2009. augusztus 25., kedd

Bohém maga, Biri néne?...

Na, itt az ideje, hogy lelkesedjek egy kicsit a magyarokért is.
Mielőtt azonban belecsapnék, érdemes tudnotok néhány dolgot a Fesztiválról.

Eredetileg úgy tervezték, hogy két helyszínen, párhuzamosan fog zajlani a mesemondás - benn a kaszinó épületében, és kinn a sokat emlegetett szökőkút körül (volt egy befüvesített szabadtéri nézőtér a közelben, teljesen olyan, mint a görög színházak). Mivel azonban a konferencia végére megjött az eső is, a szervezők úgy döntöttek, változik a program - az a sok sok mesemondó, akiket a honlapon is láthattok felsorolva, mint egyetlen színpadon vonult végig, reggeltől estig, megszakítás nélkül. Más szóval rögtönöztünk egy mesemaratont.
Hivatalosan mindenkinek tizenöt perc hírnév jutott odafenn; büszkén mondhatom, hogy becsülettel végigültem az összes előadást, bár a végére már komoly fájdalmaim voltak deréktól lefelé, és mindenem zsibbadt az üldögéléstől. A franciákat leszámítva, akik nem törődtek a világ nyelveinek többi részével még annyira sem, hogy gesztikuláljanak, mindenkit lehetett érteni, és élveztem is a meséket nagyon :)
Amikor a napi program véget ért, közös vacsora következett a fellépők részére, majd visszatértünk a színpadhoz, hogy ezúttal körben ülve, csak a szórakozás kedvéért meséljünk még egymásnak (és a közönség arra csámborgó maradékának) néhány történetet. Én ezeket az alkalmakat szerettem a legjobban (mind a kettőt, hehe).

Az első mesét a fesztivál első ilyen estéjén mondtam el; a hivatalos program szerint csak másnap este került rám a sor a színpadon, de az egész napi lelkesedés után már alig vártam, hogy szerepelhessek én is. Harmadikként pattantam ki a kör közepére; még elég sokan voltak a közönség soraiban is, és éppen kezdtünk a tábortüzes hangulatba belemelegedni. Az egyetlen feltétel az volt, hogy az elmondott mesének valahogyan kapcoslódnia kell az előzőhöz; és mivel még a történetek és a hallgatás témájánál jártunk, természetesen elmeséltem a Bús Királyfit. Azoknak, akik lemaradtak a korábbi kalandokról: ez a kedves kis történet valójában egy mesekezdő formula, Raffai Judit A magyar mesemondás hagyománya című könyvében találtam rá, és egy Fejes József nevű sárai mesemondótól származik. Azt hiszem, elég, ha annyit mondok róla, hogy egyszerű, rövid, és mégis annyi szikrát sűrít magába, hogy eddig akárhol meséltem, biztos sikert aratott. A sok magyar népmese közül, amiket eddig külföldi mesemondóknak átadtam, azt hiszem, ez kezdett el leginkább szájról szájra járni.
Lasuanne sem volt kivétel. A kör közepén állni olyan emberek között, akikkel három napja együtt dolgoztam a mesemondás világán, több lendületet adott, mint gondoltam volna. Kevertem a magyart az angollal, hogy a nyelvet is hallják - ez nagyon tetszett nekik - és amikor a királyfi különböző állatokkal találkozott, mindig odaszaladtam valakihez, és hozzá beszéltem. Igy került Fejes úr meséjébe norvég nyuszi, columbiai farkas és svéd medve. Nagyon élvezték a dolgot; a nyűlfarknyi mese folyamán többször is felkacagott a közönség, és vették a lapot a játékban; amikor pedig a végén a Bús Királyfi megérkezett Lausanne-ba, és elmondtam nekik, hogy valószínűleg most is az ajtóban hallgatózik, a lélegzetük is elakadt. Teljesen lenyűgözte őket a gondolat. Amikor az esti meseáradat végül elapadt, többen is odajöttek hozzám azzal, hogy mennyire remek egy történet ez, és megkérdezték, mesélhetik-e. Erre csak egyféle válasz létezik: NANÁ! :)
Roppant büszke voltam - nem magamra, hanem a mesére. És a magyarokra. És az összes régi mesemondóra, akik ilyeneket találtak ki, és Raffai Juditra is, aki remek kis könyvet írt a témáról. Tíz centivel magasabbnak éreztem magam. Kicsit olyan ez, mint szabadon engedni egy madarat. Úgy tűnik, a Bús királyfi európai körútra indul. Kíváncsi vagyok, mikor fogom visszahallani...

