2008. március 30., vasárnap

Florence kisasszony és a művészek

Eljött az ideje a második múzeumos kirándulásnak (az első a Mark Twain-ház volt, ha még emlékeztek rá) - mivel New Yorkot sehogy sem sikerült összehozni, végül egy másik történelmi lak mellett döntöttünk, és a verőfényes szombat reggeli napsütésben (miután Betsy legszebb álmomból felcsöngetett) útnak indultunk a Florence Griswold-ház meghóditására.
Nem hallottatok róla?
Én sem.
Connecticut dugig van történelmi házakkal (nem nehéz történelmi háznak lenni egy 300 éves országban, hehe) - mint már emlitettem, példát lehet venni róluk, mi mindent ki tudnak hozni az ilyesmiből... nem különösebben rajongtam az ötletért, de szép idő volt, jó társaság (bár Pullo másnapos volt egy kicsit, és az egész élményhez csak annyit fűzött hozzá, hogy "bloody hell"), hát miért ne kiránduljon az ember (meg kötelező is volt, mellesleg). Rosszul nem sülhet el.
Hát nem is.
Florence Griswold háza dióhéjban: a századfordulón (úgy értem, a 19. és a 20. század fordulóján ugye) az Old Lyme nevű csendes, folyóparti városkában (tipikus New England - lankák, folyócskák, tehénkék) virágzásnak indult az első amerikai művésztelep. A sok new york-i festő és mázoló, megcsömörödve (?) a nagyvárosi élettől mind érintetlen, vadromantikus tájakra vágyott, igy hát nekivágtak megfelelő nyaralóhelyet keresni - az árván maradt vénkisasszony, Miss Florence pedig épp rendelkezett egy fogadóként működő kis házikóval, aminek sárga volt a fala és zöldek az ablakai, és oszlopos tornáccal meg patchworkös takarókkal rendelkezett, és úgy döntöttek, kibérelik az egészet, és meglátják, jön-e az ihlet. Jött. Igy hát a festők maradtak, ettek, ittak, ingujjban rohangáltak, molesztálták a parasztok teheneit, és lefestettek mindent, ami a szemük elé került (igen, akkoriban még zajlott a munka egy művésztelepen... persze ezek festők voltak, nem írók, nekik fel kellett mutatniuk előbb-utóbb valami kézzelfoghatót... ennek ellenére attól a pillanattól fogva, hogy betettem a lábam a házba, erős Sárvár-hangulatom volt). A kolónia hires lett és felkapott, és hamar kialakult az állandó művészkör - impresszionisták és tonalisták (vagy hogy a manóba hivják őket magyarul - az amcsik nemes egyszerűséggel csak rohadtalma-festőknek titulálták a csapatot, mert minden barnában láttak...).
Miss Florence, a ház nagyasszonya, gondoskodott róla, hogy a bohókás és nagyon művészi társaságnak mindig legyen kényelmes otthona és megfelelő szórakozása. Amikor aztán a ház ennek következtében teljesen lehasználódott, nyaralni küldték a hölgyeményt, és szép titokban, saját kezűleg tatarozták az egészet. Hát nem aranyos?
Először az újonnan épitett galériát néztük meg, ahol helyet kaptak a nagy művészi alkotás végtermékei (kis szépséghibája volt a délutánnak, hogy az idegenvezetőt agyonlőni se lehetett, és háromnegyed órát álltunk az első teremben, és vágyakozva pislogtunk a festmények felé...). Megjártuk a raktárakat is, meg a csinos (ám fagyos hideg) kertet a galéria és a ház között, valamint az egyik stúdióvá alakitott pajtát, ahol hétvégenként alkotókört tartanak gyerekeknek-felnőtteknek.
Végül aztán elértünk a házhoz; csinos, otthonos kis épület, még mindig megvan a vidéki művészház - hangulata a verandával meg az eredeti berendezéssel... a legjobb az volt az egészben, hogy a művészek nekiálltak viccből az ajtókra meg a falakra festeni - ennek következtében az egész ház képekkel van boritva belül, padlótól plafonig, minden lehetésges felületen. Nagyon bohén hangulatot áraszt. Az emeleten még több festmény állitottak ki, de valójában nem a képek fogták meg a fantáziámat, hanem a hely hangulata, és a tudat, hogy pihenni, alkotni jártak ide emberek száz évvel ezelőtt (és valószinűleg ugyanazt csinálták, amit mi Sárváron... ittak, ettek, aludtak, hülyéskedtek és poltiziáltak). Volt egy szép kép Miss Florence-ről, a művészcsapat örökbe fogadott anyukájáról - nem mindennapi hölgy lehetett (és végre egyszer nem a szó vadfeminista értelmében...).
Mindent összevetve, a hely felülmúlta a várakozásaimat.
Soká éljenek a bohém művészek.

2008. március 27., csütörtök

Jajj...

Folytatásaképp az amcsi mesemondók ellen hozott szabályoknak: az egyikük most panaszolta, hogy a tanárok megtiltották neki, hogy a mesélés alatt használja a "mágia" szót.
No comment.

Csajbuli New Yorkban 5 - Queens of Chinatown

Úgy döntöttünk, elegünk volt a metróból egy jó időre - meg különben is, sütött a nap (hm, már emlitettem volna?...), és jó kedvünk volt, és gondoltuk, hátha találunk még egyéb trickstereket is az utcán, igy hát gyalog vágtunk neki a betondzsungelnek...
Na itt álljunk meg egy pillanatra. Most épp az történt, hogy elsütöttem egy gigantikus méretű közhelyet, jujj. Tartozom némi magyarázattal: aki nem járt még New York kaliberű városban, az egyszerűen nem képes látatlanban felmérni a kifejezés jelentőségét... attól, hogy minden utca párhuzamos meg merőleges, nyílegyenes és szépen burkolt, az ember még totálisan elveszettnek érzi magát - az épületek óriásiak, a nap nem is éri az aljukat, és mindenféle arány- és irányéznéknek azonnal lőttek, ahogy elhagytuk a kikötőt...
Végül aztán megtaláltunk a Ground Zero-t (ahol pár éve még a WTC állt) - körbe van véve keritéssel, mindenféle munkagépek dolgoznak rajta, belátni nemigen lehet, de azért ott volt, és a nagy üres tér még megdöbbentően hatott az egész félhomályos labirintus után... (útközben átvágtunk a Wall Street-en is. Megjártuk a pénzügyi Mekkát. Erről ennyi elég is.)
Miután lubickoltunk egy kicsit a katasztrófaturizmusban, és kiszörnyülködtük magunkat a WTC tragikus sorsán (egy folyosón fel lehet menni a terület fölé és lefelé bámulni), elhatároztunk, hogy márpedig mi átgyaloglunk Chinatownba ebédelni. És lőn. Nem kis séta volt, de láttunk sok nagy épületet meg érekes apróságot, egy egyetemet, a Brooklyn hidat, egy néhai indián falu helyét bebetonozva, meg a New York-i városházát, ami spontán gyönyört okozott volna minden ókori rómainak (mit tegyünk, Amerika tőlük örökölte a megalomániáját. Kaptunk egy kis izelitőt belőle, milyen lehetett a kis barbár provinciából Rómába menni...)
Chinatown meglepő hirtelenséggel kezdődött - gyerekes egyszerűséggel tudtunk örülni a pagodaforma lámpaernyőknek, meg a ténynek, hogy kinaiul voltak a feliratok... az utca kész bazár, mindenféle szines csecsebecse kapható, meg lenyűgözően gyönyörű kinai ruhák és anyagok, és mellette minden más meg azok ellenkezője is, ahogy az egy piachoz illik (hal, például. Büdös hal.) Vidám órákat töltöttünk ruhaboltokban és csecsebecsés standoknál, szivtunk egy kis kinai kultúrát, azután beültünk egy kis családi vendéglőbe pálcikával enni a műanyag bonsai-barackfa társaságában (miközben Kata sült medúzát csipegetett, meséltem neki a halhatatlanság őszibarackjairól meg kedvenc Szun Vu-Kung barátunk kalandjairól - Majomkirály, Nyugati Utazás, ez itt a reklám helye, olvassatok olvassatok) (a medúzára irányuló kérdéseket Katához tessék intézni).
Mivel úgyis ott voltunk a szomszédban, úgy határoztunk, megnézzük Little Italy-t is, csak hogy szivjunk még egy kis bevándorló kultúrát (New York bandái meg mittomén). Volt egy kiss bökkenő: Little Italy-t nem találtuk sehol. A kinai boltok és feliratok folytatódtak a végtelenségig - köztük csak egy kisebb olasz sajtbolt árválkodott, minden más vagy be volt csukva, vagy kinai volt. Rejtély. Szerintem a kinai maffia győzött.
Kisebb kitérőt tettünk a Soho-ba is, és megállapitottuk, hogy arra legközelebb majd egy napot kell szánni (meg hogy az ember messziről kiszúrja, ki jött a Soho-ból, csak ők tudnak ilyen sznob entellektüel módra öltözni...
Mivel már esteledett, újból metróra kaptunk, és elzötyögtünk a Times Square-re; csillogott-villogott, szines volt és zajos és koszos, nem különösebben nagy, viszont eléggé mellbevágó. Onnan aztán elsétáltunk az Empire State Building-hez azzal a céllal, hogy felmegyünk, és megnézzük Manhattant madártávlatból is - sajnos a kigyózó sor elvette a kedvünket az egésztől, meg ideje is volt már visszamenni a szállásra a cuccainkért, szóval csak bementünk az előcsarnokba meg kijöttünk, és vetettünk fölfelé egy bánatos pillantást.
Ja, és csokitortát vacsoráztunk egy kis kávézóban.
Miután magunkhoz ragadtuk a táskáinkat, még mindig volt pár óránk a busz indulásáig - betévedtünk hát egy gigantikus méretű gyöngyösboltba, és vagy egy órán át vigan bóklásztunk a mindenféle csecsebecsék között (részemről összeválogattam magamnak az évszázad legbaróbb mesemondó karkötőjét). Miután ránk zárták azt is, átkocogtunk kedvenc ír kocsmánkba, és ittonk egy sört New York egészségére, a kétnapos girl's day out megkoronázásaként.
És a szerencse még mindig kitartott; bár a pályaudvar megpróbált összezavarni minket, azért csak elértük a buszt (pedig előbb akart lelépni a kis rohadék), és a tavaszi szünetről hazafelé igyekvő diákok közé vegyülve mi is visszafurikáztunk Hartfordba (csak enyhe fűszag terjengett a buszon).
Tadadadaaaa. Ideje volt már befejezni ezt a történetet...
Óhaj-sóhaj, kérdés, megjegyzés.
The End.

