Three, two, one - ír dzsem

Komolyan mondom, ki sem látszom a háziból, szégyenletes. Most például világzene tanárbácsi kötelezővé tette, hogy szerda este ír kocsmába menjünk zenét hallgatni.
Sajnáljatok, sajnáljatok!
(Na jó, inkább ne. Sajnáljátok azokat a kis pelenkásokat, akik még nem ihatnak Guinness-t, hehe...)

Hát én jó kislány módjára tegnap este szépen betaxiztam a városba (és nem lepődtem meg, hogy senki más nem tolta oda a képét - most szóljatok hozzá, kell annál jobb jellemzés a buta csirlidereiről, mint az, hogy nem mennek el egy kötelező ír kocsmázásra?...)
A kocsmáról kiderült, hogy a város legpuccosabb étterme (valójában valahol a csehó és a restaurant között félúton - hatalmas hodály faépület mindenféle zegzugokkal - amikor megkérdeztem az ajtóban álló pincérnőt, hol vannak az ír zenészek, csak annyit tudott mondani, hogy "Hát, ott kell lenniük valahol hátul...")
Végül sikerült megtalálnom az íreket; a bár mögötti sarokban rejtőztek egy félkörös, féhomályos beugróban, kör alakba rendezett székeken üldögéltek és hangoltak (hozzá kell tenni, a kör közepét három gigantikus kancsó sör alkotta a hozzájuk tartozó poharakkal). Voltak vagy egy tucatnyian, két nő, két fiatal srác, egy anyuka a kisbabájával és egy rakat felnőtt férfi. Odhúztam egy bárszéket a legközelebbi asztal sarkához, és leültem, várva, hogy történik valami. Közben azzal múlattam az időt, hogy listát írtam a hangszerekről - azután két perc elteltével körülnéztem megint, és végképp feladtam a dolgot. Az első óra alatt folyamatosan érkeztek újabb meg újabb emberek újabb meg újabb hangszerekkel; ráadásul összevissza cserélgették is őket, és még két órával később is képesek voltak mellényzsebekből meg gitártokokból újabb és újabb szájharmonikákat és csettegőket előrántani...
A lista valahogy így nézne ki: 3 gitár, 5 harmonika, 1 ír dob, 1 nagybőgő, 1 hegedű, 3 bouzouki, 1 fa furulya, 1 ír furulya, 4-5 szájharmonika, két csettegő (mindez 16 emberre. A baba nem zenélt). Az egész seisiún (session) teljesen kötetlen volt és roppant vidám; az emberek beszélgettek, nevettek, azután valaki elkezdett játszani egy dallamot, és a többiek szép lassan bekapcsolódtak, míg végül zengett a terem a zenétől és a tapstól (a nézők közül én voltam az egyetlen, aki részt vett a nagy örömködésben - a többi vendég társasággal volt, vacsorázott, ivott, beszélgetett, tévét nézett és általánosságban véve a füle botját sem mozgatta az írekre - pedig tömve volt a kocsma). Néha a csapatvezető ("a nagy öreg" ahogy a többiek utaltak rá) rámutatott valakire, akinek olyankor szólóznia kellett; máskor az egész átcsapott nagy éneklésbe, amibe szívvel-lélekkel bekapcsolódtam én is, amint sikerült fül után elcsípnem a szöveget (próbáljátok meg utánam csinálni, amikor egy zajos kocsmában egy rakás ír angolul énekel...:P )
És persze tapsoltam, nagyon lelkesen, mert amikor tombol az ír zene nem lehet csak úgy megfigyelő antropológus módjára egy helyben punnyadni - ó nem, vigyorogtam mint a tejbetök, lóbáltam a lábaimat a bárszékről és nagy lelkesedéssel tapsoltam három órán keresztül a combjaimon (meg is lett az eredménye - olyan kék-fekete-zöld foltok vannak mind a kettőn, hogy Kata majdnem szörnyet halt amikor meglátta. Én is.) Táncolni sajna nem lehetett, nem volt rá hely, de azért igy is lemozogtam a vacsorát...
A csapat jópofa volt és nagyon nyitott; miután hozzászoktak, hogy a vörös kiscsaj látványosan élvezi a bulit, az öreg elkezdett nekem is jelezni, mikor mit tapsoljak, meg hogy énekeljek velük. Hát, nem kellett kétszer mondani.
Úgy tűnt, van valami leosztás arra nézve, ki kezdhet új dallamot, vagy ki kérhet dalt; a két fiatal srác csak a legvégén került sorra, amikor a többiek jóváhagyták a kezdeményezést. Addig is felváltva kezdtek különféle hangszerek. Példának okáért először az egyik nő elhegedülte a dallamot; azután beszálltak a többiek; amikor mindenkinek sikerült többé-kevésbé bekapcsolódni, addig addig ismételgették a dalt, amig rá nem untak, akkor aztán valaki elkezdett egy másikat, és a többiek szép fokozatosan átálltak rá (vagy valaki szólózott, mint már emlitettem). Ha énekről volt szó, valaki mindig felállt, és elkezdte a dalt; a kórus aztán becsatlakozott a refrénre, és a hangszerek csak valami halvány alapot szolgáltattak az egészhez. Közben persze volt bohóckodás, némi ugrándozás, sok taps meg kurjongatás, és zene zene zene, olyat amilyet cédéről sem hallotok (ja igen, a csapat nagy része hivatásos ír zenészekből áll, szóval ne úgy képzeljétek el, hogy mindenféle hobbizenészek húzták részegen - nem, a környék legjobbjai húzták, és nem is voltak részegek) (annyira).
Fergeteges dzsemmelés volt. Három óra úgy elrepült, mintha tíz perc sem lett volna; rekedtre énekeltük magunkat, széttapsoltuk a tenyerünk, és most aztán megint felbuzdult bennem mindenféle írekkel kapcsolatos lelkesedés.

Otthon miért nem kapunk soha ilyen házit?...
(Tanár úr kérem, én készültem. Csak nem akarom kedves olvasóimat azzal a több fejezetnyi komoly és értelmes zenetörténettel terhelni, amit a kocsmalátogatás előtt el kellett olvasnunk. Csak hogy nehogy azt higgye valaki, sörözésből vizsgázunk ideát...)