A nagy performansz vasárnap este következett el; én lettem volna az utolsó előtti a sorban, de a szervezők összekeverték a programot. Kissé meglepett, hogy valaki más megy fel helyettem a színpadra - ugyanakkor jó érzéssel töltött el, hogy egyszerre vagy hatan rohantak oda a szervezőkhöz, hogy figyelmeztessék őket a hibára. Mindenki a szívén viselte a sorsomat :) Hát, így alakult, hogy én zártam a Fesztivált.
Amióta csak hírét vettem a lausanne-i fesztiválnak, folyamatosan azon járt az agyam, hogy mit meséljek. Ha az embernek több napja, vagy akár egy egész órája van, könnyű felkészülni: lehet mesélni ezt is, azt is, mindenből jut kóstoló. De ha 15 percben kell képviselni az egész magyar mesemondást... hát, akkor bajok vannak.
Az utolsó reggelre aztán annyira átitatott a játékos szellem meg az előző esti siker utóhatása, hogy úgy döntöttem, poénra veszem az egészet. Ebben az is megerősített, hogy a második nap végére már a közönség is fickándozni kezdett, és nem ültek volna végig semmi lírait és komolyat; ezért aztán lerúgtam a cipellőimet, feltrappoltam a színpadra, és előadtam a Lúdas Matyit.
Eddig csak egyszer próbálkoztam vele angolul, és jó népi mesemondó módjára a saját gusztusom szerint alakíttottam a történetet (így aztán került bele egy kiadós adag a filmváltozatból is). Viszont eléggé kerek, izgalmas és magyaros ahhoz, hogy remek előadás legyen, és tetszés szerint nyújtható öt perctől másfél óráig. Jutalomjáték.
És mivel előző este (meg egész héten) olyan remekül szuperált a nemzetközi összefogás, úgy döntöttem, adok egy plusz csavart az egésznek.
Mivel a taljánok vasárnap délben sajnos leléptek, az eredeti terven módosítani kellett; így került Döbrögi uram építkezésére egy messzi földről érkezett cseh építőmester, aki nagy kuncogások közepette jött fel a színpadra, és ékes cseh nyelven, sűrűn hadonászva magyarázta el, mennyire pocsék a faanyag. Jitka vette a lapot, ha kissé meglepődött is. Ami a doktort illeti, ő svéd lett végül; Love gyakorlott rögtönző, remek a színpadon, ráadásul előttem kettővel mesélt egy vicces kis történetet mindenféle alternatív gyógymódokról. A poén adta magát. Ő kevésbé lepődött meg, mint Jitka, és hamar otthonos lett a mesében; gondoltam, játszok vele egy kicsit, és amikor a gyógynövények listájára került a sor, eldaráltam neki vagy harmincat, ékes magyar nyelven. Pislogott kettőt, majd ő is kitekerte a listát, és darált valamit svédül. A közönség hangulata a tetőfokára hágott.
Összességében azt kell mondanom, Lúdas Matyi nagy siker volt. A történet végeztével az összes mesemondó nevében mindenkinek jó hazautat kívántam, és azt, hogy jövőre háromszor annyi mesélő, háromszor annyi mese, és háromszor annyi móka legyen a FEST konferencián...
Utólag sokan odajöttek hozzám, hogy gratuláljanak. (Ez itt, kérem, nem pofátlan önfényezés, csak annak látszik. Én tényleg a mesére voltam büszke. Meg Jitkára és Lovera, hogy vették a lapot :) Volt egy magyar hölgy is a közönségben, aki egészen meghatódott; sokan mondták, hogy jó volt a magyar nyelvet hallani (pedig keveset használtam - főleg az elején, és amikor Döbrögi segítségért kiabált), és mindenki egyöntetűen állította, hogy remek volt a konferencia három legifjabb tagját együtt látni a színpadon. Én csak a magam nevében nyilatkozhatok: felejthetetlen élmény volt.

Ami a harmadik mesélést illeti, az az utolsó esti körbe esett. Mivel mögöttünk volt három napnyi konferencia, ahol szavaztunk, szerveztünk, tárgyaltunk és szavaztunk, szavaztunk, szavaztunk, nem állhattam meg, hogy el ne meséljem Sweet Lady Robertson történetét, amit Angelától tanultam még tavaly. Magyarokhoz csak annyi köze van, hogy a jelenség, amit leír, a világon mindenhol ismerős; viszont szorosan kapcsolódott az egész FEST-élményhez, és ennek megfelelően mindenki nagyon értékelte. Most meséltem először; a történet azonnal életre kelt és a lábamhoz dörgölőzött, és hirtelen felindulásból több poént is költöttem bele, amik lelkes fogadtatásra találtak. Aki úgy gondolja, harmadszor is magyar népmesét kellett volna mesélnem, annak csak annyit mondhatok, hogy sorry, majd legközelebb.

Én úgy érzem, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza. Mondanivaló már csak annyi van, hogy:
Legyen mindenki nagyon nagyon büszke a magyar népmesékre!




A svéd doktor színpadon, avagy alternatív gyógymódok Döbrögi uramnak. Ime a lista...:)

2009. augusztus 17., hétfő

Egy konferencia képei

Mivel ma túl fáradt vagyok ahhoz, hogy hosszabb eszmefuttatásokba bonyolódjak, inkább feltöltök ide néhány képet.


Együtt ebédelünk. Svédek, dánok, norvégok, skótok, kanadaiak, angolok és franciák. Nem volt asztal ami bírta volna kapacitással, úgyhogy kiköltöztünk a gyepre. A közösségépítésnek semmi sem állhat az útjába!





George és az ifjú generáció (kivéve engem, mert én a kamera másik oldalán állok). Háttérben spanyol és portugál aláfestés.





Ir balladákat énekelünk. Balról jobbra: George, Luís, Ragnhild, Love, Clare, Martin ééés Christian, avagy Skócia, Portugália, Norvégia, Svédország, Irország, Anglia és Belgium.




A spanyol-portugál összesített csapat, békés egyetértésben.





