2007. december 31., hétfő

BUEK

Mindenkinek nagyon boldog 2008-at kivanok!!!!
(Foleg azoknak akik olvassak a blogomat:)
Ejfelkor gondoljatok arra hogy nalam meg javaban 2007 van :D

Pillangópark

Reggeli mise Providence-ben, kávé és forró csoki az olasz negyedben bajszos pincélbácsi marcipános sütijeivel; kisebb séta, bevásárlás olasz piacon (turrón, kenyér, csokoládé). Amikor végül visszazsúfolódtunk a kocsiba, Grannzék úgy mellékesen megkérdezték tőlem, nem baj-e, ha a szép időre tekintettel kirándulunk egy kicsit; mit lehet erre válaszolni? Na jó, hát rendben, ha annyira akarjátok, egye fene, elviselem...
Zene a kocsiban, beszélgetés; jó sokáig úton voltunk, de nem zavart, vidáman nézegettem a tájat; három államban sikerült ma megfordulnunk (Connecticut, Rhode Island, Massachusetts). Végül aztán befordultunk egy tipikus „útszéli érdekesség” parkolójába (ideát ez külön műfaj, és nem, nem hiányosan öltözött hölgyeményeket jelent). Ami nem volt más, mint egy hatalmas, valódi pillangóház (igazi pillangók. Tudjátok, ronda kicsi rovarok szép szárnyakkal. Nem hiányosan öltözött hölgyemények. Keep your mind out of the gutter). Egy hatalmas, félig üvegfalú épület, ahol berendeztek egy hatalmas, trópusi dzsungelbe oltott virágoskertet, és telerakták legalább százféle szines, élő pillangóval.
(Ez volt Grannyéktől a szülinapi ajándékom, és azt kell mondanom, hogy álmodni sem tudtam volna szebbet). Az ember csak besétál, és hirtelen mindehonnan pillangók bukkannak elő; ülnek a virágokon és a leveleken, nektárt szivogatnak az etetőkből; először csak a kisebbeket látja az ember, a pici piros-feketéket és az átlátszó szárnyúakat, azután a szeme sarkából megpillant valami csillogó kéket, és mint egy nagy, életre kelt virág, kissé kótyagosan elbilleg előtte egy kéttenyérnyi kék lepke (a nagy kékek, mint kiderült, elég félénkek és szégyellősek; a többiekkel ellentétben amint leszállnak, összezárják a szárnyaikat, és rusnya barnák lesznek. Órákig vadásztuk őketGrannyvel, végül a békésen üldögélő Grandpa térdére sikerült egynek letelepednie). Rászállnak az emberekre is, ha szép szines a ruhájuk vagy édes parfümöt használnak; egy a fejem tetejére telepedett le, és a hosszúkás narancssárgák (kiméljetek meg a rendszertani megnevezésektől) egyfolytában rajzottak a táskám körül, nyilvánt azt hitték hogy valami gigantikus elfajzott nőstény a saját fajtájukból.
AZ egész délutánt a pillangóházban töltöttük. A lepkéken kivül voltak még kisebb maradak, például papagájok, és mindenféle gyikok és békácskák, egy tóban aranyhalak, egy rakat pici csirkeszerű izé, és egy gárdányi fiatal srác akik az előbb felsoroltakat terelgették és védelmezték a gyerekektől. Voltak persze mindenféle szigorú szabályok az élővilég rongálása ellen, de egy-két pille még igy is kissé nyúzottnak tűnt...
Az ajándékboltban meg aztán volt pillangós mindenféle, matricától ékszerig; beszereztem a szokásos brossúrát (a kertben élő lepkékről szól) meg egy posztert a „pillangó ábécével” (valami őrült természetfotós addig vadászott, amig az ábécé összes betűjét megtalálta a lepkék szárnyain; hihetetlen, de igy van. Még a számjegyeket is. Elképzelem mennyi időt ölhetett bele... az eredmény mindenesetre gyönyörű...)
„Pille vagyok, pillangó” (huh; gyermekkori trauma, hehe *kacsint az Arrabonásokra*)
Újra elő fogom túrni a pillangós meséket, amiket gyűjtöttem; remélem egyszer ott is elmondhatom majd őket, a kertben :)

2007. december 29., szombat

Egy nap a könyvtárban (általános iskolai fogalmazás feladat:)

Miután átestünk a reggeli kettős traumán (1. hétkor fel kellett kelni, 2. Granny fél órát kereste a kocsikulcsait), és az amerikai munkanap kezdő szertartásán (drive-in kávé a Dunkin Donuts-tól), elkocsikáztunk Granny munkahelyére, Békaváros könyvtárába. Békavárosnak van rendes neve is, Willimantic, de mivel még az utca is békákkal van kirakva, maradok ennél az elnevezésnél... azt hiszem irtam már a jelenség okáról az egyik korábbi bejegyzésben (mi? Nem? Na tessék szépen visszaolvasni, a kutya meg a mája). A helyiek csináltak egy jótékonysági projectet, olyat mint a pesti tehénparádé, csak békákkal, úgyhogy most minden sarkon áll egy tiritarka békaszobor, az egyikkel le is fotózkodtam (képek majd a koleszból, a helyi gép halálán van).
A gyerekkönyvtár szines és csendes és barátságos; csak részben könyvtárszerű, viszont az első öt perc után megállapitottam, hogy minden könyvtárnak minimum ilyennek kéne lennie... újabb kulturális adatmorzsák az otthoniaknak:
1. Amerikában minden nyilvános könyvtár ingyenes, totálisan és teljesen (köhöm köhöm, Szabó Ervin drága, köhöm köhöm) – Granny majdnem a szék alá esett amikor megmondtam hogy nálunk fizetni kell az olvasókártyáért
2. Az egész állam összes nyilvános könyvtárára egy olvasójegy érvényes
3. Kiolvasott könyveket bármelyik könyvtárban le lehet adni, visszajuttatják az adott városba
4. A gyerekkönyvtár (külön emelet) rendelkezik mindennel, ami szem-szájnak ingere: számitógépek internettel a gyerekek részére, játszósarok párnákkal a legkisebbeknek, külön mesemondó terem (!!!) (sic!) szines szőnyeggel; fotelek, párnák, kanapé, sok asztal, egy rakat játék, egy nagy állvány bábokkal...
5. És persze a könyvek. Nagyon sok könyv. Granny állitja hogy olvasta az összeset (neki könyvtárosként kötelessége elolvasni, mi kerül a gyerekkönyvtárba), de nekem egy fél életbe kerülne... azért sikerült elég jó időt futnom, másfél polc hat óra alatt... találtam egy-két valódi gyöngyszemet (legújabb kedvec: A faun és a favágó lánya, szivecske ide Mr. Tumnusnak)
6. Minden nyáron az összes gyerekkönyvtárban (és a legtöbb felnőtt könyvtárban is) summer reading program-ok zajlanak – van egy megadott téma, és a köré szervezik az összes nyári programot (tavaly középkor volt, előtte nyomozók és nyomozás, azelőtt csillagászat és világűr, előtte meg Egyiptom; azt hiszem az idén bogarak és bogarasságok lesznek teritéken). A cél az, hogy minél több gyereket vonzzanak a könyvtárba, akik otthon érzik magukat, és inkább itt lógnak a szabadidejükben, mint az utcán. Szóval vannak versenyek, játékok, mesemondás, zene, kézműveskedés, minden ami szem-szájnak ingere; egész városon keresztül zajló nyomozósdi, falra festett óriási sárkányok, sütés-főzés (igen, a könyvtárban), meg még vagy egy tucat dolog, amiket Granny meg a többi könyvtáros találnak ki és vezetnek le, és én személy szerint úgy gondolom, hogy a kölykök errefelé állati szerencsések... (ja, és minden ingyen van).
7. A nyár végeztével a programok tovább zajlanak
8. A gyerekkönyvtárban van videó és zene is, és külön spanol szekció a kis latinóknak (meg nekem, hehe), sőt, még egy manga-sarkot is sikerült találnom (bár hogy az mit keres a gyerekkönyvtárban, arról sejtelmem sincs, de annyi baj legyen).
Észre sem vettem, és elrepült a nap (átugrottunk Grannyvel a helyi kávézóba ebédelni); csak akkor csöppentem vissza a valóságba amikor rám oltották a villanyt egy jó kis könyv közepén, mert zárt a könyvtár. Hazafelé jövet köröztünk egy kicsit a helyi egyetem campusán – a legutolsó békás kis porfészek egyetemének akkora könyvtára van, mint az OSZK (tudom, tudom. „It’s not about the size, mate...” Mit tegyek, nerd vagyok. Offical Nerd. Dork. Freak. Lehet válogatni.)