2008. március 26., szerda

Csajbuli New Yorkban 4 - Reggeli komédia

Szombat reggel még mindig gyönyörű idő volt, ha nem szebb - hétágra sütött a nap, és a szél sem fújt. Egy békés, fánk-és-tea reggeli után neki is vágtunk a new york-i alvilágnak, hogy megtaláljuk valahogy a déli kikötőhöz (és egyben a Szabadság-szoborhoz) vezető metróvonalat. Ami természetesen, szombat lévén, átépités alatt állt, és nem közlekedett.
Aki járt már Pesten, ismeri a káoszt, amit a piros vonal meg a metrópótló buszok szoktak okozni a reggeli tömegben. Na, ezt szorozzátok be New Yorkkal. Szerelvényről le, szerelvényre fel, egyes vágány, kettes vágány, lépcső lépcső, járdasziget pár millió emberrel, és 15 percenként jött a metrópótló (Pesten jobban szervezettek vagyunk haha *magyar zászlót lenget*). Sebaj, a mi hangulatunkat ilyen kicsinységek nem tudták megtörni (Kata egy valódi Sunspot, amig süt a nap, addig oda viszed ahová akarod:); szép lassan azért csak eljutottunk a South Ferry-hez, megláttuk a vizet, ami szép volt, meg a kigyózó sort, ami nem volt szép, és a komphoz igyekezett... a Szabadság-szobor integetett a távolból, nem nyújtott túl impozáns látványt. Mig Kata sirályokra vadászott a kamerával, megnéztük hol a sor másik vége, és nem voltunk tőle boldogok. Szabiszobi rákerült a "majd legközelebb" listára. Cserébe felfigyeltünk a téren gyülekező tömegre, és még messze jártunk, amikor már fel lehetett ismeri az utcaszinházat köritő hangulatot: taps, nevetés, ujjongás, zene. A magam részéről úgy véltem, egy jó kis new yorki utcai komédiás csapat messze felér egy nagy szoborral (sőőőőőőt), és Kata támogatta az ötletet - épp műsorszünetre sikerült odaérnünk a placcra, igy aztán elfoglalhattuk a legmenőbb VIP helyeket a padon, az első sorban. És akkor elkezdődött a móka.
Komédiából sohasem elég - aki olvasta a bostoni blogomat, már tudhatja, hogy élek-halok az olyan spontán műfajokért, mint az utcazene, utcaszinház, zsonglőrködés, vagy egyáltalán bármiféle szórakoztató műfaj, ami az utcán játszódik. És egy olyan forgalmas helyen, mint a South Ferry, a sok sok sok csapat közül is csak a legpengébbek versenyképesek...
Az első kör két fekete srác volt, hiphop és némi akrobatika, zúzós zene és jó sok fárasztó poén meg stand up comedy - amennyire spontánnak tűnt, annyi meló volt benne, valószinűleg... a slussz poén számomra az volt, hogy az első pillanattól trickstermódba álltam, még vigyorogtam is, hogy "már megint Anansze", mire az egyik srác ledobta a pólóját, és ott volt a pókháló a vállán... (nézzétek meg a fotót. Komolyan.) Most jöjjön nekem valaki az Amerikai Istenekkel... trickster trickster.
Oké oké, random lelkendezés vége, letörlöm a nyálat a billentyűzetről.
A második kör a szokásos felállású utcai hiphopcsapat volt: ázsiai kiscsaj, latino és fekete srácok (minden szociológus vonja le a maga következtetését). Ők is profik voltak benne, hogyan kell félórást műsort csinálni fél tucat látványos figurából és kétszer annyi nagyon fárasztó elszólásból (a kedvencünk: "Gondoljatok rá, hogy a pénz, amit ezért a műsorért adtok nekünk, két helytől tart távol bennünket: a szegényháztól, valamint a ti házatoktól..."). Katának a fotógépét is lenyúlták, és futottak vele egy kört ("Black men run fast"), azután visszaadták - valójában minden ronda rasszista poént elsütöttek, amit csak lehetett, és a tény, hogy ez pont az ő szájukból jött, adott egy szép antirasszista üzenetet meg egy bizonyos fekete humort (visszaolvasás után: jajj... ez nem direkt volt) a műsornak. Klassz volt, vidám volt, csodáljátok meg Kata fotóit és videóit. Aphrodité feneke és a griot után két napon belül már haramdszor voltam csillagszóró-állapotban, vigyorogtam mint egy jóllakott napközis: megvolt az aktuális komédiás-adagom egy hétre előre...
Ebben a vidám hangulatban indultunk tovább megnézni a WTC helyét.
Folyt. Köv.