Ének a szökőkútban és környékén, Clare vezényletével három szólamban, svédekre, írekre és magyarokra. Ötperces szünidő a fesztivál menetében.





Jitka, Ulf és jómagam, avagy a mesemondó kalózok elszánt ám maroknyi csapata.





Ebédszünet a szökőkútban, mely gátlástalan pancsolásba és vizespóló-versenybe fulladt. Itt, kérem, komoly szervező munka zajlik éppen. Becsszó.





A kelet-európai keménymag: Jitka, Birgit és szerénytelen személyem. Szerintem reprezentáció szempontjából derekasan helytálltunk. Ugye? ;)





A pancsolás csúcspontja: Patrick, Love és én megmásztuk a szökőkutat, és szoborcsoportként funkcionálunk. Az egyik legjobb pillanat volt az egész konferencián :)

Na, ennyit a szemnek. További fotókért zaklassatok egyenként ;)

2009. augusztus 15., szombat

K-O-N-F-E-R-E-N-C-I-A

Abból fogok meggazdagodni, hogy mindenkitől kérek 10 forintot, aki megkérdezi tőlem, "és mégis, mi a jó fenét csinálnak a mesemondók egy konferencián?". Akinek nem inge, ne vegye magára, akinek inge, az jön nekem 10 forint jótékonysággal ;)
Az emberiség jelentős része valami számomra felfoghatatlan okból kifolyólag határtalanul mulatságosnak tartja a "mesemondó konferencia" fogalmát. Azt hiszem, Lausanne és az eljövendő hasonló események tiszteletére ideje, hogy egyszer s mindenkorra helyretegyem a kérdést. Legalább azok számára, akik olvassák a blogomat...:)
Sokak számára a fenti kifejezés hallatán valami egészen valószerűtlen kép jelenik meg a lelki szemei előtt - egy kép, amit leginkább mesékből és egyéb gyermekkori élményekből merít az ember. Egy kép, amely sok furcsa alakot tartalmaz, akik színes és feltűnő ruhákat viselnek, lehetőleg sok csilingelő kiegészítővel; idegen nyelveken karattyolnak, mindenféle régi könyveket cipelnek magukkal, és kis csoportokba verődve üldögélnek valamely idilli környezetben, bort vagy egyéb inspiráló nedűket kortyolnak és zengő hangon avagy suttogva ősrégi történeteket adnak elő egymásnak.
Nos, itt az ideje, hogy megtudjátok az igazat. Egy mesemondó konferencia...
... pontosan ilyen.

Első látásra, persze. Ha huzamosabb ideig vesz részt rajta az ember, azért kiderül előbb vagy utóbb, hogy a nagy zsivaj mögött kemény és szervezett munka zajlik.
Nem, most komolyan.
Korábban már olvashattatok tőlem beszámolókat különféle amerikai konferenciákról - nos, a FEST gyűlés azoktól annyiban különbözött, hogy kis csapatunk elsődleges feladata maga a FEST megalkotása volt. Mivel ez a remek szervezet még csak homályos körvonalakban létezik a tavalyi oslói megmozdulás óta - és mert a résztvevő országok közül négy, köztük Magyarország is, újoncként vett részt a tárgyaláson - mind a három napot rá kellett szánnunk arra, hogy kidolgozzuk a Mesemondó Szövetség működési elvét és részleteit. Ebből a célból csoportokra oszlottunk, felelősöket neveztünk ki, témákat dolgoztunk fel, kérdéseket jártunk körül, vitáztunk, érveltünk, és mindezek tetejébe az utolsó napon végig szavaztunk, szavaztunk és szavaztunk.
A végredemény az lett, hogy a bőrünkön tapasztaltuk a miniatűr Európát annak minden előnyével és hátrányával együtt; halálosan elfáradtunk testileg és lelkileg egyaránt; több ötletet termeltünk ki és rágtunk meg, mint amennyit bárki valaha meg tudna valósítani, valamint az, hogy megalkottunk egy memorandumot, mely most egy éves próbaidőre hatályba lépett, a közös erővel megszavazott vezető bizottság felügyelete alatt.
(Most úgy érzem, tettem valamit a szakmánk elismerése érdekében. Sokkal jobban hangzik, ha van benne 'hatály' meg 'bizottság' meg -umra végződő szavak, igazam van? ;)

Emelett persze csináltunk egy csomó más dolgot is. Például meséket mondtunk egymásnak. És fürödtünk a szökőkútban.
De erről majd legközelebb.

