2008. június 29., vasárnap

New Orleans Arc 8 - Éjjeli buli - "dirty South..."

A hámból való kirúgás egy new orleans-i szombat estén nem mást jelent, mint egy kiruccanást a franica negyedbe, és egy sétát a Bourbon Street-en. Ártatlanul hangzik mi? Frászkarikát.
A Bourbon Street a város legendás utcája - tulajdonképpen több blokknyi nyitott szórakozóhely, ahol alkonyattól pirkadatig (huh, vámpír utóhatás) zajlik a karnevál, évszakra való teljes tekintet nélkül (nonstop mardi gras!). Ahogy közeledtünk a helyhez, egyre nagyobb hangzavar és egyre több ember töltötte ki a mellékutcákat; azután egyszerre csak kirobbantunk a sikátorból a "Bourbonre", és mindenhol fény volt, zene, kiabálás és karneváli hangulat. A kovácsoltvas erkélyeken emberek álltak gyöngysorok súlyos fürtjeit lóbálva, és néha ledobtak egyet-egyet a járókelőknek (a karnevál alatt az kap láncot, aki megvillantja a melleit, de persze most nincs karnevál... sebaj, majd legközelebb XD ). Minden étteremnek, pubnak és kocsmának tárva-nyitva állt az ajta, és kivétel nélkül mindenhol élőzene szólt, teljes hangerőn, egymásra ügyet sem vetve - a heavy metáltól a jazzig, a popzenétől a cajun népzenéig volt ott az égvilágon minden. Angelával ajtótól ajtóig sétáltunk, és megálltunk mindenhol hallgatózni (ha bemész valahová, venned kell valamit). Tobzódás ide vagy oda, az egész utcán volt ám színvonal. Amerikában akárhol dobsz el egy követ, tiz olyan énekest találsz, aki kisujjból leénekelné a nagy dívákat - az igaz profik nem a nagy szinpadon vannak, hanem az ilyen kis meghitt helyeken, mint egy Bourbon street-i kocsma. A legtöbbjüknek mikrofon se kellett...
Az abszolút király zenétől eltekinve a francia negyed sötétedés után Szodoma és Gomorra, annak minden bájával együtt.
Amelyik épület az utcában nem kocsma, étterem vagy ajándékbolt, az bizony sztriptízbár vagy egyéb sátáni hely; az utcán nagyban zajlik a féktelen bulizás (bár elég sok volt a vidám és ártatlan szemlélődő is, mint például én). Mindenfelé nőnek öltözött férfiak és alig öltözött nők grasszálnak (utóbbiak nagy része a leánybúcsúkra érkezett, és egyáltalán nem hivatásos, csak szeretne úgy kinézni, hehe...). Angela kitalálta, hogy utolsó esténk alkalmából most aztán mindent lehet; a zenehallgatás mellett megbámultuk az embereket is, Angela szóba is elegyedett velük (az én szövegértésemet a zaj és az akcentus egyaránt jelentős mértékben csökkentette...); a nyitott ajtón keresztük bebámultunk egy bárba, ahol a helyi hölgyemények épp azzal szórakoztak, hogy a közönségből hivtak fel férfiakat a szinpadra táncolni a hölgyek legnagyobb örömére. Szemlegeltetés céljából. A következő körben csajok voltak soron, három ártatlan pofijú, szőke southern belle meg három fekete csajszi - hát, volt mit rázniuk, és rázták is rendesen... ki meg jókat kacarásztunk. Egy másik bárban a város egyik történelmi nevezetessége, a 80 éves kánkántáncos szerepelt éppen (jól konzervált nő, az biztos, de a szemei sarka szerintem már összeér a tarkóján, annyi cérna van benne...). Amikor megjegyeztem, hogy magamfajta jókislány nem való ilyen helyre (épp két copfot és térd alá érő szoknyát viseltem...) Angela először egy tarkabarka ruhaboltba rángatott be, ahol nagy lelkesen vettem magamnak mardi gras szinű (sárga-lila-zöld) himzett miniszoknyát a hozzá tartozó... (hm, ilyet is csak az angolok tudnak kifejezni, "poor excuse for a top") felsővel együtt (nem pazaroltak rá túl sok anyagot, fogalmazzunk igy...), utána meg betévedtünk egy fehérneműboltba is, szintén "dirty south" stílusban... (mielőtt himnemű olvasók mindenféle úriemberhez nem méltó gondolatokra ragadtatnák magukat, közlöm, hogy nem, nem vettem semmit. De antropológiai tanulmánynak érdekes volt, az biztos...) Angela közben úgy döntött, kitanit egy kicsit nőiességből, és rögtönzött eszmefuttatást tartott arról, hogyan kell nőies nőnek lenni, és úgy viselni magad, mint egy királynő, hogy a férfiak hason csússzanak utánad (ebben pedig ő is, mint a legtöbb déli nő, totális mértékben verhetetlen...)
Miután kétszer végigsétáltunk az utcán és magunkba szivtuk a hangulatot, végül hazafelé vettük az irányt. A kocsiban énekelni támadt kedvünk; Angela szabadkozott ugyan, hogy amióta beteg volt, a hangja nem az igazi, de azután dalolgatott egy kicsit egy-két musicalből meg gospelből - picit aggódtam, hogy kirepülnek a kocsi ablakai, és a környező házakban beindul a riasztó... igen, hihetetlen hangja van, erős és dögös. A garázsban ülve az estet a Little light of mine-nal koronáztuk meg - ez az utolsó emlékem mielőtt ágyba zuhantam a kimerültségtől...

New Orleans Arc 7 - Nappali buli

Szombat reggel a Gyermekek Kastélyában kezdtünk; az, aminek hangzik, egy csinos tornyos épület egy szomszédos városban, ahol minden szombaton mesemondók lépnek fel. Angela egyik barátja, Donald Lewis volt műsoron; a közönség sajnos (bár Angela szerint a terem legtöbbször tömve van) ezúttal csak belőlünk és még két gyerekes anyukából állt, akik kisbabával jöttek, és félúton megunták a dolgot. Ami nem Donald hibája volt, ő ugyanis remek mesemondó (mellesleg képzett színész, és látszik is rajta), és én személy szerint egy órán keresztül gurultam a nevetéstől. Brer Rabbit mesék voltak műsoron, és egyéb tricksterek (gyenge pontom, tudom); jó szöveg, jó adag pantomim, minden ami kell. Amikor hármasban maradtunk a szinházban (nem számitva a hangpultos lányt), Donald úgy döntött, akkor inkább most meséljek én valamit, igy hát felmásztam a szinpadra, és ilyen kedves, családias környezetben elmeséltem a Szélkötő Kalamonát (első angol nyelvű mesélés, és egész jól működött; a segítő ördög kissé meghökkentette az amcsikat, és Angela mondta is, hogy iskolában inkább ne meséljem - a gyerekek fel se vennék, de a tanárok lehidalnának az biztos).
A mesélés és beszélgetés végeztével mindenféle ügyeket intéztünk New Orleans-ban, és Angela egyik barátnőjével ebédeltünk (Dolores, világutazó mesemondó nőszemély, elegáns, gyönyörű, búgó hangú és nagyon nagyon lelkes; Angela állitja, hogy el volt tőlem ájulva...). Ezúttal kínai étterem volt soron (úgy érzem, ezen a héten a fél világot végigettem...)
Délután pedig esküvőre voltunk hivatalosak. Úgy bizony, bazi nagy Louisiana lagzi. A hölgyemény harmadszorra ment férjhez ugyanahhoz a fickóhoz, gyerekek és unokák népes körében... kedves család volt nagyon, kreol és fekete, és nagy szeretettel fogadták a kibicelő kis magyart, aki a család legifjabb tagjának önkéntes pesztrálásával és némi csokoládés eper elfogyasztásával foglalta el magát... az esküvő "shotgun wedding" volt, vagyis gyors és fájdalommentes; a család főzött, és a nagyszobában tartották... hangos volt, vidám, és nélkülözött minden habos-babos amerikai leányálmot (hát igen, ha én házasodnék harmadszor ugyanazzal a fickóval, én se költeném a pénzt nagyestélyire...:P)
Az esküvőt egy doboz marcipános tortával hagytuk el, és útnak indultunk, Angela meg én, hogy az utolsó new orleans-i estém alkalmából kirúgjunk a hámból...
Folyt. köv.