2008. március 24., hétfő

Csajbuli New Yorkban 3 - Kalandok vacsoraidőben

Kata szerencsére ismert egy helyet a buszpályaudvar környékén (a szerencse egész hétvégén velünk volt - az utolsó szabad asztalt foglaltuk el), igy aztán finom, meleg vacsihoz jutottunk, zenével meg pincérrel, a változatosság kedvéért. Amig a kajára vártunk, Kata a fotókat nézte vissza, én meg azt szkenneltem a katalógusban, mit hagytunk ki a múzeum lerohanása során... örömmel állithatom, hogy sokmindent, de a lényeg (legalábbis a mi izlésünk szerint) azért megvolt.
Mivel a csajbulinak nem akaródzott vége szakadni, hazafelé még betértünk O'Hara ir kocsmájába, ami jólszituált helynek bizonyult, és a bárpultos is szeretett minket, mert jó olcsón kaptam meg életem első Guinness sörét. Koccintottunk, hallgattuk a zenét és beszélgettünk - egészen tökéletes este volt.
És a legjobb részt még el sem meséltem. Hazafelé a múzeumból az egyik metrómegállóban ismerős zeneszó ütötte meg a fülemet; egy darabig csak hallgattam, és azon filozofáltam, hogy ez nem hangzik gitárnak; azután vettem a fáradságot, hogy ólmos tagjaimat megmozditva megforduljak az ülésen, és kinézzek a szerelvény ablakán. Mint már emlitettem, a szerencsés egybeesések hétvégéje volt. A peronon ugyanis egy afrikai bácsi ült, és kora-n játszott (a kora afrikai hárfa, a griot-k fő hangszere). Az első néhány pillanatban csak levegő után kapkodtam, azután megmarkoltam Kata kabátját, és lerántottam szegényt a metróról, mielőtt az ajtók becsukódtak volna (Aphrodité feneke után ez volt a második sokk, amit szegény Katának okoztam aznap, hehe). Jó tiz-tizenöt percet kellett várni a következőre; addig is egészen elbűvölve álltam a peronon, és hallgattam a zenét, valamint életemben először egészen közelről, élőben láttam, hogyan játszik valaki kora-n, és lenyűgöző volt. Hiába, New Yorkban minden megtalálható... Kata azzal szórakozott, hogy engem fotózott, meg a bácsit is, a kedvemért (és sűrűn bocsánatot kértem tőle a merényletért, de azt mondta, nem bánja :) Úgy tűnik Kata egyike azon keveseknek, akikkel nagyon egymásra találtunk, ha utazástól meg egymás hóbortjairól van szó...)
Mire hazaértünk a szállásra, már járni is alig tudtunk; ott persze még nagyban zajlott az élet, és a lakók nagy része épp lelépett bulizni, szóval csendben elalhattunk, és arra sem ébredtünk fel, amikor hazajöttek...
Igy lett vége az első napnak.
Szabadság-szobor, komédiások, Chinatown. Ne hagyjátok ki a folytatást ;)

Csajbuli New Yorkban - Kéééépek!

Mivel valami csoda folytán a Blogger hirtelen engedi, hogy képeket töltsek fel a koleszból, gyorsan kihasználom a kinálkozó lehetőséget. Azután majd pótlom a szöveget is...
(A legtöbb fotó Kata zsenialitásának érdeme, nézzétek meg a blogján a többit is, vannak köztük igazi gyöngyszemek ;)

1. Random NewYorkságok:

Tömeg a South Ferry-nél (a tengerpart; a hátunk mögött volt a víz és a Szabadság-szobor)

Tőőőőzsde. Wall Street.

Utcai komédiások :) Róluk még lesz szó.

Horrorisztikus patkány Chinatown-ban. Egy ház homlokzatát diszitette.


Egy griot a metróban. Róla is lesz még szó ;)

Anansi személyesen, amint közli a szőke kisfiúval, hogy ő az apja. Szivecskék ide.


Az Empire State Building alulról.


Hirdetés Chinatownban. Kiváncsi vagyok, mit irtanak...



Cseni pózol a Central Parkban, Manhattan szolgál háttérként.

Ott a Szabiszobi.

2. Metropolitan Museum:

A múzeum lépcsőin
Na, ki ismeri fel a bácsit a hatosztályos törikönyvből?

A régész és a geometrikus kori görög váza iskolapéldája.

A szétszedett és összerakott egyiptomi templom előtt.

A kínai udvarban.
Népvándorlás vizsga 1. Tippeket kérek ;)


Népvándorlás vizsga 2.
Kinyitható Mária. Nem vicc.

Népvándorlás vizsga 3. Fibula...

Róma vizsga.

Ez egy Mária-szobor. Komolyan. Nem egy gótikus horror regény boritója...

Én és Hatsepszut királynő rózsaszin szfinxe. Szép, nem? (nem én, a szfinx ;)

2008. március 23., vasárnap

Csajbuli New Yorkban 2 - Maratoni múzeum

(Alternativ cim: "Hol lakik a múmia?" De ezt meghagyom Kata blogjának ;)

Hát, kéremszépen, a Met nagy. Úgy értem, nagyon nagy. És eléggé népszerű is, főleg tavaszi szünetben, gondolom én, mert (nagypéntek ide vagy oda) zsúfolásig tömve volt. Az előcsarnokban óriási, cseresznyevirággal teli vázák fogadtak bennünket, és szép hosszan kigyózó sorok - Kata beállt a ruhatárhoz, én meg a pénztárhoz, és igy egyesült erővel hamarosan két belépő boldog birtokosai lehettünk. Úgy határoztunk, az egyiptomi gyűjteménnyel kezdjük a körutat, egyrészt kronológiai megfontolásból, másrészt meg mert benfentes egyének szerint az a legjobb gyűjtemény az egész múzeumban.
Ez délután egy óra körül volt; amikor este nyolckor kitámolyogtunk a múzeumból, már egyikünk sem érezte a lábait, zsongott a fejünk az információtól, és ami a legrosszabb, tudatában voltunk, hogy mi mindenre nem jutott időnk...
Gyorstalpaló a Met-hez:
Egyiptomi gyűjtemény: Hát, volt mit összelopni... több tucat teremnyi szobor, ékszer, szarkofág, meg mellesleg két templom, csinos kockákra szeletelve és újból összerakva. Apró csecsebecséből pl. annyi volt nekik, hogy már csak pocokra halmozták egy hosszú folyosó mentén, anélkül, hogy tulajdonképp bármi látható lett volna belőlük a polc szélén lévő tárgyak kivételével... mivel ezzel a kiállitással kezdtünk, itt még megálltunk törelmesen megcsodálni mindent, pattintottkő tárgyaktól múmiaportrékig. A lenyűgöző rész persze a templom, ami egy hatalmas, üvegfalú csarkokban áll egy mesterséges tavacska partján, és amikor ott jártunk, úszott a visszhangban és a napfényben. Még magyarokkal is találkoztunk - a templomkapuban állva egy anyuka épp négyévesforma kisfiát kérdezgette gügyögő odaadással: "Na, hol lakik a múmia? Hol lakik a szörnyeteg?" (A nap beszólása. Diszkréten elröhögtük magunkat...)
Középkori gyűjtemény: A népvándorlás csak két tárolóval képviseltette magát, Bizánc egy egész termet kapott, és amikor megláttuk a fegyvertárat, sikerült elragadtatott sikolyaimat a minimumra visszaszoritani... hát páncélból volt nekik bőven. Sajnos a gyűjtemény nagy része félhomályos kis szobákba volt eldugva, ahol fotózni nemigen lehetett, de azért Kata megkisérelte a lehetetlent, és lett egy-két csinos kép... (nézzétek meg a blogját, link baaalra). Valahonnan Spanyolországból elhoztak egy gigantikus kovácsoltvas kaput is, és egy egész teremnyi szende arcú Szűz Máriát - némelyikük egy butuska tehenészlányra, mások egy gótikus horror díszletére hajaztak, és volt olyan is, aminek egész egyszerűen jégcsákányos gyilkos - tekintete volt... csak hogy a hivők tudják, mihez tartsák magukat... voltak aztán egy az egyben berendezett királyi hálószobák, bársonnyal meg brokáttal, és kényelmesnek tűnő baldachinos ágyakkal, kis puttókkal a mennyezeten, és már csak a pajzánkodó velencei kurtizánok hiányoztak a képből...
Ez a két kiállitás aztán el is vitte a délután első részét, és ideje volt harapni valamit; a galérián volt múzeumkávézó, ahol sütivel, banánnal és forró csokival csillapitottuk éhségünket, miközben a bejárati csarnokban kavargó tömeget szemléltük, és tervet készitettünk az épület hátralévő kilencven százalékának átfutására.
Ázsiai gyűjtemény: Ezen már csak végigsuhantunk (kezdtük érezni a végünket, meg a lábainkat is...); indiai szobrok, egy szépen felépitett kinai udvar a hozzá tartozó szobákkal és a berendezésükkel; japán festmények és rajzok, kinai kalligráfia, egy buddhista szentély - néhány név gyanúsan ismerős volt, a könyv a Bambuszhercegnő történetével például, vagy Miroku, a jövő buddhája, aki úgy tűnik, kísért engem... - az volt a nagy bajom, hogy, mint bármelyik másik gyűjtemény, ez is megért volna egy teljes napot, amig az ember csak áll az üveghez tapasztott orral, és a kis rajzokat meg a lenyűgöző betűket bámulja... de hát menni kellett tovább, hogy a többi korból és kultúrából is kapjunk némi kóstolót...
Ókori Kelet: Úgy terveztük, Kata modern festője felé menet "átsuhanunk" az Ókori Kelet gyűjteményen - ez a terv egészen az első szárnyas bikáig jó is volt, onnan aztán megint tapadtunk tárlóról tárlóra - "Hé, ez a fickó nem volt benne a történelemkönyvben?..." Persze itt is, mint minden nagyobb múzeumban, volt egy darab az Istár-kapuból, meg némi arany (Pu'Abi királynő sirjából például, egy szép leveles koszorú... biztos nagyon örült a szolgálólány, akit megfojtottak benne).
A modern festő nem volt nagy durranás.
Visszasétáltunk a földszintre, hogy végre nekivágjunk a rómaiaknak...
Görög és Római Gyűjtemény: Fele annyira sem gigantikus, mint az egyiptomi, mégis jobban otthon éreztem magam... Katát sikerült alaposan lefárasztanom a tárlótól tárlóig való rohangálással, miközben olyan kifejezéseket rángattam elő agyam elporosodott zugaiból, mint "geometrikus kori váza" és "kükladikus hárfás idol" és "loutrophoros" meg "Panathénaia-váza". Végül aztán megtaláltuk a szobrokat is, és ott újabb sikoltásba torkollt a dolog: volt egy római márvány másolatuk a knidoszi Aphroditéról, és nem is volt üveg mögött, és aki nem ismeri Lukianoszt, az nem érti, mit lelkesedek annyira, de nem baj, szegény Kata sem értette, mégis lefotózott nagy türelemmel, miközben Aphrodité fenekét bámultam, és mindenki más azt hitte, valami perverz turista vagyok. De nem bánom. Adóztunk kedvenc szónokom emlékének. És újfent megállapitottam, hogy Lucius Verus a legjobb képű római császár, és hogy Traianus egy tapir. Majd elégedettne tovább masiroztunk.
Afrika, Dél-Amerika, Óceánia gyűjtemény: Igy egybe, mint mindig. A Metre is igaz, mint a többi nagy művészeti múzeumra: Egyiptom, antikvitás, és mellesleg a világtörténelem többi része. A perui tolldiszek kiállitás lenyűgöző volt (én is akarok falvédőt echte papagájból!) (a legmorbidabb az volt, hogy szétszedtek egy papagájt, hogy aztán a tollaiból összerakjanak egy másikat). Dél-Amerikai úszott az aranyban (én igenis elhiszem Eldorádót), és volt néhány ismerős darab, amik visszaintegettek az inka kiállitásról... Óceániával nemigen tudtunk mit kezdeni (ezek azok a területek, amiknek csak a mitológiájában vagyok otthon), Afrika érdekes volt, de sajnos vészesen pergett a homokóra, és még nem értünk a végére...
Ruhagyűjtemény (Costume Institute): Azt reméltem, ha a fiúknak már gyűjtöttem páncélt, a lányoknak gyűjtök majd néhány csini rucit, de persze a kiállitás, egy-két barokk referenciadarabtól eltekintve, nagyrészt modern volt, és mellesleg az alagsorban rejtőzött, elég gyatra világitással, szóval bocs csajok, ez nem nyert... bár voltak egészen lenyűgöző estélyi ruhák, meg néhány vicces darab is, mint pl. a drágakövekkel kirakott műanyag hótaposó...
Fotókiállitás: Katának, a fotóistennőnek járt annyi, hogy oda is bekukkantsunk; én vigan üldögéltem egy fotelben és mozgattam a lábujjaimat, amig ő körbejárt, és a modern fényképészet remekműveiben gyönyörködött. Amennyit én láttam a teremből, az alapján meg is érte (sajnos akkor már erőm végét jártam...)
Múzeumbolt: Nem röhögni! Mindenki tudja, hogy egy múzeum lelke a múzeumbolt, és még ha szemérmetlenül drága is, egy megnézést ugyanúgy megér, mint bármelyik másik gyűjtemény az épületben. A katalógust természetesen be kellett szerezni, és vigan böngészgettünk egy darabig a könyvek között (a bolt méretei arányban álltak a múzeuméval - kétemeletes volt, és óriási...)
Már sötét volt, mire kikeveredtünk az épületből a fent már leirt állapotban - laza nyolc órát töltöttünk benn (és nagy szerencsénk volt, hogy péntekenként este kilencig nyitva van).
Útnak indultunk élelmet keresni.
Folyt. köv.

