2010. december 18., szombat

Az én Rapunzelem, a ti Rapunzeletek, az ő Rapunzelük

Nos, mivel immár harmadszor is sikerült megnéznem a Tangled című alkotást a moziban (ami magyarul Aranyhaj és a nagy gubanc címen fut), és mivel legalább két tucat nagyon érdekes beszélgetést folytattam róla különböző emberekkel, úgy gondoltam, ideje kiírnom magamból mindazt, ami a mesével, és általában a Disney adpatációkkal kapcsolatban lecsapódott bennem.

EBBEN A BEJEGYZÉSBEN RAPUNZELRŐL MINT TÖRTÉNETRŐL LESZ SZÓ. EZ ITT NEM EGY FILMKRITIKA, DE TARTALMAZHAT SPOILEREKET, SZÓVAL ÚGY OLVASSÁTOK. ÉN SZÓLTAM.

Először is, a címről, ha valaki nem tudná: a film angol címe Tangled (amit nehéz lenne szó szerint lefordítani, gubancosat jelent leginkább, amit a magyar cím meglehetősen hűen vissza is adott), de a Disney az utolsó pillanatban változtatta meg. Eredetileg Rapunzel néven futott volna, ami itthon nem sokat mond, mert a toronyban ülő hosszúhajú királylány meséjét vagy név nélküli királylánnyal ismerjük, vagy aranyhajú királylányként, vagy Raponc(ka) néven. Más nyelveken viszont nagyon is egyértelmű volt, melyik meséről van itt szó, és a gyártó azért változtatta meg, mert túl lányosnak gondolták, és nem akarták, hogy az emberek az eredeti népmesére asszociálva csak a lányaikat vigyék rá el.

Nos, annak, aki nem ismerné: a Rapunzel mesének ("Királylány a toronyban", AaTh 310) két fő vonala ismeretes; a világ rengeteg kultúrájában előfordul. Az első ismert változtat talán Zál és Rúdábé perzsa legendája, a mesevilág legvagányabb albínó hercegével és egy gyönyörű, fekete fürű hercegnővel. Itt a hajon való felmászás még elmarad, a herceg visz kötelet.
Az eredeti mese nagyjából így foglalható össze (tudományosan megcsonkíott formában):
Terhes asszony olyasmit kíván meg, ami csak a szomszéd boszorkány kertjében található; lopás közben rajtakapják, és az életéért cserébe odaígéri meg nem született gyermekét a boszinak.
(A gyermeket a kívánt ennivalóról nevezik el; Rapunzel egy salátafélét jelent, de az olasz verzióban pl. Petrezselyem a lány neve.)
A boszorkány egy toronyba zárja a lányt, ahol az hosszú hajat növeszt, és mostohaanyját minden nap azon húzza fel és azon ereszti le.
Egyszer aztán arra jár egy királyfi, meglátja a lányt, felmászik a haján, puszi-pacsi, megszöknek együtt.
A boszorkány üldözőbe veszi őket, de különféle kalandok után végül megmenekülnek.
Happy End.

A Grimm verzió ennél egy kevéssel sötétebb és komolyabb, ahogyan azt a tesóktól megszoktuk. Ott a királyfi megtalálja ugyan Raponckát a toronyban, de esze ágában sincs megszöktetni; viszont rendszeresen látogatja. Ennek az lesz a következménye, hogy pár hónappal később Raponcka a maga ártatlanságában megkérdezi anyucit, miért szorítja derékban a ruha... a boszorkány dühös lesz, levágja a lány haját, és kiűzi őt a toronyból. Amikor a herceg legközelebb látogatóba jön, a hajfonaton felmászva a banyát találja a szobában, aki levágja a kezeit, megvakítja őt, és kidobja a toronyból. A herceg addig addig vonszolja magát az erdőben míg meg nem hallja Raponcka hangját; a lány énekét követve egymásra találnak, és Raponc könnyei varázslatos módon meggyógyítják a fiú sebeit. Mindeközben a boszi a hajfonatot kapmóra akasztva megpróbálna lemászni a toronyból, de leejti a fonatot, és örökre a toronyban ragad.
Happy End.

Nos, Disney-ék valahol a kettő között vannak. És akárki akármit olvasott a filmről: a film márpedig jó. Uff.

Be kell hogy valljam férfiasan, engem a Raponc sztori sose vonzott. Ismertem, de nem izgatta különösebben a fantáziámat; valljuk be, nem egy nagy történet. Ellenben felmerül vele kapcsolatban egy rakat olyan kérdés, amiről a mesemondó tudja, hogy minden értelmes gyerek háromévestől fölfelé feltétlenl meg fogja kérdezni - és az eredeti sztori nem ad választ egyikre sem (ami nem csak engem idegesít, hanem láthatóan a kölyköket is). Például, hogy mi lesz Raponc eredeti szüleivel. Vagy, hogy mi a fészkes fenét csinál egy lány egyedül egész nap egy toronyban? Vagy, hogy hogy vitte fel a boszi a toronyba, amikor még nem volt haj? Vagy hogy mit csinál annyi hajjal, de tényleg? És hogy miféle királyfi képes... na, de ez már a Hófehérkénél is felmerült.
Azt kell mondanom, hogy a Disney film humoros és nagyon szerethető módon válaszolja meg ezeket a kérdéseket; az ő magyarázataikkal együtt összeáll egy egésszé a történet. Oké, lehet hogy egy népmesében nem is kell mindent megmagyarázni, de mondja ezt az ember annak a két tucat négyévesnek, akik márpedig tudni akarják.

Ami a főszereplőket ileti: jah, Rapunzel úgy néz ki a filmben, mint egy Barbie baba, de mégsem. Egyrészt, mondjatok nekem olyan tündérmesét, ahol a királylány nem a leggyönyörűbb nő az egész világon, vagy legalábbis a végén nem válik azzá. Ugyanez a királyfival is. Azért ez nem nagy szentségtörés. Másrészt, nekem ez a Raponc egy nagyon szimpatikus, kedves Raponc volt, totál naiv, mezitlábas, és mégis vagány. Ártatlanul lelkesedő. Mégis milyen legyen egy csaj aki egy toronyban nőtt fel, he?
Ami a srácot illeti: ÉN megvettem. Kilóra. Kövezzetek meg.
("Másom sincs, csak a rossz hírem...")

Ami pedig a népmesék ősi szimbolikáját illeti: szerintem Disney-ék igenis megfogták a lényeget. Adott a mostohaanya, aki bezárva és elrejtve tartja a lányt, egyrészt, hogy ki ne derüljön, hogy nem a sajátja, másrészt, mert addig fiatal, amíg a lány a kislánya. Ismerősen hangzik? A Rapunzel mint népmese a felnőtté válás és az ártatlanság elvesztésének meséje arról, hogy nem lehet örökké egy toronyban élni, akkor sem, ha mindenkinek úgy lenne jobb. És nézzetek körül, kedves feministák, nagyon sok lányt még a mai nap is egy srác kell, hogy kihozzon abból a toronyból, mert maguktól kevesen másznak le...
A film egyébként felvonultatta az összes fontos motívumot, ha a Grimm-mesét vesszük alapul: a növényt az elején, ami miatt a gyerek a boszihoz kerül; a haj levágását; a fiú átverését; a gyógyító könnyet, még az éneket is. Sőt, a Grimm verzió konkrétan említi a kampót is, amire Rapunzel a haját akasztja, hogy fel tudja húzni a boszit a toronyba. Persze ezen felül volt még rajt egy csomó sallang, pl. a repülő lámpások (amit nem bántam, mert jó ötlet, és ha megfigyelitek, ugyanúgy gyulladnak fel, ahogyan a lány haja világítani kezd, ami szerintem nagyon szép kép volt). Volt benne persze éneklés is, de engem speciel nem zavar, mert néha, főleg ebben a taknyos téli időben, kell az embernek a shiny-happy-joy-joy zene is.
Egyébként meg az eredeti mesében vagy egy elem, ami Disney-ért kiált, és megis kihagyták: a mesebeli Rapunzel tornyában beszélnek a bútorok. Ezt persze már ellőtték annyak idején a Szépség és a szörnyeteg-ben. Csak hogy tudjátok, ezt se a Disney találta ki.

Nah, ennyit a meséről. Én azon az állásponton vagyok, hogy ha egy mese-verzión gyerekek milliói nőnek fel, akkor azt a verziót legalábbis érdemes ismerni - mert komolyan, mi tesz egy bizonyos meseváltozatot "hivatalossá", ha nem az, hogy több millió ember azt ismeri és fogadja el?
Egyébként meg, ha Disney nem lett volna, tizedennyit se gondolkodtam volna az utóbbi időben Raponckán, és tuti, hogy nem olvastam volna el azt a húsz verziót, amiket így igen.
Ennyi.

2010. december 17., péntek

Két link

Az egyik:

A TEDxYouth konferencián elhangzott előadásom a mesemondásról! Végre felkerült ez is a többi közé :)

Itt láthatjátok.

A másik:

Sharon Wood amerikai mesemondó meséli a Bús királyfi (Sad Prince) című magyar népmesét. Tőlem hallotta, de természetesen nem szó szerint adja vissza! :) Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én imádom :)

Hallgassátok meg!

2010. december 14., kedd

A mese fonala

Avagy a fonál meséje.

Készülvén a tavaszi Holnemvolt Fesztiválra (március 12-13, írjátok be a naptárba!), összegyűjtöttem néhány mesét, amikben fontos szerepet játszik a fonál és a fonás valamilyen formában.

Ariadné fonala. Ariadné, Minósz krétai király lánya, egy gombolyag vörös fonalat adott Thészeusznak, hogy megtalálja a kivezető utat a hírhedt Labirintusból, miután megölte a benne lakozó szörnyeteget (a srác egyébként nem érdemelte meg). Ariadné fonala azóta szimbólumává vált a bonyolult útvesztők, problémák megoldásának...

Arakhné és Uru hercegnő. Előbbi a görög mitológia, utóbbi az inka legendák pókká változtatott leánya. Arakhné Athénét sértette meg azzal, hogy versenyre kelt vele, és pajzán képeket szőtt az istenekről; Uru hercegnő az alattvalóit sanyargatta azzal, hogy mindig újabb ás újabb ruhákat kért. Mindkettejük sorsa ugyanaz lett: egy dühödt istennő pókká változtatta őket hogy örökké fonjanak és szőjenek.

Frigg. A skandináv mitológiában Ódin főisten felesége. Rokkáján fonja a felhőket.

Rumpelstiltskin. Mese a lányról, aki azt hazudja a férjének, szalmából tud aranyszálat fonni; a munkát végül egy gonosz kis lény végzi el helyette. Ha el akarja kerülni a fizetséget, vagyis azt, hogy a sajá gyermekét adja a manónak, ki kell találnia a kis dög nevét.

Whippety Stourie. Mese a lusta lányról, aki a fentivel ellentétben nem is tud és nem is akar fonni, aranyat se meg gyapjút se. Egy kis tündér segítségével végül sikerül megmagyaráznia a férjének, hogy a fonástól ronda lesz az ember arca...

A Párkák és a Nornák. Előbbiek a görög, utóbbiak a skandináv mitológiában ugyanazt a feladatot látják el: fonják és végül elvágják az emberi élet fonalát.

És persze meg lehet még említeni Csipkerózsikát is, bár neki nem sok köze volt magához a fonalhoz...

2010. december 7., kedd

A negyedik király

Mivel már olyan sok szó volt róla, és mert úgyis közeleg a karácsony, íme a Negyedik Király története:

Mindenki hallott már a Háromkirályokról, a Napkeleti Bölcsekről: Gáspárról, Menyhértről és Boldizsárról, akik felkeresték az újszülött Megváltót Betlehemben, hogy ajándékokat vigyenek neki és hódoljanak előtte. Egy csillag vezette őket messze földekről a betlehemi istállóhoz - ezt a történetet mindenki ismeri.
Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy amikor feltűnt a betlehemi csillag az égen, a távoli Kelet birodalmaiból nem három bölcs indult útnak, hanem négy.

A negyedik, perzsa bölcset Artabannak hívták, és mélységes áhitattal és lelkesedéssel készülődött az útra; eladott mindent, amije csak volt, az összes vagyonát és a háza árát is ajándékokra költötte: három különleges drágakövet vitt magával. Egy zafírt, ami úgy ragyogott, mint az éjszakai égbolt; egy rubint, mely mélyebben izzott, mint a naplemente; és egy gyöngyöt, mely tisztább volt a magas hegyek hőfedte csúcsainál. Ezzel a három ajándékkal indult útnak, hogy találkozzon a másik három bölccsel az előre megbeszélt helyen.
Napokon keresztül utazott gyors lábú lován; az utolsó napon már vágtatott, hogy időben érkezzen a találkozóhelyre. A szíve könnyű volt és vidám: éjjelente látta a csillagot az égen, és alig várta már, hogy a saját szemeivel láthassa a Megváltót.
Alig néhány mérföldnyire járt a céltól, amikor az út szélén egy alakot pillantott meg; egy férfi hevert a földön a tűző napsütésben. Artaban megállította a lovát, és habozott - otthagyja-e a férfit, aki bizonyosan úgyis halott volt már, vagy késlekedjen, és próbáljon meg segíteni neki?
Végül sóhajtott egyet, és leszállt a lóról, hogy megvizsgálja a földön heverő embert. Még élt, bár alig lélegzett, és égett a teste a láztól. Artaban árnyékos helyre vitte, meglazította a ruházatát, vizet hozott neki hogy megitassa és megmosdassa, és a tarisznyájából orvosságot vett elő, hogy csillapítsa a lázát. Majd' egy napig ápolta a beteget, mire az jobban lett és lábra tudott állni; akkor a lován bevitte a legközelebbi faluba. Eladta a zafírt, hogy kifizesse a szállását és pénzt adjon a fogadósnak, hogy gondoskodjon róla, amíg fel nem épül. Így már csak két ajándéka maradt a Megváltó számára.
A férfi észrevette, hogy jótevője gondterhelt; megkérdezte, mi nyomja a szívét. Amikor Artaban elmondta neki, hogy minden bizonnyal lekéste a találkozót a többi bölccsel, a beteg elmosolyodott. "Én tudom, hová kell menned" válaszolta, és útba igazította Betlehem felé.

