45 perc hírnév

Az utóbbi napokban nem azért hallgattam mélységesen, mert nem történt semmi, hanem azért, mert pont ellenkezőleg. Bezony.
Hát, kezdjük akkor talán az elejéről.

Kennedy Center, péntek este. Nem tudom a fejemből kivakarni a gondolatot, hogy az amcsik valójában rómaiak, akik túl messzire kóricáltak el Itáliából. Minden épületben ugyanaz a barátságos megalománia köszön vissza, amit a régész leány már megszokott a Colosseum meg a Pantheon környékén. A Kennedy Center sem kivétel - Washington DC igazán csini kis művelődési házat rittyentett ide a folyópartra. Vörös szőnyeg, zászlók, csillárok amik egy nagyobb költségvetésű akciófilmben agyon tudnák csapni Godzillát.
Viccet félretéve, lenyűgöző egy épület - belülről különösen. A Millennium Stage a bejárati folyosó végén van; valójában két egyforma színpad áll a folyosó két végén egymással szemben, és az épület kapacitásáról elég sokat elárul, hogy a két színpadon egyszerre lehet koncertezni mindenféle zavaró hangütközés nélkül. Erre kössetek gombot.
Amikor megérkeztünk, egy kedves fiatal stáb fogadott minket; különféle mikrofonokat és madzagokat aggattak rám, hangot próbáltak, kamerákat állítottak be. Mint kiderült, minden fellépést az év 365 napján online lehet nézni a honlapon, sőt, videó is készül; ez már magában lenyűgözött, ám a kegyelemdöfést az adta meg, hogy az előadás után tíz perccel már a kezembe nyomták a kész DVD-t. De ne rohanjunk ennyire előre.
Mire meigsmerkedtem a színpaddal, és megbékéltem a gondolattal, hogy nem lesz Madonnás mikrofonom, mert elvesztették (utálom a kézi mikrofont, különösen amikor mászkálni szeretnék mesélés közben) már szállingózni kezdett a közönség. Száznál is többen voltak, és főleg felnőttek (!) - a kicsik a széksorok előtt foglaltak helyet a szőnyegen. Az interaktivitásról hamar letettem; vagy a mikrofon bátortalanította el őket, vagy a helyszín maga, de messze nem voltak olyan zajosak, mint az iskolás csoport. Csak a végére bátorodtak fel, akkor viszont annyira, hogy elkezdtek rám mászni (különösen a bokámra kötött csengettyűk nyűgözték le őket). Az egyik kissrác a fellépés után úgy tapadt rám, mint a kacsakagyló, tíz percembe került lehámozni :)
Mintent egybevetve remek közönséghez volt szerencsém - mosolyogtak, tapsoltak, lelkesen bólogattak, szívvel-lélekkel benne voltak a sztoriban. Mivel úgy gondoltam, nem a Millenium Stage-en fogok kísérletezni, tulajdonképpen ugyanazt a műsort adtam le, mint délelőtt az iskolában, plusz a szigetközi tündéreket a végére, hogy mindenki elandalodjon. A műsor végeztével sokan odajöttek gratulálni, és voltak köztük magyarok is; azt hiszem, elmondhatom, hogy sikeres volt a fellépés. Én legalábbis nagyon jól éreztem magam a színpadon :)
Az előadás megtekinthető ITT.
Majd kérek véleményeket ;)