2008. június 28., szombat

New Orleans Arc 6 - Éjjeli vámpírvadászat

Egy new orleans-i látogatás nem teljes kísértetek és vámpírok bevonása nélkül - a témával foglalkozó szakik szerint (Szellemirtók és társaik, khm) ez Amerika "legkísértettebb" városa. Nos, tekintve Angela történeteit, valahogy nem is csodálom. Ennek örömére tegnap este elhatároztuk, hogy csatlakozunk az éjjeli kísértettúrához, ami a francia negyed ódon utcáin vezeti körbe a csoportot egyik történet helyszínétől a másikig... A túrát persze sikeresen lekéstük, de nem csüggedtünk, mert fél óra múlva indult a következő: a péntek esti vámpírtúra.
A St. Louis katedrális lépcsőin gyülekezett kicsiny csoportunk, ahogy a nap lassan lebukott a hátunk mögött, és a francia negyedbe kúszó árnyakat csak az utcán üldögélő jósok kristálygömbjeinek fénye törte meg (átok sokan vannak arrafelé). Mintegy ötven ember gyűlt össze, és a csoport két részre oszlott, mert két túravezető állt rendelkezésre: az első egy klasszikus vámpír kiállású fazon, magas, állati jóképű, hosszú vörös hajjal, háromtestőrös szakállal, és olyan szerelésben, mint akit egyenesen az Interjú a vámpírral-ból szalajtottak (tudjátok, fodros ing, kigombolt mellény, ilyenek). Körülbelül annyira volt szimpatikus is, ahogy hanyag eleganciával támasztotta a vaskorlátot és fürdőzött a nőnemű turisták rajongásában, de eye candy volt, az biztos. A másik vezető a város ünnepelt (és, ha engem kérdeztek, önjelölt) okkult szakértője volt, az ünnepelt (és önjelölt) okkult szakértők minden fő jellemvonásával: alacsony, kövér középkorú nő hosszú, feketére festett hajjal, erős pink rúzzsal és mindentudó vigyorral - az a fajta hiszékeny préda, akivel egy unatkozó Ravnos még szívesen eljátszogat, de egy Ventrue bottal sem piszkálná meg.
(Előre elnézést kérek minden nem-szerepjátékos olvasótól, de a leírás hátralévő része ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel lesz megtűzdelve, akinek nem tetszik, ne olvassa. Szakmai ártalom.)
Útnak indultunk hát a katedrális mögötti sikátorban; Angela beszédbe elegyedett a hölggyel, és elújságolta neki, hogy Magyarországról jöttem (mindig ezt csinálja). Ennek örömére az első megállónál, amikor a vámpírok általános történetét ismertette, a hölgyemény azzal a lendülettel rám is bökött a húsos ujjacskájával, és sokat sejtetően megjegyezte, hogy Kelet-Európában a vámpírság egyik jele a vörös haj.
Na itt döntöttem el, hogy nem szimpi a nő. Elég hamar le lehetett venni, hogy nem csak szívvel-lélekkel hisz a vámpírok létezésében, de rajong is értük. Kelet-Európában ez annak a jele, hogy nincs ki a négy kerék. Ugyanakkor azt is eldöntöttem, hogy ez egy roppant szórakoztató túra lesz.
Szerényen vigyorogtam, és nem árultam el neki, hogy a hajam festve van, és hogy nem koszos vamp vagyok, hanem homid Fianna Gaillard per Philodox (bocsi, ilyenkor kibújik az ösztön az emberből...XD ). Hagytam, hadd csacsogjon mindenfélét "hosszú évek néprajzi kutatásairól", melynek során természetesen csak Románia került szóba, a cigányok, Drakula, és a vérben fürdőző Báthori Erzsi (a másik oldalt, tudniillik a történelmi tényeket, sajnos elfelejtette megemliteni). Néha-néha kenetteljes pillantást vetett rám, azzal a cukormázas, kimondatlan üzenettel, hogy "ha kijavítasz, berántalak egy sikátorba és elvágom a torkod". Amitől aztán még jobban vigyorogtam, és nem szóltam semmit.
És elkezdődött a kétórás séta a francia negyedben. Nagyon mókás volt, főleg, mert kaptam némi kóstolót a zajló new orleans-i éjszakai életből: zene, pia, utcai táncosok, mindenféle jelmezes emberek (az egyik állólámpa fénykörében egy leprikónnak öltöztetett kisfiú kuporgott, és aranyszínű gyöngyöket árult). Olyan volt, mintha itt rekedt volna a mardi gras egy darabja...
A túra folyamán végiglátogattuk az Interjú a vámpírral legtöbb forgatási helyszínét (most aztán meg kell néznem a filmet még egyszer, hogy visithassak), és Brad Pitt meg Angelina Jolie itteni házikóját ráadásképp ("So you are Brad Pitt. That don't impress me much..."). Közbe-közbeszúrva "valódi vámpírjárások" tetthelyeit is láttuk, ami egy fokkal már izgibb volt, bár részemről inkább bűnügyi nyilvántartásnak neveztem volna (a hölgyemény erősen próbálkozott megijeszteni minket egész idő alatt, de Angela egy elnyomott ásitás kiséretében megjegyezte, hogy "érdekesnek érdekes, de egy mesemondót ennyivel nem ijeszt meg..." Elhiszem neki, a tegnapelőtti lélekrablós sztori után... egyébként meg nem volt jó mesemondó sem a hölgy, pedig néhány történetet egész baróra ki lehetett volna pofozni. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy ha már a magyar vöröskéknél tartunk, Helga egy mosolya kiirtaná idelenn az összes vérszívót...XD ). Volt pl. egy ház, ahol 1937-ben két testvér öt embert tartott fogva, és mindennap ittak a vérükből; az egyik tízéves kislánynak sikerült megszöknie, és így elkapták őket, villamosszékben kivégezték, és elsuvasztották a new orleans-i temetőbe (itt megtudtam némi érdekes infót a föld feletti kriptákról - ezen az éghajlaton kemenceként működnek, vagyis egy év egy nap alatt egy test teljesen elég bennük. A hölgy titokzatos mosollyal közölte, hogy amikor kinyitották a kriptát nem voltak benne maradványok...). A négy túlélő élete sajnos enyhén szólva kisiklott: a nő elmegyógyintézetbe került, a férfi vérivó sorozatgyilkos lett, aki harmincvalahány embert irtott ki a negyvenes évek során, a kisfiút pedig az apja ágyhoz kötözte és rágyújtotta a házat, mondván, "az a dolog nem volt többé a fiam". New Orleans...XD
Meglátogattuk az ún. vámpírnegyedet is, ahol a kilencvenes években a jófajta szerepjáték live-os vámpírok tobzódtak ezerszámra, és egy sorozat szórakozóhelyet tartottak fenn (nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én igazi vamp lennék, élvezettel prédálnék ilyen gyenge utánzatokon...). Miután néhányan közülük elkövettek egy pár undorító gyilkosságot (egy számítástechnikus faszinak egy tompa tárggyal leütötték a fejét a nyakáról - "Őserő. Imádom." - és egyéb gusztustalan részletek), a szórakozóhelyek bezártak, és mostanában már nem olyan cool New Orleans-ban vámpírnak lenni...
Félúton beugrottunk az egyik megmaradt szórakozóhelyre némi hideg ital céljából (még éjjel is súlyos, fülledt meleg volt az utcákon) - azóta persze arculatot váltott... azután átkocogtunk egy zárdához, ami a város legrégebbi még álló épülete. Hölgyeményünk itt rögtönzött egy kisebb előadást a "pszichikai vámpírokról", akik az életenergiát szívják el, és a nagy lelkesedésben totál elfelejtette az "én csak a tényeket közlöm a következtetést mindenki vonja le" hozzáállását... summa summarum, amit mi mellkasra ülő boszorkánynak hívtunk régen, az szerinte egy másik ember aki az életerődet szlopálja. Védelmi technikákról szóló kézikönyv a boltban jutányos áron beszerezhető.
A zárdának viszont volt némi történelmi háttere is: amikor Franciaországból feleségeket küldtek az itteni telepeseknek az 1700-as években, a lányok nagy ládákkal érkeztek, amikben a királytól kapott hozományuk lapult. "Ládás hölgyeknek" hivták őket, és a zárdában nevelkedtek, amig feleségül nem vette őket valaki. Nos, a helyi folklór úgy tartja, a lányok vámpírokat csempésztek át az újvilágba mondott ládikókban, melyek még mindig ugyanazon épület padlásán vannak felhalmozva (az épület ma a városi püspöki levéltárnak ad otthont). Állitólag a tetőtéri ablak minden éjjel kinyilik, majd becsukódik; a nyolcvanas években egy paranormális kutatócsoport a szemközti kísértetházban dolgozott, és két hölgy ottmaradt éjszakára meglesni az ablakot. Reggel a zárda lépcsőin találták őket leszúrva a nyaki ütőéren át, de vér egy csepp sem sehol. Állítólag. Ez pl. hatásos sztori lett volna, ha a kukásautó nem rondít bele a drámai pillanatba...
Az ilyen elpotyogtatott történelmi morzsák ellenére a hölgyemény továbbra is elég idegesítően viselkedett (egy ponton közölte, hogy "Jöjjenek nyugodtan közelebb, nem harapok. Még." mire átfutott az agyamon, hogy "Lássuk, megpróbálod-e..." Egyébként nem izgattam magam rajta, a túra elég mókás meg élvezetes volt, és vigan sétáltam az ódon utcákon a "Least of my kind"-ot dúdolgatva)
Utolsó állomásunk egy állitólagos vámpír-alkimista háza volt, aki élt pár száz évet Európában, mielőtt a múlt század elején ide költözött, és okkult körökben még mindig nagy kultusza van (előttem meg felrémlett Elric papa jóságos pofija...); sajnos az egyik nőcske, akit egy bárban felszedett, az éjszaka közepén az utcára ugrott az erkélyéről azt visitva, hogy "megharapott, megharapott!" (most komolyan, mit várt?...), miközben két idegen hangosan üvöltve dörömbölt az ajtón (ezek az Ahrounok sose tudnak megülni a seggükön...), és mire a rendőrség rendet tett, a fickónak hűlt helye volt, csak néhány üveg borral kevert vért hagyott a konyhájában. A hölgy kéjes arckifejezéséből ítélve ez a fickó volt élete álma (saját bevallása szerint azért, mert alkimistaként tudott gyémántot teremteni - touka koukan, kisaranyom).
A túra végeztével megállapitottam, hogy tulképp nagyon élvezetes este volt, csak valszeg nem úgy ahogy azt husikám gondolta volna. Ügyesen kicseleztük a felénk lóbált "bestseller" könyveket, és elmentünk fagyizni egyet.
Az egész túra leghátborzongatóbb élménye a katedrális mögötti Krisztus-szobor nagyra nőtt árnyéka volt, azt viszont le is fotóztam, mert spooky...

(Ja, és igen, ebből is látszik, hogy New Orleans-ban senki nem normális... ezért szeretjük a helyet ;)

New Orleans Arc 5 - Mama 'Gator, Papa 'Gator

Angela egyszerűen kifogyhatatlan forrása a mindenféle mókáknak; ma reggel azt találta ki, elmegyünk alligátorokat stírölni. Errefelé ez turistalátványosság-számba (pfű de hosszú szó) megy, és az ilyesmit nem lehet kihagyni - ahogy Elizabeth Ellis mondta, "mélységes felszínesség" a titka mindennek (ami kb. annyit tesz, hogy átlag turistát játszani tulképp jó móka :D )
Az alligátorfarm mintgey húsz percre van tőlünk, de hathatós navigálásomnak köszönhetően sikerült kétszer eltévednünk, igy kissé késve csatlakoztunk a csoporthoz. Egy szimpatikus fiatalember épp azt magyarázta a tobzódó kölyköknek, mekkorára nő egy alligátor, hány foga van, meg egyéb ilyen érdekességeket, miközben egy tízhónapos bébit lóbált a kezében (nem embert, alligátort. Akit a rövidités kedvéért az itteniek egyszerűen csak gátornak hivnak...).
Kiderült az is, hogy a gátorkeltető program idelenn Louisianában a világ legjobb állatvédelmi programja - Katrina után és egyéb környezeti hatások következtében a gátorpopuláció mintegy hat százaléka kel ki és éri meg a felnőttkort, ami sajna elenyészően kevés. Igy aztán bátor mocsári barátaink kimennek a mocsárba, összeszedik a tojásokat (negyven fészek naponta, több tucat tojás fészkenként, szorozzátok ki - azt mondta, minden évben kb. 11-12 ezer bébit keltetnek ki... és ez csak egy farm a hálózatból. Ja igen, alligátorfarm. Ott voltunk.) és 14 százalékot vissza is eresztenek a vadonba. A gátorok száma igy az államban néhány év alatt százötvenezerről hárommillióra növekedett, ami több, mint a világ összes többi gátora együtt. Hogy mi törpénik a maradék kikeltetett 86 százalékkal? Pénztárca lesz belőlük, kéremszépen, valamint pörkölt, és egyéb termékek. Biza. A program ugyanis egy fillér támogatást nem kap az államtól vagy bárki mástól, igy aztán az "Ments meg egy alligátort - egyél meg egyet!" jegyében zajlik. És állati sikeres, mint azt a számok is mutatják (bát én feltenném a kérdést, nem okoz-e kontraszelekciót, hogy a bőrügyileg hibás példányok kerülnek vissza a vadonba...). A mama gátorok persze nem nagyon értenek egyet a dologgal, de a hüllész (vagy hogy a manóba hivják az ilyen szakembereket...) szerint nem tartoznak a legokosabb állatok közé - az ösztöneik pl. a fészek, és nem a tojások őrzésére szoritkoznak, igy sokszor saját maguk tapossák el a tojásaikat, amikor újraépitenek egy fészket, és az üres halmocskákat is vigan őrzik tovább...
A bemutató elég látványos volt; lehetett pici gátorokat tapizni, és meglóbáltak előttünk egy kis krokit is, csak hogy látszódjon a különbség (utóbbit nem lehetett fogdosni, mert a maga harminc centijével minden erőből azon volt, hogy darabokra tépje a gondozót, ami jól demonstrálta a fajok közti különbséget. Mellesleg a nilusi krokik emberek százait eszik meg évente, halálos kimenetelű gátortámadás viszont egy se volt még a történelemben - ez nekem új volt, biza - annak ellenére, hogy a kis bestiák akár öt-hat méteresre is nőnek, és ha nem puskával megy rájuk az ember, gyakorlatilag elpusztithatatlanok). Találkoztunk még ezen kivül kajmánnal is, aki szintén nem tartozott a türelmes hüllők közé, és egy utálkozó pofájú mocsári teknőssel. Miután meghallgattuk a fickó beszámolóját mocsári kalandjairól (ami jópofa is volt meg érdekes is - egy boton kivül semmi más fegyverrel felszerelkezve napi negyven olyan fészekben vájkál könyékig, amik dühös gátormamákon kivül tűzhangyákat, mérgeskigyókat, maró pókokat és egyéb kedves dolgokat tartalmaznak, szóval hogy a fickó nem normális, az tuti...XD) mindenki kapott egy marék pehelycukrot, és átsétáltunk a gátoristállóba etetni (azért pehelycukorral, mert nem koszolja össze a vizet, nem morzsolódik, és a gátorokra nézve semmilyen hatása nincs, viszont hidegvérű barátaink minden fehér dologra lelkesen rámozdulnak). Különböző tartályokban különböző méretű gátorok lubickoltak olyan bűzben, mint a három hete takaritatlan teknőstartály (másoknak is volt ilyen élménye rajtam kivül?). Amikor mindenki elszórta a cukrait, a gondozó bemászott az egyik tartályba (emlékeztek, gátor nem támad emberre, jóllakott gátor meg még annyira sem), és elővett egy doboz élő fehér egeret, hogy demonstrálja a vadászösztönt is... (gátort visszaengedni a szabadba gyerekjáték, mert idomithatatlanok - nem kell tanitani őket se vadászatra, se túlélésre, és ha visszamásznak is a csónakba, az csak azért van, hogy megharapják a gondozót búcsúzóul...). Az egér egész hosszan úszott a medencében, mielőtt az egyik bébi elkapta, sajnos a rossz végénél, igy kisebb "megfogtam, de nem ereszt" tipusú csata alakult ki, melynek során úgy tűnt, az egér fog győzni a gátor szemei ellen, de egy oldalról érkező tesó megoldotta a dilemmát, és lenyelte a vacsit egészben, a nézők nagy hurrogása közepette. Személy szerint nem támogattam a dolgot, az egér elég rémültnek tűnt, viszont a gátorok iránt egyenértékű szimpátiával viseltettem, tulképp nem az ő hibájuk, hogy esznek. A gyerekek a gondozó segitségével nagy lelkesen beragasztották egy kisebb gátor pofiját, aki aztán velünk tartott még több taperászás és fotózkodás erejéig, amit meglehetősen békésen tűrt, és sztoikus nyugalommal pisilt le mindenkit, aki túl sokáig tartogatta. A gondozó vigan lóbálta fel és alá, viszont látszott rajta, hogy érti a dolgát, és jó sok anatómiai érdekességet tanultunk, mint pl. hogy hogyan nyilik a gátorok füle, orra és egyéb testrészei, és hogy mekkorát tud ütni a farkával (nagyot...).
Na, ez volt a mai túra; most készülünk bemenni a városba egy kis könnyed esti sétára... (kétórás kisértettúra a francia negyedben. Brrr.)