Artaban sietett Betlehem felé, amilyen gyorsan csak tudott; szerette volna még időbn beérni a többieket, hogy láthassa az újszülöttet. Amint a városba ért, bekopogtatott az első ház ajtaján; kérdésekkel halmozta ez az asszonyt, aki ajtót nyitott neki. Jártak-e it napkeleti bölcsek; merre mentek; hol találja a Megváltót. Az asszony, aki éppen a kisgyermekét ringatta a karján, készségesen válaszolt: igen, a három bölcs jött és ment, ajándékokat hagytak a názáreti Máriának és a kisdednek; nem, a család már nincs a városban, előző éjjel eltűntek, azt rebesgetik, talán Egyiptom felé. Artaban csalódottan töprengett, vajon mit kellene most tennie, hol kéne keresnie a Megváltót... amikor sikoltás hallatszott az utca felől, és rémült asszonyok csapata rohant el a ház előtt, karjukban a gyermekeikkel. "Meneküljetek! Mentsétek a fiaitokat! Heródes katonái megölnek minden újszülöttet!"
Artaban látta a házigazdája arcán a rémületet, ahogy magához szorította a kisfiát; a katonák már dörömböltek is az ajtón, Heródes nevében. "Isten nevére kérlek, ments meg a gyermekem!" könyörgött az asszony, és Artaban az ajtóhoz ment. Az erszényéből elővette a vörös drágakövet, és átadta a parancsnoknak; az mohón kapott a kincsen, és továbbvonult a katonáival.
Mit tettem? gondolta Artban Elpazaroltam a Megváltó ajándékát...
De ahogyan az asszonyra és a gyermekre nézett, tudta, hogy nem volt hiába. "Isten áldjon meg azért, amit értünk tettél, és kísérjen az utadon."

Artaban pedig utazott tovább Egyiptom felé. Mire odaért, a Szent Családot már nem tallta sehol; hosszú éveken keresztül bolyongott országról országra, őrizve az egyetlen megmaradt ajándékot, remélve, hogy egyszer megtalálja végre a Megváltót. Lassan haladt, lépten-nyomon megállásra kényszerítette a jó szíve; betegeket ápolt, szegényeknek segített, megtett mindent, amit csak tudott - de a gyöngyöt őrizte gondosan, tartogatta a Názáreti Jézus számára.
Harminchárom év telt el, és a világ távoli sarkába, ahol Artaban éppen tartózkodott, hírek érkeztek Júdea földjéről. Az öreg, megőszült bölcs évek óta először mosolygott, és azonnal útra kelt. Végre tudta, hol keresse a Megváltót.
Amikor végül, hosszas és sietős út után Jeruzsálem kapujához ért, hatalmas tömeget pillantott meg. "Mi történik itt?" szólított meg valakit az úton. "Keresztre feszítik Názáreti Jézust, a zsidók királyát." válaszolta az, csodálkozva, hogy Artaban az egészről mit se tud. Az öreg bölcs megdöbbent és megrémült; azonnal útnak indult a tömegben a Golgota felé, remélve, hogy az utolsó drágakővel még meg tudja váltani Jézus szabadásgát és életét. Ahogy azonban próbált utat törni magának az emberek sűrűjében, kiáltozásra lett figyelmes; katonák vonszoltak egy fiatal lányt a város felé. "Ment meg!" zokogott a lány "Apámmal érkeztem Perzsiából, de ő meghalt, és adósságban hagyott. Most el akarnak adni rabszolgának. Könyörgök, segíts rajtam!"
Artaban a lányra nézett, azután fel a Golgotára; előhúzta az erszényéből a gyöngyöt, és egy pillanatig szomorúan nézte.
"A Megváltónak őrizgettem" mondta végül "De úgy tűnik, méltatlan vagyok rá, hogy ajándékot adjak Neki. Tessék, húgom. Váltsd meg vele a szabadságodat."
A következő pillanatban elborult az ég, mennydörgött és villámlott, és megrázkódott a föld; sűrűn kezdett szakadni az eső, és mindenki menekült. Artaban, az ősz, öreg király, lerogyott az út szélén; a lány fölé hajolt, hogy felsegítse. A bölcs arca ragyogott; felfelé nézett valakire, akit csak ő láthatott.
"De mikor, Uram?" rebegte alig hallhatóan "Mikor etettelek? Mikor itattalak? Mikor ápoltalak? Harminchárom esztendőn át kerestelek, és sohasem láttam az arcod..."
És a vihar közepén egy alig hallató hang válaszolt neki - talán nem is hallotta más:
"Bizony mondom néked, amit a szenvedőkért tettél, azt értem tetted. Ez volt a te ajándékod nekem."
Artaban pedig elmosolyodott, és lehunyta a szemeit.

(Megjegyzés: Ez a szöveg az én fordításom és mesélt verzióm Henry van Dyke amerikai író 1895-ben publikált "The Story of the Other Wise Man" című novellájára. Az író megjegyzi, hogy a mese a saját alkotása, és nem a közel-keleti hagyományból származik; ennek ellére hozzáteszi azt is, hogy "sohasem érezte magáénak", hanem ajándékként jött hozzá az ihlet valami felsőbb hatalomtól.)

2010. december 5., vasárnap

Cukorkák

Közeledik a karácsony, mindenkit elkapott az áhitat, kezdődnek a karácsonyi mesélések :) Ha már ennyit lelkendeztem róluk, beszélek bővebben néhány új meséről, akik az idei évad tiszteletére kerültek be a repertoáromba. (Nem lehet minden évben mindig ugyanazt mesélni, én magam is megunnám...)

Azt hiszem, az idény egyik legnagyobb nyertese (és feltétlenül az egyik kedvencem) a Parasztbibliából származik. A történetecske igazából annyiban merül ki, hogy a Kisjézust kergetik a nagyobb fiúk keresztül a városon, mert meg akarják verni; végül felmarkol egy adag kavicsot, és eléjük szórja, a kavics pedig cukorkává (és, mint látni fogjuk, más érdekes dolgokká) változik, mire a nagyfiúk abbahagyják a kergetést, nekiállnak szedegetni a földről, ifjú Megváltónk pedig kereket old.
Eddig a népmese.

Amilyen egyszerű, annyira nagyszerű.
Először is: tündéri. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem ez az egyik legkedvesebb bibliai alapú népmese, amivel valaha találkoztam.
Másodszor: karácsony táján mindig kiderül, mi mindent tudnak a gyerekek a Bibliáról, főleg, amikor Jézus élete kerül szóba. Tisztában vannak vele, hogy Jézus hol született és milyen körülmények között, és tisztában vannak azzal is, mi mindent csinált felnőttként. És valahányszor ezt a történetet mesélem, szóba kerül az is, hogy mit gondolnak, mi történt a kettő között. A gyerekekben (ahogyan a legtöbb felnőttben is) valahol mélyen hiányérzetet kelt, hogy nagyon sok marad ki Jézus életének történetéből, és ez a mese (meg a fél Parasztbiblia) a tanú arra, hogy ez a kérdés mindig is foglalkoztatta az emberiséget. (Legalábbis az elmúlt cirka ezekilencszáznyolcvan évben) Számomra ezt a hiányt a Biff evangéliuma humoros és szerethető módon pótolta, de nyilván ezzel nem mindenki van így. A mesélések során a gyerekek mindig egy csomó gondolatukat megoszják velem arról, milyen is lehetett Jézus (velük egyidős) gyereknek. Mindig születik egy csomó remek gondolat, és azok a gyerekek is, akikben ez a kérdés eddig nem merült fel, eltöprengenek a dolgon.
Harmadszor: a gyerekek nap mint nap találkoznak hasonló konfliktushelyzetekkel; szerintem nincs olyan kölyök, aki az óvoda és a gimnázium között ne keveredne legalább egyszer verekedésbe. (Igen, még a lányok is) Azt tapasztalom, hogy a gondolat, hogy Jézust meg akarják verni a nagyobb fiúk, egyáltalán nem okoz fennakadást a meséléseken. A legszebb pillanatom az volt, amikor Komáromban az egyik kisfiú beleszólt a mesébe: "Igen, és amikor felnőtt, akkor meg is ölték!" Ebben az volt a szép, hogy én felnőtt fejjel erre a párhuzamra nem is gondoltam, de a gyerekekben azonnal összeállt, hogy Jézust nem mindenki szerette. Ezen a ponton el lehet beszélgetni velük arról, hogy néha olyan embereket is bántalom ér, akik nem érdemlik meg. Ebből a szempontból szerintem ez egy gyógyító mese; a gyerekek látványosan meg szoktak nyugodni a tudatban, hogy még a Megváltót is megkergették olykor a nagyfiúk. (Sőt, később meg is ölték. Benne van a Bibliában. Négyszer.)
Negyedszer: nagyon érdekes pillanat a mesében, amikor felmerül a verekedés kérdése. Néhány gyerek mindig felveti, hogy Jézus miért nem verekszik meg a fiúkkal; mások azonnal rávágják, hogy Jézus nem bánt senkit. Mindig megkérdezi valaki, miért nem használja a szuper képességeit, vagy hogy Isten miért nem védi meg. Erre igazából azt tudom felelni: ki tudja? A teológusok is ezt a kérdést rágják kétezer éve. Nem szoktam rá válaszolni; hagyom, hadd gondolkozzanak ők.
Egyébként ennél sokszor többször merül fel az a kérdés, hogy Mária és József miért nincsenek ott. Itt rögtön el is lehet beszélgetni róla, hogyan is élhetett a szent család... oda lyukad ki a mese, hogy Jézus tulajdonképpen hazafelé futott a fiúk elől.
Ötödször: már a mese elején el szoktam beszélgetni a gyerekekkel, hogy mit szoktak kapni a Mikulástól, és ilyenkor egy végtelen lista születik csokoládékból és cukrokból (és játékokból). Azután elbeszélgetünk arról is, hogy Jézus gyerekkorában még nem voltak ilyenek; ilyenkor néha elkalandozik a beszélgetés arrafelé is, hogy mi minden más nem volt még (pl. műanyag, állapítja meg az egyik kisfiú, és ebből kifolyólag LEGO se lehetett). Volt olyan srác is, aki nagyon zseniálisan hozzátette, hogy méz viszont volt. Bimbózó történész :)
Amikor tehát Jézus megfordul, és a marék kavicsot a fiúk arcába szórja, egyértelmű az egész közönség számára, hogy nem bántani akarja őket. Az is egyértelmű, hogy talán ő maga se tudja, mit akar; hogy nem számít arra, hogy valami hűdenagy csoda fog történni, csak eltereli a figylemüket. Nem mormol varázsszavakat, és nem rajzol vonalat a porba.
Amikor aztán a kavicsok átváltoznak, nagy lelkesedés szokott kitörni, és mindenki magyarázza, mi minden lett belőlük. Cukrok, csokik, játékok (főleg LEGO), és így tovább.
Kisjézus pedig meglóg. Hazaszalad Máriához és Józsefhez.

Néha a legegyszerűbb mesékből születik a legtöbb jó gondolat, és néha az egyszerű történtek varázsolják el a gyerekeket a legjobban. És a mesemondót nemkülönben; ez egyike azon sztoriknak, amiknek legalább a felét a közönség rakja össze helyettem, kitörő lelkesedéssel és elképesztő kreativitással.
A fentiekből is látszik, hogy egy-egy történet hordozhat mély vallási értékeket attól még, hogy nem szerepel a Bibliában.

Különben meg, cukorkát mindenkinek. Mert az jó :)

2010. december 4., szombat

Karácsonyi déja vu

Megint visszatértem kedvenc törzsközönségeim egyikéhez a Rákoshegyi Közösségi Házba. Tavaly ilyentájt jártam náluk először; akkor is adventi mesék voltak terítéken. Azután visszahívtak tavasszal is, anyák napja alkalmából; és most, hogy ismét elérkezett az advent, megint megkerestek. Örömmel mentem.

Most is, mint mindig, lázas készülődés fogadott; gyerekek ültek minden kézműves asztal körül, és vadul alkottak. Ilyenkor mindig nagyon szép dolgok szoktak készülni; jó látni, milyen sokan vannak ott, felnőttek és gyerekek egyaránt. Már elő volt készítve minden a mesélésre; amikor megkérdeztem, hányan hallottak tavaly, mindenki feltette a kezét. Erre nem számítottam, de jól esett :)

Arra viszont fel voltam készülve, hogy új meséket mondjak; ha valahová sűrűn jár vissza az ember, már csak presztízsből is mindig visz magával valami frisset és ropogósat. Legalább én sem unom a saját meséimet.
Ezúttal pedig egy csomó újdonság volt a tarsolyomban mind karácsony, mind pedig tél, hó és fagy témakörben. Íme:

Halvor és a trollok Norvég karácsonyi mese, karácsonyi trollokkal. A gyerekek megvesztek érte. Mint kiderült, elég sokat tudtak a trollokról, és borzasztóan tetszett nekik, hogy egy egész mese szól róluk; nem is beszélve arról, hogy az eleje egy jegesmedve-vadászattal indul (úgy tűnik, ez a jegesmedvék szezonja. Elsőre eltalálták, amikor megkérdeztem, vajon mire vadászhat messze északon egy vadász...) És a mesemondók kollektív bölcsessége megint igaznak bizonyult: nincs a gyerekek számára élvezetesebb jelenet a mesében, mint az, amikor két tucat troll összetöri egy ház berendezését...
Rengeteget nevettünk, ők is meg én is.

Forgószél és a hóember Ezt a mesét nagyon régen olvastam, és mostanában vettem megint elő, pont a téli szezonra; valamiért megfogott annak idején. Megfogta a gyerekeket is; azt szeretem bennük igazán, hogy ha megadom az alaphelyzetet, tulajdonképpen összerakják a mesét maguktól. Itt például adott egy harcos, aki hóból van. Az ötletek meg jöttek maguktól...