Ja, es paella volt itthon vacsorara. Kagylok meg rakok meg minden. Es megettem! Hova fajul a vilag...:D

2007. december 27., csütörtök

Egy nap az indiánok között

Mire kivakartam magam az ágyból, Granny túlvolt már a teázáson is; persze mégis én készültem el előbb, és volt időm kiselőadást tartani Grandpanak a magyar szentekről és az Árpád-házról általában, amig Granny öltözködött. Grandpa nem tud beleunni a kárdezgetésbe, mindent hallani akar Magyarországról – én meg szivesen mesélek... egyes és kettes számú lányok még pizsamában ébredeztek a konyhában, amikor mi már útra készen álltunk; idősebb lány lebiggyesztette a száját, amikor mondtam neki, hová készülünk. „Tudod ugye, hogy azok ott nem igazi indiánok?” Kisebbik lány vigyorgott „Az én kölyköm indiánabb náluk.”
Ismeritek a mondást ugye, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában? Na, ez Grannyre halmozottan és hatványozottan igaz. Négy felnőtt gyerekéből egy sem hallotta még mesélni (mióta felnőttek); teljes mértékben hidegen hagyja őket mind a művészet, mint a mesemondás, a történelem és a folklór úgy általában. Elképesztő. Karácsony este idősebb fiú beszélgetett velem, és kissé bátortalanul megkérdezte: „Mondd, mennyire jól mesél az anyám? Úgy értem, tényleg jó ebben az izé... ebben a mesélős dologban?” Leesett az állam. Granny az egyik legjobb mesemondó akit ismerek, és egyik gyereke sem tud róla! Nem is igazán érdkeli őket. A család egyetlen tagja, aki nem tud betelni vele, és minden egyes alkalommal száz százalék odafigyelést követel meg tőle a lehető legtöbb történettel – na, kitaláljátok, kicsoda? Persze hogy Lucian :)
Egy szó mint száz, otthagytuk az ébredező családot, és kettesben nekivágtunk a kirándulásnak. A kaszinó parkolója tömve volt, az egész épület csillogott és villogott (morzsa: minden indián rezervátumnak megvan a maga kaszinója, mert ez volt az egyetlen olyan létesitmény, amit egy rezervátum legálisan működtethetett; sőt, egy időben rajtuk kivül senki másnak nem is lehetett kaszinója). A két lány egyébként itt dolgozik, egyikük pincérnő, másikuk italokat kever (szóval valszeg a megjegyzéseikben az is közrejátszott, hogy már mindenük tele van a hellyel...)
Átléptük a rezervátum határait; köd volt és szemerkélt az eső, és körös-körül csak a fenyvest láttuk. Gyönyörű egy hely lehetett ez, mielőtt sápadtarcú barátaink idetolták a képüket... (nem mintha az indiánok nem égettek volna erdőt hogy földhöz jussanak – csak hogy adjunk egy pofont a nemes vadember mitoszának is, igy igazságos). A múzeum környéke sokkal csendesebb volt, mint a kaszinóé (minő meglepetés); szép nagy modern épület, üvegfalú aulával és egy nagy kilátótoronnyal.
A kiállitás pedig egyenesen elképesztő. Átlag látogatónak 3-5 órát vesz igénybe a végignézése; mi átsuhantunk rajta 2 óra alatt, mert vissza akartunk érni a mesemondásra. Az első út az alagsorba vezet, ahol a jégkorszak van berendezve; csepegő falak, kitömött állatok, csontok meg leletek körben a falak mentén, középen pedig egy életkép, életnagyságú rénszarvasokkal és emberekkel, utóbbiak épp vadásszák és feldolgozzák az előbbieket. Kövezzetek meg, minden tudománytalanságuk ellenére imádom a diorámákat. És az emberek egészen életszerűek voltak, mint egy panoptikumban, és mindenféle dolgot meg lehetett fogdosni, medvebőrt meg szerszámokat. És ez csak a kezdet.
Mint kiderült, az egész múzeum erre az elvre épül: egy dioráma középen, és a falak mentén tárolók leletekkel meg tárgyakkal, és további magyarázattal. Feldolgozták az indián élet minden egyes területét, étkezéstől öltözködésig; külön termek voltak a videóknak, mint pl. főzés, eszközkészités, wigwam-épités meg hasonlók. A kedvencem az a tároló volt, ahol egymás mellé rakták a modern és az indián eszközöket (kalapács, fejsze, fúró, horgásztháló stb.). És csak ezután jött a java.
A múzeum közepén egy hatalmas teremben berendeztek egy indián falut. Sűrű erdő plafonig érő fákkal; középen a tisztáson wigwamok, amikbe be lehetett menni, és a szinte ijesztően élethű bábuk tettek-vettek mindenfelé. Kitömött állatok és állathangok meg midnen; majdnem egy teljes órát bolyongtunk a faluban, és nézegettük a mindnenapi élet jeleneteit, halászattól a gyógyitásig. Nagyon jól kitalált és remekül felépitett kiállitás volt. Öt csillag. Inkább hat.
Ezek után már csak a szokásos záróakkord volt hátra: „És akkor jöttek a fehérek.” Az utolsó termek a telepesekkel és a kereskedelemmel foglalkoztak, és azzal, hogy hogyan éltek/élnek az indiánok a rezervátumban. Volt egy helyes csoportkép a jelenlegi lakosságról (sokan közülük keveredtek az afrikaiakkal, igy az indiánok egy része kinézetre fekete; de mindenki aki a rezervátumon lakik, tartja a tradiciókat és beszéli a nyelvet). Persze ez a történet sem volt békés és erőszakmentes: a Pequot (hm, ezt mintha eddig nem emlitettem volna: Mashantucket Pequot Museum & Research Center, ez a hely neve – Pequot a törzs) népnek is megvolt a maga háborúja a fehérekkel, az 1630-as években; személyes sértődéseel kezdődött és egy 600 fős indián falu lemészárlásával ért véget. A Mohegan törzs (Hartford és környéke) az angolok mellé állt, mert jobban utálták a Pequotokat mint a fehéreket... ezt azóta sem felejtették el nekik. A kiállitás végén volt egy moziterem, ahol egy félórás filmet lehetett megnézni a háborúról; rendes történelmi film volt, remek diszlettel, jelmezekkel, szinészekkel (az indián főhős srácnak gyönyörű arca volt, mellesleg) és megfelelő ennyiségű vérrel és brutalitással (és az indiánok indiánul beszéltek, ami nagyon jól hangzott). És még épp időben vége lett, hogy jó ülőhelyet találjunk magunknak a nagycsarnokban, készen a mesemondásra.
A meghivott mesemondó indián volt, de nem Pequot – Seattle-ből érkezett a fellépésre. Valódi mesemondó és medicine man, még az öregektől tanult (és ő is elég öreg már, bár a saját népe mértékével még nem számit elder-nek). A neve Whis.stem.men.knee (pontok helyére képzeljetek olyan kattogó hangokat amiket nem lehet kimondani :P és még azt hittem a magyarok vagányak az ű-vel :D ). Trickster-történeteket mesélt (Granny meg én már a gondolattól is oda voltunk meg vissza; ezért is választottuk a mai napot a múzeumozásra); egy Varjú vs Polipasszony, egy Coyote vs Nagy Szikla, egy Medve vs Hangya és egy Kicsi Nép történetet. Legalább nyolc nyelven beszél folyékonyan, hallottunk is belőle eleget; pici, mozgékony emberke volt, mindenféle fura hangokkal az egyes szereplőkhöz, a közönség imádta. Pláne a gusztustalan részeket (minden trickster mesének van egy gusztustalan része – na jó, majdnem mindnek – a gyerekek imádják). Nagyon érdekes és klassz élmény volt hallani. Mire vége lett, már kopogott a szemünk az éhségtől; kajáltunk valami junk food-ot, azután letámadtuk a Trading Post-ot (igy hivták a múzeum ajándékboltját). Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, persze a legtöbb jóval drágábban, mint amennyit kifizetne érte az ember, de azért csudajó volt bámulni is. Gyönyörű ékszerek, edények, mindenféle könyvek; beszereztem a múzeum vezetőjét (mert persze fotózni azt tilos volt az egész kiállitáson), meg néhány apró kacatot a mesemondó batyum számára (egy pici pattintott nyilhegyet; egy lila kagylót amit az indiánok pénzként használtak; egy kavicsot a vidra jelével). Amikor kikveredtünk a boltból, még fellifteztünk a toronyba, hogy megnézzük a rezervátumot a magasból is; sajnos azonban a kilátás nem akarta mutatni magát, mert addigra eleredt az eső rendesen, és köd ülte meg a hegyeket. De azért gyönyörű volt és titokzatos.
Most aztán megint bele fogok szeretni az indiánokba.

Másnap – Szent István napi kiruccanás

Tekintettel a gyönyörű időre és a csendesnek igérkező délelőttre, Granny és Grandpa felpakoltak rögtön reggeli után, és elvittek világot látni. Kocsikázás New England-ben. Láttam mindenféle érdekeset, például a város tavát („It’s in the trunk”) (na ezért nem leszek soha hires iró, már megint egy utalás amit senki nem fog érteni...) (Neil Gaiman: Amerikai Istenek) meg a békás hidat (a helyi legenda szerint a telepesek egy éjjel megharcoltak egy rakat varanggyal mert azt hitték hogy indiánok motoznak a sötétben), a könyvtárat ahol Granny dolgozik, majd a Connecticut College campusát, ahol a mesemondó fesztivál szokott zajlani; letámadtuk a campus szinházát is, ami persze zárva volt, de azért bementünk hogy megnézhessem milyen klassz (és tényleg klassz. Kár hogy akkor éppen Northlandsben leszek). A következő állomás Mystic városkája volt (ilyen névvel New Englandben... komolyan csodálkoztam hogy nem láttunk egy békaembert sem), hires turistaközpont, volt bálnavadász település. Szerintem leginkább úgy néz ki mint egy második Stars Hollow (egyébként Moosup is kisértetiesen hasonlit a Szivek Szállodája diszletére). Onnan már láttuk a tengert. Lementünk New Londonig, a helyi Temze (nem vicc) torkolatához; sós levegő volt és sirályok és borzasztó hideg, de ez utóbbi nem nagyon érdekelt egyikünket sem. Leparkoltunk, lesétáltunk a vizhez; Granny meg én kavicsokat szedegettünk és társalogtunk a sirályokkal. Egy idő után elértük a homokos partot is; ott aztán Granny lerúgta a cipőjét, és a lábujjával kezdett irni a homokba, miközben és kuncogtam és fotóztam „Boldog Karácsonyt, itt járt Csenge Magyarországról” és smiley. Mikor jól átfagytunk, beültünk egy kis kávézóba átmelegedni némi kávé és forró csoki segitségével, majd visszafordultunk és hazakocsikáztunk. Útközben láttam egy pillanatra a holnapi kirándulás úticélját is: az indián rezervátumot (a múzeummal, ami kicsi és barátságos, és a kaszinóval, ami körülbelül akkora, mint a budai vár).
Már épp ebédidő volt, mire hazaértünk; legidősebb lány és családja tartott partit a szomszéd házban (Jenny családja). Újra elvesztem a barátok és ismerősök tömkelegében; szerencsére rám talált Betty, második fiú kétéves kislánya, és úgy tűnt, én lettem a kedvenc játszóőajtása a délután hátralévő részére (a kutya viszont utált, úgyhpgy becsuktuk a dolgozószobába). Körülöttem letjes gőzzel zajlott a családi élet, piszkálódással, nevetéssel, veszekedéssel, sértődéssel, kibéküléssel, meg ami kell; egy idő után visszajöttem a mi házunkba, és most itt ülök, bloggggolok, zenéket töltögetek Grannyék gépére, meg ilyesmik. És olvasgatok. Meg várom a holnapot.
Még mindig király ez a karácsonyi szünet :)