(Barátunk a gátor. Az volt a sanda gyanúm hogy állatira utált minket... nem hibáztatom érte)


(Balra kroki, jobbra gátor, ritka mozdulatlan pillanatban. Háttérben a képen alul a rekorder gátor látható)


(Előtérben valódi gátorfészek, háttérben mocsári hajó és kitömött gátor)

(Haggyábéké'...)

2008. június 27., péntek

New Orleans Arc 4 - A mesék jegyében

A mai nap két téma, az evés és a mesemondás köré csoportosult (tulajdonképp mi másra van még szükség egy tökéletes naphoz?...) (egy Vertumnusra. Khm, témaváltás.)

Kaja: francia reggeli (gyümölcsös-tejszinhabos fahéjas csiga), Déli ebéd (soul food - igy hivják az ültetvényeken a rabszolgakonyhán kialakult ételeket. Grillezett csirke, édes yamgyökér, kukoricakenyér, piros bab, krumplisaláta), mexikói vacsora. Totál bűnös élvezet. Tegnap este olasz éttermeben ettünk, és csokiöntetben tocsogó tortával fejeztük be az estét... (kalóriatartalomra vonatkozó megjegyzéseket kéretik mellőzni, köszönjük)

Mese: ma, némi délelőtti keverés után (már egész jól tolmácsolok spanyol nyelven belsőépitészeti témában, hehe) kocsiba szálltunk és északnak vonultunk a Folyó mentén St. Francisville-be, fellépni. Egy könyvtárnyi gyerek várt ránk, csillogó szemű kis nagycsoportosok, vagy ötvenen. Kaptak némi garabonciásosdit, Angelától meg a garabonciások ausztirai párját, a hangrabló varázslót. Nagy móka volt, élvezték, csillogó szemekkel figyeltek; utána az egyik anyuka odajött hozzám hogy elmondja, hogy imádja a hangom és el van tőle bűvölve (na ilyet se hallottam még... én általában magukra a mesékr ehagyom az összes melót :D ), egy másik anyuka meg pénzt nyomott a kezembe (ami persze viharos gyorsasággal könyvvé fog alakulni, és még mágia se kell hozzá...XD ).
Hazafelé araszolva a nagy esti csócsforgalomban úgy döntöttem, kicsalogatok néhány louisianai mesét Angelából, és lőn. Nem mondtam konkrétan, hogy horrort szeretnék hallani, de úgy tűnik, az "igazi louisianai mese" fogalma egyenértékű a hátborzongással, mert egymás után két olyan sztorit rántott elő, hogy a vér megfagyott bennem (azért vagyok még ilyen aktiv hajnali egykor, mert nem merem lekapcsolni a lámpát. Vérkomolyan.) Az egyik egy nőről szólt, aki a mocsárban él és le tudja venni a saját bőrét, a másik pedig lélekrablókról, akik lefejtik a húst az orrodról és kiszivják a lelkedet... ezután természetesen rá kellett kérdeznem a vérfarkasokra is, hogy ne maradjanak ki a mókából. Angela hosszas töprengés után megjegyezte, hogy "hát, végülis tudok egyet..." és előrukkolt egy olyan sztorival, hogy kis mesemondó lelkemmel összenyálaztam a padlót is. Vérfarkasok, középkor, szerelem, action romance desire, és nagyon nagyon dark hangulat... huh. *borzong*
Hazatérve folytatódott a mesemaraton; életemben először adtam elő angolul Pomona és Vertumnus történetét (innen a fenti utalás... "Oh they don't make men like that anymore..."). Merész elhatározással azt a verziót meséltem, amit én magam irtam meg novella formájában még az ősszel - guess what, szóban is állati jól működik! Egész lenyűgöző élmény volt, még sosem meséltem olyasmit, amit én irtam (nálam irás és mesélés két külön szókincs, két külön világ, két külön elmeállapot...). Angela mesélt még egy-két bolondos sztorit, én meg A feleség történetét (Ursula K. LeGuin-től; ez volt Gail ütős sztorija még novemberben), amitől aztán lepadlózott ő is meg a férje is (aki ott ült velünk és kibicelte a mesepartit...).
Este még vagy egy órát turkáltunk Angela könyvekkel teli padlásán, minek következtében most itt ülök több kupac cajun népmesegyűjtemény és egyéb nyalánkság között.
És mindjárt elalszom...

2008. június 26., csütörtök

Khm...


Na, fáradt voltam. Csak a lényeg maradt le...
Gyuri, ennyit a "Csenge horrort mesél" témáról...:D

New Orleans Arc - Képek képek képek - Szerda

Megint csak forditott sorrendben... jórészt.

Ültetvény, rabszolgakunyhók.


Banános az ültetvényen...
Rabszolgakunyhók és külső konyha
Csenge és a cukornád nagy találkozása
Oak Alley ültetvény, állitólag több filmben is szerepelt - hát, csini az biztos
Az ültetvény kertje
AZ ültetvény kertje 2.
A ház hátsó oldala
A ház elölről, szép szines
Lengő moha rogyásig
Érdekes hatású kép, még több lengő moha és kétszáz éves tölgyek

New Orleans Arc 3 - Képek képek képek - Kedd

Fordított sorrendben, és leginkább összevissza, mint mindig...

(Kovácsműhelyből kialakitott kalózkocsma a Bourbon utcában - hurrikán koktél... hmmm)

(A piros rondaság a bal oldalon a Felkelő Nap Háza)


(New Orleans legrégibb katedrélisa az 1700as évekből, előtérben a spanyol park a vérskezű polgárháborús tábornok szobrával. Soká éljen a Konföderáció.)

(Banános susnya a spanyol parkban)

(Marie Laveau voodoo házikója)


(Virágos erkély anyának)

(Zászlók ;)

(Canal street - felhivom a figyelmet a fákon lógó mardi gras gyöngyökre)
(Utca a francia negyedben. A szobor az egyetlen a városban, ami Katrina alatt megmaradt)

(A zászlók magukért beszélnek...)
(Cseni a villamoson)
(Cseni a Mississippi partján)
(Villamos a francia negyedben, kívülről)

New Orleans Arc 2 - Tamás bátya és társai

13 órás maratoni kaland. Rövid, ájulás előtti hírösszefoglalónkat hallják:

1. Kora reggeli kelés, utazás a hídon át a reggeli ködből előtűnő New Orleans-ba. Kalandozás előkelőbb negyedekben, érkezés elit gimnáziumba, eltévedés elit gimnáziumban, érkezés tanterembe mesemondás céljából. Mesemondás (13 édes afro kisgimnazista, 2 tanárnő, Angela meg én. Székely leány mindent visz, garabonciások némi Katrina-háttérrel együtt is tarolnak, Angela is mesél egyet. Gyerekeket roppantul szórakoztatja a magyar nyelv, főleg, ha énekelve van.)
Kiegészítés: Isidor Newman School, New Orleans; ez kivételesen az én saját fellépésem volt, és nem Angeláé. Meg is dolgoztam érte rendesen; amikor bementem, a gyerekek arcán a szokásos "jajj, hagyjatok békén az ilyen hülyeségekkel" kifejezés ült; úgy döntöttem, hanyagolom a vidámabb hangulatú népmeséket, és villantok nekik egy kis vagány tatáros-ostromlós történetet, action romance desire (ez az Isten-hegyi székely leány, ha nem tudnátok...). Be is húzta őket azonnal, utána már ők kérték a ráadást. A garabonciásos történet meg külön illett a hangulathoz, nem csak mert érdekes és vagány és minden gyerek odavan mostanában a varázslóiskolákért és sárkánylovasokért, hanem azért is, mert New Orleans-ban nem kell magyarázni nekik, mit tud egy forgószél...

2. Kalandozás kevésbé előkelő negyedekben, Katrina-utóhatások szemügyre vételezése (a város lakosságának fele lelépett a hurrikán után. Romba dőlt házak, üres utcák, miegymás. Angelától emgtudom, hogy Katrina alatt a város vezetősége felrobbanttatta a töltéseket, hogy ne a történelmi francia negyedet vigye el a viz, hanem a külvárost...). Angela hosszasan veszekszik a házán dolgozó munkásokkal, mely veszekedést én tolmácsolom, lévén a munkások a spanyol ajkú kisebbség tagjai. Veszekedés végeztével felvesszük Angela anyukáját, és némi ebéd magunkohz vétele után megkezdjük a napi kirándulást.

3. Utazás délre a Mississippi mentén. Végre látok valódi, hamisitatlan mocsarat. Sokat. Lengedező moha lengedezik rogyásig. Louisiana feeling. Cajunok nem mutatkoznak. Vagy csak gázlómadárnak álcázták magukat. Esetleg beköltöztek a városba.

4. Érkezés a Laura Kreol Ültetvényre (nem, nem Laurákat ültetnek, a tulaj volt Laura). Louisiana leghiresebb történelmi ültetvénye. Fél óra bóklászás az ajándékboltban a következő túrára várva. Ismerkedés a kreol Louisiana történelmével film és könyv segitségével. Ismerkedés a vécét őrző sárga macskával a banánfák alatt.

5. Túra az ültetvényen - minden ízében lenyűgöző. Lényegében egy kreol család tulajdona az 1700-as évektől, és az teszi különlegessé, hogy a család utolsó tagja (Laura), aki még igazgatta az ültetvényt, 102 éves koráig élt, és a harmincas években még akadt ideje megirni élete történetét, külön adalékkal az ősökre nézve, szóval a hely tökéletesen dokumentálva van (plusz 500 oldal francia dokumentáció). Többek között megtudom, hogy a "kreol" nem faji vagy etnikai meghatározás, hanem egy keverék kultúra neve (afrikai, indián és francia), és azonnal bele is szeretek. A kultúra krédója: "My business is my family, and my family is my business". Emlitett bizniszt pedig öt generáción keresztül vaskezű nők irányitják, akiknek aztán nincs visszabeszéd (ketteske negyvenhét év igazgatói pályafutása folyamán a fiát a francia hadsergbe küldte, hogy tanuljon egy kis határozottságot, mert nem bánt elég keményen a rabszolgákkal; hármaska sikeresen kinyirta tinédzser lányát a pattanásokra alkalmazott agressziv gyógymódokkal; négyeske kemény summákat szedett be a saját lányától, hogy a házban lakhasson... Laura 14 éves korában lelépett otthonról, nem hibáztatom érte.) A kreolok ott tesznek be az amcsiknak, ahol csak lehet (sokan még a mai nap sem tartják magukat amerikainak, bár az államot 1803-ban az Egyesült Államok hivatalosan megvásárolta - Laura ma is élő francia rokonai még mindig lenézik a hölgy emlékét, amiért amcsihoz ment feleségül... Az amcsi ültetvények fehérre vannak festve, a kreolok tarkára; a kreolok fizetik a rabszolgáikat, katolikusok, és olyan idegesitó szokásaik vannak, mint pl. hálószobában üzletelni, vagy ördögnek öltözni a farsangi bálon - ami az angolul beszélő vallásos protestánsokat némileg kihozta a sodrukból... Lauráról fotó is van az emlitett jelmezben, a hálószobában való üzletkötés pedig a barátságosság jele volt, de angol nyomásra végül nyitottak külön dolgozószobát - ami a hálóból nyílt...). Séta az ültetvényen (első testközeli találkozásom a cukornáddal és a banánfákkal); látogatás a rabszolgák kunyhóiban (tudtátok, hogy egy rabszolga 25ezer dollárba került?! Számoljátok át.)