Az első ajándék Ez az idei évad karácsonyi meséje; a kis pásztorfiúról, aki végignézi, mi mindent adnak a Kisjézusnak ajándékba, és azon töpreng, mi a fenét kezd egy kisbaba a tömjénnel meg a mirhával (egyébként ez is népmese). Végül a saját játékát adja oda az újszülöttnek, és a Kisjézus nevetésére 3 csoda történik a földön. A harmadik az, hogy megszólalnak az állatok. Osztatlan siker. Már hallottam mesélés közben a gyerekeket sugdolózni, ki milyen háziállatot fog faggatni aznap éjszaka... ("A hörcsögök is megszólalnak?" "Igen, a hörcsögök is.")

Cukorkák Az előzőhöz kapcsolódva mesélhető karácsonyi mese. Bővebben majd kifejtem egy másik bejegyzésben.

A 12 hónap Klasszikus népmese a hónapokról, és arról, miért kell velük udvariasnak lenni, ha összefutsz velük az erdőben. Igazából nagyon egyszerű sztori, ám pont a 12 hónap megszemélyesített fugirái miatt van benne számomra valami varázslatos. Az egyes hónapok figuráira mindig egy csomó ötlet születik.

Tündér Ilona és az erdő szelleme Best of Anica. Gyönyörű történet, elejétől a végéig, izgatottan és tátott szájjal hallgatták. Van benne humor, varázslat, boszrokányság, tündérek, ördögök, varázspárbaj, temetői harc, rock and roll. Lenyűgözi a gyerekeket. Utólag úgy tűnt, rezgett egy kicsit a léc a jelenet alatt, ahol Tündér Ilona kistáskának nézi a templomi füstölőt, de a végén minden jóra fordult.
(És kiderült az is, mire jó a tömjén. Ezt minden gyerek azonnal tudta. Azzal lehet elűzni az ördögöt.)

A fiú aki a felhőkön akart járni Immár klasszikussá vált állandó darabja a repertoáromnak. Azért vettem elő, bár az előzőhöz hasonlóan semmi köze a télhez vagy a karácsonyhoz, mert ekkor már harmadszorra tapsoltak vissza a gyerekek, és kifogytam a hóból meg a jégből. Ez csak arról szólt, hogy követni kell az álmainkat...
(Komolyan, ezt a sztorit egyszer eladom a Disney-nek.)

Még mindig tartom, hogy a rákoshegyi gyerekek az egyik legjobb közönségem. Nyitottak, lelkesek, kreatívak, és mindig nagy szeretettel fogadnak. Írtak szépeket a vendégkönyvembe. Minden mesét képesek életre kelteni, olyankor is, amikor nem számítok rá. Nem is igazán tudom, ők-e az én rajongóim, vagy én az övék...

Kicsik, lelkesek, és sokan vannak

Mi az?
A komáromi közönségem.

Szakadó havazásban vonatoztam le Komáromba tegnap az évad első karácsonyi mesemondására. A MÁV csodával határos módon mindössze öt perc késéssel szállított Pestről a célállomásig, ahol már vártak rám a szervezők, a helyi gyermekkönyvtár képviseletében. A hangom félórás késéssel követett, ezt több vödör forró teával sikerült még a kezdés előtt orvosolni.

Az első kör óvodásokból és alsósokból állt; egy ovis csoport színtiszta fiú, a másik pedig csak lány volt, így a terem egyik fele feketével, másik fele rózsaszínnel telt meg, nagyon jópofa látvány volt. Én magam viseltem mindkét színt, remélem, lett néhány jó fotó...
A mesemondó szoba tömve volt; kis híja volt, hogy a lábamon is üljenek a gyerekek, de egyáltalán nem bántam. Nagyon figyelmes, értelmes kis közönség voltak; sok remek ötletük volt, és lelkesen válaszoltak minden kérdésre. Leteszteltem néhány új karácsonyi mesét rajtuk; a legtöbb osztatlan sikert aratott, a kedvencnek mégis a klasszikus bizonyult (Dame Ragnellt mesélni ovisoknak... ezért egyszer még bajba kerülök.) A gyerekek érdekes módon úgy döntöttek, "lányos" és "fiús" meséket akarnak hallani; ebben csak az volt a bökkenő, hogy képtelen voltam eldönteni, mit értenek ezen kategóriák alatt, így aztán mindig csak az adott mese után derült ki, jól tippeltem-e. A Forgószél és a hóember becenévre hallagtó indián mesét például "lányosnak" ítélték, míg a Dame Ragnell körül megoszlottak a vélemények. A legtöbben fiúsnak ítélték, a lovagok miatt. Az apró karácsonyi részlet arról, hogy karácsony éjszaka tudnak beszélni az állatok, szintén nagyon népszerű volt (lehet, hogy az már elhúzott a fejük felett, hogy a régi karácsonyról van szó, vagyis a mostan január 6-ról... lehet hogy sok háziállatnak szereztem egy átzaklatott karácsony éjszakát...)

A második körben színpadról meséltem, körülbelül száz alsósnak; hasonlóan lelkes közönség voltak, bár kevésbé beszédesek, mint az ovisok. Itt elővettem a Jégország királyát; néhányan mondták az elején, hogy hallottak már róla, de nem bántam, az én verzióm úgyis vagányabb. És lőn. Nem tudtak betelni vele. Határozottan fiús történet. Most komolyan, hány népnek van jegesmedvén lovagló királyfia?...
(Egyébként a jéghegyre való felmászást is késekkel óhajtották megoldani. Nagyon kreatív csapat voltak.)
Itt is bedobtam Gawain barátunkat; a társaság egybehangzó szavazata az volt, hogy az elátkozott hölgy, aki a nap egyik felében csúnya, a másikban szép, menjen inkább szépen haza, tisztes lovag ilyesmivel nem bajlódik. Az ovisokat még könnyebb volt rávezetni a megoldásra. Erre varrjatok gombot.

Jól szervezett fellépés volt mindkettő; ott voltak az óvónők és a tanárok is hogy rendet tartsanak, meg hogy hallgassák a meséket. Ebből kifolyólag nem fáradtam le a végére, és a hangom is megmarad; bárcsak minden fellépésen így csinálnák...
Még rajzot is kaptam ajándékba a Süni csoporttól.

Az ilyen fellépésekért mindig szívesen utazok. Akár hóviharban is.

2010. november 28., vasárnap

Pályuk Anna Bécsben

Meghívtak fellépni a Brunnenpassage színpadára!

Nagyon nagy megtiszteltetésként vettem a dolgot; mégicsak egy bécsi mesemondó színpadról van szó, ahol sok ország legjobb mesélői lépnek fel minden hónapban. Én voltam az egyik első, aki nem német nyelvű előadással készült; mivel a németem még eléggé döcög, angolul voltam kénytelen mesélni.
Egyszer már jártam ezen a helyszínen (olvassatok vissza), de még mindig lenyűgöz. Kicsi, ám annál tisztább és otthonosabb; maximum kétszáz ember fér be, de mindenfelé nyitott, és közvetlenül a török bazárra nyílik. A színpad is kicsike, de nem is kell nagyobb; török szőnyegek borítják a deszkákat, és fehér függönyök meg néhány fikusz teremtenek otthonos hangulatot. Tilman, a főszervező, teát főz a vendégeknek, és hagyományos török csészébe tölti őket, majd láncokról lógó tálcán hozza ki; egyáltalán nincs fellépés-hangulata az eseménynek. Pedig ezúttal tényleg az volt: én, a vendég, és ők, a vendéglátóim.
És mivel szerettem volna ezt a meleg fogadtatást és a megtiszteltetést megosztani valakivel, magammal vittem Pályuk Annát.
Anica jó egy évszázaddal ezelőtt élt, kárpátukrán származású felsőtiszai mesemondó volt. Híres szépség volt, és legendásan tűzrőlpattant; meséit a múlt század elején jegyezték le, és néhány közülük az 50-es évek környékén meg is jelent könyv formájában.
Ezek a mesék mélységes emberszereteről, empátiáról, hihetetlenül színes és gazdag fantáziavilágról, ér a részletek iránti gondos figyelemről árulkodnak. Még azok a meséi is, amiket sok más forrásból is ismerek (pl. A papucsszaggató királykisasszonyok) olyan elemekkel egészülnek ki, amik sokkal kerekebbé, érthetőbbé, emberibbé teszik a mesét (például egyedül az ő verziójában derül ki, tulajdonképpen miért is kezdtek a királylányok elszökdösni otthonról; hogy mi volt az, ami miatt az apjuk engedte ennyire elkanászodni őket...)
Nemrég olvastam először a könyvben kiadott meséket, és szerelem volt első látásra; minden szavát imádom. A könyvben két mesemondó történetei vegyesen szerepelnek; hátra se kellett lapoznom hogy tudjam, melyik mese Anicáé és melyik nem. Az első sorokból rögtön kiderül.
Nos, ezek közül a mesék közül vittem a bécsieknek egy csokorral.

Először is, hogy megadjuk a tiszteletet, magáról a mesemondóról meséltem a közönségnek, és már az is lenyűgözte őket. Ezek után belevágtam a történetekbe;
A fiúról, aki a felhőkön akart járni,
A papucsszaggató királykisasszonyokról,
Tündér Ilonáról és az erdők szelleméről,
Arról, miért nincs már a földön tündér,
és arról, kié a holdvilág.

Tátott szájjal hallgattak.
Miután véget ért a hivatalos "előadás", lejöttem a színpadról és leültem a nézőkkel; kevesen voltak, de nagyon barátságosak. Teát ittunk és beszélgettünk; egy csomót kérdeztek a magyar mesevilágról, a magyar mesék motívumairól, arról, hogy milyen varázslatos lényeink vannak, és minden másról is. Nagy lelkesedésemben elmeséltem még két vagy három mesét a gyűjteményből; a felhőkön járó fiú történetének folytatását, és azt is, hogyan kapta a nevét a szél, és ki volt a keresztlánya.
Attól, hogy a fellépés csak egy órás volt, a mesemondás még éjszakába nyúlt.

Nagyon jó volt újra látni, milyen lelkesen fogadják külföldön a magyar meséket. Egy csomó dolog teljesen lenyűgözte őket, és a beszélgetésben mindet tovább fűztük; különösen nagy sikere volt a réz-ezüst-arany erdőknek és a szárnyas a farkasnak. A mesék közül a felhőkön járó királyfi aratta a legnagyobb sikert; ez a mese még mindig elég friss nekem, és folyamatosan alakul, ahogy mesélem, de lassa kezd kicsiszolódni belőle a lényeg...

Egy szó mint száz, száz évvel a halála után Pályuk Anna eljutott Bécsbe, és elsöprő sikert aratott. Ennyi.

2010. november 22., hétfő

TEDxYouth@Budapest

Nem fogok az előadásokról írni, úgyis láttátok, vagy ha nem, láthatjátok majd hamarosan színesben és videóban a TEDxYouth honlapján. Meg aztán sok is lenne, ha nekiállnék mindet egyenként leírni és értékelni; annyi mindent hallottunk egyetlen nap alatt, hogy még most is zsong tőle a fejem. Inkább írok mindenféle kacatot, jó? Jó.

Először is, oltári nagy buli volt a Katona József Színházban előadni. Mindig is szerettem a színpadot, de most először voltam olyan fellépésen, ahol egy komplett stáb dolgozott a kezünk alá. Fények, hangok, kamerák, ügyelők és kellékesek. Volt öltözőnk, enni- és innivalónk, és a hátrányos helyzetből induló tubusruhás női előadók részére volt pisztolytáska is, ami a mikroport elhelyezésére szolgált a ruha alatt (és volt hozzá személy is, aki fel- és leszerszámozott mindenkit). Szóval, mielőtt belevágnék a jövőmegváltó tervek és a kreatívan csillogó tekintetek méltatásába, szeretném megjegyezni, hogy fele ennyire se lett volna jó az egész szombati nap, ha nem lett volna ott a backstage-ben az a rengeteg kedves, jó fej, segítőkész ember, akik mindannyiunkat a tenyerükön hordoztak, és gondoskodtak róla, hogy mindig ott legyen minden, ahol kell neki, és még este nyolc után is türelmesen álltak hozzá az összes hülye kérdésünkhöz, és megoldották a lehetetlent is. Le a kalappal előttük.
(Különösen Petra előtt, aki mindenki anyukája volt, és harsány "Lököm a Csengét!" figyelmeztetéssel indított útnak a világot jelentő deszkákra, amiért is már eleve vigyorogva jöttem be a közönség látókörébe...)

Ezen felül pedig meg kell jegyeznem, mint mesemondónak, akinek az élete függ a közönségtől, hogy remek dolog volt csupa mosolygós arcot és csillogó tekintetet látni a nézőtéren, amitől is inkább mesemondás, mint előadás hangulata lett az egész napnak. Külön jó volt látni a szervezőket, akik legalább annyira szurkoltak értünk, mint mi egymásért.
(Kriszta, Timi és Árpád. Ők segítettek és lelkesítettek minket a felkészülés során, és az egész konferencia alatt :)

És természetesen azt is meg kell jegyezni, hogy az előadók nagyon jó kis társaság voltak, kedvesek, barátságosak, és sokat biztatták egymást; annak ellenére, hogy mindenki külön-külön adott elő, csapatmunkának érződött az egész. A végén komolyan azt vártam, hogy kórus alakba formálódunk és világmegváltó dalra fakadunk. Külön köszönet Krisznek és Koppánynak, akik az előadásaim alatt úgy vigyorogtak, mint gyerek a cukorkásboltban. (Nyilván voltak még mások is. De csak az első pár sort láttam...)

És a kaja is jó volt. :)

Az üzenőfalat remélem, összegyűjtötte valaki. Voltak rajta komolyan világmegváltó tervek. Több medvét a villamosokra, és elszakíthatatlan harisnyákat.