Karácsony napja

Késői kelés, reggeli forró csoki maradék sütivel; pokrócba csavarva ültünk a kanapén és karácsonyi koncertet néztünk (filharmonikusok valami olasz városban – a család imád mindent ami olasz) (nagyon csinos reneszánsz ruhák voltak rajtuk). Utána Grandpa is kibontotta az ajándékát, ami egy dvd volt, Róma madártávlatból; üzembe helyeztem a laptopot, és folytattuk a filmezést. Azután megint gitár; megjött a család egy része (idősebb lány, férj, három gyerek – Jenny és a két öccse) reggeli ajándékbontás. Nagy meglepetésemre én is kaptam ajándékot (népmese gyűjteményt, hármat). A nap hátralévő része lézengéssel, ajándékbontogatással, olvasással és alvással telt; az egész délutánra szükségünk volt, hogy kipihenjük a karácsonyeste fáradalmait. Vacsorára jött kettes számú fiú harmas számú feleséggel és két kislánnyal; a gyerekeknek még mindig volt bontani való ajándék...
Lassan kezdek leereszteni a nagy nyüzsi meg a vizsgaidőszak után.

Christmas Eve

Már kora reggeltől kezdve zajlott az élet a házban. Granny rádöbbent, hogy még semmi nem áll készen az esti rohamhoz; első körben felhivott mindenkit és megtiltotta nekik hogy hat óránál előbb jöjjenek, mert semmi nem lesz még kész. Második körben idegeskedni kezdett, hogy nincs elég kaja a várható negyven-egynéhány emberre; azonnal megindult a konyhában a sürgés (első lépésként eltávolitottuk a tébláboló Grandpa-t az útból, elküldtük garázst takaritani); kapcsoltunk zenét (ir karácsonyi dalok, Blackmore’s Night és egyéb nyalánkságok, amiket együtt énekeltünk) és nekiálltunk a főzésnek. Királyi többes; én apritottam, ő főzött. Saláták, chilli, pulyka, minden ami szem-szájnak ingere. Egy idő után Granny rájött hogy a munka nem halad rendesen, mert be nem állt a szánk (mesemondók egymás közt, ha), ezért inkább felküldött a gitárért az emeletre, és a munkamegosztás változott: én gitároztam, ő főzött. Hamarosan befutott Jenny is, kedvenc kicsi cheerleaderem (rövidgatyában és papucsban) és talált nekem új feladatot: bevonultunk a nappaliba ajándékokat csomagolni (folyamatsoan csacsogott, elsősorban azt kifogásolta, hogy három éve ugyanaz a csomagolópapir, azután mesélt a barátjáról, a családjáról, fociról, meg minden egyébről, én meg adotgattam neki a celluxot és mosolyogtam – egészen szórakoztató társaság a kiscsaj, nem lehet nem szeretni). Granny bekukkantott hozzánk és megállapitotta, hogy egyenesen bűn ennyi ajándékot látni egy kupacon – nem mondtam nemet, az egész nappali tele volt dobozokkal, padlótól plafonig. A wrapping-project végeztével lett egy kis szabadidőnk; Jenny elhatározta, hogy elmagyarázza nekem az amerikai foci szabályait. Leültünk a baba rajzasztalához a letörölhető rajztáblával, és kis csirlider beszélni kezdett, rajzolni kezdett, neveket meg posztokat meg mindenféle stratégiákat emlegetett, én pedig próbáltam követni. Azt hiszem, kialakult valami egészen halvány foglamam a foci lényegéről – ami máris több mint amire valaha számitottam... bólogattam szorgalmasan. Közben lassan elkezdtek szállingózni a vendégek is; az első akihez szerencsém volt egy foghijas, vörös hajú hatévesforma kisfiú volt, aki odaállt mellénk, figyelte egy darabig Jenny magyarázatát, aztán fintorgott egyet: „Fogalmam sincs, miről beszélsz.” kuncogtunk; a kissrác megtorpant félúton az ajtó felé, és visszafordult; azzal a pillantással ölni lehetett volna. „Nem tudom felfogni miért talál engem mindenki hirtelen olyan mulatságosnak.” És mindezek után kiderült, hogy Lucian a neve... (na ettől sikeresen padlót fogtam) (igen, az igazi neve, ezt muszáj volt ideirnom a poén kedvéért) (egyébként egyszerre van a születésnapunk).
A ház attól a pillanattól kezdve robbanásszerűen telt meg emberekkel, és szinte azonnal el is vesztettem a fonalat, hogy ki kinek a kicsodája; körülbelül egy tucat kisgyerek és négy tucat felnőtt tobzódott a konyhában, az ebédlőben és a nappaliban. Plusz egy kutya, aki a káosz elől menekülve beköltözött az én szobámba.
Nagyon kedves és mosolygós emberek voltak. Random módon lettem bemutatva nekik, Granny mindenkinek eldicsekedett hogy mesélek meg gitározok. A legidősebb fiuk leült velem meg Jennyvel történelemről beszélgetni; Jenny panaszkodott, hogy megvágták pun háborúkból, mire nagybácsi elhatározta, kihúzza belőle, mennyit is tud valójában.
Életem legérdekesebb élménye a amerikai gondolkodással és tanitással kapcsolatban.
Jenny tökéletesen értette az összefüggéseket. Tudta, miért robbant ki a háború, ki mit miért csinált, hogyan tervezték el a hadvezérek a hadjáratot, ki mibe bukott bele; le tudta vezetni az eseményeket a pun háborúktól Octavianusig; tudta hogy működött a római állam, és apró részletekbe menően ecsetelte a csatákat és ostromokat. Mindezt egyetlen konkrét évszám, név és helynév nélkül. Elképesztő tapasztalat volt; ketten kérdezgettük, segitettünk neki összerakni a dolgot, és rá kellett döbbennem, hogy a kiscsaj gondolkodik. Amiben volt logika, azt tökéletesen értette is; csak az adatokkal volt bajban. Erre még rátett egy lapáttal,a mikor eldicsekedett vele, hogy a stratégiákat azért szereti annyira, mert tiszta amerikai foci; miután elmagyarázta nekem az alapokat, ezzel teljes mértékben egyet kellett értenem. Irt egy listát, ahol Hannibál meg Scipio egyenlőek voltak a Patriots játékosaival; ettől kezdve számára már gyerekjáték volt bármilyen csata leirása (hozzá kell tenni, az alapvető neveket és évszámokat azért tudta, ha rákérdeztünk, csak nem szerette használni őket). Azt is elmesélte, hogy töriórán csatákat kellett tervezniük egymás ellen, és mindenhol az ő stratégiája győzött, mert úgy épitette fel, mint egy focimeccs támadósorát... no comment (pozitiv értelemben. Komolyan. Csináljátok utána.)
Eljött az idő, hogy a gyerekek nekiessenek az ajándékoknak (az alapvető rendszer szerint kinyitnak egy rakat ajándékot karácsony este, és a „titkos” meglepetéseket pedig másnap reggel) mivel népes a család, minden gyerekre egy halom doboz jutott, és megkezdődött a tépkedés, boncolgatás, visongatás. Lucian a konyhába menekült a többiek elől, és a szemeit forgatta; őt egy doboz mágneses épitőkockával lepték meg a nagyszülők, amiből persze azonnal várat kellett épiteni. Leültünk a konyhaasztalhoz; ő épitett és magyarázott, én meg bólogattam. Amikor kész lett a vár, jött a sárkány meg a lovag; Lucian lelkesen mutogatta nekem a csapdákat és a titkos átjárókat, amiken keresztül a gonosz lovagok bejuthatnak az erődbe, és elvághatják a menekülés útját. Egy idő után rádöbbentem, hogy tulajdonképp a gonosz lovagok előnyben vannak, és ezt szóvá is tettem; a kiskölyök felvonta a szemöldökét. „Hát persze. A gonoszok sokkal coolabbak mint a jók. Fekete páncéljuk van.” Ezzel nem tudtam vitába szállni. Főleg amikor hozzátette, hogy a sárkányok is a gonoszokkal vannak, a jókhoz csak kutya jár (Playmobilról van szó, ha valakinek kimaradt volna ez az információ). Egy szó mint száz, a kis vörös csirkefogó belopta magát a szivembe (szegény gyerek. Amerikában komoly előitéletek vannak a fantasyvel és a szerepjátékkal kapcsolatban – szinte olyan súlyosak, mint a rasszizmus. Nem lesz könnyű élete, ha nem növi ki... és nagyon remélem hogy nem fogja :)elképesztően okos kölyök)
Az ajándékbontogatás kezdetével egyidőben eluralkodott a káosz a házban; attól fogva csak a tömegre emlékszem, random beszélgetésre egyetemről meg utazásról, ajándékokkal a kezükben cikázó gyerekekre, utolsó pillanatban elkapott üvegpoharakra és fájdalomküszöböt meghaladó hangzavarra; mozgalmas este volt, az egyszer biztos. És hangulatos is, bár nem a szó hagyományos értelmében... kissé ki is fáradtam tőle, estefelé sikerült beájulnom a szobámban egy órára; Grandpa kopogása ébresztett fel, aki azt szerette volna tudni, gitároznék-e egy kicsit a maradék vendégseregnek (10 óra körül lehetett, addigra megfeleződött a létszám). Gitározni? Bármikor. Kaptam a gitárt meg a kinyomtatott kottákat és levonultam a konyhába; csendes(ebb) beszélgetés, zenélés következtett, azután Granny addig nyaggatott mig elmeséltem a garabonciásos mesét. Utána ő is mesélt egyet (a gyerekek akik még ébren voltak álmélkodva hallgatták) azután megint zenéltem; megettük a maradék sütit, és végül mindenki hazaszállingózott. Éjfélre elcsendesedett a ház.