6. Visszatérés az ajándékboltba vásárlás céljából. Zsákmány: Laura naplója, Compair Lapin (ami tulképp Rémusz bácsi meséinek eredeti, francia verziója, még a cenzúrázás előttről. Brer Rabbit nagyobb, hosszabb és vágatlan. Azt, hogy mit csinál Nyúl úr a francia király lányával, mindenkinek a fantáziájára bízom...). Csini mardi gras karkötő, hogy a belső szarkámnak is adjunk. Gyapotvirág angyalka anya gyűjteményébe.

7. Kocsikázás a környéken, többi ültetvény futó megtekintése. Lengő moha lankadatlan csodálata. Eszmecsere a cukornád aratási módozatairól, kreolokról, svábokról, és egyéb asszonyi rémuralmakról.

8. Visszatérés a városba, kiadós vacsora magunkhoz vétele. Hazatérés, ájulás.

Nah, jöjjenek a fényképek.

2008. június 25., szerda

New Orleans Arc 1 - Első kóstoló

Rövid hirösszefoglalónk következik (az ájulásközeli állapotra és a késői órára való tekintettel):

1. Kiadós reggeli (rekkenő hőség, tűző nap, pálmafákkal körbeültetett palacisntaház, áfonyás palacsinta)

2. Bevásárlás (új barátom, egy csinos piros rákocska - crawfish - társasgában, akit Angela nyomott a puszta kezembe, mert megjegyeztem, hogy még nem ettem ilyet; mire a pénztához értünk, egész jó barátságba kerültem vele, mely bizalmas kapcsolat sajnos rövid véget ért, amikor a kocsiban Angela demonstrálta nekem, hogyan kell egy ilyet felbontani. Mentségére legyen mondva, kis barátunk elő volt főzve és fűszerezve.)

3. Átkelés a világ egyik leghosszabb hidján, Mandeville-ből New Orleansba (valami 30 mérföld; amikor a közepén vagy, agyik partot sem látod, nagyon hangulatos. Ködből kibontakozó New orleans meg minden. Hazafelé jövet a sötétmeg még királyabb volt)

4. Rövid látogatás Angela másik házánál, ami Katrina látogatása után most épül újjá (hát igen, látni még a nyomokat egy-két helyen, bár az a környék épp nagyon csinos és tiszta volt, tele virágokkal meg szép szines házikókkal)

5. A melegre való tekintettel némi jégkrém elfogyasztása, közben kociskázás a városi parkban (hangos lelkesedés még több lógó moha látványától. A jégkrém tulképp darált jég sziruppal leöntve, abból viszont százféle van. Egy városi busz parkolt le a fagyizó mellé, amig ott álltunk, és a sofőr kiugrott egy fagyi erejéig... hát igen, ilyen hely ez a new Orleans...)

6. Némi megrökönyödés városi temető látványától (a talajvizre való tekintettel csak föld feletti sirok vannak - sok sok pici, gótikus kinézetű kripta, ami az egész temetőt furcsán város-jellegűvé teszi... totál hátborzongató)

7. Villamosozás egy százéves villamoson a belváros felé a Canal Street-en (közben még több lógó moha, mardi gras - gyöngysorokkal vegyesen, szép házikók, bevásárlóutca, pálmafák, némi zivatar)

8. Érkezés a Francia Negyedbe (a történelmi városmag a Mississippi partján - érdekes módon a hurrikán alatt egyike azon kevés helyeknek, amik kinn voltak a vizből. Őseink tudtak valamit. Manapság nagy bazár és turistacsapda, de az épületek lenyűgözőek és az utcák hangulatosak. A nap hátralévő részét itt töltöttük mindenféle elfoglaltságokkal, úgy mint...)

9. Séta (a boltok zöme Mardi gras-bolt, antik üzlet, művészeti galéria vagy ékszerbolt - de ezekből aztán van minden formában és méretben. Ennyiféle zászlót pedig még egy városban sem láttam - spanyol, francia, mindenféle amerikai különböző évszázadokból, helyi, louisianai, meg még vagy öt másik)

10. Shoopingolás Marie Laveau voodoo-boltjában (no kidding. És igen, az a Marie Laveau és az a voodoo bolt. Hozzátartozik a feelinghez az aszalt csirkelábak között való turkálás, az oltár megtekintése és hosszas böngészés mindenféle amulettekkel teli kosarakban csakúgy, mint a hátsó szobában üldögélő jósnő vagy az eladó lány a tetoválások széles arzenáljával...) (Igen, Kata, kaptál valamit, de nem mondom meg mit ;)

11. Városnéző körút öszvérfogaton, cilinderes bácsi, cilinderes öszvér, sok-sok érdekesség (többek között a Felkelő Nap Háza - szép piros épület; egy kalózkocsma - hurrikán nevű rumos koktél fogyasztása kisebb lórúgással felér - pedig csak a felét ittam meg; áthajtás a piros lámpás negyeden, meg persze sok szép történelmi épület)

12. További sétálás, betévedés random boltokba, hosszas turkálás egy helyi antikváriumban, beszélgetés

13. Vacsora cajun étteremben, életem első gumbo-jának elfogyasztása (rákos-fűszeres főzelékszerűség, ami lyukat éget az ember nyelvébe, viszont nagyon finom. Francia kenyérrel, hogy adjunk a helyi kultúrának. Itt aztán mindenhol kinn van a francia liliom...)

14. Séta vissza a villamoshoz, közben utcai zenészek hallgatása és tenyérjósok bősz kerülgetése. Villamosozás vissza a kocsihoz. Hazaút a hídon.

Nah, első napra azt hiszem elég is volt ennyi... fotók is vannak, de majd holnap töltöm fel őket.
Jóéjt ;)

Jelek, amikből biztosan tudod, hogy Délen vagy

(Nem Dél-Amerikában, csak a "hun-vonaltól" délre. Hogy mi az a "hun-vonal?" Hát az a szélességi kör valahol Pennsylvania meg Virginia között, ami alatt a pincérnők már "hun'"-nak szólítanak... *kedveském, szivi, ilyenek*)

1. Mindenhol kinn van a Konföderáció zászlója (az, hogy százötven éve elvesztették a háborút, senkit nem zavar. A győzelem csak idő kérdése.)

2. Kezded nem érteni, mit beszélnek az emberek (Már Memphiszben is akadtak kisebb problémáim, de mire Jackson-ba értünk, már a nyelvet is alig sikerült megsaccolni...)

3. Szakállas moha lóg a fákról (tegnap a buszról végig ezt lestem, de akkor még váratott magára; láttam viszont több órányi élénkzöld susnyát, a fák tövében meg-megcsillanó békanyálas viztükörrel együtt, és homokpados folyókat, amikt tökéletes diszletül szolgálhatnának egy Tom Sawyer-filmhez. Ma reggel aztán Angela kocsijából megpillantottam az első csüngő mohát is, és mindjárt teljes lett a kép...)

2008. június 24., kedd

Tegnapi gondolatok

(25 óra a buszon. Tegnap este megérkeztem. Ime néhány gondolat útközben)

Dekkolás a memphiszi pályaudvaron.
Ilyen az én formám. A busz eleve késve érkezett, és tartotta is ezt a jó szokását pár száz mérföldön keresztül, igy végül majdnem egy órával sikerült lekésni a csatlakozást. Szerencsére Szürke Kutyusban van annyi lelkiismeret, hogy adott ingyen jegyet a következő buszra, a helyi isteneknek meg van annyi humora, hogy alig négy órát kell várnom. Jó utazók szokása szerint bevettem magam az állomás étteremnek csúfolt kis helységébe egy sonkás szendvics vidító társaságában, és felcsaptam a laptopot, hogy lopjak némi wifit a szükséghelyzetre való tekintettel. Sikerült is elérnem Angelát, és tájékoztattam róla, hogy egy laza hat órás késéssel vagyok várható Hammondban (nem messze New Orleans-tól... bár a „nem messze” fogalma erősen kezd torzulni az utóbbi időben... miután csak ma közlekedtem vagy nyolcszáz mérföldet, és még egyszer ennyi hátravan...)
Az utazás, eltekintve a folyamatos fel- és leszállástól (minden állomáson el kell hagyni a nyavajás buszt), egész kellemesen telt; mivel este fél tizkor indultam útnak, jóformán egy koherens gondolatom sem támadt az út során, viszont hallgattam sok jó zenét, bámultam a holdat meg a csillagokat, átaludtam a napfeltkeltét, majd gyönyörködtem pár órát Tennessee lenyűgöző, nyári zöldjében. Egész nap egyetlen más szint sem láttam, csak ezerféle zöldet. (És igen, még mindig Tennessee-ben vagyok. Végigjöttünk hosszában az egész államon). Volt néhány folyó, kisebb dimbek-dombok, farmok; de éjszaka például az úton kivül semmi civilizációra utaló jel nem akadt, még egy zseblámpa sem, kisérteties volt.
Nesztek, unatkozom, és megint kitört rajtam a grafománia. Nem baj, már csak két és fél óra.... vazze, Central Time Zone. Három és fél. Hülye laptop.
Remélem, ha egyszer Délnek vesszük az irányt, látok majd némi igazi louisianai tájat is – tudjátok, faágakról lengő szakállas mohát, mocsarakat meg ilyesmit.
Megállapitom, hogy valójában még mindig szeretek úton lenni. Előbb-utóbb úgyis célba érek majd, akkor meg minek izguljak...
Hm, ha nem lenne ennyi cuccom, kimennék és futnék egy kört a városban. Mégiscsak Elvis Presley, vagy mi a szösz. Sajnos egy degeszre tömött laptoptáskával, egy oldaltáskával meg a böhöm bőrönddel ez nem olyan csábitó gondolat... ennyire még nem vagyok kalandor. Inkább üldögélek, irogatok, és nézek még egy kis Saiyukit... (előrelátó utazó gondosan betáraz kedvenc animéből, hogy aztán legyen mit nézni a terminálban, amikor a wifi bekrepál...)
Megnéztem a csomagtároló szekrényeket. Nincs hozzájuk bizodalmam. Az egy dolog, hogy Gringotts-ot megszégyenitő nyitási procedúrát és némi pénzmagot igényelnek, de a tetejébe erősen kétlem, hogy a bőröndöt bármelyikükbe bele lehetne passzirozni.
Vissza Saiyukihoz (Fruzsi ne kuncogj, hallom;) (Váháháhá, banishing cooking...XD ) (Bocs, belső poén...)
Na, most két és fél óra. Ha visszamásznék a vendéglőbe, lenne netem. Kiváncsi vagyok, a váróteremben miért árnyékolják...
Másfél óra. Görcsöt kaptam a visszafojtott röhögéstől. Megyek és keresek netet mielőtt kihivják rám a mentőket....
Vendéglő. Wireless hálózatokat hackelek.
Nem sikerült.
Vissza a Saiyukihoz.

2008. június 22., vasárnap

Hazatérés új dátuma

Augusztus 4, hétfő, délelőtt 10:35.
Mivel még két hetet maradok Jonesborough-ban, két hetet rá kellett húznom Hartfordra is az ösztöndij szabályzata miatt - ergo a hazaút két héttel eltolva, repjegy megváltoztatva, transzparenses-virágcsokros üdvözlő alakulatok szerveződjenek újra :D
Még két hét az USA-ban. Hát, nem bánom, legyen :) Majd elmegyek még párszor kontratáncolni :)

Széttáncolt cipellők

Na most aztán mindenki kapaszkodjon meg a szék karfájába, az asztal szélébe, a laptop oldalába, vagy ami épp a keze ügyébe esik, és vegyen mély levegőt, ugyanis történelmi pillanathoz érkeztünk.
Dobpergés, dobpergés.
Az összes fellépés, az összes mesemondás, és az összes kaland után ma, 2008. június 21-én este, elérkezett egész amerikai tartózkodásom legjobb élménye.
Ilyen simán és egyszerűen.
Heidivel elmentünk kontratáncolni.

