez volt a kedvencük. A toplista elején tehát a viking sárkányok végeztek, második helyen pedig Maria állt, nagyjából holtversenyben az összes többivel.

A délelőtti és a délutáni előadások szépen kiegészítették egymást. Az első eleven volt, pörgős és zajos; a második ábrándos, nyugis és andalító. Mindkét közönség figyelmes volt, kreatív és csillogó szemű. (Van egykedvenc angol kifejezésem, amit a lelkes kezdőkre szoktak általában alkalmazni - 'bright eyed and bushy tailed', ami annyit tesz, 'ragyogó szemű és bolyhos farkú', tudjátok, mint a Disney állatkák. Szerintem nagyon találó)

A nap jutalom fénypontja: volt egy láthatatlan kísérőnk is. Körmendi Lajos, író, költő, utazó, művész, Karcag és a kunság örök szerelmese. Én még sárvári diákíró-éveimben találkoztam vele, és teljesen lenyűgöztek a történetei; a fél világot bejárta, nagy mesemondó és jó humorú, melegszívű ember volt. Sajnos már nem él, de mindig jó szívvel, kedves emlékekke gondolok rá; a Mesenap során többször is felemlegettük a nevét. Kedves házigazdáim a mesélés jutalmául megajándékoztak egy halom könyvvel is; több közülük az ő műve, és hazafelé a vonaton élvezettel kezdtem olvasni őket. Több történet ismerős volt; mosolyogtam. Ha tehetitek, nézzetek utána.

Már megint egy fellépés, ahonnal sokkal többel jöttem haza, mint amivel érkeztem.
:)

2010. szeptember 29., szerda

Újfehértó

Folytatódnak a Tarkabarka Hölgy kalandjai a Dunától keletre.

A Népmese Napja Újfehértón megint csak az a fajta fellépés volt, amire szívesen megy az ember. A szervezők kint vártak az állomáson; sétáltunk egy nagyot az óvodáig, megismerkedtem a településsel, jókat beszélgettünk útközben.
Az oviban nagy szeretettel fogadtak; a picik már össze voltak gyűjtve egy csokorba, és csillogó szemekkel várták a mesét. Gondosan figyelő, cserfes kis közönség voltak; lelkesen kiabálták be a válaszokat és megoldásokat, és nagyokat kacagtak a megfelelő helyeken. Mindenről megvolt a maguk kis véleménye, sokszor nagyon is bölcs vélemény. Volt egy kislány, aki minden mese után vigyázzállásba vágta magát, és bejelentette, hogy "Mesélhetsz még!" Hát lehet ennek ellenállni?
Az óvoda után átsétáltunk az iskolába, ami szintén javában zsibongott; kaptunk kávét és sütit, és egy órát beszélgettünk mesékről, mesélésről és könyvtárakról, míg értünk nem jöttek, hogy készen áll az ötödikes évfolyam a nagy kalandra.
Tudom, hogy mondtam már sokszor, hogy a gimnazisták a kedvenc közönségem, de most meg kell vallanom, hogy az ötödikesek tündériek voltak. Elég idősek ahhoz, hogy mindent értsenek, de még elég kicsik ahhoz, hogy szorongás nélkül élvezzék az előadást. Voltak nagy nevetések, csillogó szemek, hangos bekiabálások; öröm és élmény volt a mesélés minden perce! Minden mesélő ilyen közönségről álmodik. Törpeszarvas természetesen megint mindent és mindenkit eltarolt. És senki se tudta mi az a garabonciás (különbség a tájegységek között? Meglehet...) A kedvenc pillanatom az volt, amikor megkérdeztem a fiúkat, Dame Ragnell éjszaka legyen-e szép vagy nappal - harsányan és egyöntetűen az éjszakát választották, kivéve egy kisfiút a sarokban, aki szép halkan bemondta a megoldást... minden osztályban rejtőzik egy jövendő lovag...
A mesélés és az adminisztráció végeztével kiadós ebédet is kaptam; Pusi szeletet, ami egy helyi specialitás (fűszeres-sajtos csirke, egy alpolgármesterrl elnevezve) és isteni finom!! Amíg a kaja készült, átsétáltunk Újfehértó zsebkendőnyi múzeumába, ami amilyen kicsi, olyan csinos és barátságos. Ott is nagyon kedvesen fogadtak; megismerkedtem az igazgatóval, mielőtt visszatértünk volna a vendéglőbe hogy elfogyasszuk az ebédet.
Hét órát ültem a vonaton, és alig látok ki a fejemből. De ha valami, hát Újfehértó, az nagyon megérte. Taps a szervezőknek, és főleg a gyerekeknek. Látszott rajtuk, hogy meséhez vannak szokva. Mindenki vegyen példát!