Érkezés és első reggel

Tegnap este jöttek értem; bepakoltunk a kocsiba, és ezzel számomra hivatalosan is megkezdődött a karácsonyi szünet. Útközben végig beszélgettünk; rengeteg kérdésük volt a magyarokról és Magyarországról úgy általában. Kiderült, hogy Granny (szokásos módszer, kicserélem a neveket; egyébként annak ellenére, hogy nyolcszoros nagymama, nagyon fiatalosan néz ki, negyven-egynéhány évesnek tippeltem volna; mindig nagyon elegáns és mindig mosolyog:) szóval kiderült, hogy újdonsült pótnagyim még ki is kölcsönzött egy rakat könyvet a könyvtárból ahol dolgozik, hogy utánaolvasson kicsiny hazámnak. Na ez egészen meghatott.
Nagyon international család; minden évben lakik náluk cserediák, hozzá vannak szokva. Grandpa olasz származású, Granny ir plusz német (tipikus sváb le se tagadhatja :D ), mindketten olasz állampolgárok is az amerikai mellett. A házuk szép nagy és tágas és nagyon csinos, a világ minden tájáról összehordott kacatokkal tömve (a falu neve Moosup, mellesleg; syerintem nincs a terkepen...); van saját szobám patchworktakarós ággyal és virágos függönyökkel. Rajtuk kivül még a legkisebb lányuk lakik itthon, egy évvel idősebb csak nálam, és van egy tündéri, bár meglehetősen erős akaratú kétéves kislánya (emlitettem már a sváb vérvonalat? :D ) (khm hát igen, megesik az ilyesmi) (a csaj egyébként nagyon jó fej, kissé bolondos, mosolygós) (milyen szerencse hogy immunis vagyok az éjszakai gyereksirásra, a kis pocok a szomszéd szobában alszik).
Este tűzoltó bevásárlást csináltunk útközben hazafelé (úgy értem, gyorsan beszereztünk néhány nagyon fontos dolgot vacsorára. Nem tűzoltókat vásároltunk.), azután letelepedtünk a konyhában, megvacsoráztunk és beszélgettünk (a magyar útikönyvet lapozgattam és válaszolgattam a szünet nélkül záporozó kérdésekre, mint pl. hogy mekkora egy pulikutya és mit tesz az ember a gulyáslevesbe és hogy ünnepeljük-e a Szent István napot). Gandpa egy idő után elvonult aludni, igy csak ketten maradtunk, Granny meg én; ő pitét sütött, és teát ittam, és beszélgettünk könyvekről, mesékről, mesemondókról, a családunkról (az övéket egyszerűen lehetetlen kibogozni...), ételekről, utazásról, meg mindenről ami eszünkbe jutott; mire észbe kaptunk, éjfél volt...

Kora reggeli kelés, tea, áfonyás fánk, indulás Providencebe reggeli misére (a csalad szokásos vasárnapi kirándulása) (igen, az a Providence, nem, nem néztem a sorozatot). A családról kiderült hogy hivő katolikusok (Grannyiék legalábbis), a templom gyönyörű volt és a mise is, egy lány énekelte a zsoltárokat, egészen elképesztően gyönyörűen... mise után körbekocsikáztak velem egy kicsit a városban, hogy lássam az egyetemi negyedet (kövezzetek meg, nem tudom melyik egyetem, de benne van az Ivy League-ben... Brown?), ami eléggé csinos volt; utána átléptük az olasz negyed határait, amit onnan lehetett tudni (nem, nem a Keresztapa zenéje szólt) hogy piros-fehér-zöldre változott minden karácsonyi dekoráció, egészen otthon éreztem magam. Megálltunk a fedett piacnál (egy mézeskalácsbolt előtt sikerült leparkolnunk, aminek különlegesen tündéri kirakata volt), befurakodtunk a karácsony előtti bevásárlását végző tömeg sorai közé; a piac egyik sarkát egy zsebkendőnyi cukrászda foglalta el, ami két pultból és két asztalkából állt; az egyiket sikeresen le is foglaltunk magunknak. Miközben emberek nyüzsögtek körülöttünk és a szomszéd asztalnál egy rakás olasz fickó hangosan beszélgetett, megittuk a kávénkat / forró csokinkat (első osztályú, ötcsillagos), és Granny meg én újra elmerültünk a mesemondóvilágban; Grandpa egy idő után otthagyott minket és nekikezdett a bevásárlásnak nélkülünk. A piac tele volt olasz kajákkal, tésztákkal, sajtokkal, olajbogyóval és minden finomsággal, amiktől azonnal Róma-hangulatom támadt; a tömegben egy nagy fehér bajszos bácsi cikázott egy tálca süteménnyel, és mindenkinek Buon Natale-t kivánt (a süti pilótakeksz volt, egyébként). Végül diadalmasan elhagytuk a terepet sok sok barna papirzacskóval megpakolva; az egyikben még meleg kenyér volt, amit a kocsiban el is majszoltunk majdnem egészen.
A délután a csendes (?) készülődés jegyében telt: beszélgettünk (ide ki is tehetném a pontot, mert gyakorlatilag egész nap be nem állt a szánk), tüzet raktunk a kandallóban, zenét hallgattunk (megosztottam velük az én zenéimet, mutattam nekik magyar népzenét amit nagyon szerettek stb.), fotókat nézegettünk (eldicsekedtem a szép reneszánsz bandámmal, szivecske ide, mire Granny előrángatta a saját reneszénsz ruháját a szekrényből... Mert ez egy ilyen család), azután Granny felhivta egy ismerősét, beszélt vele valamit, és fél órával később a fickó felbukkant egy gitárral! Igen igen igen! Újra volt gitár a kezemben! Totál el volt hangolva és fémhúros volt ami szét is marta a kezem azonnal, de kit érdekel... szépen felhangoltam és nekiálltam plömpögni, kissé bátortalanul mert a négy gyerekből kettő operaénekes egy meg zenetanár, szóval feltételeztem hogy hallottak már nálam jobbat is. De nagyon élvezték. Időközben beállitott Jenny, az unoka, majdnemtizenöt éves virgonc és szókimondó kis csirlider, aki leült velem Patriots versus Miami Dolphins meccset nézni és beavatott az amerikai foci rejtelmeibe. Ragaszkodó, jópofa csaj, a fotelban kuporgós csacsogós fajta; gyorsan megkedveltük egymást, miután egy-egy döntetlent játszottunk izlésből (én tettem egy megjegyzést a csirliderekre, ő meg az animésekre, azután bevallottuk egymásnak a valóságot és jót nevettünk). Egész estig nálunk lógott, és holnap visszajön; gitároztam neki, zenéket kerestünk az interneten, együtt vacsoráztunk. Időközben hazajött a család másik fele is a bölcsödéből; attól kezdve műanyag állatkerttel játszottam a padlón, zenét hallgattunk, birkóztunk, és kergettük a lakásban őfelségét (a gyerekzene itt is oly szörnyű mint otthon, haha – nagy ölelééééés). Édes egy kislány; szőke kékszemű tejfehér, negyedrészt afrikai negyedrészt indián... :D
Csendes vacsora utáni teázgatással zártuk a napot, hármasban, Granny Gandpa meg én; most meg itt ülök a patchworkos takarón és irom a blogomat. Éljen éljen.

2007. december 22., szombat

Boldog Karácsonyt!

Nemsokára indulok: egy mesemondó családnál töltöm a karácsonyt meg az újévet (nem messze innen egy kisebb városban). Blogolni valószinűleg fogok majd, csak kevesebbet.

Mindenkinek Nagyon Boldog Karácsonyt és Vidám Újévet!!!!


(Igen, ez én vagyok mint karácsonyi manó / trickster / Puck / satöbbi. Puszi nektek :)

2007. december 20., csütörtök

Kata nagyszemű babái

Ma elkisértem Katát az általános iskolába hogy elbúcsúzhasson a gyerekektől (és útközben ne rabolja el a heremóka). Végre megnézhettem élőben a nagyszemű babákat, akikről annyit mesélt (aki nem érti miről beszélek az még most látogasson el Kata blogjára, link balra fenn. Mondom balra. Mondom fenn.)
Tündériek voltak. Amikor odaértünk, még üres volt a terem; segitettünk a tanárnőnek tányérokat és poharakat osztani szét az asztalokra és ebédet melegiteni (ünnepi ebéd volt, utolsó tanitási nap) a mikróban. Azután befutott az osztály is; picik voltak, csillogó szeműek, hangosak és örökmozgók. Látszott, hogy nagyon szeretik Katát, mert fürtökben lógtak róla egész idő alatt. Töltögettük nekik az innivalót, osztottuk a salátát; mindenki egyszerre beszélt, percenként váltott helyet, és részemről vidáman elmerültem a bábeli zűrzavarban - a pockok vegyesen használták az angolt és a spanyolt, és egy idő után rájöttem, hogy én is... (elsősorban arra voltak kiváncsiak, hogy Kata tesója vagyok-e:). Azután előkerült Kata fényképezőgépe, és... hát igen, elszabadult a pokol. Úgy tűnt, mindenki egyszerre akar minden fotón rajta lenni, de komoly gondot okozott nekik egy helyben maradni a villantás erejéig... addig még csak-csak uraltuk a helyzetet, amig Katánál meg válam volt a gép, de amikor az első kisfiú megkaparintotta, végképp elvesztettük a fonalat... (meg a gépet). Közben elkezdtek gyerekek tapadni rám is teljesen random módon; poharakat töltöttem újra, nyakláncokat csodáltam meg, rajzokat szedtem össze a padlóról, fotókat csináltam, fotókon szerepeltem, fotókat dicsértem meg, neveket kérdeztem meg és felejtettem el, szóval teljes volt a vidám zűrzavar. Megvártuk, mig mindenki sorra kerül a fotógép mindkét oldalán, és a gyerekek megkapják az ebéd utáni cukrot és sütit, amivel aztán szépen letelepedtek; ekkor jött el az ajándékozás ideje (a múltkori bevásárlás során válogatott matchboxok és hajcsatok kerültek kiosztásra). Újra kitört a káosz.
Kata majd biztos részletesebben ir az egészről; lényeg, hogy megint kitörtek rajtam az anyai ösztönök, elemi erővel; a gyerekek pedig tündériek voltak és vidámak és hangosak és ragaszkodók. Fényképek később.