Csajbuli New Yorkban 1 - Séta séta séta

Mégsem ülhetünk egész tavaszi szünetben a kollégiumban, amikor az összes csirlider Floridába meg Mexikóba megy - ezért aztán úgy határoztunk, Kata meg én, hogy bevesszük magunkat New Yorkba. És lőn.
Pénteken indultunk, kora hajnalban, és a buszút kényelmes bóbiskolással telt; bámultuk az épületeket és találgattunk, vajon hol is lehetünk (a nagy zöld a Central Park, ebben elég biztosak voltunk...). A pályaudvaron aztán beszereztünk egy térképet (mert anélkül tájékozódni túl egyszerű lenne...) és nekivágtunk a reggeli New York City-nek, hogy megtaláljuk az előre lefoglalt szállást.
Midtown Manhattan, tudjátok, az a hely, amit már lerombolt a Godzilla, a szökőár, a meteor, a Transformerek, meg minden ami még eszetekbe jut... Kata már gyakorlott newyorkozó, nekem teljesen új volt az élmény. Mindenhol embertömeg, sárga taxik ezresével, giganitkus épületek, az utcák felébe sosem süt be a nap... akkor még nagyon élveztem, a második nap végére eléggé tömegiszonyom lett. De gyönyörű idő volt, hétágra sütött a nap, jókedvűek voltunk és kalandra készek.
És jött az első kaland: kis szálloda a belvárosban.
Olyannak tűnt, mint egy átlag emeletes ház, a csöngetésre ki is nyitották az ajtót; egy tükrökkel boritott falú lépcsőházon keresztül értük el a liftet, ami öt emeletet zakatolt velünk, hogy aztán kilépjünk - egy lakás faliszekrényéből. Nem vicc. A szállás ugyanis egy béház egybenyitott emelete volt, barátságosan és családiasan berendezve; a nappaliban puffokon egy fiatal lány üldögélt pizsamában, két ázsiai csajszi pedig a szomszédos konyhában próbálta a mikrót jobb belátásra birni. Elsőre azt hittük, rossz helyen járunk, és épp most tévedtünk be valakinek a személyes terébe - de kiderült hogy nem, ez tényleg egy szálló, és ezt a mindenfelé üldögélő, heverésző, számitógépező diákok mind megerősitették. Végül aztán előkerült az igazgató (hehe) is, és becsekkolt minket; kaptunk egy emeletes ágyat, meg egy szekrányt ahová a hátizskunkat zárhattuk (nehogy valaki ellopja a pizsamánkat, haha) - egy órával később. Ugyanis az előző lakók még nem költöztek ki a szobából. Igy aztán elmentünk, hogy addig is együnk némi reggelit - New York tele van kajáldákkal, nem? Nem. Hosszas bolyongás után találtunk párat, amik zárva voltak, meg párat, amihez nem volt bizodalmunk; végül egy kávézóban kötöttünk ki, és szendvicset meg forró csokit reggeliztünk, szemérmetlenül nagy összegért (mert ott minden bio). Hát, végülis, elkezdődött a New York élmény...
Miután sikerült leobnunk a cuccunkat a szobában, útnak indultunk a múzeumba - feltett szándékunk volt rászánni a pénteket a Metropolitanre, mert előre gyanitottunk, hogy kelleni fog rá jó néhány óra...
Ehhez először is metróznunk kellett (vicces élmény a metró, sokkal lepukkantabb mint a budapesti, de nem különösebben bonyolult), másodszor pedig, miután kibukkantunk a Természettudományi ajtajában (Éjszaka a múzeumban, tudjátok), átvágni a Central Parkon.
Még mindig gyönyörű, tavaszi idő volt, a parkban bújtak az első virágok, gyerekek játszótereztek, kutyák apportiroztak, és meglepően nagy csend volt ahhoz képest, hogy a város közepén jártunk...
Körbesétáltuk a nagy tavat (ami mellett mindig futnak a filmekben), Kata kamera-happy lett és kacsákat fotózott nagy élvezettel, azután átsétáltunk a fák között, és elénk tárult a Metropolitan Museum gigantikus épülete...
Folyt. köv.