2010. szeptember 25., szombat

Kicsike rómaiak

A legtöbb mesemondásnál az szokott komoly fáradságba kerülni, hogy meggyőzzem az embereket: valók ezek a történetek felnőtteknek is. Az ókor világa egyike azon keveseknek, ahol fordítva áll a helyzet: arról kellett meggyőznöm magamat, hogy a kicsik számára is érdekes lehet a mitológia. És arról is, hogy mesélhető úgy, hogy a totyisok se álljanakmeg végképp a fejlődésben.
Ismeritek a görög-római mitológiát? Fel volt dobva a labda.
A mesélés a Nagyatétényi Kastélymúzeumban remekül sikerült! Telt ház volt (ki-be szállingózó emberekkel, ahogyan átalában ez lenni szokott egy fesztiválon, de mégis, jó sokan voltak), és szombaton a közönség nagy részét gyerekek alkották, legtöbbjük 3 és 10 éves kor között, akik párnákon ültek a lábaimnál és csillogó szemekkel csüngtek minden szavamon.
És a római történetek remekül működtek.
Kellett rajtuk igazítani, persze; nem magán a történeten, hanem a mesélés módján, hogy lekösse a gyerekeket. Szerencsére nagyon kreatív kis csapattal volt szerencsém dolgozni. Szombaton zajosak voltak, lelkesek, és elképesztően remek ötleteik voltak (ilyenkor én is mindig tanulok tőlük); ma kissé csendesebb csoport volt és több felnőtt, de a gyerekek itt is remekeltek. Ma inkább belemerülős, hátradőlős mesélést tartottunk. A két nap együtt tökéletes párost alkotott.

A mesék:
Jupiter és a méhecske - Aesopus(hangos zümmögéssel, kuncogással, és rengeteg ötlettel arra nézve, milyen részekből tevődik össze egy méhecske)
Mómosz meséje - Aesopus (hát egyem a husijukat, rájuk bízhattam az egész történetet, közös erővel találtak kifogásolni valót mindenben, amit az istenek teremtettek. Mómosz valahol most nagyon vigyorog. Lukianosz is.)
Midasz király - Metamorphoses (Az arannyá változás szörnyen izgatta a fantáziájukat. És az egész csapat kórusban zengte a végére, hogy "Midasz királynak szamárfüle van!!!")
Dionüszosz és a kalózok - Metamorphoses (Ez elvitte a pálmát. Csak annyit kell mondani a külyköknek: 'kalózok', a többi már megy, mint a karikacsapás :)
A marcipánból gyúrt királyfi - népmese (Mert olyen kedvem volt, és mert valójában ez is római mese, csak nem az ókorból)

Ma pedig:
Arisztophanész meséje az emberektől - Platón (Ez megint nagyon tetszett gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt; nagyon viccesnek találták)
Narkisszosz és Ékhó - Metamorphoses (Ezt a gyerekek szintén szeretik, mert lehet benne játszani a visszhanggal)
Igaz történet - Lukianosz (Remekül debütált, bár a legtöbb jeleneten eléggé megdöbbent a közönség; a bálna gyomrából való kijutásra több verzió is született)
Perszeusz és Medúsza (Szintén klasszikus és sikeres, és meg kell spékelni a csillaképekkel is!)
Pietro Baillardo története (Ez megint csak középkori római mese, egy tűzvarázslóról, és eléggé vagány! A varázslók most különben is népszerűek)

Nah, ennyi. Jó kör volt, remek közönség, kedves szervezők, kiváló rendezvény. És az ókori történetek működnek! Olajozottan és hibátlanul. Van rájuk kétezer év garancia. :)

2010. szeptember 19., vasárnap

Vendégségben Báthoryéknál

Az új tanév első fellépése: eljánosvitézeltem Nyírbátorba mesélni. Nyolc óra vonaton, és az ember lát mindenféle érdekes dolgokat: főleg akácot dögivel, de azon kívül még sok sok szép nagy madarat is, és két ember magas napraforgókat, és akkora őzlábgombákat, mint egy lapos tányér. Látjátok ezt szeretem a mesemondói létben. Utazni jó.