Vizsgák

Két vizsgám volt. (Lebukik és fedezéket keres, átkok elleni amuletteket lengetve)
Csak a félreértések elkerülése miatt: nem azért volt kettő, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem azért, mert öt kurzusom volt összesen. És nem azért volt öt kurzusom összesen, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem mert egy kurzus heti három (tan)órát jelent, és mindegyikre készülni kell (igen, úgy mint a gimiben). És nem azért volt öt kurzusra két vizsgám, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem mert a másik három kurzusra beadandó dolgozatokat irtunk, sokat. Jah, és kathakból volt fellépésünk is.
Nah, most hogy ezt tisztáztuk (sokadszor, de nem utoljára), ime a vizsgák. Tudom, hogy már majd' meghaltok a kiváncsiságtól (körülnéz: Öö... hahó? Van itt valaki?...)
Antropológia.
Irásbeli (jah, el is felejtettem, itt minden vizsga irásbeli, a szóbelinek a gondolatától is leesik az álluk - "De hát az nem fair!" - tény, hogy az egyetlen dolog, amit a szóbeliből valójában tanulni lehet, az a fellépés és public speaking - de nézzünk szembe a tényekkel, vizsgahelyzetben még senki nem tanult meg előadni, az amcsiknak meg nem is hiányzik, őket már szereplésre képzik kiskoruk óta).
A vizsga első része 25 feleletválasztós kérdés (aki szerint ez könnyű... az menjen a sunyiba :D ) (Most komolyan. A vizsga nehéz volt, de fair, ami azt jelenti, hogy minden gond nélkül megoldottad - ha elolvastad a feladott könyveket). Második része 6 fogalom, amiből ötre kell válaszolni, de ha tudja az ember mind a hatot, pluszpontot kap. Harmadik rész esszé, négyből egyet kell választani; ezek általános kérdések az olvasmányok összehasonlitásáról, példákkal alátámasztva.
Klasszika (Na jó, szex. Mármint az ókorban. Vizsgára való felkészülés gyanánt... hümm, Rómát néztem. És nem, nem gyakorlati vizsga volt. Ezért lányok is részt vehettek rajta...:)
Első rész, 14 rövid kérdés, amiből kilencre kellett válaszolni (ezek tárgyi tudást igényeltek: szövegfelismerést vagy szereplők meghatározását, pl. ki volt Lucretia és miért lett öngyilkos, vagy hogy sorolj fel szexualitással kapcsolatos jeleneteket a Daphnisz és Chloé-ból... utóbbi egyébként professzor úr véleménye szerint az ókori világ Kék Lagúnája, az ember vagy elalszik az elején, vagy könnyesre röhögi magát...)
Második rész, 4 esszé, amiből kettőt kellett megirni.
A vizsgákra általában 2 vagy 3 órája van az embernek - a legtöbben hamarabb befejezik. Nem voltak nehezek - valószinüleg azért, mert a hozzájuk szükséges tudást év közben már jórészt megszereztük és feldolgoztuk. Különben sokkal nagyobb bajban lettem volna a tegnap esti nemtanulok-parti után...

Éééés... ennyi!

Ma reggel hivatalosan is befejeződött a vizsgaidőszakom; most már csak hátra kell dőlni, és várni az osztályzatokat és készülni a karácsonyra és olyan elmés dolgokkal foglalni el magam, mint spanyol nyelvű animék nézése (Naruto. Vessetek a mókusok elé.), bevásárlás Katával, szoba kitakaritása (piha), és.... ööö... izé... még több videó nézése?
A következő bejegyzésekben majd részletezem as iskolai dolgokat is, ez most csak egy... olyan kis izé... olyan kis micsodákkal... tegnap estefelé még megvoltak a dolgok... de senki nem tudja hová lettek...
(Vizsga utáni agyhalál. Dang.)
Végre volt időm elmenni fodrászhoz is, amiről kiderült hogy újabb kultúrsokk, mert ideát nem minden fodrász fest hajat, csak vágnak. Szóval át lettem irányitva egy másik fodrászhoz, aki szerencsére nyitva is volt, jó fej is volt, szabad is volt éppen, és festeni is tudott (orosz volt, egyébként). Erdemény: csillogó vörös hajzuhatag, háttérben sodródó rózsaszirmok, tincseken megcsillanó téli napsugár, lassitott felvételben lobogó frizura, kósza tincsek mögül átvillanó tekintet, úristen, nekem az agyamra mentek az animék. Öhöm.
Voltunk vásárolni is (igen, megint), letámadtuk a Marshall's-t és szereztem trickster-nadrágot (térdig érő kockás gatya) meg trickster-mellényt (rövid, zöld, himzett és nagyon mókás), akik szoktak velem MSNezni azok majd látják is. Mindent egybevetve azt hiszem Puck eluralkodott rajtam: minden ruhám zöld, vörös a hajam, vigyorgok, sokadszorra hallgatom az Original Prankster-t ("original, yeeeah") és fejjel lefelé lógok. Már amikor (lásd fotó).
A campus lassan kiürül. A kolesz egy pestisjárvány szinteréhez hasonlit: aki elhagyja a szobáját, annak sárga cetlit kell tűznie az ajtóra, és napról napra több a sárga cetli, miközben egyre halkabb a környék. Kisérteties. Külön felhivták rá a figyelmünket, hogy a könyvtár karácsony napján sajnos zárva lesz (ettől aztán lekékültünk. Karácsony napján? No way! Hogy képzelik?!)
Úgy elrepült ez a félév, mintha kirántották volna a lábunk alól a szőnyeget (sóhaj, szem sarkában elmorzsolt könnycsepp ami lehullás közben megcsillan a napnyugta fényében - Heero Yui style - szállingózó hópihék, magányos hegedű... na jó, most már komolyan elég volt...:)
Rátérek inkább az iskolai témákra.

2007. december 18., kedd

Időjárás-jelentés

Süt a nap, süvit a szél. Az utak lefagytak; a hó is megkeményedett, lehet rajta Legolast játszani, ha elég ügyes és könnyű vagy, és nem szakadsz be félúton. Persze erre csak a tündék képesek (az a sok lökött pipacszabáló).
Na, ennyit mára.

2007. december 16., vasárnap

P.S.

Alábbi bejegyzés jól mutatja, mi történik ha egy gyönyörű legenda találkozik a hozzá tökéletesen illő zenével, szöveggel, és egy kissé kialvatlan, túlkáprázott mesemondóval... (és a havas téli éjszakával. Yay. Blame it on the snow.)

Mese, zene, mesemondó

Gőzerővel kéne tanulnom az év végi vizsgákra - ehelyett sikerült egész estére kiütnöm magam.
Akik olvasták már a Fátyol nélkül cimű irományomat, azok tudják, miről beszélek, akik nem... hm, azoknak össze kéne foglalnom...
A lényeg, hogy van egy ír legenda, ami egy tündérhercegnőről szól... abban az időben, amikor az emberek meghóditották Irországot, és a sidhe népe visszavonulni kényszerült a dombok alatti birodalomba. Fátylakat kezdtek viselni, ami eltakarta őket és a világukat a halandók szemei elől. Eithne egy nap elvesztette a saját fátylát, és örökre ezen az oldalon ragadt; élete hátralévő részét egy zárdában élte le, apácák között.
Eddig a történet; nemrég irtam belőle egy novellát. Mivel nem voltam biztos az alapokban, irtam Richardnak (talán még emlékeztek rá, ő az égbőlpottyant ír mesemondó), és ő volt olyan kedves elküldeni nekem az eredeti történetet...
Megjegyzés: én eddig csak a mese tizsoros összefoglalóját ismertem... amiből néhány lényeges dolog kimaradt...
És most itt ülök a koleszszobában, a Within Temptation Somewhere cimű számát hallgatom (khm... sokadszor), és bőgök egy hatszáz éves kelta legenda felett...

2007. december 14., péntek

És boldogan éltek amig meghaltak...


És ime a történet vége... fotó a Red Death partiról :)

Once Upon a December...

(Zene: Once Upon a December - Anastasia OST; Waiting for the World to Fall - Narnia)

Egész nap szakadt a hó, hol gyönyörű nagy pelyhekben, hol meg apró kásában; már reggel puha párnákban takart mindent, és nem álltam meg trappolás és rugdosás nélkül, amikor kisétáltam délben, hogy együtt ebédeljek a Reactinges csapattal (görög kaja volt, az Athén játék emlékére). Estére már komoly feladattá vált eljutni az ebédlőig, néhol térdig ért a hó, és embermagasságú buckák szegélyezik az utakat. Minden lejtős szakaszon sielnek és snowboardnoznak a kedves diákok (hógolyóhoz és hóemberhez nem eléggé tapadós még a hó).
Furcsa hatással van rám ez az egész; a campus olyan mint egy téli Roxfortba oltott képeslapba oltott mézecskalács világ; az ég szürke és furcsán fényes, a katedrális gyönyörű, én meg azon kapom magam, hogy ugrálok és énekelek és rávigyorgok mindenkire és kinyújtom a nyelvem hogy hópihéket fogjak és hóangyalkákat gyártok minden szabad felületen, miközben az eget bámulom (és mivel alaposan átáztam, mire az egész campust sikerült megszórnom angyalokkal, hát vettem egy forrú fürdőt is).
Most meg narancs, tea, candy cane. Zene. Mesék.
Imádom a telet.