2008. március 18., kedd

Kirándulás vidéken

Igazán gyönyörű napunk volt ma: tiszta ég, fényes tavaszi napsütés, ébredező természet (a mókusok meg rájárnak az ablakon kilógatott kajára...) Szent Patrik-nap, és egy újabb mesemondó gyűlés. Mit kivánhat még az ember a tavaszi szünetre?
Carolyn kora délután jött értem, és keresztülfurikázott a napsütésben lubickoló connecticuti tájon. Szeretek vele kirándulni: a történelmi mesemondás a fő profilja, és gyakorlatilag minden ház, minden hegy, minden patak és minden út történetét ismeri, a telepesektől napjainkig; az embernek nincs más dolga, mint hátradőlni az anyósülésen, nézni a tájat, és hallgatni, ahogy Carolynból dől a szó. Nincs egy unalmas pillanat.
Mivel a gyűlés csak este hétkor kezdődött, volt időnk kirándulni. Először is ellátogattunk a farmra (már irtam róla régebben, Carolyn családja egy gigantikus méretű farmmal és egy saját tejüzemmel rendelkezik), megnézhettem, hogy fejik a bocikat (és ez csak a kezdet volt; azt hiszem a nap végére egészséges farm-szagot szedtem magamra...). Carolyn felvitt a "világ tetejére" - valójában egy hegytető, ahonnan jó darab tájat be lehet látni, többek között a mezőket, ahol a lovak vágtázni szoktak, az erdőt ahol a coyote-k élnek és a Pequot kaszinót a távolban. Ezek után tettünk egy tiszteletkört a két egyetemen, amik a farmot kétfelől határolják; ettünk egy fagyit a UConn campuson (eredetileg mezőgazdasági egyetem volt - a fagyizójuk nagyon hires, mivel mindent helyben gyártanak, a tehénkék ott legelésznek az épület mögött, és üvegfal van végig a gyártósoron, szóval az isteni csokifagyit kanalazva végignézhettem az egész gyártási folyamatot...). Ezek után vissza a farmra, ahol a család épp behajtotta a lovakat estére; vizet meg szénát hordtunk nekik, és közben megismerkedtem a család szeretetéhes kutyájával és az istállómacskákkal, valamint a padló alatt lakó szkunkcsaláddal és a kecskékkel. Carolyn persze folyamatosan ontotta magából a történeteket - a farmról, az állatokról, a családról, vagyis leginkább mindezekről együtt. Munka után leültünk a nappaliban, és közösen ötleteltünk a profi mesemondók kelléktárával kapcsolatban (többek között megtanultam tőle, hogyan kell hirlevelet szerkeszteni és szerződést szövegezni - csupa csupa hasznos dolog...). Egyszerűen nem tudom eleget hallgatni, amikor arról beszél, hogyan kell a történelmet mesélhető, érdekes történetekké szerkeszteni - veleszületett tehetsége van hozzá...
(Blah, kutyaszőr. Tele van vele a ruhám. Nah, ma is megy minden a mosásba...)
Végül aztán, gyors vacsora után, eljött az idő hogy elinduljunk a gyűlésre.
Hatan voltunk összesen, kedves, családias kis csapat; a gyűlés nagy része kötetlen beszélgetéssel ment el, mint mindig. Ezúttal én kezdtem a mesemondást; első, némiképp rögtönzött próbálkozásom volt az Isten-hegyi székely leányra, és elég szép sikert aratott. Már előre látom hogy ez a sztori mindent visz, ha rendesen begyakorlom... (szeretem is nagyon. éljen éljen.)
Carolyn az amerikai polgárháborúról mesélt; a többiek rövidebb, vallásos témájú történetekkel dobálóztak, és közben jókat nevettünk. Amikor már indulófélben voltunk, eszünkbe jutott, hogy mégiscsak Patrik-nap van, és ír dalokkal zártunk az estét.
Ezen felbuzdulva aztán hazafelé jövet egész úton felváltva énekeltünk a kocsiban; Carolyn amerikai népdalokat meg balladákat (néha-néha szájharmonikázott is), én meg magyarokat.
Ma is tettem valamit a mesemondó karrierem érdekében. Hurrá hurrá.

(Ja igen, és most, hogy nem kaptam meg a világ körüli utat, szóltam a jonesborough-i központnak hogy nem akarnak-e véletlenül egy gyakornokot a nyárra. Azt irták vissza, hogy akarnak, és dolgoznak az ügyön. Szurkoljatok:)

2008. március 13., csütörtök

Patrik bácsi ebédje

Szent Patrik-napi ebédet kaptunk. Igen, ma. És igen, tudjuk hogy 17-én van, és valószinűleg a konyhások is tudják, csak éppen hétfőn az ebédlő lesz zárva. Szóval ma ünnepeltünk.
Kaptunk zöld szendvicset.
Nem vicc.
Ott álltunk a tányérjainkkal a 12:35-ös totális káoszban (akkor van vége a legtöbb órának a campuson, és mindenki letámadja az ebédlőt - minden kaja kifogy pillanatok alatt, és levegőt kapni sem lehet) és bambán pislogtunk a pizzás pultra, ahol zöld (tényleg zöld. Szuperzöld) zsemlék sorakoztak pizzás szósszal. Ezek után gyors visszavonulót fújtunk, és étvágyunk maradékával áttértünk a főtt kajákhoz - ahol zöld rántotta és zöld omlett tornyosult a tálakon, mint hadd ne mondjam micsoda. A süteményekről már ne is beszéljünk - a zöld zselét még feldolgozza az ember tudata, de a zöld kristálycukor már nagyon műanyagnak hatott...
Sonkás kenyeret ettem.
Éljen Szent Patrik.
(Jó fej volt az öreg, még akkor is, ha pokolra küldte az egész Fiannát :P )

Világjárás elnapolva

Csak hogy ne kelljen mindenki egyenként értesiteni: a világ körüli utazás az idén elmarad, nem kaptam meg az ösztöndijat. C'est la friggin' vie.
Ha szeretnétek látni, ki kapta meg, katt ide.
Ez nem az én napom.
Kénytelen leszek beérni olyan pocsék kis helyekkel mint a Metropolitan vagy a Smithsonian.
Esetleg hazamegyek :D

2008. március 11., kedd

Csináljunk zajt

Hm, rég beszéltem már az óráimról. Toronymagasan a világzene vezet (a múzeumos projectről már hallottatok, a spanyolról meg nem, nem akarok beszélni... két és fél óra ma délután, halomra mészárolt kutyák, hasba szúrt terhes nők, megvert feleségek, levágott lábú topmodellek, amit akartok) (nem, ez teljesen komoly. Amores perros, nézzétek meg ha túlteng bennetek az optimizmus és az emberszeretet)
Szóval, világzene. Eddig nagyrészt Afrikában lubickoltunk annak minden dalnokával és hárfazenéjével és beszélő dobjaival együtt. Azután áttértünk az ir zenére, és hallgattunk a gael daloktól kezdve a kelta rockig mindent; néztünk videókat különféle zenészekről és hangszerekről és együttesekről.
Ma pedig, a kviz után, csaptunk egy kis ricsajt.
Kedvenc tanárbácsink egy halom műanyag vödörrel, egy csokor kolomppal, egy torony pici dobbal és egy sporttáskányi dobverővel érkezett az órára; a vizsga sokkhatásából ébredező társaság testvériesen megosztozott mindezeken (nekem egy közepes vödör és két dobverő jutott). Ezek után minden hangszer kapott egy ritmust, amit tartania kellett, és csaptunk egy igazi, nagy afrikai örömzenélést; néha-néha (hm, inkább többé, mint kevésbé) kissé elcsúsztunk a ritmustól ugyan, de az eredmény legalábbis fülrepesztő volt (és az egyetemisták is visszafiatalodnak tizenöt évet, ha dobverő kerül a kezükbe...). Néhányan húzták a szájukat, de őket szerencsére elnyomták a többiek; még az ablakok is rezegni kezdtek a nagy ricsajtól, főleg amikor énekelni kezdtünk (valami afrikai nyelven, és fogalmam sincs, mit; tanárbácsi biztos értette, de felőlünk ugyan azt is jelenthette volna, hogy savanyú káposzta van a bőrgatyámban) (Tom ellőtte tegnap ezt a poént, miszerint öt percig áhitattal hallgattunk egy indián kántálást mig rá nem jöttünk, hogy a szöveg valójában "Mickey Mouse, Minny Mouse, Pluto too"...)
A ritmus eredeti volt, vagyis a végeredmény reményeink szerint legalábbis erősen megközelitett egy bizonyos ghánai ünnepi táncot... hát vidámnak vidám volt, az biztos.
(Most mondjátok meg, milyen klassz dolgokat csinálunk mi itt az egyetemen... szigorúan zh után, persze...)

