Törpénelem

Ma megint különleges csemege került a Mesemondó Központ asztalára: Gay Ducey a helyi történelemtanároknak és történészeknek tartott műhelyt arról, hogyan kell a mesemondást (argh, magyar nyelv. Történetmondás, na.) belekombinálni a történelemoktatásba.
Nagyon sokat tanultam belőle.
(Hab a tortán, hogy visszatért az egyik kedves déli katonaember is, ezúttal civilben) (no pun intended) (haha, aki ezt az utalást megfejti, jó nálam egy sörre meg egy fejfájáscsillapitóra XD)
Először is, meghallgattunk Gay nagyitól három rövidebb történetet - kettőt az Aranyláz idejéből (egy soha meg nem talált aranybánya legendáját és az egyetlen nő történetét, akit California államban valaha akasztásra itéltek...), egyet meg a századelei munkásmozgalmakról (egy nevezetes gyártűz, melyben 147 nő veszett oda, és ennek eredményeképp bevezették a biztonsági előirásokat, mint pl. hogy tilos az alkalmazottakra rálakatolni azt ajtót...). Ezek után beszélgettünk egy kicsit; megosztottuk egymással, kinek ki a kedvenc történelmi személye (szegény Lukianosz kissé egyedül érezte magát a sok amerikai elnök és szüfrazsett között...); megtárgyaltuk azt is, milyen akadályozó tényezői vannak a történelemórai mesemondásnak (úgy mint nyavajgó szülők, időhiány, rengeteg időigényes kutatómunka, és a kedvencem, a politikai korrektség... amcsi barátaink továbbra is átugorják a források olvasásakor az 'n betűs szót').
Ezek után villámgyorsan kaptunk 3 történelmi témát, és minél több adatot kellett hozzájuk összedobnunk, lehetőleg érdekes és kevésbé ismert dolgokat (Földalatti Vasút, 13 gyarmat, japán táborok) (aki tudja, melyik micsoda, további jutalomfalatkákhoz juthat, mert most ilyen kedvem van :D)
Ezek után csoportokra lettünk osztva, és minden csoportnak össze kellett raknia egy érdekes történetet valamelyik témából, és elő is kellett adni; mi a Földalatti Vasutat húztuk, és remek kis sztori kerekedett belőle, eladhatnánk Steven Spielberg-nek...
(Mindeközben ítéletidő tombolt odakinn és veszettül szakadt az eső. Nem mintha zavart volna minket az alkotásban...)
Kaptunk finom ebédet is, meg hatalmas gyümölcstálat, és a műhely végeztével levonultunk a szokásos délutáni előadásra. Gay ezúttal, csak a kedvünkért, mesélt még egy igaz történetet, ami engem személy szerint eléggé lenyűgözött. New Orleans-ban nőtt fel, abban az időben, amikor még keményen szegregáció volt: fehérek és szinebőrűek nem is utazhattak ugyanazon a villamoson. Na, ő fehér kislány létére összehaverkodott egy csapat fekete énekessel, és az egyikükkel éveken keresztül csak telefonon beszélhetett; amikor az első középület (a városi könyvtár) integrálására sor került, ketten együtt mentek el, kart karba öltve, életükben először ugyanabba a könyvtárba... (és a tömeg kis hiján meg is lincselte őket érte...). Nagyon nagyon érdekes és tanulságos történet volt...
Egyébként mesél népmeséket is. Valamiért különös szeretettel viseltetik Indonézia iránt (Törpeszarvas Reloaded, naná); ami azonkban ennél sokkal érdekesebb volt, az egy újabb mesemondói bravúr, amit eddig nem láttam senkitől: elmesélt egy mindenki által tökéletesen ismert népmesét (Catskins, a Hamupipőke itteni változata, hallottam már jó néhányszor, sőt, az előadás előtti este valaki az Áfonyabogban is azt mesélte), minden különösebb változtatás nélkül - és egy pillanatra sem untuk el magunkat. Gay nem mászkál a szinpadon, nem zenél, nem visel jelmezt - pusztán szavakkal és előadásmóddal képes egy unalomig ismert sztorit érdekessé és élvezhetővé tenni. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de el kell tőle lesnem.