Tegye fel a kezét, aki látott már Jane Austen filmet – Értelem és Érzelem, Büszkeség és Balítélet, vagy akár a Becoming Jane – és emlékszik a nagy báljelenetekre: tudjátok, a két sorban álló párokkal, akiknek csak a keze ér össze, és ide-oda kerülgetik egymást mindenféle bonyolult formációban, miközben a főhős olyan szemeket mereszt, hogy a főhősnőről a bugyi is leesik.
Nos, én ezentúl Jane Austennek mindent elhiszek. Csak az első táncig kellett várnom, hogy azonnal halálosan szerelmbe essek a partneremmel.
Azután még vagy ötször.

Képzeljetek el egy hatalmas, fa padlójú tánctermet, a fal mentén székekkel (és a sarokban és gigantikus ventilátorral); a terem egyik végében a zenekar ül, egy hegedűs, egy bedzsós, egy gitáros, és egy mikrofon álldogál magányosan a táncmesterre várva. A teremben emberek nyüzsögnek, a tízéves, fehér hajú kisfiútól a hetven-egynéhány éves, fehér hajú bácsiig; a tűzről pattant, szines kendőkbe csavart latina lánytól a szemüveges, kosztümös idős hölgyig, száz ember, ha nem több. A táncmester teljesen úgy nézett ki, mint akit a Lovagregényből szalajtottak – kopasz, gondosan nyirt körszakállal, élénken csillogó fekete szemekkel, fehér nadrágban és tánccipőben. Pillanatok alatt összeterelte a párokat, és három oszlopba állitotta őket; ezután laza húsz perc alatt megtanitott minket az alapformákra. Néhány már gyanúsan ismerős volt, mint pl. az allemande vagy a kétsoros „dekoltázsba nézés” (*kikacsint a Márésokra*); a többi pedig nagyon könnyen elsajátitható, mint pl. a „ladies’ chain” (két szemben álló pár lánytagjai helyet cserélnek, majd érkezéskor a fiúk megofrgatják őket) vagy az örök kedvencem, a „gypsy”, amikor egymás körül forogtok a pároddal úgy, hogy csak a szemkontaktus kapcsol titakat össze.
A gyorstalpalót követően azután megkezdődött a mulatság: a táncmester szép lassan elsorolta az első táncot alkotó formulákat, azután intett a zenekarnak, és felharsant a pattogós, vidám tánczene (ami kisértetiesen hasonlitott az ír zenére, ha engem kérdeztek).
A kontratánc lényege tulajdonképpen az, hogy egy este alatt a teremben lévő összes személlyel táncolj egy kicsit. Minden táncban van egy állandó partnered, akivel együtt haladtok – minden első pár a terem egyik vége, minden második pár a terem másik vége irányába, igy tulképp mire egy tánc véget ér, jó eséllyel végigérsz az egész soron, akár többször is, mert a végén egyszerűen megfordulsz és kezded visszafelé.
Ez ennyire egyszerű.

És hogy mi benne a pláne?
Hát az, kérem szépen, hogy a kontratánc TÁNC. Csupa nagybetűvel. Odajön valaki és felkér; együtt beálltok a sorba, közben megismerkedtek (mindenkin volt kis névtábla, bár az enyémmel nem mentek sokra...), a táncmester elsorolja a következő tánc lépéseit, a zenekar rázendit, ti pedig ropjátok. És nem bájos, lassú lejtés van ám, hanem vad, felszabadult tánc; a forgástól az első két perc után komolyan elszédülsz, és csak azért nem esel össze, mert a fiúk kézről kézre perditenek, és folyamatosan lendületben vagy. Az első tánc után már mindenki tocsogott az izzadtságban, és senkit nem érdekelt.

Életem első kontratáncát végigkacagtam; egyszerűen nem tudtam megállni, annyi vidámság és lelkesedés szabadult fel bennem, 22 éve arra vártam, hogy igazán táncolhassak, igazán buliból, igazi zenére, igazi táncokat.
És aki fintorogni merészel, annak elmondanám, hogy halálosan mindegy volt, ki pörgetett vagy „promenádozott” velem éppen, öreg bácsika vagy kisgyerek – maga a tánc tett róla, hogy elképesztő élmény legyen, és ahogy egy-egy vagányabb, hosszabb pörgetés közben minden szines masszává mosódott, és csak a partnerem arca maradt kivehető, és az egyetlen biztos pont az univerzumban egy kéz volt a lapockámon – annál jobb érzés a világon nincsen. Mindenki a vérmérsékletének megfelelően táncolt – néhányan közbeszúrtak pár extra pörgetést, és úgy forgattak meg, hogy a lábaim nem érték a padlót; mások elegánsan és magabiztosan forogtak velem körbe, a lányokkal pedig összekacsintottunk, és vidáman kerülgettük egymást.
És persze nem lett volna teljes az este, ha csak öreg bácsikkal és kisgyerekekkel lett volna tele a terem. Hajjaj.

(Hímnemű olvasók a következő bekezdést nyugodt lélekkel ugorhatják, ez most a csajoknak szól, hogy csorogjon a nyáluk ;)

Az első srác, aki felkért táncolni, egy kb. velem egyidős, inas legény volt, szénfekete hajjal, amit a tarkóján összekötve hordott, és vékony, fekete szakállal; a nyakánál kigombolt, fekete inget viselt, és olyan égető világoskék szemei voltak, ami a terem túlsó sarkából megfogta az embert (engem legalábbis...). Aki hallott már tőlem Fianna-legendákat, annak annyit mondok, hogy Diarmuid, a fénylő homlokú. Aki nem hallott, annak azt mondom, Tier nan Gorduin. Aki még mindig pislog, annak azt mondom: az a fajta pasi, akinek már a mozgása azt mondja, „veszélyes nagyvad vagyok”. Képzeljétek el, milyen volt, amikor derékon kapott és elkezdett forgatni... (ki lettünk jó előre okositva, hogy mindig a partner szemébe kell nézni, különben elszédülünk. Hát, tartottam magam a szabályokhoz. Szines forgatag, egy kék szempár és egy kéz a hátadon. Huh.). És neki nyilvánvalóan nem ez volt az első kontratánc-leckéje.
A kettes számú partner jóformán a semmiből ugrott elő; szintén velem egyidős, vékonyka srác, szines kendővel a feje körül, hamiskásan csillogó barna szemekkel, térdig érő nadrágban és egy középkori cimert ábárzoló pólóban, egy nyakláncon függő kulccsal a nyaka körül. Féloldalasan vigyorgott, és folyton mozgott, mint aki rugóra jár – csak a homlokán villogó nagybetűs TRICKSTER felirat hiányzott a képből. Vidáman elbeszélgettünk, mielőtt elkezdődött a tánc; csendes imáimba foglaltam a táncmester nevét, mert majdnem az egész szett „gypsy”-ből és forgásból állt. Megegyeztünk, hogy „én is gypsy, te is gypsy” (ő a szines kendő meg a vagányság miatt, én meg a kék kendő és a bokacsengők miatt) és ennek megfelelően végigbolondoztuk az egész táncot; amikor külön voltunk, pofákat vágtunk egymásra és tapsoltunk, amikor együtt voltunk, egymás kihivó pillantását játszottuk felül, vagy úgy pörögtünk, mint a búgócsiga.
Hármas számú partner úgy nézett ki, mint akit komolyan egy kosztümös filmből szalajtottak. Legalább két fejjel volt magasabb nálam, meglehetősen jó kiállású; sötét, rendetlen csigákba csavarodó hajjal, mélyen zengő hanggal, kis pajesszal (totál Mr. Darcy, ha engem kérdeztek...). Az a fajta volt, aki után falkában lihegnek a nők, és úgy tűnt, tudta is magáról; magabiztosan táncolt, úgy pörgetett hogy a lábaim nem értek le a földre, és közben vidáman kuncogott magának. Az előző partnerem a forgatás végeztével minden további nélkül a karjaiba repitett; nem kis lendülettel landoltam a mellkasán, ő meg elkapott, felvonta a szemöldökét és rám vigyorgott „Nem pocsékoljuk az időt udvariasságra, mi?” és már forogtunk is.
Huh.

És ez igy ment tovább és tovább egész este...
Na ezt múljátok felül egy diszkóban!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Este héttől tizenegyig roptuk a táncot; volt közben egy tiz perces szünet, és két keringő. Ha hallottátok már a kifejezést, hogy „kirúgjuk a ház oldalát” – na, ez itt valósággá vált. Kacagtunk, táncoltunk, még többet kacagtunk, és úgy dobbantottunk minden alkalommal, hogy megremegtek a falak is. Minden ruhámból csavarni lehetett a vizet, mire hazaértem, és még mindig nem érzem a lábaim. Heidi elég hamar lelépett, Dolores és a férje kisértek haza.

Na, világ férfijai, nyissátok ki a csipátokat, mert itt és most írásba adom, hogy aki először elvisz kontratáncolni, ahhoz hozzámegyek feleségül, hogyha maga az öreg ördög is. És ez halálosan komoly. Vegyétek fenyegetésnek.

2008. június 21., szombat

Figyeld a Mestert...

Ez a hét egyéb csodákat is tartogatott a számunkra: tegnap, a péntek délutáni előadás keretein belül, Dolores előadott egy vadonatúj középkori legendát (vadonatúj, mert csak május óta meséli). Ugyanaz a rongyos, kopott öregasszony mászott fel a szinpadra, aki tavaly októberben a fesztiválon, és reszelős, zsörtölődő hangon belekezdett egy szerelmes történetbe...
El tudjátok képzelni, mit éreztem az első sorban ülve? Mindannyiunk kedvenc mesemondó öregasszonya, akinek a hangját annyi estén keresztül hallgattam a Silence CD-ről, most visszatért, és egy friss, ropogós mesét hozott magával. És nem is akármilyet, ó nem. Azzal kezdte, hogy vagy tiz percet zsörtölődött az átlag középkori legendákon, ahol 14 éves taknyosok majd’ belehalnak a szerelembe, aztán nem történik semmi. Azután felvonta a szemöldökét és ránk kacsintott „Valódi szerelmes történetet akartok? Na hallgassarok ide...”
Eglamore és Christabel története egy rövid kis középkori vers, alig 20 oldal, amit Dolores maga dolgozott meg, hogy kitöltsön egy órát próza formájában (ahogy azt a középkori dalnokok is tették volna – ki-ki hozzátoldja a sajátját...). Mestermunka az utolsó betűig. Amikor nem hangosan kacagtunk, akkor kerekre nyilt szemmel hallgattuk, és alig mertünk levegőt venni; többször is beleharaptam a kezembe idegességemben (nem vicc! Leginkább azért, hogy megakadályozzam a legdrámaibb fordulatoknál előtörni készülő „Ooooh shit” megjegyzést... csinos fognyomok vannak a hüvelykujjamon). A történet végére aztán folytak a könnyeink (és nem csak nekem – vetettem egy oldalpillantást a közönségre is, hát mindenki bőgött), és felállva tapsoltunk vagy tiz percen át.
A történetben minden van, ami egy középkori legendát igazán vagányá tesz – sárkányölés, keresztes háború, egy olyan főhős aki után a nyálunk is elcseppen (komolyan. Nem 14 éves taknyos, hanem kalandor zsoldos lovag, aki túlvan már néhány nőszemélyen, és nem álmodozik az ablak alatt túl sokáig... ennek megfelelően persze a női főhős is talpraesett fehérszemély, lesz is gyerek a dologból, hajjaj... az öregasszony persze kikacsintott a közönségre „Ilyen férfit sem gyártanak már mostanában...”); kaland, románc, szenvedő főhős, intrika, véletlenek, és csodálatos, lenyűgözően gyönyörű, keserédes happy end...
Csak a szokásos, Dolores Hydock-féle utóhatás. Fél óráig az ajtófélfáknak is nekimentem a nagy kábulatban.