Átkelés az Alpokon

Nna. Most, hogy leadtam a FEST-nek a hivatalos jelentésemet, már van időm olyan lazaságokra, mint blogolni, lehetőleg két nyelven egyszerre. Szóval, kezdjük talán az elejéről.
Vonattal mentem Svájca. Olcsóbb, szebb, és ad egy elég határozott benyomást az embernek arról, mekkora távolságot is tett meg otthontól a célig. Nevezett benyomás persze sajgó derékkal és elzsibbadt lábakkal jár, de az élmény kárpótol mindenért.
Kora este gördültünk ki a győri pályaudvarról. Láttunk szép dombokat, csillogó folyókat, legelésző szarvasokat, szárnyaló gólyákat, hullámzó búzamezőket és sok egyéb csodát; azután átléptük a magyar határt, és szép lassan ránk is esteledett. Bécs magasságában elnyomott az álom; csak néha riadtam fel, hogy bagolypillantásokat vessek egy-egy névtelen, te szikrázóan tiszta osztrák megállóra. Végül hajnali ötkor tértem magamhoz; az ülésen heverve néztem az ablakot, és egyszerre csak magas árnyalakokat láttam elsuhanni odakinn a hajnal előtti sötétben. Fenyvesek.
Ettől a pillanattól fogva az üvegre nyomott orral folytattam az utat; figyeltem, ahogyan a kinti éjszakából szépen lassan kiválnak a tárgyak körvonalai; először csak a fenyőfákat láttam, majd távolabb a hegyreinceket is, és végül sok-sok kísértetfehér ködöt. Gyönyörű volt. Még fenn voltak a csillagok, de a hegyek mögött lassan üvegzöldre váltott az ég; csodálatos, hajnal előtti alpesi táj bontakozott ki a szemeim előtt. Fehéren derengő, alacsony fellegek, üvegzöld erdők, alagút, csipkés hegyvonulatok, halvány sziklák, alagút, délceg fenyőfák, alagút, kicsike házak, alagút, legelő, alagút... alagút... alagút...
(Hozzátenném hajnali ötkor nevezett alagutakban már javában folyt a munka; zöld lámpások fénye mellett seregnyi munkás rakta a követ, és ha az ember megerőltette a fantáziáját, a hejhó-hejhót is lehetett hallani)
Napfelkelte után megszaporodtak a megfigyelhető részletek; lélegzetelállító tájakon zakatoltunk keresztül, láttunk sok tehenet (mielőtt valaki megkérdezné: nem, mind feketék), szarvasokat is, valamint egy Milka gyárat (az se volt lila). Svájci óráról annyit, hogy Zürichbe 2 óra késéssel érkeztünk, viszont mindenki roppant segítőkész volt és mosolygós, és hamar meglett az új csatlakozás, 54 vágány ide vagy oda. Egy olasz csaj megpróbált meggyőzni arról, hogy ő mindenhová ingyen utazik; nem voltam biztos benne, mit szólna ehhez a svájci vasúti társaság, így inkább leráztam a hölgyet.
Lausanne-ba dél körül érkeztem; az állomáson már várt rám egy nagyon kedves házaspár, akik ugyan alig-alig pötyögtek angolul, viszont szeretettel befogadtak svájci tartózkodásom idejére, ingyen és bérmentve. Hét unokával rendelkeznek, és a férj mesemondó a helyi céhben.
Egy kis sétakocsikázással, egy jól megérdemelt zuhannyal és egy kiadós ebéddel később pedig készen álltam, hogy belevessem magam a várva-várt Összeurópai Mesemondó Konferencia sűrűjébe.

Amerikai-magyar mesélés - a másik oldalról

Nos, végre-valahára Angelának is volt ideje írni a blogjára.
Itt olvashatjátok, neki mi csapódott le az együtt töltött egy hétből, és Magyarországról úgy általában :)
Nagyon érdekes kulturális tanulmány :)

2009. augusztus 12., szerda

Játék határok nélkül

Ki emlékszik még erre a remek tévéműsorra a hajdan volt kilencvenes évekből? Tudjátok, amikor mindenféle európai nemzetek csapatai színes jelmezekbe öltözve fura versenyszámokban mérték össze erejüket és tudásukat (avagy azok ellenkezőjét). Aki nem emlékszik, az járjon utána. Én még arra is emlékszem, hogy a magyarok voltak a sárgák :)
Nos, a fentebb (ühüm, lentebb) emlegetett F.E.S.T. konferencia kísértetiesen hasonlított ehhez a rendezvényhez. Az összefoglalást már olvashattátok; a bővített beszámoló első fejezeteként szeretnék néhány mondatot szentelni az egyes országok csapatainak:
(Akit bővebben érdekelnek az emlegetett személyek, csekkolja le a fesztivál honlapját)

A vikingek: Izland kivételével minden viking állam képviseltette magát; svédek hatan, dánok ketten, norvégok heten érkeztek (igaz abból egy iráni volt, de oslói lakos). A konferencia legjobb fej csapatát tisztelhetjük bennük, számomra legalábbis egyértelműen ők vitték el a pálmát. Persze én elfogult vagyok. Hogy is lehetne nem kedvelni egy sereg északi mesemondót, akiknek ráadásul olyan neveik vannak mint Ulf, Sven, vagy a hölgyek szíve csücske, Love (bár utóbbit ú-val ejtik). Ő egyébként a második legifjabb volt a konferencia résztvevői közül; csak két évvel öregebb szerény személyemnél. Mindannyian szépen beszéltek angolul, és kivétel nélkül profik voltak a színpadon; ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy barátságos, érdeklődő társaság voltak, akikkel hosszas eszmecseréket folytathatott az ember kultúráról, zenéről, könyvekről, vagy leginkább mindenről, ami az eszünkbe jutott. Mats, a svéd nagyfőnök ráadásul több száz remek fényképet is készített dokumentáció céljából, linkekért tessék jelentkezni nálam, vagy szétnézni a Facebook-on ;)