2008. március 9., vasárnap

Minden és semmi

Meghivó Tom Lee-től (mesemondó, mesemondó, együtt léptünk fel még novemberben, aki kiváncsi lapozzon vissza): összerakott egy új műsort teremtésmitoszokból, felnőtt közönségnek, legyünk szivesek megnézni és véleményezni, mielőtt szinpadra kerül. Mit mondhat erre az ember?
Naná!
Klassz műsor volt; másfél órás, átlag földi halandó számára jóval hosszabb és töményebb a kelleténél, de én minden percét élveztem. A világ minden tájáról összeválogatott teremtésmitoszokat hallottunk (a legtöbbet már ismertem, de ez sohasem zavar, ha jól adja elő őket valaki, sőt): jorubát, amerikai indiánt, indiait, görögöt, és az egészet megspékelte rövidebb, viccesebb, a termetés témájához lazán kapcsolódó szösszenetekkel (mint például a templomi beszéd, melyben szépen elénekelte, hogy "az ötödik napon pedig teremté Isten a paleo-antropológiát, a kvantuumfizikát és a molekuláris biológiát, és mivel látta, hogy ez igy bonyolult, teremté Isten a mitoszokat, hogy megértsék az emberek; és mivel Isten látta, hogy a mitoszok túlburjánzottak, teremté az antropológusokat és a mesemondókat, hogy rakjanak rendet..."). Tátott szájjal hallgattam az egész műsort (nagyon sokat kivett a közönségből is, meg Tomból is, le a kalappal a teljesitmény előtt). Most azon tanakszom, hallottam-e már mesemondótól egész estés szinpadi műsort; lehet, hogy nem ez volt az első, mindenesetre megint tanultam valami újat a jó programok megalkotásával kapcsolatban...

Csillagászat esőben

Ma volt az első közös kirándulásunk a kölkökkel (értsd: minden öcsike/húgocska meg a hozzájuk tartozó nagytestvérek közösen elmennek csapatszellemet épiteni - ami előre látható módon valóban csapatépitésbe fulladt, csak épp külön a kicsik és külön a nagyok között. Jórészt.)
Úticél: a hartfordi Gyerekmúzeum (nem, nem gyerekeket állitanak ki, hanem mindenféle érdekes, szines-szagos, csillivilli, kreativ és interaktiv dolgokat gyerekek és... hát, idősebb gyerekek részére), azonj belül is az újonnan megnyitott Planetárium.
Életemben először utaztam iskolabuszon. Tudjátok, azok a szép sárga buszocskák amiknek csak eg yajtaja van, és olyanok belül, mint egy túlfűtött babaház, apró ülésekkel és "Dohányozni tilos" táblákkaz az ablakok felett. A sofőr nyomta a gázt rendesen, és a kátyúkkal sem nagyon törődött (a tetejébe szakadni kezdett az eső); nagyokat zökkentünk, és minden egyes zökkenést hangos visitókórus követett. Végül aztán megérkeztünk, és betereltek minket a múzeumba; szombat délután lévén dugig tömve volt minden szinten (értsd: nem csak arra kellet vigyázni, hogy a fejedet ne verd be, de arra is, hány pocok rohangál a térded körül). A kölkök persze azonnal elszéledtek. Ami érthető is, én is ezt tettem volna a helyükben, ha a szomszéd szobában élő hiúzokat látok átpislogni az üvegen...
Volt hát ötven gyerek, kb. ugyanannyi (sajnos valamivel kevesebb) mentor, és kétfős felügyelet. Igen, jól látjátok, a küldetés (a csapat egybentartása) eleve kudarcra itéltetett... főleg mert a hiúzok látványára a mentorok élénk visitással ezerfelé széledtek. A kölköket egyszerűbb volt egy helyen tartani (egészen addig, amig az idióta csirliderek és... hm, mi a csirlider férfi megfelelője?... idióta egyetemista srácok engedélyt nem adtak nekik a távozásra...). Öcsi édes volt, rendesen viselte magát, ezért úgy döntöttem, nem érdekel a többi kölök, vigyázzon mindenkire a maga mentora (Kata is ezen a véleményen volt).
A planetárium maga kicsike ugyan, de kényelmes és szép új (Hartford 120.000 lakossal nem egy nagyváros, nekik pont elég). Az első műsor arról szólt, mit kell egy űrhajósnak átélnie a kiképzés alatt (a centrifugától totál rosszul lettünk, és mindenki egyetértett, hogy a film csúcspontja az volt, amikor egy gyurmafigura sorozatban egymás után változatos halálnemeket halt, szemléltetve az űrutazás veszélyeit - a kedvencem az volt, amikor agyoncsapta egy műhold). Klasszul megoldott kis film volt, csak rövid - alig fél óra.
Ezek után következett az utazás rémálom része: meg kellett etetni a kölköket. Ehhez át kellett sétálni a szomszédos bevásárlóközpontba (addigra már jócskán szakadt az eső), ahol kiderült, hogy Móricka úgy gondolta, a gyerekek széledjenek csak el, amig ő megveszi a kaját mindenkinek, azután majd keresünk ülőhelyet - ötvenszer két embernek, egy bevásárlóközpont kaja-asztalainál. Tevét a tű fokán.
Az eredmény: hatványozott káosz. A kedvenc részem az volt, amikor letettek elénk egy teljes sült csirkét, hogy nesztek, egyetek... el tudjátok képzelni a sok kis 11-13 évest, akik csak sült krumplira és hamburgerre vágytak (és csak műanyag késekkel voltak felszerelve). A kirándulás ezen része kevéssé volt sikeres (ám nagyon fárasztó és teljes mértékben uralhatatlan). Végül kettesével visszaszállingóztunk a múzeumba, és kaptunk egy óra szabadprogramot, mely idő alatt a legtöbb gyerek az ajándékboltot támadta meg (minden múzeum szive és lelke az ajándékbolt, tény és törvény); öcsivel végigsétáltunk a hüllőkiállitáson (mely hüllőkön kivül minden egyebet is tartalmazott, pl. a hiúzokat, amikről kiderült, hogy valójában egy dzsungelmacska és egy nagy, bojtos fülű izé, aminek nem tudom a nevét) (Biológusok, odaát? Tipp?) A legtöbb állat már az idegösszeroppanás utáni állapot tüneteit produkálta (csak egy rosszabb dolog van mint állatkerti állatnak lenni - gyerekmúzeumi állatnak lenni... tekintve hogy a pockok nem olvassák a "ne kopogj az üvegen" táblát) - a macskák fel és alá masiroztak két négyzetméteren, a baglyok pedig úgy tettek, mint aki ki van tömve (de nem voltak, mert pislogtak néha). Volt dinó-szekció is, de az öcsit teljesen hidegen hagyta, úgyhogy a teknősterem után (éééédes kis teknősökkel és a padlón kúszó, teknőst alakitó kölkökkel) végül mi is az ajándékboltban kötöttünk ki. Öcsi mágneses kavicsokat vett magának (tudjátok, lehetett mundenféle csiszolt ásványt kapni, és volt köztük egy rakat kicsi mágneskavics - én is vettem a mesemondó batyu részére, mert nagyon jól elszórakoztunk az összerakosgatásukkal)
A második műsor a Planetáriumban a Naprendszerről és bolygóiról szólt; szép volt nagyon (sok újat nem mondott, nem is ez volt a lényeg), ki-be zoomolt és és felvillantott egy rakat csillagképet is, amitől erős késztetésem támadt éjszakai eget nézni valami domboldalon heverészve... (ezzel sajna várnom kell, mig jobb idő lesz, meg mig olyan helyet nem találok, ahol kisebb a fényszannyezés, mint kétórányira New York City-től...)
Hazafelé sikerült két kölköt elvesziteni, de hamar elő is kerültek (szokás szerint a mentorok tűntek el huzamosabb időre - mint kiderült, egy tócsa mellett álltak, és azon problémáztak, hogy vizes lesz a papucsuk).
És még épp hazaértem az animeklubra.
(A ruháimból patakokban folyt a viz, mire eljutottam az ebédlőig... három bebopig tartott megszáradni. Annyi baj legyen. Cserébe jó volt a társaság :D )
Hát, ezt is túléltük.

