2008. május 20., kedd

Műhely az óceán partján 3 - Amit Shakespeare is megirigyelne

Ennek nyitni kell egy külön bejegyzést, mert megérdemli.
Tavaly augusztus óta mesélek magyar népmeséket ideát Amerikában, és majdnem két éve forditom őket angolra és küldöm szét mesemondóknak a világ minden sarkába és szegletébe. Mégis, most jött el az a pont, a kis házikóban az óceán partján, amikor teljes pompájában rám virradt a felismerés:
A magyaroknak van mire büszkének lenni.
(És ez igy most borzasztóan klisének tűnik, mint minden nagy felismerés általában, ha nem érzi a saját bőrén az ember... talán a köritéssel majd érthetőbb lesz)
Egy napi tépelődés után végül az Istenhegyi székely leányt választottam; egyrészt, mert egyre jobban imádom azt a történetet, másrészt, mert még messze nem tökéletes az angol mesélésem, és komolyan szerettem volna dolgozni rajta. Hát, úgy is sikerült; néhány részt egész szépen kidolgoztam, máshol kissé zanzás maradt a dolog (de hát pont ez volt a lényeg, hogy olyasmivel foglalkozzunk, amit még csiszolni kell). A hatás viszont még igy is utolérhetetlen - ha azt mondom, a történet tarolt, akkor enyhén fogalmazok.
Már a mesélés alatt kaptam egy csomó olyasmit, amit "pozitiv visszajelzésnek" lehetne nevezni (milyen kár, hogy utálom ezt a kifejezést): a csapat egy emberként kapott levegő után, amikor kiderült, hogy két lány helyett csak egyről van szó, és attól kezdve fültől fülig vigyorogtak. A jobb fordulatoknál bólogattak és elismerően hümmögtek; tisztán látni lehetett, melyik szereplőnek szurkoltak és melyiknek nem, és a nagy csatánál alig vettek levegőt. Amikor véget ért a történet, percekig tapsoltak; Elizabeth több oldalnyi jegyzetet készitett, és a taps végeztével fel is olvasta mindet.
A lista azzal nyitott, hogy
"Ebben a történetben egy rakat olyan dolog van, amitől Shakespeare-t elöntené a sárga irigység"
Ami kezdésnek nem rossz, főleg egy olyan Shakespeare-rajongó néptől mint az amcsik. Igaz ugyan, hogy a kedvenc Makrancos hölgy motivumomért nem rajongtak (sőt, leginkább egyszerűen nem vették be az ötletet, hogy egy pasi beleszerethet egy nőbe aki agyba-főbe veri. Haha). Erről aztán jót beszélgettünk, és szegény Ribarc el lett szidva mindenféle himsoviniszta, nőkön uralkodni akaró karakternek; Adorjánt ellenben nagyon szerették, medvebőröstül furulyástul (aki nem ismeri a sztorit, annak épp ideje, hogy elolvassa;) Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a történet verhetetlen és elképesztő és hűdejó, sőt, Motoko-tól megkaptam a legnagyobb dicséretet is, amit mesemondóként kaphat az ember (az én véleményem szerint legalábbis - más stilusú mesemondók erről másképp vélekednének): Mosolyogva jegyzetelt, és azt mormolta, "Alig várom, hogy elmesélhessem a barátaimnak..." (ezt azért értékelem nagyra, mert a történet maga ragadta el a közönséget, és nem az előadásmód - az én filozófiám az, hogy a mesélő a mesét szolgálja és nem forditva).
Jókai bácsi előtt meg le a kalappal. Sok szófordulatot egy az egyben megtartottam tőle - az értékelés során mindegyiket külön felemlegették, én meg csak vigyorogtam... nem tudtak betelni a női főszereplő kettős személyiségével, de amikor azon végül túltették magukat, még mindig maradt, amit magyarázni kellett. A tatárjárást beleszőttem magába az elbeszélésbe, hogy tudják, miről van szó; maga a tény, hogy nyolcszáz évvel ezelőtt történt, és még mindig emlegetjük, számukra teljesen felfoghatatlannak tűnt. Meg kellett persze emeliteni a történetben Julianus barátot és az őshazá(ka)t is; ebből aztán az értékelés folyamán beszélgetés lett, ami a magyar történelem kezdeteihez vezetett vissza, ami aztán megint tarolt.
Van néhány dolog, amivel az amcsikat abszolút le lehet nyűgözni; Bécs, Róma és Erdély mellett ilyenek a várak is. Hogy mi a budai várba járunk olvasni, az általában öt perces ámult visongást vált ki belőlük. A tatárjárás és a honfoglalás néma döbbenet (és úgy tűnik, nem csak mi hisszük úgy, hogy a "Magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket" állati vagányul hangzik, hehe). Az István, a király-t meg esküszöm, levetitem nekik egyszer, mert elmesélni nekik a sztorit olyan, mint pofon vágni őket egy fél téglával (nem egészen politikailag korrekt ugyanis felnégyelni valakit a vallási nézetei miatt, hehe).
Kaptam persze dicséretet az előadásra is (azt mondták, szerették a tartásomat, és hogy ülve meséltem, szép kényelmes gesztusokkal, és igy a mozgás helyett ők is csak ellazultak és hallgatták a történetet. És popcornt majszoltak, amig ki nem esett a szájukból).
Igen, azt hiszem, Jókai bácsi most valahol nagyon mosolyog.
Legyünk büszkék a magyar mesékre, mert jók.
Ennyi.

3 megjegyzés:

  1. jihíííííííííííííííííííí :))))) erre nem tudok mást mondani. de nagy vigyorgó smilet képzelj ide.

    VálaszTörlés
  2. A magyar történelem és mitológia önmagukban több jó sztorival szolgálnak, mint amit Hollywood forgatókönyvírói 100 év alatt ki tudtak találni. Csak így tovább, terjeszd a jó hírünket! :-D

    VálaszTörlés
  3. Óh igen, és az István a királyt mindenképpen vetítsd le nekik! ;-)

    VálaszTörlés