A kelták: Természetesen nincs európai mesemondó konferencia írek és skótok nélkül. Mindkét társaság három-három fővel képviseltette magát. Előbbi csapat két hölgyből állt (a vagány és nagyszájú Clare-ből és az ezüst hajú, csendesebb Nualából), valamint Alexanderből, akiről elég annyit mondani, hogy mindenki csak Nagy Sándorként emlegette. Róluk vagy sokat, vagy semmit; pontosan olyanok voltak, ahogyan a mesékből ismerjük őket, elvarázsoltak, elegánsak, hangosak és vidámak, költőiek, közvetlenek, dalosak, táncosak és mosolygósak. Clare volt a konferencia szíve és lelke; beszélt mindenkivel legalább 4 vagy 5 nyelven, ismerkedett és barátkozott, énekeket tanított nekünk, és természetesen esténként ő hozta a bort.
Ami a skótokat illeti: George, a konferencia legidősebb résztvevője, klasszikusan képzett hagyományos mesemondó; Skye szigetéről érkezett (aki olvasta Cú Chulainn legendáit, az tudja, miről van szó). Kiskacsaként kísértem mindenhová - nem minden nap találkozik az ember olyan mesélővel, aki több ezer kelta legendát ismer, és részt vett még a maga korában olyan remek dolgokban is, mint történetmondó párbaj a híres Duncan Williamson ellen. John hasonló módon tapasztalt volt, bár saját állítása szerint George mellett csak halovány kezdő a maga 30-egynéhány év gyakorlatával; ketten együtt, a két kiltes-szakállas úriember, egyedi hangulatot kölcsönöztek a gyűlésnek.
Plusz pont jár a csapatnak a fantasztikus akcentusokért is. Bár felét se értettem annak, amit mondtak, nem győztem betelni vele.

A hispánok: Szívem csücskei. Életemben először hallottam élőben spanyol mesemondást, és nem győztem betelni vele. Gyönyörű nyelv, pont. A küldöttség nagy gondot fordított rá, hogy minden spanyol ajkú terület egyenlő mértékben képviselve legyen: Roser katalán, Virginia baszk, Nelsón columbiai, Pep, Carles és Casilda pedig Spanyolország különböző szegleteiből érkeztek. Zajos, vidám társaság volt, nagyon összetartó (főleg, mert az angol és a francia nyelv is idegen volt a számukra, cserébe pedig sokan a többiek közül nem beszéltek spanyolul). Sok időt töltöttem velük, összebarátkoztunk; gyűjtöttem tőlük jó kis sztorikat. 2011-ben ők rendezik majd a FEST konferenciát, együtt a guadalajarai mesemondó maraton 20. évfordulójával.

A hellének
: Három fővel és teljes mellszélességgel. Jorgosz mint mesemondó, Nikoleta mint az első nemzetközi görög mesemondó fesztivál szervezője (őt csak úgy emlegettük, mint 'a görög istennő', mert pont olyan csinos volt, és úgy is viselte magát), valamint Stelios, aki saját bevallása szerint az első görög mesemondó (amin elcsodálkoztam kissé, nem látszik rajta hogy háromezer éves lenne...). Energikusak voltak, határozottak, jól felkészültek - a saját fesztiváluk mellett ők felelősek a FEST honlapjáért is. Cserébe egyiküket sem hallottuk igazán mesélni.

A taljánok: Két cserfes hölgyemény, egyben az első római nemzetközi mesemondó fesztivál szervezői, melyről remélhetőleg szeptemberben részletes beszámolót is közlök majd. Remekül meséltek együtt a színpadon, szépen beszéltek franciául és angolul, és nagyon kompakt kis csapatot alkottak. Jó volt beszélgetni velük.

A fhransziák
: Számtalanul sok volt belőlük (főleg, mert közéjük számolom a Svájc francia kantonjaiból érkezett mesélőket is). Mivel a francia nyelvből egy büdös mukkot se értek, nem tudom megállapítani, jól meséltek-e vagy sem; a spanyolokkal és olaszokkal ellentétben nem tettek különösebb erőfeszítéseket az iránt, hogy bárki más is megértse őket. Eleget tettek minden, a nemzetükkel kapcsolatos sztereotípiának; egyértelműen profi volt mindegyik. A fénypont a csapatban Jean, mindannyiunk kedvence, a kackiás bajuszú lovag, aki türelemmel és remek humorral tolmácsolt bárkinek, aki megkérte rá.

A portugálok
: Három fő; új országként szerepeltek a konferencia listáján, akárcsak mi magyarok. Kevert háttérből származó, vidám és összetartó kis csapatot alkottak, és hamar sikerült a spanyolokhoz csapódniuk (annyira, hogy sokan már meg sem tudták különböztetni őket). Szépen beszéltek mindenféle nyelveket, és nagyon klassz meséik voltak.

A németek
: Meglepő módon csak hárman voltak (plusz Svájc németül beszélő szekciója). Közülük egynek a nevét se tudom - fiatal lány volt, aki egy részt szavalt el a Niebelung-énekből, de sajnos hiányzott belőle a dög. A másik két hölgy viszont kárpótolta a közönséget mindenért - üdítő színfolt volt számomra az egy év Amerika után, hogy mindenki a konferencián fittyet hányt a politikai korrektségre és a 13-as karikára; mindenki, de a németek különösen. Emlékeztessetek, hogy meséljek majd nektek a három apácáról ;)

Az angolok: Hárman - egy nagyon kedves gyógypedagógus-mesemondó hölgy, Graham, az egyik hippi szervező és Martin, akivel nagy barátok lettünk az öt nap alatt. Utóbbi egyben a jövő évi konferencia főszervezője is. Lubickoltam egy sort a brit akcentusban.