A szünetekben rengetegen jöttek oda hozzám beszélgetni, kérdezgetni a mesélésről és a mesemondásról, és nagyon jólesett, hogy ennyi embernek felkeltette az érdeklődését az előadásom, és hogy értékesnek tartják azt, amivel foglalkozom. Többen azt is mondták, hogy lenne kedvük mesélni - azt hiszem, ideje szerveznem egy mesemondó kört.

Bárdos András lenyúlta a Kétperces Sárkányt. Engedéllyel.

A konferencia után ott maradtunk, hogy felvegyük az előadásokat angol nyelven is. Végül csak Krisz meg én vállalkoztunk a feladatra; kicsit fura volt közönség nélkül előadni, de úgy döntöttem, úgy teszek, mintha lenne közönség, és majd aki nézi a videót, örülni fog. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült.

Nagyon intenzív nap volt; este hazafelé menet üresre kajáltam egy KFC-t, és még mindig van mit pótolnom alvásban is. Most pedig figyelem a visszhangot; jönnek a levelek, meg a Like-ok, meg a Friend-ek, meg a sok dicséret. Még sokáig fogok lubickolni benne.

Az elmúlt hetekben nagyon sok embernek kellett elmagyaráznom, mi az a TED. Remélem, most már egyre többen tudják! :)
Meséljetek róla.

2010. november 7., vasárnap

Még 5 perc hírnév

Íme egy interjú amit Karcagon készítettek velem a Népmese Napján: YouTube link.

És itt a HVG online cikke az előbb már emlegetett, az egyszerű ám nagyszerű TEDxYouth@Budapest konferencia beharangozásaképp: katt ide.

Okéoké, szégyentelen önreklámozás befejezve. Vissza a mesékhez :)

2010. november 6., szombat

Az Y generáció

Na jó, eddig bírtam ki hogy ne irkáljak a konferenciáról.

Tegnap este volt az első találkozó az első budapesti TEDxYouth konferencia leendő előadói számára. Maga a nagy esemény november 20-án lesz (írjátok be a naptárba!). A rendezvény és az egész TED történelem ecsetelésével itt nem fáradoznék, arra van a Google meg a hiperhivatkozás.
Először is, itt a mi honlapunk: TEDxYouth@Budapest
És a Facebook se maradjon ki a jóból: Lájkoljatok szorgosan
Azután itt a nemzetközi lap: TEDxYouth Day
És itt vannak a nagyok: TED - Ideas worth spreading

Előadóink kis csoportja (néhány kivételtől eltekintve) tegnap este összeült a szervezőkkel egy kis szendvicses-gyümölcsleves kötetlen beszélgetésre, csak hogy megismerjük végre élőben a többieket is. Amióta a rólunk szóló írások meg bemutatkozások elkezdtek felkerülni a honlapra, egyfolytában azokat böngésztem; már onnan is látszik, milyen színes, lelkes csapat gyűlt itt össze. És ez még semmi ahhoz képest, amilyenek élőben vagyunk :)

Ott van például Anna. 17 éves; a bemutatkozása önmagáért beszél. Sokmindent csinál, és mindet jól; csodagyerek, erre azt szokták mondani. De nem is ez az, ami igazán megfog (azon felül, hogy napokig beszélgethetnék vele, és nem unnám meg), hanem az, ahogyan beszél a dolgokról: lelkesen, értelmesen, csillogó szemekkel, átszellemült arccal és bájos humorral; van benne valami ellenállhatatlan lendület és energia, ami magával sodor mindenkit. Az a fajta lány, aki pontosan tudja mit akar, és el is éri. És közben még jól is érzi magát. Hét év van közöttünk, és nem érzem a korkülönbséget. Az ő javára.

Azután ott van Vera. Ő a mi sportemberünk. Kajak-kenu világbajnok, élsportoló. Eleinte kicsit bizonytalan, amikor megérkezik, de vele is hamar megtaláljuk a hangot; és persze róla is kiderül, hogy sokkal több annál, mint ami a bemutatkozásában áll. Orvosnak készül, vagy szülésznőnek, mentőzik; folyékonyan beszél finnül. Utazik mindenfelé a világban. Barátságos, szeretni való lány. Egy biztos: ha egyszer elüt a kombiné, akkor leszek a legnyugodtabb, ha ő ugrik ki a mentőautóból...

Miki. Csapatunk egyik legfiatalabb tagja. 15 éves ("Nem, a '90-es években nem születtek emberek" mondja kedvenc lakótársam "A '90-es években gyerekek születtek.") és nagyon határozott véleménye van sok dologról; leginkább az oktatásról, mert azt már sok oldalról látta. Beszélgettünk egy csomót, és nagyon egyetértettünk sok dologról, ami az iskolákkal, tanárokkal, és az oktatási rendszerrel kapcsolatos. Alig várom már, hogy halljam az előadását. Hihetetlenül értelmes srác.

Viki. A viták és disputák szakértője. Szakmai ártalom, hogy vele addig beszélget az ember, ameddig ki nem nyúlik végelgyengülésben. Együtt sétáltunk hazafelé; megvitattuk munkánk és életünk nagy kérdéseit. Folyt. köv.

Cellux. Ez nem egy személy, mielőtt megkérdeznétek, hanem egy csoport. Környezettudatos művészet, kreatív környezetvédelem, ilyesmi. Elsősorban művészek. Színesek, érdekesek, kreatívak, és nagyon szép dolgokat csinálnak hulladékból. Csupa szín meg látvány meg hasznos információ.

És ez még nem mindenki. Egy este kevés volt arra, hogy személyesen ismerkedjek meg minden előadóval; a lelkes és jó fej szervezőgárdáról már nem is beszélve. Csak úgy gondoltam, lelkesedek egy kicsit, hogy ti is tudjátok, mivel töltöm az időmet mostanában :)

Hát, ilyen a mi világunk. Színes, különleges, érdekes, csillogó, és annyit, de annyit lehet róla beszélni... :)

2010. november 3., szerda

Kicsi britek és egyéb apróságok

Most, hogy már dolgozom pár hete ugyanazzal a nemzetközi meseklubbal, gondoltam, ideje feljeygezni az eddigi tapasztalatokat. Igazából részletes naplót vezetek minden meséléről; később majd szemezgetek is belőle, de most csak arról szeretnék firkálni egy kicsit, milyen hangulat uralkodik egy-egy ilyen meseklubon.
Röviden és tömören: varázslatos.

A csoport hét és tíz év közötti, angol nyelven tanuló, sokféle nyelvi és kulturális háttérből származó gyerekekből áll. Hetente tartunk mesélést, és mindig kitörő lelkesedéssel várnak; én pedig legalább akkora lelkesedéssel készülök minden egyes alkalomra. Meg nem tudnám mondani, melyikünk érzi jobban magát ezeken a délutánokon.

Amikor először voltam náluk bemutatkozó mesélésen, udvariasan hallgattak a székeiken ülve; de mire az utolsó meséig jutottunk, az egyik kislány (aki született trickster, és azóta is nagy kedvencem) odasompolygott hozzám, és nagyon tisztelettudóan megkérdezte, megengedem-e, hogy ejátsszák a történetet.
Hát hogy a viharba' ne.

Kicsit megdöbbentem a kérdésen, de annál jobban örültem neki; és azzal, hogy rábólintottam, olyan szelencét nyitottam ki, amit nem lehetett többé visszacsukni. Nem is akarom.

Azóta minden egyes alkalommal, amikor mesélni kezdek, és felbukkan egy új szereplő, már pattannak is fel a gyerekek, egyik a másik után; senkit sem kell noszogatni, sőt, sokszor alig bírok választani a sok jelentkező közül. A jelentkezés egyébként is nagyon jól megy nekik; ha kérdezek valamit (bármit), minden kéz a magasban van. Ha nem kérdezek, akkor is. Mindig van véleményük, hozzászólásuk, megjegyzésük, javaslatuk, ötletük ahhoz, amit éppen mondok, vagy ami éppen történik; sokszor én is meglepődök rajta, milyen jó ötleteik vannak, és olyankor be is építem őket a mesébe. A legtöbb mese úgy is marad, ahogyan ők hagyták, és ha máshová megyek, már az új elemeket is viszem magammal; amikor elérek hozzájuk a történetben, a kis meseklubomra gondolok, és mosolyognom kell. Ettől szép a mesemondás.

Sokszor úgy megnevettetnek egy-egy ötletes megszólalással, hogy leesek a székről.

Természetesen minden gyerek más; más történetek szólítják meg őket, és máshogyan kell bánni is velük. Kicsi tricksterem folyton izeg-mozog, minden mesébe ő száll be először (függetlenül attól, ki is az adott szereplő); fel-alá futkos a teremben, szerteszét áll a figyelme, de a történetből soha nem esik ki egy pillanatra sem. Amikor először jártam náluk, bevezettem a Cric-crac mondókát, amivel a haiti mesemondók szokták ellenőrizni, figyel-e a közönségük ("Ha azt mondom, cric..." "Azt mondjuk, crac!"). Legyen akármekkora felfordulás a teremben, és akárhány gyerek, ha azt mondom, cric, mindannyian egyszerre válaszolnak. Teljes mértékben ott van nálam a figyelmük az első perctől az utolsóig.

Vannak persze csendesebb gyerekek is; például a mosolygós szemű kisfiú, aki végig figyel, két szót se szól, azután egyszerre csak megszólal, és tökéletesen tudja a választ. Vagy egy másik fiú, akinek kisebb problémái vannak az angol nyelvvel, és ezért ritkán beszél; de aztán odasomfordál hozzám, és megkérdezi, elmondhatja-e ő is a kedvenc meséjét. Van egy kislány, akinek csodálatos, mély hangja van (tíz év, és ő lesz az új MegaFaktor), és nagyon talpraesett tud lenni, ha játékról van szó, vagy a többiek rendszabályozásáról.
Minden gyerek más és más. De együtt egy hihetetlenül, elképesztően, lenyűgözően kedves, értelmes, kreatív kis csapatot alkotnak, akiknek öröm mesélni, és akiktől mindig izgatottan várom, mivel rukkolnak elő legközelebb...

2010. november 2., kedd

Mesemondó mesterek

Tessék egy e-mail, ami majdnem a kukában kötött ki...

Úgy néz ki, sok más grafomán mesemondóval együtt szerénytelen személyemet is beválogatták a legjobb mesemondó bloggerek listájára :) Fogalmam sincs, ki csinálta a listát, de nem panaszkodom! Főleg, mert sok jó új olvasnivalót találtam!

Íme a link, szemezgessetek ti is!

Karen Chase és Jai Joshi blogjait külön ajánlom! :)
Meg az összes többit is.

2010. október 13., szerda

A református lelkész esete a yankee hölgyekkel

Ismét könyvajánló következik. Ritkán csinálok ilyesmit, de most nem bírom megállni.

Az ajánlott könyv:
Ács Gedeon: Mihelyt gyertámyat eloltom...

És hogy miért ajánlom?

Ács Gedeon református lelkész volt Baranyában az 1800-as évek elején; az is maradt volna, ha nem kapja fel a '48-as szabadságharc, és nem sodorja el messzire. Először Törökországa bujdosott Kossuthékkal a szabadságharc bukása után; onnan Amerikába került, és ott írta a könyvben szereplő jegyzeteit, vagyis a naplóját.

Még csak a napló felénél tartok, de szerény véleményem szerint Ács Gedeon a magyar történelem legjobb fej református lelkésze.

A könyvben három világ tárul a szemeink elé: a szabadságharc előtti Baranya és Drávaszög népi élete, valamint az akkori diákélet az Alföld nagyobb városaiban; Törökország a 19. század derekán; és Boston, valamint a keleti part többi nagyvárosa.
Van benne szó az égvilágon mindenről: garabonciásokról, debreceni diákcsínyekről, török nőkről, görög istenekről, indiánokról, amerikai melltartókról, magyar pipákról, furcsa nevekről, angol gyerekdalokról, bostoni újságokról, californiai aranyásókról, baranyai szüretekről, amerikai szavazásról, magyar bujdosókról, idegesítő személyekről, és mindenről, de mindenről, amit Geneon úr érdekesnek talált a világban.
Hihetetenül szórakoztató olvasmány!!!

Gedeon uramnak remek humora van. És mivel a könyv rögtön azzal nyit, hogy az apja kedvéért lett pappá, nem is teng túl a szövegben a vallásosság; annál több szó esik szép magyar, török és amerikai nőkről, és egyéb világi dolgokról. És, akárcsak több másik kedvenc íróm és firkászom, Gedeon úr is minden fanyar humora és éles célzásai ellenére a végletekig meleg szívű, emberszerető személy volt, aki nagy odaadással nyilatkozik korának minden népéről és városáról, és ha kritizálja is őket, azt azért szeretettel teszi. Rendkívül művelt volt, és nagyon kíváncsi.
És lemászott egy török lőporraktárba égő szivarral a szájában.
(Lukianosz meg az alvilág bejáratába lógatta a fejét.
Mark Twain meg belemászott egy működő vulkán kráterébe.
Ti is látjátok az összefüggést? :)

Ha már Twain bácsiról szóltunk: az utóbbi időben több útinaplóját is olvastam a jóembernek, mivel futószalagon írta őket. Nagyon szeretem azokat is, később talán még esik róla szó. Nos, ő körülbelül ugyanabban az időben (kicsivel később) utazgat a világban, mint Ács Gedeon, noha teljesen más indíttatásból. Nagyon jó móka a két személy írásait összehasonlítani; gyakran írnak ugyanazokról a helyekről vagy témákról, egyikük amerikai, másikuk magyar szemszögből szemlélve a dolgokat.

Egy szó mint száz: valamikor a nyolvcanas években a fenti címmel kiadták Ács Gedeon naplóját (legalábbis egy jó részét). Könyvtárban megtalálható, antikváriumokban olcsóért beszerezhető. Olvassátok. Mert megérdemli.

:)

2010. október 4., hétfő

Országos Népmesekonferencia - Mesenap

A konferencia másnapján a résztvevők és egyéb meghívott vendégek mesenapot tartottak a százhalombattai nagyközönségnek.