2008. március 8., szombat

Bones szabadlábon

Ma végre visszatértem az orvosi múzeumba, hogy megkezdjem a projectet, és kideritsek mindent, ami a kiállitásról kiderithető. Gondoltam, ha már a nyakukra mászok a kérdéseimmel és feltúrom az archivumukat, akkor megkérdezem, segithetek-e valamit a nagy pakolásban (mostanra már a fél gyűjteményt szines pöttyök boritják - sárga azoknak a tárgyaknak, amik másik múzeumba kerülnek, piros az árverezéshez, kék az adományozáshoz, és igy tovább. George homlokán nagy sárga pötty van, amit örömmel tapasztaltam). Természetesen segithettem (a személyzet két, nyugdij előtt álló főből áll, nekem meg úgyis sok a fölös energiám, hehe).
Beengedtek a raktárba, ahol egy szép nagy asztalon egy mini-kiállitás volt felsorakoztatva (mintegy 25-30 tárgy); az egyik kórház oktató részlegének ajándékozzák a jövő hét elején, igy hát katalógusba kellett venni. Mivel a személyzet elfelejtette elhozni a fényképezőgépét, felajánlottam, hogy majd én megcsinálom; igy hát magamra hagytak a kinzókamrával keresztezett orvosi rendelőben, hogy szöszmötöljek kedvemre.
Szerencse hogy egyedül hagytak, mert rájuk jött volna a szivroham az elkövetkező három órában rendezett jelenettől... melynek során csinos lila gumikesztűben, mp3 lejátszóról vidám és zúzós számokat hallgatva, néha-néha hangosan énekelve mászkáltam fel és alá a fogorvosi székek és ládaszámra álló műszerek között, és csinos sormintákba rendezgettem a fúrókat és vésőket és azokat a pici nyeles tükröket az asztalon, hogy aztán kedvemre fotózhassam őket. Ebbéli tevékenységemet csak néha-néha szakitotta félbe egy-egy rögtönzött drámai előadás, Dr. House, Vészhelyzet és Bones idézetekkel tarkitva, amiket épp találónak és roppant szórakoztatónak találtam (és nem, nem szivtam bele az éteresüvegbe...).
A leltárlista némileg hiányosra sikeredett (volt pár eszköz, amit közös megyegyezéssel csak "torture device"-ként - kinzóeszköz - vettünk jegyzőkönyvbe, mivel a múzeumos néninek se volt róla halvány fogalma sem, mi lehet az, és a kinézete alapján tésztaszaggatásra és brutális belezésre egyaránt alkalmas lehet). A fotók viszont szépek lettek; és mert ilyen jó kislány voltam, szép és részletes választ kaptam minden kérdésemre, meg egy rakat kiállitási katalógust és régi múzeumi hirlevelet ráadásnak, amik most meg is alapozták az órai beszámolómat.
Azt is sikerült megállapitanom, hogy a múzeumi munka roppant mókás és szórakoztató, főleg ha orvostörténetről van szó. Meg azt is, hogy három óra egész szépen elrepült. Meg azt is, hogy képtelen lennék egész életemben ezt csinálni... (igen, megint én voltam az egyetlen látogató az utóbbi három hétben...)
Inkább beállok dokinak a Princeton Plainsboro-ba.

2008. március 5., szerda

Tanárnőnek tisztelettel jelentem...

... már megint fejreálltam az amcsi oktatástól.
Kisöcsémet behivták az irodába és megrótták, mert megkérdezte az osztálytársait, hányast kaptak a dogájukra. Ez pedig kéremszépen főbenjáró bűn, mert ideát az iskolában fejvesztés terhe mellett titokban kell tartani az osztályzatokat; ha nagy vigan elújságolod valakinek, hogy "képzeld ötöst kaptam", a szájukra tapasztják a kezüket és nagy szemeket meresztenek - komoly illetlenség (még ideát az egyetemen is).
A magyarázat (számolt be kisöcsém, miután szabadult) az, hogy ha nyilvánosságra kerülnek a jegyek, akkor azok, akik rossz jegyet kaptak, majd rosszul fogják érezni magukat, szegények, és konfliktusuk támad azokkal, akik jobban tanulnak...
Nem fűzök a dologhoz több kommentet.
Egyébként 100% lett a spanyol szóbelim, ha érdekel valakit ;)

2008. március 4., kedd

Kis esti pánik

Még meg sem barátkoztam egészen az új órarenddel, és máris nyakunkon a fél-félévi vizsga... holnap szóbelizünk spanyolból.
Úgy döntöttem, ennek alkalmából ideje ellátogatni a hétfő esti spanyol tanulókörbe.
A két anyanyelvű potyakreditvadász tartja a könyvtár kávézójában, és eddig azért nem mentem el, mert... álmos voltam és sok volt a leckém, na. De szóbeli előtt mégiscsak szivesen cseverész az ember spanyol ajkú (haha, ezt mindig olyan mókásnak találtam) egyénekkel, szóval épp befejezett dogámat lobogtatva abban a reményben masiroztam be a kávézóba, hogy hasznos és kellemes estét fogok eltölteni baráti-sorstársi körben...
(Tudjátok, mi következik, ugye? ;)
Haha.
Hamar kiderült, hogy nem csak nekem támadt ez a ragyogó ötletem pont ma este; a srácok nagyot néztek, amikor az egész osztály megjelent, sürgős utolsó esti gyakorlásra éhezve (szerintem a csirliderek legtöbbje úgy gondolta, ha a párnája alá teszi a srácokat, még behozhatja a lemaradást...)
Az is kiderült, hogy egyedül nekem van készen a dolgozatom (szóbeli vizsga: 3 oldalas beadandó dolgozat szabadon választott témában, melyet szóban össze kell foglalni, majd beszélgetni róla a tanárral, kőkemény 10 percig), senki más még el sem kezdte. Andrés visszavonult a sarokba a papirokkal és lelkesen javitgatta őket (3 egész hibát talált a 3 oldalon, nagyon büszke vagyok magamra), mig a másik srácot letámadták a végstádiumban lévő vizsgahiszti tüneteit produkáló lánykák...
Én meg csak röhögtem.
Ime az aranyköpések.

- Az egyik csirlidernek sikerült az argentin és a kolumbiai srácokat megkérdeznie, hogy mennyire beszélnek jól spanyolul...

- "Dolgozat? Miféle dolgozat?" "A tanár két hete szólt. E-mailt is küldött." (felháborodott hang) "Jaaa. De hát az e-mail spanyolul volt!" (igen, középfokú spanyol kurzus, kérem szépen)

- (folytatás) "Irtam is neki, hogy küldjön már egy angol e-mailt, hogy mi a f*** van..."

- "Te, mi a nyomornegyed spanyolul?" "Favela." (Andrés) "Nem, az portugál." (csirlider) "Nem mindegy?!"

- "El tudja valaki mondani nekem miről szólt az utóbbi öt film amit néztünk? Voltak bennük valami gyerekek..."

- (csirlider) "Én nem beszélek spanyolul." (Andrés, spanyolul) "Hát, az baj."

- "Ez a film a kubai forradalomról szólt, nem?..." "Ööö, nem." "Honnan tudod?" "Rio de Janeiro-ban játszódik."

- "Miért kell egy szóbelin beszélni?..." (én, spanyolul) "Sosem volt még szóbelitek, mi?" (csirlider) "F*ck no."

- "Egyáltalán milyen dolog az, hogy a tanár bármit kérdezhet?!"

Na ezen a ponton már annyira röhögtem, hogy a csirliderek kezdték lincselésközeli állapotba hergelni magukat; a két srác hősiesen dacolt a hisztihullámmal. Ja, természetesen mindenki angolul beszélt, kivéve engem, mert én vigan végigcseverésztem az egész órát spanyolul (igen, ronda show-off dög vagyok, de irtóra megnőtt tőle az önbizalmam, nekem ez felért egy rendes vizsgára készüléssel...)
Úgy tűnik, a kultúrákon és kontinenseken átivelő jelenségek sorába felvehetjük a vizsgahisztit is...
Alig várom a holnapot.