Végül, de nem utolsó sorban, mi, vagyis Kelet-Európa: Akinek nem tetszik a megjelölés, ne vegye magára. Mi meg voltunk elégedve vele. Mind a hárman. Birgit Bécsből, Jitka Csehországból, én meg, nos, itthonról. Hamar összebarátkoztunk, és az öt nap nagy részét együtt töltöttük; közös erővel megalapítottuk a kelet-európai mesemondók szövetségét a FEST keretein belül. Munkánknak természetesen ez még csak a halvány kezdete; mivel mindhárom ország hivatalos mesemondó szervezet nélkül van, nagy út áll még előttünk, míg a FEST hivatalos tagjaivá válunk. Kezdetnek persze két ilyen jó fej és lelkes emberrel dolgzni már önmagában megéri az egészet.

És aki oda se ballagott
: Mindannyian hiányoltuk a finneket, meg a többi kicsi északi országot - senki se tudja, hová lettek. Nagy űr tátongott Kelet-Európában és a Balkánon is - kósza mendemondákat hallottunk szlovén, horvát és román mesélőkről, de egyikük sem bukkant fel. Majd jövőre.

Na, látjátok, ezért mondtam, hogy szükség lesz egy rövid bevezetőre is. Még el sem kedztem a beszámolót...

Mesemondó találkozó - dióhéjban

Nos, a Tarkabarka Hölgy hazatért. Hurrá :) És mivel rengeteg az élménye és rengeteg a dolga, ráadásul tudja, hogy a mesemondás iránt kevéséb részletesen érdeklődő személyek számára a több kilométeres blogbejegyzések olvasása komoly erőfeszítést igényel, úgy gondolta, készít egy rövidke beszámolót, mielőtt igazán belelendülne a mesélésbe.
Ime:

- A hely: Svájc. Természetesen. Kinek nem volt egyértelmű? ;) Veri Veri egzotik Szviccerland.

- Az alkalom: F.E.S.T. (Federation for European Storytelling - Európai Mesemondó Szövetség, mert hogy ilyen is van ám) konferencia, 3 nap, majd 2 nap puszta szórakozás a Les 7 langues du dragon (A sárkány 7 nyelve) mesemondó fesztivál keretei között.

- A társaság: 77 mesemondó (avagy több, avagy kevesebb, de nagyjából ennyi, és ráadásul így jól is hangzik nekünk magyaroknak, nem? ;) Szerény személyem mint az európai paletta legifjabb mesemondója vett részt a gyűlésen.

- Az országok: Ausztria, Svájc, Csehország, Dánia, Anglia, Franciaország, Németország, Norvégia, Belgium, Görögország, Magyarország (hip hip hurrá ;), Irország, Olaszország, Hollandia, Portugália, Skócia, Spanyolország, Svédország, valamint külső szemlélőként Kanada és Kuba.

- A nyelvek: elsősorban angol és francia, valamint német, olasz, görög, spanyol, portugál, svéd, dán, norvég, cseh, magyar, gael (ír/skót), holland, katalán és baszk.

- A mesék: több, mint gondolnátok ;) Főleg népmesék, legendák és mítoszok, de abból aztán mindenféle. Továbbá bármi, amit megosztottunk egymással reggeli/ebéd/vacsora közben.

- A cél: közelebb hozni egymáshoz a vén Európa mesemondóit és mesemondó szervezeteit/céheit/szövetségeit. Ez körülbelül olyan feladat, mint pudingot szögezni a falra - mindannyian a bőrünkön éreztük Bábel történetét. De mi felhúztuk az a tornyot, és büszkén jelentem, áll mint a cövek. Körülbelül.

- A magyar vonatkozás: Nos, az volnék én. Mivel más magyar nem érkezett rajtam kívül (és a résztvevők közül csak Jitka, a cseh lány beszélt magyarul), rám hárult a feladat, hogy lelkesen lengessem a piros-fehér-zöldet, és legjobb tudásom szerint dolgozzak az országimázson. Meséltem magyarul, angolul és spanyolul, és rengeteg emberrel barátkoztam össze; terjesztettem egy kicsit a magyar kultúrát, különös tekintettel a Pilóta kekszre és a népzenére. Valamint Ludas Matyira. De róla majd később.

Nos, elsőre ennyi. A svájci szupervonat a légkondinak köszönhetően mozgó fridzsider volt, és úgy megfáztam hazafelé jövet, hogy a fejemből is alig látok ki. Ráadásul rengeteg a dolgom, többek között jelentést kell gépelnem a F.E.S.T. részére. Bizonyám.
Ne bóklásszatok el messzire: amint lesz időm, minden apró részletről be fogok számolni. Be én.

2009. augusztus 4., kedd

A Tarkabarka Hölgy útnak indul...

Egy olyan országba, ahol...

... a Szépség Szörnyetege egy fehér medve;

... a meséknek saját aranyhajú tündére van, aki elkíséri útjára a herceget;

... kétszáz éve szendereg egy kővé vált kastély összes lakójával;

... Tirli-Wirli a manólány nevelgeti három gyermekét;

... három hős alussza nyugtalan álmát a hegyek alatt, az ébresztő kürtszóra várva;

... Hófehérkét megtalálta a királynő, és a hét törpe csúnya véget ért;

... a Bolygó Zsidó megjósolta, hogy hó és jég temet majd maga alá egy virágzó várost;

... négy nemzet legendái érnek össze;

... többé senkinek sem kell meghajolnia egy botra tűzött kalap előtt.