Magyar est Jonesborough-ban

(Nesztek... :D Igy kérjetek egy grafomán író-mesemondótól részletes beszámolót... :D )

Egy fából faragott karosszékben ültem – a legkényelmesebb ülőhely amit el tudtok képzelni, valódi mestermunka. Csinos csigába csavarodó karjai vannak, amikre könyökölni lehet, kissé hátrahajló támlája, széles ülőkéje, és magasitott lábai, mint egy bárszéknek – ha beleül az ember, vidáman lóbálhatja a lábait (ahogy én tettem, és a bokacsengők vigan csilingeltek), vagy megtámaszthatja őket egy kényelmes keresztlécen, tetszés szerint. Egy helybeli, jonesborough-i mester műve, külön erre a célra készült. Hogy milyen célra?
Hogy meséket mondjanak benne.
A szék, amiben ültem, ugyanis egy szinapdon állt; egészen pontosan a Nemzetközi Mesemondó Központ színpadán. A színpadon, amin az elmúlt négy évben (amióta készen áll) a világ leghíresebb (és legjobb) mesemondói szerepeltek; a színpadon, ami múlt héten Dovie, nem sokkal azelőtt pedig a csodálatos Dolores előadásainak adott helyet. Egy héten keresztül néztem Dovie-t ugyanebben a székben ülni a mindenfelől érkező közönség előtt, és csak egy voltam a hallgató közül; tegnapelőtt, csütörtök este azonban én voltam a soron következő mesemondó. Enyém volt a színpad, és enyém az egész este.
A nézőtér félhomályba borult, de csak éppen annyira, hogy még láthassam a közönség arcát – negyven-egynéhány ember nézett vissza rám, mosolygó várakozással, negyven-egynéhány barátságos, kedves amerikai, akik közül sokan legalább annyira izgultak már napok óta, mint én magam. A kényelmes, mesehallgatásra tervezett párnás széksorokban ott ült Jimmy Neil Smith, a Központ és a Fesztivál alapítója, igzagatója és szülőatja; Susan O’Connor, a Fesztivál fő szervezője; Joseph Sobol, az amerikai mesemondás leghiresebb kutatója és az ETSU mesemondó tanszékének vezetője; Delanna Reed, emlitett tanszék egyik vezető tanára; Dolores Hydock, a mesemondás egyik istennője (személy szerint az egyik kedvenc mesemondóm); a jelenlegi ETSU évfolyam diákjai; a Jonesborough Mesemondó Céh tagjai, valamint sokan a Központ és a Fesztivál szponzorai és „védőangyalai” közül.
És ott ültem én, fenn a szinpadon a mesemondó székben, profi módon bezsinórozva (sajnos a tarkabarka ruhán neház volt helyet találni a mikroportnak – végül Heidi a hátamra szerelte fel, ahol nem látszott, viszont lőttek a kényelmes hátradőlésnek. Utólag kaptam is dicséreteket királynői tartásomra – legalább ez a haszna megvolt a dolognak). Hangosítás, világítás, konfer – ahhoz képest, hogy hivatalosan „nem hivatalos, baráti előadás”-ként volt az este meghirdetve, mindent úgy előkészitettek, mintha a „hivatalos” mesélők egyike lettem volna (a meghívókig bezárólag. Csak épp ingyen volt az est).
Itt közbeszúrnám, hogy lehet, hogy a szinpad kicsike, és a nézőtér csak kilencvenöt főre van tervezve; lehet, hogy Jonesborough csak egy pici tennessee-i városka az isten háta mögött; lehet, hogy nem szerepeltem a hivatalos programban, és az életrajzomba sem irhatom be a csütörtök esti előadást, de annyi biztos, hogy egy órát meséltem egy olyan szinapdon egy olyan közönségnek, amiért mesemondók százai szives örömest felnyalnák a padlót az otthonuktól idáig. És fényképem is van róla! Nah, ennyit a dicsekvésről. Jóvanna, néha nekem is szabad...
Szóval, megvolt a festői pillanatkép, íme a történés:
Egy órával előre érkeztem, és segitettem előkésziteni a terepet; míg napközben csak egy gyakornok vagyok a Központban, amikor előadásra készen, kiöltözve visszatértem este, mindenki „fellépőként” bánt velem. Felállitottunk egy asztalt a szinház bejárata előtt, magyar térképpel, az én névjegykártyáimmal, a vadiúj Tarkabarka Hírlvelél első példányával (és a hozzá tartozó feliratkozó lappal) és egyéb mesemondó csemegékkel. Mellette állt egy másik asztal is, piros-fehér-zöld teritővel és egy kosár piros muskátlival a közepén; a muskátli körül nagy tálakon elrendezve magyar sütemények és gyümölcsök sorakoztak, valamint két vödör jégbe hűtött innivaló (a magyar sütik többségéről életemben nem hallottam még, de aki finnyogni kezd, vegye tudomásul, hogy ahhoz képest, hogy egy tennessee-i kisvárosban vagyunk, nagyon szép magyar asztalt dobtak össze a lelkes önkéntesek...). A színház bejáratában magyar zene szólt (saját válogatás – Sebestyén Márta, Ghymes, Makám, moldvai, amit akartok. Ghymes elsöprő sikert aratott). Az emberek szállingóztak befelé; Heidi (itteni pótmamám és őrangyalom), Jimmy Neil meg én az ajtóban álltunk és üdvözöltük őket. Közben valahonnan előkerült egy fotós, és elcipelt a Központ elé sajtófotókat gyártani (J.N. pofákat vágott a háttérben. Még nem láttam a képeket, de szerintem elég földöntúli arckifejezésem lesz rajtuk...).
Végül aztán eljött az ideje, hogy felgördüljön a függöny (nem szó szerint – a függöny a hátam mögött volt – de hát mégiscsak ez történt). Heidi konferált fel; elmondta, hogy hónapokkal ezelőtt J.N. továbbított neki egy emailt valami magyar csajszitól aki gyakornoknak akart idejönni, azzal a hozzáfűzéssel, hogy „kezdjél már vele valamit...”. Heidi mama pedig kinevezte magát a Nemzetközi Mesemondó Gyakornok Program igazgatójának, és kezdett velem valamit. Kedves és barátságos bevezető után, taps kiséretében felvonultam a szinpadra és megmásztam a széket; valaki tett egy üveg vizet is a kezem ügyébe, minden készen állt.
Azzal kezdtem, hogy üdvözöltem a közönséget, és elmodntam nekik, milyen jó itt lenni, és mennyire szeretem Jonesborough-t; elmondtam ezt is, mi minden érdekes munkát biznak rám a Központban, és töredelmesen bevallottam, hogy hamisitani szoktam a nézők létszámát a nyilvántartási papíron, mert szerintem mindig eggyel többen vannak... így vezettem fel a Bús Királyfi történetét (aki mindig az ajtóban áll és hallgatja a meséket... aranyos kis mesekezdő formula egy népi mesemondótól, Raffai Judit könyvében találtam). Évszázadok óta tökéletesen működik – az amerikai közönséget is azonnal berántja a mesehallgatásba.
Ezek után meséltem egy kicsit arról, milyen nehezen döntöm el, miket meséljek egy amerikai közönségnek, és elmondtam nekik, hogy megszavaztattam a barátaimat a blogomon, a magyarokat és az amcsikat egyaránt, és két eltérő eredményt kaptam, szóval be kell érniük az én kedvenc meséimmel minden reprezentativ válogatás nélkül. Egyetértően mormogva belenyugodtak a dologba. Elmondtam nekik, mennyire szeretem a várakat és a várlegendákat, és meséltem nekik egy kicsit arról, hogy mindkettőből van ám nekünk bőven (ez mindig álmélkodó sóhajokat csal ki a közönségből, hehe – lehet villogni a Bezerédj-kastéllyal például, ami nem különösebben régi, viszont a nagyszüleim hátsó kertjében van... de az is elég általában, hogy néha felmegyünk tanulni a budai várba... tessék értékelni, vagány dolog nagyon!). Ezzel aztán felvezettem a bátorkői várlegendát Mátyás királlyal és az udvari bolonddal (most komolyan, Kinizsinek külön programot fogok szentelni. Meg vannak érte veszve... és az udvari bolond is tudott valamit, mert kis közbeszúrt történet az ember életkoráról nem csak az ő nyakát mentette meg, de garantált közönségsiker a 21. századi Amerikában is...
J Tulképp arról szól, hogy az embernek eredetileg csak 20 életév adatott, de elkönyörögte mindenféle állatok fél életét is Istentől, és így csak az első 20 évében ember, utána dolgozik mint az ökör, szolgál mint a kutya, és végül nevetnek rajta, mint a majmokon. Erősen gondolkodtam rajta, megjátsszam-e egy olyan közönség előtt, ami jórészt kutyákból és majmokból áll – na ja, én is ökör vagyok már... – de viharos sikere volt... egyike azon meséknek, amikről csak sejtem, mitől működnek, de még sosem hagytak cserben).
A legenda után az órára pillantottam (előrelátó módon van egy óra a közönség háta mögött, csak a miheztartás végett) – egész nap azon gondolkodtam, bele merjek-e vágni az Istenhegyi székely leány-ba (mert az mindig tarol) – de sajnos a negyven percből csak tizenöt volt vissza, és ennyi idő alatt nem tudok a történetnek igazságot tenni (hmm, mondják ezt magyarul?... do justice to the story). Igy aztán úgy döntöttem, inkább Fehérlófia lesz a dologból (és láttam Dr. Sobol csillogó szemeit a második sorból – diplomás folklorista a szentem...). A kacsalábon forgó vár megint harsogó nevetést kapott, ahogy a sokfejű sárkányok is (igaz, most már rá is játszom, mert számítok a reakcióra – ugyanúgy, ahogy a Kapanyányimonyókra is rá szoktam játszani. Most komolyan, belegondoltatok már milyen brutális valakinek a hasára tenni a forró kondért?!). A közönség valamiért roppant murisnak tartotta azt is, hogy a griff szájába ökröket meg bort kell adagolni – hagytam őket, hadd nevessenek. Amikor a két jómadár elvágta a kötelet, és Fehérlófia az Alvilágban ragadt, látni lehetett a közönség arcán a feszültséget; néhányan a körmüket rágták, hogy most mi lesz...
A mese végeztével még maradt néhány percem – visszakanyarodtam hát Szigetközhöz (kedd este tündéreket meséltem az Áfonyabogban, sokan a csütörtöki közönségből hallották azt is), és előhúztam a garabonciásokat. Nem meséltem ezt a történetet mióta... hm... hiszen ez titok (*kikacsint 12 lelkes olvasóra* ;) – elég az hozzá, hogy kissé más érzés volt mesélni, mint eddig, de határozottan jó móka, és ezzel a közönség is egyetértett. Csak menet közben jutott eszembe, hogy lehet hogy nem Amerika Keresztény Övezetében kéne 13 fekete köpenyes varázslóról meg sárkányidézésről mesélni... de úgy tűnt, senkit nem zavart a dolog, sőt.
Csinos tapsot kaptam az előadás végén; úgy volt tervezve az est, hogy az utolsó negyedórát szabadon hagytuk, hadd kérdezzen a közönség.
Namármost, ha valami távol áll tőlem mint előadótól az a spontán rögtönzés és a stand-up comedy. De az első kérdésre kapásból sikerült úgy válaszolnom, hogy mindenkiből kipukkadt a nevetés, és később is emlegették (valaki rákérdezett, hogy írom a nevem, és meg kerekitettem egy kis történetet a taxis sztorival megkoronázva – „This is a name you won’t call a taxi with, anywhere in the States...”). Sobol bácsi persze rögtön a kacsalábon forgó várra cuppant rá (mert Baba Yagát persze ideát mindenki ismeri, és az ő háza csirkelábon áll – elmagyaráztam nekik, mit jelent, ha mi azt mondjuk valamire, „kacsalábon forgó vár”). Andy (színész srác, szerda este együtt treníroztuk a kölyköket a drámacsoportban, és fogalmam sincs, hogy ette oda a fene az előadásra...) azt akarta tudni, miben más az angol forditás az eredetihez képest (intelligens kérdés, el lehetett magyarázni nekik, miért használom a magyar neveket, és mindenki egyetértett, hogy így a jobb). Sobol doktor azt is tudni akarta, milyen forrásból származnak a mesék (szeretem az ilyen kérdéseket); mások arra voltak kiváncsiak, miért éppen a Trinity-re mentem, és hogy milyen hely az tulajdonképp. Azt is tudni szerették volna, visszajövök-e még az USA-ba (naná hogy naná!); Heidi megemlitette nekik a házi feladatom (irnom kellett egy esszét 40 évvel későbbi önmagam szemszögéből arról, hogy alakult a mesemondás helyzete Magyarországon... csini kis utópiát kreáltam, fesztivállal, mesemondó központtal, nemzetközi turnéval, amit akartok – Nóri, Anita, készüljetek, mert ti vagytok a tettestársak...*kacsint*). Megkérdezték azt is, mit akarok kezdeni a mesemondással és a régészettel (visszafojtottam a „politikus és a bordélyházi zongorista” mintájára alkotott poént, hehe) (na tessék, megint egy utalás :P „Ne mondják meg anyámnak, hogy politikus lettem, ő úgy tudja, bordélyházban vagyok zongorista”. „Ne mondjátok meg anyának, hogy mesemondó lettem, ő úgy tudja...” szóval értitek ;) Ilyenkor mindig diplomatikus választ adok; még mindig imádom a régészetet, majdnem annyira mint a mesemondást (ami nagy szó!), szóval ebből még bármi kisülhet...
Tizenöt-húsz perc bájcsevely után szabadjára engedtük a közönséget, hadd menjenek a magyar asztalhoz sütit kóstolni (volt lekváros süti, meg mazsolás süti, meg még egy csomó minden, amit életemben nem láttam, de finomak voltak...). Heidi megszabaditott a zsinóroktól (ez kis időbe telt, mert random emberek ugráltak a nyakamba mindenféle zajos gratuálicókkal, nem mintha bántam volna). Ha a színapod lenni hihetetlen, felejthetetlen élmény volt, akkor utána a közönséggel találkozni meg egészen felemelő. Szerintem vörös voltam, mint a rák, és egész este nem éreztem az arcom a folyamatos vigyorgástól – igen, megdicsértek, nem kevesen és nem kevéssé. Ami a fentebb felsorolt embere szájából nem csak dicséret, hanem valami egészen különleges kitüntetés is... (Doloresnek saját fellépése volt aznap este, mégis bejött az első fél órára. Persze nem ismertem meg, mert már be volt öltözve, és szörnyű fekete parókát viselt – talán jobb is, egy kezdő gitáros se sezreti, ha Jimmy Hendrix hallgatja gyakorlás közben... nem lőttem én már el ezt a poént valahol?... szóval utána visszajött, és megölelgetett, és megdicsért a tarátsomért és a stilusomért és hogy milyen természetesen és nyugodtan viselkedek a szinpadon, és hogy elvarázsolom a közönséget, és még ma is odajött hozzám elmondani, hogy milyen ügyesen fűztem össze a történeteket.... én meg csillogó kiskutyaszemeket meresztettem rá, és igyekeztem nem tarkabarka tócsává olvadni a lábai előtt... igy jár az, akit szemtől szembe megdicsér a példaképe...). Kézről kézre jártam, valaki diktált belém egy kis sütit hogy ne ájuljak el, és újra meg újra ismételgettem hogy „Köszönöm szépen, ez igazán kedves, örülök hogy tetszett...”. Dr. Sobol külön megköszönte, hogy népmeséket hallhatott (naná hogy kibújik belőle a folklorista) és azt mondta, alig várja, hogy visszajöjjek az egyetemre mesemondó diplomáért; J.N. papa megölelgetett (neki is más dolga volt aznap este, de azért besurrant az első negyven percre... ami kb. az egész előadást jelentette...). Úgy éreztem magam, mint egy tarkabarka, csillogó játékszer, amit mindenki a tenyerén hordoz... (és hogy szikráztam mint egy csillagszóró, ahhoz kétség nem fér, szerintem Hartfordig ellátszott...).
Nahát, kérem, ez történt csütörtök este. Tízre sikerült is ágyba zuhanni (nem mintha álmos lettem volna, ahhoz túlságosan fel voltam pörögve...).
Ha én képviseltem Magyarországot, hát akkor büszkén jelenthetem, hogy kicsiny hazánknak ezennel negyvennel több rajongója van.
Köszönet jár ezért a kivételes, varázslatos, abszolút tökéletes estéért nagyon sok embernek: a szüleimnek (szija anya!) és a családomnak (különös tekintettel Pocokra – ja és üzenet egy floridai úriembertől a nagypapámnak, hogy dicséret az unokához, köszönik hogy sokat mesélt nekem kiskoromban...), a barátaimnak, Kellneréknek, az ISC stábjának, a mesemondók nemzetközi családjának, egész Jonesborough-nak, minden magyar népmesegyűjtőnek és –publikálónak, valamint Fehérlófiának, Mátyás királynak, Kinizsinek, Cinke Péternek, minden garabonciásnak és a Bús Királyfinak...

