2009. november 24., kedd

Egy kicsi sajtó és média

Az oktatás svájci bicskája - Interjú a Tarkabarka Hölggyel a Népszabadságban

Magyar mesemondó sikere az európai gyermekfesztiválom Washingtonban

Most szombaton (28-a) interjú a Klubrádióban (időpont egyelőre ismeretlen) és a hírTV-ben (10:45, ha jól emlékszem).

A reklám után ismét jelentkezünk ;)

2009. november 10., kedd

Puck személyesen

Kelta tündérmesék.
Miért hagyom magam mindig rábeszélni az ilyesmire?...

"Aki azt hiszi, a tündérkék picik, cukik, pillangószárnyaik vannak és virágot hoznak az ablakodba, az nagyon téved. A mi tündéreink két méter magasak, dagadó izmokkal és mély hanggal... és azok csak a nők..."
Ez Clare volt, a lausanne-i konferencián. És ő, mint ír mesemondó, csak tudja az igazat...
Az igaz pedig az, hogy mindig is jobban szerettem a rendes kelta tündéreket, mint a pici izéket a pillangószárnyakkal. Cicely Mary Barker nagy kivétel, ugye. De ha gyerekekről és mesemondásról van szó, a "tündér" és "manó" szavak óhatatlanul orron vágják az embert minden kanyar után. Nyolc éves kor felett már egy szál probléma sincs: azok már kész kis felnőttek, bírják a gyűrődést, értik a dörgést, mehet nekik minden, ami véres és vagány. Hat év alatt, ellenben...
Mit van mit tenni: megpróbáljuk a legtöbbet kihozni a dologból.

Ahogy sejtettem: öt fiú és egy lány, és amint bejelentettem, hogy itt most tündérekről lesz szó, minden srác elhúzta a száját. Amikor felvetettem a manókat is, mindjárt jobb kedvük lett. Beszélgetni kezdtünk; az első tündér, ami az eszükbe jutott, a fogtündér volt (nekem meg beállt a vigyor az arcomra... "Nem, én a Halál unokája vagyok, nem a nyamvadt Fogtündér!"), az első manó pedig a fognyűvő manó. No comment. Egyébként ők maguk sem tudták megmagyarázni, miért szeretik jobban a manókat a tündéreknél... én persze már sejtettem a választ.
Lusmore meséje nagy sikerrel zajlott le, és még némi interkativitásra is rá tudtam venni a kis nyavajásokat - együtt énekeltük a tündérekkel a hétfő-kedd-szerda dalt. Láttam rajtuk, hogy bár odaadóan figyeltek, alig tudták magukban tartani a mocoroghatnékot; a második rövid kis mese alatt, ami a koboldok elásott aranyáról szólt, már szó szerint vibrált körülöttünk a levegő.
És akkor jött Puck.
(Köszönet Juli-rigónak a meséért, az életemet mentette meg ;)
A tricksterekkel az a magas helyzet, hogy ha sokat emlegeti őket az ember, hajlamosak megjelenni a tett helyszínén.
(Na ne mondd.)
De igen, Puck, tényleg.
Elég volt annyit mondanom nekik, hogy Robin még ember korában rossz kisfiú volt, és azonnal ragyogni kezdtek az angyali kicsi szemek; a többit már mesélték ők helyettem is. Esetenként felállt a szőr a hátamon annak hallatán, milyen gazságokat képesek a 3-6 évesek kiötleni. Most komolyan. Betörte az ablakot, oké. Betörte az ajtót is, legyen. Botokat dobált a WC-be, hogy elduguljon... na ezt múljátok felül.
Amikor kiélték túlbuzgó kreativitásuk első hullámát, elárultam nekik azt is, hogy Robin megtanult alakot váltani.
És elszabadult a pokol.
Először az egész társaság kutyává változott, és csaholva rohant fel-alá a teremben. Utána oroszlán lett belőlük, azután párduc, majd fecske, sas, sün, hal, fa, bokor, kő, virág, eső, folyó, és mindezt olyan nagy lelkesedéssel és beleéléssel játszották el, hogy nem lehetett megállni kacagás nélkül. A mese természetesen túlburjánzott a mesemondó hatáskörén - ezen a ponton már megelégedtem azzal, hogy újabb ötleteket kiabáltam oda a kis alakváltóknak, és könnyesre nevettem magam a vidám káoszban.
Amikor kicsit leülepedett az alakváltási láz, azért folytatódott a mese is: egészen odáig jutottunk, hogy Robin immár varázsolni tud, és ezen képességét a városban kamatoztatja, mint hivatásos bajkeverő... amikor ismét kitört a kreativitás, ezúttal mágiával elkövethető mindendféle csintalanság terén. Le voltam nyűgözve. Egy felnőtt képzelete ilyenkor már labdába se rúg...
Az öt fiú közül legalább kettőnek láttam a szemében megcsillanni Puck kaján vigyorát.

2009. november 4., szerda

Kék Testvér balladája


"A csillagokat sem kérdezi senki, mennyi idősek!"