A délelőttöt városnézéssel töltöttük: meglátogattuk a Matrica Múzeumot (ami ugye 'Matrika', és nem matricákat állít ki, hanem régészeti leleteket, és aki ezt nem tudta, sürgősen olvassa el a pannoniai városok ókori neveit). Nagyon modern és nagyon kedves múzeum, sok szép tárggyal. Ellátogattunk a híres-hírhedt százhalombattai régészeti parkba is, ami szintén nagy élmény, főleg, hogy kaptunk kemencében sűlt lepényt is, lekvárral, őskori módra. Bementünk egy halomsír belsejébe is; a mags sarok nem szerette túlzottan a rácsos padlót, három ízben sikerült kis híján a sírkamrába tántorodni, de annyi baj legyen. Mégiscsak régész vagyok, vagy mi a szösz.
Láttuk ezen kívül a földvárat, egy nagyon szép szerb ortodox templomot, és a Makovecz-féle katolikus templomot is. Ezek után kiadós svédasztallal vendégeltek meg minket, mely svédasztal különböző pizzák hosszú sorából állt, és senki sem panaszkodott.

Délután kezdődtek a programok.
A Fabatka Bábszínház Az ördög három arany hajszálát adta elő; a gyerekek imádták. Bónusz pont, hogy a zenészüket ismertem, még a sárvári írótáborból. Ez egy ilyen hét.
A Párparapács néptáncegyüttes meséléssel egybekötött előadást tartott, zenével, tánccal, mindenféle látványos dologgal. A mesemondójuk a Hagyományok Háza csapatából van. Andi szép hangú, mosolygós lány.
Egy kárpátaljai lány Rapunzelt megszégyenítő hosszú szőke copfokkal népmeséket mondott. Ez is tanult szöveg volt, de szépen mondta. Meg jók voltak a mesék is.
Hallgattunk egy kis horvát népzenét és éneket.
Meséltem.

Mivel annyi volt a mesemondó és mesekedvelő a közönségben, és (addigra már) kevés a gyerek, Sámuel mellett döntöttem; különben is, épeszű ember nem próbál meg Berecz után humort mesélni. Sámuel viszont nagyot szakított; láttam a csillogó szemeket, hallottam az áhitatos csendet, többen mondták, hogy borzongtak, és állítólag volt, aki el is sírta magát. Kóka Rozália az első sorból figyelt; én is figyeltem őt.
Nagyon jó érzés volt mesélni, pont ezt a mesét, pont nekik. Utána többen gratuláltak.

Rozália is odajött, kezet fogott velem; mondta, gyűjtött olyan székely mesét, ami ugyanezekkel a szavakkal kezdődik. Nagyobb szó volt ez, mint gondolta, mert szokás szerint rögtönöztem az egészet, és a mesét külöben is angolból fordítottam. Ezt nem mondtam meg neki. A dicséret jólesett.

A Hagyományok Háza kis csapata is mesélt még egyet búcsúzóul; az mér egészen családias hangulatú volt. A szervezők elbúcsúztak; mindenki elérhetőségeket cserélt; találkozunk az úton. Véget ért a két nap varázslat.

Ha visszaolvastok, vagy emlékeztek még, tudjátok, más országokban hány mesekonferencián jártam már. Ilyen tapasztalatokkal a hátam mögött azt kell mondanom: a magyarok, ha kisebb léptékűek és otthonosabbak is, nem maradnak el a többiektől.
És ami a legfontosabb: itthon voltam.

Országos Népmesekonferencia - első felvonás

Mert ilyen is van ám. Sorban a hatodik. Bezony.
Hivatalos részleteket itt olvashattok. Jövőre meg gyertek el. Megéri.

A helyszín: Százhalombatta, vadonatúj rendezvényközpont, csillog-villog mint a mesebeli kristálypalota. Van szökőkút is, és svédasztal reggelire. Első osztályú kiszolgálás a résztvevőknek. Kék kendős, sürgölődő szervezők.
Az első délelőtt fénypontjai:

1. Jankovits Marcell előad a mesék és az álmok kapcsolatáról, szintjeiről és szimbolikájáról. Inception, magyar kiadás. Feszült érdeklődéssel hallgatjuk. Ő Jankovits Marcell.
2. Kóka Rozália mesél. Mindent látó királylányt. Eszembe jut Princess Hide-and-Seek. Vigyorgok, mint a tejbetök.
3. Boldizsár Ildikó bejelenti, megnyílt Paloznakon a Meseterápia Központ. A világon az első. Legyünk rá nagyon büszkék.
4. Agócs Gergely beszél a mesemondás közösségformáló szerepéről. A 'kommunikációelmélet' csodás szó, ha palócul mondja az ember. A Hagyományok Háza lelkes kis csapata szolgáltatja a gyakorlatot az elmélethez.
5. A szünetben végre személyesen is megismerkedem Szávai Ilonával, a Fordulópont szerkesztőjével. Két éve adja ki cikkeimet... Szendvicset eszünk, beszélgetünk. Mosolygunk nagyokat.
6. Hallunk a HUNRA Olvasó-társ programjáról. Kellenének mesélő-társak is. Szorgosan jelentkezem hogy részt vehessek a programban. Mert fontos. És mert jó.
7. Kész Margit a kárpátaljai mesegyűjtésről beszél. Később a konferencia folyamán összebarátkozunk. Rokon lélek.

Ebéd. Csevegés, barátkozás. Szusszanásnyi szünet. Névjegykártyák szerélnek gazdát és zsebeket. Visszamegyünk a terembe. Zakatolunk tovább.

8. Kovács Marianna mesél magyarul és horvátul. Borzongok. Istenáldotta tehetség a hölgy. Egyrészt gyönyörű mély hangja van (be is van rekedve szegény, de amúgy is), másrészt pedig állati jól mesél. Világszínvonal. Ennyi.
9. Raffai Judit előadást tart a népmesei szókapcsolatokról. A könyve egy polcon van minden mesemondónál a Bibliával, többek között neki köszönhetem a Bús királyfit is, ezt el is mondom neki. Kirobbanó egyéniség. Nem is kéne neki mikrofon.
10. Lábadi Károly mesél nekünk a Drávaszögről és az ottani népmesékről. Képzeletben utazunk. Felírom a könyvek címeit. Jövő héten irány a könyvtár.
11. Frankovics György mesél nekünk fákról, istenekről, természetfeletti lényekről és jó sok szimbolikáról. A kereszt az tulajdonképpen a fa ami a hold ami a férfi hős. A Dunában tündérek laknak, az erdőkben ruszalkák. Mindenkinek megvan a maga kedvenc fája.
12. Eperjessy Ernő mesél nekünk Őrtilosról és az ott gyűjtött mesékről. Kedvem támad elolvasni őket. Ezt is felírom. Őrtilos a legendák földje. Hallunk egy szép legendát a Dráváról is.
13. Vető Nóra mesél ékes székely tájszólással. Megtanult szöveg, megtanult beszéd, úgy mondják nekem a többiek, de látszik a szemein, hogy minden percét élvezi. Hallgatni is jó.
14. Nagy Attila mesél nekünk az olvasás fontosságáról. Mindenki egyetért. Programtervek virágzanak ki a fejünkben.
15. Megérkezik Berecz András. Rövid előadást tart a mesélésről, mesemondásról, mesemondói létről, és a szervezőkről. Hallgatná mindenki a világ végéig és tovább.

Vacsora. Kapunk finom menüt. Beszélgetünk. Van, aki elszállingózik, mások érkeznek. Berecz késik a vacsora utáni mesélésről. A Hagyományok Háza csoport magára vállalja a nézők szórakoztatását. Szórakozunk.

16. Berecz András mesél. Most komolyan, kell ezt bővebben ecsetelni?! Nemzeti kincs. Aki nem ismeri, szégyellje magát.

Este visszazakatolok Pestre. Büszke vagyok az egész világra. Főleg a Százhalombatta körüli részekre.

2010. szeptember 30., csütörtök

Kétnyelvű kalandok a kis kunokkal Karcagon


(Tudom, ez a cím nekem is fájt.)

A Népmese Napjának reggelén (és most már tényleg szeptember 30-ról van szó, ami, mint tudjuk, Benedek Elek szülinapja is egyben) érkeztem meg Karcagra, ismét vonattal, és immár gyakorlottan a Budapesttől keletre található nagyobb megállók sorrendjének ismeretében. Az állomáson már várt a könyvtár köszöntő különítménye két nagyon kedves hölgy személyében. Egy rövid kitérő után, melynek során megismerkedtem a könyvtárral (és nagyon barátságosnak találtam), útnak is indultunk az első fellépés helyszínére, a Györffy István Általános Iskolába. A rövid séta során megtekinthettem a város főbb nevezetességeit, mint például a főteret (virágokkal és szobrokkal), a városházát, és a múzeumot (kívülről). Közben rengeteget beszélgettünk; szóba kerültek a kun hagyományok, a birkapörkölt ami nemrég lett a kulturális örökség része, Kováts Mihály huszárezredes, aki harcolt az amerikai függetlenségi háborúban és Charlestonban van eltemetve, és még egy csomó egyéb érdekes dolog. Végül aztán megérkeztünk az iskolába, ahol be lettem mutatva az igazgatónak és a tanári karnak, mielőtt a mesélés megkezdődött volna.

Az első fellépés 4-5. osztályos gyermekeknek szólt (abból is vagy három tucatnak, tele volt a terem), mégpedig a megrendelő kérésére angol nyelven. Ez pedig nem kis szó: először meséltem ilyen fiatal csoportnak úgy, hogy nem az angol az anyanyelvük.
Az első három lelkes és egyszerű mondatomra (Sziasztok! Szeretitek a meséket? Értitek az angolt?) néma csend és elhaló tücsökciripelés volt a válasz; kissé megrendült bennem a lelkesedés, de egy jó mesemondó sohasem adja fel. Tovább próbálkoztam; közbeszúrtam néhány magyar szót, hogy oldjam a feszültséget, és belefogtam az első mesébe.
Szokás szerint Anansze húzott ki a bajból. Felrajzoltam a pókot a táblára, és elmondtam, hogy 'Nancy nem csak pók (spider) hanem ember (man) is - na, ha van angol szó, ami minden kölyök szótárában szerepel, az a Pókember. Rögtön felcsillantak a szemek. Két mondattal később a nagyfiúk, akik eddig kétkető arccal ültek egy kupacban, egyszer csak fogták magukat, és bekiabálták a magyar fordítást arra, amit éppen mondtam. Naná, hogy értették. Onnantól kezdve felfelé ívelt a történet: egyre bátrabban és egyre többen fordították mindazt, amit mondtam; amint elkapták a mese fonalát, már vakon is tudták volna követni. Ha valaki lemaradt, a többiek magyaráztak neki; minden angol mondatra lelkes magyar kórus volt a válasz, és ment a mese, mint a karikacsapás. Néha rajzoltam, néha mutogattam; jó játék volt, éveztem nagyon én is, megy a gyerekek is. Anansze és a mesedoboz után következtek a repülő elefántok, akik megint csak osztatlan sikert arattak, és végül jutott idő még a kétperces sárkányra is.
Ha hivatalosak akarunk lenni, azt mondhatjuk, kétnyelvű mesélést csináltam (bilingual storytelling). Együtt a gyerekekkel. Igazi közösségi élmény volt. És sokat elmond az angoloktatásról, hogy értették ők már az elején is, csak nem mertek megszólalni. Az pedig a mesékről mond el sokat, hogy amint megvolt az eleje, már gombolyították ők is minden gond nélkül...

Egy kiadós ebéd és egy újabb séta után visszatértünk a könyvtárba a második mesélésre. A Népmese Napja alkalmából volt egy pályázat, melynek 50-60 első helyezettjét hívták meg jutalomként az én előadásomra. Most szóljatok hozzá, jutalom lettem.
A kért mesecsokor az Egyet innen - egyet onnan névre hallgat, és olyan meséket tartalmaz, amik nagyon hasonlítanak mindenki által ismert mesékre, de mégsem ugyanazok. Először is elmeséltem a gyerekeknek (és a jelen lévő felnőtteknek) miért fontos továbbadni a meséket (A mesék lelke - én a koreai változatot használom, de az indiai is szép), utána pedig belevágtam, hogy játsszunk is velük egy keveset. Az első történet premier volt, most meséltem először; általában úgy ismerik az emberek, hogy "az egyiptomi Hamupipőke", ami csalóka egy kissé mert maga a történet görög, a lány pedig, akit Rhodopének hívnak, thrák. A történet szépsége az, hogy a rabszolgalány, mielőtt Egyiptomba kerül, ugyanannál az úrnál rabszolga, akinél Aesopus is lakik, és ők ketten ismerik is egymást. Hosszú út vezet innen az elveszített cipőig... nagyon klassz történet, majd még dolgozom rajta, de elsőre is működött. Utána következett a Kis sebhelyes arcú című történet, ami szintén Hamupipőkére emlékeztet, és indián eredetű, bár szerintem az amerikai mesemondók erősen megdolgozták. Nagy pillanat volt, amikor leírtam, hogy a szegény lányból micsoda szépség vált a végére, gyönyörű barna bőrrel és fekete szemekkel és hajjal; a közönségben ülő barna-fekete kislányok tündöklő szemekkel sóhajtottak fel, végre egy hősnő, aki nem búza és kökény.
Ezek után megint rögtönzés következett, egy újabb premier: Maria és a hét rabló, ami egy igen korai Hófehérke-változat svájci és olasz elemekből összekeverve. Én az olasz vonalra fektettem a hangsúlyt, és az én Mariám eléggé tűzrőlpattant is lett; a történet gyakorlatilag vitte magát a végkifejletig, és egy eléggé mókás, gyerekbarát verzió lett belőle. Azon töprengtem, milyen brutális felnőtt változatot is lehetne belőle csinálni; a poén felét természetesen a Fables kegyetlenségéről híres gárdája már lelőtte előttem.
A sort Ragnar és Thora története zárta, amely, mint mindig, most is osztatlan sikert aratott; a gyerekek egymással versengve járultak hozzá jobbnál jobb ötletekkel a sárkányok és a hercegnő történetéhez, és utólag többen közölték, hogy ez volt a kedvencük. A toplista elején tehát a viking sárkányok végeztek, második helyen pedig Maria állt, nagyjából holtversenyben az összes többivel.