2008. június 19., csütörtök

A nagy nap

Drukkoljatok! Ma este magyar est lesz a Nemzetközi Mesemondó Központban - zene, kaja, nemzeti szinű zászló, térkép, amit akartok - ja és igen, egy magyar mesemondó, úgy mellesleg. Olyan 30-40 fős válogatott közönségre lehet számitani...
Kicsit izgulok.
De bulinak buli lesz, az biztos...:)

2008. június 17., kedd

Egy váltás mesemondó...

Szombat délután elbúcsúztunk Dovie-tól. Máris hiányzik; este a CDjét hallgatom elalvás előtt, olyan jó, megnyugtató hangja van... (amikor épp nem férfihangon beszél és hozza a lila frászt az emberre). Ma reggel pedig megérkezett az új mesélő - nem más, mint Dolores Hydock személyesen! (visszafogtam magam és nem taroltam le ;)
Aki nem tudja, mire a nagy lelkesedés, olvasson vissza a múlt októberi blogomba ;)
Ma volt az első előadás - semmi középkori nem volt benne, viszont annál több jó kis Déli kultúra és Déli beszédfordulatok, amiket szorgalmasan jegyzeteltem... (és személyes sztorikat is ugyanakkora energiával mesél, mint legendát ;) Előadás előtt lenn kószált a közönségben és mindenkivel megismerkedett. Majdnem mindenben Dovie szöges ellentéte; pici, vékony, energikus nőszemély, folyton izeg-mozog, teli szájjal mosolyog, folyton fecseg, egyszerűen nem lehet nem szeretni.
Remek hétnek nézünk elébe!
Ja igen, és holnap azért előszedi majd azt a Silence legendát... (*ugrabugrál és alig várja*)

Piac, virág, ruha és egyéb elfoglaltságok

(Nocker van a gépben. Ez hétköznapi nyelvre leforditva annyit tesz, hogy a Kunyhóban elvesztettem az Internetet - de már dolgozom a visszaszerzésén. Addig is legyetek türelemmel, majd találok módot az irásra...) (most pl. az ISC irodában üldögélek és úgy teszek mint aki dolgozik; Heidi elment anélkül hogy adott volna feladatot, szóval a zárási procedúra megkezdéséig még van egy kis időm...)

A hétvége elrepült mint a pinty. Szombat reggel piacolással kezdtem; a könyvtár mögött ilyenkor tartják a heti "Farmers' Market"-et, és ezt persze nem lehetett kihagyni. Pici, ám nagyon hangulatos kis piac volt; egy fa alatt egy hegedűs és egy gitáros szolgáltatta a talpalávaló hegyi népzenét (utóbbi nem más, mint Dr. Sobol személyesen, a mesemondás egyik védőszentje). Jó sokáig válogattam a milliónyi különböző szinű lekvárosüvegcse között az egyik pultnál; egy másiknál csokit kóstoltam; megszaglásztam a frissen sütött kenyereket, majd egy kör séta után visszatértem az első bódéhoz, ahol szines, kézzel varrott kalapokat lehetett venni. Persze nem állhattam meg vásárlás nélkül (égszinkék középkori stilusú kalapocska, gyöngyökkel kivarrva, fogjátok rajtam látni eleget ;). Az eladónéni kedvesen elbeszélgetett velem, és amikor felfedezte, hogy "olyan messziről" érkeztem Jonesborough-ba (nem tudom, Hartfordot vagy Magyarországot értette-e ezalatt...) megölelgetett, és adott egy "Isten hozott-sütit" egy (még meleg) fahéjas csiga formájában. Nem hiába emlegetik az amcsik a "déli vendégszeretetet"...
Vasárnap kirándulni voltunk; van egy miocén-kori lelőhely a környéken, Amerika-szerte hires, jó sok őstapirt meg ősorsszarvút meg lajhárt meg kardfogú macskát túrtak ki a paleontológusok az elmúlt nyolc évben, és jó amcsi módra rögtön húztak rá egy elsőrangú múzemot is. Nagyon jópofa kiállitás volt; Heidi meg én vigan eljátszadoztunk az érintőképernyőkkel, turkáltunk a gyerekek számára kialakitott homokozókban (kicsi korom óta szerettem volna komoly pofival ecsetelgetni egy sorozat miocén kori csigolyát... régi álmom vált valóra XD még akkor is, ha csak műanyagból voltak, és a stáb minden este visszatemeti őket...), megnéztünk minden videót, meghallgattunk minden hanganyagot, galacsinhajtó bogarakat versenyeztettünk (időszaki kiállitás az állati ürülékek tudományban való fontos szerepéről, hehe), fel-alá kószáltunk a laborban, és a frászt hoztuk az idegenvezetőre a kérdéseinkkel.
Tegnap zárva volt ugyan a központ, viszont akadt dolgunk bőven: virágokat kellett vásárolni a központ körüli ládákba, és ezért célba vettünk egy nagy kertészetet. Útközben Heidi mintegy mellékesen megjegyezte, hogy a Központban öltözködési szabályzat van ám érvényben, mely szerint nem lehet farmert hordani (sem egyebet, amin zsebek vannak), és a hasát se villanthatja ki az ember (hát igen, Délen vagyunk :P egyébként meg negyven fok van odakinn). Szóval letett szépen egy ruhabolt előtt, és fél óra múlva visszajött felszedni; a kettő között beszereztem egy csini szoknyát és egy nadrágot, mely utóbbit némi gondolkodás után mégsem vettem meg, mert együttesen kideritettük, hogy a piros szinű halászgatya belefér az öltözködési szabályzatba (csak a farmer nem), abból pedig már van egy a birtokomban.
Körülbelül ennyi történt a hétvégén.

(Én, mindenféle ősállatok társaságában - felhivom a figyelmet a sapira ;)

(Paleontológus, nem régész. Plusz gyerekek. És jó sok kosz :)

(Piacolás)

2008. június 14., szombat

Jonesborough szösszenet

Újabb szeretnivaló apróság az itteni otthonomról: ma este, hazafelé jövet a szabadtéri koncert után, felfedeztem, hogy tele van a kertem szentjánosbogarakkal. Nagyon erős, sárga fényük van, és egyáltalán nem zavartatják magukat az emberektől, sőt, nagyon barátságosak; láttam a gyerekeket az utcán, amint kapkodtak utánuk, és amikor felbukkantak a Kunyhó előtt, nem állhattam meg, hogy ne tegyem ugyanazt. Alig emeltem fel a kezem, már rá is szálltak, és pislákolni kezdtek egymásnak; türelmesen megvárták, mig előkotrom a fényképezőgépet, és heves érdeklődést mutattak a narancssárga kis villogó iránt. Sikerült őket kameravágre kapni, amint a kezemen illegették magukat.
Most mondja valaki, hogy nem egy mesebeli városkában lakom...

Országimázs szösszenet

Mutattam az amcsiknak PomPomot és Gombóc Artúrt a youtube-on. Első reakció: "Én azt a szőrt nem engedném a fejemre ülni..."
Kommentár nélkül.