2007. december 13., csütörtök

Vidám reggel



Egész éjszakás hasogató fejfájás után arra keltem reggel, hogy odakinn szakad a hó. Gyönyörű látvány! Az ablakom alatti placc a lámpaoszloppal kisértetiesen Narniás... (majd nyitva tartom a szemem hátha felbukkan a faun is). Teljes a karácsonyi kép.
És ime a jelenlegi kedvenc karácsonyi dalom...;)
Teljesen behavaztunk, bezartak az irodak, mindenhol kotornak, teljesen feleslegesen, mert ugy szakad a ho hogy az ember a szemet alig tudja nyitva tartani...:)

Eggnog és candy cane

Kiszabadulva végre az órák és házi feladat mindennapi körforgásából, Kata meg én elmentük karácsonyi nagybevásárlást tartani. Nagyon nagy bevásárlást.
Kezdünk egyre hatékonyabbak lenni: alig két óra alatt sikerült letudnunk az akciót, és ebben már mindenféle céltalan lézengések és időpazarló vágyakozások is benne foglaltatnak. A ruhaméretekkel gondban voltunk, mint mindig; hosszú perceket töltöttünk lelkesen turkálva a matchboxok között (Kata nagyszemű babái számára, természetesen), felfedeztük a barkácsosztályt (ahol, miután sikerült eltépnem magam a gyönypolctól, végre találtam bőrzsinórt a vadiúj coyote fogacskáim számára), böngésztünk karácsonyi képeslapokat, ajándékot kerestünk a némettanárnő tengerimalacának (sic!), némi lézengés után rádöbbentünk hogy összetévesztettük a kutyaruha-osztályt a gyerekosztállyal, szörnyülködtünk az előre csomagolt ajándékok minőségén, számba vettük a karácsonyi csokikat, parfümöket szimatoltunk, matricákat válogattunk. A nap fénypontja a candy cane pult volt, ahol igazi candy cane-eket lehetett kapni mindenféle szinben és csomagolásban (aki nem tugja mi az a candy cane, Google it. Egyébként meg az a sétapálca alakú, piros-fehér csikos nyalóka, amit magyarra számomra ismeretlen okokból árpacukornak szoktak forditani). Láttukra előtörtek bennem a Mary Poppins által hátrahagyott nosztalgikus érzések, és hirtelen nagyon nagyon vidám karácsonyi hangulatom támadt; nem igzaán tudom megmagyarázni, miért volt rám a candy cane ilyen hatással, de még mindig tart (itt csücsül két vidám piros-fehér-zöld doboz a polcomon:). Voltak továbbá mézeskalácsformák és tészta kis batyukban és eggnog, dobozban mint a tej. És persze karácsonyi zoknik, amiket a kandalló fölé lehet akasztani.
Hazafelé jövet a házakat néztük az utca két oldalán: némelyikük úgy fel van villanyozva, mintha kigyulladt volna. A műanyag Mikulásokat és hóembereket leszámitva az égők és füzérek nagyon barátságos látványt nyújtanak...
Visszaérve a koleszba előkerestem a karácsonyi zenéimet.

2007. december 11., kedd

Random kepek

Vegre van idom eljonni a konyvtarba. Ime nehany random foto az utobbi idobol:


Foto az alarcosbalrol. Kozepen lathato figurak eppen tancimancikalnak.

A sok dekadens nemes aki mind jol meghalt a vegen (engem a fuzorol lehet felismerni) (huh, bitang rossz kep, a piktormesterunk szebbeket csinalt, ha azok meglesznek ezt le is veszem...)



Tellabration. Mesemondo sok pumkin tarsasagaban :)

How Stories Get Told and Why

Az angol tanszék mindig csendes és az összes ajtó tárva-nyitva áll; a csapat lassan gyűlik össze, távol vagyunk a többi épülettől. Egy nagy asztal körül ülünk, professzor úr az egyik végén, két srác meg én a másikon, a többiek közöttünk. Mindig mindig ugyanaz a rituálé:
"Okay, folks, so what shall we talk about today?"
Kezek a levegőben. Kedvenc öreg professzorunk biccent.
"Go."
És onnantól kezdve egymásnak adjuk a szót; amikor túl sokan jelentkeznek egyszerre, professzor úr próbál valamiféle sorrendet felállitani, máskor csak legyint és hagyja hogy magunk találjuk ki, ki következik. Általában ő is beleszól a vitába, olyankor mindenki figyel és bólogat; ha nagyon belemelegedik, elsétál a tábláig és rajzolgat vagy irkál, azután visszaül, és az orra alatt vigyorogva hallgatja hogy küzdünk meg a narrativaelmélettel. Ezekenk az órákon sokat nevetünk, és egész évben nem irtunk egy sor jegyzetet sem, mégis azt hiszem, ez volt a legkeményebb kurzusom az öt közül (órán kivül dolgoztunk folyamatosan). Professzor úr egy kissé Dr. House-ra hajaz, a jó értelemben. Mindig gondosan figyeli az óráját, mert mi mindig elfelejtjük.
"Okay folks, that's it."

Reacting to the Past

Kedvenc szerepjátékos órámmal kezdem, mert erről számoltam be menet közben a legrészletesebben.
Az ember hajnalok hajnalán kilenckor felkel, átcaplat a Mather Hall-ba; bekanalazza a reggeli müzlit, és a teáspoharat szorongatva megmássza a kémiatanszék lépcsőit a legfelső emeletig. A többiek már gyülekeznek; félkörbe húzkodják a székeket, és még arra is van gondjuk, hogy legyen mire felrakni a lábukat. Bekocog a professzor úr; kedélyesen felül a tanári asztalra, maga mellé teszi a műanyag ládát ami tógáinkat/köpenyeinket és a hozzájuk tartozó szines szalagokat tartalmazza; lelkes turkálás kezdődik mondott ruhadarabok után, azután mindenki elhelyezkedik csapatok szerint, jobboldalt a konzervativok, középen a közepesek, baloldalt a haladni vágyók... vagy valami ilyesmi. Az adott gyűlés vezetője előlép és összefoglalja, miről is lesz szó; az elkövetkező negyven perc lelkes és véres veszekedésbe ("vitatkozásba") fajul, és amikor a professzor / játékmester kicsenget, mindenki pakol és lelkes / csalódott káoszban lehagyja a termet.
Órák alatt Caitlin, a mentorunk általában az oldalsó asztalon ül a saját bögréjét szorongatva, és figyel; ha valakinek sürgős kérdeznivalója van, hozzá szalad, mert professzor úr nem szól bele a játékba, hanem csak hátradől és vigyorog (kivéve amikor már nagyon moderálhatnékja támad). Akinek további infóra van szüksége, a sarokban álló szómitógéphez folyamodik és elmerül a Google rejtelmeiben, majd visszatér a vitába.
Néha van süti és meleg innivaló (játékok elején / végén, Cesi herceg partiján, különleges ünnepnapokon) ilyenkor a vitát hangos csámcsogás szinezi, és eper/fánk/csokoládémorzsák jelennek meg a tógék elején...

Egyébiránt kiderült, hogy a Galileo-játékot a mi csapatunk nyerte volna meg már az elején, mert elvileg sikerült konzervativ pápát választanunk, de mivel a játék nem volt felkészitve egy ilyen eshetőségre, és konzervativ pápának nem csináltak karakterlapot, igy a KMnek be kellett avatkoznia, és megtiltotta néhány személynek hogy mellettünk szavazzanak... szóval nem a mi hibánk volt, ha rajtunk múlik, beköszönt a szép világ...:D

Post Mortem

Utolsó tanitási nap vége. Ránk szakadt a fene nagy szabadság (egészen a jövő heti két vizsgáig). Kicsit hiányolni fogom az óráimat. Na jó, nagyon fogom hiányolni őket. Úgy elrepült ez a félév, hogy észre se vettem - mint amikor kihúzzák az ember alól a szőnyeget. Azt hiszem illene valami nyomot hagynom az órákról a blogon, csak úgy az általános mindennapok tükrében. Meg is teszem (mert épp nincs jobb dolgom).

2007. december 9., vasárnap

Minden jó ha vége jó...