A délelőtti és a délutáni előadások szépen kiegészítették egymást. Az első eleven volt, pörgős és zajos; a második ábrándos, nyugis és andalító. Mindkét közönség figyelmes volt, kreatív és csillogó szemű. (Van egykedvenc angol kifejezésem, amit a lelkes kezdőkre szoktak általában alkalmazni - 'bright eyed and bushy tailed', ami annyit tesz, 'ragyogó szemű és bolyhos farkú', tudjátok, mint a Disney állatkák. Szerintem nagyon találó)

A nap jutalom fénypontja: volt egy láthatatlan kísérőnk is. Körmendi Lajos, író, költő, utazó, művész, Karcag és a kunság örök szerelmese. Én még sárvári diákíró-éveimben találkoztam vele, és teljesen lenyűgöztek a történetei; a fél világot bejárta, nagy mesemondó és jó humorú, melegszívű ember volt. Sajnos már nem él, de mindig jó szívvel, kedves emlékekke gondolok rá; a Mesenap során többször is felemlegettük a nevét. Kedves házigazdáim a mesélés jutalmául megajándékoztak egy halom könyvvel is; több közülük az ő műve, és hazafelé a vonaton élvezettel kezdtem olvasni őket. Több történet ismerős volt; mosolyogtam. Ha tehetitek, nézzetek utána.

Már megint egy fellépés, ahonnal sokkal többel jöttem haza, mint amivel érkeztem.
:)

2010. szeptember 29., szerda

Újfehértó

Folytatódnak a Tarkabarka Hölgy kalandjai a Dunától keletre.

A Népmese Napja Újfehértón megint csak az a fajta fellépés volt, amire szívesen megy az ember. A szervezők kint vártak az állomáson; sétáltunk egy nagyot az óvodáig, megismerkedtem a településsel, jókat beszélgettünk útközben.
Az oviban nagy szeretettel fogadtak; a picik már össze voltak gyűjtve egy csokorba, és csillogó szemekkel várták a mesét. Gondosan figyelő, cserfes kis közönség voltak; lelkesen kiabálták be a válaszokat és megoldásokat, és nagyokat kacagtak a megfelelő helyeken. Mindenről megvolt a maguk kis véleménye, sokszor nagyon is bölcs vélemény. Volt egy kislány, aki minden mese után vigyázzállásba vágta magát, és bejelentette, hogy "Mesélhetsz még!" Hát lehet ennek ellenállni?
Az óvoda után átsétáltunk az iskolába, ami szintén javában zsibongott; kaptunk kávét és sütit, és egy órát beszélgettünk mesékről, mesélésről és könyvtárakról, míg értünk nem jöttek, hogy készen áll az ötödikes évfolyam a nagy kalandra.
Tudom, hogy mondtam már sokszor, hogy a gimnazisták a kedvenc közönségem, de most meg kell vallanom, hogy az ötödikesek tündériek voltak. Elég idősek ahhoz, hogy mindent értsenek, de még elég kicsik ahhoz, hogy szorongás nélkül élvezzék az előadást. Voltak nagy nevetések, csillogó szemek, hangos bekiabálások; öröm és élmény volt a mesélés minden perce! Minden mesélő ilyen közönségről álmodik. Törpeszarvas természetesen megint mindent és mindenkit eltarolt. És senki se tudta mi az a garabonciás (különbség a tájegységek között? Meglehet...) A kedvenc pillanatom az volt, amikor megkérdeztem a fiúkat, Dame Ragnell éjszaka legyen-e szép vagy nappal - harsányan és egyöntetűen az éjszakát választották, kivéve egy kisfiút a sarokban, aki szép halkan bemondta a megoldást... minden osztályban rejtőzik egy jövendő lovag...
A mesélés és az adminisztráció végeztével kiadós ebédet is kaptam; Pusi szeletet, ami egy helyi specialitás (fűszeres-sajtos csirke, egy alpolgármesterrl elnevezve) és isteni finom!! Amíg a kaja készült, átsétáltunk Újfehértó zsebkendőnyi múzeumába, ami amilyen kicsi, olyan csinos és barátságos. Ott is nagyon kedvesen fogadtak; megismerkedtem az igazgatóval, mielőtt visszatértünk volna a vendéglőbe hogy elfogyasszuk az ebédet.
Hét órát ültem a vonaton, és alig látok ki a fejemből. De ha valami, hát Újfehértó, az nagyon megérte. Taps a szervezőknek, és főleg a gyerekeknek. Látszott rajtuk, hogy meséhez vannak szokva. Mindenki vegyen példát!

2010. szeptember 25., szombat

Kicsike rómaiak

A legtöbb mesemondásnál az szokott komoly fáradságba kerülni, hogy meggyőzzem az embereket: valók ezek a történetek felnőtteknek is. Az ókor világa egyike azon keveseknek, ahol fordítva áll a helyzet: arról kellett meggyőznöm magamat, hogy a kicsik számára is érdekes lehet a mitológia. És arról is, hogy mesélhető úgy, hogy a totyisok se álljanakmeg végképp a fejlődésben.
Ismeritek a görög-római mitológiát? Fel volt dobva a labda.
A mesélés a Nagyatétényi Kastélymúzeumban remekül sikerült! Telt ház volt (ki-be szállingózó emberekkel, ahogyan átalában ez lenni szokott egy fesztiválon, de mégis, jó sokan voltak), és szombaton a közönség nagy részét gyerekek alkották, legtöbbjük 3 és 10 éves kor között, akik párnákon ültek a lábaimnál és csillogó szemekkel csüngtek minden szavamon.
És a római történetek remekül működtek.
Kellett rajtuk igazítani, persze; nem magán a történeten, hanem a mesélés módján, hogy lekösse a gyerekeket. Szerencsére nagyon kreatív kis csapattal volt szerencsém dolgozni. Szombaton zajosak voltak, lelkesek, és elképesztően remek ötleteik voltak (ilyenkor én is mindig tanulok tőlük); ma kissé csendesebb csoport volt és több felnőtt, de a gyerekek itt is remekeltek. Ma inkább belemerülős, hátradőlős mesélést tartottunk. A két nap együtt tökéletes párost alkotott.

A mesék:
Jupiter és a méhecske - Aesopus(hangos zümmögéssel, kuncogással, és rengeteg ötlettel arra nézve, milyen részekből tevődik össze egy méhecske)
Mómosz meséje - Aesopus (hát egyem a husijukat, rájuk bízhattam az egész történetet, közös erővel találtak kifogásolni valót mindenben, amit az istenek teremtettek. Mómosz valahol most nagyon vigyorog. Lukianosz is.)
Midasz király - Metamorphoses (Az arannyá változás szörnyen izgatta a fantáziájukat. És az egész csapat kórusban zengte a végére, hogy "Midasz királynak szamárfüle van!!!")
Dionüszosz és a kalózok - Metamorphoses (Ez elvitte a pálmát. Csak annyit kell mondani a külyköknek: 'kalózok', a többi már megy, mint a karikacsapás :)
A marcipánból gyúrt királyfi - népmese (Mert olyen kedvem volt, és mert valójában ez is római mese, csak nem az ókorból)

Ma pedig:
Arisztophanész meséje az emberektől - Platón (Ez megint nagyon tetszett gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt; nagyon viccesnek találták)
Narkisszosz és Ékhó - Metamorphoses (Ezt a gyerekek szintén szeretik, mert lehet benne játszani a visszhanggal)
Igaz történet - Lukianosz (Remekül debütált, bár a legtöbb jeleneten eléggé megdöbbent a közönség; a bálna gyomrából való kijutásra több verzió is született)
Perszeusz és Medúsza (Szintén klasszikus és sikeres, és meg kell spékelni a csillaképekkel is!)
Pietro Baillardo története (Ez megint csak középkori római mese, egy tűzvarázslóról, és eléggé vagány! A varázslók most különben is népszerűek)

Nah, ennyi. Jó kör volt, remek közönség, kedves szervezők, kiváló rendezvény. És az ókori történetek működnek! Olajozottan és hibátlanul. Van rájuk kétezer év garancia. :)

2010. szeptember 19., vasárnap

Vendégségben Báthoryéknál

Az új tanév első fellépése: eljánosvitézeltem Nyírbátorba mesélni. Nyolc óra vonaton, és az ember lát mindenféle érdekes dolgokat: főleg akácot dögivel, de azon kívül még sok sok szép nagy madarat is, és két ember magas napraforgókat, és akkora őzlábgombákat, mint egy lapos tányér. Látjátok ezt szeretem a mesemondói létben. Utazni jó.

Nyírbátor pedig szép. Ez itt a reklám helye. A Reneszánsz hétvége jól szervezett, barátságos esemény volt, kedves emberekkel, és gyönyörű helyen. A Báthory-kastély nem csak kastély, ami már önmagában elfogulttá tesz ugye, hanem ráadásul fel is van újítva szépen, és egy panoptikum tölti ki a termeit, melyben szerepelnek törökök és magyarok és királyok és hölgyek és, mindenekelőtt, a Báthory család tagjai.

A legjobb az egészben? A "nászutas lakosztály" névvel jelölt szobát kaptam meg öltözőnek, ami nem volt más, mint Báthory Erzsébet hálószobája. A szoba egyik oldalán Őnagysága üldögélt kedélyesen egy kád vérben néhány megkínzott szolgálólány társaságában, a másik oldalon pedig hites ura és boldog gyermekei körében volt látható, így elevenítve meg a kétféle történetet, ami vele kapcsolatban kering.
Az összes eddigi öltöző körül, ahol megfordultam, ez viszi el a pálmát.

(Kivéve, hogy valahányszor a tükörbe néztem sminkelni, mindig Nádasdy Ferenc pislogott rám a vállam felett, és ettől megállt a szívem. Cserébe viszont, miután átvedlettem reneszánsz ruhába, a betévedő látogatók a kiállítás részének néztek, amíg meg nem mozdultam...)

Mivel hajnal 5 óta úton voltam, és még volt néhány órám a fellépésig, aludtam egy jót a kelengyés láda tetején, azután körbebarangoltam a kastélyt, megnéztem a fegyverbemutatót és a táncot, meghallgattam a fúvósok koncertjét, megnéztem a kirakodóvásárt, és egyáltalán, kiélveztem a renenszánsz fesztivál minden részletét.

Maga a mesélés is remekül sikerült; aranyos kis közönséget kaptam két tucat gyerek és feleannyi felnőtt, valamint három haldokló török, két magyar katona, Kinizsi Pál és Báthory uram személyében. Ami a meséket illeti, teljesen véletlenül sikerült egymás után fűznöm őket, és a végén még körbe is ért a motívum, marcipántól marcipánig.

(A marcipánból gyúrt királyfi - Dame Ragnall (mit akarnak a nők) - Captain Wedderburn (találós kérdések) - A mandulavirág legendája (virágok) Figyelitek? :D)

Közben sokat beszélgettünk, meg egyáltalán, jó hangulatú közönség gyűlt össze, és a helyszín sem volt piskóta. Én nagyon élveztem. Csillagos ötös a szervezőknek!

Megérte ilyen messzire eljönni otthonról :)

2010. szeptember 2., csütörtök

Most ugrik a Mesemondó...

... a nagybetűs életbe bele.

Nagyon, nagyon kevés olyan embert ismerek, aki a suli végeztével rögtön meséléssel kezdte volna. Mondjuk, olyat is csak nagyon keveset, aki 30 éves kora előtt jött volna rá, hogy mesemondó akar lenni. Minden eddigi összejövetelen én voltam a "kicsike"; nem számítva a gimnazista mesélőket, szerintem a hivatásosok között még most is én tartom az alsó korhatárt.
Az általános trend az, hogy az ember pár év (évtized) színház, zene, tanítás, könyvtár, satöbbi után egyszercsak rádöbben, hogy ő bizony mesemondó szeretne lenni, és akkor születnek olyan remek fellépők, mint akikről eddig olvashattatok ebben a blogban. Blue például lelkésznek indult.
(Én meg régésznek. Na bumm.)
De még nekik is mindig hosszú-hosszú folyamat megkezdeni a mesemondói pályafutást, mire a rendes állásukat ott merik hagyni. Ha egyáltalán. Ezért van olyan sok nyugdíjas korú mesélő.
(Átugrani a sárkánykaput. Szerintem erről már volt szó.)
Rengeteg bátorság és egy árnyalatnyi őrültség kell ahhoz, hogy az ember belevesse magát a mesemondói létbe, rögtön ahogy kilépett az iskolából. Fogalmam sincs, fog-e működni (mármint, a megélés része. A mesélés része remekül működik, köszönöm a kérdést :)
Hát, itt tartok most. Főállású mesemondó.
Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Egeylőre lelkes és bizakodó vagyok.
*Diadalmas dobpergés a háttérben*
...
Áh, csak a gyomrom korgott.

