2008. április 11., péntek

Sharing the Fire hatodik felvonás - Sziporkák és csillagok

Kis keresgélés után még időben sikerült megtalálnom az előadótermet - kicsi volt és barátságos, akárcsak a néni, Barbara Lipke, akit odarendeltek hogy konferáljon fel. Volt pohár viz, asztalka a handoutoknak, többre nem is volt szükségem... az emberek gyülekezni kezdtek; egy tucatnál nem nagyon számitottam többre, de a terem csak telt és telt, és mire észbe kaptam, már a földön is ültek... (harminc-egynéhányan, abból itélve, hogy minden handoutom elfogyott). És amikor már épp felturbóztam magam a kezdéshez, kinyilt az ajtó, és besétált még valaki.
Brother Blue.
Úgy értem, BROTHER BLUE.
Oké oké, mély levegő, nem berezelni egy két lábon járó legendától, nyugi nyugi, azért vagyok itt hogy jól érezzem magam, és mindenki mosolyog és kedves és király lesz az előadás tanár úr kérem én készültem és gitározni tanulok és besétál Jimmy Hendrix, jajistenem levegőt...
Huh.
Na itt álljunk meg egy szóra; megigértem, hogy Brother Blue-ra még visszatérek, csak hogy átérezzétek a sokkot. Hát kéremszépen.
Az angolok ezt úgy mondanák, hogy "he is the real thing". Amióta betettem a lábam ebbe az országba (sőt, már jóval előtte is) mindenfelől azt hallottam, hogy Blue igy és Blue úgy, és Blue ez meg Blue az. Az ő nevétől hangos a szakma (amikor Lethannel Bostonban voltunk, mást se néztünk az utcán, csak azt, hogy hátha belefutunk valamelyik utcasarkon). Ha van atyja az amerikai mesemondásnak, akkor ő az. Pont. Nem alapitott semmit, nem elnöke semminek, nem adott ki semmit - ellenben egész életét az utcán töltötte és történeteket mesélt. Ennyi. Régimódi, klasszikus, nagybetűs, izig-vérig kóbor mesemondó. Egy öreg, fekete bácsi, tetőtől talpig kékbe öltözve; mindannyiunk nagypapája, mestere és őrangyala; a komédiás a pillangóval (igen, ugyanaz a totemállata mint nekem, hehe), a mutatványos a kék napszemüvegben, Afrika és Amerika és Európa és Ázsia egy személyben, sziv és lélek és pimaszság és természetesen - velejéig trickster. Ahogy az egyik ismerős megállapitotta: "the loose cannon" - azt csinál amit akar, akkor amikor akar, fittyet hányva az égvilágon mindenre, de odafigyelve minden másra...
(Mellesleg, mint már emlitettem, tanit a Harvardon, és a tenyerén hordozza a mesemondó világ - könyvek jelentek meg róla, és Brother Blue a mesemondó hagyomány továbbélésének két lábon járó szimbóluma)
Nohát, ő ült be az előadásomra, az első sorba, feleségestül, széles vigyorral.
Még el kellett kocognom a táskámért; útközben szembe jött kedvenc Leeny nénim, aki összecsapta a kezeit "Te jó ég, te lány, lélegezz, lélegezz!" Megölelgetett és hátba veregetett, és aztán útnak eresztett "Give them hell honey".
És belecsaptam.
Életemben ilyen jól nem éreztem még magam szinapdon. Végigálltam a másfél órát; ha leültem volna, nem látnak a hátsó sorokból, de kivételesen nem bántam, hogy állni kellett. Magabiztosnak éreztem magam és lelkesnek, és nagyon, nagyon élveztem magukat a meséket... (most már eléggé beleszoktam az angol verziókba - nem kell szavakat keresgélnem, csak szabadjára engedni a történetet, és engedni hogy szaladjon). A közönség érdeklődő volt és lelkes, ami egy kisebb csodával ér fel, tekintve hogy a konferencia utolsó előadása volt, ráadásul közvetlenül az ebéd utáni cukorkómában... (hat előadás zajlott párhuzamosan, úgyhogy külön nagy szó, hogy telt ház volt - hiremet vitték akik hallottak régebben, más magyarázatot nem tudok. Mindenesetre jópofa dolog egzotikumnak lenni...)