Na, kitaláltátok már?
Hamarosan jelentkezem!

2009. augusztus 1., szombat

Prágai kísértés

Az idei családi nyaralás, mint mindig, több kisebb részletben történik (beleértve az Angelával tett kirándulásokat is). Eddigi vitathatalan fénypontja az a négy nap volt, melyek folyamán rövid kiruccanást tettünk morva őseink földjére (a felmenőinktől ránk származott hagyomány szerint szerény személyem egynyolcadrészt morva. Felerészt sváb. Felerészt magyar. Én aztán békében vagyon mindenkivel a környéken! Úgy is mondhatjuk, hogy álltam a fehér ló mindkét oldalán.)
Röviden és velősen: 3 napot töltöttünk Prágában.
Bár ez a kaland időrendben megelőzte Angela érkezését, akkor nem akadt időm írni róla; és mivel most amúgy is uborkaszezon van, gondoltam, kerekítek egy szösszenetet arról, hogyan is látja Prágát egy mesemondó.
Szemüvegeket fel.

A prágai Új Városban, nem messze a Károly-tértől, áll egy szállodává alakított monostor. A kertben sötétszürkére kopott Mária-szobor, a falakon sűrű borostyán, a vastag kertfalon kovácsoltvas ajtócska, a barokk épület homlokzata fölé pedig a Szent János-templom magasodik. Prágai tartózkodásunk idejére ez a vadregényes épület szolgált főhadiszállásul. Mesemondói szempontból tökéletes helyen volt (és azok számára, akik értik: a Winchester fiúk is ide cuccoltak volna be).
A mesemondók négy dimenziót látnak. Izé, ötöt. Huh, fizikusok. Ööö... lényeg a lényeg, a mesemondók mindig eggyel több dinemziót látnak, mint amennyi a tudomány mai állása szerint létezik; az az egy plusz dimenzió pedig nem más, mint egy adott tárgy, épület vagy hely története.
A szomszédunkban álló ház például, a maga csinos barokk homlokzatával és rózsaszínes falaival egyáltalán nem tűnt ki a környező épületek közül; azoknak viszont, akik felfigyelnek az ilyesmire, messziről visított, mint egy világítótorony. Dr. Faust egykori szállása ma már kórház és patika; mégis, amikor besétáltunk körülnézni, libabőrös lettem. Azt állítják, a híhedt doktor után még számos önjelölt varázsló és alkimista élt ezek között a falak között; a legtöbben a plafonon tátongó, kénbűzt árasztó lyukon keresztül távoztak, amikor eljött az ideje... akárki találta is ki, hogy legyen kórház az épületből, biztos remek humorérzékkel rendelkezett. Vagy patákkal és egy vasvillával.
Az utca túloldalán emelkedett a nemrég felújított emmauszi kolostor; régen, amikor még szerzetesek csendes és fegyelmezett közössége lakta, fentebb említett patás barátunk részmukaidős szakácsként tevékenykedett a konyhájában, remek főztjével próbálva a testi élvezetek felé csábítani a barátokat. Végül természetesen lebukott (de csak miután már minden atya jó néhány fölös kilót felszedett magára). Besétálva a belső udvarba nem kis derültséggel vettem szemügyre az "Catering" (élelmezés, vandéglátás) feliratú hirdetőtáblát.
Első este azzal a történettel sikerült meglepnem kedves családomat, hogy nagy valószínűséggel egy halott apáca van valahol a pincében befalazva. Prágában több olyan legenda is járja, hogy egy-egy kőművest titokzatos maszkos emberek kirángatnak az ágyából éjszaka, és ismeretlen helyre viszik, ahol valami titokzatos, szörnyű munkát kell (jó sok arany ellenében) elvégeznie; ezek közül az egyik az emmauszi kolostor közelében élve befalazott apácáról regél. Na, ettől sem aludtunk jobban.
Még mindig a közvetlen szomszédságnál maradva: hamar kiderült, hogy Prága legsűrűbben kísértett utcájában lakunk; volt itt embereket halálra táncoltató pincérlány, fejetlen katona, meg amit akartok. Ráadásként a Károly-tér környékén állt valaha az a ház, ahol éjszakánként egy titkos társaság tartott összejöveteleket - miközben a testük otthon feküdt az ágyban. Festményeken keresztül közlekedtek. Egy rakat Dorian Gray. Huh.
Kissé távolabb sétálva a szállástól... hát, ott volt egész Prága. Történetmondói szemszögből az Óvárosban sétálni körülbelül olyan, mint hőszemüvegen át nézni egy csillagszórót. Próbáltam az általam jobban kedvelt történetekre koncentrálni - Bruncvik fejedelem és az oroszlán szobrára a Károly-hídon, és a megvakított órásra a híres-hírhedt városházi óránál. Történetek, legendák és mesék zsizsegtek körülöttünk minden irányban (nem is beszélve a turistaszezon csúcsát jelző elképesztő tömegről).