;)

2010. augusztus 18., szerda

Várak és álmok

Varázslatos másfél napos nyaralást töltöttünk Szlovákiában.
Kezdődött azzal, hogy hétfő reggel felzúztunk Árváig, útközben számoltuk, hány várat és kastélyt látunk; itt meg kell jegyeznem, aki Felvidékre megy, a szakirodalmat feltétlen vigye magával! (Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra, valamint Szombathy Viktor: Szlovákiai utazások, utóbbi lassan harminc éves, és még mindig nem írtak jobbat!) Kora délután érkeztünk az Árva folyó völgyébe, és az utolsó kanyar után végre feltűnt előttünk maga a vár, egy őrülten magas szikla tetején egyensúlyozva, mint a sasmadár. Felette csinos szürke felhőt gyülekeztek, augusztus a hegyvidéken, így hát az egész család behajította a táskákat a hotel ajtaján, gyoran felkaptunk egy dzsekit, és már másztunk is felfelé, hogy mire kitör a vihar, tető alatt legyünk.
Árva vára gyönyörű, egészen mesebeli, és nagyon szépen fel van újítva. Már a bejárati kapun is sárkányos kilincs van, és ennél csak jobb lett, ahogy befelé mentünk; az idegenvezetés szlovákul volt ugyan, de az senkit nem zavart, tudtuk mi magunktól is, hogy mit látunk. A legenda szerint Árvát tizenkét angyal építette fel egy csapat elcsigázott templomos lovag számára, valamikor nyolc évszázaddal ezelőtt; Mátyás király ide záratta Váradi Pétert azzal az elmés mondással, hogy "Árva voltál, árva is maradsz, Árva várában is fogsz meghalni." Persze nem lett igaza. A teljes történetet elolvashatjátok Szombathy V. könyvében. A várban egyébként igazoltan kísértet is van; nemrégiben ideszakadt egy rakat amerikai szellemvadász, és le is ellenőrizték. A project ugyan belebukott abba, hogy a helyi kísértetek nemigen értenek angolul (valszeg szlovákul se, hehe), úgyhogy nem tudták az üzenetet kibogozni. Na, majd a Winchester fiúk.
A vár egyébként nagyon csinos belül. Vannak berendezett lakószobák, élőzene, festménykiállítás (egy Miroslav Knap nevű meseillusztrátor képeiből, egészen le voltam nyűgözve!), valamint minden viharok nagyanyja odakint. Van valami nagyon romantikus abban, hogy az ember egy várból nézi a hegyek felett csapkodó villámokat, meg a szakadó esőt. Pont a legfelső toronyban voltunk, amikor egy pillanatra kisütött a nap; körbe is rohantam azonnal, és volt is szivárvány, pont a vár tövében, a vége beleért az Árva folyóba! Ilyet is ritkán lát az ember :) Le is fényképeztem, mielőtt eltűnt volna. Alig fél percig volt látható. Csak nekem :)
A vár tövében aludtunk egy hotelben; másnap reggel, hugit használva ébresztőórának, nyolc után már a hegyek közt robogtunk a deménfalvi fölgy velé, barlangászni. A Sárkánybarlang egyike a völgyben található három vagy négy látogatható földalatti csodának; ez speciel jégbarlang. Az biztos, hogy kutya hideg volt benn, de a Zalka család már fel van készülve az ilyesmire; gondosan becsomagolva vágtunk neki a túrának. A barlang első kétharmada nem volt különösebben lenyűgöző; láttunk néhány kisebb cseppkövet, pár medvecsontot (ha a felügyelőségnek van esze, disznócsontok voltak, a turisták nem arról híresek, hogy betartják a hetedik parancsolatot) meg jó nagy sziklákat. A szerény látványt ellensúlyozta a tudat, hogy egy valódi sárkánybarlangban járunk. A végére aztán meglett a sokat ígért jég is; hófehér oszlopokban omlott le a mennyezetről, és beborította a barlang alját. Nagyon szép volt :)
A mélység után a magasság következett; felmentünk a Chopokra, az Alacsony-Tátra második legmagasabb csúcsára, 2024 méterre. Lanovkával. Hugi végigvisította a gyönyörűségtől az egész kalandot, és közel voltam hozzá, hogy én is csatlakozzam. Gyönyörű erdő suhant el kalimpáló lábaink alatt, piros tetejű gombákkal, mélyzöld fenyőkkel, élénkzöld páfrányokkal, mohos sziklákkal és csörgedező patakokkal; az a fajta varázslatos, mesebeli táj, ahol minden állattól alanyi jogon elvárod, hogy megszólaljon. A hegytetőn borzasztóan hideg volt, úgyhogy megfordultunk, és rögtön jöttünk is vissza; úgyis a lanovka volt a lényeg. És a kilátás. 2000 méter felett már az sem elhanyagolható. Ha felfelé néztünk, a hegy csúcsa felhőbe veszett (eszembe jutott a magyar népmese, ahol a fiú fel akar jutni a felhőkre, és a hegytetőre küldik; ha akartuk volna, mi is elértük volna a felhőket). Lefelé nézve elénk tárultak a Tátra és a Fátra vonulatai, és a végtelen erdők. Kockásra fagytunk, mire leértünk, de megérte!
Hazafelé menet megint megcsodáltuk az útba eső várakat; elmentünk Sztrecsnó és Óvár között, Vágbeszterce alatt, láttuk a legendás Beckót és Csejtét. Megállni csak Zsolnán álltunk meg, Budatinnál; ez az egyik kedvenc váram, főleg a legenda miatt. Arany János "költői beszélyt" is írt róla. A várlegendákról egy idő után megszokja az ember, hogy tragikusak és sötétek; Budatiné azonban boldog véget ér, és hozzá a vár is nagyon szép, bár jelen pillanatban erősen le van robbanva. Egyike azon szlovákiai látványosságoknak, melyete évente több ezer turista keres. Sikertelenül. Mi is (akárcsak a többi fent említett helyet) jó fél órás keringélés után találtuk meg, eldugva egy parkettaüzem és egy vasúti híd között, és akkor is csak azért, mert látszott a tornya az autópályáról. Jelenleg felújítás alatt áll; megérdemli, nagyon csinos épület.
Budatin után hazafelé vettük az irányt. Megint szemerkélt az eső; az alacsonyan lógó felhőkön láttunk egy esőkutyát, ami a szivárvány kistestvére, csak egy hétszínű folt az égen, ív nélkül. Ezzel búcsúzott tőlünk a Felvidék.
Maradt még mit megnézni a következő alkalomra is...

2010. augusztus 5., csütörtök

A tündér és a troll


Uborkaszezon van, ami a kalandokat és fellépéseket illeti, úgyhogy ez úton szeretnék kedveskedni egy kicsit minden tündér- és manókedvelőnek:


Ez egy finn dalocska





A címe Napsugár és a Troll

Amikor lement a Nap
Egy sugara itt maradt,
Az utolsó sugár.
Az erdőre leszállt az alkonyat,
Hazaindult az arany szárnyú
Fénytündér is már,
De hirtelen az árnyékok között
Egy ifjú trollt pillantott meg,
Aki előbújt barlangjából most, hogy lement a Nap.
(Mert a trollok napnyugta előtt sohasem tehetik ki a lábukat otthonról.
Napnyugta. Előtt. Soha.)
Egymásra néztek.
A troll úgy érezte, mintha valami
meggyulladt volna odabenn,
"Égeted a szemem,
de soha, soha nem láttam még semmit,
ami ilyen szép,
az sem érdekel, ha belevakulok,
úgyis hozzászoktam már a sötéthez.
Maradj velem, hazaviszlek a barlangomba,
és te leszel ott a fény!"
A napsugár válaszol,
"Kedves troll,
A sötétség nekem végzetem,
és én nem szeretnék meghalni.
Mennem kell, sietek, ha nem érem utol a Napot,
az életem véget ér."
És elrepült a tündér...
De a troll ma is az erdőt járja
Egyes- egyedül, és azon töpreng,
miért van az,
hogy némelyikünk a fényre születik,
mások pedig a sötétben boldogok...

Saját műferdítés az angol szöveg alapján. Finn szakosoktól előre is elnézést kére :) Az angol és a finn szöveget itt találjátok (Sunray and the Troll/Päivänsäde ja Menninkäinen)

Szép napot mindenkinek :)

2010. július 20., kedd

Szárnyaló elefántok

Vannak helyek ahová jó visszamenni.
...
Uff.
*Shotgunnal lepuffantja a közhelyet*
Bocsi.

Ilyen jópofa mesélős terep például az Aporos hittantábor Győrújbaráton. Príma közönség. Egy csomó zsibongó táboros gyerek, meg kedves felnőttek, és igazából itt meg is akadtam, mert ha meg kéne magyaráznom, mitől olyan jó az egész, nem tudnám megmondani. Csak azt tudom, hogy egy az egyben jó, és szeretek ott mesélni, mert szeretik, és élvezik, és visszhangja van minden mondatomnak. Tavaly ilyenkor Angelával együtt meséltünk ugyanitt, és természetesen emlékeztek rá. Az idén felavattam néhány új mesét.
(A tavalyi fellépésről itt: Játék Aporban)

Az új kedvenc mesém egy indiai sztori arról, hogy régen az elefántoknak szárnyai voltak, és tudtak repülni. Mivel az eredeti forrás itt abba is hagyja a részletek taglalását, teljes egészében rám maradt, hogy elfilozofáljak rajta, milyen következményekkel járhat egy (vagy több) repülő elefánt.

Támadt néhány érdekes ötletem, de kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is! :)

2010. július 9., péntek

Néhány szóban a mesélésről

"Hat hónapomba került megtanulni, hogyan kell két perc alatt tökéletes sárkányt festeni."

Kedves érdeklődők!

A mesemondás, a közhiedelemmel ellentétben, igenis munka. Attól, hogy nem szenvedek tőle, mint egy irodai munkában tenném, hanem örömömet lelem a fellépéseimben, ez még igenis ugyanolyan komoly előadóművészeti műfaj, mint a színészet, vagy a zene. A mesemondás évezredes mesterség, aminek megvannak a maga technikái, háttértudása, és nagy gyakorlatot igényel.
Egy mesemondó sem azért választotta ezt a hivatást, mert tengerparti villát szeretne venni belőle úszómedencével. Azért szeretnénk megélni belőle, ha szűkösen is, hogy ne kelljen mást csinálnunk.
De az, hogy ez az életünk, a szenvedélyünk és a hivatásunk, és minden pillanatát élvezzük, még nem jelenti azt, hogy kérdés nélkül feltételezhetik, hogy ingyen is elvállaljuk.

1. Azzal, hogy valaki kiáll/kiül egy színpadra, és könyvből felolvas egy történetet (vagy akár fejből elszavalja) - még ha színész is az illető - nem lehet pótolni egy valódi mesemondó fellépést. Egy valódi mesemondó ugyanis minden szavát, minden mozdulatát, minden apró részletet a mesében, a leírásokban és a cselekményben az előtte/körülötte ülő közönséghez igazítja. Úgy választja ki a történeteket, hogy a lehető legjobban passzoljanak az alkalomhoz, a helyszínhez, a hangulathoz, az időjáráshoz, a közönséghez, és milliónyi más dologhoz, amikre lehetetlen előre felkészülni. A mesemondó nem csak feltálal egy kész történetet - helyben készíti el, a hallgatók szája íze szerint. Mi több, együtt dolgozik a közönségével, akiknek lehetősége van a mesélésbe beleszólni, kérdezni, véleményt nyilvánítani, és a megjegyzéseikkel befolyásolni a történet menetét. Igen, még a népmeséknél is! A mese rugalmas műfaj. Kibírja.

2. Egyetlen történet elmondása mögött is, ami néha nem több öt vagy tíz percnél, hatalmas munka áll. Egy magára valamit is adó mesélő nem áll ki egy történettel úgy, hogy ne ismerné annak történelmi, kulturális és tudományos hátterét, hogy ne tudná pontosan, mik azok a kulcsfontosságú, néha talán magyarázatra szoruló elemek, melyek nélkül a történet elveszíti valódi értelmét és értékét. A mesemondónak tehát nem csak könyvtárnyi szakirodalmat kell átrágnia ahhoz, hogy egy-egy egyszerűnek tűnő mesét hitelesen adhasson elő, és ismernie kell annak minden verzióját, hanem kapcsolatban kell állnia más országok és kultúrák ma élő mesélőivel is, hogy első kézből szerezhessen információkat, kérhessen segítséget. A modern világban erre már számtalan lehetőség adódik.

3. A mesemondás sokkal, de sokkal több egyszerű szórakoztatásnál. Tanítja, formálja, neveli hallgatóságát, gondolatokat ébreszt, fontos kérdéseket vet fel, megoldásokat kínál az emberiséget évszázadok óta foglalkoztató problémákra. Mivel interaktív, lehetőséget ad arra is, hogy az összegyűlt csoport közös tudását megossza egymással, és a történetet a mai világra vetítve válaszokat keressen.

4. A mesemondás nem csak gyerekeknek való! Sok történet kifejezetten felnőttek számára született, és csak azokhoz szól igazán mélyen, akik mögött már állnak a történet témájához hasonló tapasztalatok. Jó dolog és szép dolog, hogy már egészen apró gyerekek is hallgatnak mesét, de ne felejtsük el azt sem, hogy a felnőtteknek éppen olyan nagy szüksége van rá! Egy valódi mesemondó képes rá, hogy egy tinédzserekből vagy felnőttekből álló közönséget éppen úgy elvarázsoljon, mint az apróságokat.

Aki tehát mesemondót hív fellépni, az nem csupán egy óráért és néhány történetét fizet; attól, hogy nincs díszlet, zene és hangosítás, meg egy egész stáb mögötte, egy mesélő igenis keményen megdolgozik a pénzéért. Az egy óra és néhány mese mögött ugyanis több hetes felkészülés, kutatómunka, sok éves gyakorlat és komoly tanulmányok állnak.
Ezt semilyen felolvasó vagy színész nem tudja helyettesíteni.

A mesemondás szakma.
Reméljük, egyszer majd mindenki megtanulja értékelni.

2010. június 15., kedd

Indiai és DK-Ázsiai mesék a Múzeumok Éjszakáján!

(Ez az 500. postom ezen a blogon!)

A Tarkabarka Hölgy a Múzeumok Éjszakáján (2010. június 19. szombat) A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban lesz megtalálható a

KÖZÉPPONTBAN INDIA
rendezvény keretein belül, este 6 órától!

A műsorban indiai és délkelet-ázsiai mesék szerepelnek.

AVAGY

Sárkányok Vietnamból, Nagák Thaiföldről, drágakövek Mianmarból, tigrisek Kamobzsából, lótuszok Indiából...

...és természetesen nincs délkelet-ázsiai mesélés TÖRPESZARVAS nélkül!