2008. június 13., péntek

A Galamb és a Tarkabarka Hölgy

Egész nyáron át minden egyes héten egy mesemondó lakik a Nemzetközi Mesemondó Központban (barátainak és a lustáknak csak ISC, szokjátok meg én mindkettő vagyok ;) - azért fizetik, hogy minden nap egy órát meséljen, valamint tartson egy-két "esti koncertet" vagy gyerekelőadást.
Ezen a héten a TIR (nem, nem Tündér Ilona Rohamosztag, Teller in Residence) nem más, mint Dovie Thomason, vagyis a Galamb, lakota-kájova apacs indián mesemondó asszony (némi skót vándor mesemondó beütéssel apai ágról). Lenyűgöző nőszemély. Minden nap beültem az előadására, és sohasem mesélte kétszer ugyanazt; minden története varázslatos és csodálatos (és kilóg a belem, mert szigorúan ellenzi, hogy más kultúrákból származó történeteket meséljen valaki - olyan vagyok, mint a gyerek, aki a cukorkásbolt üvegére tapasztja az orrát, brühühü...) (de azért jól megjegyeztem őket ;). Ma összeültünk két órára ebédelni; az lett volna a feladatom, hogy meginterjúvoljam a "modern mesemondás szerepe nemzetközi közösségek kialakitásában" cimű.. izé... kutatási projectemhez...
Hát, beszélni beszéltünk, az biztos.
Odáig jutottunk el, hogy ki milyen országokban járt már, és hová szeretne még eljutni; ezután egy húszperces lelkendezés következett arról, mennyire királyak már az ír legendák, és hogy mindketten Bran nevű írfarkasra vágyunk (ezzel a jó hangulat meg is lett alapozva). Beszélgettünk az égvilágon mindenről, indiánokról, magyarokról, amerikaiakról, rómaiakról (eskü, nem én hoztam fel a témát), nagymamákról és nagypapákról, mesékről és mesemondókról, könyvekről, tricksterekről, nevekről, régészetről (megintcsak, nem én kezdtem, becsszó!), világutazásról... tényleg, az égvilágon mindenről. Dovie jó fej, kedves, nagyon bölcs, teljesen rendetlen, nő és mesemondó és trickster, ahogy annak lenni kell. Az a filozófiája, hogy amiben nincs nevetés, az nem lehet igazán szent...
Az egyik témánk, ami nagyon megfogott, a NASA mesemondó programja volt, amiben Dovie is részt vett - ezt meg kell osztanom veletek. (Igy utaznak a történetek mesélőtől mesélőig...)
A kormány alábbhagyott a Mars-program támogatásával, mert az emberek egyszerűen elveszitették az érdkelődésüket a dolog iránt. Minek, miért, hogyan? A NASA erre gondolt egy merészet, és felbérelt egy rakat mesemondót, hogy találjanak értelmet az egészben, és kedveltessék meg az emberekkel is a gondolatot; öntsék formába, keltsék életre, dolgozzanak vele. A meghivottak között volt egy külön csoport, öt vagy hat indián mesemondó, akiknek megmutattak mindenféle képeket és felvételeket, és megkérdezték őket, hogyan kéne hozzáállni a dologhoz, hogy ne kövessük el azokat a hibákat újra, amiket itt a földön már sikerült... első válasz: "Fejezzétek be végre a névadást." (nevet adni valaminek, amiről igazából azt sem tudod, milyen vagy micsoda, szerintük borasztóan lekezelő. Ők csak tudják.)
Egy másik dolog, ami padlóra küldött, a trickster-kérdés volt. Dovie mesélt nekünk néhány Iktomi-történetet (Iktomi az indiánok pók-trickstere); az ő Iktomija, nem úgy, mint amiket eddig hallottam, jóképű és vonzó, viszont sötét mint az éjszaka (mert eladta az eszét a jó kinézetért, hehe). A mesék végeztével elmondta azt is, hogy nemrég dolgozott együtt Greygrass-szal (St. Louis, olvassatok vissza), aki szintén lakota, és kölcsönösen felfedezték, hogy nem ugyanarról az Iktomiról beszélnek (én is emlékeztem rá, Greygrass Iktomija ronda, viszont karizmatikus és okos). Ez pedig nem másért van, mint azért, mert a férfiaknak és a nőknek két külön változatot mesélnek... (hogy mi benne a logika, mindenkinek a saját képzeletére bizom. Ime egy kis rávezetés, Dovie igy mutatta be Iktomit: "Iktomi hihetetlenül vonzó. És szép. És jóképű. És tudja is magáról. És szereti, ha mások is tudják. És ha nem tudják, felhivja rá a figyelmüket... ismeritek a fajtáját, mi?")
Két óra határozottan kevés volt ahhoz, hogy mindent kitárgyaljunk - mégis úgy érzem, étbeszéltük a fél világot, és még mindig zsonganak a gondolatok a fejemben, nem győzöm lejegyzetelni őket...
Ha valaki azt mondta volna nekem, 22 éves koromban egy mesebeli tennessee-i kisvárosban fogok ülni, és ír legendákról meg csillagászatról meg az otthonomról beszélgetek egy indián mesemondó asszonnyal egy sonkás szendvics felett...
Hát, igen. Az ilyen szines, csillogó, varázslatos, időn és téren és kultúrán átivalő pillanatokért érdemes élni.

Pici város a nagy sztorival

(Azoknak, akik nézték a Szivek szállodját: ha azt hittétek, a Stars Hollow életérzésért Hartfordba kell menni, hát egy magasságos frászkarikát. Azoknak, akik nem nézték: bocsi az újabb értelmetlen referenciáért ;)

Kezdek komoly szerelembe esni Jonesborough-val most, hogy kialakult a napi rutinom.
Reggel felkelek, kitárom a terasz ajtaját, és szippantok egy kis reggeli, hűvös levegőt; meghallgatom, ahogy nagy dudálással elzúg a nyolcórási vonat, integetek neki, azután elszürcsölöm a reggeli teámat a fehér hintaszékben, felöltözöm, némi birkózás árán bezárom a Kunyhó ajtaját, és besétálok a városba (ami egész pontosan az utca túloldalán helyezkedik el...).
Köszönök a padokon üldögélő embereknek, vagy beugrom csevegni az Áfonyabogba (Cranberry Thistle); végigsétálok a szines kirakatok előtt (a legtöbb boltost már névről ismerem, és ők is engem; akiket még nem, azok mosolyogva bemutatkoznak). A növekvő reggeli hőség elől bemenekülök a Központba, ahol Heidi már vár rám az irodában a napi programommal. Segitek a pénztárnál, mesemondásról szóló DVDket nézek, könyvek között turkálok, jelentéseket irok eddigi mesemondó tapasztalataimról és jövőbeli terveimről... délután kettőkor beülök a soron következő mesemondó előadásra, este meg segitek bezárni a kasszát és a Központot.
Változatos dolgokat művelek, emberekkel találkozom (mint a legendás Jimmy Neil Smith, Jonesborough atyja és a mesemondó Fesztivál elinditója - minden amerikai mesemondó nagypapája...), olvasok, írok írok írok, meséket hallgatok (és nem is akármilyeneket - lásd következő fejezet ;). Tegnap este drámaórát tartottam egy színjátszócsoportnak (édes kölykök voltak, rögtön adoptáltak engem mint nagy tesót... az órát Janna tartotta, egy modern, energikus nőszemély a Központból, én meg részt vettem a mókában). Hétfő óta nem fizettem egyetlen étkezésért sem.
Ide akarok költözni.

2008. június 11., szerda

Lány a mézeskalács házban

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tarkabarka mesemondó lány, aki útnak indult, hogy megkeresse a legendás "Mesemondók Városát". Viharban, mennydörgés és villámlás közepette vágott neki az útnak egy hatalmas, szürke kutya hátán, messze Északon; egy teljes éjszakát és kis hiján egy teljes napot utazott, zöldellő hegyeken és forró sikságokon át, mig végül fáradtan és megviselten, de elérte az aprócska, dombok között megbúvó várost, ami álmaiban annyiszor kisértette már. Barátságos, mosolygó emberek fogadták, és egy újabb, villámlós-mennydörgős vihar (a lány ekkorra már kezdett gyanakodni, hogy a vihar követi... de ily messze Délvidéken még a mennydörgés is barátságosabban hatott). Egy kis házban talált szállásra, melyet mindenki csak "A Kunyhó" néven emlegetett; aprócska kertjében poszméhek gyűjtögették a harangvirágport, borostyánnal benőtt tornácán fehérre festett hintaszékek álltak; belül, fejét lehajtva az alacsony mennyezet alatt, egy icipici konyhát talált icipici székekkel, az emeleten pedig egy folttakarós, icipici ágyikót egy icipici kandallóval, icipici lámpákkal, és csillogó üvegcsillagokkal az ablakokban. Az erkélyre kilépve pedig nem más látvány tárult a szemei elé, mint maga a Malompatak békalencsés vize, és a patak túloldalán a légies, fehér pavilon, ahol egy hűvös októberi éjszakán kísértettörténeteket meséltek egymásnak messzi vidékek legkiválóbb mesemondói...
A lány azonnal beleszeretett a kis házikóba, aki élő, lélegző személyiség volt; incselkedve nyikordult minden lépésére, egy-egy sóhajára résnyire nyitotta a szekrényajtókat; csendesen szuszogott álmában, és vidáman zörgicsélt, ha a közelben elrobogott a vonat. Ó igen, A Vonat. Amikor először suhant át a városkán, a lány kirohant az erkélyre, hogy integessen neki; a Vonat, minden mesemondó legjobb barátja, aki több történetben szerepelt az elmúlt harmincöt évben, mint a világ bármely másik vasútvonala...
Reggelre kelve a lány első dolga volt pizsamában kiülni az erkély fehér hintaszékébe, és figyelni az ébredező várost; a szomszéd kertben egy nagykalapos hölgyemény éppen palántázott, és mosolygova integetett a Kunyhó új lakójának. Beszédbe elegyedtek, és össze is barátkoztak hamar; olyannira, hogy a hölgy rendelkezésre bocsátotta a láthatatlan pókhálót is, amin üzenetek apró, fénylő pókocskái futnak várostól városig...
A felkelő nap hűvösében a mesélő lány végigsétált a városka álmos főutcáján, és rámosolygott az ismerős kirakatokra: a boltra, ahol egész évben karácsony van, a raktárra a szines nyalókákkal, a nagy ablakokra a törékeny üvegdiszekkel, a házra a milliónyi madáretetővel, a fajátékboltra, a Mesemondók Házának csillogó tornyára, és a kis vendéglőre (Áfonyabog, így hivják), ahol csokis sütemények és friss kávé halmai mögött három fehér hajú hölgyemény üldögélt, és mosolyogva fogadták a korai látogatót... (a lány visszafojtotta egy bizonyos Shakespeare nevű nagy mesélő hires szavait bizonyos skót úriemberekkel kapcsolatban...)
A reggeli teát szürcsölgetve egy padon a mesélő lány úgy érezte, hazaérkezett.



2008. június 7., szombat

Újabb tarkabarka utazás

Na, kitört a nyár, ideje újabb mesemondó kalandra indulni!
Holnap délután ismét felülök a legendás Pán Péter buszra, és irány Jonesborough! Két hetet fogok a Nemzetközi Mesemondó Központban dolgozni (lesz kis kunyhóm a főutcán, találkozni fogok a meghivott mesemondókkal, és egyéb király dolgok). Utána pedig felülök egy másik buszra, ééééééés (*dobpergés, dobpergés*) irány New Orleans! (ahol egy hétig Angela barátnőm nyakán fogok lógni, és megismerkedem Louisianával, mert ott még nem jártam, hehe).
Internet lesz, úgyhogy olvassátok a blogot szorgalmasan újabb részletekért!
"Tell everybody I'm on my way..."

2008. június 3., kedd

Ay ay ay, Puerto Rico...

Vasárnap puerto rico-i fesztivál volt Hartfordban - még egy esemény, amit nem lehet kihagyni... Kata különösen lelkes volt a reggaeton zenére, én meg az antropológiai terepmunka lehetőségére, szóval együttesen vágtunk neki a városnak a vasárnap délutáni napsütésben (Tina csatlakozott harmadikként). Még messze jártunk a belvárostól, de már érezni lehetett a karneváli hangulatot: minden utcán emberek rajzottak (ami Hartfordban viszonylag szokatlan látvány), autók száguldoztak dudálva és Puerto Rico nemzeti szineivel kidekorálva, ablakaikban spanyolul kiabáló tinédzserekkel; minden járókelő piros-kék-fehér ruhákat viselt, zászlókat lengetett, és minden ajtón-ablakon dőlt a reggaeton (ami Puerto Rico nemzeti zenei műfaja - a hip hop, a reggae és egyéb latin zenék keveréke).
A fesztivál maga a belvárosi parkban zajlott, és úgy tűnt, nagy családi esemény: totyogóstól nyugdijasig a füvön táborozott a város egész "kisebbségi" lakossába (mintegy 15 ezer emberre tippeltünk), a szinpadon egymást váltották a zenekarok, dübörgött a jó kis reggaeton, néhol doboltak is, és persze volt sör, bazár, sok zászló, mindenféle utcai népség. Fel és alá sétáltunk, élveztük a zenét meg a karneváli hangulatot, és szépen el is telt a délután.
A többiről meséljenek a képek.