Mielőtt azonban belecsapnék, érdemes tudnotok néhány dolgot a Fesztiválról.
Eredetileg úgy tervezték, hogy két helyszínen, párhuzamosan fog zajlani a mesemondás - benn a kaszinó épületében, és kinn a sokat emlegetett szökőkút körül (volt egy befüvesített szabadtéri nézőtér a közelben, teljesen olyan, mint a görög színházak). Mivel azonban a konferencia végére megjött az eső is, a szervezők úgy döntöttek, változik a program - az a sok sok mesemondó, akiket a honlapon is láthattok felsorolva, mint egyetlen színpadon vonult végig, reggeltől estig, megszakítás nélkül. Más szóval rögtönöztünk egy mesemaratont.
Hivatalosan mindenkinek tizenöt perc hírnév jutott odafenn; büszkén mondhatom, hogy becsülettel végigültem az összes előadást, bár a végére már komoly fájdalmaim voltak deréktól lefelé, és mindenem zsibbadt az üldögéléstől. A franciákat leszámítva, akik nem törődtek a világ nyelveinek többi részével még annyira sem, hogy gesztikuláljanak, mindenkit lehetett érteni, és élveztem is a meséket nagyon :)
Amikor a napi program véget ért, közös vacsora következett a fellépők részére, majd visszatértünk a színpadhoz, hogy ezúttal körben ülve, csak a szórakozás kedvéért meséljünk még egymásnak (és a közönség arra csámborgó maradékának) néhány történetet. Én ezeket az alkalmakat szerettem a legjobban (mind a kettőt, hehe).
Az első mesét a fesztivál első ilyen estéjén mondtam el; a hivatalos program szerint csak másnap este került rám a sor a színpadon, de az egész napi lelkesedés után már alig vártam, hogy szerepelhessek én is. Harmadikként pattantam ki a kör közepére; még elég sokan voltak a közönség soraiban is, és éppen kezdtünk a tábortüzes hangulatba belemelegedni. Az egyetlen feltétel az volt, hogy az elmondott mesének valahogyan kapcoslódnia kell az előzőhöz; és mivel még a történetek és a hallgatás témájánál jártunk, természetesen elmeséltem a Bús Királyfit. Azoknak, akik lemaradtak a korábbi kalandokról: ez a kedves kis történet valójában egy mesekezdő formula, Raffai Judit A magyar mesemondás hagyománya című könyvében találtam rá, és egy Fejes József nevű sárai mesemondótól származik. Azt hiszem, elég, ha annyit mondok róla, hogy egyszerű, rövid, és mégis annyi szikrát sűrít magába, hogy eddig akárhol meséltem, biztos sikert aratott. A sok magyar népmese közül, amiket eddig külföldi mesemondóknak átadtam, azt hiszem, ez kezdett el leginkább szájról szájra járni.
Lasuanne sem volt kivétel. A kör közepén állni olyan emberek között, akikkel három napja együtt dolgoztam a mesemondás világán, több lendületet adott, mint gondoltam volna. Kevertem a magyart az angollal, hogy a nyelvet is hallják - ez nagyon tetszett nekik - és amikor a királyfi különböző állatokkal találkozott, mindig odaszaladtam valakihez, és hozzá beszéltem. Igy került Fejes úr meséjébe norvég nyuszi, columbiai farkas és svéd medve. Nagyon élvezték a dolgot; a nyűlfarknyi mese folyamán többször is felkacagott a közönség, és vették a lapot a játékban; amikor pedig a végén a Bús Királyfi megérkezett Lausanne-ba, és elmondtam nekik, hogy valószínűleg most is az ajtóban hallgatózik, a lélegzetük is elakadt. Teljesen lenyűgözte őket a gondolat. Amikor az esti meseáradat végül elapadt, többen is odajöttek hozzám azzal, hogy mennyire remek egy történet ez, és megkérdezték, mesélhetik-e. Erre csak egyféle válasz létezik: NANÁ! :)
Roppant büszke voltam - nem magamra, hanem a mesére. És a magyarokra. És az összes régi mesemondóra, akik ilyeneket találtak ki, és Raffai Juditra is, aki remek kis könyvet írt a témáról. Tíz centivel magasabbnak éreztem magam. Kicsit olyan ez, mint szabadon engedni egy madarat. Úgy tűnik, a Bús királyfi európai körútra indul. Kíváncsi vagyok, mikor fogom visszahallani...
A nagy performansz vasárnap este következett el; én lettem volna az utolsó előtti a sorban, de a szervezők összekeverték a programot. Kissé meglepett, hogy valaki más megy fel helyettem a színpadra - ugyanakkor jó érzéssel töltött el, hogy egyszerre vagy hatan rohantak oda a szervezőkhöz, hogy figyelmeztessék őket a hibára. Mindenki a szívén viselte a sorsomat :) Hát, így alakult, hogy én zártam a Fesztivált.