Na tessék. Kellett nekem a régészeti könyvtárban e-maileket olvasgatni. Most aztán látta az összes szorgosan dolgozó szaktársam, hogy bámulom a képernyőt, és bőgök.
Valamikor, valahol, a ma és a tegnap között, messze innen, egy bácsi, akit Hugh Morgan Hill névre kereszteltek valaha, de nem ez volt a valódi neve, szép csendesen felpakolta a motyóját, és vidáman fütyörészve, kék sapkáját félrecsapva átballagott a Fátyol túloldalára.
Brother Blue.
Kék gyászba öltözött a mesemondók kicsi világa. Én is.
Fura. Két éve még azt sem tudtam, hogy létezik.

2007. október
„Te nem tudod, ki az a Brother Blue?!” Lethan szájában megállt a falat. Egy árnyékos folton ültünk, magyar mesemondó és amcsi mesemondó, és sietős ebédünket fogyasztottuk a jonesborough-i Fesztivál színes forgataga közepette. Vállat vontam. Újonc voltam még ebben az egész bizniszben; nem csoda, ha az ember nem ismer azonnal minden hírességet. Nagy ügy.
„Miért, ki az?”
Igazából nem tudta megmagyarázni (ennyit a szavak művészetéről). Senki sem tudja. Nem értettem, mit van úgy oda; három napja voltam a „sűrűjében”, ahol a világ legjobb mesélői váltják egymást a legendás fesztiváli színpadon; egyik ámulatból a másikba esten; nem gondoltam, hogy ezek után bármi meg tudna lepni. Kék Testvérről pedig csak annyit sikerült kiderítenem, hogy Lethan hallatlanul büszke, hogy ismeri. Áhitattal beszélt róla.
Hamarosan rájöttem, hogy ezzel nincs egyedül.

Ha a Mesemondás művészete életre kelne; ha egyetlen személybe gyűlne össze mindaz, amit a történekben szeretünk; ha alakot töltene a puszta varázslat és lelkesedés, ami miatt az emberek évezredek óta mesélnek egymásnak, kezet-lábat növesztene, és emberi formába bújna – na, az lenne Kék Testvér. Kortalan és csintalan; egy Harvardon-Yale-en végezett teológus, aki a bostoni utcák forgatagában áll, tetőtől talpig kék ruhékba bújva, tenyerén kék pillangókkal és rímekben mesél Shakespeare-t és Szophoklészt. Az utca emberének. Mindenkinek.
Hallottam egyszer, hogy valaki azt mondta rá: olyan, mint az elszabadult ágyú. Amikor viharban hánykolódik a hajó, elpattannak a kötelek, és a sok mázsás fegyver megállíthatatlanul gördül fel és alá a fedélzeten, amerre csak kedve tartja, és se isten, se ember nem állítja meg. Kék Testvér ekkora, mindent elsöprő lendülettel mesél és létezik. Ha egyszer lefoglalta a színpadot, ember legyen a talpán, aki le tudja szedni onnan – ez persze csak elmélet, mert a valóságban esze ágában sincs senkinek, hogy a szavába vágjon. Leszáll a varázslat, és megszűnik az idő.
(Egyébként a felesége, Ruth az egyetlen, aki képes megzabolázni. Pici, csendes asszonyka, barátságosan mosolygó, kerek, mindenben Kék Tesó szöges ellentéte; elég egy halk szót szólnia, és elül a vihar, megszűnik a szóáradat, az ágyú pedig szép engedelmesen visszagördül a helyére, és még fel is takarít maga után. Kék Tesó leplezetlen imádattal csüng a feleségén. Meglátszik a rajongás minden pillantásán.)

Egyszer találkoztam vele. Aki régebb óta látogatja ezt a blogot, az talán még emlékszik is rá.

2008. április
Életem második mesemondó konferenciája. A beszámoló bőséges és friss lelkesedéstől csöpög, itt olvasható. Most, másfél évvel később, ha valaki nagyon megkapirgálja mesemondó kalandjaim felszínét, és részletekre kíváncsi, mindig ugyanazt a választ kapja tőlem: a 2008-as Sharing the Fire már örökre úgy marad meg bennem, hogy "ott találkoztam Kék Testvérrel". Azóta elküldték a kérdőíveket is, amiket a közönségem kitöltött - Blue-ét név nélkül is felismerné bárki. Telefirkálva csillagokkal és vidáman szálkás betűkkel, ez áll a lap alján: "Storyteller reborn." 'Újjászületett mesemondó'.
Na tessék, most megint bőgök.

2009. november
Pár órával a halála előtt Blue kettesben maradt Ruth nénivel, hogy elmesélhesse neki az utolsó meséjét. Szerelmes történet volt, csak az ő füleinek, csak az ő szemeinek. Azután fogta magát, és a maga elszabadultágyú-módján, a tricksterek és mesemondók külön V.I.P. belépőjével (vagyis V.I.P. belépőhiányával, mert pont nekik nincs szükségük rá) átsétált egyenesen a mesevilágba. Senki sem tud olyan hanyag eleganciával legendává válni, mint ő. Átugrott egy lépcsőfokot.

"Hallgassatok ide: hívjatok csak Blue-nak. Ez az utcai nevem, a valódi nevem. Elhozom nektek a kék eget az esőfüggöny túloldaláról. Akárhol lesztek is, elhozom nektek a kék eget, és a kék ég mosolyog majd rátok, és én a fejemen hordom azt a kék eget."

Kék gyász, nem gyász. Mindenki mosolyog. Csak most éppen könnyezünk közben.