Nyírbátor pedig szép. Ez itt a reklám helye. A Reneszánsz hétvége jól szervezett, barátságos esemény volt, kedves emberekkel, és gyönyörű helyen. A Báthory-kastély nem csak kastély, ami már önmagában elfogulttá tesz ugye, hanem ráadásul fel is van újítva szépen, és egy panoptikum tölti ki a termeit, melyben szerepelnek törökök és magyarok és királyok és hölgyek és, mindenekelőtt, a Báthory család tagjai.

A legjobb az egészben? A "nászutas lakosztály" névvel jelölt szobát kaptam meg öltözőnek, ami nem volt más, mint Báthory Erzsébet hálószobája. A szoba egyik oldalán Őnagysága üldögélt kedélyesen egy kád vérben néhány megkínzott szolgálólány társaságában, a másik oldalon pedig hites ura és boldog gyermekei körében volt látható, így elevenítve meg a kétféle történetet, ami vele kapcsolatban kering.
Az összes eddigi öltöző körül, ahol megfordultam, ez viszi el a pálmát.

(Kivéve, hogy valahányszor a tükörbe néztem sminkelni, mindig Nádasdy Ferenc pislogott rám a vállam felett, és ettől megállt a szívem. Cserébe viszont, miután átvedlettem reneszánsz ruhába, a betévedő látogatók a kiállítás részének néztek, amíg meg nem mozdultam...)

Mivel hajnal 5 óta úton voltam, és még volt néhány órám a fellépésig, aludtam egy jót a kelengyés láda tetején, azután körbebarangoltam a kastélyt, megnéztem a fegyverbemutatót és a táncot, meghallgattam a fúvósok koncertjét, megnéztem a kirakodóvásárt, és egyáltalán, kiélveztem a renenszánsz fesztivál minden részletét.

Maga a mesélés is remekül sikerült; aranyos kis közönséget kaptam két tucat gyerek és feleannyi felnőtt, valamint három haldokló török, két magyar katona, Kinizsi Pál és Báthory uram személyében. Ami a meséket illeti, teljesen véletlenül sikerült egymás után fűznöm őket, és a végén még körbe is ért a motívum, marcipántól marcipánig.

(A marcipánból gyúrt királyfi - Dame Ragnall (mit akarnak a nők) - Captain Wedderburn (találós kérdések) - A mandulavirág legendája (virágok) Figyelitek? :D)

Közben sokat beszélgettünk, meg egyáltalán, jó hangulatú közönség gyűlt össze, és a helyszín sem volt piskóta. Én nagyon élveztem. Csillagos ötös a szervezőknek!

Megérte ilyen messzire eljönni otthonról :)

2010. szeptember 2., csütörtök

Most ugrik a Mesemondó...

... a nagybetűs életbe bele.

Nagyon, nagyon kevés olyan embert ismerek, aki a suli végeztével rögtön meséléssel kezdte volna. Mondjuk, olyat is csak nagyon keveset, aki 30 éves kora előtt jött volna rá, hogy mesemondó akar lenni. Minden eddigi összejövetelen én voltam a "kicsike"; nem számítva a gimnazista mesélőket, szerintem a hivatásosok között még most is én tartom az alsó korhatárt.
Az általános trend az, hogy az ember pár év (évtized) színház, zene, tanítás, könyvtár, satöbbi után egyszercsak rádöbben, hogy ő bizony mesemondó szeretne lenni, és akkor születnek olyan remek fellépők, mint akikről eddig olvashattatok ebben a blogban. Blue például lelkésznek indult.
(Én meg régésznek. Na bumm.)
De még nekik is mindig hosszú-hosszú folyamat megkezdeni a mesemondói pályafutást, mire a rendes állásukat ott merik hagyni. Ha egyáltalán. Ezért van olyan sok nyugdíjas korú mesélő.
(Átugrani a sárkánykaput. Szerintem erről már volt szó.)
Rengeteg bátorság és egy árnyalatnyi őrültség kell ahhoz, hogy az ember belevesse magát a mesemondói létbe, rögtön ahogy kilépett az iskolából. Fogalmam sincs, fog-e működni (mármint, a megélés része. A mesélés része remekül működik, köszönöm a kérdést :)
Hát, itt tartok most. Főállású mesemondó.
Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Egeylőre lelkes és bizakodó vagyok.
*Diadalmas dobpergés a háttérben*
...
Áh, csak a gyomrom korgott.

;)