Ugyanaz a sorozat ment le, mint a Timp konferencián: Bús Királyfi, Tündér Ilona, Bátorkő, Fehérlófia, Garabonciások. Emlitettem már, hogy rettentően élvezetes Fehérlófiát mesélni angolul? Nagyon vagányul hangzik! (nevek változatlanul magyarul, természetesen) A gesztusok a helyükön voltak, a közönség mosolygott ahol kellett és frászt kapott ahol kellett (haha); amikor népdalt énekeltem, az egyik nő elsirta magát (magyar családból, hát persze); mindenhonnan csillogó tekinteteket láttam és mosolyt. És Blue széles vigyorát a bólogatással.
Egy óra alatt lement a műsor; az utolsó harminc percet meghagytam kérdéseknek és beszélgetésnek. Hát, abból aztán volt bőven. Mindenre kiváncsiak voltak, ami Magyarországgal és a magyar folklórral kapcsolatos; megnézegették a magyar könyveimet, és kiosztottam a handoutot is, amit nagyra értékeltek (ezen a konferencián nem voltunk olyan szépen ellátva handoutokkal, mint Utahban, hehe), főleg a térképet a mesékkel.
Klassz volt, na.
És Brother Blue felállt és megtapsolt, és előadás után odajött beszélgetni (kicsit sem kápráztam, á dehogy). Már maga ez a tény elég lelkendeznivalót szolgáltatott volna az elkövetkező hónapokra, de kedvenc kék tricksterünk persze nem hagyta ennyiben - dicséretet is kaptam tőle, nem is keveset. Szép hosszú listám van róla (igen, felirtam, amikor sikerült a nagyterembe visszatámolyogni a nagy eufóriában) - azt mondta, gyönyörűen mesélek, és remek volt az előadás (G-R-E-A-T, igy lebetűzte), hogy szép hangom van és örül hogy végre valaki nem hány cigánykereket mesélés közben, hanem a történethez illő gesztusokat használ; azt is mondta, hogy akárhová megyek, mindig lesznek majd emberek, akik meghallgatnak... (ajjaj, kezdek önfényezésben úszni - de mit csináljak, ezt mondta, és ez már a Readers Digest röviditett verzió...). Közben persze mások is örvénylettek körülöttem és kérdezgettek; valaki azt akarta tudni, hány éves vagyok, és nem akarta elhinni, hogy csak 22 (Blue meg letorkollta, hogy "a csillagokat sem kérdezi senki, mennyi idősek"). Szóval nagy élmény volt, na. Dicsekvés vége, becsszó.
Ezek után már csak a záróműsor volt hátra.

(A kínai mesemondó hagyományban van egy kifejezés arra, amikor önálló mesélővé válik az ember - úgy hivják, "jumping the dragon gate", "átugrani a sárkánykapun" - egy régi legendából ered, mely szerint a tengerben valahol van egy kapu, amit sárkányok őriznek; és ha egy közönséges hal elég ügyes és gyors hozzá, hogy kicselezze őket, és átússzon a kapun, ő is sárkánnyá változik. Ezt a kifejezést használták rá, amikor egy fiatal mesemondó megtette az első nagy lépést a mesterré válás felé, amikor átesett a tűzkeresztségen.
Sárkánynak érzem magam.)

3 megjegyzés:

  1. Éljenek a sárkányok! Sokáig. Járják be a Kárpát-medencét keresztül kasul, kövessék Brother Blue példáját! Sok sikert kívánok ismeretlenül Győrből:

    Berente Erika

    VálaszTörlés
  2. Én tudom hány évesek a csillagok ;)
    És jó dolog lehet sárkánynak lenni!

    H.

    VálaszTörlés