A Vysehrad sokkal nyugisabb volt - oda csak helyiek mennek fel, meg néhány turista, aki nagyon eltévedt. A Szent Péter-templom megfeketedett tornyai alatt szőlőtőkék borították a hegyoldalt; a kilátás erősen emlékeztetett egy szebb, tisztább és zöldebb Budapestre, kivéve, hogy a rossz irányba hömpölygött a folyó... A Vysehradnak is megvannak a maga legendái; a legtöbb a 8. században élt Libuse fejedelemasszonyról szólt, aki a jövőbe látott, és minden cseh szíve csücske azóta is. Hát, tudta, hová kell építkezni, az biztos.
Az első napon még meg-megálltunk megcsodálni a cseh szuvenírboltokat - a marionett-árusokat, üvegműveseket, és természetesen (a hugi kedvéért) Kisvakondot minden elképzelhető formában és méretben. Később az egész kezdett veszínei a varázsából a puszta mennyiség miatt (és mert majdnem elhagytuk anyát és hugit egy játékboltban). A marionett-bábok megmozgatták a fantáziámat, de sajnos nem egészen tudom magam túltenni a tényen, hogy csúnya az arcuk. Egyik sem volt különösebben szimpatikus. Kivéve a vörös selyemruhás hölgyet a fekete maszkban. Azzal a karakterrel lehetne kezdeni valamit egy színpadon... (*történetmondói agyműködés folyamatban*)
És ha már legendáknál tartunk...
Azok számára, akik esetleg nem tudnák: Prága egy történetmondó számára egyet jelent a Gólemmel.
A zsidó negyed nagy élmény volt. Sétáltunk fel és alá; én bementem a régi temetőbe is, Löw rabbi sírjánál felidéztem a kedvenc történeteimet, amik a bölcs öregről szóltak; megnéztem a sír repedéseibe tömködött cédulákat, emberek tucatjainak rejtett kívánságait, és a kavicsokat, amiket virág helyett tettek a faragott fejfák tetejére. Ahhoz képest, mekkora a tömeg a városban, a temetőben csend volt és nyugalom. Később megtudtuk, hogy a turisták valamiért jobban preferálják a város más részeit, mint a zsidó negyedet, és a nagy népszerűséghez képest errefelé viszonylag gyér a látogatottság. Csak azok járnak erre, akiknek valami személyes kapcsolata van a zsidó kultúrához. Vagy, az én esetemben, a legendákhoz.
A Régi-Új Zsinagóga körül hosszasan sündörögtem; az egy dolog, hogy a történet szerint a padláson még mindig rejtegetik a Gólemet, az meg egy másik, hogy éjjel kettesével járőröznek a rendőrök az épület körül, nehogy valakinek eszébe jusson meglesni, mi igaz ebből. Ezt az idegenvezetőtől hallottuk - egyik este ugyanis befizettünk egy "kísértet-túrára", amin az érdkelődés hiánya miatt csak mi ketten apával vettünk részt. Elég családias volt a hangulat; a kis hölgy remek sztorikat tudott, és szépen beszélt angolul, úgyhogy csillogó szemekkel hallgathattam a prágai zsidó legendákat, élőben és egyenesben a helyszínről. Az egész negyed üres volt, eletinktve a járőröző rendőröktől; hosszú árnyékokat vetettünk a lámpafényben, és a temető falairól visszaverődtek a lépéseink.
(Apával egyébként hosszasan elmélkedtünk a Gólem-legenda és a modern mitológia párhuzamairól. Mert ugye adott egy ember által készített mechanizmus, melyet egy ember által írt és a fejben elhelyezett szöveg tart életben; létrehozásának célja az emberek - jelen esetben a prágai zsidók - őrzése és védelmezése, és minden parancs kérdés nélküli teljesítése; kivéve a házimunkát. Nevezett szerkezet azonban megkattan, önálló életre kel, és veszélyt jelent magukra az emberekre; így aztán tőrbe kell csalni, hogy a mozgató ige eltávolíttasson, és a Gólemből nem marad más, csak egy halom alkatrész. Na. Kinek ismerős?... Válaszokat és megfejtéseket, bla bla bla.)
Hazafele jövet megálltunk Brno felett barlangot nézni. A csehek érdekesen viszonyulnak a turisták tájékoztatásához; az útikönyv szerint nevezett barlangokat "évente több millióan keresik fel". Hát hogy keresik, az biztos, de arról már nem szól a fáma, hogy hányan találnak rájuk... a cseh közlekedési táblák nagy része az "Itt kellett volna befordulnod, hülye" és a "rég a rossz irányba mész" kategóriákba esik. A barlangokhoz vezető út egy pici táblán volt jelölve egy "zsákutca", egy "behajtani tilos" és egy "veszélyes hegyomlás" társaságában. No comment. Azért szépek voltak, és csónakáztunk is.

A történetmondók természetesen nem a fent emlegetett ötdimenziós szemüveggel az orrukon születnek. Dehogy. Az, hogy Prágát volt szerencsém így megismerni, egy Prágai Regék és Mondák című fantasztikus könyvnek köszönhető, melyet 1000 Ft-ért szereztem be az antikváriumból évekkel ezelőtt (szerzője Václav Cibula). Nagyon megérte. 77 legenda található benne, egyik jobb, mint a másik, és igényesen, élvezetesen van megírva (de legalábbis lefordítva).
Az a véleményem, hogy minden városnak szüksége lenne egy ilyen könyvre. Legalább.