GYERTEK EL!

2010. május 25., kedd

Főállású Angyal szeretnék lenni!

És ehhez a Ti segítségetek kell!

A jelentkezésem a Vodafone Facebook üzenőfalán található, ezt kell minél több embernek Like-olnia (Tetszik-elnie). Kommentelhettek is, minél többet, annál jobb!

Itt a link

Alighanem először like-olnotok kell a Vodát is, csak utána tudtok engem.

Ha sikerül a pályázat, egy évig főállású angyalként fogok mesemondást tanítnai hátrányos helyzetű gyerekeknek!!!

Itt a blog amit a pályázathoz hoztam létre: Színes Szárnyú Angyalok

Adjátok tovább!

2010. május 17., hétfő

Mesemondás.Ning

Nah, megint alkottam valamit:

http://mesemondas.ning.com/

Gyertek, csatlakozzatok :) Majd összecsatolom az oldalt a nemzetközi hálózattal is :) Csak gondoltam, legyen egy, ami teljesen magyar nyelvű.

Beszélgessünk :)

2010. május 16., vasárnap

Wanted - Mesemondók, bújjatok elő

Tudom, hogy jelen blog nem a legforgalmasabb hely a világhálón, de ha már boldog-boldogtalant ezzel zaklatok, gondoltam, kiteszem ide is.

Amint azt néhányan (sokan) tudjátok már, és az előző bejegyzésből is kiderült, úgy döntöttem, államvizsga előtt nincs jobb dolga az embernek, mint gatyába rázni a magyar mesemondást és külföldi kapcsolatait. A megfelelő alázattal, persze. Szóval most minden mesemondót, akit ismerek (vagy nem ismerek, de hallottam róla) azzal zaklatok, hogy gyűljünk össze, és beszélgessünk. Mert az jó.
Természetesen megint a pudingot próbáljuk falra szögezni. De azért vannak, akik lelkesednek. Köztük én is. Meg a környező országok. Szóval.

Azoknak, akik rendszeres olvasók: ha tudtok olyan mesemondóról, akit érdekelne a dolog (vagyis bárkiről, aki magyar és/vagy Magyarországon van, és érdeklődik a mesélés iránt), csipogjatok!!!

Mindenkinek, aki erre jár: MESEMONDÓK, jelentkezzetek! A kifejezés legtágabb értelmében. Akkor is, ha saját véleményetek szerint nem merítitek ki a 'hivatásos' fogalmát. Akkor is, ha csak poénból meséltek. Akkor is, ha csak szeretnétek mesélni. Ha lenne kedvetek kipróbálni, foglalkozni vele. Tessék előbújni!

(Csak hogy tudjátok: az első jonesborough-i fesztiválon két mesemondó volt, és húsz fő közönség. Olvassatok vissza hogy lássátok, hová nőtték ki magukat. Ott a mérce :)

2010. május 14., péntek

Mesemondás Kelet- és Közép-Európában

Ezek lennénk mi. Hogy a Közép vagy a Kelet, vagy a Balkán, azt hangulatától függően mindenki döntse el maga. Lényeg a lényeg: alakulunk!

Kicsiny ám annál lelkesebb csapatunk ezúttal (a svájci konferencia után) Bécsben gyűlt össze, hogy megossza ötleteit, tapasztalatait, terveit és - természetesen - történeteit. Az akciócsoport egészen pontosan 3 főt számlált: Birgit, Tilmann és jómagam azon morfondíroztunk, hogyan lehetne falra szegezni a pudingot, vagyis mit kell ahhoz tenni, hogy a környező országok mesemondói legalább egy röpke pillanatig egy légtérben tartózkodjanak, a közjó érdekében.
Mindez pedig nem lett volna az igazi, ha nincs megspékelve egy kis meséléssel is: a Brunnenpassage nevezetű bécsi kultúrközpontban rendszeresen (!) van mesélés, és a mostani alkalmat egy az egyben a nemzetközi mesélés népszerűsítésére szánták. Így kerültem én a képbe. Maga a hely egy szép nagy üvegdoboz a török piac közepén; a mesélés alkalmából szőnyegekkel, párnákkal, és komplett sátorral, hangulatvilágítással, és sok teával szerelték fel. Körben ültünk, tizenöt-húsz ember, főleg fiatalok és egyetemisták. Az mesélt, aki csak akart; mesék között teát ittunk és beszélgettünk. Részemről a Halál és a Vörös hajú lány volt a program (Birgit egész nap nyüstölt érte), utána pedig A halhatatlanságra vágyó királyfi, ami megint meglepően nagy sikernek bizonyult, a felnőtt korosztály körében is. Birgit mindenkit lenyűgözött; nem csak mesélt, énekelt is, méghozzá roma népdalokat, és gyönyörűen. A soknyelvűség jegyében elmesélte a Piroska és a Farkast franciául. Nagyon csinos előadás volt. Tilmann gondolta, próbára tesz engem, mennyit értek egy meséből, ha németül van; sajnos az első pár mondat után rájöttem, melyik történetről van szó, utána már könnyű volt (ellenben: most hallottam Medvebőr Kapitányt először szóban elmesélve, és üt :)
Este nyolctól tizenegyig tartott a mesélés (és repült az idő); utána hajnali kettőig üldögéltünk még egy kávézóban, és tovább fejtegettük elméleteinket királyokról és káposztákról.
Vendégszeretete jeléül viszont Birgit megajándékozott egy hatalmas, német nyelvű mesegyűjteménnyel, hogy inspiráljon a nyelvtanulásra. Működik, megjött tőle a kedvem :)

Egy szó mint száz: egyesült erővel dolgozunk a közép- és kelet-európai mesemondás jelenén és jövőjén. Aki hallja, adja át. Csatlakozzatok!

2010. május 3., hétfő

Magyar English Español

Óbuda Napja Fesztivál, 2010. Na, ez a fellépés is olyan volt, mint az Eshu kalapja.
(Vagyis: felemás. Majd elmesélem. Aki meg Eshu, az úgyis tudja ;)

Délelőtt a szokásos szabadtéri fesztiválos műsor zajlott: emberek ki-be, gyerekek fel-alá, időpontok összevissza. A sátor kényelmes is volt, meg jó helyen is volt; kifejezett kérésemre párnák helyett (melyek egymás gyepálására felette alkalmasak) babzsákokkal töltötték fel, melyek aztán el is happolták előlem a rivaldafényt, mert a hentergés szórakoztatóbbnak bizonyult a lurkók szemében a mesehallgatásnál. Főleg a túltengésben lévő 3 év alatti korosztály számára. Azért történt mesélés is bőven; 4 vagy 5 turnus ment le, ami jó is volt, szép is volt, kellemes is volt, meg fárasztó is. Estére már alig húztam magam; DE...
... hátra volt még a felnőtt kör.

A felnőtt kör, az jutalomjáték. Egy egész napi küzdés után, hogy az ember felkeltse valamivel a totyisok figyelmét, és hogy a legjobb meséket válogassa nekik, a felnőtteknél végre hátra lehet dőlni, feltenni a lábat az asztalra, és kinyitni egy sört. Lélekben, persze. (És én amúgy sem sörözöm, lélekben sem)
Tele volt a sátor. Olyanokkal, akiket ismertem, meg olyanokkal is, akiket nem. A babzsákok a felnőttek körében is sikert arattak, bár a kicsik azért ügyesebben bántak velük...
Lement három vagy négy történet magyarul (A Sátán és az alkohol, Connor O'Connor, A palackba zárt szellem, A tolvaj gyereke), mielőtt Wayqui beállított volna; és ha már ott volt, villogni kellett vele, hogy van egy perui mesemondónk, úgyhogy szép szemeket vetettem rá és megkérdeztem, nem akarja-e az óbudai oldalt is megtanítani a krokodilos trükkre. Akarta. Meséltünk egyet közösen. Az emberek szemei már kezdtek elkerekedni a rögtönzésre, és akkor beállított az amerikai különítmény, szép szemeket vetett rám, és megkérdezte, mesélek-e angolul is. Meséltem. Nap lányát, meg Marie Jolie-t.
Nem sok szufla maradt bennem a nap végére, de a felnőtt kör minden pénzt megért. Kedvenc meséimet mesélni olyanoknak, akik értékelik is őket, mindig remek dolog. Három nyelven meg aztán pláne. Most leglább tudom, hogy ilyet is tudok.
Találkozunk a következő fesztiválon! ;)

2010. május 2., vasárnap

Peru házhoz jön

Na kérem, erről maradtak le azok, akik nem tették tiszteletüket múlt szombaton a Casa de la Músicában:

Három órával fellépés előtt érkeztem; a különleges kis világot rejtő épület zsebkendőnyi belső udvarán már nagyban gyülekeztek a bűntársaim. Jópofa hely az a CdlM: gangos-belső udvaros, egyben szálló, kávézó, klub és fellépőhely. Apró és rikítóan színes-tarka kivitelben. Pont nekünk való.
Wayqui, Pati és a többi lelkes önkéntes szervező egy asztal körül ültek és beszélgettek; amikor a május 1-i tömegben való küszködéstől kifulladva befutottam, Wayqui fel is pattant azonnal, hogy üdvözöljön. Ismerjük egymást három vagy négy éve, és most találkoztunk először.
(Előtörténet: első mesemondó munkáim egyike volt az inka kiállítás a Szépművészeti Múzeumban; amikor a perui meséket gyűjtögettem, Wayqui volt az, aki küldött nekem egy csokorral.)
Namármost: vaktában szinkrontolmácsoni egy spanyol nyelvű mesemondó előadást még nekem sincs merszem. Úgyhogy amíg a többiek a lámpákkal, székekkel és szobanövényekkel foglalatoskodtak, addig mi leültünk egy sarokba, és Wayqui mesélni kezdett.
Paff.
Először is, többet értettem belőle, mint amennyire fel voltam készülve. Ami meglepett. Így érezhetik magukat a gimisek, amikor bemegyek mesélni angolórára. Vegytiszta sikerélmény. Ez a mesék varázsa.
Másodszor: Dél-amerikai mesék!!!! Élőben! Egyenesben! Szóban! Spanyolul!
Megvettem azonnal az összeset. Majd fogjátok tőlem hallani. ;)

Időközben alakulni kezdett a helyszín is; a hatalmas, tükrös paneleket a fal felé fordítottuk, hogy a közönség ne magát bámulja az előadás közben. Ide húzódtunk be a jövés-menés elől, amíg a közönség gyülekezett; Wayqui perui zenéket játszott a laptopjáról, és még mindig mesélt. A sok tükör között ülve olyan volt, mintha ötvenen lennénk.
Nekem ez volt a kedvenc részem az egész estében. Egyike azon ritka alkalmaknak, amikor nem írásból, könyvből, internetről tanulok meg egy történetet, de még csak nem is úgy, hogy meghallgatom egy másik mesemondó előadását. Ültünk egymással szemben; Wayqui elmesélt néhány mondatot, megvárta, míg felcsillan a szemeimben az 'azt hiszem, értem', és meghallgatta, ahogyan visszamondom neki magyarul, hozzápróbálgatva a mi szófordulatainkat a történethez. Valahogy így kéne tanulnia minden mesemondónak minden mesét.

Teltházas előadás volt; lehettek ötvenen vagy hatvanan is, a hangulatos világításban nem láttam pontosan. Wayqui színes szőnyegeket terített le, és a gyerekek előre jöhettek leülni; két csendes kislány volt, meg egy minden lében kanál kisfiú, aki rövid időn belül az est rögtönzött sztárvendége lett.
És meséltünk.
A közönség nagy része tudott (vagy értett) spanyolul; az én szerepem nem is annyira a szó szerinti fordítás volt, hanem az együtt mesélés, és itt-ott egy-egy megjegyzés. Wayquinak tetszett, hogy fordítok, pedig igazából nem kellett volna; így végül mind az öt mesét együtt mondtuk el. A keretet a három stoppoló állat története adte (ezt már hallhattátok tőlem, de élőben persze rögtön jobb). Utána két amazonasi legenda következett, az első emberpárról és egy agyagból formált asszonyról. Ezek leginkább szerelmes történetek voltak, csipetnyi humorral; a gyerekek feszült figyelemmel követték az eseményeket, és a közönség megtanult egy nagyon fontos kecsua kifejezést a szerelmeskedésre (canchis canchis), amely később vissza-visszatért a többi történetben is. És azt is megtanultuk, mit kell csinálni, ha az ember belefut egy krokodilba. Ezt bezzeg nem tanítják az egyetemen.
Ezek után egy vicces kis mese következett a tyúkról és a kakasról, és a madarakról általában; majd megint komolyabb vizekre evezve elmeséltünk egy teremtéstörténetet, Mama Raywana történetét, ami olvasva véres volt és tragikus, de elmesélve egészen más alakot öltött - egyáltalán nem tűnt tragikusnak. Szép volt, nagyon. Perui mese volt, egy teljesen más világ és gondolkodásmód szüleménye - akárcsak az utolsó történet, amit Wayqui egy nyolcéves kislánytól tanult, aki a nagyszüleitől hallotta, és nem beszélt más nyelven, csak kecsuául. Nem lövöm le a poént, de azt a mesét mindenképpen hallanotok kell.
Ezek után már nem volt más hátra, mint lezárni a kerettörténetet, és bezsebelni a rajongást. Első rangú közönségünk volt; másfél órát meséltünk egyhuzamban, és senki sem panaszkodott. Csillogó szemeket és mosolyokat láttam végig; ha megakadtam a fordításban, valaki mindig segített. Közösségi mesélés volt.
A szinkrontolmácsok húsz perces váltásokban dolgoznak. Még volt erőm hazavánszorogni, mielőtt kialudt a kislámpa...

Köszönöm szépen mindenkinek, aki eljött! Remek közönség voltatok, remélem, ti is olyan jól éreztétek magatokat, mint én!
Aki pedig nem volt ott: hát, ez van. Kénytelenek lesztek a peru meséket tőlem meghallgatni.