2008. március 2., vasárnap

Vendégségben Samuel Clemensnél

(Igen, Mark Twain)
Maratoni látogatás a Mark Twain House-ban a múzeumos csoporttal. Hivatalosan is Mark Twain rajongó lettem.
Hat órányi folyamatos menetelés és nagy mennyiségű tudásanyag felszivása után kissé gyenge lábakon állok jelen pillanatban, de azért megpróbálok egy röviditett verziót összehozni az élményből...
Látogatóközpont. Nagy, visszhangos, teljesen rosszul felépitett, viszont vagy egy életrajzi film amit meg lehet nézni és egészen ledöbbentett mindenkit (talán a lény hogy Twain bácsit három lányából csak egy élte túl, és magányosan halt meg - a második lány karácsony este fulladt bele a fürdőkádba... vagy hogy mennyire mozgalmas élete volt, hogy hányszor járta körül a földet... vagy a sok idézet ami elhangzott, és amiken hangosan felnevettünk... vagy a mesébe illő tény, hogy a Halley üstökös éjszakáján született, és 75 évvel később ugyanazon az éjszakán halt meg - "Azt mondják, megint jön az üstökös. Nagyon csalódott lennék, ha nem együtt mennénk el..." na ettől libabőrös lettem...)
Maga a ház. Mesébe illő, szinpompás és különleges palota, a világ minden tájáról összehordott csecsebecsékkel, Tiffany üvegekkel és tapétákkal, fotókkal és festményekkel és mindenféle mágikus trükkel (nem elég hogy kiderül a falitükörről, hogy valójában ablak a szomszéd szobába, ráadásul egy kandalló felett van, vagyis el lehet gondolkodni, hová megy a füst...), Hartford első felszerelt telefonjával, szétszórt gyerekjátékokkal, iróasztallal és a Susie szülinapjára feldiszitett ebédlővel... olyan mintha a Clemens család minden pillanatban hazaállithatna. Az utolsó asztalon hagyott névjegykártyáig minden helyreállitottak; nincsenek üveg tárolók és kiállitott könyvek, csak maga a történelmi otthon minden apróságával és kuckósságával (még akkor is kuckós, ha valójában hatalmas nagy és zegsugos). Mark Twain nem itt élt egész életében, de itt töltötte legboldogabb 17 évét, és nagy szeretettel irt róla (ez volt az első saját otthona a kalandos utazós fiatalság után). Engem különösen lenyűgözött a kandallópárkány - mindenféle dolgok voltak rajta felsorakoztatva; az egyetlen túlélő Clemens lány úgy emlékezett vissza, az apjuk minden este mesélt nekik a könyvtárszobában, és mindig ugyanazokat a darabokat használta ugyanabban a sorrendben és a mese sohasem volt kétszer ugyanaz; az idegenvezetőt teljes mértékben figyelmen kivül hagyva szemléltem a kandallópárkányt; a macska képét a bohócgallérban, a pici ír hárfát, a kecses türkizkék vázát, a fiatal hadvezér portréját, a kis görög szobrot, a bogáncsos kancsót, a nagy tengeri kagylóhéjat... mennyi de mennyi történet lehet mögöttük, és mennyi de mennyi emlék... igen, Mark Twain mesemondó volt, egyik a valaha élt legjobbak között. Azt hiszem már megint a rossz évszázadba születtem... XD
Gyors ebéd után, a szakadó hóban átsétáltunk a Stowe-házhoz is (mert egészen véletlenül Harriet Beecher Stowe, a Tamás bátya kunyhója irónője pont a szomszédban lakott). Nem hagyott bennem mély nyomokat. A ház sokkal kevésbé barátságos vagy egyedi; különösebben Harriet személyisége sem nyűgözött le (hozzáteszem a könyve se). Meg volt áldva egy családdal az biztos (biszexuális-skizofrén férj, alkoholista fiú, 7 gyerekből 3 túlélő, vénlány ikercsemeték, morfiumfüggő lánygyerek, higannyal kezelt depressziótól kapott higanymérgezés, amit higannyal kezeltek...) elég groteszk egy történet volt... meg aztán Clemens bácsit meg sem közeliti...
Hát ennyi történt. Mindenki menjen és olvasson Mark Twaint, mert jó az.

2008. március 1., szombat

Love Stinks - Le a romantikával

És senki nem szólt rám, hogy kihagytam a legjobb részt. Na tessék.
Hazatérve a konferenciáról furcsa hangokat hallottunk kiszűrődni Wendy házának alagsorából; leginkább egy rakat tizenéves lány visitására emlékeztettek. Talán azért, mert egy rakat tizenéves lány visitozott az alagsorban...:) Ebből, valamint a fiúgyermek visszahúzódó és kissé rémült viselkedéséből, a ház előtt parkoló autók számából és nem utolsó sorban abból a tényből, hogy aznap este volt Kate (középső lánygyerek) iskolájában a Szerelmes Párok Bálja, végül sikerült összeraknunk a képet: az alagsorban a magányos tinédzser lányok Love Stinks (a szerelem ciki) bulija zajlott...
Persze ezt meg kellett lesni.
A kuckósan berendezett alagsori lakosztályban egy tucatnyi tizenöt-tizenhat éves lánycsemete kuporgott egy kupacon, irdatlan mennyiségű csokoládé, popcorn és rágcsa társaságában, pizsamában és fürdőköpenyben, és Herkulest néztek (nem a sorozatot, a Disney-filmet), hangosan énekelve a dalszövegeket. Jó hangulat volt és nagy női egyetértés; persze ha már rájuk rontottunk, Wendy be is mutatott engem azonnal, és a "magyar mesemondó" a kockás nadrágban meg a turbánnal a feje körül osztatlan hűű meg haa reakciókat váltott ki. Tettünk néhány keresetlen megjegyzést az iskolai bálokra, csak a szolidaritás megalapozása végett; ebből persze rögtön következett, hogy Wendy előálljon Herkules igaz történetével, aminek ugye kevésbé rózsás a vége mint a Disney-filmnek, viszont egy love stinks parti szempontjából sokkal élvezetesebb (tegye fel a kezét aki még nem látott volna szivesen ex-pasit élve elégni...).
Erre én megjegyeztem, hogy a dijnyertes love stinks történet a Halál és a vörös hajú lány (nézzünk szembe a tényekkel, az ilyen partik lényege és értelme az hogy az ember válogatott férfi diszpéldányokról ábrándozik, akár filmen, akár animén, akár mesében, ugyebár - és igen, és van direk erre a célra kifejlesztett meseválogatásom - éljenek a szobatársak, kacsint kacsint).
Mire észbekaptam, egy tucatnyi lelkesen csillogó szempár szegeződött rá, kiegészülve Wendyvel és a fiúgyermekkel aki lesettenkedett a lépcsőn - ennek a néma kérésnek aztán nem lehetett nemet mondani...
Azt hiszem, a Halál és a vörös hajú lány eddigi legjobb mesélését hoztam össze. A tökéletes időpontban a tökéletes közönségnek a tökéletes körülmények között; különben is teljesen fel voltam még dobva a konferencia-élménytől, szóval a mese oda lett rakva ahogy annak lenni kell.
A lányok meg kacarásztak és sóhajtottak és levegő után kaptak és néha-néha lelkes tapsban törtek ki; Mr. Death osztatlan sikert aratott.
(Ráadásul én sem éreztem még soha olyan jól magam ebben a történetben, mint akkor - egyszerűen minden a helyén volt, Mary nagymonológjától a kis mozdulatig, amikor a Halál megbillenti a cowboykalapot...)
"Úgy hallgattak, mintha te lennél a legvagányabb dolog az univerzumban" kuncogott Wendy miután elhagytuk a szobát, hogy a lányok újból átadhassák magukat Herkulesnek ("I won't say I'm in love...").
Nem mondtam meg neki, hogy abban a pillanatban úgy is éreztem magam...
(Love Stinks. Hát nem csodálatos dolog, hogy a férfigyűlölet micsoda mély tehetséget képes felszabaditani az emberben?:)
(Ne féljetek fiúk, azért szeretünk titeket)