Amióta csak hírét vettem a lausanne-i fesztiválnak, folyamatosan azon járt az agyam, hogy mit meséljek. Ha az embernek több napja, vagy akár egy egész órája van, könnyű felkészülni: lehet mesélni ezt is, azt is, mindenből jut kóstoló. De ha 15 percben kell képviselni az egész magyar mesemondást... hát, akkor bajok vannak.
Az utolsó reggelre aztán annyira átitatott a játékos szellem meg az előző esti siker utóhatása, hogy úgy döntöttem, poénra veszem az egészet. Ebben az is megerősített, hogy a második nap végére már a közönség is fickándozni kezdett, és nem ültek volna végig semmi lírait és komolyat; ezért aztán lerúgtam a cipellőimet, feltrappoltam a színpadra, és előadtam a Lúdas Matyit.
Eddig csak egyszer próbálkoztam vele angolul, és jó népi mesemondó módjára a saját gusztusom szerint alakíttottam a történetet (így aztán került bele egy kiadós adag a filmváltozatból is). Viszont eléggé kerek, izgalmas és magyaros ahhoz, hogy remek előadás legyen, és tetszés szerint nyújtható öt perctől másfél óráig. Jutalomjáték.
És mivel előző este (meg egész héten) olyan remekül szuperált a nemzetközi összefogás, úgy döntöttem, adok egy plusz csavart az egésznek.
Mivel a taljánok vasárnap délben sajnos leléptek, az eredeti terven módosítani kellett; így került Döbrögi uram építkezésére egy messzi földről érkezett cseh építőmester, aki nagy kuncogások közepette jött fel a színpadra, és ékes cseh nyelven, sűrűn hadonászva magyarázta el, mennyire pocsék a faanyag. Jitka vette a lapot, ha kissé meglepődött is. Ami a doktort illeti, ő svéd lett végül; Love gyakorlott rögtönző, remek a színpadon, ráadásul előttem kettővel mesélt egy vicces kis történetet mindenféle alternatív gyógymódokról. A poén adta magát. Ő kevésbé lepődött meg, mint Jitka, és hamar otthonos lett a mesében; gondoltam, játszok vele egy kicsit, és amikor a gyógynövények listájára került a sor, eldaráltam neki vagy harmincat, ékes magyar nyelven. Pislogott kettőt, majd ő is kitekerte a listát, és darált valamit svédül. A közönség hangulata a tetőfokára hágott.
Összességében azt kell mondanom, Lúdas Matyi nagy siker volt. A történet végeztével az összes mesemondó nevében mindenkinek jó hazautat kívántam, és azt, hogy jövőre háromszor annyi mesélő, háromszor annyi mese, és háromszor annyi móka legyen a FEST konferencián...
Utólag sokan odajöttek hozzám, hogy gratuláljanak. (Ez itt, kérem, nem pofátlan önfényezés, csak annak látszik. Én tényleg a mesére voltam büszke. Meg Jitkára és Lovera, hogy vették a lapot :) Volt egy magyar hölgy is a közönségben, aki egészen meghatódott; sokan mondták, hogy jó volt a magyar nyelvet hallani (pedig keveset használtam - főleg az elején, és amikor Döbrögi segítségért kiabált), és mindenki egyöntetűen állította, hogy remek volt a konferencia három legifjabb tagját együtt látni a színpadon. Én csak a magam nevében nyilatkozhatok: felejthetetlen élmény volt.
Ami a harmadik mesélést illeti, az az utolsó esti körbe esett. Mivel mögöttünk volt három napnyi konferencia, ahol szavaztunk, szerveztünk, tárgyaltunk és szavaztunk, szavaztunk, szavaztunk, nem állhattam meg, hogy el ne meséljem Sweet Lady Robertson történetét, amit Angelától tanultam még tavaly. Magyarokhoz csak annyi köze van, hogy a jelenség, amit leír, a világon mindenhol ismerős; viszont szorosan kapcsolódott az egész FEST-élményhez, és ennek megfelelően mindenki nagyon értékelte. Most meséltem először; a történet azonnal életre kelt és a lábamhoz dörgölőzött, és hirtelen felindulásból több poént is költöttem bele, amik lelkes fogadtatásra találtak. Aki úgy gondolja, harmadszor is magyar népmesét kellett volna mesélnem, annak csak annyit mondhatok, hogy sorry, majd legközelebb.
Én úgy érzem, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza. Mondanivaló már csak annyi van, hogy:
Legyen mindenki nagyon nagyon büszke a magyar népmesékre!
A svéd doktor színpadon, avagy alternatív gyógymódok Döbrögi uramnak. Ime a lista...:)
hahó!! hát maga merre jár mostanság?
VálaszTörlés