Ma volt az utolsó mesemondó gyűlés; mivel az éjjel a banda megigérte hogy eljön, nagyon reméltem, hogy nem hagynak cserben. Természetesen Murphy törvényei itt is működnek: ez volt az első alkalom, hogy nem kaptunk sütit és teát... egyedül üldögéltem a Gallows Hill-en és számoltam a perceket. Végül beállitott Yuwei, és akkor már ketten üldögéltünk... már épp kezdtem volna magyarázni neki hogy ne reménykedjen mert eddig nem volt túl nagy érdeklődés és a buli után biztos mindenki elaludt, amikor kinyilt az ajtó és besorjázott hat srác félszeg vigyorral, letelepdtek a fotelekbe, és várakozón rám néztek. Yay. Jöttek mesét hallgatni...
Nem hittem a szememnek :) Az igazat megvallva nem is voltam felkészülve rá, hogy mesélésre kerül a sor. Beszélgetni kezdtünk; mindenki tök jó fej volt, lassacskán oldódott a hangulat is, én meg átmentem mesemondó módba, és megtűzdeltem a társalgást történetekkel.
Röviden és tömören: nagyon klassz délután volt! A meséknek sikere volt, a beszélgetés érdekes volt, kiderült hogy van egy csomó közös témánk, és a lelkemre kötötték, hogy mindenképpen folytassuk a dolgot következő félévben is. A fiúk és Yuwei teljesen belelkesedtek, hogy legközelebb már ők is akarnak mesélni :) Éljen éljen éljen.
Ugyancsak ma volt az utolsó anime klub is, melynek keretein belül visszatért köreinkbe Al, meglehetősen tépázottan és kialvatlanul (betett neki az utolsó iskolahét), tartott nekünk egy lelkes évadzáró beszédet (mind a kettőnknek, akik ma megjelentünk), meg külön nekem egy kiselőadást arról hogy miért érdemes Narutót nézni (de a lelkemre kötötte hogy előbb a Death Note-ot mindenképpen fejezzem be), azután megnéztük a maradék négy epizód Mushi-shi-t (természetesen semmi végkifejlet nincs, de még mindig imádom), elfogyasztottuk a maradék licsicukrot, és az Anime Klub őszi féléve hivatalosan is lezárult.
Na azért nem egészen. Jövő hétre még tervezünk egy partit - Al elnök úr "zártkörű vezetőségi rendezvény plusz Csenge" cimmel látta el (miután leesett neki, hogy többet voltam gyűlésen mint ő), és mivel nemhivatalosan már amúgy is taggá avanzsáltam, hát rögtön kineveztek kincstárnoknak (mivel most készülnek megválni az előzőtől, aki az elmúlt egy évben nem csinált az égvilágon semmit). Éljen éljen. Ezentúl én fogom osztani a pénzt a licsicukorra. Muhahaha.
(Még nem tudjuk mit nézünk következő félévben, de ha rajtunk múlik, akkor Diamond Dust Rebellion-t. Ha a shinigamik is úgy akarják...:)

2007. december 8., szombat

A Vörös Halál éjszakája

Azt hiszem tegnap éjjel / ma hajnalban a létező összes szempontból sikerült feltennünk a koronát az őszi félévre. Buliszempontból legalábbis.
(Kezdődött az egész azzal, hogy délután havazni kezdett, végre normális, nagy pelyhekben, és ettől aztán olyan jó kedvem lett, hogy derékig lógtam ki az ablakon a pelyhek után kapkodva, aztán meg mindenkire rávigyorogtam az utcán...)
Tegnap este volt a campus különceinek (jé, ez jól hangzik, megtartom) félévzáró partija, melyet Edgar Allen Poe Mask of the Red Death cimű novellájára alapoztak. Mindenféle dekadens és kihivó és ötletes jelmezben meg lehetett jelenni (a cél az volt, hogy újrajátsszuk a novellában szereplő álarcosbált - egyfajta interaktiv szinház), maszkokat a szervezők szolgáltattak. Visszavedlettem a Halloween kosztümönbe (fűzős csizma, hosszúszoknya, fekete blúz, fűző, fekete rúzs) és átcaplattam a Gallows Hill-re (keresve sem találhattak volna ennél megfelelőbb helyszint...).
A csapat kicsi volt, ám nagyon lelkes; a szervezők láthatóan épp úgy élvezték a játékot, mint mindenki más. Mindenkin volt valamiféle jelmez (ha más nem, egy fodros gallérú ing a fiúkon és hosszú szoknya a lányokon) és mindenki próbált nagyon nagyon választékosan beszélgetni (az est szava az "exquisite" volt). Ittunk, ettünk, nagyokat nevettünk, csodáltuk a diszletet (ami minimál volt ugyan, de nagyon ötletes: néhány gyertyatartó az asztalon, szines drapériák a falakon, és aranyszinű csokitallérokkal szórtak fel mindent). Már épp kezdett leülni kissé a parti, amikor...
Ta-dam!
... felfüleltem rá, miféle zene szól tulajdonképpen. Le a kalappal a srácok előtt. Öt CD-nyi reneszánsz zene tornyosult az ablakpárkányon elrejtett magnó mellett... úgyhogy házigazdánk utasitására mentem, és "beszéltem a muzsikusokkal".
Először csak egy srác csatlakozott hozzám egy pavane-ra; azután beállt mögénk még egy pár, és még egy, és hamarosan vigan (bár kissé bizonytalanul) pavane-ozott az egész társaság. És élvezték! Amikor változott a zene, lelkesen belevetették magukat a gaillarde-ba is (kiderült, hogy az egyik hölgy középkoros régész major, és úgy viselkedett mint gyerek a cukorkásboltban, mert évek óta próbálta kimazsolázni a táncokat az irott forrásokból...).
Ettől fogva aztán az est hangulata és szinvonala hatalmas lendülettel ivelt felfelé. Nevettünk, beszélgettünk, táncoltunk; a másik hölgy és én addig pötyögtettük a CD-ket, amig találtunk még tánczenét; Bourgogne, Poix, Skót, Lavandier, Official, Gathering. (Nagyon nagyon érdekes élmény volt mindezt életem legmagasabb sarkú lábbelijében táncolni, de azért megoldottam) (Dóri alighanem sirva fakadt volna, mert a táncoknak nem sok köze volt a zenéhez, se korban se helyben, de ritmusban legalább passzoltak). És az egész csapat rettentően élvezte a táncokat! Nem akartam hinnni a szememnek. A fiúkat, akik az elején egy lépést sem akartak tenni, nem lehetett visszafogni; az Official nagy kedvenc volt (sok sok szivecske ide), minden dobásnál hangosan visitottunk, mert olyan magasra emeltek minket amennyire csak birtak. Nagy szerencsénk volt, hogy csak eggyel több fiú volt, mint amennyi lány; emberek jöttek és mentek egész este, az állandó csapat körülbelül egy tucat emberből állt.
(És igen, igen, igen, vannak fotók, lesznek fotók!!!)
Az álarcok, amiket kaptunk, teljes arcosak voltak és fehérek, és bajos volt kilátni belőlük; nem sok időbe telt, mig szereztünk egy ollót, és méretre szabtuk őket (sima fehér műanyag maszk-alapok voltak), azután előkerült az én fekete rúzsom, és mindenki vigan rajzolgatott a sajátjára.
Közben a titokzatos idegen is akcióba lépett: elkezdtük felfedezni, hogy furcsa piros kéznyomok vannak az álarcainkon (és senki nem vette észre, mikor kerültek oda - Matt igazán kitett magáért, csak utólag árulta el, hogy ő volt a tettes). Hajnali kettőig tartott a parti (négy órás reneszánsz bál, legyetek rám büszkék! :)
Kb. egy órával az est vége előtt megjelent a titokzatos idegen a vörös köpenyben (értsd: piros kapucnis melegitő) és álarcban; elkezdődött az össznépi szerepjáték, vajon ki lehet stb., azután házigazdánk nagy ünnepélyesen odavonult hozzá, hogy beszéljen vele, letépte az álarcát, ami mögül Matt bámult vissza rá torz pofával, és feldobta a talpát. Észbe kaptunk, és eldobtuk magunkat valamennyien; szerteszét hevertünk a teremben, és néhány perc lelkes tettetés után valaki rádörrent a helyi Piktormesterre, hogy éledjen már fel és fotózzon végre. Remek képek készültek, amint fenn lesznek a... hogy is hivtuk?... Book of Faces - en, linkelem őket.
(A csapat nagyon találékony volt korabeli elnevezések terén. "A képdobozból kifogyóban van a varázserő"...)
A tömeges elhalálozás után együtt-üldögélés és beszélgetés következett; a csapat nagyon nagyon nagyon jó fej volt (a campus különceit tessék szó szerint érteni: az egy szem régész, mind a három hosszúhajú srác, a szemüveges-kötöttpulcsis matekzsenik, a szemüveges-hosszúszoknyás bölcsészlányok... és kivánni sem lehetett volna ennél jobb társaságot!) Ezerszer megköszönték hogy eljöttem, nagyon hálásak voltak a táncért; együtt elkezdtük tervezgetni a következő ilyen rendezvényt, még több reneszánsszal...
Ééééééés: kiderült, hogy valamennyi ember, akit érdekelt volna a mesmeondás hétvégénként, mind ebben a csapatban található, és az infó csak tegnap este jutott el hozzájuk, általam... nagyon lelkesek voltak az ügyben... kitalálták, hogy ma eljönnek mind az utolsó alkalomra.
Most madarat lehetne fogatni velem.
"And Darkness and Decay and the Red Death held illimitable dominion over all."

2007. december 7., péntek

Galilei végkifejlet

Alaposan összesűrűsödtek az események a Szent Hivatal utolsó (mai) gyűlésén.
(Kezdve onnan, hogy sikerült elkésnem óráról, és reggeli testmozgásként végigsprinteltem az egész campuson... kicsit elnéztem az időt reggeli filmezés közben...:)
Először is, hosszas és heves vita után Galilei ügyében a következő döntés született: nyilvánosan bocsánatot kér a nézeteiért, és élete végéig házi őrizetben marad, halála után pedig vagyona az Egyházra száll. Miután már elfogadtuk, hogy mozog a Föld, ez volt a legtöbb, amit ki tudtunk hozni a dologból.
Az igazi buli csak ezután kezdődött: bevádoltuk a pápát, hogy titkon protestáns, és tartottunk egy lebilincselő vádbeszédet; ezután szavaztunk, és mivel teljesen döntetlen lett (10-10), jött a Kalandmester a kockával. A pápa és mi is összedobtuk minden pénzünket, hogy pluszpontokat vegyünk; a KM majdnem lehidalt, amikor látta, hogy négyszer annyi pénzünk van, mint a pápa-pártiaknak... a kocka pedig gördült, és VIII Orbán pápa "titokzatos betegség következtében váratlanul elhalálozott". Jaigen, Laura, aki rávett minket a pápbuktatásra... na, ő volt a Borgia a csapatban, ha eddig még nem jöttetek volna rá...:D
Szegény Tommy. Ugyanaz a srác, akit az Athén játék végén száműztünk...
Sajnos az új pápa választását már nem sikerült elintéznünk: egy mérsékelt került hatalomra, és ha a KM nem fújta volna le végleg a meccset, már mindannyian ki lennénk átkozva és útban a máglya felé...
We are sooo dead.

Barátságos Bábel

Az ebédlőben összefutottam Yuwei-vel (az egyik kinai lány), aki meginvitált, hogy üljek vele a spanyol asztalhoz. A legtöbb modern nyelvi csoportnak van külön asztala, ahol együtt kajálnak és beszélgetnek; német asztal, olasz asztal, spanyol asztal. Bemutatkoztam a tanároknak; nagyon kedvesek és mosolygósak voltak, és mindenki spanyolul beszélt (mint utóbb kiderült, értenek persze angolul is, sőt, az egyik tanárnő tulképp bolgár, de a közös asztal pont azért van hogy gyakoroljon az ember). Sikerült kipötyögnön néhány alapvető mondatot, és kis hiján az asztalba vertem a fejem: tökéletesen értettem mindent, amit mondtak, de fogalmazni már csak bajosan sikerült. Viszont azonnal újból fellángolt bennem a spanyol nyelv iránti olthatatlan szerelem, és mindent összevetve egy klassz ebédet töltöttem a csapattal. Türelmesen megvárták mig összeraktam a mondataimat és nagyon segitőkészek meg bátoritóak voltak (és még mindig jobban beszéltem mint a többi diák...:). Ez itt a nyelvtanulás része (sok sok sok felkiáltójel ide minden erre tévedő magyar nyelvtanár számára, kacsint kacsint kacsint, forradalmi ötlet: mi lenne, ha beszélnénk a diákokhoz az adott nyelven? Jéééé! *gonosz vigyor*)
A dolog vége az lett, hogy meghivtak a délutáni félévzáró partira. Ezt természetesen nem lehetett kihagyni. Kata is hivatalos volt a németesek miatt. Egy kis teremben gyűltünk össze; zene, bor, vacsora, virág az asztalokon, fel-alá sétáló és vidáman beszélgető emberek, bábeli nyelvzavar (spanyol, német, olasz, francia). Mindenki kedves volt és közvetlen, tanár és diák egyre megy. Olvadoztam a gyönyörűségtől hogy végre spanyol szót hallok (és méghozzá milyet!). Nagyon jó társaság... erős a kisértés, hogy belevágjak valami spanyolos dologba tavasszal...

2007. december 6., csütörtök

Növekvő gyanakvás

Befagyott az összes tócsa, jégcsapok lógnak a tetőről, havazik, fütyül a szél, látszik a lehelet egész nap...
ÉS MÉG MINDIG LÁTOK EMBEREKET PAPUCSBAN VAGY BALETTCIPŐBEN JÁRKÁLNI!!!
Most már komolyan figyelni fogom, látszik-e a leheletük, és ha nem, kezdem felaggatni a fokhagymát...
(Valójában jóval többen viselnek papucsot vagy baletticpőt mint csizmát. Megáll a tudomány.)

Kathak

Ma volt az évzáró fellépésünk - szép indiai ruhában, bindivel a homlokunkon, kendő meg minden. Négy táncot adtunk elő (nem, sajna nem készültek fotók), egy jógagyakorlatot (nem, nem volt aki fotózzon), egy technical kathak táncot ami öt részből állt (nem, Kata ott volt, csak a gépe nem), egy elbeszélő táncot (nem, nem hiszem hogy lesz még fellépés), és egy néptáncot. Azt hiszem, összességében elég jól sikerült, mi legalábbis nagyon élveztünk, és sikerült nem elszúrni (többé avagy kevésbé).
Nagyon megérte felvenni ezt az órát; sokat tanultam, és nem csak táncot, azt hiszem, tudom majd hasznositani a mesemondáshoz is.

2007. december 5., szerda

És mégsem mozog?...

Annak ellenére, hogy igazat adtunk neki a Föld mozgásával kapcsolatban, ma az Inkvizició mégis tiltólistára tette Galilei könyvét, és eretnekség vádjával eljárást inditott ellene.
No comment.
(Továbbá van egy Borgia a bizottságban. Csak nem tudjuk, ki az. "It's torture time...")

2007. december 3., hétfő

Storytelling

Végéhez közeledik a narrativa-óra (akárcsak az összes többi), és tanárúr megkért, hogy ha már annyit beszéltünk róla, akkor meséljek is nekik egyet. Hát lehet erre nemet mondani?
A Három bábu adta magát (Mesemondóismeret 101, öt percben); utána aztán kérdés kérdésre következett, és végül kilyukadtunk oda, hogy meséljek még egyet, és mert épp Mr. Death úszott be a képbe (kösz Kati;) hát elmeséltem azt is. Nagy sikere volt.
A nap fénypontja: az általános jó hangulat közepette professzor úr eltörölte az év végi vizsgánkat, mert olyan brilliáns egy osztály vagyunk azért. Ez nagy szó, még sosem tett ilyet.
Éljen, éljen.

És mégis mozog

Újabb szavazás Galilei ügyében (ugrottunk 16 évet): ma vérre menő viták után a Szent Hivatal megszavazta, hogy mégiscsak mozog a föld.
Micsoda egy szivás.
Ellenben a 16 évvel ezelőtti eretnek röplapok ügyében nem született vallomás, úgyhogy újdönsült pápánk vidáman összecsapta a kezeit, hátracsapta a kalapját, és ránk mosolygott: "It's torture time!"
Három emberrel vonult ki a tanács a teremből, és kettővel tért vissza (egy sajnos nem élte túl a kinvallatást, szóval nyilván bűnös volt). Sajnos nem bukkantak a röplap gyártójának nyomára (még jó, mert valszeg ők azok...:)
Titokban szövetkezünk meg szompolygunk meg szettenkedünk és összeesküszünk: pénteken megbuktatjuk a pápát. Ha nem szépszerével, hát erőszakkal... Richelieu egyelőre a mi oldalunkon áll. Az a négy idióta meg majd eltűnik valahol...
(Mindneki egyért és még többen értünk :D )

Szülinap

Cydni meghivott a szülinapi bulijára (ez antropológiai értelemben befogadásnak minősül, örültem is neki - meg aztán Cydni az egyik legjobb fej csaj akit itt ismerek; vidám, nevetős, lelkes, mindenkinek nyakába ugrós, nem lehet nem szeretni). Kisebb problémáim akadtak vele, hogy bejussak a koleszukba (a kódunk csak a saját koleszok ajtajánál működik), végül aztán Isa ablakán kopogtam aki a földszinten lakik és vigyorogva beengedett.
A szülinap a második emelete társalgóban zajlott: volt zene (jó zene), két torta (egy Tigrises és egy kissé összeesett, rózsaszin mázas, amit a srácok dobtak össze és állati büszkék voltak rá), és egy rakat jó fej ember. Táncoltunk, nevettünk, körbeugráltuk Cydnit aki egy csillogó diadémot viselt és a szokásos miniruhát magassarkúval (Floridából jött és jellemzően szeret csinos lenni) és nagyon örült hogy őt ennyien szeretik (jó sokan voltunk; volt aki végig ott volt, volt aki csak beugrott egy ajándékkal, és valaki már előre felirta a falra, hogy Cydni is awesome). A srácok igazán kitettek magukért: külön meglepetésként fejből megtanulták a Backstreet Boys tagjainak teljes nevét és életrajzát, és minimumra szoritott undorral a hangjukban el is szavalták...
Jópofa buli volt. És vidám.

Hó és jég

Már éreztük a havat egy ideje (hatalmas varjúcsapatok árasztották el a campust és szürke volt az ég), tegnap este aztán meg is érkezett. Valami daraszerű izé kezdett hullani az égből, amit nem éreztünk a bőrünkön, de hangosan kopogott a fák levelein; két órával később tükörjég volt minden felület, kétszer estem hasra a szomszéd kolesztól hazáig. Ma reggelre vékony fehér réteg borit mindent, a munkások lelkesen kotorják félre (lehet vagy 3 mm), nem tudom, hogy mennyire jeges, még nem jártam odakinn. Viszont határozottan tél van.
(Kiváncsi vagyok, látok-e még tangapapucsos egyéneket a héten...)

2007. december 1., szombat

NaNoWriMo vége

Nah, mai nappal befejeződött a NaNoWriMo. Egy ideje már sejtettem hogy esélyem sincs befejezni, de éjfél előtt egy perccel sikerült azért átlépnem a 25000 szavas félutat, és ezért büszke vagyok magamra (lehet hogy nem életem eddigi legmozgalmasabb Novemberében kellett volna ilyesmier vetemedni...)

Az egyenleg:
1 db kész bevezető novella (Piper)
3 db majdnem kész novella (Tattercoats, Lány és a Varázsló, Sárkányherceg)
2 db kész novella (Pomona és Vertumnus, Fianna Dajkája)
Ovidius-irományok (házi feladat és novella egyben): 2 kész magyar verzió és 1 angol forditás
1 db kész fejezet a garabonciásos szösszenetből (13 naplóbejegyzés)
Kész kiegészitések a Mesék Lelke irományhoz (ezt jelenleg valszeg csak Kati ismeri; lényegében párbeszédekből áll)
10 téma - 10 mondat gyakorlat: Aso és Anansi, 2 kész verzió
50 téma - 50 mondat gyakorlat: Fátyol Nélkül, kész "novella"

Na, ez igy összesitve nem is olyan rossz. Több ponton megszegtem persze a versenyszabályokat (eredetileg nem lett volna szabad visszaolvasni amit irtam, például) de gazdagodtam kész művekkel, és néhány új ötlettel meg koncepcióval is. Ja, és az egy téma - egy mondat műfajt nagyon élvezem, azt hiszem gyakorolgatom még egy kicsit. Majd teszek ki belőle izelitőt ide is.